2015. április 30., csütörtök

A kegyelem - 05. Rész

A kegyelem-Csia Lajos

KEGYELEM AZ EGYHÁZBAN


Élnek e világban emberek, akiket megragadott Istennek Krisztusban megjelent kegyelme; akik elmerültek Krisztus szemléletébe és miközben kedvességét nézik, maguk is dicsőségről-dicsőségre, az Ő arcára, ugyanarra a kedvességre átalakulnak. Úgy hordozzák magukon az Úr kedvességét, mint szent glóriafényt, és ha a középkorban csakugyan dicsfénnyel jártak az igazi szentek, akkor glóriájuk az a kedvesség volt, mely lelkükből arcukra sugárzott. Ezt a glóriafényt azonban minden időkben hordották a szentek, minden országban, minden felekezetben, ahol csak Krisztus ismeretét szívükbe fogadták az emberek. Ezek a kegyelembe fogadottak és a kegyelmet magukba fogadók alkották minden időben a Krisztus egyetlen és igazi egyházát. Krisztus kegyelmének, mely tengerként ömlik az emberi szívekbe, és az igaz egyháznak határai ugyanazok. Az igazi egyházat láthatatlan egyháznak szokták nevezni, szemben a látható felekezetekkel; de ez tévedés! Krisztus kedvessége belerajzolódik igaz követőinek életébe, viselkedésébe, arcára, és így mindenkor látható. A Krisztus követőire ráömlő s azokon átfolyó kegyelem Krisztus szellemi egyházát is látható egyházzá teszi. Mikor az emberek az egyházi életről beszámolnak, templomokat, papokat, szervezeteket, közgyűlési beszédeket és statisztikai adatokat tárnak elénk. Pedig, aki Krisztus valódi egyházát akarja látni, annak azt kellene látnia, hogy merre vannak azok az emberek, akik megbocsátani és bocsánatot kérni tudnak. Az egyházban a megbocsátó kegyelem az egyetlen valóság; a többi az egyházban mind csak a szellemi valóság ruhája, vagy csaló látszat, ha gonoszat takar. Az egyházban minden a kegyelem!

2015. április 27., hétfő

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 34. Rész

Jelenések könyve-Csia Lajos

Az apokaliptikus képek betűrendes magyarázata


ABYSSOS, l. mélység.

AJTÓ vagy KAPU fogalmával kapcsolatban senki se gondoljon a mennyben valami bejáratokkal ellátott épületfélére. A szellemi dolgokról minden testinek le kell válnia. Az ajtó és kapu fogalmát a fal fogalmával együtt értjük meg (l. ott); az ajtó szellemi értelemben azoknak az akadályoknak leküzdése, melyek az Istenhez közeledést akadályozzák. Jézus ajtó, mert Rajta keresztül az Istenhez vivő út megnyílt.

2015. április 23., csütörtök

A kegyelem - 04. Rész

A kegyelem-Csia Lajos

KEGYELEM A TESTTÉ VÁLT IGÉBEN


Megállapíthatjuk, hogy a kegyelem a törvényben is benne van; sőt, hogy az Örökkévaló éppen azzal a szándékkal adta a törvényt, hogy a kegyelemre készítsen elő, s hogy úgy adta, hogy rajta a kegyelem sugározzék által. Megállapítottuk, hogy ezt az átsugárzó fényt a régiek látták, s hogy a törvényben átsugárzó kegyelem, ahogy a prófétai szellem erősödött és a látások egymáshoz csatlakoztak, mindig tisztább fényben ragyogott. A törvény, melyet Isten Mózesen át adott, lezárt szelencének bizonyult, amelyben a kegyelem drága olaja rejtőzik. Évszázadokon keresztül lassan áradt ki belőle a csodálatos égi illat. Fordított Pandora-szelence volt ez.

2015. április 20., hétfő

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 33. Rész

Jelenések könyve-Csia Lajos

Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!

Folytatás

A Szellem és a menyasszony bizonyságtétele

„A Szellem és a menyasszony ezt mondják: „Jövel!” Aki hallgatja, mondja ezt: „Jövel!” Aki szomjazik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen. 18 Bizonyságot teszek mindenkinek, aki e könyv prófétáló beszédeit hallgatja: „Ha valaki hozzátesz ezekhez, az Isten is rárakja arra e könyvben megírt csapásokat, 19 ha valaki elvesz e prófétáló könyv beszédeiből, annak részét az Isten is el fogja venni, az élet ligetéből, és a szent városból, azokból a dolgokból, melyek e könyvben megírattak.” 20 Azt mondja az, aki e dolgok mellett tanúskodik: „Csakugyan! Sietve megyek el!” Ámen! Jövel Uram Jézus! 21 Az Úrnak, Jézusnak kegyelme mindenekkel!” (Jel. 22, 17-21)

A Vőlegény és a menyasszony kapcsolata abban is találóan jellemzi Krisztus és az egyház viszonyát, hogy mindkét fél eped a másik után. Mi epedve várjuk a nagy találkozást, mely e világ Egyiptomának kínzó rabszolgálatát megszünteti, s azzal, aki boldogságunkat akarja, örökre egyesít. Az égi Úr pedig, aki életét adta a földi menyasszonyért, mert annyira szerette és vágyott utána, vajon kevésbé vágyik-e most arra, hogy szenvedésének gyümölcsét lássa, mint akkor, amikor a földre először szállt le az emberért? Nehéz képzetet alkotnunk afelől, hogy milyen lehet az isteni szívben a vágy. De segítségünkre jő, hogy Isten Fia emberré lett. Magára öltötte, s megértette a mi vágyakozó lelkünket. Emberi gyöngeségünknél fogva, miután emberré lett, jobban tudjuk mi is hinni és megérteni, hogy ő is vágyódik utánunk. Ez a két egymással szemközt menő vágyódás öltött alakot a Jelenések könyve befejező soraiban. Krisztus bennünk lakó Szelleme, Krisztus szeretésére indítja önző, kihalt emberi lelkünket; megnyitja szemünket az égi reménység meglátására; hitre indít, s összekötvén szívünket a minket szerető Jézussal, fölkelti bennünk a vágyat lelkünk égbe távozott fele után. Amennyire megtelünk Isten Szellemével, oly erős, olyan folyton fokozódó vággyal mondjuk, imádkozzuk sürgetve: „Jövel!” De az égi Szellem, ki szintén közbenjáró, a másik fél kívánságát is képviseli, s fülünkbe suttogja az égi Vőlegény hívását: „Aki szomjúhozik, jöjjön: aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” Az egész Jelenések könyve, annak sötét és világos színei, rémülete és sejtelmes boldogsága, mind arra valók, hogy szomjúságot keltsenek lelkünkben Krisztus után, Krisztus uralkodásának eljövetelére. Ha aztán a könyv hallgatása vagy olvasása közben valakinek lelkében feltámad ez a szomjúság, az jöjjön Szellemben Krisztushoz, és a nyomorúságban való vándorlás ez éveiben nyerjen kielégülést a jövő dicsőségét festő prófécia szavaiban. Melyekben ingyen ömlik máris felénk az élet vize. A Jelenések könyvének olvasása és szavainak szívünkben való megőrzése máris bizonyos egyesülést jelent Krisztussal, melyet az isteni Szellem munkál. Ez egyesülésben lesz a Bárány együtt a 144.000-rel a Sion hegyén.

Ahhoz azonban, hogy ez az egyesülés, melyben a lélek állandóan issza az élet vizét, létrejöjjön, elengedhetetlenül szükséges, hogy a földi menyasszony feltétlenül és egészen adja magát oda égi Vőlegényének, teljes engedelmességre, egész szívvel bízó hitre. Ezt az engedelmességet Krisztus mai képviselőjével, az igével szemben kell gyakorolnunk. Aki szívét még a világ és Krisztus között megosztja, s mindkettőhöz alkalmazkodni akar, hogy Krisztust el ne veszítse, az a tiszta isteni igét igyekszik a világhoz szabni; saját gondolatait toldja hozzá, vagy elhagy belőle valamit. Az első esetben az igét úgy próbálja magyarázni, hogy annak értelme a világ üldözését rá ne vonja, a második esetben a veszedelmesnek látszó igéket elmellőzi, azt állítja, hogy azokat nem kell megtartani, vagy komolyan venni. Azonban nem lehet Isten és a világ között kétfelé sántikálni; választanunk kell, vagy az egyikhez ragaszkodunk és a másikat elhagyjuk, vagy a másikat szeretjük és az elsőt meggyűlöljük. Aki a világ kedvéért a saját gondolatait magyarázza bele az igébe, egyszer látni fogja, hogy a világgal együvé tartózónak tekinti őt is az Isten és a világot érő csapások őt is sújtják. Aki félelemből elhallgat valamit az igéből, azt ez az elmellőzött ige egyszer megtámadja, üldözi és kikergeti az ige megvalósulásából. Amit az igével teszünk, azt Krisztussal tesszük: az igét ha bántjuk, Krisztust bántjuk vele. Félszívvel nem lehet sem az élet fájának gyümölcsét, sem a szent város dicsőségét élvezni; hogy élvezni tudjuk ezeket, meg kell gyógyulnia lelkünknek és a gyógyuláshoz kell éppen a teljes ige. Teljes lelket csak a teljes ige tud teremteni; megosztott szív soha Istené nem lehet! Istent csak tiszta-szívűek láthatják meg. Tiszta szíve annak van, aki tudatát mindentől megtisztítja, ami Istennel ellenkezik. A megtisztított szív egész szív, és az ilyen szív tudja egészen elfogadni az igét, és magát az égnek feltétlenül alávetni. Boldog az, aki e prófétáló könyv minden igéjét szívében őrzi és annak szavát világító lámpásként tartja maga elé a sötét éjszakában!

Az ilyen odaadott szívben a Szellem által gyakran megcsendül az ígéret: „Igen! Hirtelen megyek el!” Bűn kísértésében, világ szeretetlenségében, elhagyatottságban, ha lelkünk sötétedni kezd, egyszer csak édesen hangzanak a Vőlegény szavai: „Igen, hirtelen megyek!” Nem is gondolod, s hirtelen váratlan, egyszer csak ott leszek és véget vetek szenvedéseidnek. S ilyenkor megindultan, édes örömmel felel a Szellem bizonyosságában, a Szellem örömében a lélek: „Ámen! Jövel, Uram Jézus!” A földi vándorlás átváltozik egy folytonos, szünet nélküli imádkozássá: Jövel, jövel, Uram, Jézus!

Mindez a Szellemnek bennünk szóló szava, a Szellem bizonyságtétele, mely a mi bizonyságtételünkké válik. Ezzel a bizonyságtétellel zárul a könyv. A kijelentés angyala befejezte a rábízott munkát, s átadja János apostolt annak az isteni Szellemnek, akit Krisztus helytartóul küldött maga helyébe a földre. A rendkívüli kijelentésnek vége; most tovább folyhat a keresztyén mindennapos élete a Szellem vezetése alatt. De ez a mindennapos élet új tartalommal gazdagodott: új látással az égbe, új látással a jövőbe és új látással Jézus szívében. A mindennapos élethez gyakoribbá, áthatóbbá, minden más kérdést hátraszorítóbbá vált ez az imádság: Jövel, Uram, Jézus!

Láttuk, hogy János a könyvnek levélalakot adott. Ázsia hét gyülekezetének írt levelet csinált belőle, mert az Úr is ehhez a hét gyülekezethez fordult szózatával; de a hét gyülekezeten át minden idő és minden hely minden gyülekezetéhez fordult az Úr és ezt megértette János is. János úgy zárja be a könyvet, mint akkor a leveleket szokás volt bezárni: a címzetteknek kívánt áldással. De ebben a kívánságban nem a hét gyülekezethez szólt János, hanem „mindenekhez” és ez a kifejezés mutatja, hogy szeme messzebbre hatolt, mint a címzett hét gyülekezet. „Úrnak kegyelme mindenekkel!”

Az ország még nem valósult meg: Jézus még láthatatlanul van velünk; a gonosz uralmát még érezzük életünkben, látjuk magunk körül, a földre még mély sötétség borul, a föld levegője fojtogat még: de az isteni kegyelem a felhőkön át ránk mosolyog most is és nem fog elhagyni a vándorút még hátralévő részén.

Azért hadd hangozzék a kiáltás és ébressze az alvó szüzeket: Imhol jön a Vőlegény!, s amíg az éjszakában feltűnik fénylő alakja, maradjon mindenekkel a mi igazi, s egyetlen uralkodónknak, Jézus Urunknak kegyelme!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 341–343. oldal.

2015. április 16., csütörtök

A kegyelem - 03. Rész

A kegyelem-Csia Lajos

KEGYELEM A TÖRVÉNYBEN

Folytatás

Keserűen ébred fel bennünk a kérdés: Miért adta Isten a törvényt, ha az halálra visz, ha szolgává tesz, ha félelemmel tölt el, ha képmutatóvá tesz, vagy kétségbeesésbe taszít?! Felelet: Azért, hogy minden más utat elzárjon előlünk, azon az egyen kívül, amely az életre visz! A törvényt azért adta az Isten, hogy Krisztushoz vezessen – mint Pál mondja: hogy Krisztushoz vezető pedagógus legyen. Paiodagógos görögül gyermekvezetőt jelent; azt a rabszolgát jelölték e szóval, aki a szabad úr gyermekét iskolába vezetgette.

2015. április 13., hétfő

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 32. Rész

Jelenések könyve-Csia Lajos

Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!

Folytatás

Jézus bizonyságtétele

„Lám, sietve megyek! A bér velem, hogy kinek-kinek megfizessek aszerint, amilyen a cselekedete. Én vagyok az Alfa és az Omega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég. 14 Boldogok, akik megmossák ruháikat, hogy joguk legyen az élet ligetéhez és ahhoz, hogy a kapukon át bemenjenek a városba. 15 Kívül maradnak az ebek, a varázslók, a paráznák, a gyilkosok, a bálványimádók, s mindenki, aki kedveli és teszi a hazugságot. 16 Én, Jézus, elküldtem angyalomat, hogy az eklézsiáknak tanúskodjék előttetek e dolgokról. Én vagyok Dávid gyökere és nemzetsége, ama fénylő hajnali csillag.” (Jel. 22, 12-16)

2015. április 9., csütörtök

A kegyelem - 02. Réssz

A kegyelem-Csia Lajos

KEGYELEM A TÖRVÉNYBEN


Nagyobb ellentétet, mint kegyelem és törvény, elképzelni alig lehet. Két ellentétes út, amelyen az ember üdvösségét keresi. A törvény utasítása így hangzik: Tedd meg a törvényt és élsz! A kegyelem örömhíre ez: Fogadd el az életet és megteszed a törvényt! A két út tehát egymásnak pontosan a fordítottja. A törvény az embert a saját lábára állítja; aki a törvény útján jár, mindent a maga erején kénytelen tenni. Erőlködés, izzadtság, verejték: ez a törvény útja; az út vége: kudarc. A kegyelme útja ennek ellenkezője: minden emberi erőfeszítésnek teljes hiánya, könnyűség, gondtalanság, öröm. Amíg a törvény az embert a maga lábára állítja, az evangélium megtanítja Istenre támaszkodni.

2015. április 6., hétfő

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 31. Rész

Jelenések könyve-Csia Lajos

Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!

Folytatás

János újra hódol az angyaloknak

„Én, János vagyok az, aki hallom és látom e dolgokat. Mikor meghallottam, és megláttam ezeket, földre estem, hogy a lábát csókolva imádjam azt az angyalt, aki nekem e dolgokat megmutatta. 9 De ő így szólt: „Vigyázz! Ne tedd! Rabszolgatársad vagyok neked is, testvéreidnek is és mindazoknak, akik őrzik e könyv beszédeit. Istent imádd!” (Jel. 22, 8-9)

„Ki ezeket megmutatta nekem” mondat mutatja, hogy János e pillanatban tényleg a melléje adott angyallal, a kijelentés angyalával beszél, az ő prófétai szellemével. A kijelentés komolysága, az ígéretek rendkívülisége és hatalmas vigasztaló ereje ismét úgy lenyűgözi a prófétát, hogy az leborul az angyal előtt és úgy mutatja be hódolatát.

A mai „imád” szó nem egészen megfelelő annak jelzésére, amit János tett, a prosküneo tulajdonképpen valaki felé csókot intést jelent; régen a tiszteletnek kifejezése volt, nem úgy, mint ma, amikor a cselekményt frivol használata gyanússá teszi. Még inkább kifejeződött a tiszteletadás jellege, ha lábhoz borulva tette ezt valaki, esetleg a földet csókolta meg a tisztelendő egyén lábánál, amint ez itt is történt. Ez a tiszteletadás fejedelmeknek járt ki. Tehát igen nagyfokú tiszteletadást jelent a szó, nem a mai dogmatikai értelmű imádást. Ám az angyal ezt is visszautasítja. Akármilyen hatalmas, dicső jelenség volt is, megmaradt alázatosságánál, s Isten előtt való kicsinysége érzésénél; nem kellett neki a hódolat. Ugyanezt az alázatosságot láttuk a 24 vénnél, kik koronájukat vetették a földre a trónon ülő előtt; vagy a szeráfoknál, jelezve, hogy gondolataik és munkájuk oly kicsinyek Istenhez mérten, hogy szinte szégyellniök kell őket. Nem Isten mellett állóknak, inkább hozzánk tartozóknak érzik magukat, mert akármilyen nagy is a különbség köztük és miközöttünk, ez elenyésző ahhoz a távolsághoz képest, mely Istentől választja őket el. Szeretetüket, ragaszkodásukat, hűségüket is kifejezik ezek a szavak: „rabszolgatársad vagyok és testvéreidé, a prófétáké és azoké, akik e könyv igéit őrzik!” Ez a vallomás azt a meleg rokonszenvet és érdeklődést is kifejezi, amellyel a próféták munkáját, s a mi sorsunkat kísérik. Hiszen éppen ezeknek az angyaloknak a feladata, hogy a prófétáknak isteni utasításokat, sugallatokat adjanak, s így a próféták buzdításai révén a gyülekezet tagjai is megismerjék az ígéreteket és azokra bízzák magukat. Ez a bizalom, mely Isten terveinek ismeretén alapszik, építi a földön Isten templomát, készíti el Krisztus menyasszonyát. János annak mutatja be háláját, akit akkor, amikor a hála érzelmei kitörnek belőle, a legközelebb kap. Ezek a hálaérzések csak természetesek és elismerésre méltók. Ha az angyalnak a legnagyobb tiszteletet adta is, ezt nem kell mai szemmel dogmatikai tévedésnek nézni, amit ma nehezen bocsátanak meg a hittudósok. Mindenesetre van a teremtmény-imádásnak egy igen veszedelmes fajtája, melyet Isten élesen elítél: amikor Isten dicsőségét elvesszük, s embernek adjuk oda, sőt magunknak sajátítjuk el. Ezt a hittudósok néha könnyebben bocsátják meg; de János ezt a bűnt nem követte el. János nem lett kisebb az angyalnak adott tisztesség miatt.


Ne pecsételd le a könyv prófétálását!

„Majd így szólt hozzám: „Ne pecsételd le a könyv prófétáló beszédeit, mert az idő közel! Aki hamis, ártson ez után is; a mocskos, mocskolódjék tovább; az igazságos legyen tovább is igazságos, és a szent szentelődjék meg.” (Jel. 22, 10-11)

A könyv befejezéséhez tartozik, hogy fontos gondolatokat még egyszer hangsúlyozzék; fontos intéseket még egyszer tegyen meg; fontos tanulságokat és következtetéseket levonjon. Minden rövid megjegyzések alakjában történik, melyek egymást követik.

Dániel azt a parancsot kapta Istentől, hogy pecsételje le könyvét a végső időig, mert ez a végső idő még igen messze látszott. János az ellenkező utasítást kapja, azzal a megokolással, hogy az idő (t.i. a beteljesülés ideje) közel van. Már szó volt róla, hogy ez nem volt csalódás. János idejében a világbirodalom állapota tényleg megengedte ezt a következtetést, hogy a végső idő állapotai gyorsan kifejlődnek. A római császár rendszeres és az egész keresztyénség megsemmisítésére törő üldözést indított az egyház ellen, s az apostoli kor buzgalma megengedte azt a feltevést is, hogy az egyház hamarosan elkészül. János nem látta az egyház korát, mely a világbirodalmat kétezer esztendőre visszaszorította. Mihelyt az egyház ideje lejáróban volt a világbirodalom helyreállításán kezdtek dolgozni a történelemformáló erők, azonnal megindult az emberiség olyan romlása, s az egyháznak olyan tisztulása, amelyek az antikrisztusi időre jellegzetesek. Azt is bizonyítja az egyház történelme, hogy bár Isten arra adott Jánosnak parancsot, hogy a könyvet ne zárja le, mihelyt a kor végidő jellegét elveszítette, a Jelenések könyve azonnal lezárt könyvvé lett; magyarázatának kulcsa, s a tartalom iránt való igazi érdeklődés elvesztek. Ellenben mikor az egyház idejének végéhez közeledett, s az antikrisztusi idő jelei feltűntek, a Jelenések könyve újra az érdeklődés középpontjában volt, s róla a titok homálya foszlani kezdett.

A végidőnek még egy jellege van, amelyet a 11. vers említ. Mikor az egyház tagjainak teljes száma betelőben van, a misszió ideje lejár, s mindenki abban az irányban szilárdul meg, amelyet választott. Ettől fogva mintha csak arra törekedne a gondviselés, hogy mindenkinek a mértéke beteljék. Aki nem igazodik be az örök isteni rendbe, hanem áthágja azt és ezzel másokat károsít meg, folytassa ezt a tevékenységet, míg egyszer vétkeinek mértéke betelik, s az ítélet utoléri. Aki lelkén nemcsak tűri a mocskot, hanem azzal meg is barátkozik, csak folytassa tovább, míg eljön a Bíró, aki oda vetteti, ahol mocskos szenvedélyei tűzként égetik majd és az utálat kénkövét érzi maga iránt! Viszont aki az igazságot szomjazza meg, és bűnét bevallván, Isten irgalmáért folyamodott, menjen tovább az igazságosság keresésében, míg eljön az idő, amelyben szomjúsága kielégíttetik. S aki elfordult a szennyes világtól, hogy magát Istennek szentelje oda, legyen ebben az odaadásban mindig szilárdabb, míg eljön a pillanat, amelyben eléri a szentség célját és jutalmát: meglátja az Urat. A Jelenések könyvének ebben a megszilárdításában, illetőleg megkeményítésében talán még nagyobb szerepe van, mint más bibliai könyveknek. Az isteni ígéretek, a dicsőséges jövő célt ad a szenteknek; Isten útjai a történelemben megvilágítják, s kívánatosabbá teszik az igazságosságot; a fenevad és hamis próféta szellemével való barátkozás rendkívüli módon mocskol be, s ezt a barátkozást találjuk azoknál, akik a jövendölés ígéreteit emberi reménységgel cserélik fel: aki tűri a földi igazságtalanságot és elfogadja annak hasznát; aki elnézi, hogy Isten ügyét az antikrisztusi szellemben fejlődő világ támadja, károsítja, az elveszti az isteni igazságosság iránt való érzékét és szívéből kiesik a jó szeretete. Mindenkinek ki kell fejlődnie abban, amit választott, s meg kell érnie a közelgő, az ajtó előtt váró ítéletre.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 336–337. oldal.

2015. április 2., csütörtök

A kegyelem - 01. Rész

A kegyelem-Csia Lajos

KEGYELEM ISTENBEN


Régi vita folyik afelől, hogy a régi klasszikus nyelveket tanítsuk-e középiskoláinkban. Azt mondják, modern, hasznos ismeretekre van gyermekeinknek szükségük. Nem akarok ebbe a vitába beleszólani; hanem néhány szóval szeretnék rámutatni az egyik fő okra, mely a klasszikus nyelvek pártolóit lelkesíti. Mindaz, ami a régiek lelkéből kikerült, sokkal egyszerűbb, világosabb, kevésbé bonyolult, mint az, ami a modern lélekből származik. Amit az ember ma gondol, az a sok réginek összetevődéséből állt elő; sok gondolatpataknak összefolyásából. A folyó nagyobb terheket tud elhordozni; de a patak tisztább, s mennél közelebb megyünk a forráshoz vissza, a léleknek annál tisztább vizére találunk. A megfáradt modern lélek vágyik a régi egyszerűre. Aki a mát meg akarja érteni, világítsa meg azt a múlttal! Ezért keressük a régi auktorokat.