Előszó
„Ne fedd meg a csúfolót, hogy meg ne gyűlöljön téged; fedd meg a bölcset, és szeret téged.” (Péld. 9,8)
A Biblia mindig igaz szavai jellemzik ezt a könyvet. Írója – aki a XX. századi legpontosabb magyar nyelvű Újszövetség fordítója – „patikamérlegre” teszi a keresztyénség minden színárnyalatát. Megállapításai – amellett, hogy szeretettel teszi – rendkívül kritikusak, élesek és mélyrehatóak.
Azok a keresztyének, akik szeretnének Jézushoz mind közelebb kerülni és követni Őt, mély és maradandó áldást nyerhetnek e könyvből.
A Kiadó
Sokan vélik, hogy az igazság legélesebb ellentéte a tagadás, és az istenfélelem leggonoszabb ellenfele az istentagadás. Ez azonban tévedés, mert a tagadásnál sokkal veszedelmesebb és gonoszabb dolog a féligazság, a fénynek és homálynak tudatos összekeverése. A tagadás is lehet hazugság, de sokszor csak homály, tudatlanság vagy kételkedés, úgyhogy bizonyos becsületesség járhat vele együtt, de a világosságnak és sötétségnek tudatos keverése sokkal gonoszabb és veszedelmesebb, mert az a szellemi méregkeverés szándékával történik.
Ebből a méregkeverő boszorkánykonyhából származik a bálvány, a babona és a varázslat. Sokan nem látnak ebben nagyobb veszedelmet, s részint kíváncsiságból, részint félhitből, próbaképpen használják őket, nem tudva, hogy milyen veszedelmet zúdítanak ezzel nyakukba. Úgy kell velük foglalkoznunk, mint a mérgek ismeretével, mint a bolondgombával: tudnunk kell róluk, hogy felismerjük őket és védekezni tudjunk ellenük.
Mielőtt azonban a dolgok veszedelméről szólnánk, meg kel határoznunk, hogy mik is vizsgálatunk tárgyai: mit értünk bálvány, babona és varázslat alatt.
A magyar bálvány szó szláv eredetű, s gerendát, szobrot jelent: mi is beszéltünk kapubálványról. A magyar szó tehát csak a bálvány külső alakulásának egyik tünetét jelöli meg: a cölöpből készített bálványt, a bálványszobrot. Bálvány azonban sok másféle is van. Közelebb visz a bálvány lényegéhez az Újtestamentumban és az egyházi íróknál használt görög eidélon szó. Ez képet jelent, a filozófiában pedig fogalmat. A pogány szóhasználatban tehát nem volt becstelen jelentése, mivel a bálvány éppen istentisztelet tárgya volt. Akik tudatlanságból imádták a bálványokat, azoknál Isten nem is rója föl, hanem elnézi a tévedést, amíg a pogányokhoz el nem érkezik az igazság világossága. A bálvány úgy keletkezett, hogy valamilyen elvont, tisztelet tárgyát képező fogalomról, istenről, erényről, hatalomról az emberek képet alkottak maguknak (fogalmat) s ezt a képet megpróbálták külső, látható eszközökkel ábrázolni. A bálvány az elvont fogalom külső képe, mely azonban erőtlen lévén, jogtalanul képezi a tisztelet és az imádat tárgyát. Meg kell különböztetnünk azt az esetet, amikor a bálvány eredeti fogalma maga is téves volt, és azt az esetet, amikor az eredeti fogalom tényleg imádandó és tiszteletet érdemlő. Előbbi az eset a pogány isteneknél, szenteknél, Máriánál. A pogány istenek képzelet-alkotásai olykor egészen gonosz jellegűek, a szentek és Mária ugyan tiszteletre méltóak, de nem imádandóak és így ha valaki a képükhöz imádkozik, éppen olyan durva tévedésben van, mint a pogányok a képzelt isteneikkel.
Képet szoktak azonban készíteni Istenről, Jézusról és a Szent Szellemről is. A bálványképek eredetije valóságos Isten és imádat tárgya, de a képek, amelyeket róluk készítenek, erőtlenek és így imádásuk bűn. Melyet a tízparancsolat is szigorúan tilt. A Jézus szobra előtt való imádkozás vagy a Szent Háromság szobrának imádása éppen olyan pogány sötétség, mint a Jupiter szobra előtt való áldozás, mert a névleges keresztyének által készített istenszobrok éppen olyan erőtlenek és tehetetlenek, mint a pogány istenszobrok. Sőt, a keresztyének bálványimádása büntetésre méltóbb, mert ők Isten szent parancsolatából tudják, hogy a bálványok készítése és imádása Isten tilalma alá esik. „Ne csinálj magadnak faragott képet avégett, hogy azt imádd!”
Felvetődik a gondolat, hogy van-e valami valóság a pogány bálványimádás mögött, mert ha nincs, akkor a készítésük és a velük való foglalatosság sem lehetnek veszedelmesek.
Ez a felfogás határozottan téves, mert az igazság keresésénél elengedhetetlenül szükséges, hogy csak igazsággal dolgozzunk és a tévedéseket minden ponton kiküszöböljük. Ha egy keresztrejtvény megfejtésénél valahol hamisan fejtett szavakat hagyunk, azok az egész környezet megfejtését akadályozni fogják.
A túlvilág nagy rejtvényének megfejtésénél sem szabad tévedést hagynunk magunkban. Ez nem türelem kérdése, hanem az igazság megtalálásáé! Ha nem vesszük tökéletes komolysággal a dolgot, Isten nem segít el a tökéletes igazságra és a tévelygésben hagy. Amellett az sem igaz, hogy a bálványok mögött semmiféle valóság nincs. Az első korinthusi levél 10, 19-22 versei szerint a bálványok mögött sem az van ugyan, amit a bálványok szolgái hirdetnek, de valóságos, tényleg létező démonok (ördögök) vannak mögöttük, akik a bálványokon keresztül saját hatalmukba igyekeznek kapni az igazsággal komolyan nem törődő lelkeket. A bálványhoz intézett imádságot a démon vagy ördög hallgatja meg és az felel rá, ha csak Isten végtelen kegyelmében másként nem fordítja a dolgot.
A spiritiszta szeánszokon tiszta szellemek nem szoktak megjelenni, csak elkárhozott, tévelygő szellemek. Isten azonban egyszer egy ilyen tisztátalan szellem helyett a halott Sámuelt küldte el Saulhoz, hogy annak utolsó figyelmeztetést adjon. De ez a tiszta szellem már csak az ítéletet, a halált hirdethette Saulnak. Amikor bálvány előtt imádkozunk, még ha az a bálványszobor Jézus-szobor is vagy egy Szentháromság-szobor, nem tiszta szellemek hallgatnak ránk, hanem ördögök. Isten tehet kivételt, mint tett Saul esetében: Isten tekintetbe veheti tudatlanságunkat és könyörülhet rajtunk. Rendesen azonban a bálványhoz intézett imádságot nem Isten hallgatja meg, nem a kiábrázolt szent vagy Máris, kik mindenütt jelenvalók nem lévén, nem is hallhatják az imádságot, hanem azok a tisztátalan szellemek, akik az igaz Isten elrejtése végett az embereket bálványozni tanítják.
Jézus így tanította a samáriai asszonyt: „az Isten szellem, és akik Őt imádják, szükséges, hogy szellemben és igazságban (valóságban) imádják.”
A bálvány nem valóság, hanem hazugság és mögötte a hazugság fejedelme áll, hogy az embereket eltévelyítse és a szellemi Istenben való hittől elvonja.
A babona szó, amely valószínűleg szinté szláv eredetű, nem látható tárgyat jelöl, mint a bálvány, hanem fogalmat, elgondolást, vallásos elméletet.
A láthatatlan világ törvényszerűségének megfogalmazása volt a babona, de hamis megfogalmazása. Vannak és voltak tudományos babonák is: így az a felfogás, hogy a Nap forog a Föld körül, vagy, hogy a Föld kerek vagy négyszögletű lap, melyet oszlopok tartanak, vagy az a hiedelem, hogy valamilyen kémiai úton értéktelen anyagból aranyat lehet előállítani. Igaz, hogy az atomhasítás útján ma ez a babona kezd a valóság világába belépni! Istenről és túlvilági hatalmakról kevesebbet tudunk, mint a materiális világról. A túlvilágról alkotott képünknek éppen úgy megvannak a maga változhatatlan törvényei, mint az anyagi világnak. A túlvilágról alkotott hamis törvényszerűséget nevezzük babonának.
A legfőbb babona, s szinte minden más babonának alaptétele az a hiedelem, hogy anyagi eszközökkel szellemi hatásokat érhetünk el. Ez a szellemi aranycsinálás még több nyomorúságba döntötte az embereket, mint a fizikai aranycsinálás hazug reménysége.
Babona az a hiedelem, hogy a patkó, a négylevelű lóhere, a kéményseprővel való találkozás szerencsét hoznak, a 13-as szám, a péntek szerencsétlenséget, hogy a veszedelem elől az asztal megkopogtatásával menekülni lehet, hogy bizonyos idők és helyek alkalmatlanok, mások alkalmasak valamilyen cselekvés elkezdésére, például házépítésre, hogy a madarak repüléséből, állati belekből s más jelből meg lehet jövendölni a jövőt. Babona a csillagjóslás, az asztrológia. Különösen az utóbbival történik ma is sok visszaélés. A csillagjóslás Babilonba megy vissza, ahol az a felfogás alakult ki már az emberi élet hajnalán, hogy az ég és a föld ugyanolyan történések színhelye. Az ég, a csillagok uralkodnak a földi eseményeken, s így akkor, amikor az égen a csillagok állása ismétlődik, a földön is mindig ugyanolyan események mennek végbe.
A tétel egyszerű, egy törvényszerűséget foglal magában. De van-e ilyen törvény a valóságban? A Biblia is tud egy törvényről, mely mintha ide tartoznék. A mennyország szó pontos értelme: mennyek királysága, azaz az égnek uralkodása a Földön. Az, hogy a legfelsőbb szellemi világ tagjai, az angyalok a Földön uralkodnak, az tényleg törvény: de ez a törvény nem a csillagokra vonatkozik, hanem az angyalokra, kiket a Szentírás olykor a csillagokkal jelképez.
A Biblia tud egy szellemi Égről, melyet Isten a Föld előtt teremtett, és egy fizikai, anyagi égről, melynek alkotása a Föld történetének alkotásába került bele.
A fizikai ég csillagai legföljebb időmutatók, tehát a szellemi Ég szolgálatában állanak, mint maga a Föld is, melynek a fizikai ég csak kiegészítő része: a fizikai ég nem uralkodik a Földön. A szellemi Ég azonban tényleg a történés ura. A kétféle eget összezavarta a pogány vallásos gondolkodás s így az igaz törvényből csinált egy hazug, téves törvényt. Ez a hazug törvény a babona! A csillagokból a jövőt megszerkeszteni: babona!
De másként is keletkeznek babonák!
Amikor a régi ember a természetet megfigyelte, minden természeti jelenséget összeolvasztottak egy mögéje gondolt szellemi lénnyel s a természeti tüneményt kezdték imádni. Ez babona volt!
Költői képzelettel a természeti jelenségek okául egy megfelelő szellemtörténést eszeltek ki: az éjszakai sötétség este megöli a Napot az év utolsó napján, de az év első napján a Nap újra születik. Ez is babona! A termékenységet egy istennő adja a természetnek, de ezt az istennőt az alvilág istene elviszi a maga birodalmába és csak tavasszal ereszti vissza, így keletkeznek tél és nyár. Ez is babona, mert a természeti jelenségek mögött ilyen emberi jelegű történések nem mennek végbe, ezek csak az emberi képzelet alkotásai. Ámde az így kialakuló istenalakok, a maguk történetével, harcaival, győzelmeivel, csalódásaival, epekedéseivel és sikereivel, az emberi élet fordulatainak megszemélyesítőivé válnak és megfelelő esetekben segítségül hívhatóak. Ez is babona, mert ilyen istenek nincsenek és így segíteni sem tudnak.
Hasonló művelet történik a névleges keresztyének között a szentekkel is, kiket a különböző életszükségletek szerint segítségül hívhatónak tartanak, noha ők ezt a segítségül hívást nem hallják, és segítségül nem jöhetnek. Ez is babona!
Babona, hogy a tűzoltóknak, szabóknak, a különböző szakmáknak más és más védőszentje van, ki őket segíti, védi. Babona, mert ilyen védőszentek nincsenek, csak az emberi képzelet teremtette őket. Egyik ember a másiknak, egyik kor a másiknak, egyik nép a másiknak beszéli el az ilyen fantazmagóriákat és a tévelygés sajátos törvényei szerint az emberek az ilyen képtelenségeket könnyebben elhiszik, mint a legmagasztosabb hittételeket.
A Golgota keresztjén függő s Magát szeretetből feláldozó Jézus képe nem kelt ilyen lelkesedést, mint a három pásztortól látott, senkitől sem ellenőrzött és bosszantó laposságokat beszélő fatimai Mária jelenés. Ez is babona.
Törvény, hogy a babonának a megromlott, bűnös emberi lelken nagyobb hatalma van, mint az igazságnak és a nemesnek. A babona és a valóság között az a különbség, mint a kísértet és a valóság között. A való fogalmak között a babona a kísértet, melynek valósága nincs, és mégis jobban félnek tőle az emberek, mint a valóságtól, mert a titokzatosnak van valami bűvhatása és a sokat ígérő mindig kedvesebb, még ha semmit sem ad is, mint a becsületes és őszinte ajánló, aki megmondja, hogy mit ad és mit nem. Mióta e-világon a hazugság uralkodik, a babonának is nagy a keletje.
A varázslás a babonának a gyakorlata, a tettbe való átvitele: a tetté vált babona. Másként: az alkalmazott babona. A babona a nem létező, de létezőnek feltüntetett összefüggéseket tanítja. A varázslás ez összefüggések felhasználásával bizonyos hatásokat igyekszik felidézni, bizonyos célokat elérni. Ha az egyiptomi varázsló, aki rendszerint pap, valamilyen istenrege és a varázslóhoz forduló ember életeseményei között azonosságot vél fölfedezni, akkor a hasonló helyzetet átélő isteni személy nevének hangoztatásával az istenség hatalmát, kivívott győzelmét az emberi viszonyokba próbálja aláhozni. Ez ráolvasással történt, egy formula elmondásával, melynek azt az erőt tulajdonították, hogy az istenséget megindítja és segítésre bírja. A varázsformula elmondásához bizonyos cselekmények is járultak, melyek esetleg napokhoz vagy helyekhez voltak kötve, amely napok és helyek a szóban forgó istenség életében szerepet játszottak, vagy más módon kapcsolódtak a szertartáshoz. Ezek az összefüggések azonban nem valóságosak, hanem képzeletbeliek és csak a pompát szolgálják, és a körülményességnél fogva a valóság látszatát próbálják fölkelteni. A fő cél a látszat fenntartása, mely hitet ébreszt és a varázsló iránt bizalmat ébreszt, vagy azt ébren tartja.
Kérdés már most, hogy ha a varázslás éppen olyan valótlan és nem létező fogalmakkal dolgozik, mint a babona és a bálványozás, van e valami valóság a babona és a varázslás mögött, és ha nincs, hogyan lehet, hogy a beléjük vetett hit olyan tartós, sőt tartósabb és elterjedtebb, mint a valóságos Istennel számító hit?
A felelet ugyanaz, mint a bálványnál volt: a babona, a varázslás is valótlanság, üres hazugság és mégis az a látszat, mintha valami valóság volna mögöttük.
Ennek magyarázata az, hogy a babona és a varázslás látszatát a tisztátalan szellemvilág kelti fel és tartja fönn, melynek ezzel az eszközzel módja van az embereket a valóságtól, az igaz Isten segítségétől és az igaz Isten segítségül hívásától távol tartani.
A valóság, melyet a babona hívei a babona és varázslás mögött látni vélnek, sokszor nem egyéb, mint szemfényvesztés, bűvészfogás, melyet a hazugság atyja kitűnően tud alkalmazni. Ha esetleg a varázslás nélkül is bizonyos gyógyulás vagy segítés következik be a bajban levő ember életében, ezt a szemfényvesztés nagy mestere úgy tünteti fel, mint általános jelenséget. Ha nem következik be az ígért segítség, azt ki tudják magyarázni olyan körülmények jelenlétével, melyekért nem a varázsló a felelős, inkább a varázslatot kérő. A hiszékeny ember lenyeli a csalódást és újra próbálkozik. Istenhez nem fordulhat, mert lelkiismerete rossz, vagy mert az Istent nem ismeri, vagy úgy ismeri, ahogyan neki a varázslat mesterei föltüntetik. Sokk függ ilyenkor a varázsló fellépésétől, vakmerőségétől, mely a félénk és megszorult segítségre váró embert lenyűgözi és hatalmában tartja.
Sokat jelent a varázslásban való hit elterjedettsége, a szokás régisége. A szerényebb formában jelentkező igazság hatása rendszerint csekélyebb. A varázslással rendszerint üzletszerűség is párosul, és az üzletemberek jobban értenek a rábeszéléshez, mint az igazság bajvívói, akik lelkiismeretükre figyelnek és ezért óvatosan és olykor félénken számolnak be tapasztalataikról. Igen ritkán azonban az is megtörténik, hogy a Sátán és serege engedelmet kap arra, hogy valamilyen természeti változás előidézésével a csoda látszatát keltse, mint a fáraó varázslói. Ezek a csodák nem lesznek igazi csodák, csak az embernek tűnek fel úgy, mint természetfölötti dolgok. Az anyagvilágnak sok minden lehetséges és természetes, ami nekünk rendkívüli, sőt lehetetlennek látszó. Isten megengedi, hogy aki csalódni akar, az csalódjék. Még a pogány világ is megsejtette ezt az isteni igazságszolgáltatást: mundus vult decipi, ergo decipiatur! A világ azt akarja, hogy megcsalják, csalják hát meg! Ilyen csodák a spiritizmus csodái is. Túlnyomó részük emberi csalás, ami maradt belőle és ami a túlvilág számlájára írandó, az szemfényvesztés. Olyanféle, mint amikor a villamosság széleskörű megismerése előtt az emberek a villamosságot ördöngösségnek nézték és a kísérletezőket varázslóknak. Sátán csodatettei játékok az Isten teremtésével, és az Isten dicsőségét orozókkal.
Ily sátáni csoda a hipnotizmus, melyet az emberek is tudnak gyakorolni, de mikor nem voltak vele tisztában az emberek, úgy hatott, mint emberfölötti hatalom.
A bűvészek, varázslók sokat dolgoznak szuggesztív erővel. A hipnózis és szuggesztió eredménye azonban a semmivel egyenlő, hipnotikus álom nem újít meg senkit. De azért a lóvá tett világ csodálva fog menni az Antikrisztus után. Aki e fogja hitetni a világgal, hogy elhozza a Földre az örök békét és a teljes boldogságot.
A boldogság, az ámulat csak üres szuggesztió lesz, valójában a világ nem fog semmit nyerni, nem többet üres, tartalmatlan szavaknál. A varázslásban nincs semmi megfogható, semmi valóság, csak érzékcsalódás, káprázat, üres képzelődés. A külszín a valóságot fogja mutatni, a belső valóság azonban hiányozni fog.
MODERN BÁLVÁNYOK
Láttuk, hogy a bálványozás abban jelentkezik, hogy az ember az istenfogalomról alkotott képet összetéveszti az istenséggel, vagyis a bálványt istennek látja.
Hogy történhetik ez meg, mikor ez valóságos elmezavar és józan ésszel el nem követhető?
A felelet egyszerű: szuggesztió révén. Egyik ember állítja, a másik „elhiszi”, helyesebben egy másik szuggesztiója alá kerül és ő is úgy látja. Vajon az első ember, aki ezt a szuggesztiót elindította, csaló volt, aki csak kitalálta és továbbhazudta a csalódást? Az is megtörtént már sokszor, de ennek nem okvetlenül kell így történnie.
Valósággal a legtöbb általános szuggesztiónak alapja is szuggesztió volt, az első hívő szuggesztiója. A világ ezt a senkitől át nem ragadó hitet önszuggesztiónak nevezi: noha ez nem önszuggesztió, mert az ember nem csak embertől kaphatja a szuggesztív hatást, hanem az őt körülvevő szellemvilágtól is. Egy a tudatban megmagyarázhatatlan önkéntességgel ébredő gondolat mindig sugallat: lehet a tudaton kívüli lélek sugallata, mikor csakugyan önszuggesztióról van szó, de lehet a szellemi világ sugallata, melyet könnyű összetéveszteni az önsugallattal.
Az emberiség hajnalán elhangzott egy ilyen szellem sugallat: „olyanok lesztek, mint az Isten!”
Ez az ígéret képtelenség, az ember nem lehet olyan, mint az Isten. A józan ész ezt soha el nem fogadhatja, de az emberi lélek úgy van megalkotva, hogy nem mindig az ész vezetését választja, többször választ az észtől meg nem vizsgált vagy ellenzett utat, mikor egy idegen akarat úrrá lesz rajta és parancsol neki. Az ember ilyenkor azt mondja: nem helyeslem, amit teszek, de meg kell tennem! Miért kell megtennie? Ez a kell nem őbenne van, kívülről kényszerül reá és sokszor fájdalmas belső hasadást okoz lelkében. Az ember először szívesen követi az elméjétől helytelenített utat, mert egy ígéret csalogatja: később kezdi megbánni az engedelmességet, mert annak gonosz következményeit látja, de makacsság, hiúság, álkövetkezetesség tovább hajtják. Még később kínlódva, gyötrődve, félbűnbánattal megy a szuggerált úton, de mert bűnbánata nem teljes, mert mentegeti magát, kényszeredetten megy a többivel, a sokasággal együtt, és éppen azzal vigasztalja magát, hogy hiszen a többség erre tart!
Az emberiség túlnyomó része olyan irányban halad, melyet vagy nem helyesel, vagy nem ért, vagy amelynek helyessége felől értelmével meg nem győződött: megy, mert a többi is megy, és mert valaki elkezdett arra menni. Érdemes ezzel a ténnyel szembenézni és megvizsgálni, hogy milyen cél felé halad az emberiség! A vizsgálat nem arra irányul, milyen célt tűznek maguk elé az emberek, hanem hogy tényleg mi felé haladnak!
Marx Károly a gazdasági érdeket jelölte meg az emberi történelem mozgatórugójaként, vagy azt állította, hogy az emberiség ezért fárad, dolgozik, harcol, hogy többet egyék, igyék és élvezzen az anyagi világból. Hogy Marx igazán hitte-e ezt a megállapítást, vagy csak elhitetni akarta magát és az embereket, megállapítani nehéz: annyi bizonyos, hogy nagyon tévedett, mert az anyagi termelő eszközök nem a közjólét emelését munkálják, hanem egyesek hatalmának növekedését a nagyszámú többségben. Önkéntelenül fordul a történelem mindig e felé a cél felé. Ezeket a kiemelkedő egyeseket egyszer zsarnokoknak nevezi az ember, máskor hősöknek: egyszer meggyilkolja őket, mint Julius Caesart, máskor életét adja értük és isteníti őket, mint Napóleont. Megakadályozni azonban nem tudja, hogy ezek a félistenek kinőjenek a többi ember közül és a többség őket szolgálja.
Hősökkel indul meg az emberi történelem, még a Biblia is így beszéli el a történelem kezdetét. Káin elbizakodottan áll a történés kezdetén és megöli azt, aki tekintélyét fenyegetni látszik, bár ez a testvére volt. Lámek kihívó öndicsérettel lép feleségei elé s gyilkosságait ünnepli. Nimród világhódítóvá lesz. Ugyanakkor a Biblia az egész emberiséget úgy írja le, mint egy sajátos lelkesedéstől megszállott tömeget, mely saját védelmére és dicsőségére hatalmas tornyot akar építeni, mely mű köztük az egységet és hatalmat biztosítaná. A közös jólét emelése kudarcba vész, de Nimród felemelkedése s a nagy tömegek rabságba hajtása sikerül. Ez a bibliai leírás az egész emberi történelmet bevilágítja. A világbéke és a közjólét állandó ígéret marad, mely soha nem teljesül, de egyeseknek a többség fölé való emelkedése s a világuralkodók sohasem a zsarnokok öltözetében akarnak járni, hanem mindig világhősökként, szabadítóként ünnepeltetik magukat. Egy világhódító tette csak másként: a názáreti Jézus szolgálni jött, nem uralkodni s a tömegek elnyomása helyett önként ment a bitófa felé, önként adta Magát oda a hatalmukat féltő zsarnokok kezébe. A Golgota keresztjén a világbirodalom zsarnoki eszméje, melyet a Szentírás a „fenevad” szóban személyesített meg, halálos sebet kapott s úgy tetszett 2000 éven át, mintha keresztyén állam is létesülhetne: de a Biblia a fenevad sebének gyógyulását jövendölte meg s ez a jóslat teljesülni kezd. A fenevad sebének gyógyulása abban a jelenségben mutatkozik, hogy a közjólét gondolatát megint kiszorítja a hódítás és hatalomkiterjesztés gondolata. Az emberiség vezetői nem a többség szolgáinak érzik magukat, hanem a többséget az államhatalom vak eszközének látják. A szolgáló tömegek vigasztalása ma is a hősök kultusza: dolgozzál, harcolj, mert hősök vezetnek: dolgozzál, harcolj, mert ezzel magad is hős leszel!
A közjólét, mint távoli cél, most is megcsillan az emberiség előtt. A jelenben azonban egy vigasztalás van csak: ha a munka mezején tönkremégy, ha a harc mezején elesel, hős leszel, és már előre imádhatod magadat. Vezérlő csillagaid ebben azok, akik vezetnek, kik máris hősök és kiket máris imádnod kell! Ilyen imádat jelentkezik a Napóleon kultuszban, XIV. Lajos francia király önbizalmában, általában a királyok, fenségek címében, mely csak Isten illeti meg, az udvari etikett különböző ridegségében, mely az isteni szentséget csak majmolja. A királyoktól átvette az ünnepeltetést a köztársaságban nevelkedő Napóleon és Napóleont némileg eszményképévé tette az alacsony sorból felemelkedő Hitler. Az ilyen hősi kultusz azonban nem csak az államfőknek jár ki, hanem színészeknek, színésznőknek, sportbajnokoknak, tudósoknak, művészeknek is. Az emberek adományaiért nem az Adományozót dicsőítik és dicsőíttetik, hanem az adományok elnyerőit, az embert. XIV. Lajos unokája vérpadon hal meg, Napóleon szent Ilona foglya lesz, Hitler hulláját petróleummal öntik le és úgy ég el.
A hősök dicsősége elhervad, a félistenek helyébe más félistenek lépnek, de a hősimádás folyik tovább. Ezek a hősök a modern kor bálványistenei: alacsonyabbak és tehetetlenebbek, mint a régiek bálványai, a nap, a megtermékenyítő erő, a földalatti tűz. A csodálattal körülvett uralkodók, hadvezérek és kiválóságok rendszerint alig használtak embertársaiknak, ellenben igen sokat ártottak.
Gondoljunk arra a véres szakadékra, amely a Lajosok uralmát Franciaországban követte.
Gondoljunk a vérre és a nyomorra, mely Napóleon hódító útjait követte.
Gondoljunk arra, milyen keveset jelent az emberiség jóvolta szempontjából az, hogy valaki néhány milliméterrel többet ugrik, néhány másodperccel hamarabb fut meg vagy úszik le egy távolságot, mint a többi.
Gondoljuk meg, mily alacsony gyönyörűséget nyújt embertársainak egy-egy ünnepelt mozicsillag, s hogy a többet használó tudós vagy művész hódolatban mennyivel kevesebbet kap embertársai részéről, mint egy meztelenségét mutogató színésznő.
Gondoljunk az éhező művészekre, a meg nem értett tudósokra és meg fogjuk látni, hogy az az emberimádat, amely korunk bálványi körül megy végbe, igazságtalan, alacsony és méltatlan. Itt állunk most a célnál, melyet az a sátáni jövendölés tűzött az emberiség elé: „olyanok lesztek, mint az Isten!”
Micsoda paródiája ez a kultusz az istenimádatnak, mely a világ Teremtőjének és Gondviselőjének szól! S ha meggondoljuk azt is, hogy a véres kezű hadvezérek, a fecsérlő uralkodók, a magukat ünnepeltető futball- és filmsztárok mögött egy ravasz, hazug emelkedik föl, és szinte halljuk, amikor azt mondja elégedetten: elvettem az Isten dicsőségét és odaadtam a nyomorult és önhitt embernek, hogy az ember azért az én szolgám legyen, s azt tenni kényszerüljön, amit én diktálok neki! Olyanok lesztek, mint a Isten!
Az emberiség kifestett vényasszony ma, ki szépségét és dicsőségét csodálja a tükörben. De a tükör nem a valóságot mutatja, ferdítő tükör az, amely csal! Mundus vult decipi! S a Sátán így szól: ergo decipiatur!
Az önimádat nem áll meg a nagyságoknál, ragadós nyavalyaként áthatja az egész emberi társadalmat. Mindenki csodálja magát valamiért, mindenki úszni akar valamilyen dicsőségben és szívesen hallja mások dicséretét. A másik pedig megadja, azt gondolva: ergo decipiatur!
Hogy az ember dicsérete hangozhassék, el kell hallgatnia az Istent dicsérő kórusnak, s ahol azelőtt az Isten dicsérete szállott az ég felé, ott most annak kell hirdettetnie, hogy az ember mit tesz a saját üdvösségére! Az emberiség ünnepelt hősei a Napóleonok és a labdarúgóbajnokok. Egyszerre 70.000 ember üvölti a dicsőségüket! Egy ország megy részegen egy Hitler után, ki csak vad kíméletlenséggel és demagógiával szerezte meg hatalmát. Ez a színjáték nem érdemli meg az ember tragédiája címet, vígjáték sem lehet, mert igen szomorú játék. Ha van benne komikum, az csak Sátán nevetésével találkozik. Michelangelo nem széklábat fog faragni, hanem szenet lapátol majd, és Luthert nem engedik a kemencéhez, hogy túlfűtse azt, hanem neki fogják fűteni a gázkemencét. Olyanok lesztek, mint Isten!
Ádám szeme csak akkor fog kinyílni, mikor a londoni vásár alatt megnyílik a kénköves tüzes mocsár!
-<>-
Forrás:
Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 3–17. oldal.
