Az Úr közel! - Csia Lajos

Csia Lajos 1887 február 18-án Királyházán született – 1962 február 4-én Budapesten, 75 éves korában hunyt el.
Református lelkész, szabadegyházi szervező, könyvkiadó, bibliafordító.

Az elemi iskola osztályait Nyíregyházán, Debrecenben, és Budapesten járta, középiskolai tanulmányait a Budapesti Református Főgimnáziumban (1897-1905) végezte. Teológiát Budapesten tanult (1905-09). 1911-12-ben Marosvásárhelyen, Déván, Pécsett, Érsekcsanádon és Siklóson segédlelkész. Emellett 1925-től utca- és börtönmissziót is végzett. Legjelentősebb munkája az Újszövetség fordítás, A puszta létnél többet címen jelent meg 1978-ban. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Csia_Lajos alapján)

Az Úr közel!

Ez alatt a kedves mondat alatt nem mindnyájan ugyanazt értjük. És ez természetes is, mert az Úr többféle közelségéről lehet beszélni. Maga ez a szó: „az Úr” is többféleképpen ér­telmezhető. A Szentírás az istenség mindhárom személyére alkalmazza; az Újszövetség leg­többször a Fiúra. Az Ótestamentum görög fordítása a Jehova (Jahve) név helyett álló Adónájt fordítja vele, s mikor Jézusra alkalmazták, Őt ezzel az örökkévaló Istennel azonosították. „Az Úr közel” azt jelenti hát, hogy Isten közel. Erre külön nevet is adott nekünk Ézsaiás próféta, ezzel a szóval: Immánuel = Isten velünk! (7,14) Pál ezt a nevet így idézi: „Ha Isten velünk, ki­csoda ellenünk?!” (Róm 8,31). Immánuel az Úrnak térbeli közelségét fejezi ki, de beszélhe­tünk időbeli közelségről is. Az őskeresztyéneknek annyira a szívébe volt vésve az a gondolat, hogy Jézus visszatér, hogy még a görögül beszélők is egy arámi-szír szóval emlegették ezt a várakozásukat: Maránáthá, melyet kétféleképpen értelmeznek: Jövel, Urunk! Vagy Urunk el­jött! Először 1 Kor. 16,22-ben Pálnál találjuk a görög szövegbe iktatva ezt az arámi mondatot, ami azt mutatja, hogy már akkor szállóige lett az arámi mondás, mint nálunk egyes latin vagy francia mondások. Később a Didaché nevű ősrégi keresztyén iratban találjuk ebben az imád­ságban: „Jöjjön el a Kedvesség (kegyelem) és múljék el ez a világ! Hozsánna Dávid Istené­nek! Ha valaki szent, jöjjön el! Ha valaki nem az, térjen meg! Maránáthá! Ámen!”

1. „Az Úr közel”-nek legáltalánosabb és éppen nem felesleges vagy szükségtelen fel­fogása az, hogy a Teremtő mindenütt jelenvaló, s így minden emberhez közel van. Ez az igaz­ság már a pogány lélekbe belecsendült, amint ezt Pál Athénben elmondott beszédében egy gö­rög költőtől idézett közmondásféle tanúsítja: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk!” Minden em­ber olyan közel van Istenhez, hogy minden leheletet Őbelőle vesz, minden mozdulatához Is­ten adja az erőt, s ha Isten nem tartaná kezében, a semmibe hanyatlana. Isten kezében tartja az embert, aki Őt átkozza; Isten ad erőt a gyilkos kezébe, aki a fegyvert fölemeli. Borzalmas ré­mület fogná el az embereket, ha ez világossá válna előttük, mint amilyen rémület Péteren vett erőt, amikor a csodálatos halfogásban Krisztus isteni erejét megismerte. Isten közel van hoz­zánk; büntető keze akkor ér utol, amikor nem gondoljuk; Előle menekülnünk nem lehet! „Je­hova, átláttál engemet, ösmersz engem! Ösmered fekvésemet, fölkelésemet; messziről lá­tod foglalkozásomat! Megfigyeled vándorlásomat és megtelepedésemet, foglalkozol minden utammal. Mikor még nyelvemen sincs a szó, Te, Jehova, már tudod mindet! Hátulról is, elöl­ről is körül zártál engemet s rám vetetted kezedet. Lenyűgöz engem ez a tudás; túl magas ne­kem, nem érek fel hozzá! Hová menjek a szellemed elől? Hová fussak orcád elől? Ha az égbe hágok fel, ott vagy! Ha a sírt teszem ágyammá, íme Rád lelek! Ha a hajnal szárnyaira kelek és túl a tengeren telepedem meg, oda is a Te kezed vezet el s jobbod megragad engem! Ha azt mondom: Majd a sötétség eltakar s érettem a világosság éjszakává változik: a sötétség sem les sötétség Veled szemben, kivilágosodik az éjszaka, mint a nappal, és a sötétség olyan lesz, mint a világosság!” (Zsolt 139, 1-12). Így szól a régi zsoltáros, és enélkül az ösmeret nélkül min­den természettudomány bolondság. Isten közel van, de ez nem vigasztal, mert Benne a harag­vó, ítélő Istent látja a lelkiismeretünk. Ezért szeretnénk elhinni, hogy távol van tőlünk, sőt, hogy nincs is. „Uram eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” mondotta Péter, mikor rá­eszmélt, hogy Benne Isten jár velük. Ő sem gondolta akkor, hogy ha Jézus elhagyná őket, Is­ten egy arasznyival sem volna távolabb tőlük. Hiszen Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. A Teremtő oly közel van hozzánk, hogy bennünk van és mi Őbenne, s ha nem így volna, életünk rögtön megakadna! De más a Teremtőben lenni, és más az üdvözítő Istenben, Krisztusban len­ni! Az első „Úr közel” tehát a Teremtő közelsége, melyben minden embernek része van.

2. Az istenségnek egy másik közelségét azok a napok hozták el, melyekben a Megvál­tó közöttünk időzött. Ekkor Isten testben volt hozzánk közel. Keresztelő János és Jézus ezt a kö­zelséget így fejezték ki: „Elérkezett (itt van) az Isten királysága” (Máté 3,2; 4,17). De ha testi­leg közel volt is az Úr, szellemileg sok emberre nézve még messzebb jutott éppen a testi közelség következtében, mint azelőtt volt. „Az igazi világosság, mely minden embert megvi­lágosít, volt a világba bevonulóban; a világban volt és a világot Ő teremtette, de a világ nem ösmerte fel. A sajátjába jött, de az övéi nem fogadták be.” (Ján 1,9-11). A testben köztünk idő­ző Urat a bűnnek éjszakája választotta el tőlünk. Úgy ment át közöttünk, mint egy ismeretlen. Csak kevesen jutottak szellemileg is közel Hozzá. János így tett róla vallomást: „Azt, ami kezdettől fogva volt; azt, amit hallottunk, szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, kezünkkel tapintottunk az élet igéjéből, azt hirdetjük nektek is:” (1 Ján 1-3). Ez a kifejezés: „az élet igé­jéből” mutatja, hogy János Jézusban az élet igéjét hallotta, látta, tapintotta. Mekkora utat kel­lett Péternek attól a mondástól: „Uram, eredj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” eddig a mondatig tennie: „Kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van Tenálad!” (Ján 6,68) Az örök élet, mely Jézus beszédéből folyt a hallgatók szívébe, az isteni szeretet, irgalom volt, mely Jé­zus egész életében is megnyilvánult, úgyhogy az Úr tetteiben is ez az égi szeretet folyt szét a világban. Ezért nemcsak Jézus igehirdetését nevezzük evangéliumnak, örömüzenetnek, hanem Jézus életének elbeszélését is. A tanítványok akkor jutottak Mesterükhöz közel, mikor felös­merték benne az élet igéjét, az isteni szeretetet, amely a földre szállt. Kajafás, aki Jézust val­latta, Pilátus, aki elítélte, a szolga, aki arcul ütötte, a katonák, akik korbácsolták és keresztre szögezték, mind távol maradtak az Úrtól, noha testi közelségbe jutottak Hozzá, de az asszo­nyok, kik Tőle messze állottak, a megtérő lator, ki érinteni nem tudta Őt és a százados, aki csak vezényelt a kivégzésnél, közel jutottak Hozzá. A testi közelség tehát ez a második „Úr közel”, amelybe emberek Istennel jutottak, csak alkalom volt egy szellemi „Úr közel” kifejlő­désére, mely Jézus földi halála és mennybemenetele után is megmaradt.

3. Ez a szellemi „úr közel” a harmadik Isten-közelség, mely ugyan a prófétáknak is ré­széül jutott már, de főleg az egyház tagjainak tartatott fenn. Azután, hogy a Vőlegény elvéte­tett a lakodalmasoktól s megszűnt a testi „Úr-közelség”; eljött a böjt ideje (Márk 2,20); a nyo­morúságnak, üldöztetésnek napjaiban, mialatt az Urat a láthatatlan szellemvilág rejtette a ta­nítványok esdő tekintete elől: elérkezett az idő a Szellem láthatatlan munkájára s lehetségessé vált, hogy az Úr láthatatlan, szellemi közelségben legyen azokkal, akik akartak és tudtak hinni a láthatatlanban. Krisztus Szelleme útján van hozzánk közel, ki a szellemi vaknak világossá­got ad; fülünket megnyitja az ige belső értelme felé; a csüggedőnek, meggyötörtnek vigaszta­lást hoz; Krisztus arcát a kereszten mindig szebbnek mutatja meg; szívünkbe szeretetét tölti ki és a reménységet mindig ragyogóbb színekbe festi. Megszentelődni annyi, mint szellemi Krisztus-közelbe jutni. E Krisztus-közelben mindig erősebb lesz a vágy, hogy Őt szem­től-szembe meg­láthassuk. Mennél tisztábban rajzolódik ki arca lelkünkben, annál terhesebbé vá­lik a körülöt­tünk levő istentelen világ, s lelkünkben egy kérdés ölt mindig határozottabb ala­kot: Meddig még, óh Urunk, meddig késel még eljöveteleddel, hogy a tieiddel örökre egye­sülj? A Szellem és a menyasszony egy imádságban egyesülnek: „Jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,17). De addig is, amíg a testi egyesülés ideje elérkezik, az egyháznak módja van Szellem­ben közelebb menni az Úrhoz és „kapni az élet vizét ingyen!”

Az egyház-menyasszony sóvárgó vágyakozásának teljes és igazi kielégítése azonban az Úr visszajövetele lesz. Bizonyos feltételek betelése mellett lehetséges lett volna, hogy Jé­zus még az apostoli korszakban visszatérjen s ezt Pál is, az első keresztyének is várták. De a feltételek nem teljesültek, az egyház elhagyta az első szeretetet; saját erejében bízott, mind ke­vésbé látszott Istenre szorulni; másfelől megszerette a világot; megkívánta a külső pompát, a világ hatalmát; a szellemi, belső kincsek pedig üres szavakká vékonyultak. Ezt a folyamatot mutatják a Jelenések Könyve 2, és 3, fejezetében foglalt levelek, melyeket a testileg távollevő, Szelleme által a gyülekezetek között járó Krisztus küldött az ázsiai 7 gyülekezetnek, rajtuk keresztül az egyháznak. Amíg az emberek aludtak, éjszaka sötétjében eljött a világ Gazdájá­nak ellensége és konkolyt vetett a tiszta búza közé, melyet Jézus és az apostolok vetettek; Is­ten megengedte, hogy a búza és a konkoly, az igazság és a tévedés együtt nevelkedjenek, míg mindkettő megérik. Csakhamar zsidó és pogány tévedések töltötték meg az egyházat és nem­csak a helyes tanítást szorították félre, hanem a helyes életet is meghamisították. Az egyház vagyont gyűjtött e-világban, melyben az Üdvözítőnek csak véres kereszt jutott; az egyház kul­turális és tudományos tekintélyt szerzett e-világban, melyet Isten a kereszt bolondsága által váltott meg; az egyház megbékült Krisztus ellenségeivel, őket bebocsátotta belső köreibe, rá­juk bízta a főpapi és tanítói székeket és ezzel az egyházat világivá tette. Az egyház, a Krisztus főpapi imádságában kért egység helyett széjjel szakadozott; testvér a testvért üldözte. De ha egy üldözött szekta a történelem fordulatai közt uralomra jutott, éppen úgy ráült részeg di­csekvéssel és hatalomszeretettel a világi uralom fenevadjára, mint gyűlölt korábbi üldözője. Az egyház Krisztus-távolba jutott. A reformáció igazi célja több volt, mint a helyes tan helyre­állítása; Krisztus-távolból Krisztus-közelbe kellett vinnie az egyházat. Ezért töltötte el Luthert aggodalommal, amikor a tanbeli reformáció a gyűlölet hidegségében benne hagyta a keresz­tyéneket s ezért küldött a helyesnek hitt tanban megmerevedő egyházra Isten újabb szenve­dést, újabb tévelygést és újabb reformációkat. A reformáció örökké tart, mert szüntelen mű­ködnek az Istentől elsodró és az Istenhez visszavezérlő erők. Megszentelődés és reformáció: ugyanaz a művelet. Mindenki reformátor, aki az egyházat az isteni szeretet, az első szeretetet forrásaihoz vezeti vissza, Istenhez csatlakozni megszentelődés.

4. Amikor a reformáció, azaz az egyházat megszentelő isteni munka eléri célját, amikor az egyház tagjainak egymáshoz való szeretetében, azaz egységében Krisztus láthatatlan arca lát­hatóvá válik, akkor visszajő felékesített menyasszonyához a Vőlegény s megkezdődik az a la­kodalom, amelyet az égi Király Fiának készített. Krisztus eljövetelével valósul meg meg az ötödik „Úr-közel”. Addig azonban, amíg az egyház erre az ötödik „Úr-közelre” készül, a ki­fejlődés idejére Isten egy negyedik „Úr-közelről” gondoskodott azok számára, akiket a testi halál a földi harcból elragad. Az Úrban elaluvók, amíg az Úr visszajövetelének ideje elérke­zik, máris egyesülnek az Úrral test nélküli szellemi életben. De ez az egyesülés nem hoz teljes üdvösséget. Mint Jel 6,10 mutatja, az Úrnál nyugvó szentek éppen olyan epedve várják Krisz­tus megjelenését, mint a földön szenvedők. A halál nem megváltás. A halál semmit sem vál­toztat a meghaló belsejében: mikor innen átmegy, úgy érkezik meg a túlsó parton, ahogy in­nen távozott. A halál tömlöc, mely az embereket elvágja környezetüktől és arra kényszeríti őket, hogy magukba fordulva, emlékeikből éljenek. A példázatbeli gazdagot például mulasztá­sának emléke gyötörte. De másként van azokkal, akik Krisztusban halnak meg. Ezek Krisz­tusnál ébrednek, s a elveszített külvilágot a szellemvilágban Krisztus pótolja nekik. A halálban nem élnek olyan életet, mint a szellemek; bizonyosképpen alvóknak számítanak (vö. 1 Tessz 4, 13-16; Ján 11,11; Csel 7,60); ám vannak az ébrenlétnél éberebb álmok is, kivált mikor az életadó Isten közelségében él a megholt. Mikor Pál már látja, hogy az Úr eljövetele eltolódik és számolni kezd a testi meghalás lehetőségével, a következő kijelentést közli: „Tudjuk, hogy ha a mi földi sátorhajlékunk lerombolódik, Istentől van épületünk, nem kézzel csinált, Örök halék a mennyben. Hiszen azért sóhajtozunk, miközben a mi mennyből való házunkat (a mos­tanira) ráölteni kívánjuk, hogy mikor felöltözünk, mezteleneknek ne találtassunk.” Azaz Pál sze­retné testi halál nélkül megérni az Úr visszajövetelét és az első feltámadást. „Hiszen sátor­ban lévén is, megterhelve sóhajtozunk, amennyiben nem akarunk levetkőzni, hanem ráöltözni, hogy azt, ami halandó, elnyelje az élet. Aki pedig éppen erre elkészít bennünket, az az Isten, aki a Szellem foglalóját adta nekünk. Míg tehát szüntelen bizalom tölt el és tudjuk, hogy ami­kor a testben otthon vagyunk, akkor az Úrtól távol otthon nélkül vagyunk – hiszen hit által já­runk, nem látás által –, abban bízunk, abban gyönyörködünk inkább, hogy a testre nézve le­gyünk otthontalanok és az Úrnál legyünk otthon.” (2 Kor 5, 1-8). Test nélkül, testi halálban lenni ugyan, de az Úrnál otthon lenni, ez a negyedik „Úr-közel”.

Bár a túlvilágról a Biblia alig mond valamit és emberi képzeletre e tekintetben éppen úgy nem bízhatjuk magunkat, mint bizonytalan szellemközlésekre, annyit a bibliai közlések is, a szellemi híradások is bizonyossá tesznek, hogy azok, akik az Úrban halnak meg, azaz hit által Jézusnak engedelmeskedő életben halnak meg, nem lesznek halottak abban a másik vi­lágban, hanem élők (Ján 11, 25-26); Krisztust látni fogják, szavait megértik és Hozzá imád­kozhatnak. A gazdag és Lázár példázatából látszik, hogy egymással is érintkezhetnek, beszél­hetnek, eszerint nem lehetetlen, sőt igen valószínű, hogy tanítást kapnak és tanítanak és asze­rint, ahogy Istent jobban és jobban megértik, feljebb emelkedhetnek. Krisztus lábánál ülni és tanul­ni: pihenés lesz, felüdülés és gyönyör lesz, ez lesz az Élet! Az Úr lábánál ülést azonban nem minden ember érzi gyönyörűségnek, hanem csak az olyan, aki már ebben a életben abban gyönyörködött! A negyedik „Úr-közel” tehát azoknak a része lesz, akik ebben a világban szí­vükbe zárták Jézus szeretetét és akiket ez a szeretet boldoggá tett. Kimaradnak belőle azok, akik a keresztyén összejöveteleken nem az Urat keresték, hanem földi érdekeket, hatalmat, emberekben való gyönyörködést, hiúságuk kielégítését, halálfélelemtől való önző menekülést, mely náluk nem volt szamaritánus-szolgálattal összekötve. De akik itt életük vezérlő okává tették a szeretetet; akik kimentek az emberek közé szeretni őket, szolgálni nekik és ebben a szolgálatban örömüket lelték: azoknak ott túl az Úr közelében megsokszorozva lesz részükké a szeretet keltette boldogság.

5. Az ötödik „Úr-közel” Jézus visszajövetelével valósul meg. Ezzel az Úr másodszor jön a földre. Első alkalommal úgy jött, mint vándor, istállóban született, bitófán halt meg, ru­háit is szétosztották gyilkosai. Második alkalommal úgy jön el, mint Király, nagy hatalommal fog égből alászállani, mindenki látni fogja dicsőségét és széjjel futnak előle ellenségei. Ez az „Úr-közelség” mást fog hozni az egyháznak és mást fog hozni az emberiség többi részének, a „nemzeteknek”. Egyház alatt ekkor már régen nem a földi szervezeteket fogják érteni, mert ezek a Krisztus visszajövetelét megelőző nagy szakadásban elvilágiasodnak, Krisztust megta­gadják és az Antikrisztus mellé állnak. Megíratott ugyanis, hogy a külső udvar, azaz a látható egyház odaadatik a pogányoknak és azok a szent várost 42 hónapig tapodni fogják (Jel 11,2). Egyház alatt, amikor az Úr visszajő, azt a földileg meg nem szervezett, de Istentől jól ismert tömeget fogják érteni, akiket Isten angyalai szellemi pecséttel látnak el. E pecsét egyik oldalát csak Isten fogja olvasni: „ösmeri az Úr az övéit”, a másikat az emberek olvassák: „el fog állni a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét nevezi”. (Vö. Jel 7,3 skk; 2 Tim 2,19). Amikor az Úr visszajő, ez igaz egyház tagjai föltámadnak. A feltámadó egyházat az angyalok elragad­ják a visszatérő Úr elé s „ekképpen mindenkor Vele lesznek”. (1 Tessz 4, 14-18). Mindenkor Vele lesznek: ez az ötödik „Úr-közel”, mely testi közelség lesz, első pillanatra csak a válasz­tottaknak, akkori nevükön: a győzedelmeseknek része lesz, akik addig is szellemi közelségben voltak az Úrral. Nem úgy lesz tehát, mint Jézus első eljövetele alkalmával; amikor csak lassan jutottak a testi együttlét mellett szellemi közelségbe is. Mind testi, mind szellemi Isten közel­ségből fognak kiindulni, hogy szolgálatukat az emberiségen elvégezzék. Ez a szolgálat a Bá­ránnyal való együtt-uralkodás lesz. Ennek a találkozásnak és közösségnek Jézus a példázatok­ban ezt a meghatározását adta: „a király menyegzőt szerze fiának” (Máté 22,2). A Vőlegény és menyasszony örök egyesülése: menyegző. Csak egy idő múltával lesz látható Krisztus a többi akkor élő embernek, akik ekkor még nem kerülnek ítéletre, hanem az úgynevezett ezeréves uralkodás missziójának lesznek tárgyai. Nagy ébredéseket nagy megrázkódtatások előznek meg: minden nemzet előtt elsőként Izrael népe fogja a bűnbánat könnyeit sírni Őérte, akit ál­talszögeztek, azután a bűnbánat és az azt követő ébredés kiterjed a világ összes nemzeteire. Be fogják látni tévedésüket s kiderül az egyház igazsága, amiért az oltár lábánál nyugvó szen­tek a mennyekben imádkoztak. Amint az Úr első eljövetele alkalmával a tanítványok lassank­int vették észre, ki tulajdonképpen az a Jézus, hogy Benne Isten jelent meg: úgy fogja most a világ Krisztusnak és szentjeinek világkormányzásából lassankint felösmerni igaz Urát és amennyire felösmerik őt, annyira jutnak be az Ő közelségébe. Ám ekkor is még mindig lesz­nek olyanok, akiket az Úr jelenléte eltaszít; lassankint elhúzódnak az akkori társadalomtól, „a föld szélein” gyűlnek össze s „Góg és Magóg” népévé lesznek.

6. Ezt a második térbeli Isten-közelséget az Úr visszavárása előzi meg. Az utolsó na­pok, melyek az Úr visszajövetelét megelőzik, adják az időbeli közelséget. Az utolsó napok­ban ez a mondás: „Az Úr közel” azt fogja jelenteni: Jézus hamar eljő! Ez az időbeli „Úr-közel” a legnagyobb szorongattatások idejét fogja felölelni, az úgynevezett „nagy nyomorúság” napja­it, melyekben az egyháztól elvétetik a külső istentisztelet alkalma és csak Szellemben lehet majd Istent imádni, de ez a szellemben való imádás egyúttal valóságban való imádás is lesz, mert a képmutatás minden alkalma elvétetik a külső istentisztelet alkalmainak hiánya miatt. A „valóság” azt is jelenti, hogy ebben az utolsó időben a keresztyén egyházban a rajongás min­den lehetősége megszűnik. Rajongónak olyan embert nevezünk, aki hamis lelkesültséggel az ige fölé emelkedik. A rajongás gyakori tünete, hogy elhitetjük magunkkal, hogy a szenvedé­sek kikerülhetők, a győzelem könnyebb úton is lehetséges. A tesszalónikai apostoli egyházban is voltak olyanok, akik azt hirdették, hogy „az Úrnak napja itt van már” (2 Tessz 2,2). Pál ag­gódva inti a rajongókat, hogy az Úr napja nem jön el addig, amíg be nem következik előbb a szakadás és meg nem jelenik a vétek embere, a veszedelem fia, ki mindennek, amit Istennek vagy istentiszteletre méltónak neveznek, fölébe fogja emelni magát, sőt Isten gyanánt fogja mutogatni magát (2 Tessz 2, 3-4). Ezen a nehéz időszakon tehát át kell esnie a győzelemre tö­rekvő egyháznak. De ezt az utolsó nehéz harcot mégis könnyűvé fogja tenni az a tudat, hogy az Úr már közel van, „csak az ajtó előtt” (Máté 24,33).

Mennél kínosabb lesz az igaz egyház helyzete ebben a világban, annál égetőbb lesz a kérdés: mikor jön el az Úr? Erre a kérdésre a felelet hármas: 1. akkor, amikor az egyház, a menyasszony felkészül a Vőlegény fogadására, amikor a búza megérik az aratásra; 2. akkor, amikor a világ konkolya elválik a tiszta búzától és maga is megérik arra, hogy összeszedjék és kemencébe vessék; 3. akkor, amikor azok a külső kísérő jelek, melyeket Jézus és az apostolok az Úr visszajövetelével kapcsolatban jövendöltek, teljesedni kezdenek. Eszerint Jézus vissza­jövetelének időpontját három tényező határozza meg: 1. az egyháznak, 2. a világnak állapota és 3. az ég viselkedése az egyházzal és a világgal szemben.

1. Az egyházról azt olvassuk, hogy annak menyasszonyként kell elkészülnie Vőlegé­nye, Jézus fogadására. Prófétai hasonlatok alapján Pál Krisztusnak és az egyháznak viszonyát a mostani időben a jegyességgel; az Úr visszajövetele és az egyházzal való egyesülése után pedig a házassággal példázta, s ezzel a földi házasságnak is mélyebb értelmet adott. „Ti férfi­ak, szeressétek feleségeiteket, amiképpen Krisztus is szerette az egyházat, úgyhogy magát odaadta érte, hogy azt, miután víznek fürdője által igével megtisztította, megszentelje, hogy az egyházat dicsőségben állíthassa maga elé, úgyhogy ne legyen rajta szenny, ránc vagy effé­le, hanem szent és feddhetetlen legyen.” (Ef 5, 25-27). Ez az egyház minőségi feltétele: az egy­ház tisztasága. Ennek a tisztaságnak létrehozója nem az ember, hanem Krisztus, ki tisztító esz­közül az igét használja, mely olyan az egyháznak, mint a vízfürdő. A megtisztítás útja nem a szerzetesi testfegyelmezés, de nem is a modern pietisták törvényeskedése (van nem törvé­nyeskedő pietizmus is és annak Kálvin volt egyik apostola!). Megtisztulni tehát úgy lehet, hogy szívünket az ige és a Szellem fényébe állítjuk és magunkat annak ítélete alá állítjuk. Ar­ról, hogy az ige az egyházban feladatát el tudja végezni, maga a Szellem-Isten gondoskodik azzal, hogy ajándékokkal ruházza fel kiválasztottait; azután szétküldi őket a világba. Ennek az isteni gondoskodásnak eredménye az ige reformációja, mely az apostolok kora óta napjainkig tart. A reformációnak nem az a célja, hogy a farizeusi gőg és szennyező babona támadásaival szemben örök védekezésben maradjon, s a Sátán okozta károkat és lékeket tatarozgassa a ha­jón; hanem az, hogy a megismerés mindig újabb területeire vigye az egyházat, hogy azokon a harcot meghívja, míg aztán az egyház az emberi tévelygés minden támadásával szemben fel­készülten fog állni. Jakab apostol a bölcsesség elnyerésében látja az egyház megszilárdulásá­nak útját (1, 2-9), s ennek elnyeréséhez az ember részéről csak a hit szükséges. Péter a kísérté­sek közben kipróbálttá váló hitet jelöli meg ama gyümölcsként, amelyet a visszatérő Úr raj­tunk keresni fog (1 1, 5-8), a hitet pedig a prófétai ige reménységgé változtatja (2 1, 19-20). A többi, ami az üdvösséghez szükséges, mind Isten ajándéka, olyan meghódításra váró ország, amelyet a hit vesz be (2 1, 3-11). Nem kell tehát egyebet tennie az apostolnak, minthogy a gyülekezetet hitre buzdítsa, emlékeztetve értelmüket az Istenek „éppen akkorra” adott igazsá­gára. Az emlékeztetés a fennálló (jelen) szükség szerint mindig új igazságokat hoz elő a Biblia kincseiből, hogy a gyülekezet azokat hitével elsajátítsa. 2 Kor 3, 12-18 szerint a menyasszony felkészülésének módja az igében Krisztus dicsőségét szemlélni és mialatt Krisztust látja anél­kül, hogy bármily erőlködést tenne is a Mester utánzására, át fog változni ugyanarra az arcra, dicsőségről dicsőségre.

A minőségi feltétel mellett a menyasszony felkészülésének van mennyiségi feltétele is. Róma 11,25 szerint, mielőtt Isten Izrael kitört ágain könyörülne s őket a hívő Ábrahám szelíd olajfájába visszaoltaná, a „pogányok teljes számának” be kell mennie. Ez a kifejezés „teljes szám” (pléróma) azt mutatja, hogy Isten eleve meghatározta, hogy Krisztus menyasszonyá­nak, az egyháznak, a nemzetekből és korokból hányan és kik lesznek tagjai; őket név szerint ismerte és kiválasztotta s mikor az utolsó kiválasztott is bemegy (a Krisztus-bárkába), Krisz­tus menyasszonya kész lesz jövendő hivatásának teljesítésére. Ez a hivatás a Krisztussal együtt uralkodás lesz, a földön az isteni igazságosság megvalósítása. Azért tehát nemcsak az egész egyháznak kell elkészülnie, hanem a „teljes szám” minden egyes tagjának külön is meg kell szentelődnie és megösmernie Isten gondolatait, amelyeknek Krisztus visszajövetele után a földön alakot kell ölteniök. Ennek a teljes számnak minden tagja hit által föltétlen engedel­mességre jut s e tekintetben kipróbáltságának bizonyítékát adja (1 Kor 9, 16-27): A hit enge­delmességének legfőbb bizonyítéka az egyház egysége lesz (Ján 17, 15-23).

2. Krisztus visszajövetelének világi feltétele: a világnak az ítéletre való megérése, a konkolynak a búzától való elválása. Jézus szerint tévelygés, árulás, gyűlölet, háborúk töltik be az utolsó napokat (Máté 24, 5-12). Jézusnak ezt a jövendölését többször megismételte Pál; mindjárt egyik első levelében az egyházszakadásról szólott (2 Tessz 2,3: apostasia tulajdon­képpen elpártolást jelent, Krisztus mellől az Antikrisztus mellé állást); két késői levelében pe­dig megjósolta, hogy az utolsó időkben az emberek közt a gonoszság megszaporodik (1 Tim 4, 1-3; 2 3, 1-9): „Ezt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek; mert az emberek magukat szeretők lesznek, pénzvágyók, dicsekvők, fennhéjázók, káromlók, szüleik­nek engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, engesztelhetetlenek, rágalma­zók, mértéktelenek, féktelenek, a jónak ellenségei, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, in­kább kéjszeretők, mint Istent szeretők, a kegyességnek formáit használók de erejét megtaga­dók.” A Jelenések Könyvében a filadelfiai és ladiceai gyülekezet állapota mutatja az utolsó idők kétféle gyülekezetét, az Istenre támaszkodót és a magában bizakodót, a dicsekvőt. Az előbbi a napba öltözött asszonyban jelenik meg a napok végén, az utóbbi a veres fenevadon ülő paráznában (12 és 17). A nagy paráznát alkotó visszaeső keresztyének meg fogják tagadni keresztyén testvéreiket, nyilvánvaló tévelygőkkel szövetkeznek és az Istent gyűlölő államha­talomtól fogadnak el előnyöket s anyagi előnyökért és e-világi hatalomért az egyház égi di­csőségét, szeretetegységét eladják. Velök szemben fognak állani a választottak, akik minden­fajta hamisságtól elállanak, hogy Krisztushoz ragaszkodhassanak.

3. Az utolsó időben az egyház és a világ nem fog békében egymás mellett élni; a világ üldözni fogja az egyházat; az egyház Krisztus módjára eltűri az üldöztetést; közben azonban Isten segítségét, vigasztalását és szabadítását felséges megnyilatkozásokban fogja tapasztalni. Nehéz és mégis dicsőséges idő lesz, telve könnyel és tiszta örömmel; epedő fohásszal és Is­ten-magasztalással. Isten jelét fogja adni, hogy a világ gonoszságát nem hajlandó tűrni: csapá­sok hosszú sora fogja a világot megpróbálni, melyeknek későbbi, nehezebb eseteitől azonban Isten az egyház tagjait meg fogja kímélni. Rémítő jelek támadnak égen, földön és vízben, me­lyek közül a legtartósabb és legtöbbször említett az ég- és földrengés lesz, melyben az Isten ellen lázadók alatt minden meginog és a teljes bizonytalanság érzése lepi meg őket. De amíg a világon a bizonytalanság és kétségbeesés érzései vesznek erőt, melyet csak eltompít a hamis biztonság szélhámos propagandája, addig az egyház világos jelképet kap arról, hogy Isten vele van. Az a szellemi Isten-közelség, melyet harmadik „Úr-közelnek” mondtunk, ekkor fog­ja a legmagasabb fokot elérni és párosulni fog az időbeli „Úr-közel” tudatával, melyet szintén jelek fognak bizonyítani. Ha a napot, órát, melyen az Úr visszajő, senki sem tudhatja is, de azt világosan látni fogják, hogy az idő közel van (Vö. Máté 24, 33-36.) A föld és ég közt a szelle­mi villamosfeszültség mindig magasabb fokot fog elérni; ott az istentelenség és gyűlö­let, itt az isteni harag; ott a választottakban fokozódó epedő vágy, hála és szeretet, itt az isteni segítő szeretet vágyakozása gyermekei után keresnek kiegyenlítést. Egyszer a túlterhelt sar­kokból az egymást kölcsönösen taszító és kereső feszültség kicsap s ez a villámütés az Úr visszajövetele lesz. Vonzás és taszítás lesz az Úr visszajövetelének következménye. A válasz­tottak elragadá­sa a visszatérő Úr elé s a vele való örök egyesülés, meg nem szűnő „Úr-közel” lesz a vonzás; a „vasvesszővel való uralkodás”, melyet Krisztus a földön elkezd, lesz a taszí­tás mindazok­nak, akik az igazságosságot gyűlölik s Isten szeretetét megvetik (Jel 2,27; 12,5; 19,15). Az Úr iránt érzett szeretet meg fogja érezni az utolsó időnek ezt a túlterhelt feszültsé­gét, az isteni szeretet közelségét és Isten gyermekeit nem fogja váratlanul érni az Úr visszajö­vetele. Az Is­ten iránt való gyűlölet meg fogja vakítani az istentelenek szemét és az utolsó idők félelmetes várakozása közben sem fognak megtérni az élő Istenhez, hanem saját alkotásaik­ban fognak bízni (Jel 9, 20-21). Ezeket úgy lepi meg az Úr, mint tolvaj az alvó gazdát.

Arra a kérdésre, hogy mik az Úr időbeli közelségének kétségtelen jelei, a felelet az ed­digiekből adódik:

1. Isten választottai testvérszeretettől indíttatva egymást fogják keresni, bizonyságot fognak tenni arról, hogy a felekezetek és szektavezérek széthúzása ellenére is összetartoznak; felébred bennük mennyei polgárságuk tudata s égő lesz a vágyuk, hogy Uruk onnan alászáll­jon, hogy velük egyesüljön; erősödni fog az egymást segítő és Krisztust visszaváró szeretet.

2. A világ leveti a keresztyén álarcot s ugyan vallásos marad, de a vallás erejét, a sze­retetet megtagadja. Gyűlölethullám fogja elborítani a világot, megbízhatatlanság, testvér test­vért árul el. Ez a megbízhatatlanság és gyűlölet lesz a másik ösmertető jel.

3. A harmadik az lesz, hogy az ég megmozdul és haragját érezteti az őt kihívó világgal. Érezni lehet majd, hogy az utolsó leszámolásra megérett a föld vetése. A jelek tehát olyanok lesznek, amelyeket csak a Krisztus-várók fognak észlelni, de nem a Krisztus-gyűlölők. A leg­égőbb várakozással egy időben fog terjedni a legkönnyelműbb közöny. A szellemi Is­ten-közelség fogja megmutatni az időbeli Isten-közelséget. Amikor az Úr megjelenik, a szellemi Úr-közel átváltozik boldog testi „Úr-közellé”, Jézus látásává. „Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban; ezeken nincs hatalma a második halálnak; hanem az Isten és Krisztus papjai lesznek és Ővele 1000 esztendeig uralkodnak!” (Jel 20,6).

Minden kérdést mégsem old meg az ötödik „Úr-közel”. Jézus látható uralmának a Je­lenések Könyve tanúsága szerint ellenségei is támadnak s ezek újra szervezkedni fognak (Jel 21, 8-9). A testi „Úr-közel” nem fog jelenti általános szellem-közelséget. Mielőtt Isten új föl­det s új eget teremtene, jő az utolsó ítélet, mely végleg elválasztja egymástól azokat, akik együtt élni nem tudnak, hogy a föld teljes és zavartalan Isten-közelségben éljen. Az új földön nem csak az egyház tagjai, a kiválasztottak fognak élni, hanem ott találjuk a nemzeteket, kiket Istentől való távolságuk miatt pogányoknak neveztünk addig (Jel 21, 24-26; 22,2). Csak a gyávák, hűtlenek, utálatosak, gyilkosok, paráznák, varázslók és bálványimádók maradnak ki az új teremtésből, azok, akik e bűnökből semmi körülmények között megtérni nem akartak (Jel 21,8); kiket még Krisztus ezer éves látható uralkodása sem tudott meggyőzni arról, hogy szeretet nélkül nincs igazságosság, hogy igazságosság nélkül nincs békesség és boldogság a földön. Ezek azok, akik a szent Szellem ellen vétkeznek, azaz tudatosan és akarva vétkeznek. Mikor ezek már megszűnnek fertőzni a földet, nem lesznek többé kelepcék az emberek kö­zött, melyekben a bölcsesség híján valók elvesznek. Az a jövendölés, hogy ekkor a kelepcé­ket, vagyis a bűnre vezető alkalmakat is összeszedik a földről (Máté 13,41), arra mutat, hogy az új földön nemcsak győzedelmesek fognak élni, akiket nem kell már félteni a kelepcéktől, hanem olyanok is, akiknek őrző szeretetre és gondosságra lesz szükségük, akiket még gyógyí­tani kell. Az új föld tehát nem lesz a szerencsések és tehetségesek önző és kizárólagos birodal­ma, hanem a gondos és lehajló szeretet országa. És ezen a új földön fog kialakulni a hatodik „Úr-közel”. A gyógyulásra váró, megcsalt, kifosztott emberekhez, kiket a második, egyetemes feltámadás visszaad majd az új földnek (Jel 22,2), fog szólni ez a hatodik Is­ten-közelség, melyben azonban Jézussal együtt az egyház győzelmes és erős tagjai is részt fognak venni s új Jeruzsálemként a földre szállanak, hogy Isten és a Bárány ismeretét szétvigyék a földön (Jel 21,10, 22,26).

7. A hetedik s utolsó belátható „Úr-közelre” csak sejtelmesen mutat rá 1 Kor 15, 20-28, mely hely a feltámadásnak sorrendjét adja, vagyis azt a rendet, mely szerint a megváltott emberek újra elfoglalják helyüket az élet asztalánál. Első Krisztus, aztán akik most Krisztuséi, akik az üldözések közt Neki szentelték magukat; aztán jön az első teremtés vége, amikor Isten minden ellenség porba hajlik a Szeretet hatalma előtt, legutoljára azonban, a halál is eltörölte­tik és tehetetlenné válik, miután a Fiú, akinek az Atya mindent lába alá vetett, maga is alá veti magát az Atyának: akkor mindezek végén az Isten „lesz minden mindenekben” (28. v.). Ez a látóhatáron még észlelhető utolsó Isten-közel. Keresztül az özönvíz előtti idő Isten-nélkülisé­gén, a törvényt megtéríteni nem tudó fenyítésén, a prófétai idő várakozásán, Krisztus első köztünk időzésén, s az azt befejező borzalmas Messiás-gyilkosságon keresztül az egyház ide­jén, az antikrisztusi tomboláson, Krisztus ezeréves földi uralkodásán, az utolsó ítéleten, az új Jeruzsálem áldó működésén, jut el az emberiség oda, hogy mindent az Isten töltsön be a maga isteni lényével. Ilyen különböző isteni módszerek, ennyi új kezdés, ilyen megszégyenülések s ilyen isteni közbenyúlások kellenek ahhoz, hogy az embereknek annyiféle rétege magába ve­gye Isten lényét, mert még az utolsó korszak, még az új Jeruzsálem korszakában is az isteni gyógyítás munkája fog folyni. Ekkor lesz Isten, vagyis a Szeretet minden mindenekben. Ek­kor valósul meg a kérés teljességében: Legyen meg a te akaratod! Vagyis az legyen meg, amit a Szeretet akar. Ás akkor az, amit Isten kezdettől fogva elgondolt és elrendelt, „a világ alapítá­sa előtt megáldozott Bárány”, Isten szeretetének szimbóluma és tetté válása, a teremtmények hálájának soha el nem vesző oka és alapja, a tökéletes szentek beszélgetésének örök tárgya, szellemi napként fogja bevilágítani az örökkévalóságot. A Bárány lesz az örökkön örökké fennálló világnak minden gondolata, minden dicsősége és minden reménysége. S amennyiben a Bárány szeretete a világot betölti, annyiban lesz Isten minden mindenekben. Ekkor, mintha az Írás szavaiból úgy tűnnék fel, a Fiú külön szerepe megszűnik, a Fiú visszalép az Atyába, s az „Úr-közel” Isten-közellé változik.

A hét „Úr-közel” közül bennünket jelenleg a harmadik és az ötödik érdekel közvetle­nül: az Úr szellemi közelsége és az a kérdés, mikor jő vissza láthatóan, hogy királyságát a föl­dön helyreállítsa. Bennünket is foglalkoztat a tanítványok kérdése: „Uram, mikor állítod hely­re a királyságot?” Az utóbbi kérdésre adható válasz kettős: 1. nem határozhatjuk meg a napot és az órát, tehát mindenkor készen kell lennünk az Úr fogadására; 2. megállapíthatjuk, hogy az Úr közel, ennélfogva a jelekre kell figyelnünk, melyeket maga az Úr jelölt meg (Csel 1,6 skk; Máté 24, 14-15; 32-36). Mindenkor készen lenni és a jelekre figyelni: ezt a kettős utasí­tást adta az Úr a Reá váróknak. A készen levés pedig az Úr szellemi közelségében maradást jelenti. Nyilván tehát az Úr szellemi közelsége feltétele, előkészítője, útcsinálója testi közelsé­ge elérkezésének. Ezt a Jelenések könyve úgy fejezi ki, hogy az Úrra várókat a szellemi Sión hegyén a Bárány társaságában mutatja be (14,1 skk); hol Sión éppen az Úr közelségének, je­lenlétének szimbóluma. Ha tehát az Úr testi eljövetelére készülni akarunk, szellemi jelenlété­be mélyüljünk el.

Arra a kérdésre, hogy a történelem óráján hányadik az óra, a feleletet Dániel, Máté 24, 1 Tessz 4, 2 Tessz 2, 1 Kor 15 adataival összehasonlítva legpontosabban a Jelenések könyve képei és különösen a csapások rendje adják meg. A csapások 7 pecséthez, 7 trombitaszó alá és 7 csészébe foglalva jelennek meg. A 7 pecsét csapásai az egész egyháztörténet idejére szétter­jednek, de az utolsó időben sűrűsödnek. A hét trombitaszó közvetlen az Antikrisztus jövetele elé esik; a 7 csésze csapása pedig az Antikrisztus birodalmát fogja érni. A 7 pecsét csapása te­hát nem arra való, hogy pontosabb tájékozódás alapjául szolgáljon, mert háborúk, éhínségek, erősebb halálozás és az evangélium minden népnek való hirdetése csak a legfelsőbb fokukon fogják jelenteni az Úr közelségét, hogy pedig ez a legfelső fok mikor köszönt be, az viszony­lagos kérdés. Pontosabb tájékoztatást adnak a trombiták és csészék különleges csapásai, me­lyeknek egy része csak az istenteleneket fogja érni. Az ég érdeklődésének a föld felé fordulá­sa, helyesebben ennek látható jelei azt mutatják, hogy az Úr közel. Fontos jel lesz az emberek gonoszságának hirtelen fokozódása, az isteni törvények semmibe vétele, a rablás, paráználko­dás, gyilkosság, a más vagyonának megkívánása, az árulkodás vagy hamis vallomások alap­ján való ítélkezés és a szülők, idősebbek iránt való tisztelet általános elvetése. Amikor nem­csak áthágják az isteni törvény e rendelkezéseit, hanem nyíltan lázítanak is ellenök és szégyen nélkül vétkeznek, akkor közel lesz a vég. Mert ez már a Krisztustól való elszakadás, a nagy szakadás idejét jelenti. De a támadás nemcsak kívülről fog jönni: az egyház belsejében is sza­kadás lesz: a láthatatlanra támaszkodó egyház és a földi előnyöket kereső látszat-egyház el­szakadnak egymástól. Csillogó tehetségek fogják magukra vonni a figyelmet, kiket bálvá­nyozni fognak, emberkultusz fejlődik ki; nagy hangon és szélhámos módon az emberi bajok gyors orvoslását fogják ígérni: sok Antikrisztus előzi meg az utolsó Antikrisztus megjelenését. Minden ígéret hazugság lesz. Krisztus eljövetele előtt nem jön el a megkönnyebbülés ideje az emberiségre. Mikor mind ezek a jelek egyszerre és kifejezetten jelentkeznek, akkor tudhatjuk, hogy az Úr közel, csak az ajtó előtt!

Mindezek a jelek azt mutatják, hogy az utolsó idő küszöbéhez érkeztünk, de ez még nem a vég. Ám a legutolsó események igen gyorsan le fognak peregni. Igen fontos jelként kell a mai időből kiemelnünk, hogy még sohasem volt az utolsó dolgok iránt oly erős és oly elter­jedt az érdeklődés, mint ma. Ma már hangzik a kiáltás: „Imhol jő a Vőlegény, menjetek ki Ő elébe!” (Máté 25,6). Ideje, hogy szentül élve, készüljünk a Vele való találkozásra! (2 Pét 3, 11-12).

Tagadjunk meg azért mindent, ami Antikrisztusi és kérjük, hogy Isten szent Szelleme mindennel megtöltsön bennünket, ami Krisztusi! Az egyház Krisztus-váró felkészültségének jele pedig az egység, melyért az Úr főpapi imádságában különösképpen imádkozott. Az egy­ség ellentéte a versengés, a más véleményűek vagy másként viselkedők megvetése, gyűlölése, kizárása, a vezetők féltékenysége, zsarnoksága, a világ megbecsülésére való törekvés, a hatal­masok kegyének keresése: ahol ilyen bűnök vannak, ott nincs Krisztus eljövetelére való ké­szülés. Nagyra kell hát becsülni minden olyan komoly mozgalmat, mely felekezeti érdek nél­kül és hátsó gondolatok nélkül a keresztyén testvérekkel való egységet keresi. Felekezeti ér­dekből az ily közeledés visszautasítása az egyház leggonoszabb bűnei közé tartozik. Mégis az egység nem a vezetők ügye, hanem az egész egyházé. Minden igaz keresztyénben meg kell erősödnie annak a gondolatnak, hogy összetartozik mindazokkal, akik Krisztusban hisznek, még ha más felekezetbe születtek is. A hívők tartoznak össze, nem az egy felekezethez tartozó hívők és hitetlenek. Közeledik a nagy szakadás ideje! Nem lesz lehetséges fenntartani azokat az egyházakat, amelyekben Krisztus követője a Béliál hívével húzott együtt felemás igát.

Azzal azonban nem gyógyíthatjuk meg régi, Istentől eltávolodó egyházak nagy baját, hogy a bennök élő igaz kegyeseket is megtagadjuk és nyilvánvaló tévtanítókkal lépünk egyez­ségre, hogy esetleg változó politikai konstellációk szerint az új földi csillagoktól, s ne egyedül Krisztustól várjuk az egyház szabaddá és gazdaggá tételét, amely bűnbe az elmúlt századok­ban sokszor estek Isten gyermekei. Egy kép jut eszembe. Zordon börtönrácsok széttört vasai közül fehér galamb repül elő. A fehér galamb Istennek szent Szelleme s a börtön, melyek vas­pálcáit az isteni gondviselés széttöri, az az egyház, amelyet mi a magunk dicsőségéből, a ve­zetők hatalomvágyából és üldözés-iszonyából, bálványimádásunkból és emberdicséreteink­ből, az istentelenekkel való parázna szövetkezésekből, emberi parancsolatokból építünk, me­lyekkel Isten egyházában új szakadásokat készítünk. Nem a testi rabság teszi rabbá az egyhá­zat, hanem a szellemi rabság, a tévelygés, a bálványozás bűne! Isten szét fogja törni az embe­rek alkotta egyházakat, akár régiek azok, akár újak és mindig világosabban ki fog rajzo­lódni a világ előtt is az igaz, vértanú egyház, mely Krisztust követi és nem hamis vezetőket, akik a nyájat maguknak nyírják s nem Krisztussal táplálják. Krisztus igazi tanítványai örültek, mikor arra méltóknak találtattak, hogy Krisztusért szenvedhettek is. Nem mutogatták szenvel­gő, pa­naszkodó hangon kisebb vagy nagyobb sebeiket és nem kívántak Nagy Konstantinokat, hogy az egyházat a szenvedésből megmentsék és Béliál híveivel megtöltsék.

Közeleg a nagy próbatétel ideje. Az Úr közel! El fogja vetni Isten a laodiceai gyüleke­zetet, mely dicsekedett, és felragadja magához a filadelfiai gyülekezetet, melynek e világ sze­rint kevés ereje volt. A rácsok közül, melyekkel hamis pásztorai börtönözték be az egyházat, fehér galamb fog előröppenni a szenvedések közt békén, kitartva váró egyház. „Mert maga az Úr parancsoló szóval, főangyal szavával, Isten trombitájával alá fog szállani az égből: először a Krisztusban (nyugvó) halottak fel fognak támadni; aztán mi, akik élve megmaradunk, velök együtt az Úrral a felhőkben való találkozásra elragadtatunk a levegőbe s ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. Azért vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” (1 Tessz 4, 16-18).

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Az Úr közel!
Saját példányból lejegyezve – © Csia Lajos
Kiadta az Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2012