Milyen lesz és hol lesz az egyház Jézus visszajövetelekor?
Az igaz egyháznak kifejlődéséhez időre van szüksége. Fejlődésének ideje alatt tisztul és nevelődik. Tisztulása alatt azt kell értenünk, hogy kiveti magából azt, amit Isten szentsége nem visel el. Ez a megszentelődés kétféleképpen történik: az igazi egyházban minden lélek kiveti magából azokat a törekvéseket, meggyőződéseket, nézőpontokat, terveket, célokat, felfogásokat, amelyek Isten igazságával és igazságosságával ellenkeznek; amellett az egész egyház kiveti magából azokat a lelkeket, akik nem akarnak megszentelődésen átmenni.
„Közülünk mentek ki, de nem közülünk valók voltak!” – mondja János apostol (1Jn. 2,19). Jézus beszél a gyalomról, amellyel a halászok sok halat összefognak, de halászat után nekiülnek, és azt, aminek nem veszik hasznát, kidobálják. Ugyancsak az Úr mondja, hogy „sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak”. Jeruzsálemben sokan hittek Jézusban csodáit látván, de Jézus nem bízta magát rájuk, mert „mindannyiukat ismerte” (Jn. 2,23-25). Ebben a megtisztításban nem csak Isten dolgozik, hanem az egyháznak is meg kell tennie a magáét. Az Úr az egyháznak kötelességévé tette, hogy ha egy testvér vétkezik a másik testvér ellen, a sértett mondja meg a sértőnek, ha nem hallgat rá, tanúk előtt ismételje, ha azokra sem hallgat, vigye a gyülekezet elé. Ha a gyülekezetre sem hallgat, bánjanak úgy vele, mint a pogánnyal vagy vámszedővel, vagyis tekintsék idegennek. De aki mástól azt kívánja, hogy „álljon el a hamisságtól” (1Tim. 2,19), az maga sem maradhat benne az igazságtalanságban, hanem szakítania kell vele. Tehát a megtisztulás gyülekezeti és egyéni vonalon párhuzamosan halad. Szent lesz az Isten Igéje, ez a kétélű szablya, amely elválasztja a lelkit a szellemitől, fürdőként mossa meg a megszentelődés útján haladót (Ef. 5,26). Az Igét használó Szent Szellem a menyasszonyt megtisztítva állítja majd egyszer a visszatérő Vőlegény elé (Ef. 5,27), s ehhez Krisztus az egyház tanítóit is felhasználja (2Kor. 11,2). Szenvedések között, amelyeket Krisztusért vállal, megszilárdul, és halálig hű marad a bajnok, aki Jézus harcait harcolja anélkül, hogy saját erejével segítené saját megszentelődését, míg egyszer csak ott áll a küzdelem végén, és mondhatja: „A nemes harcot megharcoltam!” (2Tim. 4,7) Aki a világot kormányozza, úgy intézi az egyháznak ezt a megszentelődését, vagyis a menyasszony felkészítését, hogy amikor a Vőlegény megérkezik, mindenki készen álljon. A menyasszonynak – Krisztus egyházának – egy része már régen a mennyek templomában vár, mint oltár lábához kiontott vértanú-vér (Jel. 6,9-11 vö. Jel. 12,10-12); másik része az Antikrisztus dühének odavetve kész vértanúhalált halni. Nem diadalmas és ünnepelt hősökként, hanem utolsókként, megvetettekként, sőt annyira utáltakként, hogy aki őket megöli, azzal istentiszteletet vél cselekedni. Szorongva, mégis fölemelt fejjel fogják várni a visszatérő Királyt (Lk. 21,5-7; 19,11 kk.). Az egyház tehát akkor, amikor Jézus visszajön, egy Vőlegényében teljesen felolvadó, Vőlegénye után egész lelkével vágyakozó és mindent a Vőlegény visszaérkezésétől váró menyasszonyhoz fog hasonlítani. Nem a dicsőség valamely foka az, amelyet Jézus a gyülekezettel el akar éretni, hanem a teljes engedelmesség, s mindennek alapja a teljes és feltétlen bizalom és hit. Annak a 144.000-nek, akik az utolsó időben az egyházat képezni fogják, legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a Bárányt mindenhova követi, akárhova megy (Jel. 14,4). Ez az engedelmesség a nevelés célja.
Próbaállók és próba-nem-állók (dokimoi kai adokimoi)
Pál apostol, mikor a keresztyén földi életének befejezésére gondol, megijed attól a lehetőségtől, hogy esetleg próba-nem-állónak fogja találni a visszatérő Úr, amíg másoknak azt hirdeti, hogy próbálják meg magukat (2Kor. 13,5-7). A próba ki nem állását igen súlyos következménynek mondja, egyenlőnek az igazságnak való ellenállással, az értelem megromlásával, a hitre vonatkozó hajótöréssel – tehát nagyjából olyan lelkiállapotnak tartja, amilyen Júdásé volt az árulás után. Az ilyenek minden jóra képtelenek, és közel vannak az átokhoz (2Tim. 3,8; Tit. 1,16; Héb. 6,8), a Szent Szellem ellen elkövetett vétekhez. Azért vannak szakadások az egyházban, hogy a próbaállókat és a próba-nem-állókat Isten elválassza egymástól (1Kor. 11,19). Teljes igyekezettel azon kell lennünk, hogy amikor az Úr visszajő, kipróbáltakként állhassunk eléje (2Tim. 2,15), mert csak a kipróbáltak nyerik el az élet koszorúját, a győzelmesek jutalmát (Jel. 1,12). Teljes komolysággal kell megpróbálnunk magunkat, mert hogy ki próbaálló és ki nem, azt nem magunk fogjuk magunkról eldönteni, hanem az Úr ítéli meg (2Kor. 10,18). A próbaállók és a próba-nem-állók két osztályáról Jézus is beszélt, amikor az elragadtatással kapcsolatban megemlítette azokat, akiket itt fognak hagyni. Ezt a kettősséget állítja elénk a tíz szűz példázatában, továbbá azokban a szolgákban, akik uruk vagyonával lelkiismeretlenül bánnak vagy szolgatársaikat kínozzák, megrövidítik (Mt. 25. 1-13; 14-30). Az Úrnak ez a szétválasztó ítélete nem látszik valami enyhe s kedélyes dolognak, mint ahogy sokan megnyugtatják magukat! „Ha nem ragadtatunk is el, részt veszünk majd Krisztus ezeréves birodalmában, s annak áldásaiban!” – mondják! Az Úr mást mond! Az oktalan szüzeknek ezt fogja mondani: „Nem ismerlek titeket!” A szolgatársait verő s az élelmet neki ki nem adó szolgát, aki csak igehirdető és gyülekezeti vén lehet, mert az élelmet osztja ki és fegyelmet gyakorol, kettévágatja, helyét a képmutatók között jelöli ki, mint Anániás és Safira esetében. Hasonlóképpen bánik el a lelkiismeretlen szolgával, aki elásta a talentumot s kendőbe kötötte a minát: amazt kiveti a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz, azokat a szolgákat meg, akik megtagadják az engedelmességet, levágatja ítélőszéke előtt, mint Anániással és nejével történt (ApCsel. 5,1-10; Lk. 19,27). A próba-nem-állókra tehát nehezebb sors vár, mint a tudatlan világra, amelynek nem volt még alkalma és lehetősége Krisztus megismerésére és szolgálatára. Jó ezt meggondolni azoknak a „gonosz szolgáknak”, akik azt hirdetik, hogy aki megtér annak minden következő bűne egyszer s mindenkorra megbocsáttatik megtérésekor: nem csak, hogy nem bocsáttatik meg, hanem sokkal szigorúbb ítéletnek lesznek alávetve. Krisztus visszajövetelekor nem csak szolgái, az ún. „keresztyének” vagy „hívők”, „megtértek” fölött fog ítéletet tartani, hanem – mint a Mt 25,31-46 példázata mutatja – a nemzeteken vagy pogányokon, ma úgy mondják, a meg nem tért világon is ítéletet fog tartani. Számon kéri tőlük, hogyan bántak szolgáival, „legkisebb testvéreivel” az antikrisztusi üldözés alatt, s a bűnösöket folytonos büntetésre fogja küldeni. A nemzetek persze nem egyszerre jelennek meg előtte. Krisztus visszajövetele után egy hosszabban elnyúló ítélkezésre kell gondolnunk, amely a föld lakóit meg fogja tisztítani azoktól, aki az ezeréves békeország megvalósulását megakadályoznák. Elnézni megtorlatlanul nem fogja hagyni a meg nem bánt, fel nem fedett, Krisztus vére által el nem mosott bűnt. A menyegzőből való kimaradás, az elragadtatáskor az elhagyattatás, a külső sötétségre vettetés ezeknek a sorsa, amin a lélek elhomályosulását kell értenünk, akárcsak itt, a jelenvaló világban a Sátán uralma alatt élő istentelenek sötétségét.
A megérkezés (parousia)
A parousia szót eljövetellel vagy megjelenéssel fordítani súlyos pontatlanság. Jelentése: jelenlét – ha egy utazás utolsó szakaszára értelmezve találjuk, mint az Jézus visszajövetelénél történik, akkor az értelme megérkezés (Ankunft). Jézus visszajövetelekor azt az utat teszi meg visszafelé, amelyet mennybemenetelekor tett meg. Mikor mennybe szállott, útja a következő részekből állott:
1. a tanítványoktól felszállott a levegőbe,
2. egy felhő elfedte,
3. a szellemi ég befogadta, ott az Atya trónjára ült.
Visszafelé, amikor eljön a földön felállítani királyságát,
1. a mennyekből a földi légkörbe érkezik,
2. meglátják őt a felhőkkel,
3. fölállítja királyságát a földön.
Mivel a parousia szó megérkezést (1Kor. 16,17; 2Kor. 7,6) és jelenlétet egyformán jelent (2Kor. 7,7; 10,10; Fil. 1,26; 2,12), ezt a két jelentést Krisztusra vonatkozólag úgy kell fölfognunk, hogy megérkezése végleges jelenlétet fejez ki, amint ez az 1Tessz, 4,17 – „ekképpen mindenkor az Úrral leszünk” – világosan mondja. Jézus „parousiája” tehát a Jézussal való együttlét, Jézus jelenléte. Ehhez az ő megérkezése szükséges. Jézus első földön létén (parousiáján) kívül még két parousiát különböztet meg az Írás az Úr eljövetelekor, tehát a jövőben. Az övéivel való együttlétet és a világgal, tehát a többi emberrel való együttlétet. Ennek megfelelően két megérkezést:
a) amikor az övéihez érkezik meg,
b) és amikor a földön élő emberekhez megérkezik, akiket nem számít az övéi közé.
Sokszor a két megérkezést összefoglalja, egy megérkezésnek látja az Írás, de ezekben az esetekben is meg lehet különböztetni, melyikre gondol. Az övéi számára Jézus megérkezése a reménység beteljesülése, öröm, dicsőség, a megkoszorúzás (megkoronázás) ideje (1 Tessz. 2,19), mert akkor osztja ki az Úr a jövendő királyi papsága között a rájuk bízandó „városokat”, akkor mennek be a szolgák „Uruknak örömébe” (Lk. 19,15 kk.; Mt 25,21-23). Ez az „öröm” pedig, amelybe „be kell menni”, nem más, mint a „lakodalom”, amelybe tíz szűz volt hivatalos, de csak öt megy be, a többiek a „külső sötétségre vettetnek”, azaz a világ Isten nélküli sötétségébe. Az az olaj, amellyel a megérkező Urat a szüzek várják, a Szellem adta szeretet, amely bennünk nem terem. Az olaj az a vágy, hogy amikor a Golgota szenvedője újra visszatér ebbe a világba, amely neki keresztfát juttatott, akkor kifogás, feddés ne érje őket (1Tessz. 3,12-13).
Az öt okos szűz – a hivatalosok közül a választottak – bemegy a lakodalmas házba, azaz az Úr társaságába. Ez a következőképpen történik. Mivel minden idők és minden hely összes választottairól van szó, először azok, akik már meghaltak, feltámadnak ugyanazon megdicsőített testben, mint az Úr maga húsvéton, amikor nem találták a sírban. Ezután azok, akik élve érték meg Jézus megérkezését, halál nélkül átváltoznak ugyanarra a testre. Mikor ez is megtörténik, a föld minden tájáról összegyűjtetnek, s az Úr mennybemeneteléhez hasonlóan fölragadtatnak a levegőbe a visszatérő Úr elé. Ez a fölragadtatás a bemenés a lakodalmas házba (vö.: 1Tessz. 4,13-18; 1Kor. 15,6. 20. 23. 51. 52; 2Kor. 5; Mt. 24,31; 13,43; 24,40-41).
Amíg a legnagyobb boldogság ez a pillanat elérkezik, türelemmel kell várniuk azoknak, akik reménykedve várnak, s meg kell tisztítaniuk szívüket ebben a várakozásban (Jak. 5,7-8).
Jézus visszatérésének három fázisa közül az első a levegőbe való megérkezés, ahol akkor Sátánnak és a tisztátalan szellemeknek a serege tanyázik (Ef. 2,2).
A visszatérés második fázisa abban áll, hogy az övéivel való találkozás után, amely a világ számára láthatatlanul megy végbe, Jézus és az övéi láthatókká válnak a felhőkön. Ezt a láthatóvá válást nevezi az Írás „epiphaniának”, azaz megjelenésnek. A megérkezés és a megjelenés fogalmát a 2Tessz. 2,8 összeköti: azt mondja, hogy az Úr megérkezésének megjelenése félretolja (hatóképességétől és hatótevékenységétől megfosztja) a „törvénytelent”, vagyis az Isten törvényét semmibe vevő Antikrisztust. Mint mikor Jézus első megérkezése alkalmával hatalmát a tisztátalan szellemek kiűzésével mutatta meg (2Pét. 1,16), úgy fogja második megérkezésével az egész világból kiűzni a tisztátalan szellemeket. Ez a kiűzés azzal történik meg, hogy a levegőben, a felhőkben láthatóvá válik. Ezt a látható megjelenést a boldog és egyedül hatalmas Isten, a Királyok Királya és Uraknak Ura fogja megmutatni (1Tim. 6,13-15). Aki addig is, amíg hatalmát ilyen látható módon megmutatja, tőlünk engedelmességet vár, és parancsának megőrzését kívánja. A világ gyűlöli ennek a megjelenésnek a gondolatát, megtagadja valóságát, gúnyos megvetéssel sújtja azokat, akik hisznek benne, várják, és szeretik e megjelenés ígéretét (2Tim. 4,1-8). Ezt a láthatóvá válást nevezi Jézus az Ember Fia jelének (Mt. 24,30), s feltűnésére ugyanazt a szót használja, amely az „epiphaniában” is van: „phanésetai”. Ez a látható megjelenés az égen lesz látható, azaz a levegőben. Ugyanakkor Krisztus társaságában láthatókká válnak vele levő övéi, szentjei is (Jel. 19,14; 1Tessz. 3,13). Ez a jel hasonlítani fog a villámoktól beragyogott éghez (Mt. 24,27), amely messze vidéken vagy talán az egész légkörben látszani fog. Mivel ez a megjelenés késik, a hitetlenek gúnyosan beszélnek róla (2Pét. 3,4). Ezt a jelt várták a tanítványok is.
Jézus megérkezésének harmadik fázisa a földön való megtelepedés, amelynek az lesz a következménye, hogy Sátán emberi hívei éppen úgy kiszorulnak a föld térségéből, mint a tisztátalan szellemek a levegőből (Jel. 19,11-21), s helyüket a levegőben, majd a földön is Jézus hívei, a győzelmesek foglalják el (Jel. 20,4). Krisztus megérkezése ketté fogja vágni az emberi történelmet és Sátánnak az ember fölött való uralkodását, garázdálkodását. Némelyeknek páratlan megkönnyebbülést, másoknak borzalmas rémületet fog szerezni az Ember Fiának megérkezése és jelének feltűnése (Jel. 1,7; Zak. 12,10 kk.).
Hogy megérkezésének e három fázisa mennyi időt fog igénybe venni, az egyes fázisok közé mennyi idő esik, nehéz pontosan megmondani. Az egyes fázisok között semmi esetre sem lehet szó évekről, s nem lehetséges, hogy övéiért az Úr annyival előbb jöjjön el, hogy az első és második fázis közé eshetnék a nagy nyomorúság és az Antikrisztus uralma, mert az Írás világos szava szerint Krisztus a nagy nyomorúság közepéből, a kísértés órájából, és nem az elől ragadja el (Jel. 3,10; 7,14).
Kik lesznek a földön az ezeréves uralkodás idején?
A kérdésre adandó választ a születések, elhalálozások és feltámadások tényei határozzák meg. A Biblia két születésről, két halálról és két feltámadásról beszél. A két születés közül az egyik testi, a másik szellemi születés. A szellemi születés az ember szellemén kezdi meg munkáját, és testén fejezi be, ennélfogva a szellemi születés csak akkor befolyásolja a kérdésre adható választ, ha az első feltámadásban az emberi életet olyan magasra emeli, amelyet a halál többé nem fenyeget. Irányító szempontokul tehát a halál és a feltámadás marad. Az Isten Fiának földi időzése alatt sok dolga volt tisztátalan szellemekkel, főleg kárhozat alatt levő halottakkal. Az első halál a test halála, ez a földi életből eltávolítja az embereket, s mivel az ezeréves uralkodás alatt a levegőbeli hatalmasság többé nem a tisztátalan, hanem a tiszta szellemi világ lesz – hiszen a visszatérő Úr a levegőt szállja meg s az egyház is oda ragadtatik el –, a föld körében nem lesznek ördögi szellemek (daimonia). A tisztátalan halottak az ördöngösség útján nem zavarhatják a földön lakókat, az ezeréves uralom alatt ördöngösök nem lesznek a földön. A második halál, a tüzes kénköves mocsár csak az ezeréves uralkodás után tűnik fel (Jel. 20,10-15), noha már előbb készülőben van. Ennélfogva a második halált nem kell tekintetbe vennünk a felelet megfogalmazásánál. Az ezeréves uralkodás idején mindenki a földön fog élni, aki már megszületett, és Krisztus eljöveteléig (megérkezéséig) nem halt meg. Krisztus visszajövetelekor csak azok pusztulnak el, akik a harmagedoni lázadásban részt vesznek (Jel. 16,16). A megelőző csapások sok embert pusztítanak el, de nem az egész emberiséget, sőt az isteni kímélet sokakat meg fog óvni. Ennélfogva a nemzetek és Izrael Krisztus megérkezésekor a földön fog élni, és az ezeréves uralom idejére, ha közben meg nem halnak, a földön is maradnak. A föld tehát az ezer-év alatt sűrűn lakott lesz, mert a születések növelni fogják a földön lakók számát, ellenben a halál – ritkábbá válván – nem fogja őket nagyon pusztítani. Lesz azonban a földhöz tartozóknak egy egészen új fajtája: azok, akiket az első feltámadás visszahozott, vagy ha csak átváltozást idézett elő náluk, itt tartott. Ezeket többé halál nem éri. Egyáltalában, mivel a testi halál ritkább lesz, az ezeréves uralkodás alatt a föld lakói meglehetősen változatlanul fognak itt élni, s a korszak hasonlítani fog az özönvíz előtti korhoz, amikor a hosszú életkor az embereket igencsak együtt tartotta. Még egy párhuzam említhető meg a két korszak között. A bűnbeesés után a földi viszonyok lassan romlottak, végül teljes romlás borította el a földet, úgy hogy Isten számára nem maradt más lehetőség a föld megtisztítására, mint eltörölni róla az emberek nagyobb részét. Az ezeréves birodalom idején lassú, mindig tovább terjedő javulás lesz a földön, amelytől azonban a gonoszok távol tartják magukat, s így a korszak végén csak egy kisebbség – Góg és Magóg népe – fogja az általános rendet megbontani. Csak ezekre jő el a halál ítélete.
Az első feltámadás részesei az ezeréves uralkodás alatt
Az első feltámadás nem olyan testtel ajándékozza meg a benne résztvevőket, mint amilyet azok kaptak, akiket Jézus földi élete alatt feltámasztott. Utóbbiak azt a testet kapták vissza, amelyet elhagytak a halálkor. Az első feltámadásnak, amelyet Pál kiválasztó feltámadásnak (exanastasia) is nevez, jutalmazó jellege van, s így dicsőséges testben történik. Ezt világosan igazolják azok a bibliai helyek, amelyek ezt a feltámadást velünk megismertetik. 1Tessz. 4,14 szerint Isten Jézussal együtt hozza elő őket a halálból, ami nem időbeli egyezésre mutat, hanem hatalombeli, rendeltetésszerű egyezésre. A 17. vers szerint a levegőbe ragadtatnak el, tehát testük a föld nehézkedési törvénye alól éppen úgy lesz felmentve, mint Jézusé volt a mennybemenetele alkalmával. Ha ugyanezen vers szerint mindenkor együtt lesznek Jézussal, akkor olyan állapotban kell lenniük, amely ezt a mellette maradást lehetősé teszi. Az 1Kor. 15,51-54 szerint ez a feltámadás, amely az utolsó trombitaszókor következik be, s amelyet némelyek elalvás után, mások elalvás nélkül puszta átváltozással élnek meg, teljesen megfelel annak, amelyet az 1Tessz. 4,15-17 ír le.
Erről a feltámadásról a Korinthusi levél azt írja, hogy nem lassú átalakulás eredménye, hanem egy szempillantás műve, tehát Isten teremtő munkájának eredménye. Azt mondja, hogy romolhatatlan testtel ajándékoz meg, amelyen a halálnak többé nincs hatalma. Az 1Kor. 15,50 szerint „hús és vér nem örökölheti Isten királyságát”, tehát mostani húsunknak és vérünknek semmi köze nem lesz ahhoz a testhez. Tehát az anyag, amelyből az új test felépül, más lesz, mint a mostani testünk anyaga. Még élesebben rajzolja meg a régi és a feltámadott test különbségét az 1Kor. 15,40-43-ban adott leírás: a régi test dicsőség híján való, romlandó, gyalázatra szánt, erőtlen, s mostani lelki életünkhöz van szabva. Míg mostani testünk sokszor akadály annak a szellemi életnek, amelyet a Szent Szellem teremt bennünk, az első feltámadás után ez az akadályoztatás megszűnik. Ahhoz, hogy az ezeresztendős uralkodás alatt a választottak Krisztussal együtt uralkodhassanak, olyan testre van szükségük, amilyen az Úr teste volt feltámadása után: tetszése szerint megjelenhetett, eltűnhetett, zárt ajtón keresztülhatolhatott, mégis enni tudott a tanítványok ételéből, tehát valóságos test volt. Ahogy Jézus akkor, ama 40 nap alatt befolyásolta a tanítványok életét, hol megjelenve nekik, hol magukra hagyva őket, úgy fogja az ezeréves birodalom idején befolyásolni az összes embert, s ebben neki az első feltámadásban részes választottak segítségére lesznek. Ezért van szükségük olyan testre, amilyenben az Úr támadt fel. Az 1Kor. 15,41 szerint a különböző testek dicsősége nem ugyanaz, mert más a nap, más a hold és más a csillagok dicsősége. Jézus teste tehát nyilván dicsőbb lesz, mint az első feltámadásban részesülők teste, s ezek is különbözni fognak egymástól aszerint, hogy földi kitartásuk a nyomorúság idején több vagy kevesebb dicsőségre adott okot (2Kor. 4,17). A szabadítás szerezte boldogságban nem lesz odaát különbség, az mindenkire nézve 10-10 pénz lesz (Mt. 20,1-16). De a jutalom különböző, s a hűségnek megfelelő lesz az elnyerendő dicsőség. Ez a dicsőség azonban nem kívülről az emberre akasztott cifraság vagy pompa lesz, hanem a bensőből kisugárzó, erkölcsi alappal bíró dicsőség, amelyet felismerni s benne gyönyörködni csak az tud, akiben ez az erkölcsi alap megvan. Az erkölcsi mértékkel egyensúlyban lesz a hatalom: mindenkinek a saját erkölcsi mértékéhez szabott külső súlya lesz a dolgok megítélésében. Ott az erkölcsi látás más lesz, mint ebben a sátáni szellemhatásoktól fertőzött világban, ahol sokszor az úgynevezett hívők is átveszik a világ gondolkodásmódját: nagynak tartják, ami alacsony, erősnek tartják azt, aminek nincs erkölcsi tartóereje, hanem ideig-való uralmát hazug propagandának vagy a látszatok ügyes használatának köszönheti. A „győzelem”, amelyet a Krisztussal való uralkodás feltételeként említ az Ige (Jel. 3,21) abban is megnyilvánul, hogy a világ uralkodó felfogását felcseréljük azzal a látással, amelyért a mi Urunkat ez a világ kitagadta és megfeszítette. Akiket ez a világ kitagad, nem tud használni, mert gondolkodásuk nem e világra való, azokat fogja tudni használni Isten, amikor elérkezik az ideje, hogy a szabadítást, a hatalmat és a királyságot kezébe vegye, és e világ fennhatóságát az ő Krisztusának adja át (Jel. 12,10).
Ma ebben a világban mások a tanítók és mások az uralkodók. Az uralkodók legtöbbször nem helyes irányba vezetik alattvalóikat, csak hatalmukat igyekeznek biztosítani rajtuk. Az ezeréves birodalomban a legnemesebb tanítók lesznek a világ uralkodói, és lesz is hatalmuk a jót megvalósítani.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Az ezeréves uralkodás © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 112–118. oldal
