Nyolcadik rész
1. vers. A 7. fejezetben foglalt általános kép után, melyet Isten Dánielnek a világbirodalom jövendő sorsáról első ízben („kezdetben”) adott, Isten szükségesnek látta, hogy a próféta a kijelentés egyes olyan részleteivel is megösmerkedjék, melyek a történelem irányára és végcéljára vetnek világot, és hogy mélyebben belásson azokba a történésekbe is, melyek a láthatatlan szellemvilágban mennek végbe.
Az első ilyen részkijelentés az általános kép kijelentése után két esztendővel jutott el Dánielhez, s a második és harmadik birodalom sorsával foglalkozott, mint ezt majd látni fogjuk. A kétesztendős pihenés alkalmas volt arra, hogy az addig kapott kijelentés fényében új szemmel, új látással ösmerje meg a világbirodalom belső lényét, értékét és természetét.
Ehhez a megismeréshez gyakorlati oktatást is adott maga a világbirodalom: a tüzes kemence, Nabukodonozor felfuvalkodása, Belsazár hitvány, kicsapongó életmódja és uralkodása. Valószínű, hogy Belsazár harmadik éve, mikor a próféta az új kijelentést kapta, a király utolsó esztendeje volt, mert róla és a babiloni birodalomról az új látomás többé nem emlékezik.
A próféta ott áll a második világbirodalom születése előtt. Érzi, hogy változásnak kell jönnie, s kíváncsian várja, hogy bontakozik ki a második fenevad.
2. vers. A próféta gondolatait már maguk az események keletre fordították, a mai Perzsia vagy Irán földére, s annak az egyik nevezetes városába, mely a régi elámita birodalom fővárosa, később a perzsa királyok téli székhelye volt. Mikor a babiloni s méd birodalom között még barátságosabb volt a viszony, vagyis mikor még Média Babilon egyik tartománya volt, Dániel, a hatalmas államférfi bizonyára meglátogatta ezt a várost, s amikor a látomásban megjelent Szuza vidéke, ráösmert. Legalábbis az volt az álombeli gondolata, hogy Szuza városa mellett az Ulai folyam partján van.
A látomásbeli képeknek nem kell minden ponton egyformán éleseknek lenniök; az álmodó nem a nappali látás törvényei szerint ismer rá a dolgokra: sokszor csak tudja, hol van, tehát inkább a tudat adatik neki, hol van, nem a felismerés pontos támaszai.
3. vers. A kijelentés súlya az állatokon van, melyek meg fognak jelenni. És csakugyan már lát is egy állatot, de ez nem a korábbi (2 év előtti) vadállatok közül való, noha elég vadnak bizonyul később: egy kost lát, amint az a folyam felé tekint, mintha onnan várna valamit. A víz fontos szerepet játszik az apokaliptikus nyelvben: az emberiség mozgó életét, a történelmet jelenti. Dániel is így nézett várakozva, mint a kos az Ulai folyó felé. A kos megpillantása előtt Dániel „fölemeli szemét”, tehát azelőtt nem vizsgálódott. Ez is igazolja azt az állítást, hogy a prófétának az az érzése volt, hogy Szuzában az Ulai folyam partján van.
Mihelyt vizsgálódni kezd, azonnal az állat vonja magára a figyelmét. Hogy a szeme elé kerülő állat az állatok megszelídített fajtáihoz tartozik, arra látszik mutatni, hogy a világbirodalom szelídebb külsőt igyekszik felölteni, azaz polgárosul. Polgárosulás alatt az alattvalók fontosságának növekedését, önérzetének kifejlődését is kell értenünk, amivel együtt járt az uralkodók mozgási elevenségének csökkenése. Hogy azonban a megszelídülés csak külső; hogy a második világbirodalomnak is fenevad az alaptermészete, az nem csak abból tűnik ki, hogy az előző látomásban ezeket a birodalmakat is fenevadnak ábrázolták, hanem abból is, hogy a mostani látomásban szereplő szelíd állatok is fenevadakként viselkednek; tehát a megszelídülés csak látszat, külső felszín.
A világbirodalom békés látszata alatt hódító mohóság, magát csak türtőztető vadság van; mihelyt alkalom van rá, ez ki is tör belőle. A próféta szeme elé kerülő koson a látnok figyelmét a szarvak vonják magukra, mert igen büszkén, fennhéjázva, magasra tartva viselte őket az állat. Kérkedve mutogatta fegyverét, s ellenfelet várt. Mint a medvénél, itt is feltűnik az állat aránytalan kétoldalúsága: egyik szarva magasabb volt, s a próféta szeme előtt ez a magasabb szarv nőtt ki később.
Jellemzően mutatja ez a méd-perzsa viszonyt, melyben a perzsa követtet a médet, s annál sokkal hatalmasabbnak bizonyult.
4. vers. Az állat vadsága csakhamar abban is megnyilvánul, hogy öklelni kezd; a próféta tájékozódni tud: látja, hogy nyugat, észak és dél felé öklel, vagyis azokban az irányokban, amelyekben a méd-perzsa birodalom hódító terjeszkedése történt. Nyugatra feküdtek Kisázsia, Görögország; északra a szkütha népek és délre Palesztinán át Egyiptom; a perzsa terjeszkedés irányai; kelet azaz India felé perzsa hódítás nem indult.
A próféta jól látta, egyik állat, azaz egyik támadó jellegű birodalom sem tudott ellenállni a perzsa támadásnak, csak a békés életre berendezett emberi kultúrájú Hellász. A perzsák hosszú idő után azt tehették a világon, amihez kedvük volt. De azért nem voltak nyugodtak: sohasem tudhatták, honnan melyik alattvalójuk lázad föl ellenük. Ezt a kép azzal a vonással ábrázolja, hogy a kos a folyam felé fordul, honnan egy másik hozzá hasonló állatot vár. A vízből, a kiszámíthatatlanul mozgó, haragvó tömegből várja a kos ellenfelét.
5. vers. Az ellenfél azonban a száraz felől érkezik. Az álmodó térlátása más, mint az ébren levőé. Mintha valami szellemi magasságból látná, úgy észleli a próféta, hogy messziről, az est tája felől, azaz nyugatról, ahol a nap este lemegy, egy kecskebak közeledik, az egész föld színére, azaz a földi események legfontosabbjainak színterére. Ez az „egész föld színe” az évszázadok folyamán változott, most még keleten volt, a világbirodalmak középpontjában.
A kecskebaknak ez a közeledése Nagy Sándor villámgyors hadjáratában, melyet a perzsa világbirodalom ellen intézett, mégis megvalósult; sőt Perzsiánál sem állott meg, hanem Indiáig folytatódott. Tehát igaz volt: az akkor ismert egész földet bejárta, éspedig oly hirtelen, oly gyorsan, hogy igazzá lett a látomás ama vonása is, hogy „anélkül jött, hogy a földet érintette volna”. Pompás szemléletességgel festi a kép Nagy Sándor hirtelen támadását. A próféta elmerült az előbbi állatnak, a kosnak a szemléletében s próbálta annak titkát megérteni; de alig jut valamire, máris ott van az új állat, a kosnál vadabb kecskebak. Mindkét állat értelmezésére később lesz alkalma a prófétának. Mint ahogy a kosnál a szarvak ragadták meg Dániel figyelmét (a két szarv a méd-perzsa birodalom kettősségét mutatja), a kecskebaknál is, mihelyt közel érkezik és jobban láthatóvá válik, a szarv tűnik föl leginkább, éspedig egyetlen óriási szarv, mely az állat két szeme közül nőtt ki. Legalább egyelőre a harmadik birodalom egységének mutatkozik.
6. vers. Ahogy a kecskebak a nagy messzeségből jő s a kos közelébe érkezik, nem lassítja rohanását, hanem egész „dühödt erejével” nekimegy a kosnak. A kos lehet nagyobb és erősebb, de a gyorsaság és a mozgás energiája oly erőt ád a baknak, hogy a kos aligha fog tudni megállani előtte. A próféta izgalma fokozódik. Állítsuk magunk elé a nézők izgalmát, kik a régi cirkuszi viadalokat, vagy a mai sportmérkőzéseket szinte egész lelkük beleadásával figyelték, és csak kevéssé értjük meg a próféta lelki állapotát, ki nem játékot figyelt, hanem az emberi történelem drámáját. Egész lelke, mert egész élete benne volt abban, amit látott. A próféta lelkét megragadja és magával sodorja a jövő. Szarvak csatája látszik: népek ereje vívja harcát. Hova lett a király álma, a hatalmas fa, melynek árnyékában az egész föld nyugszik?! Az uralkodók hatalomvágya fölforgatja a nemzetek békéjét, s a földet csatatérré változtatja át.
7. vers. Ahogy a bak a kos közelébe ért, Dániel vizsgálta viselkedését. A bak nem állot meg, hanem rettentő elkeseredéssel, nem azzal, amelyet az elnyomottban az elnyomó zsarnok ébreszt, hanem azzal, amelyet a rabló az áldozat ellen érez, nekiment a kosnak, és egyetlen szarvával leütötte a kosnak két szarvát, s mindkettőt összetörte. A zsarnokok maguk nevelik fel lázadó utódjaikat maguk ellen, azokat, akik ellenük fognak fellázadni, hogy az elkeseredést kihívják, nagyra növelik, a kétségbeesésig fokozzák bennük. A rettentő ütéstől, melyre nem volt elkészülve, a kos földre esett, s erejét veszítvén, kénytelen tűrni, hogy ellenfele a földön tiporja.
Nem jött senki segítségére; egyrészt, mert féltek a baknak erejétől; másrészt mert megelégelték a kos hetvenkedését. A kosnak nem akadt szabadítója. Fenevad lelkű világuralkodóknak nem szokott sok hálás híve lenni, kivéve, ha a tömegeket is hajtja a hódítás és dicsőség akarása, mint az Napóleonnal történt, kit egy olyan nemzet lökött fel a magasba, mely az isteni sót kivetette magából.
Jézus a földi élet idejére adta a tanácsot: Szerezzetek magatoknak jóakaró barátokat! A szeretet, az irgalom, az igazságosság szüli az igaz barátokat; a zsarnokoknak ellenben nincsenek jóakaró barátaik. A perzsa kos nem halt meg, csak tehetetlenné vált a borzalmas ütés alatt. Ellenben diadalmasan maradt helyén a bak.
8. vers. Ha előbb a próféta megdöbbent a hetvenkedő kos láttára, most messze fölülmúlta annak hatását a győzelmes kecskebak. A látnokban minden várakozást felülmúló nagyság képzete támadt. Bámulva nézi az állatot; de aztán meglepetve látja, hogy a győzelmes szarv anélkül, hogy a látóhatáron újabb ellenfél tűnnék fel, minden földi látható ok nélkül összetörik.
A harmadik világbirodalomnak, a görög–macedón világhatalomnak megalapítója, Nagy Sándor diadalai tetőfokán hirtelen meghalt; a dáridóktól elgyengült test nem tudta a lélek útját követni. S mindezt pontosan mutatja a látomás: „erejének teljében összetörött a nagy szarv”, Isten nem hagyta tovább nőni az elbizakodottságot, s a hatalmas, egységesnek látószó birodalomról egyszerre kiderült, hogy mennyire széthúzó: a nagy szarv helyén „az ég négy szélének irányában négy tekintélyes szarv nőtt fel”. Úgy lett! Nagy Sándor birodalma annak hirtelen halálát követően bizonyos egyeduralomra való törekvések után, melyek sikertelenek voltak, négy hadvezérének, a diadochosoknak uralma alá jutott, kik azt később egymás között felosztották.
Igen különböző időtartamra Kassandra kapta Macedóniát, Lüsimachos Tráciát és Kisázsiát, Antiochus Szíriát, Babillóniát és Perzsiát, Ptolemaios Egyiptomot; előbbi két ország képezte a nyugatot és keletet, utóbbi kettő az északot és delet a világ négy szele azaz égtája irányában.
A négy ország közül kettő állandóbb lett és nagyobb hatalomra jutott; azért sorsával később külön fog foglalkozni a látomást keltő angyal.
Ugyancsak később részletesebben ki fogja fejteni a szír uralkodóházból származó egyik fejedelemnek pályáját és életét. Már itt megemlíti őt a kijelentés.
9. vers. „egyikükből egy szarv jött elő; kicsiny kezdetből igen megnövekedett dél felé, napkelet felé és a dicsőség országa felé”. A látomás szerint tehát a négy szarv közül az egyiken egy jelentéktelen kis szarv nőtt ki, mely azonban egyszerre növekedni kezdett. Hatalma három irányban látszott kiterjedni: dél felé, tehát a Ptolemaiosok rovására, kelet felé, tehát a leigázott hatalmas keleti birodalomnak maradványai felé, melyek önállóságot kerestek, és a „dicső ország”, tehát a templom és a választott nép országa felé. Nyugatot nem említi, és csakugyan akkor már a negyedik, a római birodalom emelgette szarvát, és nyugat felé a terjeszkedés lehetőségét elzárta. Mindezt később részletesen kifejti a prófécia angyala.
10. vers. A jövendölésben e ponton meglepő ugrás történik: az kilép a földi keretek közül, és a történés hirtelen átlép a szellemi világba. Titokteljes szavak azt mutatják, hogy a földi történésnek égi, az angyalvilágban végbemenő háttere van: „megnövekedett az ég seregéig, s az ég seregéből és a csillagokból alávetett némelyeket és megtapodta őket”.
Az „ég serege” alatt a Szentírás hol a szellemi ég lakóit, azaz az angyalokat (I. Móz. 1,1, vö. 2,1); hol a fizikai ég teremtményeit, azaz a csillagokat (I. Móz. 1,14 skk.) érti.
A biblián végigvonul az a kettősség, mely a láthatatlan világot a látható világgal példázza, s a fizikai és szellemi valóságok közt bizonyos megfelelőséget állapít meg anélkül, hogy a kettőt összeolvasztaná. A csillagos ég a szellemi ég jelképe, s a csillagok az angyalok példázói.
A csillagoknak ezt a jelképes jelentését a Szentírásban többször megtaláljuk (Jel. 9,12, 4; Bír. 5,20; Jób 25,5; Zsolt. 148,3; Jób 38,7); a hajnalcsillag Jézust jelenti: (Jel. 2,28; 22,16; II. Pét. 1,19, de jelenthet angyalt: (Jób 38,7); sőt embert, vagy az ember mögött álló s az embert megszálló gonosz szellemet, Sátánt: (Ézs. 14,12). Az egyszerű csillag is jelentheti Jézust: (IV. Móz. 24,17); jelentheti az égi fénnyel felruházott embert: (Jel. 1,16, 20; 12,1); rámutathat az Istennek éppen földre született Fiára (Mát. 2,2, 10).
Dániel látomásának titokteljes szavai is a földi uralkodó mögött ott sejtetik annak szellemi vezetőjét, a Sátánt, ki az Írás szerint az Istentől teremtett angyalok egy részét magával alárántotta és gyalázatos rabságba vetvén, őket mintegy megtiporta, azaz megalázta, engedelmességre kényszerítette.
Az emberben többször ébred fel az a gondolat, hogy a szellemi világig fölemelkedik, és azt maga alá kényszeríti, megalázza, leigázza. Ezt ígérte a bűneset előtt a csábító kígyó (I. Móz. 3,5); ezt akarta elérni a Bábel tornya építésével az özönvíz utáni ember (I. Móz. 11,4); ez a tévhit lappang a babona és varázslás képzelt igéző hatalma mögött.
Tulajdonképpen az istentagadás lényege is az, hogy az ember a láthatatlan világot maga alá tapodja. Az ember önimádása az égieknek megvetését tételezi fel. Így hát a csillagokig növekvő szarv olyan elbizakodott, Istentől elvetemült fejedelmet jelent, ki felfuvalkodottságában az ég megostromlójának, az Isten vagy istenek ledöntőjének képzeli magát, és itt a földön is magának foglalja le azt a helyet, hol Istent imádják.
Semmivel sem lehet ezt annyira kifejezni, mint a jeruzsálemi templom megszentségtelenítésével. Persze ennek a földi fejedelemnek a csillagokig való növekedése nem tekintendő valóságnak, hanem csak az illető uralkodó képzelődésének: elhiszi magáról, hogy odáig növekedett; kinevezi magát oly nagynak, mint a csillagok, az angyalok. Amit a látomás mond, az a gúny szava, nem a valóságé! Hogy ilyen értelemben veendő a növekedés, azt a
11. vers. Még világosabban mutatja, mely szerint az istentelen szarv egyenesen az égi sereg fejedelméig, azaz Istenig növekedett. Földi fejedelmek ily képzelgése mindennapos volt az ókorban, s még keresztyén fejedelmek is átvették azt, mikor a „felséges” címet elfogadták, amely csak Istent illeti.
Isten sokáig büntetlenül hagyta ezt a tévelygést a nemzetek között; de a bibliai világosságot ismerő Heródesnél nem tűrte el, hanem azonnal borzalmasan megbüntette (Csel. 12,22-23) Isten türelme azonban a pogányok között sem tarthat vég nélkül; ezt a bűnt is kifejlődni hagyja, s amikor az elvetemültség vagy legalábbis a mértéktelenség fokát eléri, mint Nabukodonozor vagy Belsazár bűne, akkor azt megítéli. Nabukodonozor gyógyítható volt, Belsazár itt a földön nem.
Még elvetemültebb lesz a harmadik világbirodalomból kinövő kis szarv, mely nem Babilonban, hanem magán a szent földön fogja az Isten templomát megszentségteleníteni s az egyedül az élő Istennek járó tiszteletet elrabolni; a mindennapos ételáldozatot eltiltani s ezzel megszüntetni; fel fogja forgatni a szent hely régi rendjét s új rendet visz oda be.
12. vers. Míg Belsazárt azonnal utolérte a büntetés, a kis szarvban megjövendölt gonosz uralkodót gyalázatos tette ellenére is egy ideig siker kíséri. A szellemi világ rejtett harca s a földi seregek küzdelme között is párhuzamot kell feltételeznünk; mialatt ez az utolsó szarv küzdelmét vívja a szent hely ellen, ugyanakkor a mennyben is harc folyik Sátán és a mennyeiek között.
Isten türelme a mennyben a bukott angyalvilággal szemben is megnyilvánul: bár nyilvánvaló, hogy a Sátánnak nincs igaza, mégis egy ideig megengedi, hogy Isten trónusa előtt vádolhasson, rágalmazhasson, s vádjainak igazolása végett jogot kapjon az emberek megpróbálására.
Ugyanígy megengedi Isten, hogy Sátán földi alkotásai, amilyen egy Belsazár, vagy az itt szóban forgó „kis szarv” az emberek között bizonyos sikereket érjenek el. Annak, hogy Isten ezt az engedélyt adja a gonosznak, oka az is, hogy az emberek nem állanak ellent a gonosznak, sőt sokszor hisznek neki, kívánják is a győzelmét: Isten tehát teljesíti az emberek kívánságát, hogy aztán lássák, hogy mi a folytatása és mi a vége a gonosz iránt való szeretetnek.
Megengedi az Isten, hogy gonosz embereknek s fejedelmeknek sikerük legyen az igazságosak ellen folytatott harcukban; még templomának szent helyét is megcsúfolni hagyja; megengedi szentélye megfertőzését, elpusztítását; a filiszteusoknak egyszer megengedte, hogy a zsidóktól a frigyládát elvegyék, mikor a zsidók azt nem becsülték meg; visszaadta akkor, amikor örültek a visszatérésének.
Ismét csak saját népén fog az Isten ítéletet tartani, amikor a kis szarvtól jelképezett gonosz fejedelemnek győzelmet ad. Jeruzsálemben a „mindennapos áldozat” vitelének lehetősége biztosítéka volt Isten jelenlétének, annak, hogy Isten nem vetette el népét. A zsidók igen nehezen viselték el, hogy a mindennapos áldozás lehetőségétől a babiloni fogság alatt meg voltak fosztva.
Ki érezte volna ennek szégyenét jobban, mint Dániel próféta. És most a próféta újra azt a kijelentést kapja, hogy Isten harci erőt fog adni a gonosz ellenségnek arra, hogy ezt az áldozatot újra elvegye a zsidóktól. Dániel érzi a csapás nagyságát, mely mögött rejtve van, hogy a csapás egyúttal egy nagy ébredés létrehozója lesz, a Makkabeus-koré. Elő fog állni tehát az a helyzet, hogy Isten a gonosznak adja újra a harci erőt és nem a mindennapos áldozat híveinek; hogy a gonosz az igazságot földhöz paskolhatja; sőt mindenben sikere lesz egy ideig, amit tesz.
De a gonosz nem fog örülni sikerének, mert vele föl fogja ébreszteni, meg fogja szilárdítani az igazságosak elszántságát, hogy Isten mellett megálljanak és kitartsanak. A győztes az lesz, aki a rosszból jót hoz majd ki!
13. vers. Hogy a földi történés mögött egy égi történés volt, annak világos bizonyítéka az a párbeszéd, amelyet Dániel, kit ezzel az égi történetbe mintegy személyesen belevontak, kihallgatott. A próféta most már nem csupán égi látomások látója, hanem égi cselekvések résztvevője is. A próféta szerepe egyszerre megnő. Isten akarata arra a kegyelemre méltatta őt, hogy beavatkozhat a szellemvilág életébe s kérését, akarását ott meg fogják fontolni. Ez a nagy „előléptetés” egyelőre az által történik, hogy két angyal párbeszédének fültanúja lesz. Az angyalokat újra szentek néven említi, érezve azt a tiszta égi levegőt körülöttük, mely földi környezetétől annyira elütött.
Egy beszélő angyalt lát és hall. Egyszerre egy másik angyal lép elő, s a beszélőhöz, ki valószínűleg a Dánielnek adott kijelentés közlője volt, kérdést intéz. Amit az első angyal előzőleg beszélt, azt Dániel vagy nem hallotta, vagy nem közli. A közlés a másik angyal fellépésétől kezdve indul meg. Ez az angyal oly kérdést tesz föl társának, mely nem is a kérdező angyalt érdekelte, hanem az Isten prófétáját. Látható, hogy ez a szerető érdeklődéssel telt angyal meg akarja könnyíteni Dániel helyzetét, s mintegy tálcán viszi eléje azt, aminek ösmeretére szüksége van. Isten angyalai állandóan figyelik lelkünk szükségeit és nehéz helyzetekben segítségünkre jönnek.
A kérdés, melyet Dánielért az égi szent föltesz, így hangzik: „Meddig szól a látomás; a mindennapos (áldozat) megszüntetése és a döbbenetes hűtlenség megengedése”, mely abban nyilvánul, hogy a földi szentélyt szentségtelen lábak tapodják és evvel mintegy a rá vigyázó mennyei angyalsereg tekintélyét és dicsőségét is megtapossák?
Szóról szóra: a hűtlenség „odaadása” (tét). Isten saját szentélyét engedi tapodni; szentségtelen lábaknak utat nyit a szent helyre. És nemcsak a helyet tapodják, hanem a „sereget” is.
A „sereg” szó mögött megint két értelem rejlik: természetesen Isten seregéről van szó; de azt egyszerre tapodják az égben a szellemi világban s a földön; az égben a sátáni vád és rágalom tapodja a „szentek” dicsőségét és tisztaságát; a földön a látható világban az Istenhez hű embereket, a híveket tapodják rágalommal, szidalommal, de testi üldözéssel is embertársaik.
Ez a „sereg”, azaz Isten élő, lelkekből épülő temploma még jobban fáj az Istennek, mint a földi szentély; de Isten, mint Jóbot, földi szentjeit is odaadta a „megtapodásra”. Odaadta, de nem örökre, s hogy a próféta megvigasztalódjék, most tudomására akarja adni, meddig tart a szenteknek meggyalázása és üldözése.
14. vers. Az az angyal, aki a megbízást kapta, hogy Dánielt ösmerettel ellássa, tehát a beszélő angyal, mindjárt felel is a kérdésre és megmondja, hogy a terhes látomás ideje 2300 reggel és este, s ennek az időnek elteltével a szent hellyel elkövetett igazságtalanság orvosoltatik; ami vagy azt jelenti, hogy a hűtlen lázadó leleplezésével a szent hely tekintélye helyreáll s így a szentélynek igazságot szolgáltatnak; vagy azt, hogy a szent helyen levő Isten népe vétkeitől megtisztul és Isten szemében igazságossá válik, Sátán vádja alól feloldoztatik.
Ezért a megigazulásért imádkoznak Jel. 6,10 szerint az égi oltár lábához vetett vértanú-lelkek is, kiket nem a földi, hanem az égi szentély ölel magához; de akik a földön emberi lelkekből épülő templom, az egyház felől kérdezik: „Szent és igaz parancsoló, meddig nem ítélsz és nem hozod elő igazságosságodat?” azaz: miért nem mutatod meg ítéleteiddel a földön, hogy üldözött szentjeid mellett állasz? Dániel szentjének és az égi oltár szentjeinek kérdése lényegében ugyanaz. De mit jelent a felelet, a 2300 reggel és este? Isten földön élő szentjeit minden esti óra, melyben az esti áldozatot nem lehet bemutatni és minden reggeli óra, melyben a reggeli áldozatnak el kell maradnia, bánattal fogja eltölteni.
2300 ilyen áldozati órát, azaz 1150 napot kell számítani, s annak elteltével megint helyreáll az áldozás megszokott rendje. A Jel. Könyve 1260 napot, azaz három és fél évet számol az antikrisztusi időre; az 1150 nap majdnem annyi.
Itt tehát egy másik, de majdnem olyan tartalmú, csak 110 nappal, kb. három és fél hónappal rövidebb antikrisztusi idővel van dolgunk. Hogy ez hogy teljesedik be, arról a magyarázok világos képet alkotni nem tudtak; azt későbbi, valószínűleg a beteljesüléssel együtt megvilágosodó megoldásnak kell hátrahagynunk.
Igen valószínű, hogy az Antikrisztus működésnek megkezdése után három és fél hónappal fogja elkövetni a döbbenetes lázadás bűnét, amikor az 1260 napból már csak 1150 nap lesz hátra: az 1260 és az 1150 nap tehát egyszerre telik le.
Feltűnő, hogy Dánielnek az antikrisztusi pusztításra vonatkozó adatai (1150, 1260) a három és fél évet kitevő 1260 nap körül mozognak, egyszer több, másszor kevesebb időt jelölnek.
A gondolat mindig a körül forog, ami az újtestamentumi Antikrisztus működési idejére nézve is megáll: hogy az a szent évszám (7) feléig (félbe vágott ideig) tart csak; tehát célját véghez nem viheti; működését az isteni gondviselés felében vágja el.
15. vers. Dániel állandóan elmerülten nézi az égi üzenetet tartalmazó képeket, s még föl sem ocsúdik egyikből amikor már másik kép, másik esemény lép elé. Tudja, hogy nem a zavart álomvilág buborékjai merülnek föl előtte, hanem mély jelentőségű isteni üzeneteket tartalmaznak a képek, s azért tűnődve keresi értelmüket. S mintha a megértés vágya már imádság volna, jön rá az isteni meghallgatás.
Hirtelen két újabb jelenség vonja magára figyelmét; először egy rendkívüli erélyt sugárzó férfialak lép elé (a héber geber szó kifejezi a férfiasságot; ebből lett a gibbór vitéz és a Gábriel név is).
Kiderül, hogy az angyal neve Gábor, zsidóul Gábriel, mely azt jelenti: Isten erőse, Isten vitéze. A név egy harc résztvevőjére mutat, mely a szellemi világban vívódik, de a szellemi világ harca szóval történik; az igazság harcol itt a hazugság ellen, s ebben Gábor az igazság harcosa. Dániel látomásai abban is különböznek Nabukodonozor látomásaitól, hogy a próféta szóba elegyedik a megjelenő angyali személyekkel, s azok között egészen otthonossá válik, mint később János.
Az angyalok ott sürögnek-forognak Dánniel körül, és a prófétával szoros viszonyba lépnek. Nem könnyű megállapítani, hogy az angyalok emberalakja (mintha emberek volnának) János és az emberi nézők kedvéért felöltött jelképes alak-e, vagy az emberi alak valami módon a szellemvilághoz is hozzátartozik-e, Jézusnak az ember-alakban történő mennybemenetele az utóbbi mellett látszik tanúskodni. Az emberi nyelv használata azonban okvetlenül alkalmazkodás, Dániel érzékelő képességéhez és nyelvtudásához alkalmazkodik; az angyali beszédet valószínűleg a látomásközlő angyal fordítja át emberi nyelvre, s éppen héberre.
Ne felejtsük el, hogy álomlátásról van szó; az álom nyelve a jelképek (szimbólumok) nyelve; ami azt jelenti, hogy amit a látnok lát, nem a valóság, hanem annak embertől érthető képekbe való átfordítása.
16. vers. A másik meglepő jelenséget csak egy hang képezi, mely a folyó két partja közül hallatszik, és nyilván az előbb látott angyalt szólította meg: „Gábor (Gábriel), értesd meg vele a látomást!” Mint az előbb, most is utasításra történik a látomás megfejtése: úgy látszik, az utasítás magasabb helyről jő és követ hozza; vagy az a folyó partja közül felhangzó szózat magának ennek a titokzatos égi hatalomnak a szava.
Azt is megtudjuk ebből a jelenésből, hogy az angyal, aki Dánielnek a kijelentést és megfejtést adja, ugyanaz, mint aki Bemerítő János és Jézus születését jelentette be később (Luk. 1,19-26).
Patmoszon Jánosnak is volt egy ilyen külön kijelentő angyala (Jel. 1,1; 22,8 stb); I. Kor. 14,32 pedig a próféták szellemeiről beszél, kik tehát többen vannak, s minden próféta körül végez szolgálatot közülük egy vagy több. Hogy mit lepleznek le ezek az angyalok, a „próféták szellemei”, azt nem a próféta kívánsága, hanem egy felsőbb akarat szabja meg.
17. vers. Az ilyen angyal láthatatlanul is közeledhetik a prófétához és akkor a próféta csak a kijelentés képeit látja, szavait hallja, és nem látja magát a közlőt. Meg is jelenhetik a kijelentés közlő angyal, s akkor a kijelentés súlyát csak növeli annak csodálatos személye, akin keresztül a leleplezés érkezik.
Itt az utóbbi történt. Amikor a felsőbb parancsnak engedelmeskedő angyal közelebb lép Dánielhez, hogy vele beszéljen, ez nem bírja ki az ég követének közelségét, és félelemtől sújtva arcára bukik.
De az angyal szavát így is hallja, csak ránézni nem tud. Az angyal első közölnivalója az, hogy a próféta látomása a végidőre szól.
A „végidő” szó a Bibliában nem mindig időbeli, hanem olykor minőségi jelentésben áll. A történeti fejlődést a Szentírás többször hasonlítja a szülő asszony vajúdásához. A vajúdó asszony többször jut olyan állapotba, amelyben a gyermek születése közelinek látszik; még egy utolsó erőfeszítés, és a gyermek megvan; de aztán megszűnik a roham, fájása elmúlik, és a szülő anya újra pihenő állapotba jut.
Az emberi történelemben vannak idők, mikor a vég megszületése, az ige jövendölte cél elérése egész közelinek látszik. Az emberiségre is sokszor rájön a végidő fájdalma, aztán megint visszatér minden a megszokott mederbe.
Végidő jellegét viselő események tehát érték már az emberiséget és még fogják érni anélkül, hogy időrendileg tényleg a végidő következnék. Az apostoli kor első fele végidőjellegű volt; ezért látta Pál Jézus visszatérését közelinek. Gábor végidőt jósol Dánielnek; de lehet, hogy azután még visszatér a történés a megszokotthoz. Esetleg az emberiség egy része megérett a végidőre, de másutt az az érettség hiányzik, s azért felsőbb isteni akarat várakozást parancsol.
18. vers. Nemcsak az angyal jelenléte, hanem szava is bágyasztólag hat a prófétára s bár az első szavakat hallja s érti még, utánuk önkívületbe jut, úgyhogy az angyalnak meg kell erősítenie őt, hogy további szavait el tudja viselni és megértse. Ezt az erősítést külsőleg láthatóan jelképes cselekvéssel az angyal úgy végzi, hogy megérinti a prófétát. Az érintés erőt közöl, mint Jézus érintése is azt közölt.
Valósággal azonban nem külső érintés, hanem láthatatlan szellemáradás közli a prófétával az erőt. Ez az áramló szellem adja az erősítést lelkének is, testének is. A próféta még mindig arcán fekszik, mert a ragyogó angyali jelenség elől elrejtette szemét; aztán ájultan bukott le, s arcával a földön feküdt. Most azonban erő árad belé, öntudatát visszanyeri, arcát fölemeli, s visszahelyezkedik abba az állásba, amelyben előbb volt. Hogy erőt kapott, ereje van felállni és bele tud nézni az angyal arcába. Ekkor az angyal újra beszélni kezd hozzá.
19. vers. Miután Dániel az angyal segítségével elfoglalja előbbi helyét, az angyal folytatja a tanítást: „Tudatni akarom veled, hogy mi lesz a harag végén, mert meghatározott időben jő el a vég”.
A 7. fejezetben az egész emberi történelem folyását akarta Isten a prófétával közölni; ebben a látomásban a végről akarja tudósítani, az emberi történelem végéről, a világbirodalom utolsó napjairól. Ez a cél tette szükségessé, hogy a második és harmadik világbirodalom jellegébe még egyszer betekintsen Dániel.
A második birodalmat csak azért idézte fel a látomás, hogy a harmadiknak megsemmisítő erejét ábrázolhassa. Ebből a harmadik birodalomból vezeti le a véget, nem úgy, mint a megelőző látomás (7. fej.), melyben a véget jelentő kis szarv a negyedik állatból nő ki.
Két dolgot mond itt a végről az angyal. Az egyik az, hogy a világbirodalom történelmével együtt végződik el az isteni harag is; a mostani világkorszakot az isteni harag kíséri végig, míg a következő korszakból a harag hiányozni fog.
A korszak végén lesz legerősebb a harag, a vég előtt adja ki mérgét. A másik tény, melyet elárul, abban áll, hogy a vég ideje előre meghatározott idő; Isten határozta meg, azért tudja annak idejét; e fejlődés nem vaktában megy előre; teremtmény, ember vagy angyal nem változtathat rajta.
20. vers. A következőkben az angyal pontos történeti adatokat ád, s a látomás képeit velük azonosítja. Így a birodalomnak a képekkel való azonosítása nem önkényes munka. A kétfelé sántikáló medvének, mely a megelőző látomásban a második fenevad volt, továbbá az ebben a látomásban szereplő kosnak, melynek két nem arányos szarva van: a méd-perzsa birodalom felel meg, melyben szintén kettősség, éspedig aránytalan kettősség mutatkozott.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 120–129. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése