Keresztények gyógyulása

Kedves Testvérek!

Az Úr Jézus a Gyógyító: sebeivel gyógyultunk meg.

Az Úr akarja, hogy meggyógyuljunk, megtisztuljunk.

Az üzenet a következő linken elérhető:

https://jezuskrisztusban.hu/2024/11/05/keresztenyek-gyogyulasa/

-<>-

Keresztények gyógyulása - Ökrös Ferenc

Isten temploma

TEMPLOM AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

Egyetlen épület, meghatározott helyen: Jeruzsálemben

Isten az emberiség teljes történelmét tekintetbe véve egyetlen templomot, pontosabban házat építtetett az Ő nevének a Földön az emberrel. Dávid határozott úgy a szívében, hogy házat épít Istennek. „Egybehívatta pedig Dávid Jeruzsálembe az Izrael összes fejedelmeit, a nemzetségek fejedelmeit, a király szolgálatában lévő csapatok elöljáróit, az ezredeseket, a századosokat, a király minden jószágának és marhájának gondviselőit, a maga fiait is, udvari szolgáival, a harcosokat minden erős vitézivel együtt. 2 És felállt Dávid király az ő lábaira, és mondta: Halljátok meg [szavamat] atyámfiai és én népem! Elvégeztem szívem szerint, hogy az Úr szövetsége ládájának nyugodalmas házat csináltatnék és a mi Istenünk lábainak zsámolyt; hozzá is készítettem [mindent] az építéshez.”

Az ezeréves uralkodás - 08. Rész

Ünnepek az ezeréves birodalomban

Zakariás 14.16-19-ben egy meglepő jóslatot találunk arról, hogy Izraelnek utolsó szabadítása és egybegyűjtése után azok a nemzetekhez tartozó emberek, akik megmaradnak a nagy nyomorúság idején, „esztendőről esztendőre mind felmennek, hogy hódoljanak a Királynak, a seregek Urának, és megünnepeljék a sátorok ünnepét. S majd lészen, hogy aki a föld nemzetei közül nem megy fel Jeruzsálembe, hogy hódoljon a Királynak, a seregek Urának, nem lesz eső”. A zsidóknak három nagy ünnepük volt, amelyeket 8 napig ültek: a húsvét vagy pászka, a pünkösd vagy aratás ünnepe és a sátorok ünnepe, mint harmadik és bezáró

Az ezeréves uralkodás - 07. Rész

Izrael missziója az ezeréves uralkodás alatt

Pál apostol ezt a missziót Izrael korábbi hosszú terméketlenségével szembe állítva így értékeli: „ha az ő elcsúszásuk gazdagságot hozott a világnak és alulmaradásuk a nemzetek meggazdagodását, mennyivel többet jelent majd teljességere jutásuk” (Róm.11,12). Mikor Izrael Messiását elvetette, Isten is elvetette népét, Izraelt, s a többi nemzethez fordult, hogy közülük hívjon ki népet magának: az egyházat. Tehát mi, nemzetbeliek, az ő elcsúszásuk által gazdagodtunk meg. A pogány nemzetek közül kihívott népet Isten egyszer teljességre fogja vinni, s azután visszatér elvetett népéhez, és azt is teljességre viszi. Ez azt jelenti, hogy minden hiányát kipótolja, és képessé teszi arra, hogy hivatását betöltse. Hiszen az egyház teljessége

Az ezeréves uralkodás - 06. Rész

„... Szemed látni fogja a Királyt szépségében ...”

(Ézs. 33,17)

Szobámban a berlini Stuckradnak egy képe függ, amelynek ez a címe. A képen két angyal ragad egy halálon átmentett fehér lelket előre a felhők fölé, és fölötte feltűnik sejtelmes, tiszta ragyogásban a kereszt. A kép gondolata igaz, de Ézsaiás másról beszél, sőt nagyon is földi régiókban mozog. A Király dicsőségét nem a felhők között, hanem a földi Sionon ígéri, Jeruzsálemben (Ézs. 33,20). Hogy nem a mennyei Jeruzsálemről van szó, azt mutatják az olyan vonatkozások, amilyenek az 5., 8., 9., 12. és 14-16. versben találhatók, amelyek a Király szépségének meglátóit

Az ezeréves uralkodás - 05. Rész

Izrael és Júda egybegyűjtése régi hazájába

Isten kiválasztott népének lenni nem csak kellemes érzéseket jelent, hanem sokszor kellemetlen, fájdalmas helyzetet, mert Isten megdicsőíti ugyan magát népében, de választott népéhez sokkal szigorúbb, mint más nemzetekhez. Bűneiket, hűtlenségeiket erősebben bünteti, tőlük többet követel. Izrael a legtöbbet szenvedett nép az összes nép között. A legkeményebb büntetés, amelyet Isten rámért, az volt, hogy a földről, amelyet Isten adott neki, elhurcolták idegenbe, s életét hontalanul kellett töltenie, amikor minden népnek megvolt a hazája. A választott nép

Az ezeréves uralkodás - 04. Rész

A Krisztus ítélőszéke előtt

Pál apostol két helyen is figyelmeztet arra, hogy mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt (Róm. 14,10; 2Kor 5,10). A két hely között némi különbség van, mert a Korinthusi levél szerint „mindnyájunknak állandóan láthatóknak kell lennünk” a Krisztus széke előtt, a Római levél szerint pedig „oda kell majd állanunk a Krisztus ítélőszékéhez” egyszer, amikor ítélni fog. Hogy pedig ez az odaállítás ítélet végett történik majd, arra világosan rámutat a Róma 14,12: „Tehát közülünk minden egyesnek számot kell adnia magáról”. Hogy nem az utolsó ítéletről beszél az apostol, az abból világos, hogy magáról és

Az ezeréves uralkodás - 03. Rész

Mit beszél a Biblia az ezeréves uralkodásról?

Félreérthetetlen szavakkal s az ezer évet megemlítve tulajdonképpen csak egy helyen szerepel: a Jel. 20,1-6.ban, ahol a látnok azt látja, hogy egy mennyből leszálló angyal Sátánt, aki a sárkány, régi kígyó és vádló (diabolos) – rágalmazó – nevet is viseli, egy lánccal lekötözi, azután a feneketlen mélységbe (abüssos) zárja, az abüssos ajtaját le is pecsételi, hogy ezer esztendeig Sátánnak ne legyen módja eltévelyíteni a nemzeteket. Az ezer év kezdetén a látnok trónokat pillant meg, amelyekre egyesek leülnek, akiknek az ítélkezés jogköre adatik, ami a régi világban az uralkodók jogköréhez tartozott. Azután lelkeket pillant meg a látnok,

Az ezeréves uralkodás - 02. Rész

Milyen lesz és hol lesz az egyház Jézus visszajövetelekor?

Az igaz egyháznak kifejlődéséhez időre van szüksége. Fejlődésének ideje alatt tisztul és nevelődik. Tisztulása alatt azt kell értenünk, hogy kiveti magából azt, amit Isten szentsége nem visel el. Ez a megszentelődés kétféleképpen történik: az igazi egyházban minden lélek kiveti magából azokat a törekvéseket, meggyőződéseket, nézőpontokat, terveket, célokat, felfogásokat, amelyek Isten igazságával és igazságosságával ellenkeznek; amellett az egész egyház kiveti magából azokat a lelkeket, akik nem akarnak megszentelődésen átmenni.

Az ezeréves uralkodás - 01. Rész

Miről van szó? Hogy gondolták eddig?

A Jel. 20,1-6 mély benyomást tett minden időben a keresztyén kedélyekre, s igen eltérő értelmezésekre adott alkalmat. Aszerint, hogy az emberek e világi, testi vagy reménykedő szellemi beállítottságúak voltak, hol már jelenvalónak, hol eljövendőnek, hol testi színekkel kirajzoltnak, hol szellemi alkatúnak gondolták az ezeréves uralkodást. Ágoston a katolikus egyházban látta megvalósulását., s bizonyos módosítással követték a reformátorok is. A Krisztus utáni ezredik esztendő végén várták az utolsó ítéletet. Münster Tamás és lázadó társai az általuk alapított államban látták megvalósulását. A pietizmus idején a tekintetek előre szegeződtek

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 01. Rész

Első látomás: A hét gyülekezet

Az első rendű szerző

„A felkent Jézus lelepleződése, Isten ajándékozta meg vele, hogy rabszolgáinak megmutassa azokat a dolgokat, melyeknek sietve meg kell történniök. Jelképekbe öltöztette, és úgy küldte el angyalán keresztül rabszolgájának, Jánosnak, 2 aki tanúságot tett az Isten Igéje mellett, a felkent Jézus bizonyságtétele mellett, s mind amellett, amiket csak látott. 3 Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják a prófétálás szavait, és megőrzik a benne megírtakat. Mert közel van az idő.” (Jel 1, 1-3)

A Jelenések könyve, pontosabban a lelepleződés könyve, levél alakban készült, s írója hét kis-ázsiai gyülekezethez intézte, mint ezt a 4. vers mutatja. Az író pedig János. A levélalak a 4. versnél kezdődik. Az első három vers azonban arra mutat, hogy a könyv valódi szerzője mégsem ő, hanem a felkent Jézus. János csak kapta ezt a csodálatos kijelentést, amíg hozzá érkezett, három kézen ment által. Isten „adta”, a felkent Jézus „megmutatta”, „jelekbe öntötte”, „elküldte”, s végül a kijelentést végző angyal elhozta. Az, amit Isten adott, s Jézus az angyal útján elküldött, Jézus Krisztus lelepleződése, Apokalüpsis-e. A görög apokalüpto ige lepel elhúzását jelenti s ezzel a mögötte tartózkodó személynek, vagy dolognak láthatóvá tételét válását. A földön járó Jézus a mennyei Atyának lelepleződése volt; ő maga mondta: „Fülöp, aki engem lát, az Atyát látja!” (Ján. 14,9). Persze Jézus itt nem a testi látásáról beszélt, úgy, hogy az Atya nem Jézus külső testalkatában vált láthatóvá. Itt a szellemi látásról, a belső látásról van szó, melynek a tanítványok már korábban e szóval adtak kifejezést: „Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek a Szentje!” (Ján. 6,69). Ebből a „mi”-ből ki voltak zárva a hitetlenek, kik Jézust testileg ismerték ugyan, de való lényéről alig sejtettek valamit. Jézus föltámadása, mennybemenetele úgy történt, hogy csak a hívők látták, s a hitetleneknek módjukban volt a csodát letagadni. Az Úr megdicsőülése tehát a világ szemének titok volt. Hogy pedig mennybemenetele után micsoda hatalom, dicsőség és imádat jutott osztályrészül, az még a hívőknek is titok ma még, s erről a dicsőségről próbálja meg a Jelenések könyve a leplet elvonni, hogy a kép „jelein”, mintegy kormos üvegen által ebbe a fényözönbe betekintsünk. A könyv tehát különböző lelepleződésekről tudósít: 1. bárányként lepleződik le Jézus az őt az égben imádó angyalok előtt, 2. ítélő fejedelemként a keresztyéneket üldöző lázadó világnak, 3. szabadítóként a szorongatott, rá váró választottaknak, 4. mindenekelőtt azonban Jánosnak szólt mind e lelepleződés, hogy azt jelekben a kiválasztott hét ázsiai gyülekezetnek adja tovább.

A lelepleződést Isten „adta”. Az adta szó azt mutatja, hogy Isten valakinek valamit ajándékozott. Az ajándék azoknak szól, akiknek abból hasznuk van, tehát a választottaknak, s akik annak örülnek, tehát az angyaloknak. Azonban azt olvassuk, hogy az ajándékozás Isten Fiának szól. Ez a tény azt mutatja, hogy Isten Fia az övéinek ügyét magáévá tette; az emberiség képviselőjeként állt Atyja elé, mint akkor, amikor imádkozott. „Atyám, azt akarom, hogy azok akiket nekem adtál, velem legyenek ott, ahol én vagyok!” (Ján. 17,24). Erre az értünk helytálló imádságra feleletül kapta meg Jézus a lelepleződés ajándékát, mely mint a lélektani bevezetésben láttuk, annak a távolságnak megszüntetését jelenti, mely közte és övéi közt van. Ahhoz ugyanis, hogy Jézussal együtt legyünk, nem térbeli távolságot kell legyőznünk, mert a szellemi világot nem tér, hanem a látás korlátozottsága választja el a mi világunktól. A Vele való egyesülés tehát az apokalipszis, a leleplezés. Az Atya az apokalipszist, tehát az övéivel való egyesülés lehetőségét megadta a Fiúnak.

A Fiú a kapott ajándékkal azonnal választott egyházához fordul, s még mielőtt az egyházat magához ragadhatná, hogy vele örökre egyesüljön, egyelőre a kijelentésben egyesül vele. Evégett elküldi a kijelentés angyalát Jánoshoz. A kijelentés angyalával már Dánielnél találkoztunk: Dánielnek Gábriel néven adja ki magát (Dán. 9,21). Világos, hogy ez a név a kijelentés képes világához tartozik, mert az angyaloknak földi nevei nincsenek, s beszédük a szemtől-szembe való tiszta látás lévén, egymást lényükről ismerik meg. Valamikor az emberi nevek is az elnevezett ember jelemének vagy testi alakjának legszembetűnőbb vonását fejezték ki; a név eredetileg jellemkép volt tehát. A Gábriel név is jellemkép; Isten vitéze a jelentése. Az Isten és a Sátán háborúja az igazság és a hazugság háborúja. Isten a valóság józanságával, a Sátán a csábítás szédítő hipnózisával, a hazugság mindenféle hatalom megnyilvánulásával, jeleivel és csodáival az igazságtalanságnak mindenféle eltévelyítésével küzd (II. Tessz. 2, 9-10). Az igazság a bűnös ember lelkének olyan, mint a kés; a hazugság úgy tűnik fel, mint lágy, gyógyító olaj: ennyibe a Sátán előnyben van Isten előtt. A hazugság szédítő terrorjával való szembeszegülésre több bátorság és erő kell, mint ahhoz, hogy kardnak vagy puskagolyónak menjünk neki. A kijelentés angyala az igazság harcosa: erős bástya, akin a hazugság ereje megtörik, ezért Gábriel a neve. Mivel azonban igen sok angyal küzdi ezt a harcot, azért sok angyalra illik a Gábriel név: tehát nem okvetlen ugyanaz az angyal jött Jánoshoz, mint Dánielhez. A Gábriel név különben is azt mutatja, hogy minden angyal jellem is, nem puszta szócső, vagy fonográf, aki gépiesen közvetíti az ág akaratát, hanem önálló harcos, aki akarattal és tudatosan harcol. Ilyen angyalt küldött felkent Jézus is Jánoshoz, hogy a kijelentés közlésével beleálljon abba a harcba, mely ebben a világban az igazság és a hazugság, az igazság és a hamisság között dúl. Maga a kijelentés-közlés már hadindítás; János Jézus bizonyságtételéért a pogányság ellen folytatott harc miatt jutott Patmosz szigetére (Jel. 1,9); itt azonban pihenés helyett új harcba ragadja őt az isteni kijelentés. Isten angyala tehát azért érkezik, hogy Jánost harcba állítsa.

Az angyal a felkent Jézus leleplezését közli Jánossal. Láttuk, hogy a leleplezésnek több értelme van; úgy is mondhatjuk, több foka. A teljes lelepleződés a szemtől- szembe látás lesz. Patmosz szigetén részleges leleplezés történt; a látnok nem szemtől-szembe látott, hanem képeken keresztül. Ezt fejezi ki as esémanen szó, melyet magyarra „jelekben tudtul adás”-sal fordítottam. A görög sémeion szó Jézus csodatetteinek is jelzésére szolgál, amennyiben ezek útján is az ég beszélt a sötétségben lévő földdel. Itt a szó két értelemben áll: 1. a könyv Isten csodajeleit tartalmazza, melyekkel az ellenálló világot meggyőzni igyekszik; 2. a könyv nem egyenes beszédben közli Isten kijelentését, hanem jelekben, vagy képekben; vagyis nem egyszerű hasonlatokban, hanem szimbólumokban. Mihelyt a képekkel szemben fogunk állni, azonnal fel fogjuk ismerni ugyanazokat az álomszerű jelenségeket, melyeket Ezékiel, Zakariás és Dániel könyvéből már jól ismerünk. A Jelenések könyvének nyelve tehát apokaliptikus, vagyis álomképek útján közlő. Megfejtésük tehát a már ismertetett kulcs segítségével történik: a képekből a létrehozó szellemi hatást kell kifejtenünk.

Akármilyen tudatos és szabad akaratból folyó is az angyal közvetítése, ő mégis csak szolga, aki egy másik szolgához, Jánoshoz közvetíti az üzenetet. A kijelentés maga Jézustól származik, kinek Christos (Felkent) a mellékneve. A felkenés az égi fölszerelést mutatja, mellyel Jézus a földön működött. Mint Luk. 4,18, Csel. 10,38 mutatja, a felkenés az isteni Szellem kiöntésével történik, s ennek a kedély megerősödése és öröm, továbbá az értelem megvilágosodása a következménye. (II. Kor. 1,21; Héb. 1,9; I. János 2,20. 27). Az Isten Fiának emberré tétele azt jelentette, hogy Jézus önálló emberi lélekké lett; így kedélyének és értelmének a fölülről (a szellemi világból) jövő megvilágosítására szüksége volt. Jézus volt az egyetlen ember, akiben az isteni Szellem semmi akadályra nem talált, s így az Atyával való összhangja tökéletes volt; ezért, ha valaki, ő viselheti teljes joggal a „Felkent” nevet. Nála minden szó és minden tett ebből az égi kenetből eredt. A „Felkent” nevet mennybemenetele után is megtartotta, de az most már nem a kenet elfogadóját, hanem a kenet jogos tulajdonosát és adóját jelzi. A fény, mely a Jelenések könyvéből az olvasóra kiárad, szintén ebből e kenetből sugárzik, melyet a mennyből a megdicsőült Fiú önt ki azokra, akik e kenetért imádkoznak: (Luk. 11,13) s a kenet vezetésének és tanításának engedelmeskedni készek.

Az első vers világosan mutatja, hogy a kijelentés nem csak Jánosnak szól, sőt elsősorban nem neki, mert Jézus egyenesen avégre kapta a lelepleződés lehetőségét, hogy „szolgáinak” mutassa meg; János tehát éppen olyan közlő szerv, mint az agyal, de a többi között János is ott van, mint első haszonélvező. Különbség van az ajándékozás módjai között is. Isten „adta” a Fiúnak, mert a kijelentésen való rendelkező jog is a Fiúé lett. A Fiú megmutatja szolgáinak, de magánál tartja a jogot, melyet egyszer, ha az óra üt, használni fog; az angyal pedig, kire a közlés feladat hárul, jelekbe, álomképekbe önti a kijelentést. Sem a megmutatás, sem a jelekbe öntés nem szól minden embernek, hanem csak az Úr szolgáinak, kik úgy eladták magukat Jézusnak örök tulajdonul, mint a római korszak rabszolgái urukéi voltak. Ez a rabszolgaság azonban édes rabság, mert benne rejlik a fiak szabadsága, kik mikor önként atyjuk alá rendelik magukat, atyjuk vagyonát, mint a magukét használják.

Még egy megjegyzés fűződik a kijelentendő dolgokhoz: hogy azoknak gyors egymásutánban (en takhei) kell megtörténniök, nem hamarosan, hanem hirtelen. A görög en takhei kifejezés tehát nem arra vonatkozik, hogy az Úr hamar, még az apostolok idejében eljő, hanem arra, hogy ezek a megjövendölt utolsó dolgok, ha egyszer kifejleni kezdenek, többé nem húzódnak el, hanem hamar, még egy emberöltő alatt is végbemehetnek. Így jövendölte az Úr Jézus is, mikor azt mondotta, hogy az a nemzedék, amely alatt a végső kifejlés elkezdődik, melynek idején az Úrtól említett jelek teljesedni kezdenek, nem múlik el, míg minden végbe nem megy (Máté 23,24). Ebben az ígéretben különös vigasztalás rejlik azok számára, akik az utolsó idők nagy nyomorúságában benne gyötrődnek majd, s vágyakozva fogják karjukat kinyújtani az isteni segítség után. Mily jó lesz tudni számukra, hogy megváltójuk neve: Jézus, vagyis: Segítő, Szabadító s, hogy ő hamar segíteni fog. Az en takhei kifejezés csak akkor érthető, ha feltételezzük, hogy a végső események elkezdődéséig a kifejlés normális lesz. Isten megadja a földi viszonyok megéréséhez szükséges időt; mihelyt azonban az isteni és sátáni vetés megérett, minden késedelem nélkül a vetésre kerül az isteni sarló, s az aratás igen gyors lesz. A közbeeső fejlődési idő a Jelenések könyvének nem tárgya, csak amennyiben a végső kifejlés erői már korábban is mutatkoznak, s így a jelen és a végső idő közötti kapcsolatot mutatják. A Jelenések könyvének 2. és 3. fejezete ezeket az erőket igyekszik az egyház történelmében megtalálni s a történésből kiboncolni. Még a hét pecsét tartalma is az egész egyháztörténelem idejére szól; noha ezek a csapások az utolsó időben sűrítve jelennek meg. Mennél tovább megyünk a könyv olvasásában, annál lüktetőbb lesz az elbeszélés módja, az események torlódnak, egymásra halmozódnak és észrevesszük, hogy rövid idő alatt rendkívül sokoldalú történés megy végbe. Fejezeteken át ugyanannak a történésnek különböző oldalai tűnnek elénkbe.

Az sem véletlen, hogy miért János és miért nem Péter, vagy Pál kapta ezt a végső és szinte mindennél fontosabb isteni kijelentést. Krisztus egyházában, mint testben, különbözők a tagok. Különbözők az adományok és különbözők a szolgálatok. János nem a legszelídebb, de a legbefeléfordulóbb volt az apostolok között, igazi bethániai Mária-természet; Péter inkább a tettbeli döntés, Pál a határozott, világos tanítás embere volt. Először mind eltévelyedtek. János nem ismerte fel, hogy micsoda szellem lakik benne, Péter megtorpant, mikor először kellett Jézus nélkül cselekednie; Pál a tévelygés és hazugság szolgálatán kezdte, aztán mindenik elvégezte a rábízott isteni feladatot. Hogy az evangéliumot a zsidóktól a pogányokhoz kell átvinni, azt Péter döntötte el, nem Pál (Csel. 10). De Péter nem tudta az új lépés következményeit helyesen levonni, abban meg is tévedt (Gal. 2). A tanítás világos kifejtése Pál feladata volt (Ef. 3, 1-11). Most azonban nem döntésről volt szó, hanem szenvedések között való kitartásról; nem világos tanítást kellett meghatározni, hanem képeket látni, melyekben az igazság bizonyos fokig évezredekre rejtve marad, s csak az idők végén fejlik ki, mint a földbe ültetett mag. Erre a szenvedő tűrésre, erre az odaadó, magát megtagadó látásra János volt a megfelelő ember. Az a János, aki Péterrel együtt futott a megnyílt sírhoz, de nem ment be abba, hanem kinn megállott, hogy a tényeken elmélkedjék. Az a János, aki az egyház első napjaiban mindenhová Péterrel együtt járt, s mindenben Péternek engedte át a beszédet és a cselekvést, de aki nélkül Péter bizonyára elvesztette volna a cselekvés mélységét, mert János a vele való négyszemközti beszélgetésekben mutatta meg a rábízott isteni talentumot. Az a János, aki Pál nyomán járt a kis-ázsiai gyülekezetek szervezésében; a gyülekezeteket nem ő alapította, nem ő indította el a helyes úton, de a Páltól alapított gyülekezetekben ő képviselte a szeretet mélyre vivő hatalmát. Az a János, akit maga Jézus előre kijelölt erre a feladatra, amikor Péter kis féltékenységgel megkérdezte: „Hát ővele mi lesz?” s Jézus így válaszolt: „Ha azt akarnám, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit érint az téged?!” Péter vértanúhalált halt, mint a tett kiváltságos embere; János ellenben – habár csak szellemben – megélte az Úr visszajövetelét. Bár, amit átélt, nem a maga számára kapta, hanem a gyülekezetnek, hogy a gyűlölet közepette a szeretetet gyarapítsa. Ő volt az Úr legjobb tolmácsa akkor is, mikor az evangéliumát írta, akkor is, amikor a mennyből rendelkező Jézus üzenetét közvetítette. „Bizonyságot tett az Isten beszédéről és Felkent Jézus bizonyságtételéről.” Hűségét mutatja, hogy nem magát adta olvasóinak, hanem egyszerű tolmács maradt. Lelkiismeretes, hű tolmács, aki a rábízottból semmit el nem hagyott, aki mindenről bizonyságot tett, „amit csak látott”.

János tudta, hogy e csodálatos látások sáfárságként bízattak reá. Látta, hogy bizonyságtétele, hogy fog gyülekezetről-gyülekezetre, lélekről-lélekre menni. Még nincs könyvnyomtatás, az íróeszköz még drága. Boldog az a gyülekezet, mely egy pergamentekercset megszerezhet, hogy a felolvasó a gyülekezet minden tagja előtt felolvashassa az apostol üzenetét! Hiszen még olvasni sem tud a legtöbb. Fáradt rabszolgák, egyszerű kézművesek ülnek ott az esti vagy éjjeli órákban, hogy a pihenéstől elvett időben az Istentől jövő vigasztalás, vagy intés szavaira figyeljenek. Ők érezték legjobban a kor vadállati természetét, akik a legutolsók, a legnyomorultabbak voltak. Hiszen nem volt közöttük sok a bölcs, a hatalmas és az előkelő (I. Kor. 1,26). János boldogan írta a nagy üzenetet, mert tudta, hogy ezeket az Istentől szeretett kicsinyeket is boldogokká fogja tenni. „Boldog, aki felolvassa, boldogok, akik hallgatják a jövendölés beszédeit!” Mert olyan ez a látomás, mint sötét alagút, melyen rémekkel küszködve, megfélemlítve, meggyötörve küzdi át magát a látnok, de aztán napfényes, virágzó részekre jut, s a paradicsom szépsége veszi körül. Az olvasó és a hallgatók ugyanazt fogják átélni, mint amit a próféta átélt. A látomásbeli szenvedések elő-ízét máris érzik; az antikrisztusi méreg már hat a világban; a látóhatár sötétedik. De a vigasztalás erejét csak az érzi, aki szemét le nem veszi arról, akitől egyedül vigasztalás jöhet, és szüntelenül szívében forgatja az Isten beszédeit, mint egykor Mária a pásztorokkal közölt isteni üzenettel tette (Luk. 2,19); vagy mint ahogy Jézus szüntelen abban maradt, ami az ő mennyei Atyjának dolga volt (Luk. 2,49). Másként, mint világtól elfordulva és a mennyei Atya előtt egészen kitárulva, nem lehet a mennyei vigasztalás örömében megmaradni.

Az örömnek egyik forrása az a nagy fordulat, mely a mai gonosz világ helyére egyszer Isten országát fogja állítani; a másik forrása ellenben az a biztatás, hogy a felváltás ideje közel van. Nehéz a hívőnek a világ üldözése és kísértései között élnie, de vigasztalódjék, mert a szabadulás nincs többé messze. Hogy az Úr Jézus hamar visszajő, az kétségkívül a bibliai keresztyénség közös reménysége volt. Ha ezt a reménységet határozott ígéretek nem alapozták is meg, de ki sem zárták. Voltak okok, melyekből arra kellett következtetni, hogy az emberiség gyorsan érik a végső aratásra. Az idők jeleit az Úr maga a következőkben állapította meg: 1) az emberi bűn fokozódása, 2) a tévelyítés nagysága, 3) Isten fenyítő közeledésének jelei, csapások, ijesztő jelenségek, 4) a keresztyének üldözése, 5) az evangéliumnak minden nemzet előtt való hirdetése (Máté 24). A dolgok mélyét néző keresztyének megfigyelték, hogy amilyen mértékben terjed az evangélium világossága, oly mértékben fokozódik azzal szemben az ellenállás, nő a bűn hatalma, s az eltévelyítés sodra. Az evangéliumnak az első században való meglepően gyors terjedése joggal ébreszthette hát azt a reményt, hogy az idő hamar megérik az Úr visszajövetelére. A természeti és kozmikus jelenségek gyakoribb jelentkezését, s a büntetések idejének a választottak kedvéért való megrövidítését rövid időn belül várhatták. Ez a várakozás ésszerű és bibliai volt. Amit ezek az első keresztyének vártak, annak be is kellett volna következnie, ha az evangélium diadalútja úgy folytatódott volna, ahogy elkezdődött. Valami azonban közbejött, amire ők nem számítottak: az egyház megfáradt és elaludt, mert tagjai Isten helyett magukra tekintettek. Abban a pillanatban, ahogy a keresztyének ébersége elfogyott, a konkoly és a búza szétválása kevésbé észrevehető lett, a sátáni erők munkája is csökkent. Mikor az egyház megszűnt hegyen épített város lenni, a bűn sem kiáltott többé oly hangosan az utcán; miután a gonosz könnyebben terjed, ha a világosság angyalának ruhájába öltözhetik. Az egyház elalvása tehát az Úr Jézus visszajövetelét kitolta a messze jövőbe. Ezt az apostolok előre nem láthatták, de látta az Úr, ki példázataiban a hosszú várakozás lehetőségére utal (lásd a bevezetést). Erre ugyan a testi értelem azt mondhatja, hogy ha az emberek viselkedésétől függ az Úr visszajövetelének órája, Jézus nem mondaná, hogy az időmennyiségeket és időpontokat az Atya a saját hatalmába helyezte. Erre azonban az a válaszom, hogy az Atya előre látta a keresztyének elalvását és az időpont megállapításánál azt tekintetbe is vette; sőt az Úr Jézus maga is célzott erre az elalvásra a tíz szűz példázatában. Olyanféle volt ez a késés, mint az egyiptomi szabadulás után az Ígéret földjére való bemenetel. Ahogy a zsidók Egyiptomból feljöttek, azonnal bemehettek volna a Szent Földre, de a kémek hitetlensége és a nép gyávasága miatt Isten negyven éves vándorlásra visszavetette őket a sivatagba (IV. Mózes 13,14). Jogos és igaz volt tehát az apostolok várakozása, hogy az idő közel van, hisz olyanok voltak ők az egyház fölött, mint Mózes a zsidó nép fölött, s ha rajtuk állott volna, az egyház is hamar bement volna az Ígéret Földjére. De nem rajtuk állott s nem is Istenen múlott, hogy az egyháznak a rostálás idején kellett még keresztül mennie. Az emberi természetből következett, hogy Isten nem szaggathatta ki azonnal a konkolyt a búza közül, mert a búzát is vele szaggatta volna: konkoly és búza évezredeken át olyan szorosan össze voltak nőve. Bizonyos értelemben mégis minden időre állott az isteni ígéret, hogy az idő közel van. Az nekünk ebereknek sovány vigasztalás, hogy Istennél ezer esztendő annyi, mint egy nap, mert nekünk nem annyi, s az ígéret nem az égieknek adatott, hanem földi embereknek. Hanem olyan értelemben volt ez az ígéret igaz, hogy a megpróbáltatás ideje mindig rövid volt azoknak, akik Istenben bíztak, mert Isten hamar jött őket megvigasztalni és fölegyenesíteni. Azért adta Isten az egyház történetében a világosság folyton megújuló győzelmeit, a különböző reformációkat, a középkori szentek ragyogó példáit, Zwingli, Luther és Kálvin bizonyságtételét, az újkori evangéliumi megmozdulásokat és ébredéseket, melyek a római egyház területeit sem kerülték ki, hogy az egyház elaléló tagjait fel-felüdítse, előbbre vigye, a világból kihozza, Jézus szellemközösségében összekovácsolja, s így ama dicső hajnalhasadást közelebb hozza. Ahogy Jánoshoz Patmosz szigetén, úgy volt Isten az egyházhoz az ébredés minden idejében csakugyan közel.

A második szerző

„János az Ázsiában lévő hét eklézsiának. Kegyelem és békesség szálljon rátok attól, aki van, volt és eljövendő, továbbá a trón előtt lévő hét Szellemtől 5 és a Felkent Jézustól, ama hű Tanútól, ki a halottak közt az elsőszülött, a föld királyainak fejedelme, ő minket szeretett, vétkeinkből vérével feloldott, 6 s Isten és Atyja számára királyságot és papokat csinált belőlünk. Övé legyen hát a dicsőség és az uralom az örök korok korain át. Ámen.” (Jel. 1, 4-6)

A könyv első címzése Istentől indult ki, hogy Jézuson, az angyalon és Jánoson keresztül Isten szolgáihoz jusson. A második címzés Jánostól indul ki, aki hét ázsiai gyülekezethez szól, de a levélíró visszafordul a Szentháromság három szent személyéhez, onnan esdve alá kegyelmet és békességet és odafordítva a dicsőséget és az erőt. Az embert kereső Isten és az Istent kereső ember együtt írják ezt a csodálatos levelet. Míg az isteni címzésben csak általánosságban Jézus rabszolgáiról olvasunk, az emberi címzés hét ázsiai gyülekezethez szól, melyekben János akkoriban szolgált. A két tény összevetéséből az következik, hogy a hét gyülekezet az egész egyház helyén áll, mint pars pro toto. János azokhoz fordul, akikkel érintkezésben van, az Üdvözítő ellenben minden szolgájának szánta az üzenetet.

Ázsia alatt a mai Kisázsia délnyugati részét kell értenünk, mely mint egységes provincia ebben a korban az Asia nevet viselte

János tisztán megkülönbözteti a Szentháromság három személyét, nincs kétség afelől, hogy az istenségnek a hármas felfogása nem az egyháztörténelem folyamán később kitalált hitcikk, hanem bibliai igazság, melyet nem későbbi dogma szemszögéből, hanem magából a bibliából kell megérteni. A magyar „személy” szó, mellyel a Szentháromság tagjait jelöljük, a latin persona fordítása, mely azonban nem fejez ki ekkora önállóságot, mint a magyar sze­mély, hanem inkább szerepet jelent, melyet a színész a felvett álarccal együtt a régi színházban cserélgetett. Ha a személy szó túl nagy önállóságot, a több szerep egy szereplővel talán túl kicsiny szétválást jelent, úgyhogy a megfelelő nevet igen nehéz megtalálni. Bizonyos, hogy a Szentírásban a Szentháromság tagjait egy eset kivételével soha egymás nélkül munkában nem találjuk, s ez az egy eset: a Fiúnak emberré létele. Itt, ahol az istenség emberi lélekbe költözött, oly isteni titokkal állunk szemben, melyet, míg az isteni titkokat szemtől-szembe nem látjuk, megérteni nem leszünk képesek. Még ebben az állapotban is Atya és Fiú között oly egység volt, melyet emberileg felmérni nem lehet. A Szentháromság isteni titkát kutató bölcsességünk csakugyan hasonlít az óceánt kagylóval méregető gyermekhez. Ennek a helynek alapján a Szentháromság három szemé­lyét a következőképp határozhatjuk meg: Az első az örök változatlanság: aki van, aki volt és aki eljövendő. Nem azon kezdi, aki volt, hanem így: aki van. Ezzel azt akarja mondani, hogy az Isten örök jelen, s az ő változatlan jelene öröktől fogva kezdődött (aki volt) és örökké tart (aki eljövendő), mint ahogy Jézus is így határozta meg saját lényét: „Mielőtt Ábrahám volt, Én vagyok!” (Ján. 8,58). Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a héber Jehova (újabb tudományos olvasás szerint Jahve) név, mely tehát egyformán illik az Atyára és a földön járó Fiúra is, amennyiben annak örök eredetét tekintjük; ezt ugyanis mondhatjuk, hogy a Fiú az Atya örökkévalóságában részes. Ebből következik, hogy a Szentháromság személyei egymás tulajdonságaiban részesek, tehát nem a tulajdonságok külön­böztetik meg őket. A második személy a Trón előtt lévő hét szellem. Miért hét, ha egy? Itt tűnik ki legvilágosabban, hogy a számszimbolikában a számoknak semmi mennyiségjelentése nincs, hanem tisztán tulajdonságokat jelentenek. A bevezető részben a hetes szám jelentését a 3 és 4 összeadásából származtattuk, mivel 3 a működő istenség, 4 az isteni működés tárgyát képező világ száma, a 7 a világban való isteni működést jelöli, tehát a világban végbemenő szent történést és a történés szent jellegét. A profán történés száma az 5, 10, 40, stb. A hét szellem tehát a világban működő szent Szellem, több, mintha csak annyit mondanánk, hogy szent Szellem, mert itt a világban való működésen van a hangsúly. Hogy ez a hét Szellem a Trónus előtt van, annak az a jelentése, hogy a Trónustól indul ki és útra, működésre készen van. János tehát az áldást a mozdíthatatlan, örök egy Istentől várja a világban működő szent Szellem munká­ja révén. A harmadik személy a felkent Jézus, ki most már, ha ember volt is, mennybemenetele óta úgy számít, mint az istenség egyik személye. Hogy „felkent”, vagyis, hogy a Szellem kenete rajta van, az azt jelenti, hogy az istenség egyes személyei egymásban részesek, akár csak az Ezékiel csodálatos, egymás­ban forgó kerekei. Hogy Jézus, vagyis magyarul Üdvözítő, Szabadító az nem azt jelenti, hogy földi lényét vitte a mennybe, s pogányosan emberből Istenné lett, mert az üdvözítő akaratot az égből vitte magával a földre, s a földről csak az áldozatot vitte fel az égbe, melynek ott a földön kellett történnie, hogy úgy jelenjék meg a Trón előtt, mint az áldozat vérét a szentek szentjébe vivő főpap. Ennek a Felkent Jézusnak különben három utójelzője van: 1. hű Tanú, 2. halottak közül elsőszülött, 3. Föld királyainak fejedelme. E három jelző csodálatos utazásról beszél: lejött hozzánk az Égből, mint az Ég Tanúja, hogy hírül hozza: Az Atya szeret! Itt mi, emberek, megöltük ezért a hírért, mert a gonosz, Istentől elfordult embernek nem kell Isten szeretete, az isteni szeretet csak lelkiismeretét terheli és nem hagyja a bűnös szerzeményt nyugodtan élvezni. De Atyja igazságosnak ítélte őt és feltámasztotta. Logikailag ő az első feltámasztott, mert minden más halálon vett győzelem az ő győzelmén alapul, ezért ő a halottak közül az elsőszülött. Aki földön utolsó lett, annak az ég az első helyet adta: a megáldozott Báránynak a Trónra kellett jutnia, arra a trónra, mely a teremtő Isten ereje által minden más trón fölött van. Ez a körforgás azonban, mely a Fiú pályáján nyilvánul meg, az egész istenségben megtalálható. Az örök, változhatatlan Isten a kiinduló pont, a hét Szellem állandóan hordja az Ég fényét a földre, s a fényből lesz minden szellemi energia. Végül az áldozat, a földön elhasznált fény, látszólag erőtlenül mint megáldozott Bárány, visszatér a trónushoz, ott azonban kitűnik, hogy még na­gyobb erő lett belőle. Az istenség olyan, mint a világmindenség szíve, melyből életadó vér szüntelen kiárad, hogy hálaként és magasztalásként oda szüntelen visszatérjen. És csakugyan, alig, hogy ebből a csodálatos isteni forrásból aláimádkozza az áldást János, azonnal visszafordítja azt magasztalás gyanánt, hogy ahonnan az isteni áldás kiáradt, oda az emberi áldás áradjon vissza.

János, a másodrendű író tehát három-egy Istentől kegyelmet és békességet kér az ázsiai hét gyülekezetnek. Az Istenből kiáradó szellem is hét, mert a világ­ba viszi Isten szentségét, s a gyülekezet is hét, mert Isten magának szentelte. Világos, hogy a gyülekezetek hetes száma célzatos és a földön lévő összes szen­tek helyett jelenik meg, kiknek – mint láttuk – a Felkent Jézus a maga lelep­leződését (apokalipszisét) meg akarja mutatni. Az áldás, mely a maga kör­forgásában az égből a földre elindul: kegyelem és békesség. A görög kharis szó, melyet kegyelemmel fordítunk, a khara (öröm) szóból ered, s így a kegyelem Istennek az embervilágra kiömlő öröme. A kegyelem derűjét a harag vihara vált­ja föl, ha Isten öröme búsulásra változik, János tehát azt kívánja az egyháznak, hogy az ég derüljön fel fölötte, s Isten örömmel tekintsen rá. Ha az ég nem haragszik, az embernek békessége van a földön, a békesség tehát a kegyelemből származik. Ezért mondja: „kegyelem nektek!” s csak hozzáteszi: „és békesség”. A kettő közül a kegyelem a fontos, mert benne foglaltatik a békesség is. Abban az életfolyamban, mely a trónustól indul ki, benne van az isteni harag is, meg az isteni kegyelem is. A harag öl, a kegyelem elevenít; de a harag öldöklése nélkül nem támad élet; az ó-nak el kell pusztulnia, hogy az új megszülessék, belőlünk mindig ágak töretnek ki, hogy új ágak beoltathassanak. Az író kívánsága az, hogy az élet alkotó ereje dolgozzék rajtunk, ne a romboló; Istennel való találkozásaink ne az ítélet, hanem a könyörület jegyében folyjanak le, hogy térdünkről a sírás után megdicsőült örömmel keljünk fel, s mikor Istenre fölte­kintünk, az Üdvözítő áldott szerető arcát lássuk, s arról szüntelen patakként foly­jék ránk az öröm. Akkor aztán, ha a világ háborgat is, ha Jézus tanúiként üldöztetést kell szenvednünk is, a vihartól szántott világban, mintha rejtekben élnénk, békességünk lesz. Isten hűsége nem függ a mi hűségünktől és engedelmességünk­től; de az, hogy hűségében megsimogat-e, vagy megfenyít, hogy a kegyelem, vagy a harag érvényesül-e, már a mi hűségünktől és engedelmességünktől függ. Isten hű és megőrzi övéit, de nem mindig kegyelemmel, hanem olykor haraggal tart meg. Azért János imádsága nekünk intés. A folyamat azonban nem áll meg az embernél, hanem visszafordul, mint hála és dicséret, s ezt a visszafordítást az egész egyház színe előtt mindjárt János elkezdi ezzel az imádsággal: „Annak, aki szeretett ben­nünket, vérével bűneinktől megváltott s az Isten és Atyja számára királysággá és papokká tett, legyen korszakokról korszakokra dicsőség és erő!” A magasztalás hármas megokolásában megint a szeretet útjának három állomása lép elénk: 1) öröktől fogva szerető Isten, 2) az emberi vérét váltságul adó Isten és 3) a menny­ben uralkodó és maga után övéit is a dicsőségbe vonó Isten. A szeretet és kegyelem nem egy, mert a kegyelem napfény, de a szeretet a halál és éjszaka sötét­ségét is járja. A szeretet utánunk leszállóit a bűn éjszakájában, hogy azt a kegyelem napjává derítse. A királyság az isteni Trón örök napfényét jelenti, Istennek rajtunk való uralkodását s a mi uralkodásunkat, a papság közbenjáró tisztsége pedig a bajban lévők után menést, az értük való teher-hordozást és küzdést. Szóval minden mondatban szinte az életnek azt a csodálatos körforgását látjuk, mely szüntelen dobogó szívként ebben a világban a szeretet örök vérke­ringését hozza létre; mert élet és szeretet egy. És ennek a körforgásnak sohasem lesz vége. Az Isten világkormányzásában korszakok jöhetnek korszakok után: a szeretet körárama tovább folyik Istenből ki és Istenbe be: változhatik a történelem, bűn és sötétség korszaka után következhetik kegyelem korszaka, s a kegyelem fokozódhatik, hogy addig nem ismert új kegyelem legyen belőle, s így a jövő korszakokba Isten dicsősége soha meg nem unható új meg új alakban jelenhetik meg: de a szeretet ugyanaz marad, ha mindig melegebben és tündöklőbben fog keringeni is az új világ ereiben. (Az örökkévaló fordítás nem pontos. Aion, mit örökkévalósággal fordítanak, két jelentéssel áll a Bibliában: 1) folytonosságot jelent az, aminthogy aei = mindig szóból ered; 2) egy folytonosan, s hosszan tartó nagyobb időmennyiséget, tehát korszakot jelent. Isten mindig új és új kezdéseket tesz a történelemben, s minden új kezdés új korszakot nyit meg.)

Az író benne tudja magát a szeretet körforgó folyamában, őt is ragadja magá­val, s amint megdicsőült örömmel beszél róla, s az isteni szeretet árjába a maga szeretetét is beleönti, elmondott szavait egy ámennel erősíti meg. A szó a héber­ben az igazsággal és hűséggel áll kapcsolatban: mint erősítő szó azt jelenti, hogy amit elmondunk, igaz, megbízható. Lassanként a szent áhítat kifejezése lett, mely Isten megbízhatóságának, hűségének láttára tör fel az örök és változhatatlan Isten előtt leboruló, s őt csodáló emberi lélekből. A másodrendű szerző tehát, amikor megnevezi magát, odaáll ennek a végtelen hűségnek, örök Kősziklának ömlő szeretetnek árnyékába, hogy senki se lássa őt, az egyszerű tolmácsot, hanem azt, aki az üzenetnek igazi küldője: a három-egy Istent. A kettős szerzőség tehát csak a földi formát szolgálja: az igazi szerző az, aki ezt az apokalüpsist mennyei Atyjától kapta.

A tárgy

„Íme jön a felhőkkel, meg fogja őt látni minden szem, azok is, akik átszögezték őt, és gyászt ül miatta a föld minden törzse. Úgy lesz! Ámen!" (Jel. 1,7)

Az apostol a könyv írójának említése után azonnal pontosabban megjelöli a könyv tárgyát, melyet tulajdonképpen a kezdőszavak megmondottak már; a Felkent Jézus lelepleződése. Ez a lelepleződés, vagy megjelenés így fog megtörténni: 1) Felmerül a felhők mögül, mint ahogy mennybemenetelkor azok fogták el a tanítványok szeme elől; 2) most már nem lesz különbség hívők és hitetlenek között, mint ahogy feltámadása után csak a hívőknek jelent meg, hanem minden szem látni fogja őt, még ellenségei is, akik őt általszögezték, vagyis azok, akik követeivel ugyanazt tették, amit Kajafás és Pilátus ővele tet­tek; 3) az egész földön nagy gyász lesz őmiatta úgy, mint ahogy Zakariás prófé­ta jövendölte: „Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelem­nek és könyörületességnek Szellemét, s reám tekintenek, akik által szögeztek és úgy siratják őt, mint az egyszülött Fiút szokták siratni. Azon a napon nagy si­ralom lesz Jeruzsálemben, amilyen a hadarimmoni siralom Megiddo völgyében volt. S majd sír a föld: nemzetségek és nemzetségek külön, a Dávid házának nemzetsége külön és feleségeik is külön, a Nátán házának nemzetségei is külön és feleségeik is külön, a Lévi házának nemzetsége is külön és feleségeik is külön, a Sémei nemzetsége külön, feleségeik is külön, a többi nemzetség is mind, nemzetségek és nemzetségek külön, feleségeik is külön." (Zak. 12, 10-14). Ez a sírás nem félelem-szülte gyáva jajveszékelésnek látszik, hanem a bűnbánat sírásának. A Jelenések könyvének tárgya tehát: Jézus megjelenése, az emberiség föleszmélése Jézus hatalmára és egy ezt követő, minden emberi törzsre kiterjedő bűnbánat: röviden: az a nagy fordulat, mellyel Isten országa földre leszáll, amelyért annyi buzgó szív imádkozott: Jöjjön el a te országod! Ezt a tárgyat azon­ban nem száraz megállapítás alakjában közli az író, hanem diadalmas föl-kiáltással: Lám, jön a felhőkkel! Mintha már útban volna és csakugyan, János látta is elindulni, s a földre megérkezni. Amit közöl tehát, az megélés, tapasztalat tárgya, s János nem hírtudósító, hanem bizonyságtévő. Ezt a tanúszolgálatot pecsételi meg a megerősítés kettős fölkiáltása: Bizony! Ámen! Az egyik, melyet lefordítottunk, görögül (nai, az ámen fordítása) a másik zsidóul. Az egész Jelenések könyve nem valami hírlaptudósítás benyomását teszi, hanem az egyidejű megélésnek csodálatos hangulatát kelti, mintha Jánossal együtt ott állanánk azon a napon, melyen a felhők mögül előtűnik.

A bemutatkozás

„Én vagyok az Alfa és az Omega – így szól az Úr, az Isten, aki van, volt és eljövendő, a mindeneken uralkodó.” (Jel. 1,8)

„Én, János, testvéretek, a Jézusban való szorongattatásban, királyságban és kitartásban közösségben vagyok veletek, az Isten Igéjéért és a Jézus bizonyságtételéért a Patmosznak nevezett szigetre kerültem. 10 „Szellemben elju­tottam az Úr napjára, és akkor a hátam mögül erős hangot hallottam, mintha kürt harsogna, 11 s az a hang azt mondotta: „Írd könyvbe amit látsz, és küldd el a hét eklézsiának Efézusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába.” 12 Ekkor megfordultam, hogy lássam azt, akinek hangja szólt hozzám, s mikor megfordultam, hét arany mécslábat láttam. 13 A mécslábak között valakit láttam, aki emberfiához hasonlított. Sarkig érő ruhá­ba volt öltözve, a mellén aranyöv övezte, 14 feje és haja fehér volt, mint a fehér gyapjú; 15 szeme mintha tűzláng lett volna, lába kemencében olvasztott libanoni érchez hasonlított; hangja mintha víztömeg zúgása lett volna, 16 jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles pallos jött elő. A látvány olyan ragyogó volt, mint mikor a nap teljes hatalmával fénylik. 17 Mikor megláttam őt, úgy estem lábához, mintha halott volnék, de ő rám helyezte jobb kezét, és így szólt." (Jel. 1, 9-17)

A jövőből elővillanó fény után, mellyel az író a könyv tárgyát megjelölte, hirtelen megszólal az, akinek eljövetelét az apostol a világtörténelem nagy for­dulópontjaként hirdette. János bizonyára visszaemlékezett arra, hogy neki hogyan mutatkozott be az Úr, amikor a kijelentés megkezdődött, s ugyanazok­nak a szavaknak idézésével folytatja most a tárgy megnevezését: az esemény után a személyt mutatja be, akiről a kijelentés szól. A Szentháromság szemé­lyeinek kongruenciáját, vagyis teljes hasonlóságát és egyenlőségét mutatja, hogy Jézus ugyanazokat a szavakat használja magáról, mint amelyek előbb az Atyát jelölték: aki vagyok, aki voltam, és aki eljövendek. A görög participiumot mon­datra fölbontva jogunk van első személybe tenni, ahogy az értelem azt megkívánja. A bemutatkozást azonban nem ezzel kezdi az Úr, hanem azzal, hogy ő is az örök jelenlétben él, mely a múltban is ugyanaz volt és a jövőben is ugyanaz lesz, levonja a teremtésre nézve a következményét azzal, hogy magát Alfának és Omegának mondja, a görög ábécé első és utolsó betűjének, mintha magyarul azt mondaná: Én vagyok az A és Z. Az örök jelenlétet kifejező szavak után pedig ezt függeszti: Én vagyok a Mindenható! Nem felesleges ismétlésről van itt szó. Amikor a Fiú egyik oldalon az Atyával való teljes egységét, mint kiindulópontot hangoztatja, ugyanakkor magának tulajdonítja a világot létre­hozó, célhoz juttató és akaratával minden percben általható teremtő tevékenységet is. Az Alfa és Omega közé esik ugyanis a mindenhatóság, vagy talán még pontosabban fordítva: a mindennel bírás. Az a kérdés vetődik fel hát: mi szükség a Szentháromságban külön személyeket megkülönböztetni, ha ezek a személyek teljesen összeesnek, kongruensek? Erre a kérdésre itt találjuk meg a feleletet: a Fiú abban különbözik az Atyától, hogy az Atya lényét kiviszi a teremtésbe, a Fiú tehát a teremtésben feltűnő Isten, teljesen ugyanaz, csak addig, amíg a teremtésben időzik, kisebb az Atyánál, mert a teremtésben az egész isten­ségből csak egy rész jelenhetik meg (Ján. 14,28). Azért a Fiúnak a teremtésből vissza kell menni az Atyához, hogy övéiért többet tehessen, a Fiú így viszony­lik az Atyához, mint a kimondott szó a gondolathoz, azért a Fiú neve: az Ige, a Szó. Az Atya szeretet, tehát mikor a világba leszáll, áldozat lesz belőle. A Golgotán függő Jézusban tehát az Atya önmagát ösmeri fel, természetes tehát, hogy amikor a Bárány a mennybe érkezik, helye csak a Trónus lehet. Mikor tehát az istenség Atyára és Fiúra oszlik, mindkettő teljes és mindkettő ugyanaz marad. Ezt a számvetést mi emberek megérteni nem tudjuk, de éppen ez a Szentháromság titka, ez a szellemvilág számvetése. Ugyanolyan művelet ez, mint a szeretet számvetése: mennél többet adunk belőle, annál több marad nekünk: vagy az igazság számvetése: mennél hosszabb ideig világít, annál fénye­sebben ragyog. Az istenségnek ezt a megoszlását a szeretet viszi véghez, mely magát teremtményeivel közölni akarja. A szeretet soha el nem fogy, a szeretet tehát az Isten örök jelene. Visszanyúlik a múltba s eljön, mint új jövendő. Én vagyok az Alfa és az Omega: Azt jelenti tehát, hogy a teremtést a szeretet indí­totta meg és akármennyi könnyön, véren, jajszón megy által is, a szeretetbe ömlik bele. A szeretet a keresztyénség Nirvánája, nem homály, nem elmúlás, hanem a teljes értelem ragyogó tudata: Isten szeretet, Isten enyém! S ez a tudat már most áthatja az Istent látó teremtést: Isten mindenható, a szeretet mindennel bír! Ezt a minden-bíró szeretetet mutatja be a Jelenések könyve, mikor a bűn minden sötét­ségén keresztül, az ítélet minden borzalmán keresztül a szeretet diadalát rajzolja elénk. János, aki három éven át együtt járt az Úrral, most ámuló örömmel érti meg, hogy csakugyan jó volt Jézusnak az ő Atyjához mennie, isteni létének tel­jességét újra magához vennie és, hogy az a kétségbeesés, amellyel Jézus kereszt­je alatt állottak, vakság volt. A kereszt tehetetlenségében lett Jézus minden­hatóvá. Csak így érthető meg az 5. fejezet isteni titka: a Bárány a Trónuson.

A Jelenések könyvének tárgya nemcsak az Isten tehát, hanem a teremtés is; fő tárgya tehát az, aki az Istent és a Teremtést összeköti, a Fiú, ha pedig ezt a vilá­got és Istent összekötő személyt egy eseménybe akarjuk belefoglalni, akkor a könyv tárgya: Jézus visszajövetele. Az egész könyvön keresztül tekintetünk mindig a két tárgy között mozog: hol Istenre és Isten trónusára nézünk, hol a teremtésre, a Trónból villámok cikáznak és a teremtést érik, a Trónból az élet tüzes patakja indul és a teremtésbe életet önt, a teremtés feszült várakozással tekint a Trónon ülő felé és amikor a Trónból felvillan egy új kijelentés fénye, az egész teremtésből, mint óriási karból, felzeng a dicsőítő ének. Isten és a teremtés között, ég és föld között tehát a könyvben állandóan ide-oda jár a tekintet, s ez a változatosság teszi drámaivá és izgatóan érdekessé az Apokalipszist. Most is az örök változatlanról egyszerre a gyarló kis féregre, Jánosra esik a tekintet, aki testvérünk a nyomorúságban, s aki az Isten beszédéért és a Jézusról való bizonyságtétel miatt most ott szenvedett a magányos puszta szigeten, melyen csak szikla volt, melyen akkor senki sem lakott, s melynek lakatlan magányát az üldöző kéz az evangélium koporsójának szánta. Nincs kizárva, hogy az apostolt efezusi s ázsiai bizonyságtételéért a puszta szigeten éhhalálra ítélték, s az be is következhetett volna, ha övéi el nem látták volna élelemmel. Sejtették-e azok, akik az apostolt ebbe a nyomorúságba vetették, hogy éppen a megaláztatás és szenvedés ideje fog átváltozni számára a dicsőségnek és felemeltetésnek olyan alkalmává, amilyen ezen a földön senkinek másnak részévé nem lett sem azelőtt, sem azóta, amelynél csak a megvalósulás lesz majd nagyobb és boldogítóbb?! Egyszerre kitűnt, hogy János nincs egyedül a puszta szigeten; Isten angyalai jár­nak körülötte és a fogság, mely körös-körül elzárta a menekedés útját, felfelé nem tudta bezárni az ajtót; az ajtó felnyílt, amelyen át a bűnös ember nem szokott közlekedni. A néma sziget csendjét egyszerre csak angyalharsona verte fel, dübörögve, mint vihar és mennydörgés, közeledett az ítélet; mélységből szörnyek merültek fel, hogy mint lompos, nehéz álom kapaszkodjanak az apos­tol lelkébe; az égből fényjelenségek szálltak alá; a sötétség megverve menekült és végül feltűnt ő, akit a földön annyira szeretett, s ki most megközelíthetetlen fenségben és dicsőségben mégis az volt, aki régen; ráismert és magáénak tudta. A látomások eltűntek és ő még sincs magában a szigeten; tudja, hogy az angyalok mind vele vannak és el fogják kísérni további útjára és egy órára, egy pillanatra nem fogja elhagyni Megváltója sem. Tudja, hogy eljön majd érte, a próbának vége lesz egyszer és aki most alul van, felemelkedik minden fölé. Diadalmasan teszi hozzá: Nemcsak a nyomorúságban vagyok testvéretek, hanem a királyságban is és addig is, míg eljő a nagy átalakulás isteni perce, a Jézus Krisztus mellett való kitartásban, állhatatos tűrésben. Ez a tűrés, az égi Megváltó mellett való kitartás, a gyarló kis emberi féreg hálája az iránt, aki van, aki volt, és aki eljövendő, aki mindennek alfája és ómegája, s a mindennel bíró.

Írja a sorokat az apostol vagy diktálja inkább az írni tudó társnak, mint Pál Tertiusnak. Nem gyarló emlékezete őrizte meg a történteket, Isten Szelleme segíti, hogy semmit el ne hagyjon abból, amit átélt a szigeten. Ott járt a szigeten magányos szomorkodásban, mikor egyszerre egy hang hallatszik tiszta világos csengéssel, emberi hang, s mégis ember nélkül: átható, szívbe markoló beszéd: én vagyok az alfa és az ómega! Ez a hang megfogja a lelkét, kiemeli a testből s elragadtatásba jut. Úgy fejezi ki: szellemembe jutott, vagyis a testi megfigyelés pályájáról áttért a szellemi látás síkjára, s a test bilincseitől szabaduló lélek a láthatatlan világban kezd észlelni, látni, hallani, szólni és cselekedni. Ha valaki az apostolt látta volna, kábult, alvó embert látott volna valószínűleg, mert csak testét látta volna. A lélek éber volt és időben, térben mérhetetlen távolságokat járt be. Ott volt az Úrnak napján, szórul-szóra az Úrhoz tartozó napon. Ez a nap ugyanis nem fog már ehhez a világhoz tartozni, ezen a napon nem fog tovább uralkodni az Isten ellen lázadó emberi erőszak: ez a nap az Úré lesz. János megelőzte összes keresztyén társait, az összes embereket s előre ment, hogy ezt a napot meglássa. De hiszen az a nap még meg sem volt, mondhatja valaki. Hiú emberi beszéd! Istenben már mindaz előre valóság, amit ő elhatároz, s aki Istenben lát, úgy jár a jövőben, mintha az már megvalósult jelen volna. Isten iga­zabb valóság, mint amit ő teremt, s ebben a legigazabb valóságában járt az apos­tol. Amint szelleme, az ember láthatatlan életének ez a finom csápja megérintette az Istent, egyszerre kibomlani kezdtek Isten tervei, s az apostol benne élt a jövőben. (Lásd a szellemi látás és elragadtatás problémáját a bevezetésben).

Az apostol már semmit sem hall ebből a világból. Értelme, kedélye a szelle­mi érzékszerveken át van kapcsolva a túlvilágba és szíve ebben a világban él benne. Amit hallott, nem testi fülével hallotta; amit látott, nem testi szemével látta. Most kürtnek szavát hallja, vagy legalábbis kürtszóként ébreszti fel a szó, mely háta mögött szólal meg. (Lásd az apostoli levelekről, apokaliptikus gondolatairól írt bevezető részben a kürtről mondottakat.) Parancsot kap: Mit látsz, írd tekercsbe és küldd el a hét gyülekezetnek Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába! Tehát hiába akarják elhallgattatni, a bizonyságtevésnek nincs vége: Isten új feladatot bíz reá. Ha ennek a hét városnak a fekvését nézzük a térképen, a kisázsiai félsziget keleti partjának egyik délibb mély öblében fekvő Efezustól kiindulván, előbb hajón megyünk a félsziget kanyargós partján nagy kerülőkkel az északra, szintén egy mély öböl végen lévő Szmirnába, onnan megint észak felé tartunk s a harmadik mély öböl csúcsától kissé északkelet felé utazván, Pergamoszba, vagy Pergamonba érünk. Innen már majdnem kelet felé visz az út Tiatirába, onnan mindig mélyebben bent a szárazföldön a régiek híres városába, Szárdiszba, vagy Szárdeszba. Most kelet-délkelet irányában megy utunk, hogy Filadelfiába érkezzünk, s végül pontosan délkelet felé még egy jókora utat teszünk meg Laodiceába. Az egész utazás egy teljes félkört futott be, hogy az Efézussal majdnem egy vonalban levő Laodiceába érkezzünk. Aki a leveleket vitte, ilyen hatalmas kanyarral jutott el sorban a gyülekezetekhez, ha ugyan külön megírott levelek voltak ezek, s nem együtt ment az egész könyv a benne lévő hét levéllel együtt azokhoz a gyülekezetekhez, melyekben az apostol élete végén a felügyelő (püspöki) szol­gálatot végezte. János presbiternek nevezte magát, mert ebben az időben a püspök és presbiter név az egyházban egy tisztséget jelölt (II. Ján. 1; III. Ján. 1; Csel. 20,17, vő. 28. v.). Mint vén, hordozta a gyülekezetek terhét, mint felügyelő nézte éber szemmel a gyülekezet tagjait, s ment az elveszettek után, hogy őket a nyájban visszahozza. Most maga lett elveszett. A durva önkény elszakította szeretteitől, kiket oly sokszor figyelmeztetett egymás szeretésére. Vágyakozva gondolt a rábízott gyülekezetekre, s íme a legfelségesebb üzenet közvetítője lesz. A juhok nagy Pásztora izen általa összes juhainak, s, hogy szíve annál közvetlenebbül érezze a szerető gondot, az az üzenet első kézből az apostol gon­dozottjainak szól. A levelek leírásánál átélte hát a személyes felelősség és közvetlen gondoskodás minden gondját és örömét. Most újra pásztor a távolban is; a látomások izzó harcban nemcsak magáért, azokért aggódik: egyéni elvetettségében és megvigasztalódásában azok nyomorúságát is érzi, azok vigasztalásának is örül. A látomásokat tehát egy pásztori szív éli által; Jánosban igazán az egész egyház jutott el az Úrnak napjára, hogy gyülekezetétől egy időre akarata nélkül megfosztatván, ahhoz jusson el, aki szeretetének másik tárgya volt, égi Urához. S íme meglepve látja, mikor megfordul, hogy a vele beszélőt lássa, hogy az nincs messze tőle és a gyülekezetektől, hanem a hét arany mécs­láb, tehát a hét gyülekezet között járkál. Őt, mint ótestamentumi lélekkel gondolkodó zsidó férfiút, nem lepi meg, hogy a gyülekezetek hét arany mécsláb jegyében jelennek meg előtte (lásd a bevezetésben Zakariás látomásait az apokaliptikus nyelvről szóló szakaszban). Amíg tehát ő távol van, az ő szeretett hét gyülekezete nem maradt egyedül, ott jár közöttük a láthatatlan Úr, s gondját kiterjeszti rájuk. Ez a leleplezés maga mély örömmel töltötte el szívét, s meghatódva fordult afelé, aki dicsőségében is övéiért dolgozik és harcol. Csakugyan igaz hát, amit utolsó földi beszélgetésükben megígért: Veletek leszek minden nap a világ végezetéig! Amint János előtt a láthatatlan szellemvilág kibontakozni kezd, az első, amit megpillant, a gyülekezetei között járó Jézus.

De milyen más most az Úr, mint mikor a földön járt velük, vagy mint amilyen föltámadása után is volt! A szegényes ruhájú földi vándort most sarkig érő, tündöklő fehér papi ruha fedi. Hogy a ruha öve nem a csípőnél, hanem a mellen van, azt mutatja, hogy nem munkaruhába öltözködött, melyet, hogy könnyebben mozogjanak, lentebb kötöttek föl, hanem ünnepi ruhába: most már nem országutakat rovó vándor az Úr, hanem dicsőséges király. Az öv aranya is kirá­lyi méltóságra mutat. Minden fehér rajta különben, a ruha, a haj, az egész fej: a tisztaság, a szentség, dicsőség sugárzó fénye ömlik el rajta és árad róla. Tündököl és ragyog, mint a Nap. De ebből a fényből szívbe fúró erővel sugárzik elő, mint vakító láng, a kereső szem, mely a szívbe vés, s mely előtt a bűnösnek le kell sütnie szemét. De ahogy lefelé fordul az apostol szeme, ott is csak ugyanazt az izzó fényt látja: a láb is olyan, mint a kemencében tüzesen izzó fém. Ahová ez a láb lép, ott perzsel mindent, ami földi, ami nem égi anyagból készült. Még szól, még hallja szavát, mintha óriás víztömeg dübörögne, ez a fénylő szellemjelenség nem a régi, szelíd, alázatos Jézus. Most minden olyan megközelíthetetlenül dicső rajta, hogy a por-ember csak a végtelen távolságot érzi, mely tőle elválasztja; olyan dicső, hogy közeledni hozzá nem lehet! Kezében, mint egy csokrot, tart hét csillagot s mikor szájából elsuhan a szó, úgy tetszik, mintha lángkard csapna ki abból, hogy az ellenállót megeméssze. Olyan volt, mint mikor a Nap teljes erejében fénylik; égető, perzselő valóság, megsem­misítő erő, s az apostolt elhagyja ereje és ájultan roskad a földre, mint egy halott.

Hogy a látomás valóságát és jelentőségét megértsük, abból kell kiindulnunk, hogy János nem testben, hanem szellemben látta azt. Ez a szellemi látás azon­ban nem volt még az a szemtől-szembe látás, mely egykor a tükrön át való látást felváltja majd, ha magunk is olyanok leszünk, mint az Úr (Vő. I. Ján. 3,2.; I. Kor. 13,12). János tehát a szellemi érzékelés olyan állapotában volt, amikor a szellem akadályozatlanul átveszi ugyan a szellemi világ hatásait, de azokat nem közvetlen látás alakjában közli, hanem álomképekké alakítja át, azaz földi képek szimbólumaiban mutatja meg a mennyei valóságokat. Ez azt jelenti, hogy János csakugyan érintkezett a mennyben élő Jézussal, de nem látta őt a maga szellemi mivoltában, hanem csak földi tükörképben. Ez a földi tükörkép azonban, mint a bevezetés lélektani hátterében láttuk, éppoly kevéssé volt csalódás, mint a feltá­madott Jézus testi megjelenése, melyben őt megtapinthatták és a tanítványok szeme láttára evett. A szellemi lét valóságosabb, mint a testi, helyesebben a szellemi létben az érzékelés jobban megközelíti a valóságot, mint a földi-testiben melyet lelki-testinek is nevezhetünk. De a szellemtesti valóságok lenyúlnak a földi-testi létbe, abban is megjelenhetnek, s akkor a hozzájuk legméltóbb alakot öltik fel, mint Jézus azt a napfényszerű megjelenést, melyben János öl látta. Ruhája nem volt földi szövet, haja nem volt fehér gyapjú, szeme nem volt láng, lába nem izzó fém, szájából nem jött ki pallos és sugarai nem a Nap sugaraihoz hasonló fényből származtak; egész valója szellemi, szellemtesti volt, de a földi értelem csak földi dolgok tükrén át tudta felfogni, s azokon keresztül látta. Az emberi szellem azonban többet fogott fel ebből a lényből és ami a testi megjelenésen túl volt, azt is megérezte és a látnok kedélyével megéreztette, úgyhogy a látnok többet tapasztalt kedélyével, mint értelmével. Ezért a mélyen érintett János holtan esik alá. Talán ebben a pillanatban hullott a földre János testi isteni óvással magát meg nem sértve, hogy a test szinte élette­lenül várja végig, míg a szellem a végtelenséget bejárja. Az apostol tudja, hogy aláhull, de mikor fölegyenesedik, már csak a szellem kél életre, s a többit álmod­ja a látnok. Álmodja, de ez az álom éberebb és valóságosabb minden földi éber­ségnél és érzékelésnél, mert nem ködképek között jár az apostol, hanem Isten valóságában. Jézus valóban megjelent neki; az apostol valóban hallotta őt beszélni, de az Úr megjelenése lefokozott, az apostol szellemi készségének megfelelő volt. Az apostol annyit látott Jézusból, amennyit kibírt.

A megbízás

„17 Mikor megláttam őt, úgy estem lábához, mintha halott volnék, de ő rám helyezte jobb kezét, és így szólt: Ne félj! Én vagyok az Első, az Utolsó 18 és az Elő. Holttá lettem, de íme élek az örök korokon át. Nálam vannak a halálnak és a láthatatlan országnak kulcsai. 19 Írd meg, amiket láttál, amik vannak, és amiknek ezek után kell bekövetkezniök, 20 a hét csillag titkát, melyeket jobbomban láttál, meg a hét arany mécslábat. A hét csillag a hét eklézsia angyala és a hét mécsláb a hét eklézsia." (Jel. l:17-20)

Ezek a szavak világosan mutatják, hogy akit a látnok megpillantott, Jézus volt. Én vagyok az Első és Utolsó, halottá váltam, de íme korszakokról korsza­kokra élek! Tehát nem angyal szólt hozzá hanem az, aki az első és utolsó volt, de aztán halottá lett. Ebben a szóban „halottá lett”, benne van az emberré létel, a betlehemi jászol, a szülőktől való félreismertetés, a halállal eljegyző keresztség, a síróknak, szegényeknek, betegeknek fárasztó keresése, a bűnösök terhének hordozása, a gyűlölet, mellyel a világ a szeretetet üldözi, az egyedül maradás, megtagadtatás, a fogság, megveretés és megfeszíttetés. Ez a szó, halottá váltam, János elé felidézi azokat az órákat, mikor ott állt a kereszt alatt és szívére a ret­tentő bánat súlya nehezült. Aztán a feltámadás boldog felszabadulása. S most itt áll előtte, elérhetetlen dicsőségben, erőben és fenségben. Földön fekve, aléltan is lát és tud. Tudja, hogy az a fenséges alak megindul, lehajol hozzá és megérinti öt. Szemében a régi nyájasság és szelídség. S amikor megérinti, fölemelkedik. Legalább szellemben visszanyeri rugékonyságát; sőt sokkal több életet, erőt és könnyűséget, mint amilyet földi életében élvezni szokott. Szellemben megerősödve hozzáemelkedik az ég lényeihez és nemsokára úgy beszél velük, mint hozzájuk tartozó. Az a fenséges és mégis oly nyájas szent alak magához emelte őt, a férget. A föld és annak lehetőségei elmaradnak tőle; új képességek és lehetőségek tárulnak fel. Többé nem számol emberek erejével, földi hatal­makkal. A halálos ájulás lefoszlik róla, amikor ezeket a szavakat hallja: Nálam vannak a halálnak és a sírnak kulcsai!

Mint ahogy egykor Ézsaiás próféta ocsúdott fel a kétségbeesésből, hogy meghallja az isteni parancsot: Kit küldjék el? És feleljen: Itt vagyok én, küldj el engem. Úgy kelt fel János is, hogy a prófétai megbízást meghallgassa: írd meg hát, amiket láttál, amik vannak, s amiknek ezek utána kell történniök! (Vő. Ézs. 6, 1-9) Ez a megbízás pedig minden idők legnagyobb prófétai megbízása volt. Ézsaiás csak egy néphez kapott küldetést, bár ez a nép az akkori idő válasz­tott népe volt; de János megbízása egyetemes. Ézsaiás csak Isten kerub-di­csőségét látta, s az egyik „élő” érintette ajkát az oltár tüzével, de János magát az elsőt és az utolsót látta és az saját kezével érintette meg, azzal a kézzel, melyet szögek fúrtak egyszer által. Ézsaiás csak a megkeményítés szolgálatában állott, mert újtestámentomi látással is ótestámentomi próféta volt, és a nép, amelyhez Isten küldötte, szívét az igazság elől mindjobban elzárta; de Jánosnak azt kellett megírni, amit látott; az pedig a világ Megváltója volt, aki halottá lett; Jánosnak azt kellett megírnia, amik vannak, tehát a hét mécsláb, a hét gyülekezet történetét; Jánosnak azt kellett megírnia, amik ezek után lesznek, tehát a történet kibomlását, a csodálatos jövőt, melyet az egész emberiségre az hoz el, akinek jobbjában ott van a hét csillag. Ézsaiás az előkészület prófétája volt, János a beteljesülésé. János próféciája tehát közelebbről három tárgyat ölel fel: 1.) arról beszél, aki a hét csillagot a kezében tartja, s aki a hét csillag titka; 2.) a hét mécs­lábról, melyek a hét ázsiai gyülekezeten keresztül az egész egyházat jelképezik, mint a hét Szellem Isten szent Szellemét és 3.) arról, hogy a hét gyülekezetben elrejtett isteni titok, a hét csillag titka, mit fog ebből a gyülekezetből, és ezzel a gyülekezettel a bűnben tespedő világból kihozni. Adva van tehát egy összeadás: Jézus és az egyház, és keresendő az eredmény. Jézust most látta az apostol, de a jelenések során még többször elénk lép majd, mint Bárány a Trónon, mint arató, mint bíró, mint világító szövetnek. Az egyházat a II. és III. fejezetben állítja elénk, s később a világ történelmébe állítja be, hogy aztán elragadtatásának tanúi legyünk, s végül lássuk az égből új mennyei államként (város gyanánt) és Istennek eljegyzett menyasszonyaként alászállani.

De mi a hét csillag? A megfejtést maga a látnok, vagy a látnokot tanító angyal adja, ki a jeleket fejti; a hét csillag a hét gyülekezet angyala. Ez a magyarázat azonban sok tapogatózó és egymásnak ellentmondó magyarázatot hívott ki, melyek közül kettőt említek: 1.) hét égi angyalról van szó, kiket az Úr a gyülekezetek irányításával és gondviselésével megbízott; 2.) a hét gyülekezet papjáról, vagy pásztoráról szól, kik a gyülekezeteket kormányozzák és Isten előtt képviselik. Az első magyarázat ellenében azt vethetjük, hogy a II. és III. fejezetekben foglalt üzenetekben több esetben a gyülekezet angyalát oly módon vonja kérdőre az Úr, ahogy csak bűnös földi embert lehet felelőssé tenni, s nem engedelmes szent angyalokat. A második magyarázatot az dönti meg, hogy János korában a gyülekezetek élén csak ritkán állott egy nagyobb tekintélyű apostol; a gyülekezetek kormányzata több ember, vének, vagy presbiterek kezében volt, s így az Úr nem vonhatott egy embert számadásra a gyülekezet dolgaiért. Ha Bibliát akarunk magyarázni, akkor nem szabad későbbi állapotokat a bibliai korba visszavetítenünk, mert a Biblia nem arra való, hogy későbbi fejleményeket a Bibliával igazoljunk, hanem arra, hogy azokat a Biblia tükrében megítéljük. A helyes értelmezéshez csak az apokaliptikus magyarázatmód segít el. A csillag apokaliptikus kép, melyet az apokaliptikus beszéd törvényei szerint kell értelmeznünk. A Bibliában a csillag többször jelent embereket, éspedig uralkodókat és tanítókat. József álmában a csillagok az apát, anyát és testvéreket a világ jövendő uraiként látjuk megjelenni, de köztük a legnagyobb József csil­laga lesz. Ézsaiás Babilon elbizakodott királyát alázuhanó csillagnak nevezi (14,12). Dániel ezt mondja: Az értelmesek fénylenek majd, mint az égnek fényessége, s akik sokakat az igazságra visznek, mint a csillagok örökkön-örökké (12,3). A szellemvilágban a tanítók, az igazságra vezérlők kormányoz­nak, nem a tudatlanok és nem az erőszakosak; tehát kormányzó és tanító szellemi szinten egyet jelent. Az ég csillagai világítanak és azáltal kormányozzák is a földi életet, mely hozzájuk, a fény és sötétség változásához igazodik. A gyülekezet élete is a benne lévő fényhez, a tanítás igazságához igazodik. Tehát a gyülekezetek csillagai azok, akik a gyülekezetet igazságra vezérlik, az isteni világosság letéteményesei függetlenül attól, hogy az emberek hogyan becsülik és értékelik őket, mert hiszen az igazság a bűnös embernek nem kell. Az a tanító, aki a benne lévő világosságot elfojtja és hazugságot hirdet, mint Bálám akarta tenni, lezuhan, mint Babilon királya. Az apokaliptikus nyelvek szokása a lények bizonyos fajtáját egy képben, vagy számszimbolikai számban egyesíteni; így a világban működő életet közvetítő angyalokat négy kerubban látja együtt, noha számuk bizonyára igen nagy; a szeleket négy szélben egyesíti, noha irányuk, ter­mészetük számolhatatlanul sok; a választott népet Zakariásnál egy főpapban, Józsuában látja megszemélyesítve, s Izrael prófétáit két olajfában, Haggeusban és Zakariásban. Itt is az egy csillagban a gyülekezetekbe Istentől küldött (ezért angyali követ) tanítókat, az isteni világosság és igazság letéteményeseit egyesítve, mint egyetlen fényforrást kell látnunk, kik annyiban égiek, hogy az ég fénye lakik bennük; annyiban ellenben földiek, hogy ők is bűnös, tévedő emberek, kik hűtlenek lehetnek, világosságukat elrejthetik, vagy elveszíthetik, s akkor az a veszély fenyegeti őket, hogy az Úr végképp elolthatja őket.

Hogy pedig apokaliptikus képekkel, álomképekkel van dolgunk, mutatják az olyan részletek, hogy az Úr hét csillagot tart jobbjában, mégis megérinti Jánost, szájából kard jön ki stb., szóval ellentmondó és a valóságos élettel össze nem egyeztethető vonások, melyek azonban folyton változó és csak jelképül szolgáló álomképnek tökéletesek.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos

Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.

Saját példányból lejegyezve: 37–55. oldal.

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 00. Rész

A szerző előszava

Nem akart a szerző tudósoknak tudományos munkát írni, hanem egyszerű igazságkutató embereknek segítségére menni. Nem felel meg a munka az úgynevezett gyakorlati teológia tárgyalási modorának, mely puszta alkalmazásban áll; a szerző az olvasót a forráshoz szerette volna elvezetni; a fáradni kész bibliakutatás ugyanis minden táplálékot kereső bibliaolvasás feltétele. Szerző a tanulni vágyó laikust igyekszik bibliai gondolkodásra megtanítani.

Nem követte az úgynevezett tudományos tárgyalási stílust, hogy „tárgyilagosan a megmagyarázandó szövegnél maradt volna”, elkövette azt a tudományos képtelenséget, hogy a történelemből, sőt a mai korból magyarázta a bibliát. Itt azonban szándékosan szakított a tudós hagyománnyal, mert megingathatatlan meggyőződése, hogy a Biblia jövendölései Istentől valók; ennélfogva a beteljesülés nem csak a jövendölések igazolását, hanem legjobb magyarázatát is adja. A racionalizmus teljesen a mai kor szemével próbálja értékelni a régi kor irodalmi alkotásait, elfogulatlansága tehát tisztára mese; szerző fordítva igyekezett cselekedni: a régi kor gondolkodását igyekezett megösmerni, s azt, mint jövendölést, a jelenkorra alkalmazni. Vajon melyik módszer nyújt hát több elfogulatlanságot?

A könyv pontosságához és alaposságához tartozik, hogy a bibliai fogalmakat olyankor, amikor a megszokott magyar szóhasználat arra módot nem nyújtott, szokatlan szavakkal fejezzük ki. Különösen lélektani kifejezésekre gondolok, mint lélek, szellem, kedély, hús stb. Minden komoly szakértő elismeri, hogy a görög psüche és a pneuma szavaknak közös „lélek” szóval való fordítása zavart keltő s az összes európai nyelvekben ismeretlen, a magyar nyelvben sem szükséges. A szerzőtől évtizedek óta használt szavak ellen különféle kifogásokat emeltek, de a kifogásolók egy lépést sem tettek megfelelőbb szavak keresésére, s inkább a régi rosszat tartották meg. Ezzel elárulták, hogy a Bibliát – bár különféle okokból – szándékosan igyekeznek homályban tartani. Lelkiismeretesség nélkül nincs bibliakutatás; bibliakutatás nélkül pedig a lelkek vezetése tévelygő szektatanítók kezébe megy át, mint ezt ezeknek a szektáknak a szaporodása, erősödése és az evangéliumi mozgalmak tengődése mutatja. Az élet nem áll meg, s ahol az emberek megállnak, ott az élet fogy el.

Az említett lélektani fogalmak kifejtésére e könyvben nincs tér; az olvasó szerezze be a szerző Bibliai lélektan című könyvét. Azonban a kérdés legáltalánosabb vonalait itt is meghúzhatjuk. Az ember két világból származik, a szellem és az anyag világából; de kettősségében mégis a legteljesebb egység nyilvánul s ezt az egységet, mely az egyént vagy ént teszi, a szellemi eredetű lélek biztosítja. Ezért az ember nem test és nem szellem, hanem lélek s testét a testi, szellemét a szellemi világgal való érintkezésre használja. A szellemnek ugyanolyan szervei vannak ennek az érintkezésnek megvalósítására, mint a testnek, test és szellem között tehát párhuzam van. A lélek központja a szív, az ítélet és akarás helye, az én-nek a szerve. A szívnek két segédszerve, eszköze van: az értelem és a kedély, előbbi a gondolkodó, utóbbi az akaró, törekvő élet szolgálatában. Kedély alatt tehát felületesebb, érzelmi, hangulati és mélyebb, törekvő, indulati tevékenységet egyaránt értünk. A két szerv közös munkája: a phronéma (=törekvés + gondolkodás).

Ennek a munkának az életről és a Biblia értelmezéséről alkotott felfogása sok olvasónak szokatlan lesz; többekben megütközést fog kelteni. Jóhiszemű olvasó azonban el fogja ismerni, hogy gondolatmenete a reformátori hitelv szerint a Biblián épül fel s, hogy a könyv nem pártirat, mert egymással ellenkező feleknél egyformán elítéli azt, ami nem az igazság őszinte, fáradságos és áldozatra kész kereséséből fakad. Az író gondolata ez: az igazságért mindent föl kell áldoznunk. Sem az állam, sem az egyház, sem semmiféle közület nem több, mint az igazság. Az igazság: Isten! S ha valahol tévedett a szerző, Istenért tette. Mikor jelent állapotokat megítélt, nem lázítva tette, hanem Istenhez utalva az olvasót, hogy elégedetlenség helyett Istenre várjon. Az egész munka alaphangja a Jézus-várás. Jézus jön! Most állam, egyház, társadalom érdekében becsülettel mindent meg teszünk, amit Isten ránk bíz s még az igazságtalan úrnak is engedelmeskedni akarunk. De Jézust várjuk s így imádkozunk: Jöjjön el a Te országlásod!

Csia Lajos

Albertfalván, 1940. augusztus 2.

Bevezetés

A Jelenések könyvének görög címét a könyv első szavai adják: Jézus Krisztus kijelentése, helyesebben Jézus Krisztus leleplezése, vagy lelepleződése, maga-leleplezése. A leleplezéssel fordított görög szó maga is használatos nyelvünkben: apokalipszis. Valamit függöny takar s a függöny félrevonása láthatóvá teszi a különben láthatatlant. Ez a leleplezésre váró láthatatlan valóság maga Jézus Krisztus és a könyvben közölt események csak annyiban kerülnek leleplezésre, amennyiben Jézus Krisztus igazi valóságának leleplezését szolgálják. A könyv tárgya: Jézus jön! Hogy ezt megértsük, leleplezi a jönni szándékozó Jézust, ahogy akkor velünk fog élni: leleplezi a szellemi eget, melyben Jézus él és ellenségeit, akiket meg fog törni: leleplezi az égnek a földdel való egyesülését, amelyet visszajövetele fog valóságossá tenni. Röviden ez a könyv tartalma. Világos és sötét színek váltakoznak a könyvben: de a sötét színek arra valók, hogy annál ragyogóbb legyen Jézus tündöklő fénye, mely a könyv végén az egész teremtést megvilágító nappá válik. A könyv tárgya: a világosság győzelme a sötétségen.

A világos és sötét színek együttesét jól fejezi ki a könyv tárgyát megjelölő 1,7 vers: „íme jön a felhőkkel, minden szem meg fogja látni őt, azok is, akik által szegezték! Gyászba öltözteti a föld minden törzsét! Igen! Ámen!” Még mielőtt megérkeznék, már maga elé veti a gyászt az őt nem váró emberiségre, mint a fény felől közeledő alak árnyékát. Ez az előre vetett árnyék a világot érő ítéletek, háromszor hét csapásának egymásból kifejlődő mindig súlyosbodó rohama, mely kétségbe fogja ejteni a világot, de nem bírja megtérésre, hanem a bűn teljes kifejtésére ösztönzi. Bűnből és szenvedésből összetéve, bűnalakok születnek a világra, s ezeket a rémeket szokták apokalüptikus jelenségeknek nevezni. Ez azonban igazságtalanság, mert ezeket a sötét alakokat a közeledő nagy világosság teszi olyan sötétekké, s a világosság jobban megérdemli az apokaliptikus jelzőt, mint a sötétség.

Az apokaliptikus szó nemcsak, hogy rémeset nem jelent, hanem még a végső, vagy a jövendő szavak jelentése sincs benne: Jézus Krisztus apokalipszise tehát nem okvetlenül jelenti Jézusnak az idők végén való megjelenését és uralkodását csak, noha főleg ezzel foglalkozik. Ezért az elmúlt két évezred alatt a Jelenések könyvéről sok magyarázat képződött, ezek az egész egyháztörténelem idejére szétszórták a könyv képeinek beteljesülését.

A könyv alakja és szerkesztése igen bonyolult. Tiszta levélalakkal állunk szemben, amelyben azonban a levelet Ázsia hét gyülekezetének küldő János írásába Jézusnak Jánoson keresztül küldött üzenete van belefoglalva. Magának Jézusnak üzenete körülbelül nyolc látomásból áll. E látomásokban változnak a földi és égi jelenések, a barátságos és ellenséges csoportok és mozgalmak. Két földi sors fejti ki egymásba szövődve Jézus hű bizonyságtevőinek és az ellene lázadónak sorsát. Az egyik vonal megmutatja, hogyan védi, menti meg, bosszulja meg az ég királya övéit; a másik vonal háromszor hét csapásban mutatja meg az isteni bosszút, melynek célja nem az istentelenek szenvedésében való gyönyörködés, hanem a világ megtisztítása a fertőző gonosztól. A csapások is egymásból fejlődnek ki és egymásba szövődnek: belejátszódnak a később keletkezőbe úgy, hogy együtt támadnak. Az első sorozat hetedik csapása foglalja magában a második sorozatot és a második sor hetedik csapása a harmadik csapássort. A véget tehát nem egyszer közelíti meg a könyv s minduntalan visszanyúl, hogy újabb szálat fejtve le, közeledjék ugyanahhoz a célhoz. Már érintett fontos fogalmakat újra elővesz, közelebbről mutatja meg őket. Mégis az egész könyvön előrehaladás észlelhető. Drámai módom bomlik ki a múltból a jövő: helyzetek korábbi helyzetekre épülnek. Mindig gyorsabb lesz az események sodra, mindig tátongóbb a két vonal közt a szakadék; mindig vakabb a bűn támadása a Szent ellen, s mindig kiáltóbb a követelés, hogy Jézus vegye kezébe az uralkodást.

A könyvnek ezt a csodálatos szerkezetét azonban nem valami külön írói művészet teremtette meg, hanem ez a művészet az élet művészete, a Teremtőből felfakadó gondolatok élő ereje, melynek a könyv emberi szerzője, vagy továbbítója csak tanúja, csak közvetítője. A könyvben a teremtés sorsa, a világtörténelem elevenedik meg. Magas vártáról nézünk előre: a látnokkal együtt látunk, amint sorba mondja, hogy ő mit észlel. Kérdés, hogy amit látunk a való világ-e. Vagy annak álmodása. Vajon a leleplezett világban járunk, álmodunk-e, vagy ez a megálmodott világ a való világ, s amikor azt mondjuk, hogy ébren vagyunk, akkor álmodunk. Erre a kérdésre a feleltet egy későbbi fejezetben adom meg.

A könyv magyarázatának történetei

A Jelenések könyvét mindig igen nehezen magyarázható, sőt érthetetlen írásnak tartották; magából a könyvből vett kép szerint hét pecséttel lezárt könyvnek. A könyv körül terjengő homály igen sokféle, egymásnak ellentmondó kalandos magyarázat előállására adott okot. Úgy hiszem, isteni intézkedés volt, hogy a könyv értelme sokáig homályban maradjon. Jézus azzal okolta meg, hogy példázatokban adja az Isten országának titkait, hogy a kívül valók (Márk 4,11) ne értsék meg és így tettetett, s nem a szívből jövő megtéréssel meg ne térjenek. Valószínű, hogy a Jelenések könyvének jövendöléseit is ez okból burkolta istenképek, hasonlatok homályába. Dánielnek hasonló okból adta Isten azt az utasítást, hogy zárja le és pecsételje le a könyvben írottakat (12,4), hogy csak a végső időben nyíljon meg annak értelme: Isten nem akarta, hogy félreérthetetlen, nyílt szavakban adott jövendölés befolyásolja azok szellemi kifejlődését, akik félelemből alkalmazkodnának ugyan Isten akaratához, való vágyaik azonban máshová vinnék őket. A tíz szűz is csak az idők végén ébred az igazság valóságára. Addig földi vigasztalódás álma fogja le szemüket. Istennek ez a bölcs akarata sajátságos módon valósul meg a Jelenések könyve magyarázatának történetén át.

A könyvnek különösen egy jövendölése tette próbára az olvasók hitét és józanságát: az 1000 éves birodalom kérdése, hogy honnan, milyen időponttól számítandó Jézusnak közvetlen földi uralkodása. Az erre vonatkozó tévelygésnek egyházi műszava a khiliazmus. Az, hogy ki mit bélyegez khiliazmusnak, mutatja a magyarázó hitét és józanságát. Ehhez a világhoz hozzáragadt teológusok magát azt a gondolatot is kihializmusnak nevezték, hogy Krisztus ezen a földön láthatóan uralkodni fog, de ezzel magát a Bibliát is megbélyegezték, amely mind az Ó-, mind az Újtestamentumban ezt az ígéretet nyújtotta. A kihializmus tévelygése ennek éppen a fordítottja: az az állítás, hogy az egyház élete Jézus visszajövetele nélkül az 1000 éves uralkodás megvalósulása volna. Ez az állítás legkülönbözőbb alakokban igen gyakran merült fel az egyháztörténelemben és igen durva tévelygésekre vitte a hiszékenyeket.

A könyv magyarázatait négy főcsoportra oszthatjuk: a) történeti magyarázatokra, melyek szerint a könyv írásával egyidejű eseményeket tárgyal; b) egyháztörténeti magyarázatokra, amelyek szerint a könyv képei egész egyháztörténelemben elszórt, különböző korokhoz tartozó eseményeknek, állapotoknak és helyzeteknek kiábrázolásai, éspedig vagy egyes történeti események, vagy helyzetek jövendölései, vagy ismétlődő események és állapotok tipikus megjelölései; c) végidős magyarázatokra, melyek szerint az egész könyv az utolsó idők eseményeit és viszonyait jelöli; d) vegyes magyarázatokra, amelyek az első három magyarázatmódot keverik, illetőleg egyesítik.

Az ősegyházban, vagyis Konstantin császár előtt csak az egyháztól elítélt és kiközösített tévelygők tanították azt, hogy az 1000 éves uralkodás bekövetkezett. Ez a tanítás igen régi; már Pál is küzdött ellene egyik első levelében (II. Tessz. 2,2); majd a János apostoltól elítélt Kerinthos hirdette; a második század közepén pedig Montanus tanította, hogy a mennyei Jeruzsálemnek hazájukban, a frigiai Pepudzában való leszállása közvetlenül küszöbön áll; eszerint Krisztus 1000 éves uralkodása alatt a Szellem uralkodását lehet csak érteni Pünkösd óta. Ez az uralkodás a próféták által valósul meg, akiknek tekintélye előtt a püspököknek is el kell hallgatniok. Ezekkel a tévelygőkkel szemben az egyház józan tanítói (Justinus martyr, Irenaeus, Hippolitus) azt hirdették, hogy az 1000 éves uralkodás átmeneti lesz a mostani korszak és az új ég, és új föld korszaka között s ez az átmeneti korszak Jézus visszajövetelével kezdődik, amelyet rövid időn belül vártak. Victorinus pannóniai püspök saját korától kb. 200 év távolra tette Jézus eljövetelét, és a teremtés utáni 6. évezred végére.

Az ókatolikus korban, Konstantintól Nagy Gergelyig az volt az általános vélemény, hogy az ezer éves uralkodás Krisztus első földre-jövetelével elkezdődött. Kappadókiai András szerint az Antikrisztus eljöveteléig tart. Ezt az Antikrisztust nem tartja a visszatérő Nérónak, Jeruzsálem elpusztulását nem keresi a könyvben, (11,1) s a következőkben nem a jeruzsálemi templom sorsát látja, tehát a modern magyarázók durva kortörténeti tévelygéseiben nem osztozik. A 7 fő és 7 hegy alatt 7 világbirodalmat ért. Az őskeresztyén egyház józan magyarázatmódja csak lassan enged tért a későbbi kortörténeti és egyháztörténeti eltévelyedéseknek. Ágoston az egyházról alkotott testi felfogásának megfelelően a Jelenések könyvéről is külső magyarázatot ad, míg Jeromos (Hyperonimus) Origenes allegorizáló magyarázatát követi, mely az egyháztörténeti magyarázatot termeli ki. Cassiodorus az első feltámadás alatt a keresztyénséget érti, ami a szertartásoknak keresztyén reménység fölött való elhatalmasodását mutatja.

A középkor első felében, melyben a hierarchiát az istenuralom (theokrácia) szempontja foglalkoztatta, tehát a III. Ince pápáig terjedő korszakban, ki alatt a pápaság hatalma csúcspontját érte el, az volt a közhit, hogy az 1000. év végével, vagy valamivel később az 1000 éves uralkodás letelik, és jő az utolsó ítélet. A népeken rettenés vett erőt. Várták az Antikrisztust. A könyvet egyháztörténeti allegorikus módszerrel magyarázták. A vég nem jött el, s az emberiség megkönnyebbült. III. Incétől a reformációig, a pápai abszolutizmus idején két ellentétes vélemény állott egymással szemben: az első: az 1000 éves uralom csakhamar véget ér, a második: elkezdőben van. Egy mindjobban terjedő allegorikus misztikus szemlélet lehetőséget nyújt arra, hogy a Jelenések könyvét minden lehető egyházi állapotra, eseményre, személyre és korra ráhúzzák és a kortársak intésére, buzdítására, befeketítésére használják. E visszaélés elkezdője a római egyház volt. Ellenfelei visszaadták a kölcsönt. III. Ince az iszlámot nevezte Antikrisztusnak, Mohamedet a hamis prófétának. Egy fanatikus franciskános irányzat a katharosok, az apostoliak, waldensek, Wicklif és Husz követői a pápai hatalomban látták az Antikrisztust. Fráter Gerhardus 1254-től kezdődően gondolta a világtörténelem befejező korszakát. Erasmus a könyv szó szerinti értelmét vette, a kortörténeti magyarázatra hajlott.

A reformációtól a pietizmusig terjedő korszakban szintén két vélemény állott egymással szemben: az ortodox egyházi álláspont szerint az 1000 éves korszak elmúlt; az újrakeresztelő fanatikus társadalomújítók szerint az 1000 év az ő mozgalmukkal kezdődött el. A magyarázat fő módszere a szó szerinti történelmi értelmet nézte, de azt vegyes helyek magyarázatával keverte. Luthertől szintén máig, mint Lange mondja, protestáns bibliamagyarázat a Jelenések könyvét az egyháztörténet prófétai kompendiumának nézte, s az Antikrisztust Rómában kereste. Luther szerint az 1000 esztendőt a könyv keletkezésétől VII. Gergelyig kell számítani. A római katolikus magyarázat ugyanazon a nyomon halad: a könyv látomásaiban az egyháznak a zsidósággal, a római pogánysággal, testi bölcsességgel vívott harcát látták, a könyv vége az egyház győzelmét, megnyugvását és megdicsőülését mutatja be. Grotius a szerző korának történetéből próbálta magyarázni a könyvet. Az 1000 éves uralkodást Nagy Konstantin türelmi rendeletével kezdi (311), Bossuet a 666-ot Diocletianusra magyarázza.

A pietisztikus korszak visszatér végre az őskeresztyén egyház felfogásához s a könyv tartalmát a jövőre magyarázta, a könyv számadatait inkább kabbalisztikusan, mint jelképesen értelmezte, az Antikrisztust újra a jövőben látta, a Róma-ellenes irányzat megmaradt. Whiston teológus és matematikus 1715-re teszi Jézus visszatérését. Newton szerint a könyv Néró korában íródott. Csak annyiban érthető, amennyiben már beteljesedett, a könyv javarészt a jövőben teljesül. Bengel a könyv számadataival bajlódik, s azok értelmezésére mesterséges rendszert gondolt ki: az örök evangélium angyalában Arndt János iskoláját pillantja meg, a Babilon elestét hirdető angyalban Spenert. Szerinte 1836. június 18-a l kell az 1000 éves uralkodásnak kezdődnie. Bengel ellenzőkre, de lelkes követőkre is talált, még Angliában és Dániában is. Legtöbbre Oetinger értékelte Bengel módszerét, Swendenborg chiliasztikus magyarázatával keverte össze. Bengelt követték még Semler, Jung, Stilling és mások.

A történet antikrisztusi és észelvű teológia korában mindjobban elhomályosult a könyv végidős jellege, különösen az 1000 éves uralkodást a chiliazmus tévelygésével azonosították. Ennek oka az volt, hogy a jövendölés csodáját ki akarták küszöbölni, s kijelentés helyett történeti és lélektani alapra helyezni a látomásokat. Ellentétben más könyvekkel, amelyeknek keletkezését lehetőleg késői időbe tolták, a Jelenések könyvének írását egészen korai időpontra tették, Néró eltűnésének idejére, hogy a kortörténeti alapot megszerezzék. Wettstein Góg és Magóg feltűnését Bar-Koshba felkelésével azonosította. Semler zsidó chiliasztikus tévelygést látott a könyvben. Herder igen szűknek látja a könyv politikai látóhatárát, csak a zsidó háborút és Jeruzsálem pusztulását öleli az fel; ellenben méltatja a könyv keleti képes nyelvét. Szerinte a könyv Isten országának földi kifejlődését, végső kialakulását példázza. Herder is iskolát csinált maga után, mely az Isten országa fejlődésének törvényeit látta és kutatta a könyvben.

A legújabb kor örökölte a múlt sokféle s ellentétes magyarázatát, ez ellentéteket részben meghagyta, részben kiegészítő vonásokat látván meg bennük, őket egy nevezőre hozta. A hitetlen észelvű irány tovább ment az emberfölöttiség kiküszöbölésében: a hívő, a könyvben Isten kijelentését látó irány átfogóbb tekintettel látta a különböző magyarázatmódok egészséges és használható gondolatait, s akadnak olyanok, akik az egymástól távolodó két irány között közvetíteni akarnak, mintha hit és hitetlenség között közeledés lehetséges volna. Ez utóbbiak a leghaszontalanabb és legterméketlenebb kísérletek. Ebbe a könyvben nincs terem arra, hogy az újabb idők magyarázó kísérleteit ismertetni próbáljam. Mivel azonban ezek az új próbálkozások a régi magyarázatmódok útján indulnak, legföljebb azokat elegyítik, feladatunk az újabb magyarázatok ismertetése helyett a különböző magyarázati irányok megbírálása és használhatóságuk megállapítása lesz.

Origenes allegorikus magyarázatmódja indokolt, mert az egész könyv képek sorozata, de a jelképek kifejtése nem lehet a magyarázó önkényére bízva, hanem a keleti régi gondolkodásból, a képek akkori értelmezéséből kell, hogy kiinduljon. A kortörténeti magyarázatnak kétségtelenül van helye, mert akármi is az egész könyv tartalma, annak ahhoz a látóhatárhoz kel kapcsolódnia, amelyet a látnok ismert és magáénak vallott. Amikor a mennyei Úr a látnokon keresztül üzenetet küld hét olyan gyülekezetnek, amely a látnok idejében megvolt, azután nagyobbrészt eltűnt a történelemből, lehetetlen, hogy az üzenetek tartalma nem támaszkodott volna a hét gyülekezet való állapotára és viszonyaira, s ez a körülmény kortörténeti vonatkozások jelenlétére mutat. Az őskeresztyén egyház végtörténetének látta a Jelenések könyvében foglalt drámai eseménysort, s a keresztyén kegyesség újkori feléledése, a pietizmus visszatért ehhez a felfogáshoz; azóta pedig csak erősödött ez a felfogásmód. A Jelenések könyve főleg a Dániel könyvének fogalmaihoz és képeihez csatlakozik: azokhoz a képekhez, amelyeket Dániel könyve kifejezetten a végidőre tartozó jövendölésnek mond. (Dán. 12,4, vö. 2,44; 7,27; 8,19 stb) A Jelenések könyve nagyobb részének kortörténeti magyarázata hiábavaló kísérletnek bizonyult: az egész egyháztörténetre szétosztott magyarázat pedig összefüggéstelen mozaikokra esett szét, természetesnek tehát csak a végtörténeti magyarázat látszik. Ezt igazolják ama párhuzamok, melyeket Jézus végidőre szóló és Pálnak ugyancsak az utolsó időkről mondott jövendölései nyújtanak. Ám a szerző kora és a végidő között meg kell lennie a kapcsolatnak: világos tehát, hogy az összefüggésből az összekötő tag, a kapcsolat sem hiányozhat. Föl kell tételeznünk, hogy valami egyháztörténeti vonatkozás, azaz az egész egyháztörténeten átvonuló törvényszerűség, a kezdetet és véget összekötő átmenet is található a jövendölésekben. Éppen a magyarázat feladata annak megállapítása, hogy a jövendölésekben mi vonatkozik a látnok korára, mi a végidőre és mi a kettő közét kitöltő fejlődési időre. Mivel a jövendölés súlypontja a végidőre esik, a látnok korához tartozó, s az egész egyháztörténetet átfogó jövendölésnek mind a végső kifejlés szolgálatában állhatnak, különben a könyv egységét fenyegeti veszély. Az eddigi, az egyháztörténelem különböző korszakaiban tett magyarázatkísérletek, úgy látszik, csak próbálkozás és anyagösszehordás voltak, de az építés az utolsó idők magyarázójára volt bízva. Ez felel meg Dániel utasításának: „Zárd le a beszédeket, és pecsételd le az utolsó időig, sokan fognak majd tudakozni és nagyobbá lesz a tudás” (Dán. 12,4).

Világos, hogy az olyan történeti magyarázattal szemben, amely a látomásokat csak jól-rosszul illeszti rá a szereztetési idő egykorú eseményeire, vagy amint legtöbbször történt, csak ráerőszakolta, vagy ráfogta: továbbá az olyan egyháztörténeti magyarázattal szemben, mely a könyv részeit széteső és egymással lazán, vagy egyáltalában össze nem függő tagokra bontja széjjel, amellett egészen a magyarázó ötlete szerint alkalmazható. Előnyben kell részesíteni azt a magyarázatot, amely a Biblia más könyveinek adataihoz illeszkedik, s azokkal együtt egészet alkot. Ha egy ilyen rendszeres és összefüggő magyarázat található, annak egysége és következetessége lesz a magyarázat helyességének bizonyítéka. A magyarázat hitelességét csak növeli, ha az első keresztyén korszak felfogásának is megfelel, mely a szerző korához közelebb lévén, annak értelméhez is közelebb volt.

Az apokaliptikus nyelv

Az egész könyv megértése a részletek helyes megértésétől függ. A Jelenések könyvének majdnem egésze nem egyenes beszédben, hanem képekben szól hozzánk. A Biblia nyelve mindenütt gazdag képekben és hasonlatokban; ez a régi keleti népek közös sajátossága volt. Mai nyelveink elvont fogalmak szavaival vannak telve, melyek csak ezeket az elvont fogalmakat jelzik. A Biblia héber nyelve az elvont fogalmak jelzésére a fizikai világ fogalmainak nevét használja, tehát képeket használ. Sőt a Biblia szemével látva, nem is beszélhetünk elvont fogalmakról, mert a bibliai világnézet szerint a láthatatlan világ nem a látható világból való értelmi elvonással állott elő, mint a görög fogalomvilág, hanem a láthatatlan világ tényei szintén tapasztalati tények és csak a látható világ tényeivel való párhuzamosságuk, vagy éppen azonosságuk alapján jelölhetők a fizikai tárgyak neveivel. A Biblia szerint nem a láthatatlan világ nyugszik a láthatón, hanem a láthatatlanból állott elő a látható világ (Zsidó 11,3). A mi konkrét fogalmaink a láthatatlan világból elvont fogalmak és az igazi valóság, amelybe horgonyunkat vethetjük, a szellem világa. A fizikai világ tárgyai, összefüggései és eseményei homályos tükrök, amelyekben a szellemi világ élesebb vonalú valóságai tükröződnek. A lakodalmat rendező király, a kincseket kereső kereskedő, a gondtalanul élő madárka és a ragyogó pompával öltözködő mezei virág összes példázatbeli társaikkal együtt egy kimondhatatlanul gazdagabb szellemi világról beszélnek nekünk, amelyben az uralkodás dicsősége az örömszerzés boldogító igyekezetével kapcsolódik; melyben a kincsek értéksora elhomályosítja a földi kincsek ranglétráját; melyben öntudatos gondtalanság bizonyossága ád minden nyugalmat, s melyben úgy sarjad a létből a szépség és dicsőség, mint az anyag világából a vad növények. Az apokaliptikus nyelv testi képei mögött is egy a földinél hatalmasabb és csodálatosabb szellemi világ valósága rejtőzik: ezek a képek ég felé mutató ujjak, amelyekben egy ismeretlen világ sejtelme mozdul. A képek mögött egy, a képeknél sokkal gazdagabb világ valósága nyílik meg, melyről a képek csak kissé vonják el a függönyt. Az apokalipszis szó erre a függönyelvonásra mutat. A szó maga is egyike az apokaliptikus nyelv képeinek.

Az apokaliptikus nyelv képei azonban különböznek a Biblia egyéb képeitől, hasonlataitól és példázataitól. Nemcsak abban különböznek, hogy egész leírásokon és elbeszéléseken keresztül kísérnek bennünket, tehát allegóriákat alkotnak, mert allegóriát a Biblia más könyveiben is találunk, például az Énekek Énekében; nemcsak abban különböznek, hogy egész könyveken keresztül következetes használatban szinte különálló és egységes nyelvet alkotnak, az ún. apokaliptikus nyelvet; hanem főleg abban különböznek, hogy nem a földi viszonyokból, nem az emberi értelemből születnek, hanem a szellemi világ használja őket. Jézus példázatai például a földön születtek; a velünk élő és velünk a földi dolgokat együtt látó Üdvözítő értelméből pattantak ki; földön található tárgyakat és földi viszonyokat figyelt meg. Az, aki ezeket a példázatokat az égi dolgok megközelítésére kitalálta, segítségükkel alulról szállunk fel; a fogalmakat innen a földről visszük magunkkal, hogy az égi fogalmakra rávilágítsunk. Az apokaliptikus képeknek megfelelő tárgyak a földön nem találhatók; itt nincs eleven angyalokból felépített trónus, nincs emberekből összeálló tenger, nincsenek olyan sáskalovasok, amilyenek a mélység kútjából füstoszlopként törnek elő, nincsenek gyöngykapuk és nincs napként világító bárány, mindezek a fogalmak a földön torz-fogalmak, amelyeknek semmi valósága, vagy szépsége, vagy ereje nincs. De ez erőtlen és valótlan képekben egy erős és megfogható dicsőségű szellemi világ valósága száll le hozzánk; az ég fogalmait onnan felülről hozza magával és csak szűkösen és a földi dolgok esetlenségével öltözteti fel őket testi dolgok összekevert képeibe. Az apokaliptikus kijelentésben úgy keverednek a földi képek, mint az álomban.

Maga az álom mondja, hogy az apokaliptikus képek az éjszaka világába tartoznak. Az éjszaka sötéte nem okvetlenül a gonoszt rejti magába. A szentek szentjében földi sötétség honolt, hogy e homályban az Istennel találkozó pap lelkét semmiféle földi dolog magára ne hívja, hanem egész figyelmével a szellemi világ jelenségein függjön. Az apokaliptikus nyelvet is akkor használja a kijelentés, amikor a léleknek minden földi befolyásától szabadon s földi és az emberi fogalmakkal merőben ellenkező és váratlan kijelentésre kellett előkészülnie. Mielőtt az apokaliptikus nyelv megszólalt volna, ennek a világnak el kellett hallgatnia, a semmiségbe halványulnia, egyetlen emberi gondolatnak nem volt szabad zavarnia Isten közlését. A Fáraó és Nabukodonozor éppen úgy éjjeli álomban látták a jövendőnek apokaliptikus képeit, mint Dániel próféta (7, 1-2) és Zakariás látomásai is éjjel támadtak (1,8) és úgy jelentek meg, mint álomból való ébredés (4,1) Patmosz félreeső, puszta sziklaszigete is alkalmas hely volt arra, hogy a látnok figyelmét a földi élet zűrzavarától elfordítsa. Nyilvánvaló azonban, hogy ezenkívül János e világi eszméletét is elveszítette, s álomszerű állapotban fogadta az ég látomását, látogatását. Erről az állapotról külön fejezetben fogok szólni.

Az apokaliptikus képek keletkezésének megértése végett leghelyesebb, ha a fenti kapcsolat alapján az álomképek keletkezését vizsgáljuk meg. Az álomképek előállásánál az ember öntudata másként viselkedik, mint az éber képzetek jelentkezésénél. Utóbbiak felidézésében a tudat tevékenyen működik, keres, kíván és hív; az álomképek keletkezésénél a tudat pusztán szemlélő szerepet tölt be; szerepét legtöbbször még várakozásnak sem lehet mondani, annyira hiányzik álomban a tudat ébersége. Vannak azonban homályos és világosabb álmok, vannak az ébrenléttel a világosságot tekintve egy fokon lévő álomlátások, s van olyan álom, amelynek az ébersége messze fölülmúlja a rendes ébrenlét látását. Akármilyen élesen vésődik is azonban a lélekbe az álomüzenet, elfogadásába a tudat annyira tehetetlen és tevéketlen, hogy amennyiben a látott álomtörténésben neki is szerepe volna, saját magát mintegy magánkívül látja, mintha a tudat az énnek csak szemlélője volna. Ez azért van, mert az álom keletkezésére a tudatnak semmi befolyása nincs. Ezért alkalmas ez az állapot oly kijelentések elfogadására, amelyeknél az ember minden közreműködésének tejes kizárása elengedhetetlenül szükséges.

Az álomképek és az éber képzetek leállásánál még egy fontos eltérés van. A visszaemlékezés éber állapotban a logika, az értelem összefüggései szerint történik; az értelem következetessége az álomban igen sokszor eltűnik; látszólag értelmetlenül, össze nem függő képek és vonások sorakoznak egymás után. Valami összefüggés azonban mégis van közöttük: valamennyit ugyanazt a hangulat, ugyanaz az érzelem hívta ki. Azt mondhatjuk, hogy éber állapotban a gondolkodás a értelem tengelye körül forog, álomban azonban érzelmi tengely körül. Ugyanezt a megfigyelést tesszük az apokaliptikus képek ébredésénél is általában; a vonások nem illenek össze, a leírt alakok térben ki sem ábrázolhatók, a vonások egymást zárják ki. Ez történik a mennyei hárfások leírásánál, kik amellett, hogy pálmaágakat tartanak, hárfán is játszanak, mihez tudvalevőleg mindkét kéz munkája szükséges. Ugyanezt a törvényszerűséget észleljük a sáskalovagoknál, hol a női haj szépsége, az emberarc, az oroszlánfog, aranykoronák a természetben egymást kizáró vonások, a lelki világban is össze nem férő képzeteket jelölnek: mégis mesterien fejezik ki az őrült ember érzelmi hullámzását, szeszélyes csapongását, megzavart és megbomlott lelkek belső következetlenségét. Az őrültek gondolkodásában is sok van az álom szeszélyes játékából. Éppen ilyen lerajzolhatatlan és érthetetlen a királyi trónon fellépő diadalmas bárány alakja, mely olyan, mintha meg volna ölve; mégis az oroszlán benyomását kelti; a testi kép következetességére senki sem ügyel itt; minden vonás a lelki viszonyok festését szolgálja. Éber gondolatmenetnél ilyen elmefuttatás elképzelhetetlen; de álomban nem értelmi tengely körül forognak a képek. Ám még éber, helyesebben féléber lelkiállapotban is megfigyelhetjük a gondolatok nem logikus sorakozását olyankor, mikor az értelem fáradsága miatt tűnődéseink vezetését az értelemtől álomalkotó szervünk készül átvenni s ezt valamennyire meg is teszi. Ez a félálom állapota, melyben gondolatok, képek más rendben követik egymást, mint a teljes ébrenlétben. Látszólag szeszélyesen csaponganak benyomásaink; de ez csak látszat, mert az értelem törvényei helyébe az álom törvényei lépnek. A Jelenések könyvének jelképeit is az álom törvényei szerint kell magyaráznunk.

Az álomvilág lépeit eszerint nem az éber értelem rendezi el. S ha mégis az álomképek keletkezésében is törvényszerűséget állapítunk meg, ez a törvényszerűség egy másik értelem munkája kell, hogy legyen, mely az ember tudatos értelmével nem azonos. Hogy az emberi testet és lelket egy tudatunkon kívül működő értelem szabályozza és ez a szabályozás sokkal tökéletesebb, mint amilyent a tudatos értelem véghez tud vinni, az jól ismert tény. Nem természetes-e, ha feltételezzük, hogy az álomképeket is ez az értelem sorakoztatja a tudatos értelem elé, s így az álomban ez a tudatos és nem tudatos értelem szembenéznek-e egymással? Ez a a szembenézés azonban nem az álomban történik egyedül, hanem mindannyiszor megismétlődik, amikor a tudat az ember testében, vagy lelkében végbemenő folyamatok törvényszerűségét vizsgálja. Ezek a tudattalan és rendkívüli értelemtől rendezett folyamatok azonban nem szorítkoznak az egyéni életre, hanem ugyanaz az értelmes törvényszerűség figyelhető meg a fajok életében, öröklésében, sőt az egyedek egymás közötti viszonyában, társas életében, a közös élet eszközeinek megteremtésében. A törvényszerűségnek ez a kiterjedése arra mutat, hogy tudatos értelmünkkel nem egy, csak hozzánk kötött tudattalan értelem néz szembe, hanem egy fölöttünk lévő, az egyedek életét összekötő felsőbb értelem, melynek mi teremtményei vagyunk. Valaki gondoskodik rólunk, valaki tanít bennünket, valaki bennünk tartja kezét. Valahol az ember lényében van egy pont, ahol ezzel a felette lévő értelemmel érintkezik. Ezt a pontot a Szentírás nyelve szellemnek nevezi (emberi pneuma, spiritus, Geist stb). Szellemünk tudattalan: a lélekhez viszonyítva olyan, mint a megvilágított szenthely mellett a sötét szentek szentje. Az emberi szellem olyan, mint egy ablak, vagy egy áramközlő vezeték. Rajta keresztül egy magasabb szellemi világgal állunk kapcsolatban; de ezt a szellemi világot homály borítja, a vele való összeköttetést ellenőrizni, figyelemmel kísérni nem tudjuk, csak jelentkezéseinek közvetett jeleit figyelhetjük meg. Ilyen közvetett jelek: emlékezetünk, jellemünk működése, akaratunk és látásunk korlátozottsága, befolyásoltsága, művészi tehetségek jelentkezése, okkult lelki jelenségek, működések megindulása, az emberi együttélés önkéntelen szabályozódása, az emberi nyelv kialakulása stb.

E tudattalan értelmes működések közül az apokaliptikus nyelvvel kapcsolatban bennünket különösen az emberi beszéd és nyelv kialakulása érdekel. Az emberi beszéd törvényei nem úgy születnek, hogy egy-egy tudományos akadémia összeül és megvitatás után megállapítják a használandó beszéd szabályait; az összeülő tudományos akadémiák az évezredek homályából ránk átszármazott emberi nyelv törvényeit megfigyelik és utólag állapítják meg. Ha tudatos értelem valaha nyelvet csinált, ezt már a meglévő szavak keverésével és az élő nyelvek szabályainak alkalmazásával készítette, s az élő nyelvek szépségét, életképességét, fejlődésre alkalmas voltát sohasem érte el. A nyelv is születik és él, mint az egyén, s mindkettőnek életében ugyanannak a felső értelemnek a keze nyomát találjuk. Így született az apokaliptikus nyelv előtt a nyelvben a képek használata. Felfedezik a testi és a lelki élet jelenségei közt a párhuzamosságot, sőt a megfelelőséget, s minden külön összebeszélés nélkül szokásba jön a lelki jelenségek és szervek megnevezése a testi jelenségek és szerveink neveinek felhasználása. Mikor a testi és szellemi, vagy lelki és szellemi világ párhuzamosságát és megfelelőségét veszi észre az ember, akkor születik meg az apokaliptikus beszéd. Ilyen párhuzamot láttak a tenger s a néptömegek mozgó, megbízhatatlan ingatag árja között; azért a tenger alatt, vagy sok víz alatt a nemzetek életének mélységét kezdték érteni; mindkét fogalom a bizonytalanságnak ugyanazt a benyomását teszi a lélekre. Ahogy a hegy uralkodik a lapályon, úgy uralkodik a népeken a világhatalom; azért hegynek nevezték a világbirodalmat, melynek nyomasztó hatása hasonlít a hegyek elnyomó lelki hatására; a hegy és a birodalom ugyanazt az érzelmi és hangulati hatást teszik a lélekre. A tűz úgy melegíti a testet, mint az élet lobogása a lelket; azért az élet jelzésére használják a tűz képét. Míg a képes nyelv kialakulását az értelmi kapcsolatok munkálták, addig az apokaliptikus nyelv kialakulásának a kedély homályosabb világa adta az indítást, mivel ez a szellemi tudattalan, homályos világához közelebb állott. Ám az apokaliptikus közléshez nem szükséges a nyelv használata. Ha az apokaliptikus fogalmakhoz a lélek hozzászokott, mihelyt az apokaliptikus képeket látja, beszéd nélkül azonnal érteni kezd; sőt a képek erőteljesebben szólnak a lélekhez, mint a képeket jelző szavak, melyek már a szellemi nyelv második fordítását adják. A közvetlen szellemi gondolatközlésnek az apokaliptikus képekben való gondolaközlés mintegy az emberi megértés nyelvére való lefordítását képezi, s ha e képek nem megjelenésükben, hanem csak szavakban állnak előttünk, veszítenek erőteljességükből. Az álom képei szavak nélkül is nyelvet alkotnak, melyen a szellemi világ beszél az emberhez. E beszédből a Fáraó és a babiloni király értelmesen semmit sem értettek, csak megfélemlítette és megzavarta őket a közlés, tehát kedélyükkel értettek valamit. József és Dániel azonban nemcsak kedélyükkel fogták fel a szellemvilág közlésének nyomasztó, megdöbbentő érzelemhatását, hanem értelmükkel tovább tudták bontani az érzelmek nyelvét. Nem kell sokat magyaráznom, hogy az értelem és érzelem képes nyelve sok ponton egyezik, s így képeik részben közösekké válnak. De az apokaliptikus beszéd több, mint értelmi jelképbeszéd. Az a beszéd a szellemvilág és az emberi szellem súrlódásából áll elő és nem okvetlenül kell, hogy hallható szavakba öltözzék, a képek látása is elég a közvetítésre.

Eszerint az apokaliptikus közlésekben az értelmességnek fokait különböztethetjük meg. Bizonyos közlések célja csak félelem, szorongás, bátorság, bizalom, öröm, stb. érzéseink felkeltése. Rendszerint azonban az érzelemközlések csak járulékai, útkészítői érthető szavakban adott közléseknek. A falon író test nélküli kéz megdöbbentette a királyt, s előkészítette az isteni üzenet meghallgatására és komolyan vevésére. Az érzelmi hatások azonban nem mellékes dolgok az apokaliptikus közlésben, sőt sokszor az értelmes szavak csak az érzelmi hatás alátámasztását szolgálják. Az apokaliptikus kijelentések nem a kíváncsiság kielégítésére adatnak, hanem elhatározások kiváltására; ezeknél pedig sokkal nagyobb szerepe van az érzelmi hatásnak, mint az értelmi megfontolásnak, mert az érzelmek képezik a hajtóerőt, az értelmi megfontolás pedig csak a fékét és szabályozó tudást adja a hajtóerőhöz. A szellemvilág nemcsak értelmünket mozgatja, hanem kedélyünket, hangulatvilágunkat is; ennek a hatásnak hatalmas eszköze az apokaliptikus kijelentés.

Az elragadtatás

Az apokaliptikus nyelv lényegének kifejtésénél láttuk, hogy ezt a sajátságos közlési módot nem a kijelentést elfogadó ember készíti gondolatainak kifejezésére, hanem a felsőbb szellemi világ alkotja az emberi gondolatok fölkeltésére és azoknak érzelmi nyomatékkal való ellátására. Ezzel a megállapítással nem mondom ki azt, hogy minden apokaliptikus képhasználat szellemi eredetű; mert lehet ezt a nyelvet utánozni is, a méhek azonban nem szállanak a csinált virágra, csak az igazira, azért a csinált apokalipszisekben senki sem keres és talál vigasztalást, annál inkább az igaziban. Azért az utánzott apokalipszisekről alig tudja valaki, hogy egyáltalán léteznek-e. Írtak Péter, Pál és Tamás neve alatt apokalipsziseket, melyek feledésbe mentek. Az ál-apokalipsziseket kigondolták szerzőik, az igaziakat látták prófétáik. Az igazi apokalipszisek úgy keletkeznek, hogy a próféták látomásokban látszólag a testi világhoz tartozó alakokat és eseményeket láttak, amelyeknek azonban nem volt testi állaga, mert belső látomások voltak, s az anyagi külvilágban alakok és mozgások nem voltak jelen, a prófétákon kívül más nem láthatta volna őket. A próféták tehát azt írták le, amit láttak, és szigorúan ügyeltek arra, hogy a látottakból semmit el ne vegyenek, azokhoz semmit hozzá ne tegyenek (Vö. Jel, 22,18).

Ha a közvetítés csupán szolgai leírás volt, azt gondolhatnánk, hogy az ilyen közvetítéshez nem kellett prófétai lelkület, hanem akármilyen okkult jelenségek felvételére alkalmas médiumon keresztül közölhetők voltak. Ez azonban nem így van. Az apokaliptikus látomás és általában a prófétai látás nem a szellemi világ mágikus lámpájának varázslata, hanem villámfény, amely két egymás felé fordult sarok között ütődik ki, több annál: két élet találkozása, egy elvesző életé, mely segítségért terjeszti fel kezét az élet forrása felé és szabadító életé, amely alányúl, hogy az imádságra feleljen. Az emberiségnek van lélekközössége; a prófétai lélek ebben a közösségben az a csúcs, amely felé a kegyelem aláhajló csúcsa villámát küldheti. A prófétának alkalmas kell lennie a szellemi világgal való érintkezésre. A tiszta szellemi világgal való érintkezés előtt bűnünket Isten elveszi (Ézs. 6, 5-7); nem a bűntelenség tehát a feltétel, hanem a hozzánk közeledő Isten elvárja, hogy mi is közeledjünk hozzá, kérjünk, keressünk, zörgessünk ajtaján. A próféta azonban nem csak Istené, hanem a népé is: Isten nem küld mást népéhez, csak azt, akinek szíve nem közönyös a nép iránt, hanem annak terhét magára veszi, mint ahogy Dániel magára vette népe terhét (9,3). Hogy a Jelenések könyvének írója sem volt közönyös az emberiség közös sorsa, szabadulása iránt, azt a látomások többször elárulják (5,4; 10,10; 19,10; 22, 8-18). A próféta hozzátartozik ahhoz a teremtéshez, amely megfeszülten várja Isten fiai dicsőségének megjelenését (Róma 8, 15-26). A Jelenések könyve tele van megdöbbent, csodálkozó és örvendező fölkiáltásokkal, amelyek bizonyára a szerzőtől származnak (1,3, 6, 7; 6,17; 13,10, 18; 14,13; 17,9; 22,20-21). Az a próféta, akit keserű sírásra fakaszt az a hír, hogy senki sem méltó arra, hogy az Isten üdvözítő tervét tartalmazó könyvet felnyissa, akit égről földre, földről égbe, ki a pusztába, majd a tenger partjára visz magával a kijelentést mutató angyal, s aki az Úr visszajövetelének hallatára a földre borul, s a hírt hozó angyalt imádni akarja, annyira beleolvad a látott események sodrába, hogy együtt élni, s együtt halni látszik az éledő reménnyel és feszítő kétségekkel. A 12 apostol közül az utolsó, aki életben maradt, majdnem 100 éves aggastyán, aki annyira élő bizonyság még a földön, hogy az üldöző hatalom eredményt vár attól, hogy magányos sziklaszigetre száműzze, magában hordva a földön járó Üdvözítő emlékét, látva őt sebeivel győztesen a trónra emelkedni és ellenállhatatlan hatalommal visszajönni a földre: magában hordozta az emberiség várakozásának minden félelmét, aggodalmát és reményét; csakugyan az a kiálló tűhegy volt a sóvárgó emberiségben, amelybe az égi villámnak bele kellett csapnia. Nem tudjuk, hogy az efézusi és ázsiai gyülekezetek terhét hordozva hányszor kért, keresett, zörgetett a mennynek ajtaján; nem tudjuk, hogy hogyan állott az Eget tanúnak híva fel Patmosz sziklatalaján, mintha ugyanolyan kemény volna az Ég fölötte, mint a talaj lába alatt; csak azt tudjuk, hogy az Ég meghasadt, s a kijelentés angyala leszállt az elhagyott apostolhoz, hogy közölje vele az Ég szándékait. Az apostol elindult a hét gyülekezet talajáról, átsuhant az egyház történelmén, látta a visszatérő Urat, s megállva a két világ határán, megpillantotta a hegyen épített várost.

Hol voltak mindezek az események, dolgok, hol volt ez a jövendő akkor, amikor az apostol tanúja lett a történendőknek? Ott volt annak lelkébe beírva, aki mindent előre látott, eleve elrendelt és a maga idejében mindent előhívni, helyreigazítani és megdicsőíteni készült. A nemlétező jövőbe nem vihette el az apostolt Isten, de felragadhatta magához és megnyithatta lelke mélységeit előtte. Ez az isteni magasságokba való elragadás volt a kijelentés módja, mely az apostolnak részéül jutott. Mikor az Úr leszállott hozzá, és megmutatta, hogy ott jár a hét ázsiai gyülekezet között, még nem látott többet, mint amennyit más próféták is láttak. De aztán ez a szó hangzott hozzá: Jöjj fel! Ide! (4,1), s ekkor ragadtatott fel oda, ahol előtte már egy másik apostol is járt, a harmadik égbe (II. Kor. 12, 1-4.) A Pál elragadtatását jelentő görög szó: hérpagé, csakugyan siető megragadást és elvitelt jelent, nem saját lelki erőből való fölemelkedést. Mint Pált, Jánost is láthatatlan szellemi erők ragadták meg és vitték valahová olyan elfordult tudattal, amelyben Pál nem érezte többé, hogy testben van-e, vagy testen kívül; annyira szellemi erők hordozták, hogy a testi benyomások észrevétlenül elmaradtak mögötte. Az elragadtatás olyan állapotot fejez ki, amelyben az elragadtatott oly erővel vitetik, amely minden más emberi érzést, vagy földi benyomást kizár. Világos tehát, hogy ebben az állapotban minden testi érzékszervnek pihennie kell: a test alszik, de a lélek éber, sőt éberségét hatalmas szellemi erők a földön sohase tapasztalt fokra emelik.

Különbséget kell tennünk a rendes prófétai ihletés és az elragadtatás között, nem is beszélve arról a köznapi beszédmodorról, mely bármilyen csodálkozást elragadtatásnak mond. Illés élete végén elragadtatott, de ez egyszer történt életében. Ézsaiáshoz Isten alászállott, és úgy mutatta meg királyi méltóságát. Prófétai látást ellenben sokszor kaptak a próféták. Prófétai látást kapni és elragadtatni nem ugyanaz az isteni ajándék, még távolabb áll az elragadtatástól a megszállottság, vagy médiumitás. A megszállottságban tisztátalan szellemi erő száll az emberre, amely erőben nincs éltető képesség, mint az igazi prófétákat megszálló isteni Szellemben. Vannak a tisztátalan szellemvilágnak erőtelen, téveteg szellemei a halottak világából. Mikor ezek szállják meg az embert, mint ez a spiritiszta szeánszokon, pogány jóstemplomokban történik, nemcsak, hogy nem erőt hoznak, hanem erőt visznek el, a megszállott ember lelki erejét aknázzák ki, szívják fel. A megszállásnak ez a fajtája kiszipolyozza, elgyengíti, beteggé teszi, lelki erejétől fosztja meg az áldozatot, úgy, hogy a sokszori kihasználás a lelki élet teljes összeomlásában őrültségbe viszi azt bele. Mikor Isten Szelleme ragadja meg az embert, gyógyító erők áramlanak abba, megelevenítik, bár az erők első hatása sokszor lesújtó hatással van a prófétára, úgyhogy azt hiszi, hogy ki sem bírja, szinte halottá válik (Ézs. 6,5; Dán. 10,9; Jel. 1,7). Ilyenkor újabb erőtöltés érkezik a szellemi világból, s az élettelen próféta lábra áll. Eszerint az ihletés alkalmával a szellemi világ kettős hatást gyakorol a próféta lelkére: 1) erősíti, életerővel tölti meg azt; 2) képeket, lejátszódó eseményeket rajzol eléje, s azokat a próféta átéli, azoknak tanújává válik. E kettős hatást gyakorolta a szellemvilág a Jelenések látnokára is.

Említettem, hogy a szellemvilág az emberi lélek tudattalan részén át hatol belénk, s így csak hatásának eredményeit szemléljük, de magának a hatásnak útját nem követhetjük. Az ember lényének az a pontja, ahol a szellemi hatás az emberbe belefogódzik, a szellem. Az ember szelleme abban különbözik a rá hatást gyakorló isteni szellemtől, hogy az ember szelleme tisztán alaki szerv, olyan, mint egy fölvevő és leadó rádiókészülék, mely ráható sugarak és elektromos erő nélkül néma és tehetetlen. Vele szemben az isteni Szellem olyan leadó készüléknek bizonyul, amely erőt és közléseket ad át az ember szellemének. Isten Szelleme és a mi szellemünk tehát rokonlényegűek, de teljes ellentétei egymásnak. Egyetlen más szellemnek sincs erőközlő hatása, csak Isten Szellemének, ellenben kijelentéseket más szellemek is adhatnak az emberi szellemnek. Mindezek a szellemek észrevétlenül közelítik meg az embert és jelenlétüket csak akkor vesszük észre, amikor jelenlétük hatásai a lélekben tudatosakká válnak. Az ember maga nem védekezhetik az ellen, hogy a szellemek megkeressék és hatást gyakoroljanak rá; még azt sem gátolhatja az ember, hogy támadó tisztátalan szellemek megszállottá, ördöngössé tegyék; a menekülésnek és szabadon maradásnak egyetlen módja van: Ha Isten Szelleme őrzi és tölti meg az ember szellemét. Isten szellemétől ugyan kijelentéseket engedetlen próféták is kaphatnak, mint Bálám (IV. Mózes 24,13); de állandó szellemhatás alatt csak azok lehetnek, akik Istent szeretik (Róma 8,14). A szellemvilág tehát nemcsak rajtunk kívül képez ismeretlen országot számunkra, hanem bennünk is. Minden szellemi eredetű jeladás bizonyos homályban érkezik hozzánk, s ez a homály természetszerűleg kíséri a Jelenések könyvének képeit is. De mit változtat a híradás lényegén az, hogy zárt ajtók mögött kopogtattak, s aztán anélkül, hogy kinyílt volna az ajtó, bekiáltották nekünk a hírt. A szó éppúgy hozzánk érkezett, mintha megnyílt volna az ajtó s látnók a beszélőt; a szó valósága bizonyos, még ha a szólót nem látjuk is. A Jelenések könyve zárt ajtó mögött bekiáltott szó. A látnok látott ugyan fénylő hatalmas, vagy rettenetes alakokat, megfigyelt ugyan eseményeket, de amit látott, mind csak kifejezés nyelve volt, s nem a szellemi valóság. A szellemvilág az ajtó mögött maradt, igazi lényét nem mutatta meg. Földi, testi képekbe burkolózott, s ezek a földi képek nemcsak ruhaként vették körül, hanem betűk is voltak, amelyekbe az izenet volt beleírva; de az izenetküldőről tudjuk, hogy lénye oly dicső, oly fenséges, oly hatalmas, hogy hozzá hasonlót földi szem nem láthat, nem hallhat, ember értelme föl nem foghat. Valódi arcának fényét nem bírnók el, azért borított fátyolt magára, s ha volt is fátyol, amelyet félrevont, maradt még elég lepel rajta, hogy fedje lényét. A szellem titokzatos homályból szól hozzánk; szava homályos, mint a tükörmutatta kép, de ád annyi értemet, amennyire nekünk értenünk kell és lehet.

Azzal a ténnyel, hogy emberek és emberek között az értesítő, rábeszélő szón kívül még más úton is lehetséges összeköttetés, s ezen az összeköttetésen át ember emberre rátolhatja akaratát, közölheti lelke tartalmát, elég gyakran találkozunk, s ez az összeköttetés állandó tudományos vizsgálat tárgya is. Ennek a rejtett, titokzatos ráhatásnak enyhébb alakját szuggesztiónak, teljesebb, erősebb alakját hipnózisnak nevezzük. Mindkét hatás esetében látjuk a megindulást és látjuk az eredményt; e kettőt megfigyelhetjük és le is mérhetjük, de nem látjuk a hatás véghezvitelének útját és ennek az útnak megfigyelése dacol minden tudományos megfigyeléssel is. Kétségtelen, hogy ez az ember és ember közötti összeköttetés is ama homályos világhoz tartozik, melyet a szellem világának nevezünk. Ha már most a szuggesztiót, vagy hipnózist alkalmazó felet ugyanebbe a rejtett szellemi világba helyezzük, úgy, hogy a hatás forrását ugyanaz a homály fedi, mint a ráhatás útját, akkor előttünk áll a kijelentés ténye. Nyugtalanokká leszünk, félünk, örülünk, bízunk s az ébredő érzelemnek a testi világban semmi okát nem találjuk: a szellemvilág közeledett hozzánk, s közölte velünk szellemi töltését, tartalmát. Rejtve van előttünk az álomképeket rendező értelem személyisége és lakóhelye, de az álomképek keletkezése kétségtelenné teszi, hogy ilyen rendező értelemnek léteznie kell és valami úton hatni tud ránk, de személye és a hatás útja titok marad. Nincs más megfejtés: ugyanahhoz a rejtett szellemvilághoz tartozik ez az értelem is, az álmok a szellemünk játékai. Szellemünket indíthatja saját lelki életünk is, és akkor álmaink saját lelki életünkből erednek és éppen olyan rendezetlenek és csapongóak, mint mikor fáradt tűnődésnek adjuk magunkat, mert a vezető szerepet ilyenkor is az emberi szellem veszi át a fáradt értelem helyett. Az emberi szellemről azonban azt állapítottuk meg, hogy csak alaki szerv, melynek tartalma nincs és azért magára hagyatva mást nem tud tenni, mint az ember lelki tartalmát rendezni, vagy szeszélyesen kavarni. Így keletkeznek jelentéktelen álmaink és tűnődéseink. Lehetséges azonban, hogy szellemlény áll szellemünk mellé és az vezeti álmaink képződését: így állanak elő a kijelentő álmok. A szellem úgy áll ilyenkor a szellemünk mellé, mint a szuggeráló vagy hipnotizáló embertárs. Ha ember félre tudja tolni az ember akaratát és közölni tudja vele saját gondolatát, ha ember álomba tudja ejteni embertársát s kényszeríteni tudja őt és ez mindennapos jelenség közöttünk: akkor miért volna lehetetlen, hogy az embernél sokkal hatalmasabb és a szellemi világban otthonosabb lények ne tudnának éber állapotunkban sugalmakat adni és miért ne tudnának kidobni a földi érzékelés köréből és átvinni egy más érzékelés világába, melyet szellemi érzékelésnek nevezünk? Miért ne tudna a Leghatalmasabb Szellem magához emelni emberi lelkeket a szellemi érzékelés síkján? Ez a prófétai sugallat, a prófétai látás és az elragadtatás lehetősége. Természetes, hogy a túlvilági szellemnek is le kell szállnia az emberhez ilyenkor, s olyan képzetekben és fogalmakban közölnie velünk akaratát és gondolatait, amilyeneket mi megérthetünk. Ezékiel, Dániel, Zakariás és a Jelenések látnoka emberi, földi, testi képeket, melyek azonban a mennyei fogalmak és képek példázatai voltak. A közönséges álom és a prófétai látás között tehát csak a terület közös, amelyen a hatás végbemegy, csak a közeg közös, amely ember részéről a hatást elfogadja, de merőben más a hatás létrehozója és ezért mindennapos álmaink és a prófétai kijelentés álomképei között akkora a különbség, mint fáradt és zavart lelkünk és az embert teremtő isteni Szellem között.

Kép, példázat, jelkép és jelképes beszéd, típus, árnykép

Noha a címben foglalt négy fogalmat már eddig is érintettem, a Jelenések könyvében való használatukat részletesebben is meg kell világítanom. Mindenekelőtt azonban a címbéli négy fogalmat egymástól el kell különítenem. Említettem azt a feltevést, hogy a nekünk ismeretlen szellemi világban nemcsak ugyanolyan törvények uralkodnak, mint az érzékeink mutatta testi világban, hanem, hogy a tárgyak és a dolgok között is párhuzam van. Minden földi, testi dolognak van valami égi, szellemi megfelelője. A földi színek, hangok, illatok, ízek és tapintások a szellemi világ valamilyen színeinek, hangjainak, ízeinek, illatainak és tapintásainak lefokozott gyönyörűségét adják csak, a szellemi világ dolgai sokkal dicsőbbek. A földi szervezetnek megfelelő szellemi szervezetek a mennyben is vannak. A szellemi világ dolgainak a földi dolgok halvány másai, képei csak, noha megmondani nem tudjuk, hogy a szellemiek a testiektől miben különböznek, csak annyit közöl velünk a kijelentés, hogy minden, ami szellemi, az anyagnál dicsőbb és valóságosabb, egyúttal gazdagabb is.

Mikor Jézus szellemi testben megjelent tanítványainak, azok, ha nem is rögtön, de megismerték őt; azonban egészen idegennek találták, a szellemi világ idegenségét érezték rajta. A lélek világa nem a szellemé. Jézus maga hárította el magdalai Máriát, amikor lelki érzelmekkel a szellemet a földi világban akarta tartani (Vö. Ján. 21,4; Luk. 24,31; Máté 28, 16-17; Ján. 20, 16-17). Ennek a párhuzamnak következményei, hogy a szellemi világot a földi dolgok tükrében szemlélhetjük, és homályosan megérthetjük.

A szellemi és testi világnak ez az összefüggése hozta létre a képet, melynél valamely földi táj, vagy esemény úgy szerepel, mint a szellemi világ valamely fogalmának, vagy folyamatának tükre. A testi élet működésének középpontja, a szív, tükörként mutatja, hogy a lelki élet is egy középpontból indul ki és oda tér vissza: így lesz a testi szív a lelki szív képe; ugyanezt a szót használhatjuk mindkét fogalom kifejezésére. A szilárd földi tárgyakra való támaszkodás biztonságot ad, és a szellemi világban szilárd szellemi tekintélyre való hallgatás biztonságot nyújt; ezért a héber nyelv a hit fogalmát a támaszkodás szóval fejezi ki, a támaszkodást a hívés tükrének tekinti. Nemcsak tárgyak, egész történések is megfelelhetnek egymásnak; ha földi történet tükrében mutatjuk az égi történést, akkor példázatot alkottunk. Példázatnak a történetté nőtt képet nevezzük. Állandóan használt kép a szimbólum, vagy jelkép. (A görög sünballó – összevet, ti. két egymásnak megfelelő fogalmat). Jelképül használt képek tehát állandóan jelölik a szellemi fogalmat, az ilyen képek neveit szinte már úgy használjuk a szimbolikus nyelvben, mintha a szellemi fogalmak nevei volnának. Megtörténik, hogy a szimbólumról többé nem is érezzük, hogy nem a szellemi fogalom eredeti neve, így van ez a szív szó esetében, ahol már a testi és szellemi fogalmak egymásba átmennek: pedig eredetileg a szív szó csak jelkép volt. Ha a jelképek használata egész eseménysoron megy át, így maga a történet is jelképessé válik, előáll a jelképes történet, görögül: allegória. (Allo agoreüein = mást tárgyal a szó, mint az értelem.) Jelképek egyik külön fajtája a típus (veret, bélyeg), mely a megfigyelésen alapszik, hogy bizonyos fogalmak, jellemek, jellemből folyó cselekvésmódok, egyjellemű események ismételten valósulnak meg a történelemben. Minthogy az ilyen ismétlődésnek oka az, hogy Istennek egy-egy örök gondolata a végső megvalósulás előtt ideiglenesen és előzetesen is megvalósult, a végső teljes megvalósulásra tekintettel a típust ideiglenes megvalósulásaiban árnyképnek, vagy előképnek is nevezzük.

Könnyű belátni, hogy amikor általánosságban foglalkozunk a Jelenések könyve hasonlataival, akkor elsősorban az álladó képek, azaz a jelképek érdekelnek bennünket; közöttük természetesen a típusok is. Nem különálló képekről van szó; a jelképek egymással összefüggő rendszert képeznek. A látnok a szellemi és testi világot nem két különálló világnak fogja fel; a szellemi világ behatol az anyagi világba és azt általhatja, az anyagi világ képeit ott találjuk a szellemi világban; olykor nem lehet eldönteni mindjárt, hogy egy-egy testi tünemény az anyagi világba tartozik-e, vagy szellemi folyamatnak a képe. Az élők, azaz a kerubok egyaránt szétviszik az anyagi, a testileg élő, a lelki és szellemi világ erőit s a villámok, amelyek követik őket, habár a szellemi sötétséget átható szózatoknak bizonyulnak is, nem tudják levetni fizikai mivoltukat, hiszen a mennydörgő hang, amellyel megszólalnak, úgy tetszik, a próféta fülébe hangzik. Az égitestek, a földi a tenger és a társadalmi viszonyok megrendülése egymásba folyik, mert minden mögött ugyanaz az angyal-világ tejesíti Isten parancsait. Fenevadként említi a könyv a szellemi és földi hatalmakat: a fenevad szájából kijövő három béka szellemi befolyást jelez, mely a lelket mérgezi, mégis szabadulni tudunk-e a földi fenevadak képétől, amikor rájuk gondolunk és a testi utálattól, mikor a lázadásoktól elfordulunk? Szellemi és testi érzéseink keverednek egymással éppen úgy, mint a könyvben a testi képek és azok szellemi jelentése. Mint ahogy a keruboknak négy arca van s a négy arc egyszerre fordul a fizikai, az élő, a lelki és a szellemi világ felé, úgy mi is egyszerre élünk benne mind a négy világban és alig érezzük, hogy négyfelé szakadva folyik le életünk. A teremtés egysége a Jelenések könyvének egyik leglényegesebb vonása, de azért lehetetlen észre nem venni a könyv szellemi irányzatát: az utolsó képben majdnem tisztán testi rajzok, anyagi pompa jelennek meg a mennyből alászálló városban és mégsem érezzük többé az anyagi világot, mindenestől fogva a szellem látókörébe érkezünk meg: az anyag végtelen könnyűvé lesz, minden csupa fénnyé változott: a szellem pillangója kibújt az anyag lárvájából! Az új természet, a szeretet világít.

Hogy a könyv szellemiségét megértsük, el kell azt különítenünk a görög filozófiai elvonás szellemiségétől, amely szellemet az anyag minden tulajdonságától megfosztotta, annyira megüresítette, hogy a kigondolt szellemvilág tetejére a minden tulajdonságot nélkülöző, minden tartalom nélküli létet tette. A Jelenések könyvének szellemvilágában, szellemi átírásban ott találjuk a tengert és a szárazat, a várost és a sivatagot, a mélységet és a magasságot, a villámot, a mennydörgést, tüzet, vizet, ködöt: új értelmet nyernek benne a földrajzi helyek, mint Babilon, Eufrátés, Jeruzsálem, Harmageddon és Sodoma: hallunk szellemi napról, holdról, csillagokról, fényről, sötétségről, felhőről, ködről, eget elborító füstről, folyóról, mocsárról, zúgó vízárról: megjelennek az állatok szellemi képei: bárány, oroszlán, sárkány, kígyó, fenevadak, sáska, skorpió, ragadozó madarak, ló: szellemi vonatkozásban hallunk fejről, farokról, homlokról, jobb kézről, vérről, begyógyult sebről, terhességről, vajúdásról, pálmáról, zsengéről, fákról: szellemi jelentést kapnak az arany, a drágakövek fajtái, a gyémánt, az üveg, a kristály, a homályos jácint, a bűzös kénkő, a vas, a bor, az üröm, tömjén, a szemgyógyító kenőcs, a gyolcs: a szellemi világ tárgyaivá változnak a trón, a lépcső, a szék, a korona, a diadém, a könyv, a pecsét, a kürt, az oltár, a láda, a tömjénező, az áldozati csésze, az íj, a szabja, a mérleg, a szavazó kövecske, a lánc, a kút, az ágy, a kulcs, a mérővessző, a vasvessző, a hárfa és a zsákruha, a zabla, a templom, a sátor, a fal, az oszlop, a papi ruha, a sajtó és a sarló; trón emelkedik fel az égben, s a trón egyszerre megjelenik az összes halottaknak és élőknek; a templom szent csendje ül az égen, az angyalpap kezében tömjénezőt látunk, imádságuk tömjénfüstje száll az ég felé egyszerre az oltár parazsából, s a tömjénező parazsából tűzeső hull a földre: az elzárt templom függönye föllebben s a frigyláda láthatóvá válik; aratók, szüretelők mennek ki, hogy megszedjék az embertermést; csata dúl sz égben, s a legyőzött ellenfél alázuhan, mindezek fölött 24 vén tanácskozik a trón körül; legvégül egy tökéletes város száll alá az égből a földre s annak fénye mögött feltűnnek a föld nemzetei, hogy részt kapjanak a város dicsőségéből. Az anyag létrává lesz, hogy fölkapaszkodjunk rajta a szellemi létbe. De az anyag szegény, és csak kagylónyi részét mutatja a végtelen óceánnak, a gyémánt, a smaragd, a szárdiusz, a gyöngy, az arany elhomályosulnak, amikor feltűnik fölöttük a legdrágább valóság: a bárány szeretete! A testi képek bátor alkalmazása mutatja azt a szilárdságot, amellyel a látnok a szellemi világ talaján áll. Nem képzelt, nem testiből elvont világ az ő világa, hanem isteni ígéretek biztos sziklatalaja. Az isteni ítéletek és szabadítás földjén állva, eltűnni látja a földet és eget: de egy percig sem gondolja, hogy minden elveszett: az ítélet fehér trónusán ülő bíró a biztosíték neki és azoknak, akik az élet könyvébe beírattak, hogy fel fog hangzani az isteni szó: „Íme mindent újjá teszek!”

A Jelenések könyvében a legmagasabb erkölcsi érdekek, az emberi szívbe legmélyebben belevágó kérdések állanak harcban a legördögibb ravaszsággal, a legdurvább fenevad-éhséggel, s legkegyetlenebb megfélemlítéssel. Akinek szeme az emberi lét legmagasabb kérdéseit meglátta, az nem lehet az anyagi légkör foglya. Szabadságát mutatja az a bátorság, amellyel az anyaggal bánt, amikor a legszellemibb véget a leganyagiasabb rajzban mutatta be. Így az beszél, aki példázatot ír. Az anyagtól az szabad, aki nem fél tőle: a bűnön az uralkodik, akit a bűn érintése nem szennyez be. A jelenések könyvének szellemisége úgy nyeli az anyagot, mint ahogy a Krisztus eljövetelét élve megérőkben azt, ami halandó, el fogja nyelni az élet (II. Kor. 5,4). Az elvont görög filozófiai iskolán felnőtt, a szellemi gazdagságban nem hívő emberek gyanakodva nézik a Jelenések könyvének gazdagságát, amikor az anyagi világ minden dicsőségét összeszedi, hogy megsejteti velük azt, amit a szellem adni fog. De az Isten gazdagságában hívő leborul e látomás után az első szellemi lény előtt, akit lát és imádni akarja azért, amit látott (Jel. 22,8). A Jelenések könyve a bibliai kijelentés utolsó könyve, a kijelentés csúcspontja. A földi ember magasabbra nem hágott a szellemi világban, mint amikor azt látta, hogy e mai világban az utolsó, a Bárány, az az új világban a nap helyén fog állni (Jel. 21,13).

Ha tehát a Jelenések könyve képeit helyesen akarjuk értelmezni, a szellemnek az anyag fölött aratott ebből a diadalából kell kiindulnunk: de figyelembe kel vennünk a szellemnek és anyagnak a közös Teremtőn keresztül való összetartozását is, a két világnak egymásra-hatását és azt a bibliai igazságot, amely a pogány felfogásnak merő ellentéte, hogy sohasem az anyag bűnös, hanem a bűn a szellemi világból származik, az Istentől teremtett testet a megromlott és lázadó szellem teszi fenevad testévé. Amikor a Jelenések könyve a gonosz és a jó döntő harcát az égben vívja meg (12, 7-9), mikor a leggonoszabb embert a tisztátalan szellemi világ földi képviselőjeként mutatja be, akkor a legmagasabb szellemiségről tesz tanúbizonyságot. De ez a legmagasabb szellemiség nem nézi le, nem veti el az anyagot, hanem újjáteremti és megdicsőíti azt. Szellemi és testi csapások karöltve, egymásba átfolyva végzik Isten munkáját a könyvben, s az anyag dicsősége lesz képe a szellemi dicsőségnek. A szellem azzal ül diadalt az anyagon, hogy magához emeli. A szellemi folyamatoknak testi képekben való ábrázolása tehát nem bántó annak, aki a könyv szellemiségébe beleélte magát. Az anyag úgy tűnik fel, mint egy függöny, amely átlátszóan mutatja a mögötte lefolyó történést. A hasonlatok nem erőltetettek többé: nem két ellentétes világot kényszerít össze a prófécia: az anyag a szellem ruhája itt, s pontosan mutatja annak vonalait. S ebben nincs meglepő. Az anyag engedelmesen követi teremtőjét. Az anyagról az mond le, aki visszaél vele. A Jelenések könyve egy szóval sem árulja el, hogy lemondana az anyagról és azt mutatja, hogy a könyv szerzője az, aki az anyagot teremtette, akinek drága és kedves az anyag, mert saját művét látta benne. A könyv otthonosan mozog az anyag világában és szellemi fogalmait természetszerűleg öltözteti testi képek ruhájába.

Az égi trónterem nem hat képtelenül, amikor földi trónterem képét ölti magára, noha a trónba beépített élőlények elárulják, hogy a szellemvilágban a tárgyak is élnek és öntudatosan tükrözik vissza Isten fenségét: éppen magatartásukkal válnak Istent kiemelő trónképpé. Éppen a teremtmények képviselőinek, a négy kerubnak csodálata, isteni fenség ébresztett tekintély a szellemvilág trónusa. Ez az isteni tekintély emeli a teremtett lények legtökéletesebbjeit, 24 vént trónusra a világ fölött, mit ők azzal fejeznek ki, koronájukat csak a teremtéssel szemben viselik, de a Teremtő előtt földre vetik. A korona a főnek, a gondolkozó értelemnek szétágazó sugara, amelynek a szellemek világában nem kell külön jelvény: maga a értelem világít koronaként azok feje körül, akiket Isten maga mellé emelt, hogy a teremtés gondját vele megosszák. A szellemvilágban a jelvények az élet világosságai: ez azt jelenti, hogy szellemi síkon nincs arra szükség, hogy belső tulajdonságot, állapotot vagy helyzetet külső jellel érzékeltessünk, mert a belső kívül is látszik s a dicsőséget nem egy, az emberre ráakasztott idegen test fejezi ki, hanem saját belső lénye tündöklése látszik. A belső dicsőségnek ezt a külső áramlását fejezi ki a színek képe, mely a trónon ülőből szóródik környezetére. Minden szín bizonyos érzést kelt, s a szellemvilágban a tulajdonságok minden egyes színének is szintén bizonyos érzelmek felelnek meg. A zöld megnyugtató, hűvös érzést kelt; a piros ingerlő, meleg érzést; a veres perzsel; míg a fehér szín gyémánt sugárzása a megközelíthetetlen tisztaság és szentség dicsőségét érezteti; a kék az ég nyugalmát érezteti velünk; a szivárvány sokszínű csillogása a játszi, megbékélő mosoly üdülését nyújtja. Isten jelenlétében mindezeket az érzéseket érezzük, amennyire természetünk szentségének jelenlétét el tudja viselni: a földi érzék úgy képzeli, hogy fehér, piros, zöld és szivárványos ragyogás veszi körül, mikor Istent érezi. Hét lobogó fáklya lángolása azt hirdeti, hogy a fény támadásra indul a sötétség legyőzésére s egy kristály-tenger, mely lelkekből áll, azt mutatja, hogy a szellemvilág nem mozdulatlan, a lelkek szívverése szabadon hullámzik: de a szabadság ott nem jelent zűrzavart, mert bár minden mozog és létezik, a lélektenger mégis olyan átlátszó, mint az üveg. Mily könnyedén, szinte milyen kecsesen alkalmazkodnak a földi képek, hogy a mennyei trónterem alkotásait leírják! Érezzük, hogy az anyag nem ellenséges elem a szellem birodalmában, s akkor nálunk a földön sem kellene annak lennie; csak Bitorló vétek teszi az anyagot a szellem ellenségévé, a lázadás várává.

Az eltorzult anyag is ott szerepel a könyv kifejező kelléktárában. A feneketlen mélység kútja a hitetlenség támasztalanságát jelképezi: érezzük, hogy kell annak alázuhannia, aki nem tud bízni Teremtőjében. E szétzilált, kétségbeesett lelkek alkalmatlanoknak látszanak arra, hogy egységes terv értelmében felhasználhassa őket valaki! De mégsem. Valaki ismeri a lelkükhöz vivő utat, s kulcsot ad át egy sötét szellemnek, hogy a talaj nélkül ingó lelkekhez hozzáférhessen. Ennek a sötét szellemnek neve Vesztő, mert amit építeni akar, az szétesik átkozott keze között. A szellemi kulccsal együtt megkapja az engedelmet és képességet, hogy a kétségbeesésből országot építsen magának. Megnyitja a feneketlen mélység száját, hogy kiszabadítsa a bele rekesztett lázadást. A kút szájából nem kristálytenger ömlik ki, hanem fekete füst, melyből csak lassan válnak ki megkülönböztethető alakok, először a pusztítást hozó sáskák, aztán támadó harci lovak. Az elnyomó tömeg, a szennyet takaró sötétség, a támadó falánkság, a harcra kész szilajság érzete támad bennünk, amikor ezeket az alakokat magunk elé állítjuk. Vajon a gonosz természetét hordozza magán itt az anyag? Nem! Hanem a gonosz ítéletét: Isten csúffá tette a bitorolt anyagot, a vétekre használt testet; a megrontott anyag nem a gonosz hatalmát, hanem Isten dicsőségét, szentségét hirdeti. Ezt az ítéletet hirdeti a sárkány, vagy kígyótest, amelyet az angyalok lázadó fejedelme viselni kénytelen; a fenevad alak, amelyen az Antikrisztus és a hamis próféta a látnok előtt megjelennek; a békatest, amelyet a rágalom és hazugság, propagandaszellemei viselnek a látomásban. Íme, hogy hajlik a szellemhez az anyag annak kezében, aki mindkét világot teremtette. S nem egymás ellen, hanem egymásért teremtette! Szinte érezzük, hogy lázad az anyag, mikor a vizek angyalának szavát hallják, nem sajnálva vérré rontott vizet: Igazságos vagy Uram... hogy ítéltél! Szentek és próféták vérét ontották, s Te vért adtál nekik inni (16, 5-6).

De hogy villog, ragyog, szinte ujjongó örömében az anyag, amikor a megáldott szellemiség dicsőségét kell tükröznie az új Jeruzsálemben! A nehéz arany átlátszóvá válik, mint a kristály; a győzelmes gyülekezet igaz voltából, azaz gyémántfényből épült falak áteresztik a drágakövekként világító apostolok tanításának sokszínű fényét; a város sokszínű fénye lefokozottan világít a kapukon keresztül, melyek, mint egy-egy gyöngyszem Jákob bűnös fiainak nevét viselik, hirdetve, hogy az emberből Isten bocsánata drága gyöngyöt alkot. De olvassuk, hogy ebben a fényvárosban minden sötét volna, ha az alvó drágaköveket életre nem gyújtaná a Bárány szeretetének arany napfénye, mely az egész várost általjárja, mint élet, boldogság és erő! S a szeretet nemcsak fényként árad széjjel a városban, hanem az élet üdítő vizeként is az életfák üdítő gyümölcseként is. A város átlátszósága azt hirdeti, hogy itt nincs többé titok, ami a nagy Babilon homlokára volt írva, itt nem fáj a fény, mert a világosság gyógyít s aki kap belőle, örömmel és hiány nélkül adja tovább, s a sok tanúságtétel még gazdagabbá, még szikrázóbbá, gyönyörteljesebbé teszi az Isten ismeretét, mely a szellemi világ napsugara. Példázat ez, melyben az anyag szikrázik a szellem jelenlététől. Aki ezt a festményt festette, maga készített hozzá a színeket.

De hogy változik át a művész kezében ugyanaz az anyag, a fényt terjesztő tűz, amikor azok sorsát festi le, akik az élettel visszaéltek, s akikben emésztő kívánság és szenvedély tüzévé változott az életerő! Itt nem boldogít a tűz, hanem a kénkő undorát terjeszti s alattomosan, lappangva, tespedve éget szüntelenül, változatlanul, egyformán, mint tüzes mocsár. Mert kínzónkká lesz a visszautasított szeretet és mocsárrá az élet, amelynek világossága sötétségre változott! Anyaggal nem festettek még ily megdöbbentő kínt, ily visszariasztóan.

Mindez néhány példa a színek ama gazdag tárából, amelyet a Jelenések könyve álomképeinek festésére használt a kijelentés angyala, aki János előtt a szellemi eseményeket „jelekké változtatta át” (1,1 esémanan), János nem a szellemi történést látta, hanem a jeleket és azokat hűséggel közölte a gyülekezettel. Kétségtelen, hogy úgy olvasta a jeleket, mint József a Fáraó álmát, vagy Dániel Nebukadnezárét. Nem azt adta át, amit leolvasott, hanem amit elolvasott, s a gyülekezet még többet olvashat ki belőle.

Ha a biblia apokaliptikus képei mellé odaállítjuk azokat a tapasztalatokat, amelyeket különösen haldoklók és haldoklók hozzátartozói a láthatatlan világba való átmenetkor tesznek, a csodálatos finom zenét, ragyogó fényárt, végtelen űrnek a képzetét, amelyben a szivárvány színei tobzódnak, akkor lehetetlen arra nem gondolnunk, hogy a szellemi jelenések és a testi alakok és színek között valami olyan összefüggésnek kell lenni, amelyet mi nem ismerünk; de amely szorosabb és természetesebb, mint ahogy az anyag és szellem pogány szétválasztásának hatása alatt általában gondolni szoktuk. Az apokaliptikus képek mögött olyan rejtélyek lappanganak, amelyeket mai tudásunk szerint megfejteni nem tudunk. Ahogy a szilárd valóságnak hitt anyag ma atommagok és elektronok naprendszerévé vált szét, a materializmus elvesztette lába alól a talajt és hihetővé vált, hogy az anyag csak a szellem ruhája, melyet akarata szerint tud formálni, magára ölteni, vagy magáról levenni. S ha így volna, az anyag képeiből joggal következtethetünk a szellemvilág alkatára, az anyag csak képpé válik, a szellem valósággá, az anyag úgy követi a szellemet, mint árnyék a testet.

Számjelképtan

Az emberi bölcselet régen fölfedezte, hogy az anyag világában csak egy dolog ismerhető meg teljes bizonyossággal: a törvény, vagyis a tünemények rendje. Ha rend helyébe a viszony szót tesszük, s ezt az arány szóval helyettesítjük, akkor megérkezünk a számok világához. Amit az újabb filozófia törvénynek nevezett, azt a régi görög bölcselet számnak mondta. A görög természetbölcselők a létezők alapját, a magában létezőt keresték és Pitagorasz ezt a számban találta meg. De már messze Pitagorasz előtt sejtelmes bűvkör vette körül a számot. Bizonyos számok régen úgy szerepeltek, mint rejtélyek titkos kulcsai, megoldói. Nem szeszély szülte, hogy az órát 60 percre osztották, hogy négyszer hat órából áll a nap, hogy a babiloniaknál 60 nap alkotott egy kettős hónapot, 600 esztendő egy nagy világkorszakot, s, hogy a 60-as szám méréseikben fontos szerepet játszott.

A számítás világában megközelíthetetlen ősi világban két számrendszer alakult ki, előbb a 12-es, melynek emlékét több nyelvben a 12-ig menő tőszámnevek (zwölf, twelve, douze) tovább a mértékrendszerek őrzik; azután a tízes, mely ma általában divatban van. Számításra a tízes számrendszer bizonyult alkalmasabbnak, de a 12-es számrendszer szabályosabb, mert a 12-nek több az osztója. A 10 osztói: 2 és 5, a 12 osztói: 2, 3 4, 6, de összeadás útján ebben a számrendszerbe tartozik a 7 is, azaz a 3, meg a 4. A régiek legtökéletesebb idoma a kocka és a négyzet, melyeknek osztószámai a 3 és a 4, a kockáé még a 6, a 3 és 4 összege a 7, szorzata a 12. Mint mondottam, a régiek a számviszonyoknak bizonyos bűverőt tulajdonítottak, e számok szerintük uralkodnak a teremtésen, mely képzet semmivel sem áll hátrább ama modern szólásmódnál, hogy a természeti és erkölcsi törvények uralkodnak a világon. A Biblia szerint Isten uralkodik a világon, teremtményei pedig annyiban, amennyiben Isten nekik erre hatalmat (exousia) ad, törvények és számok ellenben legföljebb az uralkodás szabályait fejezik ki, melyeket egy felsőbb akarat fölfüggeszthet, de semmi esetre sincs a törvényeknek és számoknak erejük, vagy hatalmuk az uralkodásra. A babona és a varázslás világa azonban elválasztotta a számokat Istentől és önálló hatalmat adott nekik. A Biblia sohasem beszél arról, hogy a számoknak hatalmuk volna, ellenben a számokat az előfordulás rendjének tartja. Az apokaliptikus képek bizonyos számok állandó rendjében jelenek meg, s e számtörvények ellen a látomások sohasem vétenek. Ha a babona és varázslás országát elhagyjuk, a számoknak a fizikai világban csak egy szerepük marad: arányt, törvényszerűséget fejeznek ki, bizonyos viszonyokat azonban állandó számok jelölnek.

A szellemi és anyagi világnak kapcsolatában azonban még egy szerepük támad a számoknak: éppen olyan képekké válnak, mint amilyenné válik az arany, a drágakő, a tűz, a szín, tenger stb. A jelképes számok is állandó számok és így illeszkednek az apokaliptikus nyelvbe, mely bizonyos számokkal mindig ugyanazokat a viszonyokat jelöli. Az állandó számok lelki vonatkozásait megtaláljuk különben a népköltésben is. Bizonyos feladat elvégzésére rendesen hárman vállalkoznak, s a három közös feladat egy egészet alkot; a királynak is, a szegény embernek is három fia indul kalandokra és kalandok száma is három. A király és szegény ember három lánya között oszlik meg a várakozás, három abroncs a hű János szívén, három fonó asszony tudja felfonni a királyné gyapját. Mily különös, hogy a teremtés is az istenség három személye között oszlik meg, valahogy ennek a számnak igen mélyen kellett az emberi lélekbe beíródnia. A mesében is két világ van, egy felső és egy alsó, amelybe esetleg egy kúton át lehet eljutni, mint ahogy a bibliai számszimbolikában is kettő a világa száma; a kutat is megtaláljuk, amely az alvilágot a felsőbe vezeti, az is előfordul, hogy a másik világ odafönn van és egy hatalmas fán kell fölmászni, hogy a hős oda felérjen. A tájékozódás még a tudományban is négyfelé történik és nem három, vagy ötfelé; az anyagi teremtés száma tehát a négy. Fontos szerepe van a nép képzeletében a 7-es számnak. A világrend ehhez a számhoz van kötve, az anyag világában dolgozó törpék száma 7 és 7 gida képez egy kecskecsaládot. A hetes szám a siker biztosítéka, ha ez a szám kettétörik, a sikertelenséget, a hiábavaló várakozást jelenti, mint a népdal nem találomra mondja: három alma meg egy fél... kérettelek nem jöttél! A 6-os szám két jelentéssel fordul elő a népmesében, mint a Bibliában is: 3 x 2, azaz 6 ló volt a hűséges János kocsija elé fogva, mint a kerubok szárnyainak száma is: 2 x 3, azaz 6; ámde osztás nélkül 6 az elátkozott hattyúk száma, mint a hétköznapoké. Mikor nem feladat végzésről van szó, hanem teljességről, akkor 12 a törvényes szám: 12 táncoló királykisasszonyért, 12 királyfi jön el és Csipkerózsika meséjében a világ bölcsességét 12 öregasszony őrzi, mint a mennyei vének száma is kétszer 12, azaz 24. Még a rablók is akkor érik el a teljes számot, ha tizenketten vannak.

Sajátságos, hogy a bibliai számképtan ugyanilyen értelemben használja a számokat.
1 annak a száma, amiből csak egy van a világon és ez Isten.
2 a többség száma, tehát a teremtésé, amelyben minden többször fordul elő.
3 a világot alakító, a világon dolgozó istenség száma, a szentháromságé.
4 a világ száma, ahogy Istentől megváltan abban tájékozódunk; 4 az Istennel ellenséges világ száma is: 40 évi vándorlás és 40 napi böjt a pusztában, 4 a világgal Isten erejét közlő kerubok száma.
6 mint láttuk, a kerubszárnyak száma, a megátkozott munka száma is: a 666.
7 a világban dolgozó isteni erők száma, a szent Szellem száma: 7 fáklya, 7 szem.
12 a teljesség, a befejezettség száma: 12 törzs, 12 kapu a mennyei város falán, 12 alap alatta, 12-szer 12000, azaz 144.000 a tökéletességre jutó gyülekezet, a győzedelmesek, vagy választottak száma. Így az isteni munka megindításának száma: a 3 közeledése a négyhez, (istenség közeledése a világhoz): 3 meg 4 = 7, az isteni munka befejezésének száma, 3 x 4 = 12, melyben az istenség áthatja a világot.

Mindezek a számok a 12-es számrendszerhez tartoznak. Valahányszor az apokaliptikus jövendölés az emberi történésből folyó és nem az Isten teremtéséből, vagy munkájából következő történés idejét, vagy e történéshez tartozó tömegek nagyságát határozza meg, a 10-es számrendszer számait használja, a 2 x 5-nek összetételeit: 1000, 10.000. E számok kapcsolatba léphetnek a 12-es számrendszer számaival a tömeg kifejezésére: 144.000. E szám két számrendszerbe és ezért két gondolatkörbe tartozik: a 12-es szám benne a teljesség kifejezője; az ezres szám egyszerűen a tömeg kifejezője; számértékéhez ragaszkodni hát a képes értelem elvetésével és arra gondolni, hogy pontosan 144.000 az elpecsételtek száma, durva testi felfogásra mutat.

Hasonlóan értelmezendők a tört számok: 1/3, 1/4, 1/10; az elsőnél az isteni tényező az osztószám, a másodiknál a világi tényező, a harmadiknál az esetlegesség. A részletes értelmezést az egyes előfordulásoknál fogom adni.

A számok jelképes értelmének használata kétségtelenül azt a célt szolgálja, amit Jézus a példázatok használatának céljául is megjelölt, hogy elrejtse az ismeretet, a pontos tudást, de itt nem a hitetlenek, vagy kívül-valók elől rejtegeti az isteni bölcsességet, hanem a hívők elől, akiknek avégett, hogy állandóan késze legyenek, szükségük van arra, hogy ne tudják a napját és óráját a bekövetkező eseményeknek. Ez persze nem zárja ki, hogy a képes értelmű számok ne fejeznék ki megközelítőleg a való időtartamot, mint ahogy Jézus is arra intette tanítványait, hogy figyeljék az idők jeleit és azokból állapítsák meg azt, hogy az esemény közel van. Hogy ennyit tudunk, az nem ellenkezik Isten akaratával (Máté 24,32; 25,6); sőt természetes, hogy amikor az éj legsötétebb, felébrednek a szüzek és készülnek a vőlegény fogadására. Azonban a szüzeknek nem számítás alapján kell észrevenniök, hogy az idő közel, hanem a belső elmélyedés, a jelek felösmerése által, ehhez pedig ismertet kell gyűjteniök, a külső környezet istentelenségével szemben állást foglalniok, azt megtagadniok és belső, lelki irányukat a kijelentéshez alkalmazniok. Ehhez az alkalmazkodáshoz igen jó segítséget nyújt az olyan kijelentés, amely nem külső, a hitetlen ember értelmével is megfejthető számításokra indít, hanem belső állásfoglalásra. Ha a 666 Néron Kaisart jelent héber betűk számértékével kifejezve, akkor ebből a kívülállók is okosak lehetnek, márpedig tudjuk, hogy micsoda világzavar lett abból, hogy a testi értelmű emberek az 1000-ik és elmúltával várták az utolsó ítéletet, mennyi szentségtelen kapkodás, vak rettegés ült a világra, de ha a 666 alatt a szombat nélküli munkahetet értjük, akkor abból fogjuk felösmerni, hogy itt az utolsó idő, hogy a emberek nem Isten áldásából, hanem Isten megvetésével, saját erőlködésüktől fogják várni a világ célhoz jutását. Ha pedig a 144000-es számot testileg vesszük, mi más lesz belőle, mint amit egy szekta csinál vele, mely azzal gyűjti tagjait, hogy merészen hirdeti, hogy akik hozzájuk csatlakoznak, azok kerülnek be a 144.000 közé, míg ha a 144000-es számot képnek vesszük, mely a számképek két számrendszeréhez tartozik s egyik rendszer szerint a teljes isteni munka befejezésére utal, másik rendszer szerint e világi történéshez utal bennünket: akkor megértjük, hogy Isten ebben a tökéletlen, hiányos világban tökéletes munkát végez és azt véghez is viszi; akkor nem egy földi szektához való csatlakozástól fogjuk várni sorsunk tökéletes alakítását, hanem Isten munkájától, s földi kapkodás helyett, zavaros emberi ígérgetések helyett Istenre bízzuk magunkat. Számok, dátumok helyett Isten hűségén fogunk nyugodni.

A könyv szerzője, a szereztetés ideje

Maga a könyv Jánosnak mondja a szerzőt és azt állítja róla, hogy nem kigondolta a könyvben foglaltakat, hanem látta és hallotta őket (1,4, 9; 22,8); ő egyszerű tanúja az isteni kijelentésnek (1,2; 22,8); saját személyével kezeskedik a látottak és hallottak változtatás nélküli közléséért. A könyv tanúsága alapján a szerzőről azt kell megállapítanunk, hogy Ázsia tartományban írt, az ottani keresztyén gyülekezetek pásztora volt és akkora tekintélyt élvezett, hogy erről a különben gyakori névről rá lehetett ismerni. Régen is (alexandriai Dyonysios), újabban is gondoltak arra, hogy Márk János a szerző, de Márkot János név alatt éppen úgy nem ösmerték a régiek, mint Pált Saulus néven. János név alatt nagy tekintéllyel élő ember egy volt akkor Ázsiában és ez János apostol volt, aki az evangéliumot és a három levelet is írta. Ezt az állítást megerősíti a régi hagyomány is.

Hogy a szerző nem nevezi magát apostolnak, az nem jelenti azt, hogy nem volt apostol. Pál sok levelében nem apostolként mutatkozik be. A Jelenések könyve tartalmához nem apostolként van neki köze, hanem prófétaként és tanúként és tanúnak nevezi magát. Olyan tanúnak, aki nem akkor egyszer jutott Jézussal érintkezésbe. Mikor az Úr első megjelenésekor a földre rogyik, Jézus úgy szólítja meg, mint régi ismerőst: Ne félj, én vagyok! (1,7). Így csak olyanhoz szólhatott az Úr, aki már látta, sőt tapintotta őt (I. Ján. 1, 1-3). Azt sem lehet komoly érvként felhozni, hogy a Jelenések könyvének stílusa más, mint az evangéliumé és a leveleké; emezek stílusa sem a legtisztább görög, de a Jelenések könyvének stílusa kötve volt ama látomásokhoz, amelyeket az író készen kapott a látomásokhoz tartozó szózatokkal együtt. Lehetséges, hogy a látomások nyelve az arám volt, s a leírás görögül történt, az eredeti szavak hatása alatt, mi az erősebb hebraizmusokat magyarázná. Döntőnek látszik ellenben, hogy Jézus neve a látomásokban Isten Igéje, ami csak János írásaiban fordul elő.

Az apostol szerzősége ellen nemcsak e könyvnél tiltakozik a magát észelvűnek mondó tudósvilág. Az ige tekintélyét azzal csorbíthatónak vélik, hogy a Biblia egyes könyveit később írott zugműnek tüntetik fel, melyeknek szerzői szívesen bújtak el korábbi nagy nevek mögé. De az írások oly egyedülállóak hatásukban is, minőségükben is a világirodalomban, hogy az írások több tekintélyt képviselnek, mint az apostoli név. Az írások tekintélye isteni tekintély, ha azt a hatást nézzük, amelyet két évezreden át az emberiségre kifejtettek, s ebben a Jelenések könyve nem áll utolsó helyen. Hol van e könyv óriás távlata, nagyszerű előadása, csodálatos szerkezete, gondolatainak mély-értelműsége, drámai kifejtésének megdöbbentő valósága azoktól a kicsinyeskedésektől, amelyekkel rosszindulatú támadói körülcsaholják? Jól mondja Zahn: kritikusainak János régtől fogva nem tudott eleget tenni. Hanem nevezi meg magát világosan, becsületes nevén, mint ahogy evangéliumában és leveleiben történik, akkor ez annak jele, hogy oka van bujósdit játszani; ha pedig megnevezi magát, mint a Jelenések könyvében, akkor ez kellemetlen törtetés jele. Ha szemtanú voltát hangsúlyozza, mint ezt János 19,35-ben és I. Ján. 1,4-ben történik, akkor ez gyanús szándékosságra vall; ha Jézussal való történeti viszonyára fátyolt borít, ez annak bizonyítéka, hogy ilyen viszony sohasem volt. Ha tárgyilagosan a 12 apostolról beszél, ez éppen annak bizonyítéka, hogy nem volt apostol, mint az, ha magát presbiternek nevezi. Az ún. racionalizmus előre megrendeli az ítéletet, amelyet a hitetlenek tudománya aztán kimond, s ez az ítélet így hangzik: Le kell törni az isteni iratok tekintélyét! Ha az íróasztal mellett tollukat rágva ülő tudósok feladata nem az, hogy igazságos verdiktet hozzanak, hanem az, hogy a megrendelt ítéletet tudományosan megokolják, úgy okolják meg, ahogy tudják, s aztán az igazság és tudomány tekintélyét emlegetik. Mi közük nekik az igazsághoz?

Az az ítélet, amelyet a Jelenések könyve mond ki az istentelen világra, annak fejedelmére, a Sátánra, a világbirodalom rabló és gyilkos éhségére, a neki hízelgő parázna egyházra és annak főpapjára, a hamis prófétára, az igazság ítélete. Ez az igazság ennek a könyvnek a szerzője és János csak tanúja volt annak, amikor az Igazság beszélt. A világ birodalmának, a hazug egyháznak és a Rágalmazónak (Diabolos) oka van arra, hogy erre a könyvre különösen haragudjék. Sötét, baljóslatú könyv ez mindazoknak, akik az igazságot megcsúfolják, de felszabadulás csodás ígérete azoknak, akik a igazságot egész szívükkel keresik. Azért a kijelentés ellenségei mindent elkövettek, hogy a könyvet szűk látókörű, elfogult zsidós képzelgéssé nyilvánítsák, mely kora látóhatárán nem látott túl. Ez volt az indító ok a könyv kortörténeti magyarázására. E magyarázók szerint a könyv Néró eltűnésének idején keletkezett, s jövendölése a császár babonás visszavárásán alapszik, azon a várakozáson, hogy az Antikrisztus, ki a könyv írása idején halott volt, de régebben a világban volt már, újra eljön. Az az ítélet, hogy a világ nem mozdul előre, hogy a legnagyobbnak elhíresztelt alkotója csak a régit, az elmúltat és elkopottat hozza vissza s az ítélet jeleit, egy halálos seb hegét fogja hordozni e világban: igaz ítélet, mely az emberi fejlődés tudományos tételét megsemmisíti. Azt mondja ez az ítélet, hogy az Isten nélküli világ fejlődik, de a halál felé, lelki elaljasodás, testi nyomorúság és kétségbeesés felé. Az Isten nélküli ember ebbe bele nem nyugodhatik és ha Istenhez téréssel nem menekül e világ elől, akkor a jövendölés szavahihetőségét kell kétségessé tennie. Ez a könyv ellen támadások és gyűlölet lelki rugója.

A könyvben jövendölt hét hegy, hét fej, mely hét királyt jelent, nem lehet egy birodalom hét egymás után következő királya, mert akkor értelmetlen volna az a jövendölés, hogy a könyv írása idején nem élt fenevad. A fenevad élt, mert a római birodalomról senki sem mondhatta, hogy halott, ha egy ideig a császári trónért versengtek is, nem lehetett tehát a halálos sebet viselő fejedelem Néró, még ha a néphit visszavárta is őt. A könyv látóhatára sokkal tágasabb. A hét fél: hét világbirodalom, melyeknek története Dániel négy világbirodalmával kezdődik. A halálos sebet kapó uralkodó csak Antiochus Epiphanes lehet, kit a zsidó történelem az antikrisztusi szellem képviselőjének tekintett, s másra János sem gondolhatott. A jövőben várt második Antikrisztus, aki nyolcadiknak jő el, de a hét közül való, nem emberi következtetés szülötte, hanem az isteni kijelentés leleplezettje. János nem azt írta le, amit a földön látott, hanem azt, amit az égben mutattak neki. Amit a földön látott, az a hét ázsiai gyülekezet volt és azoknak sorsa. Amit róluk írt, az részben kortörténet, de az emberiség végső kifejlése látomás volt, melynek e világi okát és alapját hiába keressük.

Ezek után semmi akadálya annak, hogy a hagyomány állítását elfogadjuk, hogy a Jelenések könyve Domitianus császár keresztyén üldözése idején íródott, Krisztus után 95-ben. Az utolsó apostol ezzel a végrendelettel búcsúzott el a gyülekezettől, s Istennek szentelt életét az mutatja tisztán, hogy ez a végső búcsúzó Krisztus üzenete volt az apostol útján. Krisztus még egyszer, utoljára szólott kedves és hű szolgája útján a gyülekezethez; ennek az üzenetnek az Úr eddigi kijelentéseit felülmúlja, hogy indokolva legyen az Úr megjelenése és az apostol elragadtatása, a kijelentés-adásnak ez a megkülönböztetett és egészen rendkívüli módja.

A könyv valódi szerzője tehát nem János, hanem Jézus maga, az égi Király, aki előre látva jövőbe, két évezred távolában megpillantja az egyház útját, harcát, megpróbáltatását és győzelmét. Megpillantja azt, amit eleve elvégzett. Tulajdonképpen ő az, aki búcsúzik a gyülekezettől és végrendeletet ad, János, az utolsó apostol halálával egy korszak záródik le, amelyben Isten különösen közel volt az emberekhez. A gyülekezet sok tagjának éppen olyan terhes volt ez a közelség, mint a zsidóknak Jehova közvetlen beszéde. A gyülekezet vágyott emberibbé lenni, vágyott tovább tanulni Istentől, mert a kijelentés közelsége állandó feszültségben tartotta. A gyülekezeten már erőt kezdenek venni az Istentől eltávolító erők. Jól mutatja ezt a hét gyülekezethez írt hét üzenet. De az Úr látja a visszatérést is. És most az Úr mintegy saját lábára állítja a gyülekezetet, mely vágyik is a maga lábán járni. Azzal a tudattal bocsátja el közvetlen közelségéből, hogy a gyülekezet útja a tékozló fiú útja lesz és ha a gyülekezet ismét meg akar gyógyulni, akkor vissza kell térnie az elhagyott forráshoz, az első szeretethez. Az, aki előre látta a jövőt, előre hirdette a gyülekezetnek a visszatérés útját, aki most távolodik, egyszer közeledni fog újra. Ki lett volna ennek az üzenetnek közvetítésére alkalmasabb, mint az utolsó apostol, aki a földi életben is legközelebb volt szívéhez, aki a keblén feküdt? Az Urat mindig kevésbé megértő gyülekezetben ott volt még ez az utolsó, aki őt megértette. Az Úrnak szüksége volt valakire, aki egész szívével követni tudja őt a jövőbe. Ez volt János. Amikor a gyülekezet a zsidó közösségből különvált, mintegy újra született, azt az apostolt, aki ezt titkon megértette, Isten a harmadik égbe ragadta el. Hogy a gyülekezet földi végét megmutathassa, ahhoz szintén apostol kellett és azt szintén a harmadik égig, trónusáig kellett elragadnia. A látomás oly nagy volt, hogy a közvetítőnek ahhoz kellett nőnie. Ezért a Jelenések könyvének emberi szerzője nem lehetett más, mint az utolsó, földön élő apostol és szereztetési ideje, mint amikor az apostol elköltözik e világból és helyét olyanoknak adja át, akik egyelőre ennek a végrendeletnek igazi értelmét megérteni nem tudják. Mi pedig csak csodálni tudjuk Isten bölcsességét, mely ezt a könyvet nekünk adta, s így adta nekünk.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 7-36. oldal.