Izrael és Júda egybegyűjtése régi hazájába
Isten kiválasztott népének lenni nem csak kellemes érzéseket jelent, hanem sokszor kellemetlen, fájdalmas helyzetet, mert Isten megdicsőíti ugyan magát népében, de választott népéhez sokkal szigorúbb, mint más nemzetekhez. Bűneiket, hűtlenségeiket erősebben bünteti, tőlük többet követel. Izrael a legtöbbet szenvedett nép az összes nép között. A legkeményebb büntetés, amelyet Isten rámért, az volt, hogy a földről, amelyet Isten adott neki, elhurcolták idegenbe, s életét hontalanul kellett töltenie, amikor minden népnek megvolt a hazája. A választott nép
többször ment számkivetésbe, a próféták sokszor megjövendölték a fogságba menetelt éppen úgy, mint az abból való szabadulást. Azután, hogy Messiását megölte, újra száműzetésbe kellett mennie, s minden száműzetés közül ez volt a leghosszabban tartó és a legnehezebb. Azok között a népek között, amelyeknek körébe Isten vezette őket, igen sokat kellett szenvedniük, s az antiszemitizmus az őket vendégül látó népek között sokszor járványos betegséggé lett. Igaz, hogy elbizakodottságukkal, Isten ellen való lázadásukkal, politikai és szociális működésükkel sokszor Isten és emberek haragját vonták magukra. És mégis ezt a megvetett és gyűlölt népet választotta ki Isten magának, hogy a világ vezető népévé emelje, miután a bűnbánat fürdőjében megtisztította. Mint már láttuk, Isten nem örökre taszította el őket, hanem vissza fogja fogadni, mihelyt az egyház neveltetésének vége van, s az egyház teljessége „bemegy” a lakodalomba. Az ótestamentumi próféták félreérthetetlen világossággal jövendölték meg ezt az utolsó egybegyűjtést, a fogságból való szabadulást. Mert az idegen népek között való tartózkodás Izrael népének mindig, még a legnagyobb anyagi jólét idején is fogságot jelent, mivel az Isten által beleadott gondolatot az idegen népek között nem tudja kifejezni és megélni. Izrael jövőjét nem csak a hitetlen zsidóság nem ismerte fel, hanem a hívő egyház sem látta évezredeken át. A próféták ide vonatkozó jövendöléseit, bár azok világosan beszéltek, elszellemesítő magyarázatokkal az egyházra vetítették át, s az Ige egyszerű értelmét meghamisították. Egyes esetekben régebbi fogságokra, az azokból való szabadulásra magyarázták. Itt van pl. Ézs. 11,11-12, amelyet lehetetlen bármilyen korábbi hazavitelre magyarázni, mert Ézsaiás idején Izrael nem volt ilyen helyzetben, ilyen arányú hazagyűjtés még nem történt eddig soha: „Azon a napon másodszor is ki fogja nyújtani kezét az Úr, hogy népe maradékát összevásárolja, azt, amely Asszurból, Egyiptomból, Pátroszból, Kúsból, Élámból, Sineárból, Hámáthból, a tengerpartokról megmaradt. Akkor zászlót fog emelni a nemzeteknek, hogy összegyűjtse Izrael kitaszítottjait, Júda szétszórtjait összegyűjtse a föld négy széléről.” Ha ezekben az országokban tartózkodtak is Ézsaiás korában zsidók, büntetésképpen, fogolyként ennyire szét nem szóródhattak. Nyilván későbbi idő eseményeit látja tehát a próféta szellemi látásra nyitott szeme: azt a szétszóródást, amelybe a zsidóság a Messiás halála után jutott, s amelyben a mai napig van. E prófécia beteljesülése tehát csak a jövőben várható. De világosabban mutatja ezt a próféta ama szava is, hogy Isten „másodízben” fogja kezét kinyújtani, hogy népét összevásárolja a különböző országokból. Az első összegyűjtés nyilván a babiloni fogságból való visszatérés volt. A próféta tehát két nagy egybegyűjtést lát maga előtt. Az Egyiptomból való kihozatalra nem gondolhat, mert az nem volt „összegyűjtés”. A második összegyűjtés a jóslat szerint sokkal nagyobb méretű, mint az első.
Egészen hasonló helyzetet tart szem előtt az Ézsaiás 43,5-7 is: „Ne félj mert én veled vagyok! Napkeletről el fogom hozni magodat, napnyugatról összegyűjtelek. Azt fogom mondani északnak: Add ki! És délnek: Ne tartsd vissza! Messziről el fogom hozni fiaimat s a föld széleiről leányaimat, mindenkit, akit nevemről neveznek, s akit dicsőségemre teremtettem, formáltam és alkottam”. A bibliai történet idején Izrael fiai nem voltak a világ minden tája felé, a föld minden szélére szétszórva, s bár mára már ennyire elszéledtek, jellegüket, sőt bizonyos fokig nemzeti jellegüket is a mai napig mindenütt megőrizték. A zsidó sohasem tudott elkeveredni ama fajok közé, amelyek között lakott. Senki sem állíthatja józan ésszel, hogy ezek a próféciák nem Izrael testi népére, hanem valami szellemi Izraelre vonatkoznak. Így pl. Jer. 3,18 sem szellemi értelemben értendő. „Azokban a napokban Júda háza Izrael háza mellett fog járni, együtt fognak eljönni észak földjéről arra a földre, amelyet örökös birtokul adtam atyáitoknak.” A 17. vers szerint ugyanebben az időben „Jeruzsálemet Jahve trónjának fogják nevezni. Akkor a nemzetek mind hozzá fognak gyülekezni Jahve nevéhez, Jeruzsálemhez, s többé nem fogják gonosz szívük keménységét követni.” Ez az idő nem a babiloni fogságból hazatérő zsidók kora, mert ekkor ugyan Círusz és más perzsa királyok kegyéből a zsidók egy része hazatérhetett, de Jeruzsálem jelentéktelen és szorongatott város volt. A jövendölés csak az ezeréves birodalom körülményeinek felel meg. Akkor az Izrael és Júda között levő régi, mély ellentét megenyhül: a két testvérnép karöltve jő haza észak fogságából. Észak alatt nem lehet Babilont érteni ez esetben, hanem a modern idők helyzetére kell gondolnunk, amikor a legtöbb izraeli Oroszországnak és szomszédainak földjét lakja. Erre az időre kitűnően illik ez a jóslat. Jer. 12,14-15 sem illik a babiloni fogság utáni időkre, amikor a Jeruzsálemet kínzó gonosz szomszédok nagyon is a helyükön ültek, hanem valami más, később bekövetkező időre. De nem illik a Jer. 16, 14-15 sem, mert a zsidók a mai napig húsvétkor csak az Egyiptomból való szabadulásról emlékeznek meg. Úgy látszik, jönnie kell még egy időnek, amikor az Egyiptomból való szabadulást el fogja homályosítani egy csodákban és isteni segítségekben azt messze felülmúló szabadítás, és ekkortól fogva erre az utóbbira fognak visszagondolni. Éppen így a Jer. 30,10-ben, 31,7-10-ben, az Ez. 28,25-26-ban említett hazahozatal is egészen más körülményeket tételez fel, mint a Babilonból való hazahozatal. A Babilonból való szabadulás távolról sem volt olyan mértékű, mint amilyet Zak. 10,6-10 ír le, amely szerint hely sem lesz elég a hazatérő zsidók befogadására. Ezsdrás, Nehémiás idejében bizony nagy területek álltak lakó nélkül, prédául a fenevadaknak. Ugyancsak nem illik a babiloni fogságból való hazatérésre az Ézs. 49,22-nek az az állítása, hogy Izrael fiait a népek kebelükön hozzák haza, vállukon cipelik majd, vagy az Ézs. 18,20 jóslata, miszerint „valamennyi” nemzet közül lovakon, kocsikon, gyaloghintón, öszvéreken, tevéken hozzák Jeruzsálembe őket. Valami olyan nagy szabású lesz az az utolsó hazahozatal, valahogy úgy megmozgatja az egész akkori emberiséget, annyi lelkesedés, öröm fogja a zsidók hazatérése miatt a világot elfogni, hogy ehhez a hazatéréshez egész új világ, új emberiség, új célok, új várakozások kellenek, nem olyanok, mint amilyenek bármikor is ezen a sárgolyón voltak. Ennek a megmozdulásnak hátteréül egy nagy szellemi megmozdulásnak kell szolgálnia, amely előbb a szellemvilágot mozgatja meg, s nyilván nem is képzelhető el másként, mint csak úgy, hogy az a szellemi hatás, amely a mai emberiségen ül, eltűnik s egészen más szellemi befolyások érvényesülnek a világon. Ilyen szellemi átalakulást csak az a változás hozhat létre, amelyről az ezeréves uralkodás megkezdésével kapcsolatban beszéltünk: a „világ ura” megkötöztetik és a levegőbeli gonosz hatalmasságok helyét az egyház foglalja el, amely az első feltámadás erejénél fogva a szellemi világgal kapcsolatba lép, sőt annak bizonyos fokig tagjává átváltozik. Az övéik közé visszatérő, nekik új eszméket, új célokat sugalmazó győzedelmesek fogják a népeket Izrael hazavitelére indítani.
Izrael újonnan-születése és megtérése az ezer év hajnalán
Sok vita folyt arról, hogy a megtérés vagy az újonnan-születés alkalmával egyik megelőzi a másikat, s az e felől való homály legfőbb oka az, hogy az emberek egyiknek lényege felől sincsenek tisztában. Rendesen a felébredést tévesztik össze a megtéréssel, holott a kettő között különbség van. A megtérés megindulás egy úton, az ébredés folyománya, az ébredés által megindított, akaratra ébredt élet indulása. A megtérés azonban nem csak az akarásra, hanem az értelemre is kiterjed, ezért nevezi az Írás a látásmód megváltozásának, metanoiának. Újonnan-születés nélkül sem ébredés, sem megtérés nem lehetséges, mert az ember, amíg Isten nélkül él, halott, nem észlel, nem érez, nem akar a mennyi világ felé fordulni. Az újonnan-születés az emberben új teremtés. Isten munkája bennünk egy új természettel még nincs befejezve, hanem újra meg újra sor kerül rá az ember életében, amíg végül a test újonnan-születésével, a feltámadással befejeződik. A megtérés is megismétlődik. Éppen ezért azt mondjuk, hogy minden újonnan-születésnek vagy ébredés, vagy megtérés a következménye, szinte egyszerre megy végbe mind a kettő. Jézus szól: „nyújtsd ki a kezedet”, s abban a pillanatban ott az erő, amely a béna kezet megmozdítja, s a betegben ott az akarás a kéz megmozdítására. Elhangzik az isteni hívás: „térj meg”, s abban a pillanatban ott a képesség a megtérésre, de már indul az emberi akarat is, hogy Istennek engedelmeskedjék. Így kell tekintenünk Izrael újonnan-születését, felébredését és megtérését is az ezeresztendős uralkodás kezdetén.
Izrael jelenlegi állapotát az Írás egy csontokkal teleszórt mezővel mutatja be, amelyben a szétszórt csontok egészen el vannak száradva, tehát az élet régen és teljesen hiányzik belőlük. Ilyen csont-mező az elvetett Izrael, mielőtt Isten újra visszanyúl érte, hogy megelevenítse. Az Ez. 37. úgy írja le ezt a megelevenedést, hogy a csontok először élettelenül indulnak el és rendeződnek össze, ami nagyjából azt jelenti, hogy Izrael új, nemzeti élete előbb indul meg, mint a felébredése és Istenhez térése. Isten munkája Izraelen tehát messze megelőzi azt a pillanatot, amelyben Isten felé vissza az első lépést megteszi a nép. Még mielőtt a zsidó nép újra elkezd elfelejtett Istenére gondolni, Isten már régen vár arra, hogy a népen megkönyörülhessen, irgalmát megmutathassa neki (Ézs. 30,18). Ez az irgalom abban áll majd, hogy Isten újra magához fogadja Izraelt, és új szövetséget köt velük. Ez az új szövetség nem azon fog felépülni, amit a nép ígér és saját erejéből tenni tud, hanem azon, amit Jahve ígér, és tenni szándékozik. Jahve más szívet fog nekik adni, új szellemet. A kőszívet kiveszi testükből, és új szívet ad beléjük, amely észreveszi Jahve törvényét, és megcselekszi (Ez. 11,19). Ennek az átváltozásnak következtében a nép megutálja magát, minden eddigi gonoszságát (Ez. 20,43). Ezzel a népet Isten a bűntől megtisztítja, s kiírtja belőle a bálványokat (Ez. 36,25 kk.). Ettől fogva Jahve nem fordul el a népétől (Ez. 39,29), s ez azért lesz olyan értékes a számukra, mert megelőzőleg sokáig voltak királyok, zsidó hatóság, áldozat, efód és teráfok nélkül (Ézs. 3,4). A népen egy közös, nagy törekvés, szent elhatározás lesz úrrá: visszatérni Jahvéhoz (Ézs. 6,1; 3,3). Elszégyellik magukat amiatt, hogy a nemzetek kiválasztottjai Jahve után jártak, s most ők is ezt akarják (Mik. 4,5). Ekkor Isten is megbékül népével, bűnét messze elveti, s megbocsát neki (Mik. 7,18-20), sőt többen is tesz: szent Szellemét kiönti rájuk, megitatja őket úgy, hogy Isten szeretetétől részegen fogják siratni megelőző életüket, s a bűnbánat könnyei is ömleni fognak.
A már összegyűjtött és újra néppé egyesített zsidóság régi törzseire osztva fogja siratni a múltat (Zak. 12,10-14), s ha a nép újra vétkeznék, a bűnbánat forrását helyezi el Isten a nép számára (Zak. 13,1). Tudjuk, mi lesz ez a forrás: a Messiás értük halt halála. Ettől fogva Izrael valósággal Isten szent népe lesz (Zak. 14, 20-21). A nép nem csak bűnbocsánatot kap, hanem Isten meg is váltja, azaz eloldozza bűneitől (Zsolt. 138), megszabadítja bajaiból is (Zsolt. 25,22; vö. 72,2-4; 19,9-13; 102,14-23; Mt. 1,21; ApCsel. 5,21; Róm. 11,26-27).
Az elmúlt időben azt a prófétai jóslást, hogy Isten új szellemet, hús szívet ad népének, az egyházra magyaráztuk, a választottak újonnan-születésére. Nem egészen jogtalanul, mert az is beteljesedése volt a jövendölésnek. De a jóslat mégis Izraelnek szól, s íme, az ezeréves uralkodás hajnalán ez be is fog következni. Ha Isten Saulnak, aki sohasem tért meg igazán, tudott más életet adni (1Sám. 10,6), akkor nem zárhatjuk ki azt sem, hogy valaki ezt az új szívet megtagadja s a régihez tér vissza. Így tehát lehetséges, hogy az ezeréves uralkodás végén Izraeliek is kerülnek a szentek tábora ellen támadó Góg népe közé. Mert az akkori „Góg” nem a régi nemzetek egyike lesz, hanem Sátán szerzeményeiből áll össze azok közül, akik a vasvessző hatása alatt, de nem szívükből állottak az igazság mellé. Hiszen az egyház idején is vannak olyanok, akik Júdás módjára megtérnek, utóbb azonban megbánják, az igazságtól elfordulnak, hogy még egyszer ne tudjanak megújulni (Héb. 6,4-6).
A szellem kiömlése az ezeréves uralkodás idején
Nem csak Jóel próféta jósolta, hogy az Isten által követelt megtérés (Jóel 2,12) után Isten „minden húsra” ki fogja önteni Szellemét (2,28), hanem más próféták is megemlékeznek erről a Szellem-áradásról. Ézsaiás jövendöli: „Szellememet fogom kiönteni maradékaira”. A környezet, amelyben ezt mondja, világosan az ezeréves uralkodásra utal (Ézs. 44,3). De Jóel jövendölése sem teljesedett a jósolt mértékben az első pünkösd idején, mert akkor nem „minden húsra” töltetett ki a Szellem, s így a jóslat teljes megvalósulása még hátra van. Mint már többször szó volt róla, az ezeréves uralkodás idején Isten nem a kiválasztás útján halad, nem egyeseket hív ki sokak közül, hanem mindenkit megközelít és áthat, úgyhogy Szellemét csakugyan „minden húsra” vagy „minden testre” ki fogja tölteni.
Mint amilyen elragadó Szellem-áramlás volt az első pünkösdkor, hogy egyszerre 3000 ember tért meg, s állt a maroknyi üldözött Jézus-hívő mellé, olyan mindent magával ragadó s ellenállhatatlan lesz a Szellem áradása Jézus visszajövetelkor! Az egész zsidóságot térdre fogja kényszeríteni; az egész nép a bűnbánat forró könnyeivel fogja elítélni a gonosz múltat, s keresi majd annak arcát, akit oly sokáig megtagadtak, megvetettek: a Bárány Jézusét, akit azonban már Oroszlánként fognak felismerni. Mindenesetre ez a látásból kiinduló megtérés értéktelenebb lesz, mint amilyen a Bárány látása nélkül keletkező megtérés volt, amely nem látott maga előtt erőt, hatalmat, előnyt, gazdagságot, legföljebb a vértanúk példáját. Az ezeréves uralkodás alatt megtérők nem jutnak a győzedelmesek közé, de megújulni megújulnak, és az igazságot életük alapjává teszik. Ne felejtsük el, hogy a dicsőség, amelyet Isten teremtményei élveznek, különböző, mint a nap, a hold és a csillagok dicsősége (1Kor. 15,40-41), s az első feltámadásban résztvevők állapota messze fölül fogja múlni az ezeréves uralkodásban megtérőkét. De az ezer év alatt megtérők élete is sokkal könnyebb lesz, mint a nagy nyomorúságban megtérőké, mint a választottaké, noha, mint látni fogjuk, ez a dicsőség is rendkívüli lesz. Ugyanakkor azonban meg fog növekedni azok boldogsága és dicsősége, akik Jézussal együtt uralkodni fognak az ezeréves birodalom lakóin. Az ezer év dicsőségéhez fog tartozni a csodálatos Szellem-kiáradás, amely a föld akkori lakóit megragadja, s elvégzi bennük, hogy egyre jobban várják a Bárány dicsőségének mindig újabb kijelentését. Ez a Szellem-kijelentés új emberiséget fog teremteni a földön. A föld boldog izgalommal telik meg. Többé nem a mostani világ bűnös, hiábavaló vagy éppen gonosz élvezetei fogják az embereket érdekelni, hanem állandó várakozással néznek a jövőbe, hogy Királyuk, Dávid és Isten Fia micsoda új dicsőséget tartogat még, hogy kijelentse nekik. Ma el nem tudjuk képzelni, hogy milyen lesz az a világ, amelyben nem tisztátalan szellemáramok sodorják, töltik meg az embereket, hanem, Isten tiszta, szent Szellem tölti meg a levegőt, a szíveket, és irányít mindent. Olvassuk, hogy Isten nem csak hússzívet – azaz érző, hajlítható, jóra kész szívet – fog ajándékozni az embereknek, hanem „új szellemet” is. Ez alatt az új szellem alatt nem az emberi szellemet kell érteni, amely alaki természetű, hanem azt a megtöltő s kívülről belehatoló szellemet, szellemi töltést, amely az emberben most rendesen gonosz, tisztátalan, ám akkor jó, tiszta, isteni eredetű lesz. Ez az új szellem ember és ember között is új, meghitt, őszinte, bizalmas találkozást fog munkálni, a szíveket összeköti nemes, szent feladatok elvégzésére. Mikor Jézus feltámadása után este belépett tanítványai közé, elküldte őket misszióba, s útravalóul ezt mondta nekik: „Vegyetek szent Szellemet!” (Jn. 20,22) Abban a pillanatban érezték, hogy egy belső hatalom ragadja meg őket. Egyszerre más lett körülöttük a légkör, egy magasabb hatalom jelenlétét tapasztalták, egymás iránt megteltek szeretettel, mindent derűsebben láttak. Tamás, aki nem volt jelen, nem osztotta ezt a tapasztalást. Ilyen megváltozott légköre lesz az ezeréves uralkodásnak mindenütt, ahová az új uralmat elviszik hirdetői. Lassanként az új szellemi légkör betölti a világot, ifjak és vének, leányok és férfiak indítást fognak érezni, hogy Isten dolgait szólják, és a Szellem által mutatott látásokat hirdessék. Ez az akkor világot betöltő gondolkodás, törekvés azonban nem az emberekből áradó korszellemmel azonos – ha ugyan tisztán emberi eredetű korszellem valaha is volt, s nem az emberiségen ülő tisztátalan szellemi hatások megnyilatkozását nevezték korszellemnek. Ez az akkori világot betöltő szellemi irányzat nem emberi, hanem emberfölötti eredetű lesz: Isten Szellemének hatása az emberiségre, amely mintegy be lesz szorítva az ember szellemébe.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Az ezeréves uralkodás © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 130–135. oldal
