Ezt a kis könyvet nem a csalókért, hanem a megcsaltakért írom. Szeretnék segítségükre lenni az igazság megtalálásában, melyet az Úr drágagyöngynek nevezett, vagy éppen mezőben elrejtett kincsnek. A hazugság atyja jár ebben a világban és hamisságokkal rakja tele a világot, az emberi gondolkodást. Mint a szoba a drachmát, úgy födik el az emberi kitalálások az igazságot. Azért nevezi azt Krisztus elrejtett kincsnek. A szántóföld az emberi lélek (Máté 13,4); abban van elrejtve a igazság (Róm 2, 14-15,26; 7,16); melyet a lélek, ha egészséges, a lelkiismeret megmutat. A lelkiismeret sajátságos egyensúlyozó készülék, mely egészséges lélekben azonnal jelzést ad, ha a lélek Isten útjáról hamis, hazug útra tér. Olyan a lelkiismeret, mint az iránytű, melyet a körülötte lévő vasdarabok el is téríthetnek a helyes iránytól. Sátán ezer álérdekkel, hamisított drágasággal rakja körül az emberi lelket, hogy az egy igazi kincstől, a legdrágább gyöngytől elterelje annak figyelmét. A lélek iránytűje kimozdul a helyes irányból és hamisat mutat. A Sátántól félrevezetett lélek nem mutatja a helyes irányt; a lélek belső hangjai meg vannak vesztegetve; ami az igazság hangjának szól, az csalás. Ez a megcsaltság eredendő bűn: az ember öntudatlan korától hamis benyomások alatt él, első lépései már vétkesek, azaz a cél elvetéséből származnak. Az egyház sincs mentesítve a tévedés lehetősége alól. Nincs infallíbilis ember, azaz olyan, aki nem csalhatatlan. A legszentebbeknek hitt hitvallások tévedésekkel van tele. „Ecclesia semper reformári debet!” Nem szabad soha megrestülni abban, hogy az egyházat visszavezessük az ősforráshoz, melyből előjött. Reformáló munkánk azonban mindig részmunka marad, mert mi részemberek vagyunk és tudásunk résztudás (1. Kor. 13,9), félhomály. Van azonban a szennytől homályos világban messze világító mécses: az Isten beszéde! Ez csalhatatlan fényben mutatja az igazság útját, s melyre jó ráfigyelnünk, mely égő szövétnekként mutatja utunkat e világ zarándok útján, s az emberi szót az örök Ige fényénél kell megvizsgálnunk, hogy helyesen mutatja-é az utat (II. Péter 1,19).
Ennek az örök Igének fényénél szeretném megvizsgálni a keresztyénségnek és a keresztyénséggel összekevert vallásosságnak különböző alakjait, ahogy azokkal találkozunk.
Ezek a betegségek alig vannak tudományosan feldolgozva. Még állandó és mindenkitől ismert nevük sincs, úgyhogy nekem magamnak kell a betegségnek nevét is megállapítanom. Rendszerbe is alig vannak foglalva, s így annak, aki velük foglalkozik, tapogatózva, kísérletezve kell előre haladnia. Embertani szempontból testi, szellemi és lelki eltévelyedéseket különböztethetünk meg, s a lélektani szempont szerint értelmi, hangulati és akarati eltévelyedéseket, így a betegségek öt fajtájához jutunk. Természetes, hogy a betegségek rendszerint összetettek, vagyis egyszerre többféle eltévelyedést tartalmaznak. Mégis minden betegségnek van egy vezető tévedése s az üti bélyegét az egészre. A testiségből, vagy anyagiasságból folyó betegségeket a szellem okozza, mely az anyagit csaléteknek használja arra, hogy a lelket lefoglalja, telítse, s a külsőségek rabjává tegye.
Az anyagiasság betegségei
Az anyag, a test Isten teremtése és magában bajt, veszedelmet nem jelent. Veszélyessé akkor lesz, ha szellemi hatalmat tulajdonítunk neki, tehát ha varázsolunk vele. Sátán a nagy varázsló, de emberek is tudják használni az anyagi világot lelkek foglyul ejtésére. Sokan tervszerűen tévesztik meg embertársaikat azzal, hogy az anyagiasság bűvkörébe vonják és abban fogva tartják őket. Olyanok ezek, mint a horgászok; a hazugság szellem-horgán az anyag csalétek csupán; az anyagi szépséget, nagyságot, kéjt élvező emberek a halak, melyeket megfognak. Az anyagnak nincs maradandósága, nincs szellemi hatalma! Aki tehát az anyagin fogva marad, az elveszíti az élet örök voltát és valódiságát.
Liturgia betegség
Liturgia alatt ma az ún. istentiszteleti rendet, az istentisztelet eszközeit és hatásait értjük. Görögül thréskaen, németül Gottesdienst, azaz Isten-szolgálat a neve. Már magának a fogalomnak a kialakulása betegség, mert Jakab 1,27 szerint Istent nem lehet elszigetelt énekléssel, imádkozással, igehirdetéssel, vagy szertartásokkal tisztelni vagy szolgálni, csak akkor, ha ezek a mindennapos életbe vannak beágyazva és azt készítik elő, azt mindenestül hatalmi körükbe vonják. Mégis az együttes imádkozásnak és beszédhallgatásnak ezt az alárendeltségét a vallási vezetők elhagyták és a keresztyén élet csúcspontját, célját csinálták belőle; varázslatszerű szent cselekményt, mely maga „tetszik Istennek”. Pedig az az Istentisztelet, melyet megtérés nem követ, utálat Isten szemében. Isten nevének hiábavaló felvétele, mely nem áldást hoz, hanem átkot a benne résztvevőre. Olyan a tettektől nem követett istentisztelet, mint a ráolvasás pogány bűne, mert ezzel mintegy kényszerítjük Istent arra, hogy hozzánk jóindulattal, kegyelemmel legyen. Fokozza ezt a hatást az úrvacsorának áldozatként való felfogása (sákramen-tum), mely a pogány sakramentum fogalmát hozta be a keresztyénségbe, ezt a kitalált és a Szentírástól teljesen idegen felfogást, hogy az úrvacsora kenyerének és borának elfogyasztása bűn bocsánatot hoz, vagy a keresztség vize hit nélkül is letörli a vétkeket. A keresztszülő nem hihet a csecsemő helyett; a szertartásnak pedig nincs szellemi ereje. Éppen ilyen babona azt hinni, hogy az olajjal való megkenés és az imádság elmondása meggyógyítja a beteget. Isteni megbízás és személy szerint való elhívás nélkül a kézrátétel alkalmazása olyan bűn, amilyent Szkéva pap fiai követtek el, kiket az ördöngős, mikor ördögeit ki akarták űzni, durván bántalmazott (Csel. 19,13-16). Nemcsak a megcsontosodott és kiszáradt nagy egyházak gyakorlatában találkozunk ilyen visszaéléssel, hanem tanúja voltam annak, hogy egy ún. szabadegyház felnőtt keresztelési ünnepélyén is a közönség soraiból hívták elő válogatás nélkül a kézrátevőket. Itt a testi szertartáson volt a hangsúly, a felnőtt-keresztyénségen, nem a szellem-közlésen. Mivel jobb az ilyen felnőtt-keresztyénség a gyermek-keresztségnél?
A liturgia-betegség abban a szellemi hatásban keresendő, melyet az ilyen istentiszteletek, vagy szertartások a hallgatókra és nézőkre tesznek. Az a benyomás támad a lelkekben, hogy az istentiszteletek résztvevői bizonyos szellemi hatáskörbe jutnak, őket kiemeli a földi, testi légkörből, holott ilyen hatásuk ezeknek a szertartásoknak nincs. A megilletődöttség vagy áhítatos hangulat ily szellemi hatást nem gyakorol. Mint minden más hangulat, ez is elrepül és nyoma sem igen marad. Tettre való elszánás liturgikus hatásokra nem szokott történni! Ennek útja ugyanis az értelmen és nem a tartalom nélküli hangulaton át visz. Még a prédikációnak sincs ilyen tettet érlelő hatása, ha az csak a liturgia egy része, vagyis nem tanítás, nem meggyőzés. Ellenben az a beteltség, melyet a hangulat a lélekben kelt, sokszor akadálya annak, hogy a szívben elhatározások ébredjenek. Sok fényes, ragyogó istentiszteletnek van megkötöző, foglyul ejtő hatása, mely egy téves gondolatkörhöz láncolja a lelket, mely gondolatkörnek szolgálatában áll az istentisztelet. Erkölcsi alkatunkat az istentisztelet nem befolyásolja, ha a gondolatok megújítását (metanoia) nem vonja maga után. A szép liturgia inkább kábítószer, mint gyógyszer és épp oly veszedelmes, mint betegnek az ópium.
Művész-vallásosság
A művészet tárgya a szép. A szépet Isten teremtette; az ő derűs, szerető Szellemének a megnyilatkozása. A szép a kedély gyönyörűsége. A világban lévő szép a Teremtő kedélygazdagságának bizonyítéka. Az istenfélők legfőbb reménysége: meglátni a Királyt szépségében. Csak Sátántól megrontott kedélyek gyűlölhetik a szépet és hirdethetik, hogy a művészetnek nincs helye Isten szolgálatában. Az istenteleneknek ugyanis művészi alkotásaikból éppen a szép tűnik el; az istentelenek zenéje; festő és szobrászati alkotásaik, valamint építészete sivárrá, üressé, tartalmatlanná változik. Az istentiszteleteken tehát inkább van helye a szépnek, mint az istentelenek kultúrájában. De a szépnek nincs önálló szerepe a lélek nemesítésében. A szép a kedélyt mozdítja meg; a kedély az érzelmek világát foglalja magában; a szép által előidézett hatás tehát éppoly mulandó, mint az érzelmek hatása. A művészet csak ráadás lehet, az értelmi és akarati meggyőzés kísérője. Ez az oka annak, hogy a művész, ha vallásosságának lényegét a művészet adja, csak pillanatok hatása alatt él, s amit művészete által Istenből kap, annak nincs maradandó értéke. A művész-vallásosság tehát értéktelen, ha a gondolkodás és törekvés változását nem hozza gyümölcsül. Aki a művészet keltette vallásossággal beéri, könnyelművé lesz. Az ilyen vallásosság azokat is könnyelművé, felületesekké teszi, akik művészi megnyilatkozásokból merítik vallásosságukat, Istenbenyomásaikat. Ha a művészi hatás egyedül hat, veszedelmessé lehet. Az un. bohémság az egyoldalú művészhatás gyümölcse. Bohémságnak a művészkönnyelműséget nevezzük. Ez a könnyelműség a széppel való egyoldalú foglalkozásból származik. A szép gyönyörködtet, tehát a pihenés idejére való. Amíg tehát az Atya munkálkodik (Ján. 5,17), addig a szép nem képezheti az emberek életének sem egyetlen, sőt még a fő célját sem; hanem a szép alá kell, hogy vetve legyen a jónak, amiért az Atya munkálkodik. Isten teremtésében csak az olyan szép használható, amely a jót hirdeti, s csak az olyan művésznek van helye, aki a szépet a jóért műveli. Erkölcstelen művészet Isten teremtésében meg sem állhat; sőt, amely művészetből a jó eltűnik, abban a szépnek sincs soká maradása. Aki Istentől elszakad, ihletet veszít. Élesen bizonyítják ezt az istentelen kultúra zenei, irodalmi és képzőművészeti alkotásai; de bizonyítja az is, hogy a művészet mindenütt vallásos elemeken fejlődött ki, s az istenfélelem emlőit szívta, s legnagyszerűbb alkotásai vallásos ihletből születtek.
A művész-vallásosság tehát nem tartozik a művészi élet egészséges alakulásaihoz, hanem eltévedés szülötte. Áldott művész elsősorban szolgálja a jót és csak másodsorban, csak mint kifejező eszközt a szépet. Amely művész csak a szépet akarja kifejezni, ízét, művészi komolyságát veszíti el. Ugyanígy vagyunk azzal a művészi alkotással is, amelyet a nemművész közönség a vallásos együttléteken (istentiszteleteken) élvez. Akinek ez kizárólagos élménye, vagy főélménye, annak vallásossága elkorcsosodik, s könnyelműséget fejleszt a lélekben. Az ilyennek a vallása is csak bohémság lesz. Ide is vonatkozik: „Keressétek először Isten királyságát és annak igazságosságát, s a többiek (a szép kifejezés! mód is) hozzáadatik nektek" azaz öntudatlanul, magától jelenik meg. Aki Istenben elmerül, nem figyel a szépre, hanem azt öntudatlanul élvezi. Aki Istennel foglalkozva a szépre figyel, elveszíti Istent. A szép csak kifejező forma, nem több!
Vannak azonban esetek, amikor még kifejező forma sem lehet a szép. Amikor a lélek böjtöl, szándékosan nyersen és kíméletlen öltözetben jelenik meg az igazság, meztelenre vetkőzötten. Ilyenkor élesen sikolt az igazság; de még a sikoltó igazságban is megvan a mennydörgés szépsége. A Golgota keresztje nem szép, hanem csúf és még sincs édesebb és vigasztalóbb ebben a világban, mint a Golgota véres Szenvedője! De ezt a szépséget csak az érzi, aki a jóért feláldozta a szépet! Aki a jót áldozta fel a szépért, azon erőt vett már a rothadás.
Van a vallásos életben is a szépnek olyan elhajlása, megüresedése, mint az istentelen művészetben. Akinek szívéből kiköltözött az Isten, mert Isten az alacsonysággal és hazugsággal együtt nem lakhatik, annak éneklése és beszéde elveszíti a szépet. Hallunk verkliző éneklést, melynél a durva hang álmosít; modoros szónoklatot, mely a kikent, rúzzsal beszennyezett női arcot juttatja eszünkbe. Látunk szertartásokban színész-mozdulatokkal ható papot. Mindez elkorcsosította a szépet, mert a szív hazugsága kiűzte onnan az Istent. Ugyanezt a hatást teszik a nyilvános imádkozásokban alkalmazott üres nagy szavak, keresett kifejezések; kimeszelt arc, rúzsos száj, festett körmök.
A művész-vallásosságnál is van rosszabb: a kendőzött vallásosság: a beszéd púder-bűze. Lelkészeink, összejövetel-vezetőink úgy megszokták már a nyilvános ima-órák üres, sőt hazug szóvirágait, mint utcán, villamoson megszokták az emberek a festett ajkakat. Azt hiszik, hozzátartozik az „istentisztelethez” s még hangoztatják is: az imádságot sohasem szabad megbírálni. Pedig nemcsak megbírálni kellene az ilyen imádságot, hanem elhallgattatni is.
Akik különben a beszéd vagy liturgia szépségével akarják megfogni a közönséget (az egyik szabad gyülekezetben éppen az úrvacsorából csináltak ilyen színházi spektákulumot), azok nemcsak az igazságot veszítik el, hanem a szépet is, mert a szép üressé és tartalmatlanná válik ott, ahol nincs igazság. Ezt azonban az igazság elhanyagolói nem érzik, mert érzéküket is elvesztették a szép és az igazság iránt.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 3–10. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése