Miről van szó? Hogy gondolták eddig?
A Jel. 20,1-6 mély benyomást tett minden időben a keresztyén kedélyekre, s igen eltérő értelmezésekre adott alkalmat. Aszerint, hogy az emberek e világi, testi vagy reménykedő szellemi beállítottságúak voltak, hol már jelenvalónak, hol eljövendőnek, hol testi színekkel kirajzoltnak, hol szellemi alkatúnak gondolták az ezeréves uralkodást. Ágoston a katolikus egyházban látta megvalósulását., s bizonyos módosítással követték a reformátorok is. A Krisztus utáni ezredik esztendő végén várták az utolsó ítéletet. Münster Tamás és lázadó társai az általuk alapított államban látták megvalósulását. A pietizmus idején a tekintetek előre szegeződtek
s a Biblia szavaihoz ragaszkodva próbálták testi és szellemi vonásokkal megrajzolni a képet. Mi is a Biblia szó szerinti értelmében részben testi részben szellemi vonásokkal megrajzolva várjuk Isten e csodálatos ígéretének megvalósulását. Az ezeréves uralkodás nem jelenti a paradicsomi állapotok visszajöttét, csak azok megközelítését.
Milyen feltételek teljesedése valósítja meg?
A bennünket körülvevő és bennünk ható világ rejtélyeit az emberek igen különbözőképpen próbálják megoldani. A Biblia a rejtélyt a következőképpen oldja meg: a látható világ mögött egy annál hatalmasabb és fontosabb láthatatlan világ van. Az embervilágban kérlelhetetlen harc dúl, amelynek szereplői sokszor nem tudják, miért is harcolnak. A magyarázatot a szellemi világ adja meg, amelynek lakói két nagy táborra oszlanak: egyik oldalon a világosság, igazság és méltányosság vagy igazságosság vezeti a harcoló feleket, a másik oldalon a sötétség, hazugság vagy igazságtalanság. A valóág az igazság oldalán van, míg a hazugság tábora képzelt, valótlan célok után fut. Az emberiség ennek a két szellemi tábornak a befolyása alatt harcol anélkül, hogy mindig tisztán látná, kinek a szolgálatában áll. A földi, emberi történelem tehát nem oldja meg a rejtélyt. A hazugság vagy sötétség hatalma képzelt célokkal bűvöli meg az embereket, s a megbűvöltek közé tartoznak sokszor a vallásos, látszólag Istennek szolgáló emberek is. Az a cél, amelyet a keresztyén egyház maga elé tűzött, nem mindig volt azonos azzal a céllal, amelyet Isten tűzött az egyház elé, s ennek oka az emberi értelmetlenség és önzés volt. Az őskeresztyének egyházában más volt a várakozás, mint a ma egyházaiban. A birtokban levők önzése egy önző, s Istenhez méltatlan célt formált ki az ún. üdvözüléstanban. Eszerint az Istentől teremtett jó világot Sátán megrontotta, s most Isten a megrontott világból kimenti azokat, akiket lehet, a többieket pedig kárhozatra veti. Arról eltérők a vélemények, hogy kik üdvözülnek, és kik kárhoznak el. Akiket Isten testi haláluk órájáig megment, üdvözülnek, a többiek számára nincs segítség. Isten, a kárvallott gazda menti, ami még menthető. Aki haláláig meg nem tér, örökre elveszett, sorsa a testi halállal dől el.
A Biblia szerint azonban Isten nem kárvallott gazda, aki birtokának kis részét mentheti meg csupán, hanem korlátlan uralkodó, minden felől szabadon rendelkező gazda, aki semmit el nem fog veszíteni abból amit meg akar tartani, s minden szándékát diadalra viszi. Sátán kárt okozott ugyan Isten jó teremtésében, de Istennek módjában és hatalmában van mindent helyreállítani – csakhogy ezt a helyreállítást lassan, különböző jellegű háztartások korszakaiban végzi el.
A Biblia szerint tehát Isten teljes és tökéletes győzelmet fog aratni ebben a világban, de a győzelemnek különböző állomásai vannak, amelyeken a győzelem nem látszik azonnal véglegesnek és teljesnek. A harc újra meg újra fellángol, s e harci fellángolások különböző korszakokra bontják a történelmet. Egy ilyen korszak az ezeréves uralkodás, amely Krisztus földi uralmát valósítja meg bizonyos időre, amely alatt Sátán leláncoltan, tehetetlenül várakozik, s Krisztussal együtt azok uralkodnak, akik Vele a szenvedéseket, a gyalázatot és a szolgálatot megosztották. Az ezeréves uralkodás megvalósulásának tehát két fő feltétele van:
a) Egy Sátánon győzedelmeskedő tábor vagy nép összegyűjtése avégből, hogy bizonyos ideig tartó nevelés után belőlük az ezer év uralkodói legyenek.
b) Sátán legyőzése, amelynek kapcsán Sátán tevékenységétől és tevékenységében jelentkező hatalmától megfosztják.
Az ezeréves korszak uralkodói
A gazdag ifjú történetét hibásan magyarázzák úgy, mintha ez az ifjú az üdvösségét játszotta volna el. Bár amikor Jézushoz ment, az örök élet útját kereste, Jézus nem az örök halál elkerülésének útját mutatta meg neki, hanem az ő követésének útját: adja el mindenét, s kövesse Jézust. Mikor Péter Jézus elé tárja, hogy ők – a tanítványok – mindent elhagytak, s úgy követték Jézust, akkor Jézus ennek jutalmául nem egyszerű életet, hanem a trónt ígéri nekik: „Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem, az újonnan születéskor, amikor az embernek Fia dicsősége trónjára ül, magatok is tizenkét trónra fogtok ülni, ítélni Izrael tizenkét törzsét.” Csak utóbb fűzi hozzá, hogy aki mindent elhagy, sokkal többet kap, mint amit elhagyott, s örökségül fogja kapni az örök életet is (Mt. 19,16-29). Jézust tehát nem az foglalkoztatja, hogy kik fognak „üdvözülni”, örök életre jutni, hanem az, hogy kiket fog majd trónra ültetni, s ennek feltétele: mindent elhagyni Jézusért! Ahhoz, hogy valakinek örök élete legyen, elég, ha hisz (Jn. 3,16; 3,36). Jézus tehát többre hívta a gazdag ifjút, mint amit az keresett, de az ifjú nem vállalkozott rá. Jézus azoktól, akik benne hisznek, szolgálatot, sáfárkodást követel: talentumokat és minákat bíz rájuk, s azoknak, akik hűségesen kereskednek a rájuk bízottakkal, akkor, amikor visszatér, városok feletti uralkodást ígér jutalmul, de egyúttal újabb szolgálatot is (Lk. 19, 12-27). Akkor lesz ez, amikor majd megkapja királyságát. Ez a körülmény pontosan megfelel annak, amit Jel. 20,4 említ, hogy akiket a Jézus mellett való tanúskodásért lefejeztek, akik a fenevadat vagy annak képét nem imádták, bélyegét homlokukra vagy kezükre süttetni nem engedték, trónra ülnek, és az ítélkezés jogát adják nekik. Hogy pedig ez a trónra ülés és ítélkezés nem csak Izrael fiaira és a zsidó apostolokra vonatkozik, azt bizonyítja Pál ismételt szava, amely szerint „a szentek angyalokat fognak ítélni” (1Kor. 6,3), ahol az „ítélés” az uralkodói tevékenységet jelenti; továbbá 2Tim 2,12: „Ha állhatatosak vagyunk, (Vele) együtt fogunk uralkodni.” Péter a kiválasztottakat „királyi papságnak” nevezi (1Pét. 1,1; 2,9). A Jelenések könyve pedig a győzelmeseknek azt ígéri, hogy Jézus mellé fognak ülni az ő királyi trónusára (Jel. 3,21). Világos tehát, hogy aki állhatatos marad Jézus követésében, Vele együtt uralkodni fog. Ez a követés azt jelenti, hogy a szenvedésnek és megaláztatásnak ugyanazon útján halad, amelyen Isten szent Szelleme az embernek Fiát vezette. Az utolsókból lesznek az elsők! Eszerint Istennek nem az a szándéka ma, hogy akit még lehet, megmentsen a pokoltól, hanem az, hogy uralkodókat neveljen Fia mellé, hogy amikor ő visszatért az uralkodást kezébe venni, legyen kikkel megosztani az uralkodást. Krisztus társuralkodókat keres a földre, nem kárvallottakat keres a földről.
A győzelem az uralkodás feltétele
Jézus követésében a győzelemnek valami egészen különös jelentősége van, amely ezt a győzelmet a világnak a győzelemről alkotott mindenfajta felfogásától megkülönbözteti. A világ szerint, amikor valaki győz, az ellenfél leterítve fekszik a földön, a birkózásnál két vállon, a véres háborúban elesetten, holtan. Jézus útján a győzelem azt jelenti, hogy a győztes fekszik leterítve, véresen, holtan. Jézus győzött, amikor a kereszten kilehelte szellemét. Győz az, aki a szenvedések között végig kitart, állhatatos marad (Jel. 2,8-10). Azt magasztalják föl, aki magát megalázza. Az fog uralkodni, aki megtanult szolgálni. A keresztyénségnek ez az egyedülálló felfogása a győzelemről képezi a keresztyénségben a lényeget, a velőt, a szentek szentjét. Csak aki erre a győzelemre eljut, csak az értette meg Jézust. Amikor valaki arról tesz tanúságot, hogy neki a keresztfán függő Jézus, és nem a diadal tetőpontján álló, népeket taposó hadvezér vagy a gazdagság nyújtotta élvezetekben elmerült nagyúr vagy az Isten teremtésének néhány ellesett titkával dicsekedő tudós győzelme számít; akkor ezzel a bizonyságtételével, amely a legmagasabbra a szeretetet helyezi e világon, legyőzi a hazugság fejedelmét, aki a szeretetet állítja a legkisebbnek, s az önzést, öndicséretet, kíméletlen erőszakot a legnagyobbnak. Az új világnak, amelyet Isten a mostani helyébe akar teremteni, vezető elve Isten akarata szerint a szeretet kell, hogy legyen, a magát megtagadó szolgálat, amely állandó áldozatra kész a másikért. Aki ma, amikor nem a lemondó szeretet a divatos, hanem az önmagára gondoló erőszak, nyomorúságok között, üldözések alatt kitart a szeretet szolgálata mellett; aki tud alul a legkisebb maradni és testvéreinek lábát mosni, az alkalmas arra, hogy a következő világban, amelyben a szeretet szolgálata a divat, a többieket vezesse, nekik utat mutasson, vagyis uralkodjék. Ma győzni – krisztusi értelmében – annyit jelent, mint megtagadni e világ szellemét, és a jövendő világ szellemében élni. Isten ma, mivel ma is ő a világ igazi kormányzója, éppen azokat viszi be az üldözésbe, a nyomorúságba, akiket a jövendő világban használni akar: „akiket szeret, azokat fenyíti meg”, hogy kipróbálja: áldozatok közt, lemondással, kitartóan készek-e az eljövendő világ szellemében szolgálni, s az üldözés nem riasztja-e el őket ettől a szellemtől. Aki végig megáll – azaz állhatatos marad – ezzel az állhatatossággal teszi le a vizsgát, hogy az eljövendő világ kormányzására, az eljövendő világban útmutatásra és példaadásra alkalmas. Ezeket a győzelmeseket keresi Isten. Ebben az irányban tette próbára Jézus a gazdag ifjút is. Az örök élet útját kereste az ifjú – az uralkodás útját mutatta meg neki Jézus. Az ifjú egyelőre nem vált be, szomorúan elment, és Jézus szomorúan nézett utána. Nem az életet vesztette el az ifjú, hanem az uralkodást, amely a mindenről lemondó szeretet szolgálata lesz.
Mi hozza el Sátán legyőzését?
Erre a kérdésre akkor tudunk könnyebben felelni, ha feleletet kapunk arra a kérdésre: mivel győzött Sátán? Erre a kérdésre több feleletet is adhatunk, amelyek mind igazak lehetnek, s amelyek együtt alkotják Sátán arzenálját. A teremtés természetes középpontja a Teremtő, aki azt alkotta, s aki abba gondolatait, lényét beleöntötte. Az Isten mellett való bizonyságtétel legklasszikusabb alakja a Sátán ellen harcoló Mihály főangyal nevében rejtőzik, amely ezt jelenti a héber nyelvben: „Ki olyan, mint az Isten?” Sátán gőgjében felfuvalkodottan magát tette középponttá, s ennek a gondolatnak igyekezett megnyerni a teremtést. Szándékának kiviteléhez azonban nem foghatott egyenes úton – gondolatának hazug volta annyira nyilvánvaló volt –, hanem el kellett kábítania azokat, akiket híveiül megnyerhetett. A kábítószer ugyanaz volt, amely őt elkábította: az önzés, önimádás, öncsalás. Aki önzően magát csalja és a maga dicsőségét kívánja, az készségesen megadja másnak is bizonyos fokig a dicsőséget, hogy amit ad, azt visszakapja. Azért Sátán – az alant járó kígyó képében – azt suttogja az asszonynak, a gyengébb emberi nemnek: ha letértek arról az útról, amelyet nektek Isten rendelt, ha esztek a tilalmasból, olyanok lesztek, mint Isten! Ez a bizonyságtétel pontosan az ellentéte Mihály bizonyságtételének: Ki olyan, mint Isten? A méreg hatott, az ember magára nézett, s mindjárt érezte, hogy van benne olyan, mint az Isten, hiszen Isten maga teremtette olyannak az embert, s az ember elkezdte Isten helyett önmagát csodálni. Ha egy tudós valamit meglát a teremtés titkaiból, mindjárt saját lángeszét kezdi dicsérni, amely a felfedezést tette, s nem az Alkotót; sőt az Alkotót az ember megtette értelmetlen, tudattalan, vak erőnek, hogy ő, az ember maradjon legfelül. Ebben a világban törvénnyé lett: Istent, láthatatlan világot, szellemet tagadni – embert, állatot és az anyagot lényegül elfogadni, egyet jelent a józansággal. Aki e törvény ellen vét, azt az emberek üldözik, s megpróbálják kiközösíteni maguk közül. Sátán tehát az önimádat mákonyának elterjesztésével győzte le ezt a világot. Ez a megállapítás megadja a kulcsát annak, hogy mivel lehet a Sátán legyőzni: a hazugsággal a valóságot kell szembeállítani, az önámítás mákonyát megvetni, eldobni, s kíméletlen, éles harccal űzni el magunktól mindent, ami hazugság, képmutatás, önkímélés, emberimádat, embermagasztalás, mert ezekben van a Sátán ereje. A hazugság adja Sátánnak azt a homályt segítségül, amelyben magát isteni tökéletességűnek tudja feltüntetni, amellyel Isten dicsőségét kitagadja ebből a világból. Istennek dicsőséget adni: nem Isten érdeke, hanem a mienk! Önzőn magunkat megkímélni inkább Péternek jelentett veszélyt, nem Jézusnak! Sajátságos, hogy az isteni szeretet kíméletlen, éles, könyörtelen minden hazugsággal és képmutatással szemben: a szeretet, ha isteni és igaz, kiüti az öngyilkos kezéből a mérget, kitépi a gyermek kezéből a kést és szétrombolja a magában tetszelgő önimádatát. Ezzel az igaz szeretettel szemben Sátán kitalált egy másik szeretetet, amely szolgálni nem tud ugyan, de kíméli az emberek hiúságát, odaadja kezükbe az öntetszelgés mérgét, hazudik, hízeleg, hogy maga is ihasson a hazug öndicséret serlegéből. Az tesz jót az emberiséggel, aki széttépi az emberi önimádás pókhálóját, amellyel Sátán és Sátán szolgálatában a hízelkedő, hazug emberek elrejtik a hazug önáltató bálványait. De a bálványok ledöntése, a hazugság széttépése veszélyes feladat ebben a világban, üldözést, sokszor véres, halálos üldözést vált ki, s aki erre az útra lép, mindig mártír lesz, vagy állandó üldözés és nyomorgatás tárgya, vagy életével fizet bátorságáért, „lefejezik” vagy más módon törnek életére. Sátánon az győz, aki a hazugságot s vele együtt a hazugság atyját, forrását, Sátán leleplezi: aki Isten ledöntött oltárát újra felépíti, s Őt imádja rettenthetetlen, bátor bizonyságtétellel. Mikor egy vár öregtornyára feltűzik az ostromlók zászlaját, a vár bevettnek tekinthető, az ostromlottak megadják magukat, mert a harcnak nincs tovább értelme. Ha ebben a világban Sátán imádatát halálosan megsebesítik, a megfeszített Jézust az imádat középpontjába helyezi egy kis csoport úgy, hogy a bizonyságtétellel szemben a hazugság erejét veszti – vagyis ha e világ-erőd szellemi öregtornyára valaki kitűzi a zászlót –, Sátán le lesz leplezve, ereje megtörik, s hazugság-várának védelme lehetetlenné válik. Ez történik majd akkor, ha az egyház megérti feladatát, és bizonyságtételével szembeszáll az egyházban is honossá tett emberimádással. Ha az egyházban egy központ, egy dicsőített név marad: a Megfeszített, aki szeret, és szeretetből odaadta magát a bűnösökért. Ezzel Sátán legyőzetik.
Sátán letaszítása és Sátán megkötözése
A Jelenések könyvét maga az Úr, aki azt kijelentésül vagy leleplezésül (apokalypsis) is adta, három részre osztotta: az apostolnak le kellett írnia, amit látott, ami van és aminek „ezek után” – tehát a jövőben – kell megtörténnie (Jel. 1,19). Sátán letaszításáról némelyek azt állítják, hogy az már megtörtént. Megemlítik, hogy Jézus úgy beszél erről az alátaszításról, mint a mit ő látott megtörténni (Lk. 10,18) – nem gondolva arra, hogy Jézus nem a jelent látta, hanem a jövőbe ment előre a tekintete. A héber és az arám nyelv sokszor befejezett (s nem múlt) igealakkal fejezik ki a jövőben bekövetkező, de már elhatározott cselekvést. Jézus akkor fakadt ezekre a szavakra, amikor a 72 tanítvány visszatért és örömmel újságolta, hogy még az ördögi szellemek is engedelmeskednek a szavuknak, hogy Jézus nevének alá vannak vetve. Mikor tehát az emberek hittel ajkukra veszik Jézus nevét, a sátáni szellemek a név hallatára távozni kényszerülnek, mert Jézus nevének hittel való említése azt jelenti, hogy az emberek nem a kígyónak hisznek többé, hanem Istennek. Jézus előre fordítja tekintetét, és látja azt a pillanatot, amikor a bizonyságtevők az égben megjelennek, amikor az egyháznak, a választottaknak a száma teljessé lesz, és a földről kitaszítva az égben jelennek meg, hogy Sátán uralmának igazi arcáról tanúskodjanak. Erre az égben felhangzó bizonyságtételre Mihály arkangyal letaszítja Sátánt és angyalait az égből (Jel. 12,9). Az égi hangok ezt a győzelmet annak tulajdonítják (Jel. 12,10-11 skk.), hogy az egyháznak égbe ragadott tagjai legyőzték testvéreik vádolóját, aki hazugságaival állandóan zaklatja a még földön élő hitvallókat. A győzelmet két körülményre vezeti vissza az égi dal:
a) a Bárány vérébe való takarózásra, s arra, hogy
b) ezt nem szégyellik megmondani, hanem vallást tesznek róla a földön.
Nem saját jóságukkal vagy derékségükkel győznek tehát azok, akik Sátánt letaszítják, hanem a Sátán hazugságait megtagadva Isten szeretetében rejtőznek el, s a hazug kísértővel szemben Istenbe vetik bizalmukat. Ez a bizonyságtétel azonban csak az égből rekeszti ki a vádlót (diabolos – vádló, rágalmazó az eredeti szó, amelyet hibásan ördögnek fordítanak magyarra). Sátán ezután is, sőt ezentúl annál dühösebben pusztítja a földön élő egyházat. De ez az utolsó düh, amelyet magából kiad, mert eddig is csak Isten hosszú tűrő szeretete engedte meg neki, hogy vádjait elmondhassa. Eddig világosság angyalaként jelent meg, s a hívő tanúbizonyságokat azzal vádolta, hogy önzésből, haszonlesésből állnak Isten mellett (Jób 1,10-11; 2,4-5). Még többet tett Sátán, miután Krisztus egyházába elvetette a maga gyommagvait, s az ő vetéséből előállt gyomot úgy tüntette fel, mint az Isten vetésének gonosz termését: egyházi hivatalokba, papi állásokba beállította saját embereit, s azok hitványságát az egyháznak rótta fel. Teológiai tanári székekben ültette embereit, s azok száján keresztül kétségbe vonta a Biblia hitelességét. Így Sátán magát úgy tüntette fel, mint a világosság angyalát, a világosság védőjét. Égből való levettetése után azonban le fogja vetni a világosság öltözetét, és saját képében jelenik meg, mint fenevad, s ebben a képben imádtatja magát (Jel. 13). Mikor Sátán magát igazi arcában kénytelen megmutatni – helyesebben: amikor elvakultságában azt hiszi, hogy nyíltan megmutathatja magát – akkor ezzel le is leplezi magát, és alkalmat ad az égi Bírónak, hogy földi tevékenységének véget vessen, mint ahogy egy tetten ért tolvajt kiemelnek a többi ember közül, és börtönbe zárják. Isten a tetten ért hazugot, a vádlót megbilincselteti, hatástalanná teszi. Ez a megbilincseltetés szellemi bilincsekkel történik, mert a bilincseket szellemi vakság képezi (2Pét. 2,4; Júd. 6), amelyet Isten azzal vet teremtményeire, hogy tőlük a világosságot megvonja. Sátán elméje elborul, nem lát, mint Nabukodonozor. Mikor Isten akarja, visszaadhatja újra látását, ezzel feloldozza a bilincsekből, de ezzel ki is mutatja Sátán tehetetlenségét.
Milyen lesz a világ az ezeréves uralkodás megkezdése előtt?
Ere a kérdésre más feleletet adnak az emberek és a Biblia, ha őket az emberi fejlődés célja felől megkérdezik. A világ maga azt mondja magáról, hogy folyton javulóban van, s emlegetik, hogy eltűnik a régi rabszolgaság, jótékonysági intézmények gondoskodnak a betegekről, öregekről, szegényekről és gyermekekről, van szocializmus, munkásvédelem stb. Ám, ha mélyebbre nézünk, látni fogjuk, hogy az erős ma is elnyomja a gyengét, csak más nevet ad annak, amit csinál, s valósággal ma is van rabszolgaság. Sokszor halljuk, hogy a jótékonyságra összegyűjtött pénz illetéktelen kézen elveszett, a szocializmusból osztályharc lett, s csak elnyomó és elnyomott cserélnek olykor helyet. Sokszor úgy érezzük, hogy csak a képmutatás lesz nagyobb a világban, nem a jóság; hogy rettentő önámítás fogja be az emberek szemét, amikor el akarják hitetni magukkal, hogy minden jól van, s nem kell másra vágyódni. E világ ura ugyanis rettegve hallja egyesek ajkán a jövőbe tekintő, vágyakozó szót: „Maraná thá” – Jézus, jövel! Nem kell, hogy visszajöjjön Jézus, jó minden úgy, ahogy van! Hogy ez az imádság ne izgassa a kedélyeket, Sátán elvilágiasította, e világivá tette az egyházat. Az az egyház, amely nem várja Krisztus visszajövetelét, világgá lett. Mikor tehát arról szólunk, hogy milyen lesz a világ, mielőtt Jézus visszajön, arról is szólnunk kell, hogy milyen lesz az elvilágiasodott egyház. A só hatását elveszítő egyház azt az e világi érdeket szolgálja, hogy jó ez a világ, és nem kell jobbat várni. Nem kell a túlvilággal, a Szentírás jövendöléseivel foglalkoznunk, hanem az egyháznak ebben a világban kell végleg berendezkednie. Mielőtt Jézus visszajön, az emberek, a köztük az egyháznak e világi tagjai is házasodnak, nőül mennek, adnak, vesznek, s úgy élnek majd, mintha ez mindörökké így maradna. Ezért jutott az egyház arra a meggyőződésre, hogy az ezeréves birodalom alatt az egyház történelmét kell értenünk, s papok uralmának, s a papoknak a világi uralkodókkal kötött egységét. A Jézus eljövetelét megelőző világ vallásos lesz, de nem Krisztus követője. Vallásossága kificamodott, elferdített keresztyénség vagy pogányság. Ez a keresztyénség-paródia évszázadok óta, majdnem kétezer év óta épülőben van. Az apostoli keresztyénségbe pogány elemeket vittek be azok, akik csak az egyház előnyeit akarták e világi életükben felhasználni. Isten meg akarja tisztítani az egyházat, evégett mindig új reformációt kezdett el benne, azaz vissza akarja vinni az egyházba a bibliai formát. Ám minden isteni kezdeményezés csakhamar pogánysággal, azaz emberi toldalékokkal, pótszerekkel telt meg, ahogy az isteni kezdeményezésre az ember rátette a kezét. Mikor a reformátorok a templomból kivitték azt, ami a Bibliával ellenkezett, egy idő múltán a Bibliát is kihordták, amikor a reformátorok e világi tudománnyal egyezkedő utódai a Bibliáról kimondták, hogy emberi mű, tele tévedésekkel, sőt papi csalásokkal. A nemes hitvallásokból bálványt csináltak, s nem tartalmának igazságát keresték, hanem külső betűjét. Az élő Isten helyébe odatették a hitcikket, a tanítást, és az egyház láthatatlan Urát kicserélték egy földi embernek, illetőleg földi emberek összességének, az egyháznak a tekintélyével. A Szent Szellemet a Szellem szabad vezetését kicserélték szertartással, s Isten jelenlétét művészi szépséggel. Az egyháznak ez a megüresítése tovább fog folytatódni, míg egy napon megmarad a forma, de a forma nem az élő Isten lakhelye marad, hanem az ember önmagát fogja imádni és imádtatni, miután minden isteni vonást kidobott magából, azaz fenevaddá lett. A langyossá lett egyháznak a forma lesz a fontos, nem a tartalom, s ebben a cserébe készségesen belemegy. A hazugság és képmutatás megnőnek. A kegyesség csak takarója lesz az emberi romlottságnak, amely hihetetlenül megnő. S akkor – éjfélkor, a legsötétebb órában – jő vissza Vőlegény!
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Az ezeréves uralkodás © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 105–111. oldal
