A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 18. Rész

Hatodik látomás: A nagy parázna ítélete

Ki a nagy parázna?

„A hét csészével ellátott hét angyal közül az egyik eljött, és beszélni kezdett velem: „Jer, megmutatom neked annak a paráznának ítéletét, aki a sok víz mellett ül. 2 Kivel a föld királyai paráznaságba estek, és kinek paráznasága borként megrészegítette a földön lakókat.” 3 Szellemben egy pusztába vitt el engem, s ott láttam azon a veres fenevadon, aki hemzsegett a káromló címektől, s akinek hét feje és tíz szarva volt, ülni egy asszonyt. 4 Az asszonyt bíbor és veres ruha burkolta, arany, drágakő és gyöngyök ékesítették, kezében undorító paráznaságával és tisztátalanságaival teletöltött aranycsészét tartott. 5 Homlokára név volt írva, egy titok: „A nagy Babilon, a föld paráznáinak s utálatosságainak anyja.” 6 Láttam, hogy az asszony a szentek vérétől és Jézus tanúinak vérétől részeg volt.” (Jel. 17,1-6)

Hogy a csészét tartó hét angyal a tiszta szellemvilághoz tartozott, noha az ítélet angyalai voltak, az abból is látszik, hogy a megvilágosítás, kijelentés munkáját is végezték, tehát nemcsak ítélet, végrehajtás volt a feladatuk. Nem hóhérok voltak, hanem papok. A pap közbenjár (nem az igehirdetőt nevezzük papnak, hanem az áldozatvivőt. Ilyen volt a zsidó pap, ilyeneknek tekintik magukat a katolikus papok, kik az áldozattal közvetítenek Isten és az emberek között. A pap célja a szent Isten kiengesztelése a bűnös, szentségtelen emberrel), hogy kiengeszteljen, de amikor ez reménytelenné válik, akkor a papnak, mert szent, meg kell tagadnia a szeretetét, hogy a szentséget érvényesítse. Hogy az ítéletet szentségben végrehajthatja, abból egyáltalán nem következik, hogy a szeretet kiégett belőle. Ellenkezőleg, szeretni csak az tud igazán, aki szentül szeret. Ez a szent részvét látszik azon az angyalon is, aki arra vállalkozik, hogy Jánosnak megmutassa a nagy parázna ítéletét. Igaz, ez is az ítélet útja lesz, de az ítélet annak a szeretetnek áll szolgálatában, mely Isten hitvallóit, amilyen János volt, egykor meg fogja szabadítani üldözőitől. Mert ez az asszony a szentek vérétől és Jézus tanúinak vérétől volt részeg.

Vajon csak előadási keret, ügyes írói fogás, hogy az ítélet angyala Jánost elvitte a sivatagba a nagy paráznát megtekinteni? Hiszen János idejében az asszony, a nagy város, még nem ült elhagyottan a sivatagban, még messze volt az az idő, melyben erre az ítéletre sor fog kerülni! Az apostol jelenét, és a messze jövőt úgy kapcsolja össze a látomás, mintha egy időben volnának, mintha Jánosnak éppen csak ki kellene mennie a városból és máris ott látná a nagy parázna ítéletét. Mint már tárgyaltuk, ez a látszólagos paradoxon azáltal oldódik fel, hogy Istenhez ragadtatott el, „szellemben” volt, s a jövő Isteneben eléje vetítődött. A jövő eléje vetítése mellett még valami történt: Isten összehozta a messze jövő szereplőit, úgyhogy János nem hallucinált, amikor a csészetartó angyallal beszélgetett, János átélte a jövőt, s a jövőben szereplő angyalokkal tényleg érintkezett. S az ég angyalai is tanúi voltak az Istenben látható jövőnek, társaságukban a Pathmoson szenvedő János a végidő mártírjainak képviselőjeként tekinthette magát. Egyelőre János volt az ecclésia, melynek sorsáról most az Ég kijelentette akaratát. Ez az akarat a keresztyénség üldözőire kimondotta az ítéletet. Jer, megmutatom neked a nagy parázna ítéletét! Az angyal előre látta Istenben a kibontakozó jövőt és segítségére volt Jánosnak, hogy azt vele együtt lássa. Az angyal magát is ott látja a jövőben és magát is mutatta a látomásban.

De nézzük most már közelebbről a nagy paráznát, akinek bemutatására az angyal vállalkozott. A magyarázók egy része azt állítja, hogy János a korabeli világbirodalmat látta, hogy a vizek, melyek mellett a parázna ül, a Tyrreni tenger, melynek partján Róma terül el. Később, a 9. vers azt is mondja az asszonyról, hogy 7 hegyen ül. Ezeket a hegyeket Róma hét hegyére vonatkoztatják, noha a látomás másra magyarázza azokat: hét uralkodóra, akik egymásután következnek. A Tyrreni tengerre azonban nem nagyon illik a sok vizek, mert ilyen módon a Földközi tenger összes városai megjelölhetők volnának, a sok vizek olyan jelző, mely a sok város közül éppen a nagy paráznát kiemeli s elég útmutatást ad erre a megkülönböztetésre. Éppen úgy nem illik Rómára a hét hegy város név, mert Róma több dombon épült, mint heten, különben is a hét hegy országokat jelent, mert egyszerre képzelendők. Még kevésbé illenek Rómára a még hátralévő vonások. Rómával az apostol korában nem paráználkodtak a föld királyai. Ez a megjegyzés ugyanis a paráználkodó királyoknak bizonyos önállóságot ad, ilyen királyok pedig akkor nem voltak, mert Róma a királyokat egyszerűen leigázta, akarata végrehajtóivá tette, tehát nem tanulhatták el Rómától a paráználkodást és nem állhattak vele a paráználkodás viszonyában. A Rómától még le nem igázott országok pedig, mint pld. Perzsia, régebben jártak a paráznaság útján, mint Róma, más országok pedig, mint az akkor még le nem igázott germán törzsek, éppen nem tanultak Rómától, az apostolok korabeli Rómáról tehát nem lehet szó. De nem illik a Rómától leigázott népekre sem, hogy Róma paráznaságának borától megrészegült volna. E paráznaság alatt csak a hódító elbizakodottságot érthetjük, a fennhéjázó gőgöt, mellyel a hódító nem tud Isten alá hajolni. Ilyen, az egész birodalmat betöltő gőgről, vagy pedig éppen Róma határain kívül lakó népek gőgjéről, akik ezt a gőgöt Rómától tanulták volna, a János korabeli birodalommal kapcsolatban nem beszélhetünk. Éppen a zsidók egyáltalán nem voltak hajlandók Rómától tanulni. Róma alatt békében élő népek pedig egyszerűen örültek a békességnek, amelyben éltek. Róma hódító vágya nem volt olyan magas ebben az időben. Az igai hódító Róma a köztársasági Róma volt, nem a császári. Ekkor már inkább csak a korábban megszerzett birodalom fenntartásáról, s megőrzéséről volt szó, melyet kívülről támadó törzsek fenyegettek. Egy új világ volt születőben, mely a korhadozó régi helyére lépjen, a birodalmon kívüli fiatal népek, gyülekezetek, a birodalmon belül új világnézet, új vallás bontogatta pillangó szárnyait. A helyzet egészen más volt, mint ahogy azt a Jelenések könyve rajzolja, mely nagy Babilonban egy Jezabelt, egy kivénhedett paráznát állít elénk, ki szintén ítéletre érett társait, tehát nem leigázottjait, ugyanarra tanítja, amit maga is csinál. A 19. fejezet látomása Rómát nem hódítónak, hanem a meghódítottak élvezőjének festi. Ám, ha a császári Róma élvezte a világ javait, egyedül élvezte, s nem tűrt maga mellett más élvezőt, még kevésbé tanított erre vele egyenlő társakat, s ilyen kultúrát és a civilizációt élvezni tudó társak akkor Róma körül nem voltak. Róma sem hódításra, sem az élvezésre nem tanította a föld királyait, sem az azokat uraló népeket.

Ha az ókori Róma meg is érett az ítéletre – és az ítéletre megérett Róma nem a János korabeli Róma volt –, a többi nemzetről és a többi királyról még egyáltalán nem lehetett azt mondani, hogy ítéletre értek meg, sőt életük, erőkifejtésük hajnalán voltak, hogy a közép- és újkoron át jussanak el arra a bizonyos érettségre. A Jelenések könyve-beli kép pedig nemcsak ítéletre érett Rómáról, hanem ítéletre érett világról, az egész föld kerekségéről beszél, belevonva ebbe a romlottságba az ún. napkeleti királyokat is. Ez a kép a világtörténet végére illik, nem annak a közepére, amelyben a Jelenések könyve íródott. Arra, amit ma látunk világszerte, pontosan ráillik az a kép, amelyben a régi, idült civilizációt élvező mesterei az egész emberiséget megtanítják egyrészt az útban álló kíméletlen legyilkolására, másrészt az erőszakkal elvett vagyon lelkiismeret-furdalás nélkül való élvezésére. Ilyenné az Istentől elfordult emberiség fejlődésének legvégén válik, a nagy parázna nem a János korabeli Róma, hanem a végső idők nagy városa. A végső időről mondja a jövendölés, hogy a nagy paráznával egy időben 10 király fog uralkodni, ezek önként a fenevadnak adják országukat, aztán meg fogják gyűlölni a nagy paráznát, kifosztják, megégetik (17,13-16), noha ennek a paráznának a borát itták ők is korábban. A királyoknak ez az aljassága egészen ráillik arra az időre, amelyről Pál azt mondja, hogy az utolsó napokban az emberek... háládatlanok, kérlelhetetlenek, kegyetlenek, árulók, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői lesznek, a lassanként vénülő római birodalom nagyvárosaiban János sok mindent láthatott ezekből, de az általános romlottság ideje akkor még távol volt.

De nem illik a János korabeli Rómára az sem, hogy sivatagban élt volna. Még sokáig nem ült sivatagban, hanem földi paradicsomot igyekezett magának szerezni. A sivatag az elhagyottság jelképe. A nagy parázna tehát nem hatalma teljességét élvező város, mint akkor Róma volt, hanem elhagyott, félretett város, amelyet kora hatalmasai gyűlölnek. Még megvan dicsősége, még használja kéjeinek forrását, de parázna társai már csömört kaptak élvezeteitől és mást keresnek maguknak. Hogy lehetett volna ilyesmit mondani Kr. utáni első évszázad Rómájáról? Ellenben pontosan ezt jövendöli a Jelenések könyve a végidő nagy városáról. S valamit már korábban is láttat ebből, a két évszázadon át kifejlesztett ún. keresztyén kultúrát, az új idők emberei meggyűlölték, s bár élvezik, de megvetéssel beszélnek róla, s a kultúra kifejlesztőjét, a keresztyén társadalmat szeretnék megölni, s megégetni. Ez az asszony ma tényleg sivatagban ül, legalább egyes országokban. Fog még majd más országokban is ülni.

Nem illik azután János korára az a megkülönböztetés sem, amelyet a látomás a nagy parázna és veres fenevad között tesz. A látomásban a kettő egészen szétválik, külön személlyé, külön fogalommá lesz. A római birodalomban ellenben a kultúra és civilizáció képviselői és az államhatalom egyek voltak. Ami azonban nem illik a régi Rómára, pontosan illik az utolsó időre, amikor a jövendölés szerint az államhatalom nem a földből, azaz a rögződött, tervezett társadalomból kapja vezetőjét, hanem a tengerből, a néptömegek kiszámíthatatlan mélységéből. Csak ilyen körülmények között képzelhető el, hogy a nagy parázna, a kimustrálásra váró társadalom, az új uralkodó, a fenevad tetszését fogja keresni, annak hízelkedik, annak magát fölajánlja, s kegyeire támaszkodik. A fenevad nem hozza magával a bíbort, a karmazsint, az aranyat, a drágaköveket és gyöngyöket, mindezek az asszonyon, a régi kultúrán és civilizáción vannak rajta. De a fenevad egy ideig összeáll az asszonnyal, nem természetes, hanem vadházasságra, s az összeállás alapja mindkettőnek hazugsága, amellyel egymást és magukat csalják. Éppen ez a hazugság, amelyet nem a fenevad, hanem az asszony talál ki, hogy hatalmát egy időre mentse, éppen a természetellenes, szellemileg parázna kapcsolatban rejlő hitszegés az az undorító tartalom, mely az asszony kezében lévő serleget tölti. Isten undorral fordul el ettől a hazug összeköttetéstől, neki tisztátalan, a magát áruló asszony és annak minden magakelletése.

A tiatirai egyházhoz írt levél jut eszünkbe, amikor olvassuk, hogy az asszony olyan nevet ír homlokára, amely titokként jelenik meg. Sátán mélységeiről beszél Tiatirában Jezabel asszony. Az utolsó idők egyháza is mély isteni bölcsességgel fogja feltüntetni a fenevaddal való kapcsolatát. A teológia lehet igen tiszteletre méltó személy, ha gyermeki, egyszerű és igaz marad. De a teológia is megromolhatik, mint minden asszony és akkor arra használja bölcsességét, hogy hamisított útlevelet adjon csalóknak, szélhámosoknak, megadja az egyház hitelességét a fenevadnak, aki az egyház, azaz a hamis próféta jótállásával fogja a földön diadalmenetét megtartani. A tiatirai mélység a teológia, mely azzal közeledik majd az utolsó világbirodalom hatalmas uralkodójához, hogy benne a fenevadtól is felhasználható mély bölcsesség van, lénye oly titok, amelyből évezredes bölcsesség bora buzog fel. Ez a parázna egyház minden időben kész volt a zsarnokok és uralkodók minden aljasságát egyházilag megmagyarázni és hitelesíteni, ha ebből neki előnye ígérkezett, titokteljes lényéről azonban Istenek más véleménye van; Isten egyszerűen ezt mondja a nő ismeretlen lényéről: nagy parázna, a föld paráznáinak és undorító dolgainak anyja! De mi kapcsolat van a parázna egyház és a parázna nagy város, az áruló hamis próféta és a parázna nagy város között?

De mi összefüggés van a hamis próféta és nagy Babilon, az apokalipszis két fogalma között? Az, ami az áruló papság és a tőlük vezetett parázna társadalom között van. Az egyik személy, a másik közösség. S a személy a tanító, felírja a tőle vezetett közösség homlokára, azaz ily névvel látja el a közösség eszmekörét, gondolkodását: Titok! Mélység! Valami túlvilágit, valami istenit akart sejtetni ebben a közösségben. Isten pedig kiállítja róla a bizonyítványt: E-világi mindenestől! Nincs benne titok! Nem más, csak parázna, a föld minden paráznaságának szülőanyja. Mert elárulta a rábízott titkot, ami túlvilágivá tette volna, levetkőzte szűzi tisztaságát és haszonért, a fenevad barátságáért evilágivá lett, hatalomra vágyóvá, érdekhajhászóvá. Nos, éppen ez a vonás az, amely legkevésbé, sőt egyáltalán nem illik rá a János korabeli, eredetében is pogány római birodalomra, hogy ez nem lehetett a nagy parázna, mert mindig pogány volt és sohasem árulta el a láthatatlan, a keresztyén Istent. Márpedig a bibliai szellemi paráznaság fogalma éppen ezen az áruláson alapszik. A nagy parázna, az utolsó idők Babilonja tehát valamikor keresztyén és istenhívő volt.

Csak így magyarázható meg az utolsó, most szemlélendő vonás is, szentek vérétől és Jézus tanúinak vérétől részeg. Ebben az ellentétben egyik oldalon az Istennek magukat odaadó szentek és a Jézusról hűségesen bizonyságot tevő hitvallók állanak, a másik oldalon a szellemi paráznák, akik magukat a fenevadnak adták oda és Jézus dicsősége helyett a fenevad nagyságát zengik. Közülünk váltak ki – mondja János azokról, akik antikrisztusi szellemet befogadtak –, de nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna. Ezek a keresztyének közül kiváló álkeresztyének lelkiismeretükben meg lesznek bélyegezve. Gőgösen fognak visszagondolni korábbi társaikra, s gyűlölködve veszik tudomásul, hogy azok nem mennek utánuk a fenevad táborába. A szentek és hitvallók hűsége annyira sérteni fogja őket, hogy mindenkinél türelmetlenebbül fogják üldözni korábbi társaikat, mindenkinél kegyetlenebbül fogják kívánni kiirtásukat. Elhitetik magukkal, hogy az helyes és nemes, amit ők tesznek, s mennél inkább akarják ezt elhinni, annál inkább kell a szenteket és hűségeseket megvetniük, alant látniuk. Az önáltatás útja a fanatizmus, amely a lélek részegsége. Fanatikusan fogják rágalmazni, gyűlölni és pusztítani azokat, akik nehézzé teszik nekik maguk igazolását. És láttam, hogy az asszony a szentek vérétől és Jézus tanúinak vérétől részeg.

Ki hát a végidőbéli nagy Babilon, a nagy parázna, az ékszerekkel megrakott, a veres fenevadon ülő asszony? Az eddigi fejtegetésekből levonható tanúságok szerint az az évezredek óta fejlődő közösség, amely két egymással össze nem férhető összeköttetést akar egymással összeegyeztetni, amely parázna egyház is és gazdag város is, mely egy hosszú emberi fejlődés kincseit, ékességét rakja magára, amely egyház akar lenni, de evilágiasságát is megőrzi, amely uralkodni akar, s ezért az uralkodókkal kacérkodott és versenytársa is lett az uralkodóknak, úgyhogy azok a történelem folyamán sokszor fordultak gyűlölettel ellene és készek voltak megölni. A történelemből jól ismerjük ezt az irányt, ezt a törekvést, ezt a gondolkodást. Ha azt mondanánk, hogy a nagy parázna a világias egyház, nem határoznók meg jól, mely sohasem volt egyház, csak a nevet bitorolta, világi alakulat volt, mely e-világban akart hatalmas, gazdag, megbecsült és élvező lenni. Ha azt mondanánk, hogy állam volt, megint nem találjuk el az igazságot, mert mellette mindig volt külön állam, a nagy parázna hol kacérkodott az állammal, hol versenyezett vele, hol harcolt ellene. Az, hogy e-világ történelme nem talált helyes nevet ennek a sajátságos emberi alakulatnak a megnevezésére, hogy e-világban élő, de mennyei polgárjoggal bíró szent testület nevét adta rá, egyháznak nevezte, azért érthető, mert érezte, hogy valami köze az éghez is van, amelyet megtagadott. Csak úgy tudta elfogadni ezt a közösséget a világ, ha hűtlen az éghez, mert így tudta magáénak tekinti, de azért a hűtlenségéért mégis megvetette, s paráznának tartotta. A látomás azonban helyesen fogta meg az asszony lényegét. Kettőssége miatt két nevet adott neki. Mivel a világhoz tartozik, Babilonnak nevezte. Mivel az éghez is tartozik, nagy paráznának nevezte.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 255–260. oldal.