Mit beszél a Biblia az ezeréves uralkodásról?
Félreérthetetlen szavakkal s az ezer évet megemlítve tulajdonképpen csak egy helyen szerepel: a Jel. 20,1-6.ban, ahol a látnok azt látja, hogy egy mennyből leszálló angyal Sátánt, aki a sárkány, régi kígyó és vádló (diabolos) – rágalmazó – nevet is viseli, egy lánccal lekötözi, azután a feneketlen mélységbe (abüssos) zárja, az abüssos ajtaját le is pecsételi, hogy ezer esztendeig Sátánnak ne legyen módja eltévelyíteni a nemzeteket. Az ezer év kezdetén a látnok trónokat pillant meg, amelyekre egyesek leülnek, akiknek az ítélkezés jogköre adatik, ami a régi világban az uralkodók jogköréhez tartozott. Azután lelkeket pillant meg a látnok,
tehát halottakat, a Jézus bizonyságtételéért és Isten Igéjéért lefejezetteknek lelkét, azokét, akik nem imádták a fenevadat, sem annak képét – akik nem vették sem kezükre, sem homlokukra a fenevad bélyegét –, s látja, hogy ezek megelevenednek, s Krisztussal együtt uralkodni kezdenek ezer évig. A látnok megjegyzi, hogy ez az első feltámadás, és hogy akinek az első feltámadásban része van, annak nem fog ártani a második halál, hanem azok Istennek és Krisztusnak papjai lesznek, és vele uralkodnak ezer évig. Ezek a szavak olyan éles és tiszta képet adnak, hogy értelmük felől nem lehet kétsége annak, aki a Bibliában Isten kijelentését keresi. A Jelenések könyve pontosan megjelöli az ezeréves uralkodás előzményeit és következményeit, a világ fejlődésében elfoglalt helyét. Éppen ezért nem lehet sem „elszellemesíteni”, sem pedig más történelmi eseménnyel összekeverni. Vagy isteni kijelentésnek fogadjuk el, vagy a bibliakritika süppedékes talajára állunk, és azt a jogot igényeljük magunknak, hogy mi határozzuk meg, mi az igazság és mi nem; mit lehet isteni kijelentésként elfogadni, mit nem. Ez pedig olyan elbizakodottság, aminek a jelzésére a Bibliának nincs más szava, mint az hogy „bolond”. Az, hogy valami csak egyszer fordul elő a Bibliában, nem változtat azon a tényen, hogy a Bibliában van. De valójában nem csak egyszer fordul elő. Ha nem is az ezeresztendős tartam említésével, a jövendölések között igen sok olyan helyet találunk, amely ennek az uralkodásnak a várásával illetőleg megjövendölésével foglalkozik. Az ezer év ugyanis csak a kerethez tartozik, nem a tartalomhoz, mert ha pontosan nem ezer esztendős lesz is a korszak, a lényegen mit sem változtat: e világ pusztulása s egy új világ keletkezése között lesz egy hosszú korszak, amelyben Isten megmutatja, hogy a jelen körülmények között is lehetséges lett volna a földön a békesség örök, boldog birodalmát felépíteni. Az utolsó ítéletet követő új földnek természeti viszonyairól a Szentírás semmiféle leírást nem ad, legalábbis olyan leírást, amely a tisztán képes jelleget nem hordaná magán. Minden olyan jövendölés tehát, amely a jelenlegi természeti viszonyokat tételezi föl, ha egy megvalósulandó isteni királysággal kapcsolatos, az ezeréves uralkodásra vonatkozik. Az Új földön nem lesz többé bűn, mert semmiféle átkozott oda be nem megy. Ahol tehát olyan jövendölést találunk, amely a bűn jelenlétét feltételezi, azt is az ezeréves uralkodáshoz kell utalnunk. Az ezeréves uralkodás után a tüzes-kénköves mocsárba vettetik a halál is. Ahol tehát olyan isteni uralkodás jósol az Írás, amely alatt a halál még lehetséges, ott szintén mindig az ezeréves uralkodást kell érteni. Így aztán a Szentírásnak igen sok helyét segítségül kell és lehet hívni, hogy az ezeréves uralkodás bibliai képét megrajzolhassuk. Mikor Jézus arról beszél, hogy „nem iszom a szőlőtőke termését mind ama napig, amikor újra nem iszom azt az én Atyámnak országában”, ezzel csak az ezeréves uralkodás idejére célozhat (Mt. 26,29; Mk. 14,25; Lk. 22,18). Jézus ugyanis abban a testben jön vissza, amelyben a tanítványokat elhagyta: abban a testben evett és ivott a tanítványok ételéből és italából. Amikor visszatér, meg fogja ismételni ugyanezt, hogy az emberekhez való tartozását ezzel igazolja. Isten szent Szelleme olyan fontosnak látta ezt az ígéretet, hogy mindhárom evangélistával közölte, ezzel akarván hangsúlyozni, hogy Jézus visszajövetelét nem valami „elszellemesített” módon kell érteni, hanem szóról-szóra vett valóságként. Újra közöttünk fog járni, részt vesz az életünkben. A hívőnek elég ez a kevés támpont arra, hogy higgyen, és hogy kulcsot kapjon sok ótestamentumi jövendöléshez, amelyek Isten királyságát a mostanihoz hasonló körülmények között jövendölik. Ezeket a jövendöléseket itt nem sorolhatjuk fel, de később még visszatérünk rájuk. Annyi azonban máris valószínűnek látszik, hogy ezzel a szemponttal tekintve a próféciákra, a valószínűség és a megfoghatóság bélyegét öltik magukra, mihelyt a köré a Krisztus köré kerülnek, aki feltámadott testében itt járt közöttünk, és részt vett az életünkben. Látni fogjuk, mivé lehetett volna ez a föld, amelyen élünk, ha rá Isten áldása szállhatott volna az átok helyett, amely a bűn miatt most földünkre nehezül.
Hogyan igazodik bele az utolsó idők eseményeibe
az ezeréves uralkodás?
A 2Tessz. 2. az utolsó idők fejlődését a következő állomásokhoz köti:
1. a törvénytelenség titkának munkája; (7. v.)
2 a hitszakadás;
3. a bűn emberének vagy veszedelem fiának feltűnése;
4. a templom megszentségtelenítése;
– máshonnan vett adatokkal folytathatjuk az események rendjét:
5. a nagy nyomorúságban küszködő egyház végső megtérése a hűség megmutatásában;
6. az egyház elragadtatása;
7. az elragadtatással egyidejűleg az antikrisztusi emberiség végső támadása Isten ellen;
8. Krisztus visszatérése az ország elfoglalására;
9. Izrael megtérése;
10. az ezeréves országlás Sátán megkötözése után;
11. a Sátán feloldása és Góg támadása;
12. az utolsó ítélet, a második feltámadás és a második halál;
13. az új ég és új föld, az Új Jeruzsálem;
14. a Fiú átadja a királyságot az Atyának, ezzel „Isten minden mindenekben”.
Az első hét állomás rendjéből két párhuzamos fejlődés körvonalai bontakoznak ki: a gonosznak és a jónak a kifejlődése. A kettő befolyással van egymásra, mindegyik sietteti, fokozza a másikat. A törvénytelenség, vagyis az Isten törvényének megtagadása, a keresztyén erkölcs elleni lázadás az egyházat állásfoglalásra kényszeríti. Egyesek elbuknak, mások szorosabban Istenhez zárkóznak, és éppen ez által jő létre a hitszakadás, ami tulajdonképpen az egyház megrostálása. A keresztyén egyházból kimennek azok, akik nem oda valók. A növekvő istentelenség és törvénytiprás vakmerővé teszi az istenteleneket. Kiérleli a törvénytelenség legfőbb képviselőjét, betetőzőjét, az Antikrisztust, aki a bűn embere lesz, de a veszedelem fia is, mert Isten türelmének elfogytával méltó helyére jut: a tüzes-kénköves mocsárba. Előbb azonban elköveti az egész ember-történelem legvakmerőbb, legnagyobb gonoszságát, a Szent Szellem ellen való vétket, magát imádtatja, evégett Isten templomába helyezteti képét, hogy az ég Istene helyett az ő képmását imádják. E borzalmas gonoszság mind jobban eltaszítja a világ életmódjától és cselekvéseitől az egyház igaz tagjait, s még szorosabban zárja össze az egyház tagjait egymással és égben trónoló Urukkal. Ennek a képe a Jelenések könyvében a 144.000 a Báránnyal a Sionon (Jel. 14,1). Mennél nagyobb lesz az idegenség, az ellentét az egyház és az antikrisztusi világ között, annál nagyobb lesz a feszültség, amely mindkét oldalon cselekvésre fog sarkalni. Az antikrisztusi világ a szentek ellen támad a harmagedoni ütközetben, amelynek eldöntésére megnyílik az ég, s alászáll az Embernek Fia azokkal, akiket megelőzőleg az antikrisztusi üldözésből kiragadott. Ezzel kezdődik az ezeréves uralkodás.
Sátánnak és angyalainak, de az antikrisztusi fenevadnak helyét is Krisztus foglalja el: az antikrisztusi fejlődésnek, amely csúcspontját a Szent Szellem elleni vétekben már elérte, vége szakad. Az eddig elnyomott istenhit, bárány-lelkület kezdi kifejteni lényegét, áldásos gyümölcseit, de most már isteni igazságosság és isteni hatalom védelme alatt. Az ezeréves uralkodás tehát jól csatlakozik előzményeihez: Sátán és a bűnös világ kísérleteinek teljes kudarca után, hogy a földön használható birodalmat alapítsanak, természetesen következik az isteni felelet: Isten az ő Krisztusa által fel fogja építeni a béke birodalmát. Az ezeréves uralkodást az utolsó ítélet közbevetésével az új ég és az új föld fogja követni.
De miért nem következik a Sátán kudarca után azonnal az új föld dicsősége és boldogsága? A felelet egyszerű: az emberiség nem bírná ki Isten jelenlétét a földön, előbb hát az emberré lett Fiú és a győzelmesek közvetítésének korszaka jő. Isten semmit nem tesz átmenet, előkészület nélkül. Az emberiséget nevelni kell az új földön való életre. Szükség van tehát az ezeréves átmenetre: az ezeréves birodalom az új föld előszobája. Más hasonlattal: hajnal a nap-fölkelte előtt! És csakugyan, az ezeréves uralkodásra érkező Jézust Hajnalcsillagnak nevezi a Jelenések könyve (2,26-28; 22,16). Hogy a nap világosságát el tudjuk viselni, előbb a hajnalcsillag kel föl, s a hajnal szürkületét fogja követni az Istennel való teljes és zavartalan közösség. Az új föld lakosai, a nemzetek és az egyház ezer esztendőn át fogják tanulni az új föld életét. Ekkor aztán átadhatja a Fiú az Atyának a királyságot (1Kor. 15,24).
Mi a különbség és mi a hasonlóság ez ezeréves uralkodás
és Isten más háztartása között?
Isten a bűn által elidegenített emberiséget vissza akarja vezetni magához. Ezt a visszavezetést hol megtérésnek, hol reformációnak szoktuk nevezni. Nevezhetjük azonban Isten nevelésének is. A törvényt egy helyen csakugyan paidagogosnak nevezi az Írás, jelezve, hogy az emberiséget bizonyos gyermeki (pais) állapotból érett férfikorra kell vezetni (agogos). A törvény azonban Istennek csak egyik eszköze arra, hogy az embereket magához nevelje: váltakozva, a szükséghez mérten más eszközöket is használ, mint például az ígéreteket, a kegyelem különböző ajándékait, a tanítás különböző fajtáit, az ítéleteket és a magára-hagyást is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy népeket vagy egyéneket hagy zavartalanul a maguk útján menni, ezzel kapcsolatosan kudarcokat az ember saját útjain szenved. Aszerint, hogy Isten melyik nevelő eszközét használja vezető szerepben, Istennek különböző háztartásait különböztetjük meg, s megtörténik, hogy Isten egyszerre több nevelő eszközt is használ, tehát a háztartások egymásba folynak. A bűnbeesés után Isten az embert magára hagyta, s hogy saját útjain az ember hová fejlődött, arra jellemző az 1Móz. 6,5 ítélete: „Az ember szívének minden gondolatalkotása minden időben csak gonosz volt!” Ekkor Isten lesöpörte az emberiséget a földről, s nyolc embertől újra elszaporította. A következő háztartás nevelő eszköze az ígéret volt. Ezzel az eszközzel Isten az ősatyákat hívta ki az emberek közül, akik az ígéretekbe vetett hittel a dicsőséget Istennek adták. Ekkor közbejött egy másik háztartás, amelyre az ember úgy lépett, hogy ő tett ígéretet Istennek (2Móz. 19,3): „Amit csak Isten mond, megtesszük.” „Amit Isten mond...” – Isten egyelőre a törvényt mondta, s így közbevetésszerűen a törvény korszaka következett addig, amíg az ember nem látta be, hogy ő nem tehet ígéretet, s kárvallott bűnösként nem menekült Isten irgalmához és bocsánatához. Amikor az ember ezt megtette, a közbejött törvény helyét megint az ígéretek foglalták el, Isten az ígéretek korszakát nyitja meg, amely a szent Szellem kitöltetésével kezdődött el, de a korszaktól függetlenül előbb is, utóbb is bekövetkezett az egyesek életében, mihelyt valakit a szent Szellem az áldozat vagy a Golgota jelentőségéről megvilágosított. Minden hívő ember természetszerűleg visszatér az atyák korszakához az ígéret háztartásába. Az ígéretnek ez a korszaka azonban nem teljesen azonos az előzővel: Isten a kegyelemajándékokat adja, s ezzel megkezdi a kegyelemajándékok háztartását, amelyekkel az egyházat sikerülni fog arra nevelni, hogy örökös hitre támaszkodásával alkalmassá váljék Isten legnagyobb ajándékára, a „Hajnalcsillagnak” az elfogadására.
A kegyelemajándékok s az általuk munkált hit a világot is nevelő hatás alatt tartotta, de a világ a nagy szakadásban a hitet eldobja magától, s erre válaszul Isten visszatér első nevelő eszközének használatához: a világot magára hagyja, aminek következtében a világ az Antikrisztust termeli ki magából. Ugyanakkor Isten az egyházat egy új nevelőeszközzel közelíti magához: a szenvedésekkel. Így kirostálva az alkalmatlanokat, elkészíti magának a következő korszak nevelő eszközét, a kipróbáltak egyházát. A következő korszak az ezeréves uralkodás lesz, s benne az isteni nevelés új eszköze: az első feltámadással kiemeltek gyülekezete (exanastasis).
Az isteni nevelés szempontjából tehát az ezeréves uralkodás abban különbözik a megelőző háztartásoktól, hogy
1. belenyúl az emberiség történetébe;
2. kiküszöböl minden ellenséges befolyást, s az emberiséget állandóan a kipróbáltak vagy győzedelmesek egyházán keresztül befolyásolja;
3. ígéretek helyett az ígéretek beteljesítését tűzi programjára, s ennek következtében
4. nem hitben, hanem látásban járatja az emberiséget.
Abban ellenben hasonlítani fog ez a háztartás a megelőzőkhöz, hogy nem a befejezettség jellegét fogja magán hordani, hanem a készülődés, a nevelődés jellegét. Hasonlítani fog a megelőző korszakhoz abban is ez a korszak, hogy a nevelődést látszólag akadályozó körülmények – a halál, a betegség, a bűn – megmaradnak.
Istennek az a célja az ezeréves uralkodással, hogy megmutassa, a mostani kedvezőtlen körülmények nem igazi akadályai az emberiség boldogságának, s hogy a békesség birodalmának egyetlen akadálya az, hogy az emberiség nem Istenre hallgat, hanem a diabolosra, azaz az Istent megrágalmazó tisztátalan szellemi hatalomra. Isten most szabad kifejlődést enged a gonosznak, hogy megmutassa, hogy ígéretét be tudja-e váltani, s a béke birodalmát fel tudja-e állítani. Mikor Sátán és hívei kudarcot vallanak a történelem porondján, Isten lép elő, megmutatja, hogy ugyanazon körülmények között mire képes az isteni Szeretet és Igazság. Ezért nem jön a sátáni korszak után azonnal az új föld, ezért iktat be Isten egy átmeneti birodalmat, ahol Isten bűn, betegség és halál ellenére is elvezeti az embert az igazi boldogságba és a valódi békességre. Ennek feltétele azonban az, hogy Isten munkáját a kísértő többé ne zavarja, ezért kell a kísértőnek megkötöztetnie, és ezért lesz arra szükség, hogy ember se zavarja Isten munkáját. Tehát az ezeréves birodalom urai „vasvesszővel” fogják lefogva tartani a gonoszokat.
Hit, reménység és szeretet az ezeréves uralkodás alatt
Az 1Kor. 13,13 szerint a hit, a reménység és a szeretet túléli az ismeretet, amikor a mostani „rész szerint való” ismeret elavul, mert a hívő sejtést a dolgok mélyébe való közvetlen látás váltja fel. A hit, a reménység és a szeretet tovább végzik mostani feladatukat, jelentőségüket nem vesztik el. Ezt úgy is lehetne érteni, hogy míg az ismeretnek az Úr jutalmat nem ígér, sőt, ha versengővé válik, inkább büntetéstől kell tartani, addig a hit, a reménység és a szeretet jutalma nem vész el: a hit, a reménység és a szeretet gyümölcseiben él tovább. Ámde mélyebb értelme is van e mondásnak! A hitnek leglényegesebb alkotórésze, a bizalom, a szellemi világban is ugyanolyan jelentőségű marad, mert az Isten örök birodalmának fenntartó ereje a mindent összekötő bizalom lesz azon az alapon, hogy ebbe a birodalomba csak a kipróbáltak jutnak, s hogy a bűnös világban tapasztalt isteni hűség fogja a következő életet is beragyogni. A reménység látszólag megszűnik ott, ahol a homályban való tapogatózást a látás váltja fel; de csak látszólag szűnik meg, mert bizonyos értelemben a homály megmarad. Ahhoz, hogy Istent egészen kiismerjük, egy örökkévalóság szükséges. Amit Istenről még nem ismerünk, az homályban van előttünk, holott az, amit ismerünk, teljes napfényben ragyog már. Az, ami Istenből még ismeretlen, aminek megismerése még hátra van, sokkal dicsőbb, mint amit eddig megismertünk. Isten jelenlétében is megmarad tehát a reménység, hogy Isten még felséges dolgokat tár föl kereső szemünk előtt. Az Isten előtt élt élet ezáltal boldog s minden gyötrelemtől mentes várakozás ideje, a várakozás pedig reménység. Mindez az ezeréves uralkodás alatt is így lesz: ott is szükség lesz bizalomra, mert az csatolja a szívünket össze a nagy Király szívével, és ott is természetes lesz a reménység, mert az ezer év mindig nagyobb és dicsőbb meglepetéseket fog méhében hordozni. Ez a várakozás főleg az isteni szeretet nagyobb és új megnyilatkozásait fogja várni, noha némelyek szemében az ezeréves uralkodás alatt éppen a szeretet legnagyobb akadálya az a vasvessző, amellyel a birodalom urai alattvalóikat kormányozni fogják, amellyel úgy töri le az ellenállást, mint ahogy a fazekas cserepeit töri össze a vaspálca. A keménység, amellyel akkor a hazugság, a képmutatás, a csalás és minden ellen, ami Jézus uralmát a lelkeken kétségessé teheti, küzdeni fognak, mégsem fogja feltartani a szeretet meleg, lágy folyamának áradását. Ha a szeretet olyan lágy folyam lenne, amin minden keresztülhatolhat, akkor az ezeréves birodalomban nem lenne békesség, mert a gonosz még szabadabban pusztítana, mint ma. Ebből következik, hogy a szeretetet éppen az uralkodni akaró és szemtelen gonoszság fojtaná meg. A szeretet csak ott fejtheti ki áldásos hatását, ahol az igazságosság utat készített neki. Az egyéni lélekből el kell tűnnie minden hamisságnak; a hamisság és képmutatás, az öntetszelgés helyet kell, hogy adjanak az őszinteségnek, becsületességnek és az isteni imádatnak. Ez ma, amikor az igehirdetés sokszor áll az egyéni hiúság szolgálatában, s vagy a hallgatók tetszését igyekszik megnyerni, vagy az igehirdető kiválóságának tanúbizonysága akar lenni, sohasem megy végbe olyan határozottan és tiszta formában, mint ahogy Jézus eljövetelében történik majd. Éppen a szeretetből adódik majd – amely a szolgálatot és mások mentését a hiúság fölé fogja helyezni –, hogy az Ige éles szablyaként fogja elválasztani egymástól az emberit és az istenit, s ennek az éles szablyának a működését nevezi a jövendölés „vasvesszőnek”. Az ezeréves uralom idején azonban nem csak az egyének kerülnek az Ige éles és könyörtelenül szent fényébe, hanem az intézmények, szokások, hagyományok is. Mindenbe bele fog hatolni a földön a Krisztus igazságának a fénye, és fel fogja tárni az intézményekbe, jogalkotásokba, társadalmi megegyezésekbe, szokásokba, könyvekbe, művészi alkotásokba, elfogadott nézetekbe, megrögzött szokásokba belehelyezett igazságtalanságot és hazugságot, és minden sötétségnek hadat fog üzenni. Ezt a hadüzenetet nevezi a jövendölés vasvesszőnek. Akkor fel fogják kutatni a világban rejlő minden hamisságnak a kovászát, és ki fogják hordani az emberi társadalomból. Ma szeretetnek hívják azt, amikor kímélik a mások érzékenységét, a hatalmast nem feddik meg gonoszságáért; akkor szeretetnek fogják nevezni, ha a gyengét megvédik a hatalmastól. Ma szeretetnek nevezik, ha a másiknak nem mondják meg, hogy a lelkét mi szennyezi be; akkor szeretet lesz, ha a lelket megtámadó méregre figyelmeztetik a bűnöst. Ilyen „kíméletlenségben” fog megnyilvánulni a vasvessző, de ez a kíméletlenség az igazi szeretet mentő szándékából fog fakadni.
Olvassuk, hogy az ezeréves uralom elején trónokat helyeznek el. Rájuk olyanok fognak ülni, akiknek ítélettételre adnak majd hatalmat (Jel. 20,4). Az ezeréves birodalomban ítélettétellel fogják terjeszteni az evangéliumot. Hiszen tulajdonképpen ma is ez történik. A keresztség vagy bemerítés is ítélet. Keresztelő János bemerítette, azaz a halál jelképével látta el azokat, akik a Királyt várták, s Jézus tanítványai ugyanezt csinálták. A megtérés magunk elítélése. Csak az újabb, divatos „evangelizáció” vette ki az evangéliumból az ítéletet. S tette a megtérést egy tantétel (dogma) elfogadásává azt állítva, hogy pusztán értelmi elsajátítással, bűnbánat és egy más élet akarása nélkül, a régi bűnös indulatok megtűrésével meg lehet térni. Az igazi evangélium ma is sebző nyíl, mint ahogy az apokaliptikus fehér lovas kezében látjuk. Az ezeréves birodalomban az evangélium nem nyíl, hanem vasvessző lesz, amely összetör mindent, amit az ember bűnös akarattal Isten nélkül épített, és helyébe új civilizációt, új kultúrát fog építeni új jogszabályokkal, új társadalmi berendezéssel, új művészettel, új tudománnyal, amelyek mindazt megtartják a régiből, ami az önzés és a sátáni hazugság kézjegyét levetette magáról. Az új lépésről-lépésre, megfontoltan fog előre haladni, mint ahogy a Dánielnél látott „kis kő” fokról-fokra növekedik „heggyé” (Dán. 12,35). Így az ezer esztendő végén egy új világ fog a szemek előtt állni, amelyben igazi jog, a jónak korlátlan szabadság, az egyéni kifejlődésre teljes lehetőség, biztos béke és tiszta boldogság lesz. Ez azonban sehogy sem fog tetszeni azoknak, akik a többiek rovására akarnak maguknak előnyöket biztosítani, s akiknek a gőgje nem engedi meg, hogy a mindeneket ajándékozó Isten előtt meghajoljanak, és önmaguk imádásáról lemondjanak. Csakhogy az ezeréves uralkodás alatt ezek az elégületlenek kénytelenek lesznek félrevonulni, belső elégületlenségüket elrejteni, az új élet kibontakozásának útjából félreállni. Különben a vasvessző őket is összetörné. Az ezeréves uralkodás idején a hazugságnak az lesz a sorsa, ami ma az igazságnak: félre kell állnia az emberiség sorsának felépítéséből. Ez azonban nem zsarnokság lesz, hanem a szeretet igazságszolgáltatása, a jók védelme.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Az ezeréves uralkodás © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 118–125. oldal
