A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 30. Rész

Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!

Folytatás

A kijelentés angyalának bizonyságtétele

„Majd így szólt hozzám: „Ezek a beszédek megbízhatóak és igazak!” Az Úr, a próféták szellemeinek Istene, küldte el angyalát, hogy rabszolgáinak megmutassa azokat, melyeknek sietve kell megtörténniök. 7 „Hirtelen megyek el! Boldog az, aki megőrzi e könyv prófétáló beszédeit!” (Jel. 22, 6-7)

A látomások véget értek. A látnok a csúcspontra ért fel; arra a magas hegyre, amelyen az Új Jeruzsálem épült. Minden gazdagságot, minden fényt, minden szépséget összeszedett a kijelentés angyala, hogy megsejtesse velünk azt a dicsőséget, amelyet Isten az őt szeretőknek készít. A további jövőt a látnok elől elfedi a köd. Mi sem látunk tovább, csak Pál tesz még egy célzást, amikor azt mondja, hogy majd Isten lesz minden mindenekben. Ám ha tartalmilag nem is látunk tovább, tudjuk, hogy korszak korszakot fog követni, s ezekben Isten mindig teljesebben jelenti ki majd magát. Beláthatatlan, elképzelhetetlen dicsőség vár kijelentésre. Mert az Új Jeruzsálem dicsősége, mely mostani kilátásainknak csúcspontja, a további kijelentésnek csak a kezdete, csak a kiindulópontja, a dicsőség egész hegyének alja.

A látnok szemében azonban már a kezdet is magas és nagy hegynek számít, melynek magasságából szédülve tekint alá a mélybe, ahonnan elindult. Hol van ide Pathmos sziklaszigete, a római császár üldöző parancsa, sőt az Antikrisztus véres komédiája is! És mégis ez látszik most a valóságnak! Az apostol visszatért e világra. Lába alatt újra a kietlen szikla, háta mögött a kegyetlen világ. Nem jön-e kísértő azzal a suttogó szóval, hogy mindaz, amit az apostol látott, álom csupán? Nem fogják-e az egyház későbbi tagjai kétségbe vonni a csodálatos változások lehetőségét? A kijelentés angyala gondol erre, s ezért a könyv befejezéséül újabb biztosítékot kap a látnok arra, hogy nem a képzelet, hanem a valóság világában jár, Isteni valóságban.

Hogy egymást követő kijelentést a próféta, melyeket a görögben „és” szócska köt össze: melyet magyarra „aztán”, „majd”, „ismét” szócskákkal fordítok. Az első biztatás így hangzik: „Ezek a beszédek megbízhatók és valóságosak!” Ezt a mondatot már 21,5-ben hallottuk. A pistoi és alétnoi szavak ugyan több jelentésűek, de ebben az összeköttetésben ezek a legmegfelelőbb fordítások. A pistoi hűséget is jelent, s nyilvánvaló, hogy megbízható kijelentések csak hűséges szívből eredhetnek. Az aléthinos igazat, igazit is jelent: ebben az esetben azonban az igaz az, amit a valóságban megfelelőnek lehet mondani, arra áhítozik minden szenvedő, hogy a valóságos jövőt megismerje. Az angyal biztosítja Jánost, hogy nem a képzelet világában járó álmokat látott, hanem megbízható Isteni valóságot. A második kijelentés megismétli, amit János eleitől fogva tudott, hogy hogyan keletkeztek ezek a látomások. „Az Úr a próféták szellemeinek Istene, elküldte angyalát, hogy rabszolgáinak mutassa azokat, amiknek hirtelen (gyors ütemben!) meg kell lenniök.” A leleplezések mindjárt annak a ténynek kijelentésével indultak meg. Ott azt olvassuk, hogy Krisztus egy angyalt használt arra, hogy a jövendő feltáruló eseményeit és személyeit képekben, tehát jelekben, jelképekben (Sémeion) öntse. Itt Krisztust „az Úrnak”, „a próféták szellemi Istenének” nevezi, tehát az Atya és a Fiú között semmi különbséget nem tesz, mindkettő az „Úr” és Isten... Ha próféták szellemei helyett próféták szelleme állna, a szent Szellemre kellene gondolnunk, bár akkor érthetetlen volna az, hogy a Fiút a szent Szellem Istenének nevezi az angyal. Ha a próféták szellemei helyett a prófétákba lehelt isteni Szellemre akarnók az isteni kifejezést magyarázni, érthetetlen, miért csak a próféták szellemének, miért nem a lelkének is Istene az Úr. Világos, hogy itt külön teremtett szellemről, tehát angyalról van szó, olyan angyalokról, akiket a kijelentés közlésére küld el Isten, ahogy János mellé is, de Dániel mellé is angyalt állított Isten. Az angyaloknak sokkal nagyobb szerepe van Isten világkormányzatában, mint általában feltételezik, így a kijelentés munkája körül is. Krisztus azért a prófétai kijelentéseket közlő angyalok Istene, mert róla szólnak ezek a próféciák, az ő eljövetelét jelentik be, mert mint ember, ő kapta ajándékba atyjától, hogy magát, az emberiség üdvösségét az embereknek leleplezze, s mert mint Isten ő hajtja végre, hogy az ajándékul kapott lelepleződése az ő napján meg is történjék. Az Új világ hajnala, azaz Krisztus megjelenése sem jöhet e biztató, sürgető, vigasztaló jövendölések nélkül, mert ezek készítik el a menyasszonyt a fogadására; ezért a mennyben az angyalok között külön szervezet áll készen a próféták kiszolgálására; e szervezetnek feje Krisztus, „a próféták szellemeinek Istene”. E szervezetnek egyik legfontosabb munkája volt a Jánosnak adott látomások elkészítése, amelyben egész sereg angyal vett részt, amint láttuk. A „hirtelen bekövetkező”, vagy „gyors ütemben” lepergő végső események megismerése tehát magának Krisztusnak akarata; ő küldte el az angyalát, s mozgósította angyalait, hogy Jánosnak az elkövetkezendő eseményeket bemutassák. Ez a nagy felkészültség is megnyugtathatta Jánost afelől, hogy a beszédek megbízhatók és valóságosak.

A harmadik biztosítás Krisztus szavát idézi, melynek első mondatát a könyv gyakran ismétli, a második mondatát szintén ismerjük a könyv első fejezetéből, „Íme, hirtelen megyek! Boldog az, aki megőrzi a könyv prófétálásának igéit!” Ez az ismételt biztosítás azonban jó a rest emberi értelem megmozgatására. Már láttuk, hogy a megérkezés közelségének kifejezésére a könyv három görög szót használ: az események gyors lepergésére (aminek hirtelen meg kell lenniök) az en tachei kifejezés, mely nem a közelséget, hanem a gyors ütemet jelzi, melynél a kezdet közelsége meghatározva nincsen, Jézus megjelenésének hirtelen bekövetkezésére; a tachü határozót, mely ezt az eseményt a megelőző csatlakozónak, tehát váratlannak mondja, de a jelenhez való viszonyt nem említi; és az időpont közelségére, az eggüs (engüsz) szót, mely azt fejezi ki, hogy az idő természete olyan, hogy a várt esemény gyors bekövetkezése várható, ám ha az idő természete megváltozik, a közelinek jósolt esemény bekövetkezése eltolódik. A kornak végidő-természetűnek kell lenni ahhoz, hogy az események gyors bekövetkezése várható legyen. A végidőt a konkoly és a búza kettéválása, a gonosz gyors és nagyméretű kifejlődése, a gyülekezet Krisztus-várása és felébredése teszik jellegzetessé. Ha ezek a vonások hiányoznak a korból, az azt jelenti, hogy az egyház Krisztust nem várja vissza, s így az ígéretek nem időszerűek. A világ nyomorgatását érző és szenvedő egyház tehát vagy az üldözések ideiglenes könnyebbülésére, vagy az események gyors és végső kifejlődésére okvetlenül számíthat, az utolsó nehéz események sokáig nem tarthatnak. Az ily mondatok vigasztaló értéke és megbízhatósága tehát kétségtelen, mint: „megmutassa azokat, amiknek hirtelen meg kell lenniök”, vagy „Íme, hirtelen megyek!” a reménység édes volta. Krisztus jelenlétének közelsége, tehát már most boldoggá teszi azt, aki szívében őrzi az ígéret szavait, az Úr visszajövetelekor pedig a hirtelen szabadítás fog boldogságot hozni. Aki nem őrzi magában, emlékezetében, tudatában ezeket a szavakat, az ma is elesik az isteni vigasztalástól, nem készülvén el Krisztus eljövetelére, az számára rettenést és nem szabadulást fog hozni, tehát a boldogságtól most is, akkor is elesik.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 334–336. oldal.