Tizenharmadik fejezet
Zakariás 13, 1-9
Zakariás próféta, mint a prófécia első hat fejezetében láttuk, különböző időkben kapott intő kijelentéseket. Ezeket úgy írta le, ahogy látta és hallotta. Ezek között a kijelentések között mély belső összefüggés van, azonban mozaikszerűen következnek egymás után a látomások és a különböző isteni szózatok. Itt, a 13. fejezetben is két, egymástól látszólag különböző próféciával van dolgunk. De csak látszólag, mert, mert amint látni fogjuk, a két rész között mélységes belső összefüggés van. Az első hat vers az első prófécia, a három utolsó vers foglalja magában a második próféciát. Mindkét prófécia nevezetes mondattal kezdődik, amely az Újtestamentumra utal. Mindkét próféciában igen sok az Újtestamentumban is megtalálható elem.
A 13. fejezet első hat verse beszél egy forrásról, amely Dávid házának és Jeruzsálem lakóinak fog megnyílni a bűn és tisztátalanság – helyesebben: a vétek és a tisztátalanság – ellen. Egy olyan forrás, amelyből folyton ömleni fog a víz. Az a kérdés, hogy ez a víz, ami a forrásból ömlik, milyen célt szolgál. Erre vonatkozik a 4Móz. 8,7 és a 19,9. Mi lett a vízzel, amikor a tehén hamvát beletették? Lúg lett belőle. Nem ivásra, hanem tisztításra való víz lett. Ha ezt a 4Móz. 8,7-re alkalmazzuk, értjük, mi a tisztítás vize. Hogyan jutottak ehhez a vízhez és ehhez a hamuhoz? Elégették az áldozatot, a tehenet. Tehát olyan vízről van szó, amelybe az áldozat hamvát keverték. A víz a Szentírásban az Ige jelképe. Sok helyen találjuk ebben az értelemben az Igét, több különböző oldalról megvilágítva. Úgy, mint szomjúságot csillapító italt a samáriai asszony történetében, amikor Jézus azt mondja, hogy ő is tudna neki vizet adni, s ha abból inna, soha többé meg nem szomjazna. A víz szerepe itt a szomjúság csillapítása. A Zakariás 13. fejezetében azonban a víz más szerepben jelenik meg, más célra adatott: a vétek és a tisztátalanság ellen. A vétek egy külső cselekedet, amikor az ember eltéveszti az utat, amelyen mennie kell. A tisztátalanság belső, lelki minőség, alkat, amelynek a következménye, hogy az ember eltéveszti az utat. Itt a bűnnek két alakjával találkozunk: a belső tisztátalansággal, amelyet nem tisztított le az Ige, és az ember bensejében ott tanyáznak a különböző tisztátalan vágyak, csak lenyomja őket a félelem, a tisztátalan gondolatok, vágyak, önhittség, tisztátalan felfogások – a bűn végzi a maga romboló munkáját az emberben. A másik alakja a bűnnek az eltévedés, amikor ennek a belső tisztátalanságnak a következményeképpen hamisan határoz, rosszul dönt az ember, tehát a belső tisztátalanság szóban, gondolatban, tettben elkövetett bűnökre viszi az embert. Ez ellen a kettős bűn ellen – a belső, lelki tisztátalanság és a belőle fakadó vétek ellen – fakad fel ez a forrás. Nyilvánvaló, hogy nem szomjat csillapító vizet ad, hanem tisztító vizet. Vissza kell fordulnunk a 4Móz. 19,9-hez, ahol azt olvassuk, hogy a tisztátalanság ellen tehenet öltek meg és égettek el áldozatul, a tehén hamva jutott bele a vízbe, így lett lúgos a víz, amely mar, de tisztít. Marja a lelket, de megtisztítja. Az Igének megvan ez a hatása, de ha nem vetjük el magunktól, nem tiltakozunk ellene, hanem hagyjuk, hogy a lelkünkben kifejtse a maga hatását, megtisztít bennünket. Azt mondja Zakariás próféta: azon a napon – nem mondja meg, melyik napon – majd egy forrás fakad Dávid házának és Jeruzsálem lakosainak számára. Jeruzsálem lakosait említi itt, mert hiszen abban az időben Zsidó-ország csaknem Jeruzsálem volt csupán. Azok a zsidók, akik hazatértek a fogságból, Jeruzsálemben telepedtek le. Voltak vidéken is zsidók, de még nem csatlakoztak a zsidó közösséghez. Dávid házának említése azt jelenti, hogy azon a napon, amelyről beszél a próféta, Dávid háza újra uralkodni fog. Ha tehát Dávid háza újra uralkodni fog, akkor világos, hogy olyan időről van szó, amikor Izrael népe a pogány világbirodalom hatalma alól felszabadul. Így tehát nem tekinthetjük másként ezt a jövendölést, mint az ezer éves országlás tartamára szóló kijelentést, amikor Izrael népe belül is és kívül is teljesen megtisztul. Ez a tisztulás egy folytonos és egyre fokozódó folyamat lesz, amely a maga tisztító, lúgos hatásával a lelket marja és szenvedések között megtisztítja. Ennélfogva azt kell mondanunk, hogy az ezeréves országlás alatt az ítélet Igéje hirdettetik. Az ítélet Igéje, amelyre rámutat a Jelenések könyve, amikor azt mondja az Uralkodóról és az uralkodóházról, hogy vasvesszővel fogja legeltetni, terelni a nemzeteket (Jel. 19,15). Ha pedig vasvesszővel terelgetik a népeket, világos, hogy a vasvesző lesújt azokra, akik ellenállnak. Ennél fogva Krisztus visszajövetele után még egy küzdelem lesz ezen a világon, ez azonban eredményes küzdelem lesz, mert a Sátán, a kísértő kötve lesz, és csak az emberi bűn ellen folyik majd a harc. Akkor folyni fog a forrásból a víz, a tisztító víz, amely átjárja, megtisztítja a lelket, keresztül-kasul átjárja az ember testét, minden vágyát, törekvését, minden gondolatát, a lélek minden jellemvonását megkeresi és megtisztítja.
Tudjuk, hogy az egyház számára ez a tisztulási folyamat már most történik, a zsidó nép számára azonban majd csak az ezeréves uralkodás idején kezdődik el a tisztulás. Krisztus választott egyházának most ebben a világban folyik tisztulása, és ennek a folyamatnak részesei azok a választott zsidók is, akik az egyház tagjai. Azok tehát, akik Krisztus menyasszonyának, az egyháznak tagjai, nem az ezeréves országlás alatt, hanem most tisztulnak meg. Ennek a tisztulásnak a forrása már folyik, az a forrás, amely a Golgotáról fakad, és áldozatának hamva teszi lúgosság a vizet. Az az áldozat, amelynek hamva feloldódik a vízben, az az áldozat vád ellenünk. Vád ellenünk, hogy vétkeztünk, hamis úton jártunk, Isten ellen lázadtunk, magunkat kerestük, a saját dicsőségünket. Saját gondolatainkat hajtottuk végre, Isten nélkül jártunk, Isten nélkül határoztunk, és mindezekért az Ige, amelyben ott van az értünk magát áldozatul adó Jézus arca, vádat emel ellenünk, és a különböző üldözések, nyomorgattatások között felhangzik ellenünk a vád. S míg szenvedünk, úgy érezzük, Isten is elítél bennünket, de ha ebben a pillanatban mi is elítéltük magunkat, megszűnik az Ige maró hatása, és egyszerre a maró, tisztító víz átváltozik üdítő forrásvízzé, s ugyanaz az Ige szomjunkat csillapítja. Az egyháznak erről a megtisztulásáról, megszentelődéséről Zakariás természetesen még nem beszélhetett, mert ezt előre nem látta. Arról a tisztulásról beszél, amely Izraelben fog végbemenni akkor, amikor az egyház megtisztulva, mint vőlegénye számára felékesített menyasszony bemegy a lakodalmas házba, és elkezdődik egy új korszak, Krisztus ezeréves uralkodása.
„És lészen azon a napon, így szól a Seregek Ura: Kivesztem a bálványokat neveit a földről, és emlegetni sem fogják többé; sőt a prófétákat és a fertelmes lelkeket is kiszaggatom e földről.” A prófétákat szellemek, igen sokszor tisztátalan szellemek is vezetik, irányítják a prófétálásra. Még Isten tiszta prófétái is kaphatnak tisztátalan szellemi vezetést, ha engednek a tisztátalan tanításnak. S lehetséges, hogy összekeveredik ez a két szellem, azért van szükség arra az ajándékra, hogy a tisztátalan szellemet fel tudjuk ismerni. Akkor majd Isten ki fog irtani az ő népe közül a földről minden tisztátalan szellemet és minden tisztátalan prófétát, és nem fogják a tisztátalan szellemek a prófétákat félrevezetni. Ez megfelel annak, amit az Újtestamentumban olvasunk, hogy a Sátán ezer esztendőre meg lesz kötve (Jel. 20,1-3). A Sátán tisztátalan műhelyéből nem jöhetnek fel szellemek, hogy megcsalják a prófétákat. Itt Zakariás teljesen egyezik a Jelenések könyvével. Ennek az lesz a hatása, hogy a pogányságot meggyűlölik azok, akik a földön laknak, és a pogány bálványok is kiirtatnak a földről, még a nevüket sem emlegetik. Mit kell ezalatt érteni? A pogányság kétféleképpen csúszhat be az emberek életébe és gondolkodásába. Mint nyílt pogányság, amelyben az emberek pogány templomokban fognak isteneket imádni, bálványok előtt hajolnak meg, de becsúszhat az emberek gondolkodásába úgy is, mint gondolat. Hogy a pogány gondolat mennyire áthatotta az emberiséget, arra igen jó példa a reneszánsszal meginduló kultúra, amikor a pogány istenek megint bekerültek egyelőre csak a művészetbe: a festészetbe, a szobrászatba. Láttunk az utóbbi években Ámort nyilasan, amint a szerelmeseket sebzi, beszéltünk Minerváról és imádtuk Vénuszt a költészetben, tűrtük részben képekben és szobrokban, részben a költészetben. Megtűrtök őket mint képeket, hasonlatokat, és inkább hivatkozik a művészetünk – a mai racionális korban! – ezekre a bálványokra, mint az örökkévaló Istenre. Tehát a pogány bálványok elve és gyakorlata mélyen áthatotta a társadalmat, amely a múlt században élt, és ez a pogány gondolkodás egészen megfertőzte az akkori irodalmat és művészetet. Ilyen pogány bálványt láttunk a Kálvin téren: Poszeidon istent háromágú villával a szökőkút tetején. Azután rengeteg szobron láttuk Vénuszt, Aphroditét, a Múzeum-kertben Apollót, és néztük csodálattal testének arányosságát és szépségét, és hogy ezekkel a dolgokkal mennyi pogányság jött be a gondolatunkba, észre sem vettük. Azt mondja a prófétai szó, hogy majd az ezeréves uralkodás idején, amikor nyíltan ontja tisztító vizét az áldozat, akkor az emberek meg fogják gyűlölni mindazt, ami pogány, hogy a bálványoknak még a nevét sem említik, hanem mindenütt az élő Isten jelvényei állnak majd, és vezetik az embereket az ég felé. Hogy pedig a mai korban, amikor már sem az újságban, sem másutt nem emlegetik a Vénuszt és Minervát és a többieket, mentesebbek vagyunk-e a pogányságtól, mint elődeink, megkapjuk a feleletet, ha megfigyeljük, az élő Istent imádják-e az emberek, vagy mást. Rá fogunk jönni, hogy sokkal gonoszabb állapotba kerültünk, mint amilyenben őseink voltak, mert akit az emberiség ma kezd imádni, az nem más, mint Antiochus Epiphanes, aki szobrát helyeztette a Jeruzsálemi templomba, és azt imádtatta. „És úgy lesz, ha prófétálni fog még valaki, azt mondják annak az ő apja és anyja, az ő szülői: Ne élj, mert hazugságot szóltál az Úr nevében!” Megindítóbb és borzalmasabb dolgot nem mondhat az Ige, mint amikor azt mondja, hogy a hamis prófétát a saját szülei döfik le akkor, amikor prófétál. „És általverik az apja és anyja, az ő szülői az ő prófétálása közben.” Olyan undor lesz az emberekben a hamis próféta iránt, minden sátáni hazugság iránt, hogy aki ilyennel akarja az embereket megvesztegetni, azt azok fogják ledöfni, akik legközelebb állnak hozzá. Emlékezzünk Anániásra és Zafirára. Látni fogjuk, hogy az egyház maga szintén átment ezen a megtisztuláson, és amíg az egyház komolyan nem veszi a tisztaságnak ezt a módját, hogy az ember a hozzá legközelebb állót is eldobja, elveti, ha Istentől el akarja csábítani, addig komoly megtisztuláson, megszentelődésen nem mehet keresztül az egyház. Amikor Krisztus az ezeréves birodalomban itt a földön uralkodni fog, akkor ilyen határozottan fognak majd a hamis próféták ellen küzdeni. Saját apja, anyja fogja elhallgattatni azt, aki az ekkori világosság láttán még mindig a régi hazugsághoz fordul vissza és a régi hazugságot akarja terjeszteni. Megdöbbentőbb szavakkal, mint ahogy itt olvassuk, nem lehet azt az iszonyt, borzadályt lefesteni, amely az akkor élő zsidóságban lesz – mert itt Jeruzsálem házáról van szó – azok iránt, akik hamisságot tanítanak, prófétálnak, hirdetnek. Egyúttal képet alkothatunk arról, milyen lesz az akkor zsidóság, amely arra lesz hivatva, hogy az összes nemzeteket, népeket vezesse. Ennek a zsidóságnak olyan megtisztuláson kell átmennie, amelynek az a mértéke, amit itt Zakariás mond. Egyszersmind intés az egyház számára is, mert ha mi az Úr Jézus Krisztus eljövetelére el akarunk készülni, ugyanezzel a hűséggel kell Krisztus mellé állnunk, mint amilyet az akkori zsidóságnak mutatott be a próféta. Azonban egy más tanulságot is levonhatunk. Az antiszemitizmus elvakítja az emberek szemét, és arra akarja őket rábírni, hogy mindent, ami zsidó, előítélettel telve dobja el magától. Nézzük meg, hogy az ótestamentumi próféták, mint Zakariás is, hogy állnak az igazság mellett, és akkor megtanuljuk tisztelni azt a zsidóságot, amely Zakariás prófétában jelenik meg előttünk. Megtanuljuk elválasztani egymástól a Sátán zsinagógáját és azokat, akik egész szívvel odaállnak Krisztus mellé, mint amilyen egész szívvel állt Zakariás próféta Isten mellé. Nem olyan lehetetlen zsidó kérdésben tisztán és világosan látni akkor, ha az emberek határozottan Isten mellé állnak, és magukban is elítélnek mindent, ami gonosz és istentelen, és akkor megtanuljuk tisztelni a zsidóságot – azt a zsidóságot, amelynek olyan tagjai állnak előttünk, mint Ábrahám, József, Jákób, mint amilyen Mózes volt, vagy mint amilyenné lett Ruth és a pogány Ráháb a zsidók hatása alatt. Gondoljunk arra, milyen volt Dávid, Illés és Elizeus vagy a reformátor királyok; Dániel és a három ifjú, vagy az a két próféta, aki ott állt Józsua és Zorobábel mellet: Haggeus és Zakariás. Ne feledkezzünk meg Annáról, Keresztelő Jánosról, és az ő apjáról és anyjáról, sem Péterről, Jánosról, sem a többi apostolról, vagy Mária, ez a tiszta szent lény Jézus anyja, meg fogjuk szeretni őket, és akkor eltűnik a szívünkből minden igazságtalan antiszemitizmus, mint ahogy az igaz zsidóságból is el kell tűnnie minden hamis egyetértésnek azokkal, akik Isten ellen vannak. Akkor a zsidóságból is el kell tűnnie mindannak, ami szöges ellentéte a próféta által itt elmondottaknak, s a zsidóságnak egész szívével oda kell állnia Isten mellé, mert ez a megszentelődés útja. Másképpen nem lehet a vőlegény eljövetelére készülni. Isten Igéje olyan, mint a kétélű szablya, vág is, mar is, és boldog az az ember, aki engedi, hogy az Ige lúgos hatása elvégezze a maga munkáját a lelkében.
Zakariás próféta világosan látja, hogy egy olyan korszak jön, amikor minden prófétálás csalás lesz, őrá pedig nem lesz többé szükség. „Nem vagyok én próféta, szántóvető ember vagyok én, sőt más rabszolgájává lettem én gyermekségem óta.” Akkor majd a próféták ezt fogják vallani. A mezők egyszerű gyermeke közül lett-e valaki próféta? Ámós, a tékoabeli barompásztor. Mózes az egyiptomi királyleány udvarában nevelkedett. Dávid pedig saját városában egy nagyon előkelő nemzetségnek volt a tagja. Dolgoztak ugyan pásztorként, de a fenti leírás nem egészen illett rájuk. Ámós azonban közönséges barompásztor volt. Ez is nagyon sajátságos jövendölés az utolsó időről, s az az értelme, hogy akkor, amikor az előkelő papok elvesztették a világos látást és Isten vezetését, Isten egy egyszerű barompásztort hívott el, és az ő jövendölésével szégyenítette meg az előkelő urakat és papokat.
Akkor az emberekben teljes őszinteség fog uralkodni, és senki nem fog magáról többet gondolni vagy mondani, amint ami. A régi világban meg volt fertőzve az ember azokkal a sajátságos gondolatokkal – és ez a fertőzés ma sem veszett ki az emberekből –, hogy magukat többnek képzeljék, mint amik valójában. Ebben borzasztó veszedelem rejlik. Az, hogy a próféta itt rabszolgát említ, akit már ifjúságában megvásároltak, egy sajátságos állapotot mutat, amiért a rabszolgákat nem ítélhetjük el. Ha valakit szolgaságra kényszerítettek, akkor abban a lélekben egy sajátos felületesség fejlődött ki. Ezt figyelhetjük meg XIV. Lajos udvarában is, amikor az embereket fizetett léhűtőkké tették. Az emberek hitványak, felületesek lettek. Általában mindig ilyen hatása van annak, ha valakit elnyomnak és nem engednek kifejlődni. Az ilyen felületes élet hitvány emberré tesz. Ilyen hatással volt a nőkre a háremélet. Nem voltak mások, mint kalitkában fütyülő kanárik vagy rikácsoló papagájok. Ilyen jellemtelenítő hatással van az elnyomás. Tehát az, hogy itt rabszolgát említ a próféta, aki már kora ifjúságától kezdve rabszolga, arra vonatkozik, hogy bizonyos felületes lelki érzület fejlődött ki benne. Az ilyenek közül kerültek ki azok az emberek, akiket mindenre fel lehetett használni – arra is, hogy hamis próféták legyenek. Már Zakariásnál világosan látható – ez a prófécia előrevetíti –, hogy az ezeréves uralkodás alatt majd ezek a rabszolgák is, akik prófétának adták ki magukat, azt fogják mondani: nem vagyok én próféta, szántó-vető ember vagyok. Akkor tehát ki fog veszni az emberek közül ez a hitvány emberfajta. Az emberek be fogják vallani, hogy hamis próféták voltak és hazugságot beszéltek. Ez nagyon jellegzetesen egybevág a Jelenések könyvének azzal a jóslatával, hogy az ezeréves uralkodás alatt vasvesszővel fogják terelgetni az embereket, és nagyon keményen el fognak járni azokkal szemben, akik hitvány, haszontalan feladatra adják magukat. Mert felelőtlenül, hitványul, haszontalanul viselkedni, haszontalan, hitvány feladatra vállalkozni nem játék, mint ahogy mi sokszor gondoljuk. Az ezeréves uralkodásnak az lesz az egyik vonása, hogy ez a hitvány és felületes játék megszűnik ezen a világon.
Egészen új kijelentés következik, de mély összefüggés van a két kijelentés között. Ez az a készség, amellyel szenvedni kész az az ember, aki tisztaságot akar teremteni maga körül. Kész szenvedni az, aki maratja magát az Ige tisztító, lúgos vizével, kész szenvedni az a szülő, aki inkább megtagadja gyermekét, mint hogy részese legyen a könnyelműségnek és a hamisságnak, amit gyermeke véghezvisz. S mikor Isten szenvedést és ilyen önmegtagadást követel, akkor az örökkévaló Istenben magában is egyszerre megmozdul – emberi módon fogalmazva – a szenvedésre való készség és egyszerre, mintegy önmaga felé fordulva így szól a kijelentésben: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfi ellen, aki nékem társam! Így szól a Seregeknek Ura:”Aki nekem társam – ez így egy kicsit idegenül hangzik, melegebb, bensőségesebb szóval kellene fordítani: akivel közösségben vagyok. Az, aki az emberek szétszéledt juhait össze fogja gyűjteni: a jó Pásztor. Tehát az Atya a Fiú ellen fordítja a fegyvert. „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen, akivel közösségben vagyok: így szól a Seregnek Ura. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet.” A gondolat tovább ugrik egyet, amikor a fegyver felkel, és a pásztor megsebesül. Akkor egyszerre szétfutnak a juhok, mint ahogy a tanítványok esetében is történt (Mt. 16,31). Mint ahogy a Római birodalomban a keresztyén igehirdetőket vitték a vérpadra és verték meg; mint ahogy a gyászévtized idején a protestánsokat, a lelkipásztorokat idézték a pozsonyi vésztörvényszék elé, hogy a juhokat megfosszák a pásztoroktól, úgy látja előre a próféta – vagyis mondja Isten, aki a prófétának adja a szót –; verd meg a pásztort és elszélednek a juhok. „És lészen az egész földön, így szól az Úr: a két rész kivágattatik azon és meghal, de a harmadik megmarad rajta.” Ez elsősorban Izraelre vonatkozik. Egy nagy pusztulást akar megjövendölni a próféta által Isten: két rész kivágattatik. Hogy ennek így kellett lenni, annak oka a tétlen pásztorokban keresendő, akik hamisan hirdették az Igét, és akik miatt Isten haragja a nép ellen fordult. De ugyanez áll minden népre, egyformán. Az utolsó időkben nagy csapások fogják megtizedelni az emberiséget. Két rész kivágattatik, csak a harmadik marad meg. „És beviszem a harmadik részt a tűzbe – a megpróbáltatások tüzébe –, és megtisztítom őket, mint tisztítják az ezüstöt, és megpróbálom őket, amint próbálják az aranyat.” Mindkettőt a tűzben tisztítják és próbálják meg. Mi lesz ennek a tisztításnak a vége? Akik megmaradnak, segítségül hívják az Úr nevét, nem bálványokban bíznak. „Ő segítségül hívja az én nevemet és én felelni fogok néki; ezt mondom: Népem ő! Ő pedig ezt mondja: Az Úr az én Istenem!” Akkor majd egymásra ismer az eltévedt nép és az elhagyott Isten, és találkoznak a borzalmas pusztítás és megtisztítás után.
Bár ez itt már új gondolat, voltaképpen mély belső összefüggés van a két rész között. Látjuk, hogy az első hat versben kifejlődött a tisztítás előkészítése, s egy olyan tűz szakad erre a világra, amelyben a juhoknak kétharmad része elpusztul, és a maradék egyharmadot is tűzön viszi át Isten. Ennek a hatalmas pusztulásnak az idején ott áll egy óriási tény, hogy a pásztort megveri a kard, és a pásztor meghal. Ha belelátunk ennek a jövendölésnek a mélyébe, akkor felismerjük, hogy mi bomlott ki a próféta szeme előtt. Meg kell döbbennünk, hogy ezelőtt harmadfél-ezer esztendővel ilyen tisztán lát valaki a jövőbe, és hirdeti, amit lát. Nem hallgatott a saját szíve biztatására. Csak az Isten adja ezt a világosságot, Isten adja a szavakat az ajkára. És ami még nem teljesült be, annak ugyanolyan pontosan be kell teljesülnie, mint annak, ami már beteljesült valósággá vált. Ez pedig az Isten csodálatos uralkodása, amikor vasvesszővel fogja a világot vezetni. Akkor majd azok, akik a föld megtisztítását végezni fogják, olyanok lesznek, akik ugyanazon a megtisztuláson mentek keresztül, mint amilyenen dolgoznak.
Az egyház mai élete, feladata a megtisztulás nem gyerekjáték, nem szóbeszéd, amelyről vitatkozni lehet, hanem az élet kemény, súlyos valósága: tűz, amely próbál, s amelyen át kell mennünk, mert ha nem, olyanok maradunk, akik a próbát nem állták ki, és akiket Isten félre fog vetni. Tehát minden könnyelműségtől elfordulva, egész szívünkkel keressük azt az Istent, aki mindannyiunkat tűz által meg akar tisztítani, meg akar próbálni, mint az ezüstöt és az aranyat.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 86–92. oldal
