Tizenkettedik fejezet
Zakariás 12, 1-14
A kilencedik fejezet így kezdődik: „Az Úr igéjének terhe a Kadrák földje ellen”. Most egy új szakasz kezdődik, hasonló fordulattal: „Az Úr igéjének terhe Izrael ellen.” A fordítás helyesen így hangozna: Az Úr igéjének súlya – vagy az Úr súlyos igéje Izrael felől. Hamarosan megértjük, hogy Izrael ellen semmit sem mond, sőt inkább Izraelért szól. Most megint az Úr szól a próféta által, és azt mondja az Úr jellemzésére, hogy ezáltal
megbátorítsa Izraelt: „Így szól az Úr, aki az egeket kiterjesztette, a földet fundálta, és az ember kebelébe lelket alkotott.” Valójában nem lélekről van szó, hanem arról a leheletről, amelyet Isten belelehelt az emberbe. Leheletével szellemet alkotott. Az az Isten, aki teremtette a világot és benne az embert, az mondja a következő jövendölést, amely olyan ellentétben áll azzal az állapottal, amelyben akkor Izrael volt, hogy akárki, aki az emberi viszonyokat nézte, csak azt látta, hogy lehetetlenség. Ha azt a nyomorúságot, elhagyatottságot, levertséget nézte akármelyik zsidó ember, akkor csak annyit mondhatott, hogy lehetetlen az a jövendölés, amelyet itt Isten mond. Azért hívja fel a figyelmet előre, hogy mindazt, ami most következik, az az Isten mondja, aki az egeket kiterjesztette, a földet fundálta, és az ember keblébe szellemet alkotott. Az az Isten, aki mindent meg tud tenni a környező világban, és aki úgy irányíthatja a királyok szívét, mint ahogy irányítja a víz folyását. Az az Isten mondja ezt a jövendölést. És amit a prófétán keresztül a próféta kortársainak mond, azt nekünk is mondja: nem arra kell tekintenünk, ami körülöttünk van a földön, hanem arra kell tekintenünk, hogy kicsoda az Isten, aki az ígéretet tette, és csak Istentől függ az ígéret megvalósulása, nem pedig a földi helyzettől, állapottól. Tehát Isten azt ígérte: „Íme, és részegítő pohárrá teszem Jeruzsálemet minden körülte való népnek; Júdának is az lesz, mikor ostromolják Jeruzsálemet.” Ez megint nehezen érthető. Ellenben, ha figyelembe vesszük, hogy a „Júda” szó előtt ugyanaz a szócska áll, mint az első versben Izrael előtt, akkor megértjük, hogy azt mondja: Júda felől is ugyanaz lesz az Isten súlyos igéje, amikor megostromolják Jeruzsálemet. Tehát Isten ígérete nem csak Jeruzsálemnek szól, hanem Júdának is. Tehát részegítő ital lesz. Mit jelent ez? Isten részegítő pohárrá teszi minden körülötte való nép számára. Azt jelenti, hogy Jeruzsálem és Júda sorsa Isten kezében úgy alakul, hogy attól elkábul majd minden körülötte lakó nép. És abban a kábulatban, rettegésben, amely érni fogja őket, tehetetlenek lesznek, és nem tudják keresztülvinni gonosz szándékukat. Tehát Isten tudja irányítani még a leggonoszabb ellenség szívét is. És az az érdekes, hogy éppen azoknak a sorsával irányítja, akik az ő ellenségei a földön. Isten olyan módon védi, oltalmazza meg őket, hogy részegséget kelt a többiekben. Azok, akik korábban a legnagyobb határozottsággal törtek bizonyos célok után, egyszerre meginognak, bizonytalanokká lesznek, és akkor Isten csapása, verése utoléri őket. Így teszi Jeruzsálemet, azáltal, hogy sorsának irányítását a kezébe veszi, részegítő pohárrá a körül lakó népek számára. Ezek a körül lakó népek, amelyek részben egészében közeli rokonok voltak (az ammoniták, moábiták Lót gyermekei voltak, az arab törzsek Ábrahámtól származtak), a legnagyobb dühvel, haraggal, irigységgel támadtak a népre. S ezek, akik ilyen rosszindulattal támadják Izraelt, egyszer majd meginognak, mint akik részegítő pohárból ittak.
„És azon a napon lesz, hogy nyomtatókővé teszem Jeruzsálemet minden népnek: aki emelni akarja, az mind szakadva szakad meg, noha összegyűl ellene a földnek minden nemzete.” A nyomtatókő nyilván a prés használatánál volt szükséges. A szó azonban súlyemelő követ is jelent. Olyan nehéz, súlyos kövekről van szó, amit egyik ember megközelítőleg a térdéig, a másik ember esetleg a csípőjéig tud felemelni, ha nagyon erős. A férfiak versenyeztek, ki tudja magasabbra emelni. Egy ilyen kedélyes versenyzés áll a próféta előtt, amikor azt mondja, hogy Jeruzsálem is ilyen súlyemelő kővé lesz az emberek, a pogányok számára. Emelgetni fogják, s amikor emelgetik, beleszakadnak az emelésbe. Lehet úgy is fordítani, hogy összehorzsolja őket a kő, kárt tesz bennük. Azok a népek tehát, amelyek próbálkoznak Izrael ellen, hogy kiemeljék arról a helyről, ahova Isten telepítette, azok a népek megkísérlik a súlyos nyomtatókövet kiemelni. Beleszakadnak az erőlködésbe, de nem tudják kimozdítani a helyéből. Meg is mondja, hogy miben áll majd a kártétel Jeruzsálem és Júda ellenségei számára, amikor így szól: „Azon a napon, így szól az Úr, megverek minden lovat rettegéssel (félénkséggel).” A félénk ló mindjárt megvadul, nem lehet kormányozni. Nem arra megy, amerre a rajta ülő dirigálja, hanem vadul, céltalanul menekül. „Júda házát nyitott szemmel nézem, a népeknek pedig minden lovát vaksággal verem meg.” A ló a csata állata. Ha a ló nem végzi jól a feladatát, akkor elveszítik a küzdelmet a lovasok. Isten így fogja összezavarni az Ő ellenségeit és Jeruzsálem ellenségeit. Fel lesznek készülve, nagyszerű lovasaik, szekereik (azoknak a régi időknek a tankjai) lesznek, de nem tudják hasznát venni, mert egyszer csak valami miatt a lovak megijednek, és nem lehet őket kormányozni. „És ezt mondják a szívükben Júda fejedelmei: az én erősségem Jeruzsálemnek lakói az ő Istenükkel, a Seregek Urával.” A figyelem újra Jeruzsálem felé fordul, mert ott lakik Isten, és Benne fognak bízni. Különösen olyan időkben, mikor az emberek megriadnak, menedéket keresnek, ahol csak lehet, hogy elrejtőzzenek, akkor jó elolvasni és magunk elé idézni ezt a jövendölést, hogy milyen csodálatosan fogja Isten védeni Jeruzsálemet. A 6. versben megismétli: „Azon a napon olyanná teszem Júda fejedelmeit, mint amilyen a tüzes serpenyő a fák között.” Tehát akkor, amikor Júda fejedelmei visszatérnek Istenhez és újra hinni fognak, akkor nem csak Jeruzsálem lesz majd részegítő pohár, hanem Júda fejedelmei is olyanok lesznek, mint a tüzes serpenyő, amelyet a fák közé helyeznek. Meggyullad a fa, jobbra-balra pusztít, és a tűz mindent megemészt maga körül. Így fogja Júda megemészteni a körüllakó pogány népeket. De amikor minden kifordul a helyéből, akkor – így olvassuk – Jeruzsálemben minden a helyén marad. Vagyis ugyanazon a helyen, ahol volt azelőtt, ott marad, és az Úr megoltalmazza Júda sátorait. A sátor alatt azokat az egyszerű épületeket érti, amelyeket az állandó épülettel szemben a vidék lakossága emelt. Megoltalmazza az Úr Júda sátorait, hogy ne legyen nagyobb Dávid házának dicsősége, vagyis: ugyanaz a dicsőség éri majd Júdát is, és Júda nem lesz kisebb Jeruzsálemnél. Tehát a legalább való lakos olyan lesz, mint Dávid háza, és Dávid háza olyan lesz, mint Isten. Itt nem az egy igaz élő Istent kell gondolni, ez jelent angyalokat is: „mint az Úrnak angyala előttük”. Felfokozódik a közemberek dicsősége, és vele együtt nő a király dicsősége is, míg olyan nem lesz, mintha mennyei angyal szállott volna le a földre. „És azon a napon lesz, hogy kész leszek elveszteni minden pogányt, akik Jeruzsálemre támadnak.” Látjuk tehát, hogy a jövendölés semmit sem tartalmaz teherként sem Jeruzsálem, sem Júda ellen. Amikor Isten így eggyé teszi magát népének sorsával, amikor megoltalmazza őket minden ellenséggel szemben, amikor azt mondja, hogy tüzes serpenyővé teszi őket a fák között, égő tüzes fáklyává teszi őket a gabonaasztagok között, és úgy fog pusztítani maga körül, hogy megemészt mindent, minden ellenségét, és amikor azt mondja, hogy arra fog törni, hogy megeméssze mindazokat a pogány népeket, amelyek a zsidókra támadnak, akkor a legmagasabb, legteljesebb mértékben azonosítja magát választott népével, a zsidósággal.
Divatban volt az elmúlt évszázadokban az ilyen bibliai helyeket, mint amilyen ez is, az egyházra magyarázni, és azt mondták, átvitt értelemben kell értelmezni őket. Akkor a tüzes serpenyő alatt a szent Szellem kitöltetését értették. Kiforgatták teljes valójából, nem lehetett ráismerni a bibliai versre. Pedig ezeket a verseket nem lehet az egyházra érteni, mert Isten az ő egyházának olyan utat jelölt ki, amely tökéletes ellentéte annak az útnak, amelyen itt Izraelt járatja. Az egyháznak az útja az, hogy a Bárány Jézust kövesse az üldöztetésben, és az ő sebeinek szenvedésében részt vegyen. Nem az az Istentől elrendelt sorsa, hogy ha valami harc támad, égő katlan legyen a támadók között. Az egyház sorsa Krisztus mellett mindhalálig kitartani, szenvedni a nagy nyomorúságban, halálig kitartani Isten mellett és olyanná lenni, mint amilyen Krisztus maga volt. Voltak idők, amikor az egyház tagjai magukra magyarázták ezeket a verseket, mint pl. a francia hugenották vagy a kamizárdok. Azt állították, hogy Istentől olyan kijelentéseket vettek, hogy képesek lettek az ellenség megrohanására, valóban pusztító tűz lettek, de elmúlt ez a dicsőség, mivel ezek nem Isten útjai. Az volt Isten útja, amit Kálvin János járt, egyedül hagyva kitartott Isten Igéje mellett, és Isten a maga elhagyatottságában megvédte, megóvta őt. Tehát az idézett verseket nem lehet Izraeltől elvenni, és aki ezt teszi, félremagyarázza az Igét, mivel e kijelentések egyedül Izraelre vonatkoznak, senki másra. Azonban Izrael népe is súlyos tévedésbe esik, amikor ezeket az igéket alkalmazza. Tévedésük az, hogy ezeket a verseket Izrael egész történetére vonatkoztatják. Úgy tüntetik fel, mintha Isten a történelemben végig így védené az ő népét, és jaj annak, aki Izrael ellen valamit tenni akar. Tudjuk, hogy a történelem ezt a magyarázatot megcáfolta, éspedig azzal, hogy Izrael a legüldözöttebb nép volt a világon, és az évszázadok folyamán az üldözés nem csökkent, hanem nőtt a maga borzalmaival. Zakariás próféta korábbi helyei mutatják, hogy Izrael népét Isten még borzalmas szenvedésekbe fogja vinni. Így ezeket a verseket általánosan minden további nélkül alkalmazni ugyanolyan képtelenség, mint az egyházra vonatkoztatni. Hát akkor mi ezeknek a verseknek a helyes értelme? Mikor teljesül be az az Ige, hogy Izrael olyan lesz a támadó pogányok számára, mint a zsarátnokon tartott katlan, mint a tüzes serpenyő a fák között, mint az égő fáklya a kévék között? Mikor következik be, hogy Izrael így pusztít, és hogy az Úr arra készül, hogy minden pogányt kiirtson, aki Izrael ellen támad? Erre a kérdésre a válasz ebben a fejezetben van. Ez a fejezet adja meg nekünk egy fordulattal, amely jelzi Izrael népének megváltozását.
Emlékszünk rá, hogy Isten az előző fejezetben két pásztorbotot adott a prófétának, helyesebben annak, aki majd Izraelt vezetni fogja, és akit a próféta a saját életével példázott. A két pásztorbot: az egyik a nyájasság, a másik az egyezség. A nyájasság alatt értjük Isten kegyelmét. Azt olvassuk, hogy Isten széttörte a pálcákat. Izrael elvesztette a nyájasságot és az egyezséget. Szétszóratott a világ minden részébe, és úgy látszik, mintha többé össze sem találkoznának a nép tagjai. Most következik itt a fordulat, amikor ezzel a jövendöléssel szemben azt mondja: egy későbbi időben „a Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira azonban kiöntöm a kegyelemnek és a fohászkodásnak (nem könyörületességnek) a szellemét, reám tekintenek, arra, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút és keseregnek utána, amint keseregnek az elsőszülött után. Azon a napon nagy siralom lesz Jeruzsálemben, amilyen volt a hadadrimmoni siralom a Megiddó lapályán.” Ez a Jezréel síkság, itt ütközött meg Egyiptom és Izrael hada, amikor Jósiás király nyíltól találva elesett és meghalt, s Izrael ezt az uralkodóját ott siratta a csatamezőn. Egyik leghűségesebb és legkiválóbb fia volt a népnek, és ahogy akkor siratták Jósiást, úgy fogják siratni azt, akit átszegeztek. Izrael akkor fogja meglátni, hogy akit gyűlölt, aki ellen tiltakozott, az a Jézus az ő elveszett királya, akit eldobtak maguktól. Leírja azt a fájdalmat és gyászt, amely Izrael fogja érni, át fogja hatni. Megkülönböztetve fogják siratni a nemzetségek, külön a Dávid házának nemzetségei, az asszonynép is külön sír, külön a Nátán házának nemzetsége, Mária családja Nátánon keresztül. Pedig akkor még nem ismerték sem Lukács, sem Máté evangéliumát. Ezt csodának tartom, hogy Dávidnak sok fia közül ezt az egyet jelöli meg Zakariás. Olyan sírás lesz, amelyet nem közösen tartott gyászünnepségeken rendeznek. A gyász át fogja hatni Izrael egész népét, és mindenki sírni, zokogni fog amiatt, hogy elvetette, általszegezte a Királyt, akit Isten adott nekik. Itt a magyarázat: amikor Izrael életében bekövetkezik ez a megalázkodás, a bűnbánat, a sírás, akkor fordul Isten népéhez és áll oly módon a néphez, hogy ezt a népet, amely bűnbánattal jön elé, úgy meg fogja áldani, ahogy itt olvassuk. Tehát ez a jövendölés az ezer éves uralkodás idején lesz valósággá: Góg és Magóg támadnak ellene, lesznek királyok, akik félrehúzódnak és megtelik a szívük gyűlölettel, és akkor megtámadják a szentek táborát. Akkor azonban tűz száll alá az égből, és elpusztítja őket (Jel. 20,7-10), úgy, ahogy itt jövendöli. A központot fogják megtámadni, és ott Izrael van. A támadás rájuk irányul ebben a történetben. Először Izrael tér meg, és amilyen megtérésen Izrael keresztülmegy, azon megy át a többi nép is. Akkor, amikor egy ilyen jövendölés előtt állunk és ezekkel a jövendölésekkel egy másik világ közeledtét érezzük; akkor, amikor olyan dolgokat jövendöl, amely dolgok szinte kísértetiesen összeegyeztethetetlenek az emberi képességekkel, mint amilyen a Nátán szó itt a jövendölésben; amikor ilyen kijelentéssel állunk szemben, akkor Isten olyan hatalommal áll előttünk, amely előtt, ha van valami okosság bennünk, azt le kell tennünk. A Jelenések könyve több helyen mondja, hogy akinek értelme van, az megtesz bizonyos dolgokat. Sajnos az emberek az értelmüket eldobják maguktól. Az emberek értelmetlenül csak mennek a hang után, odafordulnak, ahol nagyobbat kiáltanak, és nem tartják egyértelműnek az Isten beszédét. Ha így nézzük ezeket a dolgokat, ezeket az igéket, azt kell mondanunk, hogy aki mindezt így mondta több mint kétezer évvel ezelőtt, az csakugyan a jövőbe látó Isten lehetett egyedül. És akkor ez előtt az Isten előtt nem csak meghajthatjuk térdünket, hanem bizalmukat, hitünket Neki adjuk, úgy, mint Júda fejedelmei, akik sokáig hűtlenek voltak, végül mégis azt mondták, hogy az, aki Jeruzsálemben lakik, az lesz Istenük, ő védi meg őket. Hol van a mi erősségünk? Ezt a kérdést veti fel ez a bibliai hely. Mert bár azt mondjuk, hogy Isten az ő mostani népét, az egyházat nehéz úton vezeti és odadobja például a gyűlöletnek, az is bizonyos, hogy Isten kegyelme lépten-nyomon látható az életünkben. Sokáig védi Isten az övéit, amíg megengedi, hogy rövid szenvedéseken átmenve eljussanak a dicsőség hazájába, ahol minden könny letöröltetik a szemükről. Kicsiny a szenvedés, de nagy a dicsőség, amely utána következik.
Az olyan tévedések, amelyeket elkövetett az egyház az ilyen prófétai helyek magyarázatával, amikor az egyházra próbálta vonatkoztatni őket, ezek a tévedések lettek okai annak, hogy az utóbbi időben kifejlődött egy olyan iskola, amely a Biblia egyes helyeit viszont kizárólag a zsidókra magyarázza. Hallottunk olyan magyarázatot, hogy azok az éhezők, szomjúhozók, betegek, mezítelenek, foglyok, akikről Mt. 25,34-40 beszél, azok a zsidók, azok Jézus atyjafiai, tehát amit az ember a zsidókkal tesz, azt Jézussal teszi. Nyugodtak lehetünk, hogy a kicsiny testvérek, akikről ott szó van, azok a testvérek, akikről Jézus mondta: „Íme az én anyám, és testvéreim”. Egyik túlzás szüli a másikat, azért mindkét túlzástól óvakodva józanul magyarázzuk Isten Igéjét. Vannak helyek, amelyek kétségtelenül Izrael népére vonatkoznak, de azokról sem lehet azt mondani, hogy az egyház számára nem írattak, mert ezeket a bibliai helyeket az egyház tanulmányozza és tartja magas zászlóra felírva, és nem Izrael népe. Tehát az egyház mindezekből Isten hatalmát, hűségét, helytállását látva joggal vonatkoztatja magára. Így tehát egy bizonyos átvitellel érvényesek ezek az igék az egyházra is, de okosan kell hasogatni Isten Igéjét. Veszedelmes irányzat az, amelyik az itt olvasott, és az ehhez hasonló bibliai helyeket akkor vonatkoztatja Izraelre, amikor még nem tért meg és nem bánta meg bűnét (Róm. 9.). Veszedelmes tévedés, mert ilyen módon sokan elbizakodottá lesznek a zsidók között és azt hiszik, hogy úgy, ahogy vannak, meg nem szentelt lényükkel, talán gyűlölettel telt szívvel arra vannak hívatva, hogy maguk körül mindenkit égessenek és pusztítsanak, akikről azt sejtik, hogy ellenük van, vagy esetleg – bizonyos kollektív felelősségre hivatkozva – még azokat is el akarják pusztítani, akik nem ártottak nekik. Ez nagyon veszedelmes tévelygés. Ez a két hír itt Zakariás 12-ben, ez a csodálatos védelem, ahogy Isten meg fogja védeni Izrael népét és minden népet megsemmisít, amely az ő népe ellen támad; ahogy Isten odaáll az ő népe mellé, és ahogy megtér Istenhez ez a nép: ez mutatja annak az útját, ahogy Izrael visszajuthat „választott nép”-helyzetébe. Ugyanis vissza kell oda jutnia. Mint ahogy Jézus előtt, a próféták idejében Izraelnek sokszor voltak olyan ál-prófétái, akik azt hirdették: békesség, békesség – noha háború, siralom, bosszúállás következett a népre, éppúgy ma is vannak prófétái a népnek, akik azt hirdetik, hogy Isten a maguk meg nem szentelt lényükben fogadja őket magához. Az ilyen ál-próféciákhoz nekünk semmi közünk nem lehet. Egy feltétel van: álljon Isten mellé, térjen meg, alázatos, bűnbánó szívvel álljon oda amellé, akit általszegeztek, akit odaadtak a pogányoknak. Így történhetett, hogy aztán Pilátus, a gyáva megalkuvó, meggyőződése ellenére kiadta a parancsot, hogy öljék meg Jézust. Ha a pogányok felelőssége ebben a tettben kisebb is, mi is ott vagyunk bűneinkkel azok között, akik Jézust keresztfára szögezték. Csak így – mindezek figyelembevételével – lehet józanul látni Isten Igéjének értelmét, és kiszívni belőle az áldást. Most, hogy ebből az utóbbi veszedelemből kiszívtuk a mézet, mi, akik nem tartozunk Izrael népéhez, ne feledkezzünk meg arról, hogy közöttünk is vannak hamis próféták akik Isten kedvezését, kegyelmét hirdetik anélkül, hogy komolyan megbánnák a bűnt, amit Isten ellen elkövettek, és ha ilyen ál-próféciát nekünk, pogányoknak mondanak, az éppoly végzetes és ártalmas a mi számunkra, mint Izrael számára. A két nemzetségnek – Izraelnek és a pogányoknak – ugyanis ugyanaz a törvénye Isten országában, ugyanúgy kell Isten mellé állnunk, és ugyanúgy áll Isten is mellénk: nincs különbség köztünk. Nincs kiváltság. Ahogy az apostol is mondta: nincs sem zsidó, sem görög, se férfi, se nő. S ebben az egységben, józanságban, egymást kereső szeretetben tette eggyé Isten az egyházat, amelyben nem ismerünk különbséget zsidó és nem zsidó között, hanem csak testvért látunk egymásban.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 80–85. oldal
