Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 2. Rész

A szervező betegség

Általában isteni adománynak és erénynek szokták nevezni azt a tehetséget, hogy egyesek ott is meg tudják szervezni a munkát, ahol semmi munka nincs, sőt munkás sem található. Fiatal koromban beszéltek egy lelkészről, aki minden keresztyén munkamódszert meghonosított községében, amely­ről hallott. Persze csak addig volt a munka meg, ameddig az iránta érdeklődő vendég ott tartózko­dott. Bizonyos, hogy ehhez a szervezéshez is tehet­ség kell, mint annak a múlt korszakbeli püspöki ren­deletnek a végrehajtásához, mely előírta, hogy mi­lyen munkamódoknak kell lenni minden egyházköz­ségben. Akinek bátorsága volt a jelentések írásához is, azzal meg is volt a felső hatóság elégedve. Az ilyen kiváló szervezőket arról is meg lehetett ismer­ni, hogy az istenfélő munkásokat, lelkészeket igye­keztek elüldözni, mert ezeknek nem volt lelkiisme­retük a szervezéshez. Az okoskodás helyesnek lát­szott: ugyanazon játszmakártyákból igen különböző játszmákat lehet játszani, csak jól kell tudni keverni és okosan osztani. Egészséges keresztyén gyülekeze­teket ellenben arról lehet felismerni, hogy nagyon lassan halad előre a külső szervezkedés, mert min­denütt egy láthatatlan belső szervezés megy előtte, melyet a kegyelem-ajándékok szétosztásával szent Szelleme által az egyház Ura végez.! Nem alkalmaz­nak sok munkamódszert és rendszert, annál több az odaadás és az Istenre való várás. Sok szervezet akadálya az ébredésnek. A sok szervezet rendszerint takarja az isteni Szellem munkájának a hiányát s így hazugság, mely látszólagos gazdagsága mellett sze­génységet takar. Sok szervezetről sok a jelentés. Istenre váró emberek nemigen beszélnek magukról és munkájukról. Annál hangosabb az öntelt és magukat dicsérő szőlőmívesek propagandája. A propaganda a szervező betegség egyik tünete. Csaló, látszatvilágban élünk, ezért a látszatnak igen nagy hatalma van az emberi lelkekre. Látszatok feltüntetésével lehet-e e világ felett az uralmat megnyerni és fenntartani? De meddig tart az így szervezett hatás? Ameddig a látszat le nem lepleződik. A világ történelme állandó lelepleződés. Egyik csalódásból a másik csalódásba való átlépést haladásnak nevezik. Mindennek a hitele addig tart, amíg meg nem valósul. A világi remény­ség addig kecsegtet, ameddig el nem érjük: akkor szertefoszlik, mint a délibáb. Még elmés, költői meg­állapításokat is tesznek erről. Amikor az egyház szer­vezkedésben és propagandában e világot követi, e világ sorsát is kénytelen megosztani: a csalódást, sőt, sokszor a hazugként való lelepleztetést. Istennél dicsérete annak az egyháznak van, amelyik nem e világi látszatnak dolgozik; amelyik Isten megelégedését keresi, Isten tetszésére vágyik.

A külső látszathoz és szervezettséghez tartozik a világi gazdagság és pompa. Pompás templomok, világi előkelőségekből összeállított presbitérium, gyü­lekezeti termek, díszes papi ruhák, arany és ezüst „kegyszerek”, drága térítők nem nagyon illenek a za­rándok egyházhoz, mely a Megváltó véres nyomait követi e világban. De aki a látható világ bűvkörébe kerül, az előnyöseknek látja ezeket a világi kincse­ket. A szervező betegség egyik tünete, hogy szüksé­gesnek látja e világ elismerésének és bámulatának megszerzését. De ami növekszik e világ szemében, fogyni kezd Isten szemében. Az égiek szomorúan néznek arra, ki gazdagodik e világ kincseiben, mert elszegényedni látják égi hatalomban. A földi látszat lefogja az imádság erejét, megbénítja szárnyát. Aki a látásnak dolgozik, az nem tud a hit láthatatlan világában mozogni, nem tud a tavon járni. A léggömb csak üres gondolával tud égnek repülni. E világ tehetségével nem lehet legyőzni e világ urát, mint Dávid Saul fegyverzetében nem harcolhatott.

Mikor olyan intézményeket lát a mai kor gyerme­ke, amilyenek Müller György árvaházai, a hallei árva­ház, Rämismühle házai s a többiek, vagy maga is részt vesz az ilyen intézmények életében, vagy olyan gondolat támad benne, hogy ezeknek a nagyszerűen működő otthonokban maga is otthont találjon. Az épületek tömege, felszerelése, a vagyon hatása le­nyűgöző hatással van a nézőkre. A néző rendszerint nem ismeri azt a sok lelki küzdelmet, az imádság-tö­meget, amelyek ezek mögött az épületek mögött vannak. De szívesen beülne a készbe; az nem isme­ri továbbá az intézetek jövőjét, hogy a küzdő hősök helyét hogy foglalják el kényelmes utódok, kik azt hi­szik, hogy az ilyen intézményben minden magától gördül tovább. Ebben a világban minden megromlik, elhitványul, elsekélyesedik, küzdő, hittel viaskodó emberek kezéről felületes, kényelmüket kedvelő emberek kezére kerülnek a hit harcával szerzett va­gyonok; a pompás intézmények megüresednek, bel­ső tartalmukat vesztik. Ambrosius és Ágoston egyhá­zában született meg az inkvizíció, a reneszánsz pá­paság; Aranyszájú János utóda a tudatlan, szertartá­sokat végző, babonás pópa; Kálvin nevét viselik ma­gukon a Bibliát megtagadó, „felvilágosult” papok; Is­ten akarja ezt így, hogy világosságra jöjjön az embe­ri szív minden rejtett gondolata. Szentek székébe dőzsölő kéjencek, gyilkosok és rablók ülnek; ettől a sorstól sem a történeti régiség, sem a reformáció lu­theri lendülete nem menti meg az egyházat. Beteges vallásosság tehát az az igyekezet, hogy a keresztyé­nek a régi keretekhez ragaszkodnak, s mint monda­ni szokás, azokat akarják betölteni új élettel. Az új bornak új tömlő kell, s Isten királyságát nem lehet el­használt emberi keretek Prokrüsztész ágyába bele­kényszeríteni. Ahol Isten szelleme fúj, ott Isten Szellemét kell követni s nem beteg, temetői keresztyénséggel a múlt romjain keseregni. Némelyek szinte bálványozzák a régi kereteket, a házat, a papi ruhát. Az emberektől kitalált szervezeti formát tartják egyháznak, nem az újonnan, felülről szült lelkeket. Ne­vezhetnénk ezt a betegséget polinéziai kórnak is, mert valóban igen durva eltévelyedés kell ahhoz, hogy valaki külső, testi formákban lássa Krisztus szellemi közösségét. Ezzel a „szervező-betegséggel” szemben áll az egészséges keresztyénség, mely az egyházban Istent keresi és Isten teremtő munkáját akarja megpillantani és imádni. Az egészséges keresztyén szem mindenen átsiklik ami az egyházban emberi munka, emberi alkotás és tudja, hogy csak az bírja ki az ítélet tüzet, mely ítélet már elkezdődött az egyházon és szüntelenül tart. Az isteni ítélet állan­dóan leválasztja az egyházról az emberi mulandó elemet, hogy hozzászoktassa a tekintetet ahhoz, hogy csak az istenit nézze. Mert van az egyházban egy másik szervezet is, mint amit az emberek csinál­nak; ezt a másik, láthatatlan szervezetet Isten alkotja azzal, hogy az embereknek kegyelmi ajándékokat ad, s ez ajándékok által egymáshoz csatolja az egyház tagjait. Ez a kapocs, következőleg a vele előálló szervezet túléli a testi halált, túlél minden sátáni támadást s diadalmasan dacol az üldözéssel. Szellemi szemű emberek ezt a lassan kiépülő belső szervezetet nézik és imádják azt, aki örök hatalmával azt építi. Ez az egészséges látás!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 11–14. oldal.

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 1. Rész

Hogy vallásosságot és keresztyénséget szembeállítok egymással, annak oka az, hogy az igazi keresztyénség egészséget is jelent. A keresztyénség nem a vallások közül egy, hanem egyetlen és minden mást kizáró út, amelyen Istenhez lehet jutni. A vallások emberi kitalálások, melyekkel az isteni kijelentést helyettesíteni vagy kipótolni próbálták azok az emberek, akik a kijelentést vagy nem ismerték, vagy nekik megfelelőbbel kipótolni akarták. Azok vallásosságát, akik nem ismerik a keresztyénséget és jobb híján ragaszkodnak emberi vallásosságukhoz, lehet becsülni. A tudatlanság becsületes mindaddig, amíg az igazságot nem ismerjük. Ha tovább ragaszkodunk hozzá, őszinteségünket veszítjük. Van egészséges tudatlanság. Ami nem őszinte, az mindig beteg és hamis. Vannak, akik keresztyénségükbe hamis vallásosságot kevernek, az igazság útjáról emberi utakra térnek. Ezek betegek. Ha tudatosan csinálják ezt a keverést, akkor csalók. Ha tudatlanul, akkor becsapottak, de mindenképpen betegek.

Ezt a kis könyvet nem a csalókért, hanem a megcsaltakért írom. Szeretnék segítségükre lenni az igazság megtalálásában, melyet az Úr drágagyöngynek nevezett, vagy éppen mezőben elrejtett kincsnek. A hazugság atyja jár ebben a világban és hamisságokkal rakja tele a világot, az emberi gondolkodást. Mint a szoba a drachmát, úgy födik el az emberi kitalálások az igazságot. Azért nevezi azt Krisztus elrejtett kincsnek. A szántóföld az emberi lélek (Máté 13,4); abban van elrejtve a igazság (Róm 2, 14-15,26; 7,16); melyet a lélek, ha egészséges, a lelkiismeret megmutat. A lelkiismeret saját­ságos egyensúlyozó készülék, mely egészséges lé­lekben azonnal jelzést ad, ha a lélek Isten útjáról ha­mis, hazug útra tér. Olyan a lelkiismeret, mint az iránytű, melyet a körülötte lévő vasdarabok el is té­ríthetnek a helyes iránytól. Sátán ezer álérdekkel, ha­misított drágasággal rakja körül az emberi lelket, hogy az egy igazi kincstől, a legdrágább gyöngytől el­terelje annak figyelmét. A lélek iránytűje kimozdul a helyes irányból és hamisat mutat. A Sátántól félreve­zetett lélek nem mutatja a helyes irányt; a lélek bel­ső hangjai meg vannak vesztegetve; ami az igazság hangjának szól, az csalás. Ez a megcsaltság ereden­dő bűn: az ember öntudatlan korától hamis benyo­mások alatt él, első lépései már vétkesek, azaz a cél elvetéséből származnak. Az egyház sincs mentesítve a tévedés lehetősége alól. Nincs infallíbilis ember, azaz olyan, aki nem csalhatatlan. A legszentebbek­nek hitt hitvallások tévedésekkel van tele. „Ecclesia semper reformári debet!” Nem szabad soha megrestülni abban, hogy az egyházat visszavezessük az ősforráshoz, melyből előjött. Reformáló munkánk azonban mindig részmunka marad, mert mi részem­berek vagyunk és tudásunk résztudás (1. Kor. 13,9), félhomály. Van azonban a szennytől homályos világ­ban messze világító mécses: az Isten beszéde! Ez csalhatatlan fényben mutatja az igazság útját, s melyre jó ráfigyelnünk, mely égő szövétnekként mu­tatja utunkat e világ zarándok útján, s az emberi szót az örök Ige fényénél kell megvizsgálnunk, hogy he­lyesen mutatja-é az utat (II. Péter 1,19).

Ennek az örök Igének fényénél szeretném meg­vizsgálni a keresztyénségnek és a keresztyénséggel összekevert vallásosságnak különböző alakjait, ahogy azokkal találkozunk.

Ezek a betegségek alig vannak tudományosan fel­dolgozva. Még állandó és mindenkitől ismert nevük sincs, úgyhogy nekem magamnak kell a betegségnek nevét is megállapítanom. Rendszerbe is alig vannak foglalva, s így annak, aki velük foglalkozik, tapoga­tózva, kísérletezve kell előre haladnia. Embertani szempontból testi, szellemi és lelki eltévelyedéseket különböztethetünk meg, s a lélektani szempont sze­rint értelmi, hangulati és akarati eltévelyedéseket, így a betegségek öt fajtájához jutunk. Természetes, hogy a betegségek rendszerint összetettek, vagyis egyszerre többféle eltévelyedést tartalmaznak. Mégis minden betegségnek van egy vezető tévedése s az üti bélyegét az egészre. A testiségből, vagy anyagi­asságból folyó betegségeket a szellem okozza, mely az anyagit csaléteknek használja arra, hogy a lelket lefoglalja, telítse, s a külsőségek rabjává tegye.

Az anyagiasság betegségei

Az anyag, a test Isten teremtése és magában bajt, veszedelmet nem jelent. Veszélyessé akkor lesz, ha szellemi hatalmat tulajdonítunk neki, tehát ha vará­zsolunk vele. Sátán a nagy varázsló, de emberek is tudják használni az anyagi világot lelkek foglyul ejté­sére. Sokan tervszerűen tévesztik meg embertársai­kat azzal, hogy az anyagiasság bűvkörébe vonják és abban fogva tartják őket. Olyanok ezek, mint a hor­gászok; a hazugság szellem-horgán az anyag csal­étek csupán; az anyagi szépséget, nagyságot, kéjt él­vező emberek a halak, melyeket megfognak. Az anyagnak nincs maradandósága, nincs szellemi ha­talma! Aki tehát az anyagin fogva marad, az elveszíti az élet örök voltát és valódiságát.

Liturgia betegség

Liturgia alatt ma az ún. istentiszteleti rendet, az is­tentisztelet eszközeit és hatásait értjük. Görögül thréskaen, németül Gottesdienst, azaz Isten-szolgá­lat a neve. Már magának a fogalomnak a kialakulása betegség, mert Jakab 1,27 szerint Istent nem lehet elszigetelt énekléssel, imádkozással, igehirdetéssel, vagy szertartásokkal tisztelni vagy szolgálni, csak ak­kor, ha ezek a mindennapos életbe vannak beágyaz­va és azt készítik elő, azt mindenestül hatalmi körük­be vonják. Mégis az együttes imádkozásnak és be­szédhallgatásnak ezt az alárendeltségét a vallási ve­zetők elhagyták és a keresztyén élet csúcspontját, célját csinálták belőle; varázslatszerű szent cselek­ményt, mely maga „tetszik Istennek”. Pedig az az Is­tentisztelet, melyet megtérés nem követ, utálat Is­ten szemében. Isten nevének hiábavaló felvétele, mely nem áldást hoz, hanem átkot a benne résztve­vőre. Olyan a tettektől nem követett istentisztelet, mint a ráolvasás pogány bűne, mert ezzel mintegy kényszerítjük Istent arra, hogy hozzánk jóindulattal, kegyelemmel legyen. Fokozza ezt a hatást az úrvacsorának áldozatként való felfogása (sákramen-tum), mely a pogány sakramentum fogalmát hozta be a keresztyénségbe, ezt a kitalált és a Szentírástól teljesen idegen felfogást, hogy az úrvacsora kenye­rének és borának elfogyasztása bűn bocsánatot hoz, vagy a keresztség vize hit nélkül is letörli a vétkeket. A keresztszülő nem hihet a csecsemő helyett; a szertartásnak pedig nincs szellemi ereje. Éppen ilyen babona azt hinni, hogy az olajjal való megkenés és az imádság elmondása meggyógyítja a bete­get. Isteni megbízás és személy szerint való elhívás nélkül a kézrátétel alkalmazása olyan bűn, amilyent Szkéva pap fiai követtek el, kiket az ördöngős, mi­kor ördögeit ki akarták űzni, durván bántalmazott (Csel. 19,13-16). Nemcsak a megcsontosodott és kiszáradt nagy egyházak gyakorlatában találkozunk ilyen visszaéléssel, hanem tanúja voltam annak, hogy egy ún. szabadegyház felnőtt keresztelési ün­nepélyén is a közönség soraiból hívták elő váloga­tás nélkül a kézrátevőket. Itt a testi szertartáson volt a hangsúly, a felnőtt-keresztyénségen, nem a szel­lem-közlésen. Mivel jobb az ilyen felnőtt-keresztyénség a gyermek-keresztségnél?

A liturgia-betegség abban a szellemi hatásban ke­resendő, melyet az ilyen istentiszteletek, vagy szer­tartások a hallgatókra és nézőkre tesznek. Az a be­nyomás támad a lelkekben, hogy az istentiszteletek résztvevői bizonyos szellemi hatáskörbe jutnak, őket kiemeli a földi, testi légkörből, holott ilyen hatásuk ezeknek a szertartásoknak nincs. A megilletődöttség vagy áhítatos hangulat ily szellemi hatást nem gyako­rol. Mint minden más hangulat, ez is elrepül és nyo­ma sem igen marad. Tettre való elszánás liturgikus hatásokra nem szokott történni! Ennek útja ugyanis az értelmen és nem a tartalom nélküli hangulaton át visz. Még a prédikációnak sincs ilyen tettet érlelő ha­tása, ha az csak a liturgia egy része, vagyis nem taní­tás, nem meggyőzés. Ellenben az a beteltség, melyet a hangulat a lélekben kelt, sokszor akadálya annak, hogy a szívben elhatározások ébredjenek. Sok fé­nyes, ragyogó istentiszteletnek van megkötöző, fog­lyul ejtő hatása, mely egy téves gondolatkörhöz lán­colja a lelket, mely gondolatkörnek szolgálatában áll az istentisztelet. Erkölcsi alkatunkat az istentisztelet nem befolyásolja, ha a gondolatok megújítását (metanoia) nem vonja maga után. A szép liturgia in­kább kábítószer, mint gyógyszer és épp oly veszedel­mes, mint betegnek az ópium.

Művész-vallásosság

A művészet tárgya a szép. A szépet Isten teremtet­te; az ő derűs, szerető Szellemének a megnyilatkozá­sa. A szép a kedély gyönyörűsége. A világban lévő szép a Teremtő kedélygazdagságának bizonyítéka. Az istenfélők legfőbb reménysége: meglátni a Királyt szépségében. Csak Sátántól megrontott kedélyek gyűlölhetik a szépet és hirdethetik, hogy a művészet­nek nincs helye Isten szolgálatában. Az istentelenek­nek ugyanis művészi alkotásaikból éppen a szép tű­nik el; az istentelenek zenéje; festő és szobrászati al­kotásaik, valamint építészete sivárrá, üressé, tartal­matlanná változik. Az istentiszteleteken tehát inkább van helye a szépnek, mint az istentelenek kultúrájá­ban. De a szépnek nincs önálló szerepe a lélek ne­mesítésében. A szép a kedélyt mozdítja meg; a ke­dély az érzelmek világát foglalja magában; a szép ál­tal előidézett hatás tehát éppoly mulandó, mint az érzelmek hatása. A művészet csak ráadás lehet, az értelmi és akarati meggyőzés kísérője. Ez az oka an­nak, hogy a művész, ha vallásosságának lényegét a művészet adja, csak pillanatok hatása alatt él, s amit művészete által Istenből kap, annak nincs maradan­dó értéke. A művész-vallásosság tehát értéktelen, ha a gondolkodás és törekvés változását nem hozza gyümölcsül. Aki a művészet keltette vallásossággal beéri, könnyelművé lesz. Az ilyen vallásosság azokat is könnyelművé, felületesekké teszi, akik művészi megnyilatkozásokból merítik vallásosságukat, Isten­benyomásaikat. Ha a művészi hatás egyedül hat, ve­szedelmessé lehet. Az un. bohémság az egyoldalú művészhatás gyümölcse. Bohémságnak a művész­könnyelműséget nevezzük. Ez a könnyelműség a széppel való egyoldalú foglalkozásból származik. A szép gyönyörködtet, tehát a pihenés idejére való. Amíg tehát az Atya munkálkodik (Ján. 5,17), addig a szép nem képezheti az emberek életének sem egyetlen, sőt még a fő célját sem; hanem a szép alá kell, hogy vetve legyen a jónak, amiért az Atya mun­kálkodik. Isten teremtésében csak az olyan szép használható, amely a jót hirdeti, s csak az olyan mű­vésznek van helye, aki a szépet a jóért műveli. Er­kölcstelen művészet Isten teremtésében meg sem állhat; sőt, amely művészetből a jó eltűnik, abban a szépnek sincs soká maradása. Aki Istentől elszakad, ihletet veszít. Élesen bizonyítják ezt az istentelen kultúra zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotásai; de bizonyítja az is, hogy a művészet mindenütt val­lásos elemeken fejlődött ki, s az istenfélelem emlőit szívta, s legnagyszerűbb alkotásai vallásos ihletből születtek.

A művész-vallásosság tehát nem tartozik a művé­szi élet egészséges alakulásaihoz, hanem eltévedés szülötte. Áldott művész elsősorban szolgálja a jót és csak másodsorban, csak mint kifejező eszközt a szé­pet. Amely művész csak a szépet akarja kifejezni, ízét, művészi komolyságát veszíti el. Ugyanígy va­gyunk azzal a művészi alkotással is, amelyet a nem­művész közönség a vallásos együttléteken (istentisz­teleteken) élvez. Akinek ez kizárólagos élménye, vagy főélménye, annak vallásossága elkorcsosodik, s könnyelműséget fejleszt a lélekben. Az ilyennek a vallása is csak bohémság lesz. Ide is vonatkozik: „Keressétek először Isten királyságát és annak igaz­ságosságát, s a többiek (a szép kifejezés! mód is) hozzáadatik nektek" azaz öntudatlanul, magától jele­nik meg. Aki Istenben elmerül, nem figyel a szépre, hanem azt öntudatlanul élvezi. Aki Istennel foglal­kozva a szépre figyel, elveszíti Istent. A szép csak ki­fejező forma, nem több!

Vannak azonban esetek, amikor még kifejező for­ma sem lehet a szép. Amikor a lélek böjtöl, szándé­kosan nyersen és kíméletlen öltözetben jelenik meg az igazság, meztelenre vetkőzötten. Ilyenkor élesen sikolt az igazság; de még a sikoltó igazságban is megvan a mennydörgés szépsége. A Golgota kereszt­je nem szép, hanem csúf és még sincs édesebb és vigasztalóbb ebben a világban, mint a Golgota véres Szenvedője! De ezt a szépséget csak az érzi, aki a jó­ért feláldozta a szépet! Aki a jót áldozta fel a szépért, azon erőt vett már a rothadás.

Van a vallásos életben is a szépnek olyan elhajlá­sa, megüresedése, mint az istentelen művészetben. Akinek szívéből kiköltözött az Isten, mert Isten az alacsonysággal és hazugsággal együtt nem lakhatik, annak éneklése és beszéde elveszíti a szépet. Hal­lunk verkliző éneklést, melynél a durva hang álmosít; modoros szónoklatot, mely a kikent, rúzzsal be­szennyezett női arcot juttatja eszünkbe. Látunk szer­tartásokban színész-mozdulatokkal ható papot. Mindez elkorcsosította a szépet, mert a szív hazugsá­ga kiűzte onnan az Istent. Ugyanezt a hatást teszik a nyilvános imádkozásokban alkalmazott üres nagy szavak, keresett kifejezések; kimeszelt arc, rúzsos száj, festett körmök.

A művész-vallásosságnál is van rosszabb: a kendő­zött vallásosság: a beszéd púder-bűze. Lelkészeink, összejövetel-vezetőink úgy megszokták már a nyilvá­nos ima-órák üres, sőt hazug szóvirágait, mint utcán, villamoson megszokták az emberek a festett ajka­kat. Azt hiszik, hozzátartozik az „istentisztelethez” s még hangoztatják is: az imádságot sohasem szabad megbírálni. Pedig nemcsak megbírálni kellene az ilyen imádságot, hanem elhallgattatni is.

Akik különben a beszéd vagy liturgia szépségével akarják megfogni a közönséget (az egyik szabad gyü­lekezetben éppen az úrvacsorából csináltak ilyen színházi spektákulumot), azok nemcsak az igazságot veszítik el, hanem a szépet is, mert a szép üressé és tartalmatlanná válik ott, ahol nincs igazság. Ezt azon­ban az igazság elhanyagolói nem érzik, mert érzékü­ket is elvesztették a szép és az igazság iránt.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 3–10. oldal

Nem minden betegség oka a bűn

Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszak!

Nem minden betegség oka a bűn. Annak lehetőségét, hogy egy betegség előtt az ajtót a bűn nyitja meg, Bibliát nem ismerő, Bibliát komolyan nem vevő, hitetlen emberek fel sem tételezik. Vallásos emberek annál inkább. Törvénykező, rögtön ítélő, irgalmatlan, szeretetlen emberek gyanítanak minden betegség mögött bűnt. A bűn valóban betegséget okoz. Sőt a bűn fizetsége végső soron halál (Róm 6,23). A betegség kóstoló a halálból, mert a betegség az élet hiánya. Azonban előfordul, hogy egy hívő, igaz és istenfélő embert is csapások érnek, és meg is betegedhet.

Nézzünk meg Isten igéjében két esetet. Egyet az Ószövetségből, egyet pedig az Újszövetségből, melyek bizonyítják, hogy nem minden betegség oka a bűn. Fogadjuk el ezt az igazságot, és tudatlanul ne gyanúsítsuk, ne vádoljuk többé betegséggel megtámadott testvérünket bűnnel, farizeusi gőggel ne különüljünk el tőle, hanem szolgáljunk felé: lássuk el a sebeit, és imádkozzunk gyógyulásáért. S ha a testvér bűnt követett is el, Isten megbocsát neki (Jak 5, 14-15). Mi is megbocsátásban járjunk.

Egy beteg ember felé való szolgálatunk kezdetén teljesen mindegy, hogy az illető miért betegedett meg, a mi dolgunk nem az okok kiderítése, a bűnnel való vádlás, az ítélethozatal, hanem az irgalom gyakorlása (Luk 6,36; Ef 4,32). Az Evangéliumokat tanulmányozva megfigyelhetjük Jézus betegek felé irányuló szolgálatát. Ő a beteget nem kérdezgette a betegségének részleteiről, nem firtatta a betegség okát, a gyógyítás előtt nem szabott feltételeket. Mint a szívek vizsgálója, ismerője, első ránézésre tudott minden hozzá forduló emberről mindent. Azt is előre tudta, ki az aki nem hisz, és ki az aki később sem fog hinni, sem megtérni. Mindezek ellenére, az Ő nagy irgalmából gyógyította az embereket. Mindenkit, aki Hozzá hittel fordult, minden betegségből, és minden erőtlenségből meggyógyított. Ő alapvetően nem a betegség, és erőtlenség elemzésével, megfogalmazásával volt elfoglalva, hanem a megoldást mondta ki. Ő mindig Atyjára figyelt, Aki egyedül tudja a megoldást minden létező emberi problémára. Jézus azt mondta Sátánról, az első tolvajról, hogy azért jön, hogy lopjon öljön és pusztítson. Ő ellenben azért jött, hogy életet adjon, és bőséget (Ján 10,10). Mesterünket tanítványokként követve mi is irgalommal forduljunk testvér és felebarát (embertárs) felé. Ne a probléma kösse le a figyelmünket, hanem a megoldás keresése az Atya jelenlétében, az Igével, az Úrral való közösségben. Most nézzünk meg a két ígért esetet arról, amikor bűntelen embereket ért csapás és betegség!

Jób

Elsőként álljon itt Jób története. A Jóbot ért csapásokat, majd betegségét nem általa elkövetett bűn okozta. „Lőn pedig, hogy egy napon eljövének az Istennek fiai, hogy udvaroljanak az Úr előtt. Eljöve a Sátán is közöttük, hogy udvaroljon az Úr előtt. És monda az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felele a Sátán az Úrnak, és monda: Körülkerültem és át meg átjártam a földet. Monda pedig az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs a földön olyan, mint ő; feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő. Még erősen áll az ő feddhetetlenségében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt. És felele a Sátán az Úrnak, és monda: Bőrt bőrért; de mindent amije van, odaad az ember az életéért. Azért bocsásd ki csak a te kezedet, és verd meg őt csontjában és testében: avagy nem átkoz-é meg szemtől-szembe téged? Monda pedig az Úr a Sátánnak: Ímé kezedbe van ő, csak életét kíméld. És kiméne a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig. És vőn egy cserepet, hogy azzal vakarja magát, és így ül vala a hamu közepette. Monda pedig ő néki az ő felesége: Erősen állasz-é még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent, és halj meg! Ő pedig monda néki: Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el? Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajkaival.” (Jób 2, 1-10)

Egy helyzet megítélésében nem vezethetnek minket emberi érzések, vélemények, vagy felekezeti tanítások. Kizárólag Isten látja világosan azt, ami éppen lejátszódik egy ember életében. Mint azt a Jób 2, 1-7-ből láthatjuk, velünk ellentétben Ő nem csak a látható, hanem a láthatatlan, szellemi vonatkozásaival is tisztában van az éppen zajló eseményeknek; s azokat korlátlan hatalmánál fogva, teljes egészében kézben tartja. Csak az Ő kijelentése számít – mely az Ő mindentudásán, és az emberi szívek ismeretén alapszik. Isten véleménye, megítélése Jóbról ez volt: „Bizony nincs a földön olyan, mint ő; feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő. Még erősen áll az ő feddhetetlenségében, noha ellene ingereltél, hogy ok nélkül rontsam meg őt.” (3. v.). Isten kijelenti Jóbról, hogy feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő, s ezt nem egy baráti beszélgetés alkalmával mondta néhány jóhiszemű angyalnak, hanem nyilvánosan a mennyben, királyi trónszékén ülve tett bizonyságot Jóbról a szent angyalok előtt, a Sátánhoz szólva. Isten állítását Sátán nem tudta megcáfolni. Azt is megtudjuk ebből a versből, hogy már először is ok nélkül érték Jóbot nagyon súlyos csapások, melyekben elvesztette minden földi vagyonát, egzisztenciáját, fiait és leányait is. A vádló folytatta azt, amihez ért: nevéhez, belső természetéhez hűen továbbra is vádolta Jóbot, most azzal, hogy Jób az egészségét, életét fontosabbnak tarja Istenhez fűződő hűségénél, azt állította, hogy ha Jóbot egy komoly betegség éri és veszélybe kerül az élete, hűtlen lesz Istenhez, és meg fogja átkozni Őt szemtől-szembe.

Isten másodszor is engedélyt adott Sátánnak arra, hogy Jóbra támadjon. „Monda pedig az Úr a Sátánnak: Ímé kezedbe van ő, csak életét kíméld. És kiméne a Sátán az Úr elől, és megveré Jóbot undok fekéllyel talpától fogva a feje tetejéig.” (6-7.v.). Ezután Jób a hamuban ülve, rettenetes kínok között egy cserépdarabbal kezdte vakarni testén az iszonyúan égő, viszkető, majd a vakarástól kifakadó, levedző fekélyeket. Sátán ekkor, hogy végső csapást mérjen Jóbra, feleségén keresztül megszólította őt: „Erősen állasz-é még mindig a te feddhetetlenségedben? – majd mielőtt válaszolhatott volna e pusztító kérdésre, azonnal ajánlott neki a helyzetre egy megoldást is –, Átkozd meg az Istent, és halj meg!” (9.v.).

Ne feledjük! Jób feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő ember volt. Erről a tényről az egész univerzumban csak két személy tudott biztosat: Isten és Jób maga. Isten ismerte Jób szívét, - „Ismeri a Úr az övéit.” (2 Tim 2,19) – nem volt kétsége hűségével kapcsolatban. Jóbot nem vádolta a szíve, s arról, amilyenné őt Isten formálta, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó lemondani. Ezért így válaszolt feleségének, valójában Sátánnak a kísértésre: „Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” (10.v.). Egy végsőkig elkötelezett ember Istenben való hitének, korlátlan bizalmának megvallása volt ez! Megrendítő válaszcsapás volt ez az ellenségre! Elképzelem, amint a vádló Jób válaszát meghallva dühöngve, megszégyenülten elkullog. Jób hűséges maradt Istenhez jóban, rosszban. „Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajkaival.” (10.v.).

Miért engedte Isten, hogy mindez a csapás, tragédia, betegség, és kísértés megtörténjen Jób életében? Mert bűnt követett el? Nem. Ez a hűség, bizalom és ragaszkodás próbája – s egyben megerősítése – volt egy igaz, istenfélő ember számára; valamint Jób koronatanú volt az Isten és Sátán között folyó perben: ő Isten mellett tanúskodott, kiállt amellett, hogy Isten igaz és jó.

Hiszem, hogy ma is élnek a földön Krisztusban, igaz, istenfélő, bűngyűlölő emberek, és olyanok is, akik vágynak azzá válni! Jób bizonyságtétele értünk íratott meg a Bibliában, hogy kövessük őt a tanúk padjára, és tanúskodjunk Isten mellett, Sátán ellen. Soha ne adjuk fel azt az önazonosságot, melyet Isten tulajdonít nekünk nem a magunk, hanem Jézus Krisztus érdemei miatt, és ne engedjük meg az ellenségnek, hogy tőlünk a pálmát elvegye! (Kol 2,18)

A vakon született ember

Másodikként következzen az Újszövetségből, a vakon született ember története. „És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől kezdve vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik. Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok.” (Ján 9,1-5)

A tanítványok kérdéséből láthatjuk, hogy ekkor még ők is úgy gondolták – mint első példánkban Jób barátai –, hogy ha valaki beteg, akkor vagy ő vagy a szülei bűnt követtek el, és annak következménye a betegség, ez esetben a vakság. Furcsa kérdést tettek fel: „Mester ki vétkezett, ez-é?” Ez az ember vakon született. Hogyan vétkezhetett volna születése előtt? Jézus mégis válaszolt a kérdésnek erre a részére is: „Sem ez nem vétkezett,” – mondta Jézus. Tehát határozottan állította, hogy a vakon született ember nem vétkezett. Itt nem az eredendő bűnről volt szó, mely miatt Ádámban mindannyian bűnös emberként születtünk meg, mert akkor Jézus nem így válaszolt volna: „ez nem vétkezett.” Mire utalt Jézus? „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden igéjét beteljesítsük.” (5 Móz 29,29) A vak ember szüleiről azt mondta Jézus, hogy nem vétkesek abban, hogy vakon született a fiuk.

Akkor hát miért született vakon ez az ember? Azért, „hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.” (3.v.). Semmi egyéb oka nem volt annak, hogy ez az ember vakon született, mint az, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Ezen dolgok vagy munkák közül az egyik az, hogy Isten a vakokat látókká teszi.

Nem minden betegség oka a bűn. Megnéztünk ennek bizonyítására két Bibliai történetet. Mindkét esetben olyas Valaki tanúskodott amellett, hogy nem a két személy bűne okozta betegségüket, Akinek szavahihetősége minden kétségen felül áll. Jób és a vak ember mellett is maga Isten tanúskodott arról, hogy betegségüket nem bűn elkövetése okozta.

Az ár megfizetése

Amikor hívőként betegség ér minket, vizsgáljuk meg az ige tükrében Isten előtt a szívünket! Ha megvallatlan bűn van az életünkben, akkor a szívünk vádol minket, és a rossz lelkiismeret miatt nem tudunk bízni Istenben. Ebben az esetben – azért, hogy helyre álljon Istennel a személyes közösségünk, és újra bizalommal tudjunk Őhozzá fordulni –, azonnal ítéljük meg magunkban a felismert bűnt, valljuk meg azt Isten előtt, térjünk meg belőle! Isten megbocsát, és meggyógyít minket. (Jak 5, 13-16)

„Ha a szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van Istenhez.” (1 Ján 3,21) Bármi történik is éppen az életünkben, forduljunk bizalommal Istenhez! Ne a láthatókra, hanem a Láthatatlanra figyeljünk! Fogadjuk be és tartsuk meg az Ő beszédét, parancsolatait, és megmaradunk az Ő szeretetében! (Ján 15,10) Ő ismer, és örökkévaló szeretettel szeret bennünket. Ha Krisztusban maradunk, Ő is bennünk marad. Isten templomai vagyunk, és Ő bennünk lakik (1 Kor 3,16). Mivel Isten szent Szelleme bennünk lakik, a szó legszorosabb értelmében együtt érez velünk csapás alatt, betegségben, fogságban, éhségben, szomjúságban, fájdalmainkban, számolja és gyűjti a könnyeinket, énekel nekünk (Sof 3,17), folyamatosan beszélve hozzánk vigasztal, bátorít, vezet, megerősít, megújít és a kimenekedést is megadja majd a gonosz kezéből, mint azt Jóbbal is tette. Ő elvégzi bennünk az Ő dolgait, munkáit – mint a vakon született emberben –, látóvá tesz minket.

Testvérek! „Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszak.” (Ef 5,16) – parancsolta Pál apostol. Az egész világ a gonoszban vesztegel. (1 Ján 5,19) Gonoszak a napok, s az utolsó napok, melyekben most élünk, rövidesen még gonoszabbak lesznek a próféciák előrejelzései szerint. Ezért kérjük Isten kegyelmét arra, hogy (mint Jób) se az ellenség, se barátok szavára; és semmilyen körülmények között, még az életünk árán se adjuk fel az Úr Jézusba vetett hitünket! Ne dobjuk el a Benne való bizalmunkat, melynek nagy jutalma van! (Zsid 10,35) A királyok Királyának gyermekei vagyunk, ne adjuk fel fiúságunkat! Mindent tekintsünk hazugságnak, ami ellentétben áll Isten beszédével, mely Igazság! Ragaszkodjunk erősen a mi írott Krisztusunkhoz! Ne hagyjuk abba a bizonyságtételünket Isten mellett! Jézus megbízatása alapján végezzük a Tőle ránk szabott munkát, ki-ki a maga helyén családunkban, Krisztus testében, és világi munkánkban is, gyümölcsöt teremve az Atya dicsőségére, Jézus tanítványaiként! Maradjunk hűek Őhozzá mindhalálig, s Ő ígérete szerint nekünk adja majd az életnek koronáját!

 -<>-

Nem minden betegség oka a bűn - Ökrös Ferenc

Hogyan várjuk az Urat? - Csia Lajos

Hamis józanság

Jézus visszajöveteléről még vallásos körökben sem szokás beszélni. Igehirdetésünkből, vallástanításunkból majdnem hiányzik. Annak, hogy politikusaink az egyéni, osztály- vagy nemzeti érdek helyébe azt a szempontot állítsák, hogy Jézus jön és tetteinket számon kéri, még a gondolatát felvetni is elmebajnak számít. Akadémiai botrány lenne, ha valaki a termé­szeti törvények érvényének megállapításánál vagy a történeti irányok megítélésénél arra mu­tatna rá, hogy Jézus visszajövetele az események mai folyását megváltoztatja. Ellenkezőleg, tudósok, műveltek és iskolázatlanok egyaránt azzal számolnak, hogy az események mostani folyása örökké megmarad. Egyháztörténet-íróink gúnynak és nevetésnek tennék ki magukat, ha az eseményeket a Jelenések könyvének fényébe állítanák; a „hitvédelem” pedig legtöbb­ször a hitet támadó racionalisták álláspontját védi. Pedig Jézus visszajövetelének tagadására sem tudományos, sem erkölcsi, sem semmiféle értelmes ok nincs. Ugyan államférfiak, tudó­sok és tanítók közül sokan megharagudnának, ha hitetlen embereknek mondanók őket; de az ő istenhitük aranyba zárt ereklye, s az ő istenük bebalzsamozott halott. Ezt a gyakorlati istenta­gadást nevezi a világ józanságnak. Könnyű belátni, hogy itt a világ legképtelenebb józanságá­val állunk szemben, melyet éppen annyira nem kell komolyan venni, mint e hitetlen hívőknek szertartásszerűen eldarált miatyánkját vagy hiszekegyét. Ezzel a józansággal szemben nem szégyelljük megvallani, hogy mi Jézust visszavárjuk, s eljöveteléért buzgón imádkozunk

Kétféle emberek

Jobb egészen hitetlennek lenni, jobb nyíltan Istent tagadni, mint Isten nevét emlegetni, de Őt soha komolyan nem venni, s életünkből Őt egészen kifelejteni! Becstelen dolog egy tár­saságban ülni, beszélni, érvelni azzal a tudattal, hogy ha én innen elmegyek, annak, amit itt hirdettem, éppen az ellenkezőjét fogom tanítani: Istennel szemben állandóan elkövetik ezt a becstelenséget; Istennel szemben nem köt a becsület! A templomban Isten igéjéről beszélünk, a templomon kívül tévedések és papi csalások halmazáról. Úgy bánunk Istennel, mint velünk előkelő ismerőseink, akik nem mindenhol ismernek ránk. De ha homlokegyenest ellentétes dolgokat tudunk mondani a Bibliáról, azt hol Isten igéjének, hol tévedésnek hirdetve, vajon nem mi vagyunk-e azok, akik a Bibliára fogott „papi csalást” elkövetjük? Különben a mai műveltek nem mindig fitymálják le a rejtett (okkult) dolgokat. Spiritiszta körök résztvevői majdnem kivétel nélkül e „műveltek” közül kerülnek ki, s a varázslók, jósok előszobáiban gyakran lehet méltóságos urakat találni. Nekik csak az a jövő nem kell, amelyet Isten igéje je­lenít meg. Rossz lelkiismeret nem bírja el a Jelenések könyvét!

A hitetlenség igaz oka

Gonosz, hitetlen világnak az a világ nem kell, amelyet Jézus hoz magával. Jézus uralma kizárja a gőgöt, erőszakot és harácsolást: Jézus világa tehát nem az ő világuk! Nekik olyan vi­lág kell, melyet a bűnös ember tehetségeiből és vágyaiból ember és ördög dicséretére lehet ki­alakítani. Nem tudják elszenvedni azt a gondolatot, hogy a bűnösök Üdvözítője az alázatosak­nak, utolsóknak és a kisgyermekekhez hasonlóknak alapítson itt országot. De mint ahogy Sá­tán világosság angyalának ruhájába öltözködik, mert saját köntösében senkinek sem kell: úgy érzik ők is, hogy nyílt hitetlenségükkel hamar lejáratnák magukat még ebben a világban is, annál az egyszerű törvénynél fogva, hogy az ördögnek még az ördög sem hisz. Ezért járnak a vallás köntösében, s egyháziasabbak az egyház igaz tagjainál; olyan a szarvuk, mint a Bárá­nyé, de úgy beszélnek, mint a fenevad. Tudományos pózuk, a tőlük idézett irodalom teménte­lensége, terrorisztikus hangjuk, mellyel a tudománytalanság vádját osztogatják, senkit meg ne döbbentsen! Mindez csak Pergamon királyi székének pompája; enélkül a reklám nél­kül hamar kitűnnék, hogy a bibliatagadó irodalom nem a tényekből, hanem önmagából táplál­kozik, s a terrort, gúnyt és erőszakot csak azért alkalmazza, mert az igazság hiányzik a fegy­vertárából. Legyünk józanok! Az igazság nem nagy zajjal működő gépezet, melyet emberek szerkeszte­nek össze, hanem mezei virág, mely emberi vetés nélkül az útszélen nyílik.

A spiritiszták anyagelvűsége

Minden bibliaellenes tévelygésnek titkos rugója és belső valósága az anyagiasság. A Biblia útjait elhagyó ember földi érdekeket keres, s azért másnak, mint a testnek, az anyagnak a valóságát nem hiszi. Jól látjuk ezt a már említett spiritisztáknál, kiket nevük alapján igen „szellemi” embereknek kellene gondolnunk; de ellenkezője az igaz. A spiritiszták csak olyan „szellem”-jelenséget becsülnek, amelynél a szellem valamiképpen anyagiasul: kopog, ír, tár­gyakat mozgat, „kezéről” (!) lenyomatot készít. A szellemközlésnek tartalma a külső jelensé­gekhez képest szinte közönyösen hagyja a spiritisztákat, s akármilyen lapos, agyoncsépelt, ízetlen erkölcsi tanítást a szellemiség legfelső fokának hirdetnek; sőt, azon sem ütköznek meg, ha szellemek – mint leggyakrabban megesik – semmitmondó, üres, sőt egyenesen ostoba vagy erkölcstelen szólamokat közölnek. Nekik a csoda fontos: az a tény, hogy a szellemek az anyagi világban jelentkeznek. A spiritiszták ezeket a szellemtelen szellemeket várják, nem Jé­zust! A spiritizmus kiöli a emberekből a Jézus-várás örömét. A spiritiszta magát műveli ki megváltónak, neki nem kell az ingyen segítő Megváltó. Ellenkezőleg, a megidézett pajkosko­dó gonosz szellemecskéket ők térítgetik és váltják meg. Az imádsággal, bibliaolvasással és Jé­zus nevének emlegetésével rendezett spiritiszta szeánszokon szó sem esik a golgotai halál bűnt törlő hatalmáról, mert a spiritisztáknak erre nincs szükségük. Aki spiritisztákkal elegye­dik, azoknak az ördögöknek adja oda magát, akik a spiritiszták gyűlésein láthatatlan vezetők­ként akkor is részt vesznek, amikor a materializáló „csodáit” a szeánszokon kötelező homály leple alatt valamilyen szélhámos végzi. Aki az éj homályának szellemeit várja, sohasem vár­hatja velük együtt a világosság Urát! Jézus várásával semmiféle homályosság, okkult dolog össze nem fér!

Lélekrabló világnézetek és gyógymódok

Tehát a spiritizmussal rokon világnézetek, gnoszticizmus, theosophia, anthroposophia épp oly megölői a Jézus-várásnak, mint a lélek okkult erőivel ható gyógymódok, mint a hip­nózis, couéismus, freudizmus stb. Mindezeknek a tarka világnézeteknek és gyakorlatoknak alakja sokféle, de lényege egy: mind az önmegváltás talaján állnak, mind az emberi lélek erői­től várják a szenvedésekből való szabadulást; de abban is egyek, hogy ha valami hatást elér­nek, abban sátáni sötét erők is részesek. Az önmegváltás talaján álló lélek Isten kegyelmében nem hisz, s később, ha akar, sem tud hinni. Némelyik minden bűnösség kérdésén felülemelke­dik, bűnbánatra képtelen; mások vezekléssel próbálják a lelkiismeretet csitítani, de megnyug­váshoz nem jutnak, megint mások azért alkalmazzák a lelki kábítószereket, hogy a felelősség tudatától szabaduljanak. Sem lelki, sem sátáni szellemi hatások az idegbetegségek tüneteit ál­landóan elvenni nem tudják, hanem csak úgy hatnak a lélekre, mint a testre a narkotikumok. A lélek mindig kevésbé reagál a lelki narkotikumokra; ahogy a szuggesztív befolyások alatt aka­ró erejét veszti, petyhüdtebb lesz, és a külső hatást tartani nem képes. Belső zagyvaságban, mindig fokozódó lélekhasadásban és szétziláltságban vagy a kétségbeesés öngyilkos szelleme, vagy valami gyógyíthatatlan dacosság lázadó szelleme lesz rajta úrrá, míg az elkárhozók ret­tentő lelki állapota fejlődik ki, melyet Jézus így jellemzett: külső sötétség, hol sírás-rívás és fogcsikorgatás lesz. Az ilyen meghasadt lelkűek, tejesen összezavartak vállalkoznak majd az utolsó napokban olyan reménytelen, vak vállalkozásokra, amilyen a égből megjelenő Király és seregei elleni támadás lesz. A sötétség ura nagyon jól tudja, hogy mindenre kész, vak esz­közöket milyen utakon lehet nevelnie magának. A spiritizmus és rokonmozgalmai szintén egy „eljövetelre” készítenek elő, de ez az Antikrisztusé lesz.

Az adventizmus anyagelvűsége

Az adventizmus nevét Jézus eljövetelének (adventjének) várásáról vette, igen jellemző, hogy e szép név mellé odakerült a törvényeskedésről tanúskodó „szombatos” elnevezés is. Már ez a törvényeskedő színezet is mutatja, hogy az adventizmus éppen olyan testiségre hajló irányzat, mint a spiritizmus vagy racionalizmus. Az adventisták a Szentírás világos utasításai­val nem törődve, állandóan Jézus eljövetele idejének kiszámításával foglalkoznak. Eddig már több időpontot tűztek ki, de jóslatuk egy esetben sem vált be. Bolonddá tett híveik vagyonukat eladták, azt hívén, hogy Jézus eljövetele után arra szükségük többé nem lesz; fehér ruhákba öltözve háztetőkre vagy hegyekre ültek ki az Urat várni, mint ez az erdélyi Székelykakasd községben is történt, hol aztán a vezér-tévelygő szégyenében földönfutóvá lett. Mind e csaló­dások mellett is minduntalan akadnak új hiszékenyek, akiket óriási gyülekezeti adóval vagyo­nukból kiforgatnak. A nyugtalan lelkiismeret minden áldozatra kész, hogy békességet leljen, s legtöbbször ott nem keresi, ahol ingyen találja meg: a bűnösök Megváltójánál. Az adventista tévtanítóknak különben nem Jézus fontos, kihez – miután üdvüket a törvény megtartásában (szombat, evési szabályok) keresik – semmi melegebb szál nem fűzi őket, hanem a külső cso­da, a világ végének, Jézus eljövetelének kiszámított dátuma, mely a csodaváró, hiszékeny em­bereket hozzájuk köti. A golgotai evangélium nem tartozik tanításaik közé, tehát a keresztyén­séghez semmi közük! Nem csak a Fiúban nem hisznek, hanem a szent Szellem hatalmában sem, amikor azt tanítják, hogy a halál után a lélek a testtel együtt elhal, és csak a testtel együtt fog egyszer öntudatra ébredni. Ha a lélek sorsa ennyire a testhez van kötve, az azt mutatja, hogy képzeletük szerint a test erősebb a léleknél, sőt a lélek csak a test járuléka: ez pedig a legdurvább materialista felfogást jelenti. Aki nem a Biblia utain jár, hanem emberi kitaláláso­kat vagy sátáni tévelyítést követ, nem is tud a Szellem hatalmában hinni; annak a test pompája minden! A ma terjeszkedő adventizmus amerikai eredetű és megkülönböztetendő a Székely­földön a múlt századokban Dávid Ferenctől is terjesztett szombatossággtól. Amerikai eredete okkult, tehát spiritizmussal rokon jelenésekre megy vissza; a két szellemi áramlat rokonságát mindkettőnek durva anyagiassága mutatja. Az adventizmus főleg a tudálékos embereket fogja meg, s nagyon kielégíti. A bibliahelyekkel való dobálózás a Szentírás-ismeretnek kábító lát­szatát mutatja; tanulatlan férfiak és nők valóságos hitvitatkozókká képezik ki magukat; a vita­iratoknak, ábrák és képek tömegével kiállított könyveknek özönével árasztják el a világot, s a vallásos reklámok valóságos mesterei; a történeti egyházak a Biblia jövendő részeivel nem foglalkozván, az adventisták, valamint hozzájuk egészen hasonló, s belőlük kiágazó utódmoz­galmak, mint a millenizmus, russelizmus stb., valósággal monopóliumszerű privilégiumot él­veznek. Mindez okokból főleg az alacsonyabb lelkiségre rendkívüli hatást gyakorolnak.

Hisztérikus Jézus-várók

Abban a végtelen színsorban, amelyben a tévelygések egymás mellett elhelyezkednek, vannak emberek, kiknél a hívő keresztyénség és testi várakozás keveredik: ezek az Úr eljöve­telében a csodát hangsúlyozzák, viselkedésükben kapkodó nyugtalanságot mutatnak, egyéb­ként a Bárány utainak megértéséről, hűségről, kötelességtudásról és emberszeretetről alacso­nyabb felfogásokat vallanak. Tévelygésükben nem „követik a Bárányt, valahova megy”, ha­nem könnyebb és díszesebb utakat választanak. Míg az Urat váró filadelfiai gyüle­kezetről Jé­zus ezt állapította meg: „Kevés erőd van!”, ők még az Úr visszajövetele előtt mindenféle cso­dás szellemi ajándékokkal akarnak pompázni, s arannyal és drágakövekkel teleaggatott hiú nők módjára kelletik magukat – az őket bámuló embereknek. Spiritiszta szeánszokhoz hason­ló istentiszteleteiken valósággal „idézik” és kényszerítik Isten szent Szellemét, ki azonban az ilyen emberi erőszaknak ellenáll, úgyhogy Isten Szelleme helyett vagy ördögi szellemeket kapnak, vagy a távol maradó szent Szellemet lelki (emberi, nem szellemi!) felgerjedésekkel, érzelem fölcsigázással pótolják, s ezekkel az értelmi túltengésekkel, sóhajtásokkal, kiáltások­kal, testüknek a földhöz verésével, azt állítva, hogy mindezeket Isten munkálja, a hiszékeny és tudatlan látogatókat megcsalják. Összejöveteleiken állandó lelki mámorban ringatózva, szen­timentális kiáltásokat hallatnak: „Az Úr hamar jő! Még ma eljöhet!” valósággal azonban nem az Úr kell nekik, hanem az érzelmi mámor, mellyel dologtalan önző énjüket megcsalják. Túl­feszített érzékenység, nyugtalan sietség, személyes sértődékenység jellemzi őket; ravasz szá­mítás, a lelkeken való uralkodás és tág lelkiismeret képesíti a hiszékenyek foglyul ejtésére ve­zetőiket. Úgy a tévelyítők, mint az eltévelyítettek a Bibliát csak fegyverül használják mások cáfolására vagy meggyőzésére, de komolyan és becsületesen nem kutatják azt, téves gondola­taikért nagy hévvel szállnak síkra, de a ellenérvek nyugodt meghallgatására nincs sem nyugal­muk, sem képességük. Hiányzik náluk az Úr eljövetele várásának egyik legfontosabb feltéte­le: az éberség. Az idők jeleit nem vizsgálják, mint Jézus kötelességünkké tette. Hisztérikus „még ma eljöhet!”-ekkel csak nyugtalanítani, összezavarni lehet az embereket, az ilyen bete­ges nyugta­lanságnak Jézus igazi várásához semmi köze nincsen!

Önző Jézus-várók

A hisztérikus nyugtalankodók igazi lelkületét az a tőlük kétségbeeséssel védett bibliael­lenes tanítás mutatja, hogy Jézus a hívők számára ítéletre jövetele előtt egyszer vagy többször is visszajön, hogy őket a nagy nyomorúság elől, vagy annak közepéből kiragadja. Ezt a taní­tást új korában komolyabb keresztyének is elfogadták, de a bibliai próba után elvetették. Ne­vezetes e tekintetben a Magyarországon is ismert és szeretett Modersohn Ernőnek „Az ember Fiának napjaiban” című (magyarra is lefordított) műve, melyet a szerző többé nem engedett kiadni. A Bibliát komolyan kutató, felelősségüket érző keresztyén tanítók, mint Modersohn is, hamar felismerték e tanítás veszedelmét, s állást foglaltak ellene. Ennek a minden biblia ala­pot nélkülöző tanításnak, sajnos, még ma is és hazánkban is vannak terjesztői, kik azonban ál­lításaikat kétségbevonhatatlan bibliai tanításokként hirdetik, de igazolásukra csak félremagya­rázott vagy éppen hamisított bibliai helyeket tudnak idézni. A Bibliának úgy szó szerinti szö­vege, mint annak szelleme egészen kizárja, hogy 1. Jézusnak több (két, három vagy éppen négy) eljöveteléről beszéljünk, az utolsó ítéletet is Jézus eljövetelének tekintsük; minden hívő halálakor Krisztust visszavárjuk; 2. Jézusnak övéi számára való külön eljöveteléről, s a gyüle­kezetnek a mennybe ragadtatásáról beszéljünk, holott többről, mint levegőbe ragadtatásról és onnan való uralkodásról nem szól az írás; 3. hogy a kiválasztott egyháznak a nagy nyomorú­ság elől való elragadtatását várjuk, s az egyház menyasszonyi örömét abban lássuk, hogy az Antikrisztus uralma alatt az egyház bizonyságtételéről lemondjunk, úgyhogy amíg a földön Krisztus és az Antikrisztus hívei közt a legfélelmetesebb csata dúl, addig a gyülekezet tétlenül nyugodjék „az égben”, és csak a kivívott csata után jöjjön vissza Jézussal együtt, hogy ahol mások küzdöttek, ott ő uralkodjék. Mindezekben a nézetekben annyi hűtlenség, szenvedéstől való félelem és uralkodásra való könnyű felemelkedés vágya rejtőzik, hogy a Biblia szellemét osztó keresztyének még a hallásuktól is visszariadnak. Ha a szenvedés elől való megfutamo­dásban áll a „győzelem”, akkor a szerencsétlen sarkvidéki expedícióból elsőnek menekülő ka­pitány a győzelmesek mintaképe, s annak a „háziasszonynak” van „menyasszonyi lelke”, aki a költözködés gondjait férjére hagyja, s mikor már a férj a lakást kitakaríttatta, bebútoroz­tatta, maga szállodai üdülés után érkezik meg, hogy a kész és szép lakásba beüljön – uralkod­ni.

A dolgozó szolga

Más a menyasszonyi lelkület, más a győzedelmes küzdés, és más a Krisztus igazi várá­sa! A Krisztust váró lelkülethez hozzátartozik a hűség, amely az eke szarváról az utolsó pilla­natig nem veszi le kezét. Pál azért szidja a Tesszalonikabelieket, hogy Jézus visszajövetelére várva, a megszokott munkát abbahagyták, s tétlenkedtek (2 Tessz. 3,6-12). Láttuk, hogy ha­sonlót cselekedetek adventista és millenista tévelygők Amerikában és Erdélyben. Az ilyen „rendetlenkedőkkel” igaz keresztyén közösséget nem vállalhat. Jézus szavai szerint visszajö­vetelekor az angyalok a mezőn, a házban, a malom mellett fogják azokat a híveket találni, aki­ket az érkező Krisztus elé a levegőbe ragadnak, tehát rendes elfoglaltságuk közepette, nem tétlen várásban! Azt a munkát, melyet tanítványainak akkor kell végezniük, mikor a Gazda visszatér, Jézus így írta le: „kiadja az Ő háza népének a táplálékot idejében” (Máté 34,45). En­nek a lelkiállapotnak ellenkezőjét azokban látta, akik így szólnak: „elidőzik még az én Uram!”, s ezért „verni kezdik rabszolgatársaikat, s a részegesekkel együtt esznek és isznak”. Mondanom sem kell, hogy az az eledel, amelyre az Úr itt gondolt, aligha lesz más, mint az az égi szeretet, melyet felülről kapunk, s melyet „szolgatársainknak” ki kell adnunk; s Isten ke­gyelmének jó sáfáraként akkor kell továbbadnunk, mikor arra segítés, vigasztalás, tanítás alakjában legnagyobb szükségük van; amikor a testvér éhezik, szomjazik, vándor, meztelen, beteg és rab. (Máté 25,37-41). Sem az, hogy az Úr késik, sem az, hogy mindjárt itt lesz, az igazi Jézus-várót nem mozdítja ki ebből a foglalatosságból.

A jelek vizsgálása

Ahelyett az ideges kapkodás helyett, hogy „jaj! ma, még az éjjel is itt lehet az Úr!” nyu­godtan kell vizsgálnunk a jeleket, melyeket az idő mutat, ahogy Jézus tanította: „A fügefától tanuljátok el a példázatot: mikor zsenge ágat hajt, és levelei nőnek, tudjátok, hogy közel a nyár; ek­képpen ti is, mi­kor mindezeket látjátok, tudjátok meg, hogy közel van, csak az ajtó előtt! Bi­zonnyal mondom nek­tek, hogy nem múlik el az a nemzedék, míg mindez meg nem történik!” (Máté 24,32-34). Azt az órát vagy napot kiszámítani, melyen az Úr visszajő, nem lehet; de fel­ismerhetjük, hogy közel van már, csak az ajtó előtt! A tíz szűz példázatából tudjuk, hogy mind elalszik; de éjfélkor kiáltás fog hangzani: „Itt jön a Vőlegény, menjetek ki Eléje” S ek­kor mind a szüzek fölébrednek. Ebből az kö­vetkezik, hogy Jézus az övéi számára nem fog olyan váratlanul érkezni, mint azt azok állítják, akik e fontos kérdésben nem a Bibliát, hanem embe­ri gondolatokat tartalmazó könyveket szoktak olvas­ni. Az a kijelentés, hogy tolvajként jön el, nem a hívőkre, hanem a hitetlenekre vonatkozik. Az Úr azt akarta, hogy bennünket, amikor visszajő, virrasztva, várakozva találjon (Máté 24,42-44). Várat­lanul csak a gonosz rabszolgá­hoz fog jönni, ki ezzel vigasztalja magát: „Elidőzik még az én Uram!” (Máté 24,50). Aki vir­rasztva vár, annak az éjszaka is nappallá változik, s amikor a Vőlegény jön, út­ra ké­szen, égő lámpával fogadja Őt. Virrasztani, ébren lenni pedig annyit jelent, mint a jeleket fi­gyelni. A je­lek figyelése komoly, de többet, mint értelmi tanulmányt jelent. Hogy az idő óráján el tudjunk igazodni, ahhoz ismernünk kell az Urat és a világot, melybe eljő. Imádságunkban, bibliaolvasás­unkban és bizonyságtételünkben már is meg kell próbálnunk a kettőt egymáshoz közelíteni, az Urat imádságban híva alá, a világnak életünkkel és szavunkkal tanúskodva Ró­la. Jézus vá­rása a vi­lág szükségeibe, bajaiba, nyomorúságába való mélységes elmélyedést je­lent; a világ­gal való együtt szenvedést, mint ahogy az ég maga a három utolsó kürtszó csapá­sát hármas jajki­áltással tudta csak a földre aláküldeni. De éppen olyan elmélyedést jelent Isten szerető szívé­be; jelenti a magunk üres, hideg, önző szívének Isten előtt való feltárását, hogy szívünk­be az Ő szeretete ömöljön alá. Mily tá­vol van az igazi Krisztust váró lelkülettől azok törekvé­se, akik a világot a legnehezebb időben, az utolsó döntés percében magára akarják hagyni, s ugyanakkor amikor Krisztus eljönni készül, hogy a világ uralmát átvegye, magunk­ról minden felelősséget lerázván, a nyugalom párnáin szeretnénk he­verni!

Olajat az olajtartóba

Ezzel azonban a Jézus-váró lelkület harmadik vonását is megmondottuk: az olajról való gondoskodást, melyet az Úr a tíz szűz példázatában kötött lelkünkre. Olajtartó edényeinkbe az árusoktól idejében olajat kell vásárolnunk! Mit jelentenek ezek a szavak? Az olajban a Szent­írás elejétől végéig az isteni Szellem példázatát látja. A törvény jelképes világában olajjal ken­ték föl a Fölkentet, a papot, a királyt, a prófétát; a valóság világában Isten kegyelme szent Szellemmel kente föl Krisztust, a Messiást, a Felkentet. Az olaj a 10 szűz példázatában is a szent Szellemet jelenti. Az olajtartó edény csak a szív lehet, melyet már a régi egyiptomiak is edénnyel jelképeztek. Akinek a szíve önmagával van tele, annak olajtartó korsója üres; aki óráról órára Jézussal telik meg, az telt korsóval jár. Az árusok alatt azt kell érteni, aki a szent Szellemet azoknak, akik Őt Tőle kérik, ingyen adja: Istent. Idejében elmenni az árusokhoz: annyit jelent, hogy ne az Úr visszajövetelekor kapkodjunk majd megszentelt élet után, hanem akkor már abban éljünk. Így az olajkészlet ugyanazt fejezi ki, mint a már idézett vers: „meg­szentelődés nélkül senki sem láthatja az Urat!” De ugyanezt a gondolatot fejezi ki a „nappal­ban járás” példázata is. Jézust várni annyi, mint magunkat megüresíteni. A megüresült és telt keresztyének különbségét jól mutatja a két utolsó üzenet, melyet a filadelfiai és a laodiceai gyülekezet kaptak. Az egyik erőtlen volt, s üres szívvel fordult az Ég felé; a másik beteltségé­vel dicsekedett, az egyik Jézus-váró gyülekezet volt, a másik világias. Őrizkedjünk attól, hogy még mielőtt Jézus visszajönne, már beteljünk, s öntelt, farizeusi gőggel tekintsünk alá testvé­reinkre; mert az ilyen önteltek nagyon könnyen tapasztalhatják, mit jelent az Úr fenyegetése: Kiköplek szájamból! Az öntelt keresztyének csak nyugodni akarnak, nem harcolni; ezek a szellemi elhízottak restek lesznek arra, hogy majd a nagy nyomorúságban az Úr mellett kitart­sanak.

Menyasszonyi lélek!

Végül a Krisztus-váró lelkület negyedik fontos vonása: a szerető várása. Nem a csoda­várás, nem a tétlen pihenni vágyás, nem a beteges, kapkodó izgatottság teszi a menyasszony lelkületet, hanem az Úrral együttélés akarása, az Érte szenvedő készség, a nyomorúságban Rajta csüggés, Benne pihenés. A menyasszony szeret! Ölbe tett kézzel nem arra gondol csu­pán, milyen jó lesz majd – neki, ha Vőlegénye megérkezik; hanem az igazi szerető várásával azon gondolkodik, mivel tudja majd legjobban megörvendeztetni – a Hazatérőt. Azért az igaz menyasszonyi lélek az Úr eljöveteléig hátralévő időt az előkészület szorgalmas munkájával tölti. Mivel pedig tudja, hogy ha Szerelmese távol van is, az éhezőkben, szomjazókban, ván­dorokban, meztelenekben, betegekben és foglyokban, „az Ő kicsiny testvéreiben” mindenkor közöttünk van: addig is, amíg Ő vissza nem jő, Jézus kicsinyeit ápolja. Az igazi menyasszonyi lelket tehát a munkás, áldozó szeretet teszi; égi olaj bírása, mert ilyen szeretet az önző ember­től nem telik; ahhoz az első szeretethez való visszatérés, mely az efézusi gyülekezetből hiá­nyozni kezdett. Az a szeretet, mely mindvégig helyén akar maradni, s nem még este előtt lefe­küdni, hogy az éji virrasztást mások végezzék. Az a szeretet, amely éjfélkor nem a lako­dalmas házban akar benn nyugodni, hanem kinn az éjszakában vár a Vőlegényre. Mert a menyas­szony nem rosszabb, mint a várakozó nyoszolyóleányok! A tíz szűz nem másodrangú keresz­tyéneket jelöl, kik csak később juthatnak a lakodalomba; menyasszony és nyoszolyóleá­nyok két képben egyet jelentenek: a Jézust váró egyházat. Ugyanazt a szellemi fogalmat az Úr nem egy képpel, hanem sokkal szokta ki­fejezni, semmi okunk sincs rá, hogy a kákán csomót keres­ve, különböző időben üd­vözülő ke­resztyénekről beszéljünk, hiszen menyasszony és szü­zek a példázat szerint is ugyan­abban az időben mennek be a lakodalmas házba. Menyasszony az egész egyház, minden idő és kor vá­lasztottai együtt; szüzek az utoljára megmaradók, kik kö­zött Pál is ott vágyott lenni. Kicsinyes szőrszálhasogató emberek szétdarabolhatják Krisztus aráját, de Krisztus együtt sze­reti, egyben látja azt. Az pedig, aki végig megáll, s a napnak ter­hét utolsóig hordja, nem ke­vésbé győztes és nem kevésbé kedves, mint aki korábban kiállt a munkából – pihenni. Talán nehéz lesz vé­gig az éjszakában maradni, míg bent a lakodalmas ház már fényes és az asztalok rakva van­nak; mégis dicsőséget, boldogságot és győzelmet je­lent az éjszakában végig várni, s éber, hű szolgálat után a legsötétebb éjfélen meglátni a Sze­retetet!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve - a mai kor tükrében című kötete
Saját példányból lejegyezve: 373–381. oldal - Megjelent 1940-ben - © Csia Lajos
Kiadta az Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008