A Krisztus ítélőszéke előtt
Pál apostol két helyen is figyelmeztet arra, hogy mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt (Róm. 14,10; 2Kor 5,10). A két hely között némi különbség van, mert a Korinthusi levél szerint „mindnyájunknak állandóan láthatóknak kell lennünk” a Krisztus széke előtt, a Római levél szerint pedig „oda kell majd állanunk a Krisztus ítélőszékéhez” egyszer, amikor ítélni fog. Hogy pedig ez az odaállítás ítélet végett történik majd, arra világosan rámutat a Róma 14,12: „Tehát közülünk minden egyesnek számot kell adnia magáról”. Hogy nem az utolsó ítéletről beszél az apostol, az abból világos, hogy magáról és
a testvérekről teszi ezt a kijelentést, akik az utolsó ítéletkor már ezer esztendeje túl lesznek az első feltámadáson, tehát sorsukban az ítélet akkorra már megtörtént, továbbá abból is kitűnik, hogy Pál nem trónusról („nagy fehér trónról” Jel. 20,11) beszél, hanem a „béma” szót használja, amely szónoki állványt jelent, s amelyhez oda kell mennie annak, akit ítélnek. A Róma 14,10-ben nem arról az időről van szó, amikor a halottak az Isten trónusa elé gyűjtetnek, hanem amikor a Bíró jön el, hogy ítéletet tegyen. Tehát itt a Krisztus visszajövetelének az idejéről van szó, amikor a Bíró megy a megítélendőkhöz. Ekkor „minden térd meg fog hajolni előtte, és minden nyelv vallást fog tenni az Istenről” (Róm. 14,11), vagyis el fogja ismerni, hogy Istené a szabadítás, a hatalom és a királyság, és az ő Krisztusáé, Felkentjéé a fennhatóság (Jel. 12,10). Hogy Krisztus visszajövetelkor az egyháznak mint szeplőtlen szűznek oda kell állnia a Vőlegény elé, tehát számot kell adnia arról, hogy a Vőlegénnyel való találkozásra elkészült, azt több bibliai hely elárulja: 2Kor. 5,9-11; Ef. 5,25-27. Ezt az elkészülést vagy inkább elkészítést kevéssé az ember, inkább az ő Ura végzi, akiről azt a megnyugtató értesülést kapjuk, hogy a jó munkát, amelyet elkezdett, be is fogja végezni a Felkent Jézus napjáig (Fil. 1,16). A menyasszonyhoz tartozóknak mindenestől, egész valójukban, szellemükben, lelkükben és testükben meg kell szenteltetniük, és ebben a szentségben megőriztetniük Uruknak, a Felkent Jézusnak napjáig. De aki elhívta őket, az hű, és ezt meg is fogja tenni (1Tessz. 5,23-24). A bennünk dolgozó isteni Szellemmel azonban nekünk is együtt kell dolgoznunk – állandóan Krisztus ítélőszéke előtt kell állnunk –, s teljes engedelmességgel rálépnünk azokra az utakra, amelyeket ő mutat. A felszólítást, hogy szelídségünk minden ember előtt ismeretes legyen, azzal indokolja Pált, hogy „az Úr közel” (Fil. 4,5).
Világos tehát, hogy a vizsgáztatás az Úr megérkezésekor lesz, és nem az utolsó ítéletkor. Akkorra van eltéve a nemesen küzdőknek a megígért korona, a jutalom, amelyet a győzteseknek ígért (2Tim. 4,7-8), amelyet az igazságos Bíró fog megadni, aki azért jő el, hogy ő maga dicsőüljön meg szentjeiben (2Tessz. 1,10). Maga Jézus úgy jövendölte, hogy amikor majd visszajő, s leül dicsőséges trónusára ítélettételre, elébe gyűjtetnek az összes nemzetek (Mt. 25,31-32), ez azonban már csak az ítélkezés folytatása lesz a világon. Krisztus ítélőszéke tehát nem egyszer jelenik meg, hanem állandóan működik, és rostálja a földön lakókat, sőt ítéli a halottakat. Övéin előbb ítél az Úr, mint a világon. Ítél akkor, amikor bemegy a lakodalmas házba, s azokat, akiken nem lesz a szentség menyegzői ruhája, kiveti a külső sötétségre (Mt. 22,1-14), de ítél akkor is, amikor azokat, akik mindenüket elhagyván követték őt, királyi székére fogja ültetni, hogy ítéljék az embereket, sőt az angyalokat, s hogy részt vegyenek Izrael és a nemzetek fölött tartandó ítélkezésben. Krisztus ítélőszéke előtt tehát nem egyszerre jelenik meg mindenki, hanem az ítéletben állomások lesznek, mint ahogy már akkor is működött az ítélő Krisztus, amikor a zsidók testi népétől elvette a szőlőt, és más munkásoknak adta oda (Mt. 21,41). Az is ítélet lesz, hogy egyesektől elveszi a talentumot és másoknak adja, s hogy a minákkal kereskedőknek városokat ad majd kormányzásra (Luk. 19,27-29).
Izrael az ezeréves birodalomban és az akkori nemzetek között
Pál a Római levél híres 11. fejezetében Izraelről két fontos megállapítást tesz. Az egyik az, hogy Izrael a jelen időszakban – a Krisztus ítélőszékének ítélete szerint – nem tekinthető Isten választott népének, mert Isten a jelen időre elvetette a népet, amint képes kifejezéssel mondja: a szelíd olajfáról kitörte Ábrahám testi leszármazottainak ágait, és helyébe vadolajfa ágait, azaz pogány nemzetekből letört ágakat oltott be. Eszerint Izraelnek mint testi népnek a jeleben semmi szerepe nincs az isteni szabadító munkában. Pál másik megállapítása az, hogy a mikor a pogány nemzetek közül vett nép teljességének ideje bekövetkezik, ahogy mondja: „betelik”, akkor Isten visszafordul Izrael kitört ágaihoz, és újra beoltja őket saját olajfájukba, azaz a hívő Ábrahámba. Ez a pogány nemzetekből vett nép aligha lehet más, mint az egyház, és a bemenés nem lehet más, mint a lakodalomba való bemenés, vagyis az Úrral való végső egyesülés, amelyet több elválás nem fog követni. Ez a hely tehát világosan mondja, hogy Izraelre, a testi népre a győzelmesek feltámadása után újra szerep vár. Hogy mi ez a szerep, azt szintén félreérthetetlenül mondja meg egyik újtestamentumi hely: ApCsel. 15,13-18, amelynek szó szerinti fordítása ez: „Jakab felszólalt: Férfiak, testvéreim, hallgassatok rám! Simeon kifejtette, hogy Isten miként vetette szemét először arra, hogy a nemzetek közül egy népet vegyen (kapjon) nevének. Ezzel összhangban vannak a próféták szavai, amint írva van: „Ezek után visszatérek, s fel fogom építeni Dávid leomlott hajlékát, fel fogom építeni omladékait s felegyenesítem, hogy az emberek megmaradt része megkeresse az Urat, mindazok a nemzetek, amelyek segítségül hívják az én Nevemet! Ezt mondja az Úr, aki megcselekszik ezeket az őskortól ismert dolgokat.”
Jakab ezt az Ámostól vett idézetet azután mondja el a jeruzsálemi zsinaton, hogy Pál és Barnabás beszámolt azokról a jelekről és csodákról amelyeket Isten általuk a nemzetek között tett, s amely jelek és csodák azt mutatták, hogy Isten már nem választott népe, a zsidók kebelében munkálkodik, hanem tevékenységének színterét áttette a nemzetek közé. Kezdett világossá válni, hogy Isten a szelíd olajfa tulajdon ágait kitördeli, és pogányok közül olt be helyükre ágakat. A zsidósághoz bizonyos merevséggel ragaszkodó Jakab, az Úr atyjafia, az ótestamentumi jövendölés alapján igazolni igyekszik, hogy Izrael mellőzése nem örökre szól, mert Isten vissza fog térni testi választott népéhez, és a régi dávidi királyságot benne újra felállítja. Ez azonban nem csak Izrael visszavételét jelenti, hanem azt is, hogy a vissza fogadott népet ekkor fogja Isten minden más nemzet számára áldássá tenni. Dávid trónjának felállítása idején az emberiség akkor még elő s fennmaradó részét az újra beoltott Izrael az igazság megismerésére fogja elvezetni, hogy keressék az Urat. Ezek a jövendölések magukon viselik azt a bélyeget, hogy Izrael visszaállítása is, a pogányok megtérítése is még a mostani időben fog megtörténni, tehát az ezeréves birodalom idején. Íme, így telik meg az ezeréves uralkodás természetes módon fontos eseményekkel, amelyek az isteni történésből addig még hiányoznak. Várhatjuk, hogy a még be nem teljesedett jövendölések beteljesülésének ideje az ezeréves uralom lesz. Éppen ezért az ezeréves birodalom megértése végett nagy jelentőségű végignézni az ótestamentumi próféciákat, amelyek még nem váltak valóra, s megpróbálni elhelyezni őket az ezeréves uralkodás idejében. Ezeknek a próféciáknak, bár igen különböző időkből és szerzőktől származnak, mégis összefüggő, kerek képet kell adniuk. Mielőtt megpróbálkoznánk ezzel az összeállítással, még egyszer rögzítenünk kell a Róm. 11. és az ApCsel. 15,13-18 összefüggéseit, egymásrautaltságát és jelentőségét.
Hogy a két jövendölés összefügg, az világos abból a tényből, hogy Jakab is, Pál is az egyház szereplése utáni időre helyezi Izrael helyreállítását, a Róm. 11. a nép visszafogadását, az ApCsel. 15,13-18 a királyság felújítását hangsúlyozza. Ezzel kapcsolatban a Róm. 11. az egyházat a nemzetek teljességének, helyesebben a nemzetekből kiemelt teljességnek nevezi. Ennek megfelel a Jelenések könyvében a 144.000-es sokaság, amely szám a tökéletesség számának – a 12-nek – önmagával és ezerrel való szorzatából áll elő, s megfelel a 12 kapuval és 12 alappal bíró városnak, amely a mennyből a földre száll majd alá. A Cselekedetek könyve elbeszéli, hogy Isten hogyan hívja elő az egyházat jelekkel és csodákkal az apostolok munkája által a nemzetek közül. Istennek a munkája és alkotása után lép Izrael előtérbe, s veszi kezébe Isten, hogy általa most már nem a választottakat, hanem mind a megmaradt pogányokat egybegyűjtse (vö. Róm. 11,32). Mind a két bibliai hely tehát az események rendjében három állomást említ meg:
1. az egyház teljességre juttatását;
2. a zsidó népnek Dávid utóda alatt történő visszafogadását;
3. a pogány nemzetek megtérését.
Az egyház minden nemzet közül kiválasztott és elhívott egyénekből áll, ellenben a zsidó nép és a pogányok teljes számukban térnek majd meg (vö. Róm. 11,26-32). A két hely között nincs szó szerinti szolgai egyezés, hanem kiegészítik egymást, egymásra utalnak, és egymásra vannak utalva.
A Római levél azt mondja el, hogy a nemzetek közül kiválasztottak bemennek valahova, míg a Cselekedetek könyve arról beszél, hogy Isten kivesz egy népet magának a nemzetek közül. A két hely együtt adja meg a teljes igazságot, mégpedig azt, hogy ember és Isten összemunkálnak egymással. A Római levél arról beszél, hogy Isten a félretett népet hogyan oltja be újra a szelíd olajfába, míg a Cselekedetek könyve a nép Királyának állíttat fel újra hajlékot. Népet és uralkodót hoz a két hely egymással kapcsolatba, mint előbb emberi és isteni munkát. A harmadik állomáson a Római levél szerint Isten könyörülete fogja a nemzeteket felemelni, míg a Cselekedetek könyve szerint a megmaradt emberiség fogja Istent megkeresni. A három esemény közül az első eseményben a Római levél az emberi tevékenységet emeli ki, míg a Cselekedetek könyvében az első eseménnyel kapcsolatban az isteni munkáról hallunk, a harmadikban pedig az emberiről. A két hely megadja nekünk az ezeréves birodalom lakóinak jegyzékét és történetének vázlatát. Az ezeréves birodalom királyai a korszak történéseinek intézői, sugalmazói, Isten által a nemzetek közül kihívott és az első feltámadás által Krisztus mellé állított királyi papság lesznek, s míg ők nincsenek összegyűjtve, amíg kijelölt helyükre nem mennek be, addig nem kezdődhetik el a következő isteni munka: Izrael, a testi missziói népnek a munkába állítása. Izrael nem önmaga megtagadásával, hanem hatalmának terjesztésével fogja az igazság ismeretét a földön a nemzetek közt szertevinni. Az ezeréves uralom missziója vasvessző hatalmával történik. A kísértőtől megszabadított emberi nem, azonban ekkor már egyenesen keresni, szomjazni fogja az isteni igazságot, s a zsidó nép rájuk kiterjedő hatalma úgy fogja őket érni, mint a rajtuk megkönyörülő isteni irgalom. Izrael tehát az ezeréves uralkodás idején a népek uraként áll előttünk, hatalmát azonban nem azért terjeszti ki a nemzetekre, hogy aranyukat összegyűjtse magának, hanem azért, hogy lelküknek szolgálhasson. Micsoda átalakuláson kell átmennie a népnek, hogy erre a feladatra alkalmassá váljék! Ezt a nagy átváltozást a Szentírás nyomatékosan hirdeti, amikor az egész zsidóság megtéréséről beszél. Éppen az egész zsidóság megtérése adja meg az ezeréves uralkodás igazi jellegét, az ekkor az egész világban kiterjedő misszió jelentőségét. Az egész zsidó nép visszafogadása azt jelenti, hogy a kiválasztás ideje lejárt. Az ezeréves uralom idején Isten egész népeket, egész nemzeteket akar magának, nemcsak egyes kihívottakat. Éppen ezt mutatja, hogy a kiválasztás megszokott értelme hamis: Isten nem „üdvösségre” rendelt némelyeket megkérdezésük nélkül, másokat pedig elveszésre, hanem a kiválasztás és az eleve elrendelés a szolgálatra szól. A kiválasztottak egyháza az ezeréves uralom alatt az összes népek s az egyetemes zsidóság megtérése körül fogja Istentől kijelölt feladatát betölteni, s irányítani, vezetni fogja a népeket és a zsidóság megtérését.
A bibliai jövendölések többrétegűsége és a rétegek szétválasztása
Ókori városok kiásásánál tapasztalták, hogy egyes városok többször elpusztultak, majd megépültek, s a különböző korokból származó városok romjai egymás fölött és alatt feküdtek eltemetve a földben. Ilyen pl. Trója, amelyet Schillemann ásott ki. Mennél mélyebbre haladnak ilyenkor, annál régibb város képe áll a kutatók előtt.
A bibliai jövendöléseknél ennek a jelenségnek a fordítottja áll előttünk. A jövendölésekben egymás után következő események rétegződnek. Sokszor a jövendölés nem egyszer, hanem többször valósul meg, mindig kiterjedtebb és gazdagabb alakban. Ezek a különböző korokra szóló jövendölések azonban úgy feküsznek előttünk, mintha egy időre szólnának. Ilyenkor a jövendöléseket a megvalósulás különböző ideje szerint szét kell választanunk, de ilyen szétválasztásra csak akkor vagyunk képesek, ha a jövendölések legalább már részben beteljesedtek, s a történelemből a rétegeket ellenőrizni tudjuk. Itt azonban mennél mélyebbre hatolunk, annál későbbi s annál átfogóbb rétegre találunk. Sokszor későbbi jövendölések olyan részleteket fűznek a korábbi jövendölésekhez, amelyek ezek jellegét, sorrendjét, olykor még az idejét is megjelölik. Szemléltető példa erre Jézusnak eljöveteléről és a végső időről tett jövendölései, amelyeket Pál, különösen a Thesszalonikai levelekben fontos részletekkel bővített, sőt a 2. levél 2, fejezetében az esemény időrendjét is meghatározta. A Jelenések könyve pedig nem csak az utolsó események rendjébe illesztette be a korábbi jövendöléseket, hanem az idők teljességének meghatározásához is jelentős segítséget nyújtott. Az ótestamentumi próféták gyakran jövendöltek Izrael népének a fogságból és a szétszórtságból való összegyűjtésről, a nép megtéréséről, újonnan születéséről, a dávidi királyság megújításáról, a nemzetek megtéréséről, de ezek a jövendölések – bár már sok beteljesült részletet tartalmaznak, amelyek már a múltéi – mégis olyan tágabb körű és nagyobbszerű ígéreteket is adnak, amelyek eddig nem valósultak meg, s amelyeknek a megvalósulását a jövőtől, sőt éppen az utolsó időtől kell várnunk. Az írásmagyarázatnak ma nem megoldható feladata, hogy ezeket a részleteket, illetőleg az egymáson felépülő rétegeket széjjelválasztani. E rétegek közül igen sok az ezeréves uralkodás idejében fogja a megelőző részleges beteljesülést megkoronázni. Aránylag kevés jövendölés mutat az ezeréves birodalomnál is későbbi időpontokra, s hogy azokat milyen szempontok szerint kell elválasztanunk, arról már korábban szólottam. Vannak azután olyan jövendölések, amelyek az egyházra vonatkoznak, s amelyek az egyháznak Krisztussal való egyesülésével és a vele való együtt uralkodással teljesülnek. Ezeknek a jövendöléseknek szellemi és a földi viszonyok közül kiemelt jellege világossá teszi, hogy mire vonatkoznak. Az ezeréves uralkodás alatt a földön a mai körülmények és viszonyok között az egyházat már nem találjuk ott, mert az első feltámadással Krisztus mellé ragadtatott. Ellenben Izrael és a nemzetek itt fognak élni úgy, mint az ótestamentumi időben. Izrael fogja végezni a nemzetek között a missziót, s így azok a jövendölések, amelyek erről a misszióról szólnak, a legtermészetesebb módon szó szerint fognak beteljesedni. Mielőtt Jézus emberi alakban megjelent s a Golgotán a bűnösökért meghalt, még nehéz volt összeegyeztetni s a történelemben elhelyezni azokat a jövendöléseket, amelyek egy szolgai alakban megjelenő és szenvedő Messiásról szólnak, s azokat, amelyek egy hatalmas és dicsőséges uralkodó, népét a rabságból kiszabadító Királyt állítanak elénk. Ma már tudjuk, hogy Jézus két eljövetelével a kérdés nehézsége kiküszöbölődik: hogy előbb a szenvedő Krisztusnak kellett eljönnie, s a dicsőséges és ellenségeit legyőző Királyt még várjuk – az ezeréves uralkodásra.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Az ezeréves uralkodás © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 125–130. oldal
