Tizenegyedik rész
1. vers. Ebben a versben újabb évjelzést találunk és mivel a könyvben több új szakasz új dátummal kezdődik, a Bibliának fejezetekre osztója ezzel a verssel új fejezetet kezdett, holott e versben foglaltak inkább az angyal 10. fejezetbeli beszédének folytatását képezik. Amennyiben arról beszélnek, hogy a kijelentést adó angyal miként viszonozta Mihály főangyalnak a 10. fejezetben elbeszélt segítő készségét.
A méd Dárius első éve 4-5 évvel korábbra esik, mint a most elbeszélt esemény. Tehát nem lehet a megadott dátum új esemény elbeszéléséhez adott időmeghatározás.
Küakszárész első évében Mihálynak csakugyan fontos dolga akadt a perzsa királyi udvarban s ez abban állt, hogy Dánielt a halálveszedelemből kellett kiszabadítania. Ebben a diplomata angyal buzgón segített Mihálynak, a kezdetben győzelmes méd hivatalnokok gonosz törekvéseit az igazság kiderítésével és a gonosz terv végrehajtásának megakadályozásával gátolta.
Hogy a Dánielhez most küldött angyal „kiállása” miben állt, nem tudjuk. Mivel azonban Dániellel szemben feladata Isten szándékainak közlése volt, feltételezhetjük, hogy a tisztátalan szellemi hatalmak érvelését Küakszárész idejében is azzal győzte le a kijelentést közlő angyal, hogy a történelem belső erkölcsi alakulásából kimutatta, hogy a méd király tanácsosainak viselkedése, lelkülete miatt a birodalom megérett a halálos ítéletre, úgyhogy a tisztátalan szellemhatalom jónak látta, hogy más pártfogolt után nézzen; a vesztett ügyet cserben hagyván, a perzsa ági fejlődés irányítására vetette magát.
Sátán szokása, hogy egy ideig buzgón pártfogolt eszközeit egyszerre elejti s elpusztulni hagyja. Sátán nem védte többé a méd tanácsosok jogait Isten királyi széke előtt. A méd főemberek, kik Dánielre támadtak, a Dánielnek kigondolt halál martalékává lettek.
2. vers. A méd kormányzat félretétele után csakhamar jelek mutatkoztak, amelyek azt árulták el, hogy a perzsa uralkodóházat is kénytelen lesz Sátán föladni. Milyen más az Isten szolgálata, ki végig hű marad övéihez!
Isten nevében, a Jehovában, benne van az állandóság, a változatlanság, a hűség fogalma. Aki Sátánra, a tisztátalan szellemi hatalomra bízza magát, számoljon azzal, hogy csillogó ígéretek mellett a tisztátalan szellemhad akkor ejti el, amikor legkevésbé várja, ha pártolása a tisztátalan ügy számára nem látszik gyümölcsözőnek.
A kijelentő angyal az igazságot, azaz a valóságot jött közülin Dániellel, mit a gonosz saját hívei elől el szokott rejteni, s még akkor is rejtegeti előlük, mikor azok már a pusztulás szélén állanak. A valóság más, mint ami a felszínen látszik. A külsőleg hatalmas perzsa birodalom halálra van már ítélve! Már csak három perzsa király alatt lesz nyugalma a perzsa birodalomnak; a negyedik uralkodó egy hatalmas ellenféllel szemben lesz kénytelen fegyverkezni. A hatalmas fegyverkezés azonban semmit sem változtat azon, ami Isten könyvében írva van. Hiszen nem a külső erő, a földi kincsek és a hadsereg tartják fenn a birodalmat; a földi birodalmak fennmaradása a szellemvilág történéseitől függ.
Hiába gyűl halomra az óriási kincs és földi hatalom: már Sátán is más eszközt keres magának a világuralom kézben tartására. A nagy perzsa erőkifejtés mögött nem lesz már ott az a szellemi erő, mely a tömegnek a lendületet adja. A jövendölésben említett három király közé persze az akkor uralkodó Küroszt is bele kell számítani; a negyedik minden hatalmát összeszedő király Xerxes lesz, ki Görögország ellen több háborút fog viselni. A kijelentés nem mondja, hogy Xerxes után mindjárt eljön a perzsa világuralom vége; de a három király Xerxesig számítódik. Xerxes személye azért fontos, mert ő ismerte fel, honnan fenyegeti a perzsa uralmat a veszedelem.
Hogy a szellem lendülete ezekben a harcokban már Xerxes idejében a kicsiny görögség oldalán volt, azt ismerjük a görög-perzsa harcok történetéből, mely elbeszéli, hogy egy kicsiny nép hősiessége mire képes nagy tömegek ellen. Ez a Xerxes volt Eszter férje s az Eszter könyvében leírt hatalmas lakoma eléggé szemlélteti a közelgő bukás okát; fényűző, dőzsölő uralkodóház nem tarthatja sokáig magánál a hatalmat s ott, ahol magában az uralkodóházban van viszály; ahol az uralkodás kérdését sokszor a gyilok dönti el, ott a nép maga sem lehet nyugodt és megbízható.
3. vers. A Xerxes után következő perzsa uralkodókkal a látomás nem törődik, hanem azonnal általugrik a következő világbirodalomhoz, melynek első uralkodója és megalapítója a makedón Nagy Sándor. Tehát az Iónia ellen harcoló s nagy gazdagságot összegyűjtő perzsa király után a látnok szeme elé a jövőből azonnal ez a nagy uralkodó lép elő. A látomásoknak az a természete, hogy a jelentéktelent, az isteni szempontok szerint kevésbé fontosat nem mutatják. A történelem a nagy gondolatok hordozóin fordul; Xerxes gondolata az erő halmozása volt; lehetett az erő nagy, de a gondolat kicsiny volt.
Nagy Sándor gondolata volt: bátor lendülettel, tehát szellemi erővel megdönteni a perzsa uralmat, mely Xerxes óta állandó ellenségeskedésben volt a görögséggel. S a szellem győzött az anyagon itt is! Milyen érdekes azonban, hogy az időben egymástól messze fekvő két uralkodót, Xerxest (485-564) és Nagy Sándort (336-323) állítja egymással szembe a jövendölés! Mennyi valószínűtlenség és mennyi igazság van ebben a szembehelyezésben! Mintha az, aki ezt a látomást adta, nem ösmerné a történelmet és mégis a legjobban ismerte!
Mert Xerxes volt az, aki az ellenségeskedést a görög faj és a perzsák között megindította és Nagy Sándor volt az, aki erre a végleges és teljes feleletet megadta. Ami a kettő között történt, csak a készülés volt a felelet megadására. Hogy Nagy Sándor úgy cselekedett, ahogy kedve tartotta, az bizonyos. De amiként a német Mut szó a kedv és bátorság fogalmát egyesíti, úgy egyesül a héber rácón szóban a tetszés és a bátor, csapongó akarás fogalma. Nagy Sándor, a bátor harci kedv embere volt a megfelelő ember a hatalmában és gazdagságában elhízott, de immár megroskadt perzsa birodalom összetörésére. Ez a fiatalos kedv tette őt gibor-rá, azaz vitézzé és erőssé egyszerre.
4. vers. Egy tespedt óriás ledöntésére jó a fiatalos lendület, de államfenntartásra nem alkalmas. Nagy Sándor egyedülálló jelenség volt családjában, mely nagy stílusú uralkodásra nem termett. Nagy Sándor eszköz volt a régi tespedő birodalom megdöntésére és egy új tespedésnek nagy lendületű bevezetésére. A népeiért élő uralkodó eszményképe, mely Nabukodonozor előtt lebegett, melyet még Küakszárész is megpróbált megvalósítani, hol volt már ekkor?
A harmadik birodalomból az elvetemült gonoszság készült megszületni, melyben a szellemi erőt egyedül a ravaszság és elbizakodottság fogja majd képviselni.
A jóslat híven festi a jövőt, ugyanolyan gyorsan tört össze Nagy Sándor birodalomalkotása, ahogy összeállott. Sándor fiai orgyilkosság áldozataivá lettek s a birodalom szétszakadt.
Olyan erő, amely az egészet összetartotta volna, nem volt jelen, utódainak hatalma Sándor uralkodásának erejét nem közelítette meg. Sándor hirtelen halálát elképzelhetetlen zűrzavar követte; régi és új hatalmi tényezők versengéséből emelkedett ki négy erőtlen királyság, melyek közül az egyiptomi és a szíriai voltak az erősebbek.
S az uralom nem szállt Sándor természetes örököseire, fiaira vagy rokonaira, hanem „másoké” lett.
A jövendölés mesterien mutatja be a világbirodalom hanyatlását, azaz ezüstből rézzé való elértéktelenedését. Ahogy az uralkodók lelkéből fogyni kezd az erkölcsi erő, úgy fogy el kezükből a hatalom.
5. vers. Egy időre ugyan megint erőteljesebb uralkodók kerülnek felszínre. Királyfiak helyett hadvezérek lesznek uralkodókká, méltóság helyébe erőszak lép. Durvul az emberi élet. Nagy Sándor halála után egyik hadvezére, Ptolemaios Egyiptomba megy, hogy azt kormányozza s a félreeső országban hamar ő lesz az új uralkodó.
A látnok világosan látja ennek az új királynak fölemelkedését s azt dél királyának nevezi. Többel, mint egy évtizeddel később ugyanaz történik Szíriában. A látomás a sorrendet helyesen mutatja. Sándor halálát követő nagy zűrzavarból lassan emelkednek ki új királyságok; a politikai káoszból az új rend. A látomás azonban megmarad ennél a két királyságnál; a másik kettővel nem foglalkozik.
Erre két ok is van: a másik két ország nem jutott oly jelentőségre, mint ez a kettő s „kívánatos föld”, Izrael országa sorsának alakulása szempontjából csak ez a kettő fontos. A később keletkező, északi királyság válik hatalmasabbá.
6. vers. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy ez a két királyság nem állhat meg egymás mellett; egyik a másikat be akarja kebelezni s azt hol békés, hol erőszakos úton kísérli meg. Az eszközök, melyeket ebben a küzdelemben alkalmaznak: ravaszság, gyilkosság, méreg, árulás.
Mindjárt a két uralkodóház második nemzedékében házasságot köt a két ház. A szír királyság alapítójának, Szeleükosznak fia, kinek hízelgők a Theos (isten) nevet adják, féltestvérét, kit feleségül vett, eltaszítja és az örökségtől annak gyermekét megfosztja, hogy elvehesse Ptolemaios Philadelphusnak, ki saját testvérét vette el (Philadelphus), a leányát, Bernicét. Az egyiptomi királyasszonyt nagy kíséret nagy kincsekkel hozza Szíriába; de ahogy atyja két év múlva meghal, férje őt is eltaszítja, és mostohatestvérét, Laodicét visszaveszi. Ez visszajő, de férjét megmérgezi; a menekülő Bernicét fiával együtt meggyilkoltatja s így elvesznek az oldalág (kar), a mag, a nő, a magzat, akik odavitték (a kíséret) s az, aki őt egy időre erőssé tette: az apa.
7. vers. De az apa helyére feltámad sarja, Bernicé testvére, ki már a második évben behatol Szíriába, azt meghódítja. A gyilkos Laodicét kivégezteti, Szíriába őrséget hagy hátra és nagy zsákmánnyal hazatér, hol a föllelkesült nép az Eüergetész névvel ajándékozza meg.
8. vers. A jövendölés azt is említi, hogy Eüergetész a szírek bálványait is diadalmenetben hozta haza: a harc tehát a szellemi világ ellen is folyik. Mindenik udvar mellett ott állnak a tisztátalan szellemvilágnak képviselői, kik – hiába tartoznak egy szellembirodalomba – a tőlük vezetett embereket, saját szövetségeseiket összebékíteni nem tudják. Ebben különbözik Sátán birodalma Isten királyságától, hol az egyetértés, legalább az angyalvilágban, tökéletes és azzá fog egyszer válni Isten választottai, az emberek között is. Eüergetész győzelmével betelve évekig otthon ül; az északi országtól távol marad. Azaz annak békét hagy.
9. vers. Laodicé fia, Kalinikos (Nemesen Győző) megpróbálta a sértést megtorolni s tengeren és szárazon egyszerre támadta meg a déli országot; de hajóhada tönkrement, serege nagy veszteséggel kénytelen volt visszavonulni.
10. vers. Kalinikos többször nem mert támadni; de fiai újra megpróbálták. III. Seleukos Keraünos, egy testi-lelki nyomorék, kire igen rosszul illett a Villámló Mennydörgés (Seleukos Keraünos) melléknév, kis ázsiai leverettetése után Egyiptommal szemben csak a bosszú készületéig jutott el.
Megmérgezték, s utóda a 15 éves III. Antiochus, kit Nagy Antiochusanak neveztek, miután gyámja a kis-ázsiai hadjáratot diadalmasan bevégezte, hatalmas sereget indított délnek és mindent elárasztva hatolt előre. Előnyomulásában a dőzsölésben elmerült és tehetetlen Ptolemaios Philopator, kit Trüphon (dőzsölő) melléknévvel is elláttak, megakadályozni nem tudta. Várost sáros után vesz be; de egyszer csak fegyverszünetet köt; majd újra támad és egészen Gázáig, e nagyon megerősített városig hatol el. Itt üti fel főhadiszállást.
11. vers. Ez végre kiugrasztja az elpuhult Philopatort, elkeseredik s hatalmas sereget gyűjt: 62 000 gyalogost, 6 000 lovast és 102 elefántot. Az egész óriási sereget maga veszi kezébe. A déli uralkodóházat véges-végig jellemzi ez a tunya tétlenség és azt a gúnyneve szerint is lomhán kéjeknek élő uralkodót csak a végső veszély tudja a terített asztal mellől elhozni és a csatamezőre vinni. De megtörténik mégis.
12. vers. A hatalmas sereg megindul és az uralkodó szíve magasba száll, azaz megbátorodik, nekilelkesedik. A látnok mintegy látja a kényelmes pihenésből tettre serkenő uralkodót. Gázától délnyugatra Rafiánál támadja meg ellenfele seregét, melynek nagy vereséget okoz: annak seregéből 10 000 gyalogos, 300 lovas, 5 elefánt esik el; 4000 harcos fogságba esik. „És mégsem bizonyul erősebbnek”, mert a korábban elveszett városok megszállása után seregét visszafordítja Egyiptomba, és újra tovább folytatja korábbi dőzsölő életét.
13. vers. A győzelem ki nem használásával módot ad ellenfelének, ki vele szemben a tettek embere, hogy új sereget gyűjtsön. Ha tettek emberei is, a gonosz tetteké, mert békés országok megrohanása, hogy hatalmukat nagyobbítsák, gonosz tett.
Így állottak egymással szemben sok nemzedéken át az északi és déli ország uralkodói, amazok részéről a támadó gonoszság, emitt a bűn miatt tehetetlen békeszeretet. A rafiai ütközet után 13 év telt el, amint a szöveg mondja: „egy idő elteltével, évek múltán”.
Ez idő alatt III. Antiochus kelet felé a párthusok, baktrok ellen győzelmes hadjáratokat viselt, sőt Indiáig eljutott s nyugat felé is győzelmes csatát vívott. Ekkor Philophator meghalt s ötéves fiacskájára várt a trón; III. Antiochus kapott az alkalmon és szövetkezvén Fülöp királlyal, megindult Egyiptom ellen. A „nagy készület” alatt többek közt az indiai elefántokat kell értenünk, melyeket megelőző háborúiban szerzett.
14. vers. A helyzet olyan volt, hogy minden az egyiptomi uralom ellen látszott fordulni. Sorsdöntő pillanat volt, melyben mindenkinek számot kellett azzal vetnie, hogy mit csinál, melyik oldalra áll.
„Azokban az időkben sokan fognak a déli király ellen fölkelni”, olvassuk. Az egyiptomi gyermekkirálynak kegyetlen és gonosz gyámja volt, Agathoklés, kinek lelkiismeretlen kormányzása miatt nemcsak a vazallusállamok hagyták el sorra Egyiptomot, hanem magában az országban is belső lázadások ütötték fel fejüket.
Ez az általános bomlás Izraelt is mérlegre állítja. Izrael országa Nagy Sándor halála után Egyiptomnak jutott s annak mindjárt az első uralkodói nagy kedvezésben részesítették.
Mint mondottam, Egyiptom a béke, éspedig a tudomány s művészet hazája akart lenni; de a békés törekvéseket gyakran felborította az északi ország erőszakos hódító fellépése.
Már az első uralkodó Ptolemaios Lagi erősen érdeklődött a zsidók titokzatos szellemi élete iránt. Fia Philadelphos alatt készült el Alexandriában a híres Septuaginta (LXX), az Ótestamentum görög fordítása. Lassanként ebben a tengerparti városban igen sok zsidó telepedett le; külön zsidó negyed támadt, és a zsidók sajátos külön zsidó bélyeggel ellátott művészeti és tudományos életet kezdtek el.
Egyiptom iránt tehát a zsidók sok hálára voltak kötelezve. Ha minden ingani kezdett is Egyiptomban, Izraelnek tőle elszakadni erkölcsi szemponttokból nem lett volna szabad. De a nép alja nem becsülte meg azt az isteni ajándékot, melyet Isten a zsidóságnak Egyiptomban adott, hanem titkos rokonszenv ébredt bennük a ragadozó királyi ház iránt, mely Szíriában uralkodott.
„Néped ragadozó fiai”, tehát akikben megvolt a hasonló lelki természet, a ragadozó hajlam, hajlottak a hűtlen elpártolásra és azt, mint a nép erőszakosabb és hangadóbb része, másokra is kiterjesztették.
A jövőt a próféta elé táró angyal szavaiból kihangzik az a megvetés, melyet ezek iránt a hálátlan zsidók iránt érez. Megállapítja azonban az angyal, hogy e hűtlenséggel a zsidók csak a jövendölések beteljesedését idézték elő; mindenekelőtt ennek a 14. versnek a beteljesedését, hogy tudniillik a zsidók a jövendölés figyelmeztetése ellenére is el fogják követni a történelem egyik legnagyobb hűtlenségét és hálátlanságát; s magukra vonják a 8. és 9. fejezetekben jövendölt nagy büntetések beteljesülését is, melyek éppen e hűtlenség miatt szakadtak a zsidók nyakába. Mert a zsidó nép bűneinek büntetése volt az ótestamentumi Antikrisztus uralma és utálatos pusztító működése. A zsidóknak a ragadozáshoz való kedve kapta meg benne azt, amit kívántak maguknak: a ragadozót.
Saját kárukon kellett megtanulniuk, hogy nem jó a Sátánnal szövetkezni. Saját országuknak okozta a legnagyobb kárt szövetségesük, az északi ragadozó uralkodóház. Ha tudták volna, milyen gyümölcs nő a gonosz nyereség megkedvelésének fáján! Ugyanez fog történni majd az idők végén az egész emberiséggel: akit bámulva követni fognak, az Antikrisztus fogja rájuk hozni a legborzalmasabb nyomort és legkeserűbb csalódást. Mindenesetre III. Antiochusnak ez a hadjárata sorsdöntő pillanat volt a zsidóság életében, mert ezzel a szövetséggel öltötte magára a zsidóság azt a sorsot, melyet IV. Antiochus jelentett a következő időben.
15. vers. Az északi király diadala biztosítottnak látszik. A közbeeső időben ugyan, mialatt Antiochus egyebütt volt elfoglalva, az egyiptomiak korábban elvesztett területeik egy részét visszaszerezték; most azonban, hogy újra Egyiptom ellen fordult az északi király, úgy látszott, Egyiptom nem állhat meg előtte.
Az az erősített város, melyet az északi király bevesz, Szidón, hová egy megvert egyiptomi sereg zárkózott be. Az éhség megadásra kényszeríti őket. A következő mondatban: „dél seregei nem állanak meg” a sereg szó helyett a héberben „karjai” áll, amennyiben az előretolt seregek úgy szerepelnek, mint a törzs kinyújtott karjai. Az egyiptomi király legjobb seregei sem lesznek képesek megállítani a diadalmasan előretörő északi sereget.
16. vers. És mégis, mikor eléri Egyiptom királyát, „ennek kedve szerint” köt békét! Mert közben a római hatalom szövetségesét, Fülöpöt elállítja mellőle; őt magát meg visszavonulásra kényszeríti. A mindig hatalmasabban fellépő negyedik birodalom mutogatja oroszlánkörmeit. De a hűtlen Izrael nem szabadul. Isten büntetése, hogy ott a hódító erősen megveti lábát s pusztító dühe csak megnő azáltal, hogy Egyiptom ellen semmit sem tehet. Más fordítás így hangzik: „és az (a dicső föld) egészen kezében lesz”. Tehát Isten megkíméli Egyiptomot, de nem kíméli meg hűtlen választott népét, Izraelt. Mikor az Isten népe ugyanazt a bűnt követi el, amelyet a világ, sokkal szigorúbb büntetést kap annál. A dicső földön megveti lábát, mert az Antikrisztus ott készül gonoszságát kifejteni.
17. vers. A rómaiaktól megvédett Egyiptommal szemben II. Antiochus már csak ravaszságát érvényesítheti; most már nem dönthet az erő, csak az ész. Ezért figyelmét (szóról-szóra: arcát, mert amire figyelünk, afelé fordítjuk arcunkat) arra irányítja, hogy az egész országa hatalmába jusson, tudniillik egész Egyiptomot megszerezze, természetesen most már ravaszsággal.
Egyezséget kötnek egymással, melynek értelmében a fiatal egyiptomi király, Ptolemaios Epiphánes elveszi Antiochus leányát, Kleopátrát, „asszonyok leányát”, azaz asszonyi művészetekben nevelt leányát, s mihelyt megtörténik a házasság, ajándékul kapja Syriát, Samáriát és Júdeát.
Ám az ajándék s a királylány mögött ott van a titkos szándék: ravaszsággal megsemmisíteni az egyezséget, s aztán annak egész országát elvenni. Ám a tervből nem lett semmi, amint ezt a következmények mutatják. Isten gondoskodott arról, hogy a veszedelmesen elhatalmasodó királyt saját elbizakodottsága tegye tönkre.
18. vers. Mivel Egyiptom felé elzáródott az út, Antiochus hódító kedve a szigetek, azaz a görög föld felé fordul (a mélyen tagozott görög föld sok tengerével a héberek szemében szintén szigetnek számított). Jól mondja a jóslat, hogy „visszafordítja figyelmét”, mert már korábban is hadakozott ott. Hadjárata sikeresnek mutatkozik: sok földet elfoglal, Kis-Ázsia után Makedónia és Hellász is birtokába jut.
Ám ekkor újra elébe áll Róma, a negyedik világbirodalom és tiltakozik. Hellász ugyanis már Róma szövetségese és érdekterülete. Ám a sikereitől elvakított III. Antiochust most már nem tudja megállítani Róma tiltakozása és semmibe vevőleg válaszol a követeknek. Róma nem tűri el a gyalázatot, „visszafizeti gyalázkodását” hadvezére, Lucius Scripio Asiaticus által, ki Antiochust Magnesiánál Lydiában súlyosan megveri s gyalázatos feltételek mellett békekötésre kényszeríti.
Antiochusnak le kell mondania a Taurustól nyugatra fekvő minden birtokáról, hadihajók és harci elefántok tartásáról és 15 000 talentumot fizetnie, akkor elképzelhetetlen összeget. Ezzel Antiochus végleg és teljesen meg volt nyomorítva, úgyhogy további életét a rettenetes hadisarc behajtása foglalta el.
19. vers. Evégett fordította figyelmét most már saját országának „erődítései” felé. A kifejezés gúnyos és azt jelenti, hogy most már valóságos erőgyűjtések helyett a vagyon, a pénz forrásai felé, azaz saját országának templomai felé fordítja figyelmét, hogy azokat kirabolván, a hadisarcot megfizethesse.
A történelem feljegyezte a király egyik ilyen templomrablását: az elünaisi Béltemplomot akarván kifosztani, a város lakossága kíséretével együtt agyonverte a királyt.
Ez a rablás volt az a „botlása” mely aztán „elesésével”, azaz elpusztulásával végződött. Utána fia következett a trónon, Seleükos Philopátor és arra maradt a kalandos király irtózatos adóssága.
20. vers. A szerencsétlen uralkodó állandóan az adó behajtásával volt kénytelen foglalkozni. A birodalom „belső kamrája”, mások szerint: „dicsősége” alatt Jeruzsálemet kell érteni, hová Heliodoros nevű kincstartóját küldte el a templom kifosztására.
Nemsokára ez után a király meghalt, valószínűleg méreg által, melyet éppen az említett Helidoros adott volna be neki. Antiochus veresége alkalmával Rómába túszokat vittek; így elvitték III. Antiochus király fiát, a mostani király öccsét is. Seleükos király, hogy fia római nevelést kaphasson, öccsét kicserélte. Antiochus, a király öccse még haza sem tért, amikor Seleükos Philopator valószínűleg az említett mérgezés következtében meghalt. Törvény szerint a király után fiának kellett volna következnie. De nem így történt.
21. vers. Mert „helyére egy megvetésre méltó” lépett, kinek nem szánták a fejedelmi díszt. Ez a méltatlan a római túszok közül éppen akkor hazatérő Antiochus volt. Megvetésre méltónak jelleme miatt mondja őt a kijelentés, s nem azért, mert nem ő következett a trónon. Később Antiochus magát egy pontosan ellenkező értelmű jelzővel jelölte meg: Epiphanes, azaz tündöklő. Jelleme a legaljasabb jellemek egyike volt, melyet emberek a földön hordtak.
A szégyenérzetnek nyoma sem volt nála található. Gyakran jelent meg az utcán részegen fején virágkoszorúval. Lakomák után levetette ruháját és vendégei előtt meztelenül táncolt. Elment lacikonyhákra és ott akárkivel együtt dőzsölt. Nyilvános fürdőkbe járt s ott mindenféle gyermekes tréfát megengedett magának. Fiatalemberek lakomáira énekszóval hívatlanul belépett. A legalacsonyabb népszerűségre törekedett. A világi történetírás tovasiklik az ilyesmi fölött, de Istennél az ilyen dolgok súlyosan esnek latba. Viszont az, hogy ügyes hadvezér, jó diplomata volt, amiért a történetírók nagynak ünnepelnek valakit, Isten előtt semmit sem jelent. Isteni szempontból ítél tehát a jövendőmondó angyal, amikor így szól: „helyére egy megvetésre méltó lép, kinek nem szánták a királyság díszét”.
De éppen úgy megállanak a következő szavak is: „észrevétlenül jött és cselszövénnyel erősítette meg trónját”. A római túszságból hazatérőt Athénben érte a hír, hogy testvére meghalt s ahelyett, hogy a jogos trónörökös visszatérésén dolgozott volna, azonnal saját királysága mellett keresett párthíveket.
Az atyjától megalázott pergamoni király – az itteni királyok mindig az Attalus nevet viselték – segítségére volt, hogy a trónbitorló Keliodorost elűzzék s feltehető, hogy eközben ravaszul mindenfajta cselszövényhez is folyamodott, mint a jóslat mondja. Maga az is cselszövény volt, hogy a jogos trónörökös távollétét a maga hasznára fordította, hogy annak trónját ő foglalja el.
22. vers. A magyarázók találgatják, hogy a szövetség elsodort és összetört fejedelme alatt a fiatal és kicsapongásoktól tönkretett egyiptomi királyt kell-e érteni vagy a zsidó főpapot, akkor III. Oniászt. IV. Antiochus trónfoglalása simán történt ama cselszövények következtében, melyek alkalmazását természete diktálta; ezért a harctéren ellenfeleire mért csapást rendesen szelídség követte. Az „elsodrás” és „összetörés” vonatkozik Egyiptomra is; ellenben a szövetség fejedelme kifejezés csak a zsidó államfőre illik.
23. vers. Miután az egyiptomi király hatalmát megtörte, nem járt el vele szemben keményen, hanem meghagyta trónját és szövetségesévé tette, egyrészt, hogy azt színlelt jóindulattal magához kösse; másrészt, hogy kezét Egyiptomban tartva, azt később csellel magának mégis megszerezze. Szír seregét visszatartja a győzelem kihasználásától és a vérontástól s azon a címen, hogy rokonának, a fiatal egyiptomi királynak ügyeit intézi, végig ment Egyiptomon s aránylag kis sereggel (kis nemzettel) maga alá vetette azt.
Igen nyájas volt a fiatal király, Philométor iránt is és jóindulatáról biztosította. Nyíltan elvenni az országot nem merte a rómaiak miatt, kikkel Philométor atyja, a korán meghalt Ptolemaios Epiphanés szövetkezett, de meg volt győződve, hogy az országot így is hatalmában tartja. Minden nyájassága és kímélete pusztán számítás és álnokság volt.
24. vers. Az említett egyiptomi hadjárat, mely inkább sétaút volt, Egyiptom kövér földjén történt. A látó angyal gazdag termőföldet lát maga előtt. Az, amit a csalárd király „ősei nem tettek meg” soha, abban a tékozlásban állott, amelyet Antiochus Epiphanés a zsákmánnyal tett: részben katonái közt osztotta szét, részben az egyiptomiaknak adta oda, hogy jóindulatukat megszerezze.
Egyiptom „erődjei ellen is terveket szőtt” (itt nem templomokra kell gondolnunk); de ezek véghezvitelét csak egy Istentől kijelölt ideig végezheti; mert nemsokára a ciliciai felkelés lecsendesítésére hajóra kell szállnia és távoznia.
25. vers. Közben Egyiptomban is változások történnek. Philométor királynak volt egy öccse, kit a Phüscón (potrohos) melléknévvel tiszteltek meg; az Alexandriát hatalmába kerítette s ott magát királlyá tette; sőt bátyja megmaradt birtokára is szemet vetett; annak feleségét, testvérüket, Kleopátrát, magával vitte Alexandriába. Ebbe belekapaszkodott Antiochus és Philométor megsegítése címén új hadjáratot vezetett Egyiptom ellen. Phüscón nagy sereget állított ki ellenük; de nem győzhetett, mert ellenfelével, ki nem fizikai erővel, hanem inkább cselszövényekkel támadt ellene, föl nem vehette a versenyt. Saját táborában szőtték ellen a csalárd terveket.
26. vers. Phüscón nagyevő és dorbézoló volt; szerette a társaságot és annak hízelgését. Az ilyen hízelgők azonban mindig addig szoktak hűek lenni, míg erősebb érdek őket máshová nem vonja. A ravasz Antiochus pedig éppen az ellenséges király bizalmasait nyerte meg magának. Ez a második hadjárat tulajdonképpen egy tengeri csatával dőlt el, melynek megnyerése után Antiochus a Phüscón táborában történő árulások miatt gyorsan haladhatott öelőre. Vele volt a másik egyiptomi király, Philométor is.
27. vers. A két szövetséges király között azonban nem nagy volt a bizalom, Philométor jó képpel hallgatta Antiochus hazugságait, de a pokolba kívánta a nagylelkű nagybácsit. Mindkét király hazudott a másiknak: Antiochus az önzetlen rokont hazudta, Philométor pedig a hálás megsegítettet. Sikerük, legalábbis teljes sikerük nem volt, mert Alexandriát Antiochus nem vette be, s így Phüscón uralmon maradt. „Mert a vég további időpontra volt kitűzve.”
Az örök halogatás, mely a két ország közti vitát állandóan tovább tolta, most is az uralkodó cselekvési iránya volt. A szemben álló feleket gyilkos gyűlölet töltötte el egymás ellen; de a történelmi egyensúlynak meg kellett maradnia, hogy azalatt, amíg a történet látszólagos főszemélyei tehetetlenül alig mentek előre, más események érjenek meg.
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 164–172. oldal
Hogy a Dánielhez most küldött angyal „kiállása” miben állt, nem tudjuk. Mivel azonban Dániellel szemben feladata Isten szándékainak közlése volt, feltételezhetjük, hogy a tisztátalan szellemi hatalmak érvelését Küakszárész idejében is azzal győzte le a kijelentést közlő angyal, hogy a történelem belső erkölcsi alakulásából kimutatta, hogy a méd király tanácsosainak viselkedése, lelkülete miatt a birodalom megérett a halálos ítéletre, úgyhogy a tisztátalan szellemhatalom jónak látta, hogy más pártfogolt után nézzen; a vesztett ügyet cserben hagyván, a perzsa ági fejlődés irányítására vetette magát.
Sátán szokása, hogy egy ideig buzgón pártfogolt eszközeit egyszerre elejti s elpusztulni hagyja. Sátán nem védte többé a méd tanácsosok jogait Isten királyi széke előtt. A méd főemberek, kik Dánielre támadtak, a Dánielnek kigondolt halál martalékává lettek.
2. vers. A méd kormányzat félretétele után csakhamar jelek mutatkoztak, amelyek azt árulták el, hogy a perzsa uralkodóházat is kénytelen lesz Sátán föladni. Milyen más az Isten szolgálata, ki végig hű marad övéihez!
Isten nevében, a Jehovában, benne van az állandóság, a változatlanság, a hűség fogalma. Aki Sátánra, a tisztátalan szellemi hatalomra bízza magát, számoljon azzal, hogy csillogó ígéretek mellett a tisztátalan szellemhad akkor ejti el, amikor legkevésbé várja, ha pártolása a tisztátalan ügy számára nem látszik gyümölcsözőnek.
A kijelentő angyal az igazságot, azaz a valóságot jött közülin Dániellel, mit a gonosz saját hívei elől el szokott rejteni, s még akkor is rejtegeti előlük, mikor azok már a pusztulás szélén állanak. A valóság más, mint ami a felszínen látszik. A külsőleg hatalmas perzsa birodalom halálra van már ítélve! Már csak három perzsa király alatt lesz nyugalma a perzsa birodalomnak; a negyedik uralkodó egy hatalmas ellenféllel szemben lesz kénytelen fegyverkezni. A hatalmas fegyverkezés azonban semmit sem változtat azon, ami Isten könyvében írva van. Hiszen nem a külső erő, a földi kincsek és a hadsereg tartják fenn a birodalmat; a földi birodalmak fennmaradása a szellemvilág történéseitől függ.
Hiába gyűl halomra az óriási kincs és földi hatalom: már Sátán is más eszközt keres magának a világuralom kézben tartására. A nagy perzsa erőkifejtés mögött nem lesz már ott az a szellemi erő, mely a tömegnek a lendületet adja. A jövendölésben említett három király közé persze az akkor uralkodó Küroszt is bele kell számítani; a negyedik minden hatalmát összeszedő király Xerxes lesz, ki Görögország ellen több háborút fog viselni. A kijelentés nem mondja, hogy Xerxes után mindjárt eljön a perzsa világuralom vége; de a három király Xerxesig számítódik. Xerxes személye azért fontos, mert ő ismerte fel, honnan fenyegeti a perzsa uralmat a veszedelem.
Hogy a szellem lendülete ezekben a harcokban már Xerxes idejében a kicsiny görögség oldalán volt, azt ismerjük a görög-perzsa harcok történetéből, mely elbeszéli, hogy egy kicsiny nép hősiessége mire képes nagy tömegek ellen. Ez a Xerxes volt Eszter férje s az Eszter könyvében leírt hatalmas lakoma eléggé szemlélteti a közelgő bukás okát; fényűző, dőzsölő uralkodóház nem tarthatja sokáig magánál a hatalmat s ott, ahol magában az uralkodóházban van viszály; ahol az uralkodás kérdését sokszor a gyilok dönti el, ott a nép maga sem lehet nyugodt és megbízható.
3. vers. A Xerxes után következő perzsa uralkodókkal a látomás nem törődik, hanem azonnal általugrik a következő világbirodalomhoz, melynek első uralkodója és megalapítója a makedón Nagy Sándor. Tehát az Iónia ellen harcoló s nagy gazdagságot összegyűjtő perzsa király után a látnok szeme elé a jövőből azonnal ez a nagy uralkodó lép elő. A látomásoknak az a természete, hogy a jelentéktelent, az isteni szempontok szerint kevésbé fontosat nem mutatják. A történelem a nagy gondolatok hordozóin fordul; Xerxes gondolata az erő halmozása volt; lehetett az erő nagy, de a gondolat kicsiny volt.
Nagy Sándor gondolata volt: bátor lendülettel, tehát szellemi erővel megdönteni a perzsa uralmat, mely Xerxes óta állandó ellenségeskedésben volt a görögséggel. S a szellem győzött az anyagon itt is! Milyen érdekes azonban, hogy az időben egymástól messze fekvő két uralkodót, Xerxest (485-564) és Nagy Sándort (336-323) állítja egymással szembe a jövendölés! Mennyi valószínűtlenség és mennyi igazság van ebben a szembehelyezésben! Mintha az, aki ezt a látomást adta, nem ösmerné a történelmet és mégis a legjobban ismerte!
Mert Xerxes volt az, aki az ellenségeskedést a görög faj és a perzsák között megindította és Nagy Sándor volt az, aki erre a végleges és teljes feleletet megadta. Ami a kettő között történt, csak a készülés volt a felelet megadására. Hogy Nagy Sándor úgy cselekedett, ahogy kedve tartotta, az bizonyos. De amiként a német Mut szó a kedv és bátorság fogalmát egyesíti, úgy egyesül a héber rácón szóban a tetszés és a bátor, csapongó akarás fogalma. Nagy Sándor, a bátor harci kedv embere volt a megfelelő ember a hatalmában és gazdagságában elhízott, de immár megroskadt perzsa birodalom összetörésére. Ez a fiatalos kedv tette őt gibor-rá, azaz vitézzé és erőssé egyszerre.
4. vers. Egy tespedt óriás ledöntésére jó a fiatalos lendület, de államfenntartásra nem alkalmas. Nagy Sándor egyedülálló jelenség volt családjában, mely nagy stílusú uralkodásra nem termett. Nagy Sándor eszköz volt a régi tespedő birodalom megdöntésére és egy új tespedésnek nagy lendületű bevezetésére. A népeiért élő uralkodó eszményképe, mely Nabukodonozor előtt lebegett, melyet még Küakszárész is megpróbált megvalósítani, hol volt már ekkor?
A harmadik birodalomból az elvetemült gonoszság készült megszületni, melyben a szellemi erőt egyedül a ravaszság és elbizakodottság fogja majd képviselni.
A jóslat híven festi a jövőt, ugyanolyan gyorsan tört össze Nagy Sándor birodalomalkotása, ahogy összeállott. Sándor fiai orgyilkosság áldozataivá lettek s a birodalom szétszakadt.
Olyan erő, amely az egészet összetartotta volna, nem volt jelen, utódainak hatalma Sándor uralkodásának erejét nem közelítette meg. Sándor hirtelen halálát elképzelhetetlen zűrzavar követte; régi és új hatalmi tényezők versengéséből emelkedett ki négy erőtlen királyság, melyek közül az egyiptomi és a szíriai voltak az erősebbek.
S az uralom nem szállt Sándor természetes örököseire, fiaira vagy rokonaira, hanem „másoké” lett.
A jövendölés mesterien mutatja be a világbirodalom hanyatlását, azaz ezüstből rézzé való elértéktelenedését. Ahogy az uralkodók lelkéből fogyni kezd az erkölcsi erő, úgy fogy el kezükből a hatalom.
5. vers. Egy időre ugyan megint erőteljesebb uralkodók kerülnek felszínre. Királyfiak helyett hadvezérek lesznek uralkodókká, méltóság helyébe erőszak lép. Durvul az emberi élet. Nagy Sándor halála után egyik hadvezére, Ptolemaios Egyiptomba megy, hogy azt kormányozza s a félreeső országban hamar ő lesz az új uralkodó.
A látnok világosan látja ennek az új királynak fölemelkedését s azt dél királyának nevezi. Többel, mint egy évtizeddel később ugyanaz történik Szíriában. A látomás a sorrendet helyesen mutatja. Sándor halálát követő nagy zűrzavarból lassan emelkednek ki új királyságok; a politikai káoszból az új rend. A látomás azonban megmarad ennél a két királyságnál; a másik kettővel nem foglalkozik.
Erre két ok is van: a másik két ország nem jutott oly jelentőségre, mint ez a kettő s „kívánatos föld”, Izrael országa sorsának alakulása szempontjából csak ez a kettő fontos. A később keletkező, északi királyság válik hatalmasabbá.
6. vers. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy ez a két királyság nem állhat meg egymás mellett; egyik a másikat be akarja kebelezni s azt hol békés, hol erőszakos úton kísérli meg. Az eszközök, melyeket ebben a küzdelemben alkalmaznak: ravaszság, gyilkosság, méreg, árulás.
Mindjárt a két uralkodóház második nemzedékében házasságot köt a két ház. A szír királyság alapítójának, Szeleükosznak fia, kinek hízelgők a Theos (isten) nevet adják, féltestvérét, kit feleségül vett, eltaszítja és az örökségtől annak gyermekét megfosztja, hogy elvehesse Ptolemaios Philadelphusnak, ki saját testvérét vette el (Philadelphus), a leányát, Bernicét. Az egyiptomi királyasszonyt nagy kíséret nagy kincsekkel hozza Szíriába; de ahogy atyja két év múlva meghal, férje őt is eltaszítja, és mostohatestvérét, Laodicét visszaveszi. Ez visszajő, de férjét megmérgezi; a menekülő Bernicét fiával együtt meggyilkoltatja s így elvesznek az oldalág (kar), a mag, a nő, a magzat, akik odavitték (a kíséret) s az, aki őt egy időre erőssé tette: az apa.
7. vers. De az apa helyére feltámad sarja, Bernicé testvére, ki már a második évben behatol Szíriába, azt meghódítja. A gyilkos Laodicét kivégezteti, Szíriába őrséget hagy hátra és nagy zsákmánnyal hazatér, hol a föllelkesült nép az Eüergetész névvel ajándékozza meg.
8. vers. A jövendölés azt is említi, hogy Eüergetész a szírek bálványait is diadalmenetben hozta haza: a harc tehát a szellemi világ ellen is folyik. Mindenik udvar mellett ott állnak a tisztátalan szellemvilágnak képviselői, kik – hiába tartoznak egy szellembirodalomba – a tőlük vezetett embereket, saját szövetségeseiket összebékíteni nem tudják. Ebben különbözik Sátán birodalma Isten királyságától, hol az egyetértés, legalább az angyalvilágban, tökéletes és azzá fog egyszer válni Isten választottai, az emberek között is. Eüergetész győzelmével betelve évekig otthon ül; az északi országtól távol marad. Azaz annak békét hagy.
9. vers. Laodicé fia, Kalinikos (Nemesen Győző) megpróbálta a sértést megtorolni s tengeren és szárazon egyszerre támadta meg a déli országot; de hajóhada tönkrement, serege nagy veszteséggel kénytelen volt visszavonulni.
10. vers. Kalinikos többször nem mert támadni; de fiai újra megpróbálták. III. Seleukos Keraünos, egy testi-lelki nyomorék, kire igen rosszul illett a Villámló Mennydörgés (Seleukos Keraünos) melléknév, kis ázsiai leverettetése után Egyiptommal szemben csak a bosszú készületéig jutott el.
Megmérgezték, s utóda a 15 éves III. Antiochus, kit Nagy Antiochusanak neveztek, miután gyámja a kis-ázsiai hadjáratot diadalmasan bevégezte, hatalmas sereget indított délnek és mindent elárasztva hatolt előre. Előnyomulásában a dőzsölésben elmerült és tehetetlen Ptolemaios Philopator, kit Trüphon (dőzsölő) melléknévvel is elláttak, megakadályozni nem tudta. Várost sáros után vesz be; de egyszer csak fegyverszünetet köt; majd újra támad és egészen Gázáig, e nagyon megerősített városig hatol el. Itt üti fel főhadiszállást.
11. vers. Ez végre kiugrasztja az elpuhult Philopatort, elkeseredik s hatalmas sereget gyűjt: 62 000 gyalogost, 6 000 lovast és 102 elefántot. Az egész óriási sereget maga veszi kezébe. A déli uralkodóházat véges-végig jellemzi ez a tunya tétlenség és azt a gúnyneve szerint is lomhán kéjeknek élő uralkodót csak a végső veszély tudja a terített asztal mellől elhozni és a csatamezőre vinni. De megtörténik mégis.
12. vers. A hatalmas sereg megindul és az uralkodó szíve magasba száll, azaz megbátorodik, nekilelkesedik. A látnok mintegy látja a kényelmes pihenésből tettre serkenő uralkodót. Gázától délnyugatra Rafiánál támadja meg ellenfele seregét, melynek nagy vereséget okoz: annak seregéből 10 000 gyalogos, 300 lovas, 5 elefánt esik el; 4000 harcos fogságba esik. „És mégsem bizonyul erősebbnek”, mert a korábban elveszett városok megszállása után seregét visszafordítja Egyiptomba, és újra tovább folytatja korábbi dőzsölő életét.
13. vers. A győzelem ki nem használásával módot ad ellenfelének, ki vele szemben a tettek embere, hogy új sereget gyűjtsön. Ha tettek emberei is, a gonosz tetteké, mert békés országok megrohanása, hogy hatalmukat nagyobbítsák, gonosz tett.
Így állottak egymással szemben sok nemzedéken át az északi és déli ország uralkodói, amazok részéről a támadó gonoszság, emitt a bűn miatt tehetetlen békeszeretet. A rafiai ütközet után 13 év telt el, amint a szöveg mondja: „egy idő elteltével, évek múltán”.
Ez idő alatt III. Antiochus kelet felé a párthusok, baktrok ellen győzelmes hadjáratokat viselt, sőt Indiáig eljutott s nyugat felé is győzelmes csatát vívott. Ekkor Philophator meghalt s ötéves fiacskájára várt a trón; III. Antiochus kapott az alkalmon és szövetkezvén Fülöp királlyal, megindult Egyiptom ellen. A „nagy készület” alatt többek közt az indiai elefántokat kell értenünk, melyeket megelőző háborúiban szerzett.
14. vers. A helyzet olyan volt, hogy minden az egyiptomi uralom ellen látszott fordulni. Sorsdöntő pillanat volt, melyben mindenkinek számot kellett azzal vetnie, hogy mit csinál, melyik oldalra áll.
„Azokban az időkben sokan fognak a déli király ellen fölkelni”, olvassuk. Az egyiptomi gyermekkirálynak kegyetlen és gonosz gyámja volt, Agathoklés, kinek lelkiismeretlen kormányzása miatt nemcsak a vazallusállamok hagyták el sorra Egyiptomot, hanem magában az országban is belső lázadások ütötték fel fejüket.
Ez az általános bomlás Izraelt is mérlegre állítja. Izrael országa Nagy Sándor halála után Egyiptomnak jutott s annak mindjárt az első uralkodói nagy kedvezésben részesítették.
Mint mondottam, Egyiptom a béke, éspedig a tudomány s művészet hazája akart lenni; de a békés törekvéseket gyakran felborította az északi ország erőszakos hódító fellépése.
Már az első uralkodó Ptolemaios Lagi erősen érdeklődött a zsidók titokzatos szellemi élete iránt. Fia Philadelphos alatt készült el Alexandriában a híres Septuaginta (LXX), az Ótestamentum görög fordítása. Lassanként ebben a tengerparti városban igen sok zsidó telepedett le; külön zsidó negyed támadt, és a zsidók sajátos külön zsidó bélyeggel ellátott művészeti és tudományos életet kezdtek el.
Egyiptom iránt tehát a zsidók sok hálára voltak kötelezve. Ha minden ingani kezdett is Egyiptomban, Izraelnek tőle elszakadni erkölcsi szemponttokból nem lett volna szabad. De a nép alja nem becsülte meg azt az isteni ajándékot, melyet Isten a zsidóságnak Egyiptomban adott, hanem titkos rokonszenv ébredt bennük a ragadozó királyi ház iránt, mely Szíriában uralkodott.
„Néped ragadozó fiai”, tehát akikben megvolt a hasonló lelki természet, a ragadozó hajlam, hajlottak a hűtlen elpártolásra és azt, mint a nép erőszakosabb és hangadóbb része, másokra is kiterjesztették.
A jövőt a próféta elé táró angyal szavaiból kihangzik az a megvetés, melyet ezek iránt a hálátlan zsidók iránt érez. Megállapítja azonban az angyal, hogy e hűtlenséggel a zsidók csak a jövendölések beteljesedését idézték elő; mindenekelőtt ennek a 14. versnek a beteljesedését, hogy tudniillik a zsidók a jövendölés figyelmeztetése ellenére is el fogják követni a történelem egyik legnagyobb hűtlenségét és hálátlanságát; s magukra vonják a 8. és 9. fejezetekben jövendölt nagy büntetések beteljesülését is, melyek éppen e hűtlenség miatt szakadtak a zsidók nyakába. Mert a zsidó nép bűneinek büntetése volt az ótestamentumi Antikrisztus uralma és utálatos pusztító működése. A zsidóknak a ragadozáshoz való kedve kapta meg benne azt, amit kívántak maguknak: a ragadozót.
Saját kárukon kellett megtanulniuk, hogy nem jó a Sátánnal szövetkezni. Saját országuknak okozta a legnagyobb kárt szövetségesük, az északi ragadozó uralkodóház. Ha tudták volna, milyen gyümölcs nő a gonosz nyereség megkedvelésének fáján! Ugyanez fog történni majd az idők végén az egész emberiséggel: akit bámulva követni fognak, az Antikrisztus fogja rájuk hozni a legborzalmasabb nyomort és legkeserűbb csalódást. Mindenesetre III. Antiochusnak ez a hadjárata sorsdöntő pillanat volt a zsidóság életében, mert ezzel a szövetséggel öltötte magára a zsidóság azt a sorsot, melyet IV. Antiochus jelentett a következő időben.
15. vers. Az északi király diadala biztosítottnak látszik. A közbeeső időben ugyan, mialatt Antiochus egyebütt volt elfoglalva, az egyiptomiak korábban elvesztett területeik egy részét visszaszerezték; most azonban, hogy újra Egyiptom ellen fordult az északi király, úgy látszott, Egyiptom nem állhat meg előtte.
Az az erősített város, melyet az északi király bevesz, Szidón, hová egy megvert egyiptomi sereg zárkózott be. Az éhség megadásra kényszeríti őket. A következő mondatban: „dél seregei nem állanak meg” a sereg szó helyett a héberben „karjai” áll, amennyiben az előretolt seregek úgy szerepelnek, mint a törzs kinyújtott karjai. Az egyiptomi király legjobb seregei sem lesznek képesek megállítani a diadalmasan előretörő északi sereget.
16. vers. És mégis, mikor eléri Egyiptom királyát, „ennek kedve szerint” köt békét! Mert közben a római hatalom szövetségesét, Fülöpöt elállítja mellőle; őt magát meg visszavonulásra kényszeríti. A mindig hatalmasabban fellépő negyedik birodalom mutogatja oroszlánkörmeit. De a hűtlen Izrael nem szabadul. Isten büntetése, hogy ott a hódító erősen megveti lábát s pusztító dühe csak megnő azáltal, hogy Egyiptom ellen semmit sem tehet. Más fordítás így hangzik: „és az (a dicső föld) egészen kezében lesz”. Tehát Isten megkíméli Egyiptomot, de nem kíméli meg hűtlen választott népét, Izraelt. Mikor az Isten népe ugyanazt a bűnt követi el, amelyet a világ, sokkal szigorúbb büntetést kap annál. A dicső földön megveti lábát, mert az Antikrisztus ott készül gonoszságát kifejteni.
17. vers. A rómaiaktól megvédett Egyiptommal szemben II. Antiochus már csak ravaszságát érvényesítheti; most már nem dönthet az erő, csak az ész. Ezért figyelmét (szóról-szóra: arcát, mert amire figyelünk, afelé fordítjuk arcunkat) arra irányítja, hogy az egész országa hatalmába jusson, tudniillik egész Egyiptomot megszerezze, természetesen most már ravaszsággal.
Egyezséget kötnek egymással, melynek értelmében a fiatal egyiptomi király, Ptolemaios Epiphánes elveszi Antiochus leányát, Kleopátrát, „asszonyok leányát”, azaz asszonyi művészetekben nevelt leányát, s mihelyt megtörténik a házasság, ajándékul kapja Syriát, Samáriát és Júdeát.
Ám az ajándék s a királylány mögött ott van a titkos szándék: ravaszsággal megsemmisíteni az egyezséget, s aztán annak egész országát elvenni. Ám a tervből nem lett semmi, amint ezt a következmények mutatják. Isten gondoskodott arról, hogy a veszedelmesen elhatalmasodó királyt saját elbizakodottsága tegye tönkre.
18. vers. Mivel Egyiptom felé elzáródott az út, Antiochus hódító kedve a szigetek, azaz a görög föld felé fordul (a mélyen tagozott görög föld sok tengerével a héberek szemében szintén szigetnek számított). Jól mondja a jóslat, hogy „visszafordítja figyelmét”, mert már korábban is hadakozott ott. Hadjárata sikeresnek mutatkozik: sok földet elfoglal, Kis-Ázsia után Makedónia és Hellász is birtokába jut.
Ám ekkor újra elébe áll Róma, a negyedik világbirodalom és tiltakozik. Hellász ugyanis már Róma szövetségese és érdekterülete. Ám a sikereitől elvakított III. Antiochust most már nem tudja megállítani Róma tiltakozása és semmibe vevőleg válaszol a követeknek. Róma nem tűri el a gyalázatot, „visszafizeti gyalázkodását” hadvezére, Lucius Scripio Asiaticus által, ki Antiochust Magnesiánál Lydiában súlyosan megveri s gyalázatos feltételek mellett békekötésre kényszeríti.
Antiochusnak le kell mondania a Taurustól nyugatra fekvő minden birtokáról, hadihajók és harci elefántok tartásáról és 15 000 talentumot fizetnie, akkor elképzelhetetlen összeget. Ezzel Antiochus végleg és teljesen meg volt nyomorítva, úgyhogy további életét a rettenetes hadisarc behajtása foglalta el.
19. vers. Evégett fordította figyelmét most már saját országának „erődítései” felé. A kifejezés gúnyos és azt jelenti, hogy most már valóságos erőgyűjtések helyett a vagyon, a pénz forrásai felé, azaz saját országának templomai felé fordítja figyelmét, hogy azokat kirabolván, a hadisarcot megfizethesse.
A történelem feljegyezte a király egyik ilyen templomrablását: az elünaisi Béltemplomot akarván kifosztani, a város lakossága kíséretével együtt agyonverte a királyt.
Ez a rablás volt az a „botlása” mely aztán „elesésével”, azaz elpusztulásával végződött. Utána fia következett a trónon, Seleükos Philopátor és arra maradt a kalandos király irtózatos adóssága.
20. vers. A szerencsétlen uralkodó állandóan az adó behajtásával volt kénytelen foglalkozni. A birodalom „belső kamrája”, mások szerint: „dicsősége” alatt Jeruzsálemet kell érteni, hová Heliodoros nevű kincstartóját küldte el a templom kifosztására.
Nemsokára ez után a király meghalt, valószínűleg méreg által, melyet éppen az említett Helidoros adott volna be neki. Antiochus veresége alkalmával Rómába túszokat vittek; így elvitték III. Antiochus király fiát, a mostani király öccsét is. Seleükos király, hogy fia római nevelést kaphasson, öccsét kicserélte. Antiochus, a király öccse még haza sem tért, amikor Seleükos Philopator valószínűleg az említett mérgezés következtében meghalt. Törvény szerint a király után fiának kellett volna következnie. De nem így történt.
21. vers. Mert „helyére egy megvetésre méltó” lépett, kinek nem szánták a fejedelmi díszt. Ez a méltatlan a római túszok közül éppen akkor hazatérő Antiochus volt. Megvetésre méltónak jelleme miatt mondja őt a kijelentés, s nem azért, mert nem ő következett a trónon. Később Antiochus magát egy pontosan ellenkező értelmű jelzővel jelölte meg: Epiphanes, azaz tündöklő. Jelleme a legaljasabb jellemek egyike volt, melyet emberek a földön hordtak.
A szégyenérzetnek nyoma sem volt nála található. Gyakran jelent meg az utcán részegen fején virágkoszorúval. Lakomák után levetette ruháját és vendégei előtt meztelenül táncolt. Elment lacikonyhákra és ott akárkivel együtt dőzsölt. Nyilvános fürdőkbe járt s ott mindenféle gyermekes tréfát megengedett magának. Fiatalemberek lakomáira énekszóval hívatlanul belépett. A legalacsonyabb népszerűségre törekedett. A világi történetírás tovasiklik az ilyesmi fölött, de Istennél az ilyen dolgok súlyosan esnek latba. Viszont az, hogy ügyes hadvezér, jó diplomata volt, amiért a történetírók nagynak ünnepelnek valakit, Isten előtt semmit sem jelent. Isteni szempontból ítél tehát a jövendőmondó angyal, amikor így szól: „helyére egy megvetésre méltó lép, kinek nem szánták a királyság díszét”.
De éppen úgy megállanak a következő szavak is: „észrevétlenül jött és cselszövénnyel erősítette meg trónját”. A római túszságból hazatérőt Athénben érte a hír, hogy testvére meghalt s ahelyett, hogy a jogos trónörökös visszatérésén dolgozott volna, azonnal saját királysága mellett keresett párthíveket.
Az atyjától megalázott pergamoni király – az itteni királyok mindig az Attalus nevet viselték – segítségére volt, hogy a trónbitorló Keliodorost elűzzék s feltehető, hogy eközben ravaszul mindenfajta cselszövényhez is folyamodott, mint a jóslat mondja. Maga az is cselszövény volt, hogy a jogos trónörökös távollétét a maga hasznára fordította, hogy annak trónját ő foglalja el.
22. vers. A magyarázók találgatják, hogy a szövetség elsodort és összetört fejedelme alatt a fiatal és kicsapongásoktól tönkretett egyiptomi királyt kell-e érteni vagy a zsidó főpapot, akkor III. Oniászt. IV. Antiochus trónfoglalása simán történt ama cselszövények következtében, melyek alkalmazását természete diktálta; ezért a harctéren ellenfeleire mért csapást rendesen szelídség követte. Az „elsodrás” és „összetörés” vonatkozik Egyiptomra is; ellenben a szövetség fejedelme kifejezés csak a zsidó államfőre illik.
23. vers. Miután az egyiptomi király hatalmát megtörte, nem járt el vele szemben keményen, hanem meghagyta trónját és szövetségesévé tette, egyrészt, hogy azt színlelt jóindulattal magához kösse; másrészt, hogy kezét Egyiptomban tartva, azt később csellel magának mégis megszerezze. Szír seregét visszatartja a győzelem kihasználásától és a vérontástól s azon a címen, hogy rokonának, a fiatal egyiptomi királynak ügyeit intézi, végig ment Egyiptomon s aránylag kis sereggel (kis nemzettel) maga alá vetette azt.
Igen nyájas volt a fiatal király, Philométor iránt is és jóindulatáról biztosította. Nyíltan elvenni az országot nem merte a rómaiak miatt, kikkel Philométor atyja, a korán meghalt Ptolemaios Epiphanés szövetkezett, de meg volt győződve, hogy az országot így is hatalmában tartja. Minden nyájassága és kímélete pusztán számítás és álnokság volt.
24. vers. Az említett egyiptomi hadjárat, mely inkább sétaút volt, Egyiptom kövér földjén történt. A látó angyal gazdag termőföldet lát maga előtt. Az, amit a csalárd király „ősei nem tettek meg” soha, abban a tékozlásban állott, amelyet Antiochus Epiphanés a zsákmánnyal tett: részben katonái közt osztotta szét, részben az egyiptomiaknak adta oda, hogy jóindulatukat megszerezze.
Egyiptom „erődjei ellen is terveket szőtt” (itt nem templomokra kell gondolnunk); de ezek véghezvitelét csak egy Istentől kijelölt ideig végezheti; mert nemsokára a ciliciai felkelés lecsendesítésére hajóra kell szállnia és távoznia.
25. vers. Közben Egyiptomban is változások történnek. Philométor királynak volt egy öccse, kit a Phüscón (potrohos) melléknévvel tiszteltek meg; az Alexandriát hatalmába kerítette s ott magát királlyá tette; sőt bátyja megmaradt birtokára is szemet vetett; annak feleségét, testvérüket, Kleopátrát, magával vitte Alexandriába. Ebbe belekapaszkodott Antiochus és Philométor megsegítése címén új hadjáratot vezetett Egyiptom ellen. Phüscón nagy sereget állított ki ellenük; de nem győzhetett, mert ellenfelével, ki nem fizikai erővel, hanem inkább cselszövényekkel támadt ellene, föl nem vehette a versenyt. Saját táborában szőtték ellen a csalárd terveket.
26. vers. Phüscón nagyevő és dorbézoló volt; szerette a társaságot és annak hízelgését. Az ilyen hízelgők azonban mindig addig szoktak hűek lenni, míg erősebb érdek őket máshová nem vonja. A ravasz Antiochus pedig éppen az ellenséges király bizalmasait nyerte meg magának. Ez a második hadjárat tulajdonképpen egy tengeri csatával dőlt el, melynek megnyerése után Antiochus a Phüscón táborában történő árulások miatt gyorsan haladhatott öelőre. Vele volt a másik egyiptomi király, Philométor is.
27. vers. A két szövetséges király között azonban nem nagy volt a bizalom, Philométor jó képpel hallgatta Antiochus hazugságait, de a pokolba kívánta a nagylelkű nagybácsit. Mindkét király hazudott a másiknak: Antiochus az önzetlen rokont hazudta, Philométor pedig a hálás megsegítettet. Sikerük, legalábbis teljes sikerük nem volt, mert Alexandriát Antiochus nem vette be, s így Phüscón uralmon maradt. „Mert a vég további időpontra volt kitűzve.”
Az örök halogatás, mely a két ország közti vitát állandóan tovább tolta, most is az uralkodó cselekvési iránya volt. A szemben álló feleket gyilkos gyűlölet töltötte el egymás ellen; de a történelmi egyensúlynak meg kellett maradnia, hogy azalatt, amíg a történet látszólagos főszemélyei tehetetlenül alig mentek előre, más események érjenek meg.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 164–172. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése