2015. január 31., szombat

Emlékezzünk Jézus Krisztusra

Jézus Krisztusban Blog
„És minekutána a kenyeret vette,
hálákat adván megszegte, és adta nekik,
mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik:
ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Luk. 22,19)



Az Úr Jézus arra tanít minket, az Ő követőit, hogy az Úrvacsora vétele során, miközben közösségünk van az Ő testével, emlékezzünk Őreá. Pál apostol, nem volt jelen annál a bizonyos utolsó vacsoránál, de teljes kijelentése volt róla közvetlenül magától az Úrtól. Mint azt 1 Korinthus 11, 23-ban mondja: „én az Úrtól vettem”. S ő nemcsak a kenyér megtörésével, de a pohár ivásával kapcsolatban is hozzá teszi: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (24-25. versek) Fontos tehát, hogy emlékezzünk Jézus Krisztusra. Ezért most az Úrra való emlékezésről szeretnék néhány gondolatot megosztani a következőkben!

Jézus Krisztus arra utasít minket, hogy maradjunk Őbenne, s akkor Ő is mibennünk marad (Jn. 15,4-7). Krisztusban kell lennünk, mert nélküle nem teremhetünk gyümölcsöt az Atya dicsőségére; és nélküle semmit sem cselekedhetünk. Őrajta kívül, saját magunkból merítve ugyanis semmi olyat nem tudunk tenni, ami kedves lenne Isten előtt. Amit nem Jézus Krisztus bennünk lévő életéből, isteni -, és emberi természetéből merítve cselekszünk, az mind holt cselekedet Isten szemében. S Istenhez fordulva, bűneinken kívül éppen ezekből az ó-emberi jó -, és vallásos holt cselekedeteinkből is meg kellett térnünk. Krisztusban kell lennünk, és rá kell emlékeznünk, rá kell figyelnünk, mielőtt cselekszünk valamit. Krisztusban kell lennünk, hogy folytathassuk az általa megkezdett munkát: „Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, (ugyanazokat a munkákat fogja tenni) amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.” (János 14,12). Hit Krisztusban, és az Ő munkájának folytatása. Aki Őbenne hisz, az Őbenne marad. Aki saját magában, vagy másvalakiben, vagy másvalamiben hisz, az Krisztuson kívül marad, s Krisztus is azon kívül. Krisztusban kell lennünk, s neki mibennünk. S akkor nemcsak a gyülekezeti úrvacsora alkalmával, a Lukácstól és Pál apostoltól felolvasott ige hallatán fogunk megemlékezni Jézus Krisztusról néhány pillanat erejéig, hanem minden időben, amikor csak Őbenne vagyunk. Emlékezzünk, higgyünk és maradjunk Krisztusban!

Hívlak téged Testvérem, hogy emlékezzünk együtt Jézus Krisztusra most, és minden napon, és minden órában, és minden éberen töltött percünkben, míg csak Ő el nem jön! Leírom ide azt, ami most eszembe jutott Őróla.

Jézus Krisztus az örökkévaló Ige
Ő Isten útjának kezdete
Ő Isten egyszülött Fia
Ő örök időktől fogva fel van kenve
Őérte, és őáltala teremtetett minden
Őbenne áll fenn minden
Ő a világ alapítása óta megöletett Bárány
Őbenne szerkeszti újra egybe Isten a mennyet és a földet
Ő az Ézsaiástól megígért Fiú gyermek, kinek vállán van az uralom, akinek neve: csodálatos, tanácsos, erős Isten, örökkévalóság Atyja, békesség fejedelme
Ő a testté lett Ige
Ő a szűztől született
Ő az emberi testben megjelent Isten
Ő a fájdalmak férfija, és betegség ismerője
Ő a megváltó, a szabadító, a gyógyító, a mester, a tanító
Ő az út, az igazság (a valóság) és az élet, csak Őáltala mehetünk az Atyához
Ő mosott meg minket vérével
Ő mossa meg lábainkat vízzel
Ő az igai szőlőtőke
Ő a jó pásztor, aki életét adta juhaiért
Ő Isten Báránya
Ő a kivetett, a halálra méltónak ítélt
Ő az, aki a táboron kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet
Ő a megfeszített
Ő hordozta a mi bűneink jogos ítéletét a kereszten
Ő az, akitől emiatt elfordult mennyei Atyja
Ő és az Atya egyek
Ő a kereszten kihirdette: Elvégeztetett!
Ő meghalt értünk, s vele együtt mi is meghaltunk
Ő legyőzte a halált
Ő elhagyta poklot, ahol kihirdette az örömhírt
Ő a halottak közül az elsőszülött
Ő feltámadt értünk, s vele együtt mi is feltámadtunk
Ő az, aki foglyokat vitt fogva, és ajándékokat adott az embereknek
Ő fegyverezte le Sátánt és gonosz seregét, s diadalmenetbe meghurcolta őket
Ő az, aki megsemmisítette a Sátánt
Ő felment a mennybe, s örökre ült az Isten jobbjára
Ő ott várja, hogy minden ellensége lábai alá vettessen
Ővele együtt mi is fel lettünk ültetve mennyei helyekre
Ő nem szégyell minket testvéreinek nevezni
Ő az Atyához vezet minket
Őáltala el van rejtve az életünk Istenben
Ő ma a megelevenítő Szellem
Ő bennünk él
Őbenne vagyunk, amikor parancsolatait megtartjuk
Ő a mi életünk, kenyerünk, italunk
Ő a mi békességünk, örömünk, boldogságunk, élő reménységünk
Ő a mi mindenünk
Ő az igaz bíró
Ő a királyok Királya, ő az uraknak Ura
Övé minden hatalom
Ő az Alfa és az Omega
Ő az első és az utolsó
Ő a kezdet és a vég
Ő a mindenható (mindent tartó) Isten
Ő a szeretet: Isten szeretet
Ő a Vőlegény, aki sietve eljön menyasszonyáért
Őhozzá a Szellem és a menyasszony így szól: Jöjj el!

Ő végül „átadja az országot az Istennek és Atyának; amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, mígnem ellenségeit mind lábai alá veti. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, aki neki mindent alávetett. Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, aki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.” (1 Kor. 15,24-28)

Adjunk Istennek, Jézus Krisztus által hálát együtt! Adjuk Neki a dicsőséget, a dicséretet, a tiszteletet, a hódolatot, az áldást és az imádást! Méltó a megöletett Bárány, hogy kapjon erőt, gazdagságot, bölcsességet, hatalmasságot, tisztességet, dicsőséget és áldást!

Emlékezzünk szüntelen Jézus Krisztusra őbenne maradva; és végezzük a benne való hittel „ugyanazokat a munkákat” az Ő követőiként, tanítványaiként Atyánk, Isten dicsőségére! Ámen.

-<>-

Emlékezzünk Jézus Krisztusra - Ökrös Ferenc

2015. január 26., hétfő

A Jelenések könyve amai kor tükréban - 21. Rész


Jelenések könyve-Csia LajosHatodik látomás: A nagy parázna ítélete

Folytatás

Ujjongás az égben

„Amit ezek után hallottam, olyan volt, mintha óriási tömeg nagy hangon szólna a mennyben: „Hallejujah! A megmentés, a dicsőség és a hatalom Istenünké! 2 Mert igazak és igazságosak az ő ítéletei. Mert elítélte a nagy paráznát, aki paráznaságával megrontotta a földet. Rabszolgáinak vérét megtorolta annak kezén.” 3 Másodszor is szóltak: „Hallelujah! Füstje felszáll az örök korok korain át!” 4 Erre a huszonnégy vén és a négy élőlény leborult, és imádta a trónon ülő Istent. „Ámen, Hallelujah!” – mondták. 5 Ekkor a tróntól szózat hallatszott: Magasztaljátok a mi Istenünket ti rabszolgái mind, ti, kik félitek őt, kicsinyek és nagyok. 6 Majd úgy hallottam, mintha nagy tömeg szólna, mintha sok víz zúgna, mintha erős mennydörgések hangja szólna. „Hallelujah! Mert királyságra lépett az Úr, a mi Istenünk, a mindeneken uralkodó. 7 Örüljünk, ujjongjunk, adjunk dicsőséget neki. Mert eljött a Bárány menyegzője, s asszonya felkészítette magát. 8 Megadták neki, hogy fénylő, tiszta gyolcsba burkolózzék.” (Jel. 19,1-8)

2015. január 19., hétfő

A Jelenések könyve amai kor tükrében - 20. Rész


Jelenések könyve-Csia Lajos

Hatodik látomás: A nagy parázna ítélete

Folytatás

Isten elítéli Babilont

„Ezek után azt láttam, hogy egy másik angyal szállt alá az égből, akinek nagy hatalomkört adtak, és akinek dicsősége elsötétítette a földet. 2 Erős hangon kiáltotta: „Leomlott, leomlott a nagy Babilon, ördögi szellemek lakóhelyévé vált, mindenféle tisztátalan szellemnek tömlöcévé, mindenféle tisztátalan és gyűlöletes madárnak tömlöcévé, 3 mivel parázna indulatának borával itatta meg az összes nemzetet, és a föld királyai vele paráználkodtak. A föld kalmárai is abból a hatalomból gazdagodtak meg, melyet az ő túltengő jóléte teremtett.” 4 Majd más szózatot hallottam az égből, mely így szólt: „Én népem, jöjjetek ki közüle, hogy ne legyetek majd vétkeivel közösségben, és hogy csapásaiból ne kapjatok! 5 Mert vétkei az égig tornyosodtak, és Isten megemlékezett hamisságairól. 6 Fizessetek úgy neki, ahogy ő fizetett, tetteihez mérten a kétszeresnek kétszeresét adjátok meg neki, abba a pohárba, melyet ő kevert, kétszereset keverjetek neki. 7 Amekkora volt dicsekedése és túltengő jóléte, akkora kínt és gyászt adjatok neki. Mert így gondolkodott szívében: Mint egy királynő, úgy ülök trónomon, özvegy nem vagyok, gyászt nem látok soha. 8 Ezért egy napon fognak megérkezni csapásai: halál, gyász, ínség. És tűzzel fogják megégetni. Mert erős az Úr, az Isten, aki elítélte őt!” (Jel. 18,1-8)

Nem a csészét tartót, hanem egy másik angyalt látott János az égből alászállani. Ez újabb kijelentést tett. A gyülekezetben támadó próféták nem látják alászállani az őket sugalló angyalokat, csak a sugallatot értik meg: János a sugalló angyalt is látta, az ő révülete erősebb volt. Ő elragadtatott a szellemvilágba; látta az angyalokat, beszélt velük, mint az Isten más gyermekeivel is megtörtént.

S az az angyal, ki a végidő gyülekezetének ezt az új üzenetét hozta, a többi agyal közül kitűnt azzal, hogy Isten széleskörű hatalommal ruházta fel; így (személyének) nagy tekintélyt és súlyt szerzett. S ez a nagy távlatokat átfogni tudó angyal maga hozza a hírt, hogy Isten elítélte Babilont. A személy és a hír fontossága között összefüggés van. Az angyal dicsősége, de maga a hír is megvilágította a földet. A szellemi világ állandóan rávetíti fényét a testi világra.

Az emberekre ráfekvő gonosz szellemi hatalmak befolyása sűrű sötétséget borít a látnok belső látása szerint a földre. Mikor pedig az említett nagy befolyású angyal megjelent, egyszerre, mint éjszakában felvillanó villámtól, világos lett a föld tőle. A világosság tulajdonképpen János lelkében volt. Azoknak lelkében lesz, akik az utolsó napokban az égi üzenetet meghallják és magukba fogadják. A látomásban mégis a külső világra vetítődik a belül látott fény. Micsoda villámlásokat fog hozni az a szó, hogy az árulás, az aljasság, a hazugság, a zsarnokság, az irgalmatlanság, a tisztátalanság, a gyűlölet megkapja ítéletét, s nem fogja tovább mérgezni az emberiséget. Mert mindezek le fognak omlani a nagy Babilonnal együtt. Ó, hogy ki fog világosodni akkor a szellemek világa!

Azt mondják, hogy az embereket megszálló tisztátalan szellemek szívesen tartózkodnak földi életük romjainál, emlékeinél, elkövetett vétkeik színhelyén, s a temetőben. A gadarénusokat, az őket megszálló légió a temetőben tartotta. Ördögi szellemek (daimonia) fognak a hajdani fény és pompa helyén összegyűlni. Szívtelen gazdagok, és lázadó szegények, tobzódó tékozlók és kincseikhez ragaszkodó fukarok, buják és magzatgyilkosok és rablók és zsarolók, csalók és hamisítók, kívánságok rabjai és kihalt szívű életuntak, öngyilkosok és hitetlenek szellemei ott bolyonganak majd a romok körül és keresik a helyeket, hol vétkeiket elkövették. Ha mégy egyszer élhetnének, ha helyre hozhatnák elrontott életüket! Képzeletükben elkíséri őket minden tisztátalanságuk, s ahhoz hozzá kapcsolódik minden, ami a földön tisztátalan és utálatos. A láthatatlan szellemeken kívül a romok közé húzódik mindaz, ami bújik a emberek elől; minden tisztátalan és utált madár, a denevér, a bagoly, a keselyű. Mert így igazságos: ahol azelőtt az élet tengett túl, ott most a halál üsse föl háztartását; ahol piroslott az élet, ott most a halál sárgasága és szürkesége vonjon be mindent fakó színeivel. S ha eljönnek a nemzetek, amelyeket rossz és csábító példájának ingerlő borával megitatott; ha eljönnek a föld királyai valaha, akik vele együtt hagyták el a szent Isten szolgálatát; ha eljönnek egyszer a kereskedők és keresni fogják a Babilonban eladott gazdagságukat; vagy ha csak gondolatuk téved ide a pusztulás helyére, míg ők maguk távol rettenve gondolnak a pusztulásra: dermedjen szívük a csapás miatt, mely e hatalmas város túltengését érte és vegyék szívükre a tanulságot, hogy mi lesz azoknak a vége, akik Isten nélkül gazdagodtak meg, s kik Isten nélkül élték túltengő életüket! Nemzetek, királyok, kereskedők! Mily mélyen belétek ette magát a bűn! Az együtt élő embereket rontó gonosz példa, a magas földi állást kísérő elbizakodottság, a minden nemeset felejtető pénz. Gonosz példa, elbizakodottság, mammon, ti hárman rontottátok meg nagy Babilont és tettétek paráznává, Istenéről megfeledkezővé. Leomlott, kormos, elhagyott falak, emberi életek, gőg és gazdagság temetői, messze hirdetik Isten igazságos ítéletét. Aki csak látja, aki tud róla, megdöbben, gyászol és sír. De a világ levegője tisztább lett azzal, hogy Babilon leomlott!

Aztán nem látott János az égen repülő angyalt, csak egy szerető hangot hallott az ég belsejéből aláhangzani, mintha tyúk hívná szárnyai alá fiókáit; én népem! Nem látjuk azt, aki a trónon ül, de szava elhallatszik hozzánk, nem látjuk őt, de tudjuk, hogy övéi vagyunk. A félelem órájában, mikor az ítélettől terhes lesz már a lég, aggódva hív és figyelmeztet: Jöjjetek ki közüle, én népem! Az ítélet még nem történt meg, csak az előre látó angyal látta még a közeli vészt. S mint ahogy az angyalok elmentek Sodomába, hogy onnan Lótot, és családját elhozzák, úgy szólal majd meg a próféták szaván át az angyali fegyelmeztetés: Jöjjetek ki! Babilonban tehát keresztyének is fognak lakni. Elbújva, félrehúzódva a közélettől, sírokban gyűlve össze, szegény rabszolgák és a gonosz fényéből menekülő hajdani urak égre függesztett szemmel fogják várni a szabadulás percét. S egyszerre azt mondja a prófétai szó: Hagyjatok ott mindent, csak puszta életeteket mentsétek! Meneküljetek a halálra ítélt városból. Mert a keresztyének előre megtudják a hírt, s mint egykor Jeruzsálem pusztulása előtt, előbb az Úr figyelmeztette őket, majd a próféták adtak jelt a menekülésre, most is idő adatik majd nekik, hogy a nagy várost elhagyják, mielőtt eljönne annak pusztulása.

A figyelmeztetés azonban nem csak azt mondja, hogy a városból meneküljenek, hanem azt is, hogy Babilon vétkeiből is meneküljenek és ne tartsanak fenn azokkal semmi közösséget. Különben csapásaival is közösséget kell vállalni. A csapások abban állanak majd, hogy a várostól gazdagságát, majd életét veszik el; a vétek azonban nem abban van, hogy él, vagy hogy gazdag, hanem, hogy életét és gazdagságát Isten nélkül használja. A felfuvalkodás a város bűne; hogy szívében így szól: Úgy ülök, mint egy királyné! Az istenfélelem hiánya a város bűne; hogy ezt mondja: nem vagyok özvegy, nem látok gyászt! Ezek a vétkek pedig ragadósak. A hiú álom elkapja a keresztyéneket is, azt hiszik, maguktól van, amit Istentől kaptak, elkezdenek imádság nélkül, alázatosság nélkül élni, az ítélettel nem törődni, közösséget vállalnak a város vétkeivel. Elvesztik látásukat, s mentegetni kezdik a nagy várost; megértést hangoztatnak, mintha éppen abban volna a nagyobb szeretet, hogy kisebbítsék, egészen elkendőzzék a város gonoszságát, hogy így észrevétlenül közösséget vállaljanak vétkeivel és magukra vonják a városnak az ajtón kopogtató csapásait. Mert a keresztyénségükkel, megtérésükkel hivalkodók szeme érthetetlenül vak sokszor. Szemet hunynak, s nem akarják látni, hogy a gazdag városnak égig halmozódtak fel vétkei. Önérdekük vakítja meg őket, mert érdekeiket összekötötték a város gonosz érdekeivel. Szemet hunynak a városban állandóan elkövetett igazságtalanságokkal szemben, nem akarják látni az elnyomást, nem akarják hallani a jajszót. Ezért imádságaik erőtlenül hullanak vissza az égről, s vakon mennek a várossal együtt a vágóhídra. Nem veszik észre, hogy Isten már megemlékezett a város vétkeiről, s az ítélet angyalai megkapják az isteni parancsot: Fizessetek neki, ahogy ő fizetett! Mi az oka annak, hogy a keresztyének ilyen vakok és süketek lehetnek az ég iránt? Az az oka, hogy vakokká és süketekké lettek a földi nyomor és szenvedő embertársaik jajszava iránt és szíveikben nem ébredt részvét az üldözöttekkel szemben. Az éhező, a szomjas, a mezítelen, az otthonából kiüldözött, a beteg, a fogoly előtt bezárták szívüket, azt mondották a maguk mentségére, hogy azok megérdemelték sorsukat. Ezzel a kegyetlenséggel elfojtották az irgalmat szívükben. Nem akartak az üldözöttek sorsára jutni, azért az üldöző mellé állottak; közösséget vállaltak annak vétkeivel s most közösséget kell majd vállaniok csapásaival. Fizessetek az irgalmatlan keresztyéneknek, ahogy ők fizettek embertársaiknak!

Mert a kegyelem ideje lejárt és eljött az ítélet napja! A szeretet napja, amelyen a Bárány meg fogja szabadítani üldözött kicsinyeit, kicsiny testvéreit. A szentek és vértanúk vérétől ittas parázna tettei föl vannak jegyezve Istennél és most megemlékeztek ezekről a vétkekről. S mivel a tettek gonoszságát megsokszorozta az elbizakodottság, amellyel magát dicsérte a mohóság, amellyel mások nyomorából magának gazdagságot csinált, a hűtlenség, amellyel testvéreit megtagadta, megsokszorozza az irgalomhiány, amellyel szívét zárta be a nyomorult előtt, hogy maga nyugodtan élvezhesse gazdagságát, azért a kétszeresét kell kapnia annak, ami kárt ő okozott: tetteihez képest kettőzzétek meg a kétszeresét. Amily pohárral ő töltött, annak kétszeresét töltsétek ki neki! Vannak szellemi poharak, keretek, alkalmak, amelyek módot nyújtanak arra, hogy irgalmunkat, könyörületességünket, haragunkat, bűnös vágyainkat másokkal közöljük. És vannak az ítéletnek alakalmai, melyek módot adnak arra, hogy Isten haragját, fölháborodását kiöntse ránk. A keresztfa serleg volt, amelyben Jézus a szenvedések özönét kapta s a betegség egy másik serleg, amelyben Heródes a halálos ítéletet kapta meg. Ezeket a serlegeket jobban, vagy kevésbé lehet megtölteni. Földrengés, tűzvész, halál, gyász, éhség is serlegek, amelyek több vagy kevesebb nyomort hoznak. Most ilyen serleggel közeledik Isten Babilonhoz: Amilyen pohárral ő töltött, annak kétszeresét töltsétek ti neki, – szólt Isten az ítélet angyalaihoz. Amennyire dicsőítette magát, amennyire túltengett, akkora kínt, akkora gyászt adjatok ti neki! Amennyire felemelkedett hiú esztelenségében, most olyan mélyre kel alászállania; amily sokra nézte hazug gazdagságát, most annyira kell éreznie annak hiábavalóságát, amennyire megtámadhatatlannak, s erősnek gondolta magát, most annyira kell éreznie, hogy erős az Úr, aki megítélte őt! Amennyire lenézték a Bárányt és kigúnyolták annak követőit, annyira kell most érezniök a rémületben, a büntetésben, hogy erős az Úr! Ám ugyanakkor, amikor a hűtlenek az ítéletben érzik a Bárány erejét és rémülten kiáltanak: rejtsetek el minket a Bárány haragja elől! A Bárány hívei ugyanazt fogják tapasztalni, mint a viharzó tavon a tanítványok: a viharban felkel látszólagos álmából az Úr, s a szél és hullámok fognak tanúságot tenni erejéről.


A föld királyainak jajveszékelése

„Siratni fogják őt a föld királyai – kik paráználkodtak, és vele dúskálódtak – mikor égésének füstjét fogják látni. 10 A parázna kínja keltette félelem miatt távol fognak állni, és ezt mondják: Jaj! Jaj! Te nagy város Babilon, te erős város, hogy egy órában jött el ítéleted.” (Jel. 18,9-10)

A föld királyai kifejezés alatt nemcsak a ma királyoknak nevezett államfőket kell értenünk, miután ezt a nevet az ókorban nem ismerték. A király név Nagy Károlytól ered: (az ő nevével Karl-ból, a szláv kraljon át lett a magyar király)nevezték el utódainak méltóságát, éppen úgy, mint Cézárnak, császárnak Julius Cézár utódait. A latin rex rego-ból lett, aminek jelentése: irányít, vezet: rokon a rektorral. A német König (angol King) eredetileg a törzsfőnök neve volt. A név maga tehát nem fejez ki kényúrt, sem zsarnokot, sem valami emberfölötti méltóságot, kinek tisztelet járna. Különböző népek, idők különbözőképpen nevezték el vezéreiket, s ha ma elnöknek, vezérnek, vagy akárminek nevezzük is, a lényeg nem változik. Az emberiség legfőbbjeit, kiknek mindig több jutott kincsekből és előnyökből, mint a többi halandónak, mindig különösképpen érezték a kísértést arra, hogy felfuvalkodjanak és magukat Isten fölé emeljék: különös joguknak vélték mindig, hogy a mindenkori civilizáció és kultúra dicsőségét és élvezeteit kihasználják és ezen a mohóságon a cím, amelyen uralkodtak, nem változtatott semmit, legföljebb az erkölcs, mely azonban a címtől szintén független volt. A föld királyai tehát mindig együtt paráználkodtak a magát imádó Kultúrával és Civilizációval (s a magát) emberimádatra adó egyházzal is. Ők azáltal lettek paráznává, hogy a más feleségét csábították el. Isten helyébe akartak lépni, saját fényüket, hatalmukat, dicsőségüket akarták csodáltatni, mintha ők tennék a világot műveltebbé, jobbá, szebbé; mintha őáltaluk állana fenn az egyház, a napba öltözött asszony megmutatta, hogy üldöztetve, minden földi támasztól megfosztva is él és fenntartja Istennek hatalma. A nagy paráznának pedig nem használt a királyok segítsége, mert mikor az egyház Istentől elszakadt, éppen azt az erőt veszítette el, amiért a királyoknak szükségük volt reá. A megerőtlenedett parázna egyházat meggyűlölték, megutálták, elvetették a csábítók, s maga is részvétlenség, elhagyatottság sivatagába jutott. Azután eljött ítéletének, pusztulásának órája. Ez mégis megdöbbentette a királyokat. Most nem ők ítéltek, most Isten ítélt! Ez gondolkodásra bírta őket. Az a nagy város! Az az erős város! Akkora dicsőség, akkora gazdagság egyszerre elpusztult! Egy órában jött el ítélete! Most is önzők voltak, magukra gondoltak, hátha őket is eléri a büntető kéz! Az ítélet, melyet nem ők okoztak, mutatta meg nekik, hogy más hatalom is van, mint az ő hatalmuk. Az a nagy pusztulás, amely a városnak minden dicsőségét egy órában rommá és hamuvá tette, mutatta meg nekik az Isten hatalmát. Magukat féltették, magukat siratták, amikor jajgatva a nagy város nevét sírva emlegették. Mert lehetetlen volt nem látni, hogy nem a pogányoknak nagy városai közül pusztult el egy, hanem a keresztyén nagy város, amelynek műveltségét valamikor az egyház szerezte, pusztult el ily hamar.


A föld kalmárainak siralma

„A föld kereskedői siratják és gyászolják, mert hajórakományukat senki sem vásárolja többé, 12 nem vásárolják aranyból, ezüstből, drágakövekből, gyöngyökből, gyolcsból, bíborból, selyemből, skarlátból álló hajórakományukat, semmiféle citrusfából, márványból készült eszközt, 13 sem fahajat, sem balzsamot, sem füstölőszert, sem mirhát, sem tömjént, sem bort, sem olajat, sem lisztlángot, sem gabonát, sem barmokat, sem juhokat, lovakból, kocsikból, rabszolgatestekből álló árút, sem emberi lelkeket. 14 Eltűnt előled a gyümölcs, melyre lelked vágyott. Minden, ami zsíros, minden, ami fényes, elveszett számodra. Azokra többé senki rá nem talál. 15 Akik ezekkel kereskedtek, akik belőled gazdagodtak meg, kínjaidtól félve messzire állanak majd tőled, sírva, gyászban 16 szólnak: Jaj! Jaj! Te nagy város, ki gyolcsba, bíborba, skarlátba burkolóztál, ki arannyal, drágakővel, gyönggyel ékesítetted magad, 17 hogy elpusztult ennyi gazdagság egy órában.” (Jel. 18,11-17)

A paráznaság csábító, s magukat Isten helyébe helyező királyok mellett még a kalmárok is gyászolták a nagy várost. Gyászénekük úgy hat, mint egy üzleti értesítés arról, hogy mi kapható náluk. Mivel az akkori közlekedés főleg a tengeren történt, azért szóltak hajóteherről, fordíthattuk volna teherrakománynak. A szegény ember szükségletei közül egyet sem találunk a fölsorolásban. Azt különben sem kellett messziről szállítani és hatalmas fuvarköltséggel terhelni meg a különben is drága árukat. Arany, ezüst helyett a kis embernek jó az olcsóbb és helyszínen található anyagokból készült eszköz. Drága fából, pl. ébenfából készült dísztárgyaknak nincs nála helyük. Gyöngyöknek az utánzatát vásárolja meg lányának. Drága, átlátszó egyiptomi gyolcsba éppen úgy nem öltözik, mint bíborcsigák levével festett, vagy selyem, vagy a szintén ritka skarlát tölgy bogyóival festett anyagokba. Mindezekért a drága árukért igen sokat kellett dolgozniok, nem a gazdagoknak, hanem a gazdagok birtokain dolgozó nyomorult rabszolgáknak, akiknek sokszor az okvetlenül szükséges ruhájuk és eledelük is hiányzott. A tujafa afrikai, nem rothadó, kemény fa, dísztárgyak készítésére hozták messzi hazájából. Elefántcsontból igen szép tárgyakat lehetett készíteni, de szintén messziről hozták és kevés volt belőle. Rézből, selyemből, márványból is csak a gazdag ember luxuslakásaiba kerültek áruk. Messziről hozták a gazdag konyhájára az indiai eredetű amómum fűszert, vagy szobáinak illatosítására a különböző füstölőszereket, a keserű mirhát, az édes illatú tömjént. Bor, olaj, lisztláng nem volt a kunyhó népének, ellenben bőséggel volt a gazdag házában az, ami a szegény házába szűken került, a gabona.

Húst, marha-, vagy juhhúst ritkán evett a szegény. Drága lovakkal, szekerekkel mit csinált volna. Rabszolga nem könnyítette munkája terhét, inkább belőle lett a gazdagok rabszolgája. A rabszolgát ez a szó fejezi ki s görögben: sótáma, testek, mert a gazdagokat a rabszolgákban nem a lélek, hanem a test érdekelte, vagy az izmok, a szép idomok. Ellenben emberi lelkekkel is kereskedtek a nagy város kalmárai: a gazdagoknak lelkét vásárolták meg. A szegény rabszolgának lelke megmaradt az éjjel, amikor aludnia kellett volna, sietett a katakombákba, hogy lelke örök táplálékát az Igéből megtalálja, de a test csillogásával megvásárolt gazdag ember odaadta lelkét a drága árukért, ő testét táplálta, lélekre nem volt szüksége. De a kalmárok nem kérdezték, hogy melyik volt hát gazdagabb, a lelkét veszítő gazdag, vagy a lelkének táplálékot találó rabszolga, mert a lelkek üdítő eledelét nem ők árulták. A kalmárok lelke a pénz volt, melyet az elsorolt árukért kaptak s így a nagy város pusztulásával kapcsolatban csak az érdekelte őket, hogy most ki fog fizetni nekik áruikért, kinek lesz műérzéke a legdrágább áruk megvásárlására. Mert Babilon lakói alant voltak már, eltemetve az összedűlő házaktól, vagy megégve a borzalmas tűzvészben s amire a civilizáció és kultúra végén kiégett, túlélt lélekkel még vágyakozott, eltűnt előle a sírban, visszatérő lelke csak füstös romokat láthatott. Soha, soha nem leli többé, amire vágyódott!

A kalmárokat azonban nem a szenvedők iránt való részvét foglalkoztatja, hanem az ijedtség, amikor mindannak elmúló, hitvány volta ott állott szemök előtt, aminek ők életüket szentelték oda. Ha ennyit ér az arany, az ezüst, a drágakő, a gyöngy s a többi drágaság, mit érhet a pénz, melyet ők értük kapnak? Lelküket mondhatatlan aggodalom fogja el, s félelmükben nem mernek közelebb menni. Távol állanak a szenvedőtől, mint távol álltak szenvedőktől a nagy város papjai, kik a példázat szerint messze elkerülték a sebesültet, és kirablottat. De így is, távolról is tudják, hogy ami zsíros volt, most összeszáradt, ami ragyogott, most fakó lett, holtak pora, halál sápadtsága. A kalmárok féltek a holtak fakó arcába nézni. Nemrég még ott jártak a nagy város utcáin, s látták a gyolcsba, bíborba öltözött polgárokat, kiket arany, ezüst, stb. díszítettek és most egy óra alatt pusztává lett a ragyogó város.


A hajósok kiáltása

„Minden kormányos, minden tengeren utazó, a matrózok, ahányan csak a tengeren dolgoznak, messze álltak 18 és felkiáltottak, mikor égésének füstjét látták, és így szóltak: Ki hasonlítható ehhez a nagy városhoz? 19 Hamut szórtak a fejükre, sírva, gyászolva, úgy kiáltották? Jaj, te nagy város, melynek gazdagságából meggazdagodtak mindazok, akiknek a tengeren hajóik vannak, egy órában, hogy elpusztultál!” (Jel. 18,17-19)

Ez a kiáltás a közlekedési alkalmazottak és vállalkozók jajszava. Nem tudósok, nem királyok, hanem gyakorlati emberek. Mindamellett különböző társadalmi osztályokhoz tartozók. Vannak köztük hajótulajdonosok, kormányosok, matrózok és rakodómunkások, talán halászok is. Mindannyiuknak köze volt a nagy városhoz. Mint a 19. vers elárulja, a hajótulajdonosok egy része a nagy Babilonban lakó kereskedők közt keresendő, s azok vagyona a várossal együtt pusztult el. A többiek, vagy ezek is, ha történetesen nem a városban, hanem hajóikon tartózkodtak, messziről nézték most az égő város füstjét. Két kiáltást hallatnak. Az első kiáltás a meglepetés szava: látják a tűzben összeomló falakat, a semmivé váló dicsőséget és visszaemlékezve arra, hogy milyen volt a nagy Babilon, felkiáltanak: volt-e hasonló a nagy városhoz? A második kiáltás a jaj szaváé, a pusztuló értékeket siratják, a nagy várossal együtt, mely egy órában lett pusztává, eltűnt az ő kenyérkeresetük alkalma és a hajótulajdonosok meggazdagodásának forrása is. Úgy jártak ezek a hajósok, mint akik egy irányba előre mennek, s aztán hirtelen valami megállítja őket, s utat veszítenek. Régen a pénzkeresetnek bizonyos haszontalan, vagy bűnös módjait azzal mentegették, hogy sok embernek nyújtanak keresetet. Az ilyen lelkiismeretlenségnek nagy része volt abban, hogy a keresztyén társadalomból nagy Babilon lett. Ezeknek a hajósoknak is helyesebb lett volna kezdettől fogva lemondani a nagyobb haszonról és a gazdagok fényűzése helyett a szegények megélhetését kellett volna szolgániok. A keresztyén társadalom romlásának egyik fő oka az volt, hogy inkább a gazdagok és előkelők szolgálatára volt beállítva, mint a kicsinyek megsegítésére. A keresztyén egyházak vezetői felfelé tekintgettek, ahonnan a földi előnyöket várhatták és nem lefelé, ahová a Krisztus szeretetét vihették volna. Így lett a keresztyén egyházból nagy parázna. Abba is vétkezett az egyház, hogy nem kérdezte meg lelkiismeretét, hogy bizonyos segítséget és adományokat elfogadhat-e, vagy sem. Sokszor támaszkodott az egyház olyanokra, akiket el kellett volna utasítania. Ha Konstantinnak nem biztosítanak az egyházban vezető hatalmat, az egyház romlása lassúbb lett volna. Ha a reformátorok nem indulnak el a népegyházak kitaposott útján, a reformációi egyházak megmaradhattak volna világító szövétnekeknek. De kellett a földi hatalom, az uralkodó jóakarata és a Mammon. Ezért romlott meg újra meg újra az egyház. És ezért támadtak a névleg keresztyén társadalomban olyan kelepcék, amelyek az együgyű és tudatlan embereket megfogták. Mert ezek a hajókormányosok, matrózok és munkások, akik nagy Babilon szolgálatában állottak, éppen ilyen tudatlan emberek voltak. Hiszen még akkora felelősségük sincs, mint a hajótulajdonosoknak; hiszen nem ők gazdagodtak meg a nagy város fényűzésétől. És mégis eléri őket is e büntetés. Nyomorúságuk, gyászuk hozzátartozik azokhoz az okokhoz, amelyek miatt nagy Babilonnak pusztulnia kell. A hajósok tudatlanságukban azt képzelték, hogy nincs nagyobb dolog e világon, mint a nekik kenyeret adó nagy város, úgyhogy még pusztulásában is bizonyos áhítattal emlegették: volt-e hasonló a nagy városhoz? S hogy a fényűző nagy város ilyen bálvánnyá lehetett az egyszerű emberek életében, éppen ebben bűnösök a egyházak vezetői, kik a földi gazdagok, előkelők és hatalmasok tekintélyét ápolták és hozzájárultak a hamis istenség fölmagasztalásához. E bálványozás olvasztotta össze a hűtlen egyházat a fényűző várossal és csinált a kettőből nagy paráznát, kire el kellett jönnie az Isten büntetésének.

Ledőlt tehát a régi bálvány az együgyű, megcsalt embereknek most új tekintélyt kell keresnie. Talán sikerül majd nekik az igazi tekintélyt megtalálniok. Jellemző, hogy a királyok, gazdag kereskedők, és a hamis próféta követői a bűnbánatnak semmi nyomát nem árulják el, csak az egyszerű hajósok, hamut szórnak a fejükre, amikor az égő város füstjét látják és ezzel kifejezik bűnbánatukat. Talán ők is azok közé fognak tartozni majd, akik magukat vádolva fogják szemüket a visszatérő Krisztusra szegezni, hogy aztán meghajolva előtte, az 1000 éves uralkodás alatt a vasvessző áldásait megismerjék.


Mit szólnak az égiek Babilon elestéhez?

„Vigadj rajta ég, örvendezzetek, ti szentek, apostolok, és próféták, mert elítélte őt az Isten tiérettetek. 21 erre egy erős angyal felemelt egy akkora követ, mint egy malomkő és belevetette e tengerbe ilyen szóval: „Ilyen zuhanással vetik le Babilont, a nagy várost, és többé rá nem találnak. 22 Citerásoknak, zenészeknek, fuvolásoknak, kürtösöknek hangját többé nem hallják benned; műremekeknek semmiféle készítőjét benned többé meg nem lelik, malomzörgést nem hallanak többé benned, 23 mécsnek fénye nem fénylik többé benned, vőlegénynek és menyasszonynak a szavát nem hallják többé benned. Mert kalmáraid voltak a föld nagyjai, varázslásod tévelyítette el mind a nemzeteket, 24 prófétáknak és szenteknek vérét találták benned, mindazokét, akiket megöltek a földön.” (Jel. 18,20-24)

A földiek után az égiek is hozzászólnak Babilon elestéhez. Itt azonban a gyásznak nyomát sem találjuk. Megint egy olyan hangot hallunk, amelynek eredetét nem jelöli meg a látomás. Valószínűleg a kijelentés angyala szólt. Amit a föld királyai, kalmárai és pénzkeresői gyászolnak, azon örvendezniök kell azoknak, akik az égben vannak. Isten azt az ítéletet hajtotta végre Babilonon, amelyet az apostolokon, prófétákon és szenteken hajtott végre. Csakhogy a szentek, apostolok és próféták az ember hasznára voltak, Babilon pedig önzőn, lelkiismeretlenül és kegyetlenül kiuzsorázta őket. Hogy Babilon a szenteket, apostolokat és prófétákat elítélte, az égre kiáltó gazság volt, de hogy Isten Babilont elítélte, az igazságosság volt. Az ég, a szentek, az apostolok és a próféták az igazságosságnak örülnek akkor, amikor Babilon elestének örülnek. Babilonnal együtt nagy sötétség tűnik el a földről; Babilonnal együtt veszedelmes kelepcék tűnnek el a földről, melyek a gyanútlanokat megfogták. Nem kell-e hát Isten ítéletén örülni mindazoknak, akik a kicsinyeket szeretik és a veszedelemben lévőkön segíteni akarnak?! Babilon szentségtelen volt és megölte a szenteket; Babilon visszautasította az apostolokat, Isten küldötteit; Babilon mulatozóinak lármája túlharsogta a lelkiismeret figyelmeztetőinek szavát, mentsége nem volt a könnyelmű, bűnös városnak. Hogy ne pusztuljanak mások vele együtt, Istennek ki kellett operálnia ezt a fekélyt az emberiség testéből.

Mielőtt az égi hang folytatná az ég szavát, melyet Babilon elestéhez fűz, egy hatalmas megjelenésű, erőt mutató angyal egy példázattal mutatja be Istennek Babilonon végrehajtandó ítéletét. Egy nagy malomkövet emel, a tengerbe dobja. A tenger messzire szétloccsan, hatalmas tölcsér támad benne, aztán villámgyorsan eltűnik a kő a sötét habok között. Az erős angyal szavakkal is kíséri a bemutatott példát: Ilyen zuhanással (rohanással) vetik le Babilont abba a feneketlen mélységbe, amelynek földi jelképe a tenger, s amelyben eltűnnek Babilon mulatozói, hűtlen papjai, erőszakos főemberei, könyörtelen bankárai, hiúságnak élő művészei és mesteremberei, hogy semmi sem látszik belőlük. A halál fogadja be őket. Magukkal fogják vinni a kívánságaikat, kielégületlen szomjúságukat, lelkük könnyelműségét, bűneik emlékét, s mindehhez csak egy újat kapnak hozzá: a fölébredt lelkiismeretet, melyet olyan sokáig elhallgattattak. Olyan hirtelen, olyan gyors lesz a változás, mint mikor egy malomkő zuhan alá, s eltűnik a habok között. Babilon fénye, pompája, tekintélye vele együtt száll a sírba alá; semmit ebből nem látnak többé a földön s csak úgy emlékeznek vissza rá, mint egy leleplezett hazugságra. A férgek rágják meg Kajafás főpapi öltönyét, melyben a szenteket elítélte. Undok férgek csúsznak Pilátus agyvelejéhez, melyben az igazság számára nem volt hely. Pondrók rágják a tömeg száját, mely a feszítsd meg-et kiáltotta. Mindezek nem fogják többé a föld nyugalmát zavarni.

A nagy kőnek tengerbe zuhanása után az égi hang tovább folytatja a Babilonról szóló öröméneket, melytől az ítélet szükségességének tudata távol tartja a szánalom szavát. Az irgalom, ha végképp visszautasítják, visszahúzódik és helyét az ítélet foglalja el, mely azonban az újabb irgalomnak az előkészítője lehet. Mert ha az érzéki ingereket szolgáló, s gondtalan hivalkodásra felhívó citerások, zenészek, fuvolások és kürtösök hangját elnémítja is az ítélet, azért teszi ezt, hogy helyettük tiszta égi zene hangját hallja meg a föld, mely nemes, tiszta érzelmeket hív ki, s az Istennel való telítettség boldog áhítatát ébreszti bennünk. Ha az üres csillogásnak dolgozó mesterembereket és művészeket nem is fogják megtalálni, kik eddig Babilonban a mulandóságnak dolgoztak, örök hajlékok épülnek majd, amelyeket nem emberi kéz, hanem Isten keze emelt. Ha nem őröl többé malom Babilonban, Isten áldása lesz az emberiségen s éhezőt nem találnak majd a földön. Ha mesés csillogása nem deríti is fel Babilonnak több éjszakáját, Isten világossága úgy beragyogja majd a földet, hogy még a vak sem téved el. Ha vőlegény és menyasszony vidám hangja nem is teszi színessé Babilonnak több éjszakáját, de az egyház, Jézus menyasszonya örökre egyesül a Vőlegénnyel, s ebből a közösségből az igazi szeretet melege árad majd szét a hideg, de lassan fölmelegedő földön. Elmúlik valami sötét, valami kietlen, valami gyötrelmesen lehangoló, s helyébe jön a fény, a melegség, az öröm. És senki többet nem fogja visszakívánni Babilont. Belezuhant a tengerbe, a hullámok összecsaptak fölötte, s a földön azt fogják mondani az emberek: jól történt ez így! Ez ítéletet nem tette kevesebbé a földön a szeretetet, ellenkezőleg, lángra gyújtotta, kiterjesztette, megsokszorozta.

Mit is tett nagy Babilon a földön a boldogság emelésére? Az égi hang három vádat említ: kalmárokat adott a világnak, hogy azok vezessék az emberiséget, isteni világosság helyett a babona és a varázslás homályát terjesztette; a világosság gyermekeit leölték. Ha kalmárok kerülnek a vezető helyekre, ha a tudósból, a művészből, az orvosból, a papból kalmár lesz, ha a társadalom ügyeinek intézésében mindenütt az anyagi hasznot és nem a becsület követelését, vagy az irgalom sugallatát hallgatják meg, akkor elszárad a társadalom. Babilon megtanította a világot, hogy a kalmárok élvezeteinek megsokszorozására az elnyomottakon takarékoskodni kell: ezzel a tudománnyal ajándékozta meg Babilon a világot. Ahol ilyen kegyetlen kalmárszellem lesz úrrá, ott megszakítják az irgalom Istenével való érintkezést és a lelkiismeret megnyugtatására babonához fordulnak, varázslathoz nyúlnak. Az élő Istennel való találkozás helyét holt szertartások foglalják el; kiölik a élet önkéntes megnyilatkozásának alkalmait és mindent előre meghatároznak, liturgiává szárítanak, hogy a lelkiismereteket megmozgató kijelentés szava föl ne hangozzék az istentiszteleteken. Ahol a tiszta szellemvilág ajtaját pókháló lepi be, ott lefelé nyílnak meg az ajtók a tisztátalan szellemek felé, elhatalmasodik a babona, a spiritizmus, a különböző filozófiák, amelyek sötét, ismeretlen szellemi hatásoknak nyitnak utat. Az istentiszteleti szertartások varázslásokká változnak. Ezzel a sötétséggel ajándékozta meg Babilon a világot. Ahol a tiszta szellemvilág hangját nem akarják hallani, ott is megszólal a tiszta szellemvilág hangja. A lelkiismeret tiltakozik, a próféták szólnak, a szentek bizonyságot tesznek. Ezeket a köznyugalom érdekében el kell hallgattatni. Az egyházfők megteszik az intézkedéseket, a világi hatóság készségesen küldi el hóhérait, börtönőreit, hogy az egyház munkája sikeres legyen. Ezzel ajándékozta meg Babilon mindig a világot. S ha egyszer ez a sötétség mindenestől a mélységbe hull, mint aláhajított malomkő, senki sem tud többé búsulni utána.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 272–282. oldal.

2015. január 12., hétfő

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 19. Rész


Jelenések könyve-Csia Lajos

Hatodik látomás: A nagy parázna ítélete

Folytatás

Az asszony és a fenevad titka

„Nagy döbbenet fogott el, mikor megláttam. 7 „Miért döbbentél meg? – szólított meg az angyal. Megmondom én neked az asszony titkát és a fenevad titkát, aki hordozza őt, akinek hét feje és tíz szarva van. 8 A fenevad, akit láttál: volt, de nincs, ám előjönni készül a feneketlen mélységből, azután veszedelemre megy. A földön lakók, kiknek neve nincs az élet könyvébe beírva a világ megalapítása óta, csodálkozni fognak, mikor meglátják a fenevadat, hogy az volt, de nincs, ámde meg fog érkezni. 9 Ide kell a bölcsességgel megáldott értelem! A hét fej hét hegy, melyeken az asszony rajta ül. Király is hét van. 10 Öt elesett, egy van, a másik még nem jött el, ha eljön kevés ideig kell maradnia. 11 Az a fenevad pedig, mely volt és nincs, maga lesz a nyolcadik, s a hét közül való, és veszedelemre megy. 12 A tíz szarv, melyeket láttál, tíz király, kik még nem kaptak királyságot, de a fenevaddal együtt egy órára királyoknak járó fennhatóságot fognak kapni. 13 Ezek egy szándékon lesznek, hatalmukat és jogaikat azonban átadják majd a fenevadnak. 14 A Bárány ellen fognak harcba szállni, de a Bárány le fogja győzni őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya, s vele fognak győzni az elhívottak, kiválogatottak és hűségesek.” 15 Majd így szólt hozzám: „A vizek, melyeket ott láttál, ahol a parázna ül, népek, tömegek továbbá nemzetek és nyelvek. 16 A tíz szarv, melyeket láttál és a fenevad meg fogják gyűlölni a paráznát, pusztává és mezítelenné teszik, húsát megeszik, őt magát tűzzel égetik meg majd. 17 Mert az Isten adta szívükbe, hogy az Ő szándékát tegyék meg, hogy egy szándékon cselekedjenek, és hogy királyságukat a fenevadnak adják, míg Isten beszédei végbe nem mennek. 18 Az asszony, akit láttál, az a nagy város, melynek királysága van a föld királyain.” (Jel. 17,7-18)

2015. január 5., hétfő

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 18. Rész

Jelenések könyve-Csia Lajos

Hatodik látomás: A nagy parázna ítélete


Ki a nagy parázna?

„A hét csészével ellátott hét angyal közül az egyik eljött, és beszélni kezdett velem: „Jer, megmutatom neked annak a paráznának ítéletét, aki a sok víz mellett ül. 2 Kivel a föld királyai paráznaságba estek, és kinek paráznasága borként megrészegítette a földön lakókat.” 3 Szellemben egy pusztába vitt el engem, s ott láttam azon a veres fenevadon, aki hemzsegett a káromló címektől, s akinek hét feje és tíz szarva volt, ülni egy asszonyt. 4 Az asszonyt bíbor és veres ruha burkolta, arany, drágakő és gyöngyök ékesítették, kezében undorító paráznaságával és tisztátalanságaival teletöltött aranycsészét tartott. 5 Homlokára név volt írva, egy titok: „A nagy Babilon, a föld paráznáinak s utálatosságainak anyja.” 6 Láttam, hogy az asszony a szentek vérétől és Jézus tanúinak vérétől részeg volt.” (Jel. 17,1-6)