Kilencedik rész
1. vers. Dániel nagyobb időközökben kapta a látomásokat; úgy látszik, hogy az egyes látomások megemésztéséhez idő kellett. Először Nabukodonozor látomásának másik látóképét kapja meg, s abban a kis kőnek egy csodálatos személyben való megelevenedését. Két évre rá az Antikrisztus kialakulása és működésének jellege rajzolódik élesen eléje; ugyanekkor személye bevonódik a láthatatlan égi tevékenységbe.
Talán egy évre kapja a következő látomást, de ezt már ő maga hívja ki kutatásával. Nem a kíváncsiság vezeti, mikor a jövőről a leplet fellebbenteni szeretné, hanem a szellemvilág korábbi érte-nyúlása bátorítja fel, s aggódó lelke Izrael jövőéért felelősséget érez.
Hogy ki a méd származású Dárius, Ahasvérus fia, ki a kaldeusok királyságában királlyá lett, amikor hadvezére, Kürosz számára elfoglalta Babilont, azt már a 6,1 magyarázatánál láttuk. Belsazár meghalt, helyét a perzsa Kürosz ügyes hadvezetésének következtében a méd II. Küakszárész foglalta el. Ez az uralkodó, kit a 6. fejezetből jóindulatú és Dánielt nagyra becsülő embernek ismertünk meg, Dánielt az első helyek egyikére helyezte, majd azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az egész birodalom élére állítja. A próféta tehát igen elfoglalt ember volt a világbirodalomban; de Isten uralkodásának megértésére, kutatására mégis volt, kellett, hogy legyen ideje.
2. vers. A gonosz uralkodó helyére tisztességes, jóakaratú uralkodó lépett. Ez az uralomváltozás lehetetlen, hogy Dániel kedélyére óriási hatást nem tett volna. Mint ahogy a tavasz melege kicsalja a földből a növényeket, úgy hozta ki Dániel lelkéből az a körülmény, hogy ismét szabadon és sokak áldására tevékenykedhetett, a reménységet és a várakozást.
Az utolsó látomás lesújtó hatása lefoszlott már lelkéről. Kérdések töltötték meg lelkét. Eszébe jutott, hogy Jeremiás próféta szája által Isten 70 évvel jelölte ki a fogság tartamát. Jer. 25,11-12-ben ezeket olvassuk: „Ez az egész ország pusztává és sivataggá változik, s ezek a népek 70 esztendeig fogják Bábel királyát szolgálni. Amikor azonban elmúlik a 70 esztendő, megkeresem Bábel királyán és azon a népen bűnüket, ezt mondja Jehova, a kaldeusok országában is, és örök sivataggá teszem azt!”
Ezt a jövendölést Jeremiás Nabukodonozor király első esztendejében kapta, tehát a 607. esztendő táján Kr. e., amikor Dániel már a babiloni fogságban ült. A jövendölés eljutott a fogoly prófétához, és most, amikor a 70 esztendő a vége felé közeledett, eszébe jutott a másik próféta szava; most, mikor tavasz látszott jönni a tél után, édes reménység szellője fújdogált sokat gyötört szívében.
„Hetven esztendőnek kellett a romba dőlt Jeruzsálem fölött eltelnie” a jövendölés szerint. A romba dőlt Jeruzsálem állandó fájó tüske volt a próféta belsejében. A vigasztalásra szomjas fájdalom és saját hatáskörének újabb bővülése a prófétában bizonyos várakozást keltettek. Kereste az értelmét a Jeremiás jövendölte 70 évnek.
3. vers. A keresés módja hármas volt:
1) „arcát az Úr felé fordította”; ez alatt azt kell értenünk, hogy gondolatait, azaz lelki arcát fordította Isten felé, kérdéseire kérő és kérdő lélekkel kereste Isten feleletét;
2) zsákban és hamuban ült, azaz durva ruhába öltözött és elmulasztotta a testnek jóleső tisztálkodást; ezzel kifejezte mély bánatát és bűnbánatát amiatt, hogy Izraelt Isten elvetette; elismerte, hogy jogosan, bűneiért vetette el; a nép bűneiért, amelyek miatt a nép helyett és annak nevében a próféta alázkodott meg Isten előtt;
3) böjtölt, mi egyrészt szintén a gyász kifejezése, másrészt annak eszköze, hogy a próféta mindentől elfordítsa figyelmét, és csak Istenre ügyeljen.
Mindhárom út együtt mutatja azt a rendkívüli odaadást, amellyel a próféta magát az igazság megkeresésére adta, Aki Istent keresi teljes szívével, az meg is találja. Látni fogjuk, hogy Isten azonnal meghallgatta a próféta imádságát.
4. vers. A könyv közli a szavakat is, amelyeket Dániel imádságában használt; noha már magával azzal, hogy a próféta arcát Isten felé fordította, imádkozott. Imádkozás alatt ugyanis nemcsak kérések előterjesztését kell értenünk, nemcsak hálaszavak elmondását, hanem kérdő várakozást is, minél a lélek nem a maga gondolatait viszi Isten elé, hanem Isten gondolatainak közlését várja.
Dániel azonban többet tett annál, hogy néma várakozó lélekkel Isten elé állott; meg is szólalt, kérő szavak mondott, és bűnvallást tett. Dániel tudta, hogy kihez imádkozik; kifejezi ezt az a név, amellyel a könyv megnevezi azt az Istent, kihez ő imádkozik, őt egyenesen Dániel Istenének mondva. Ez a név, Jehova vagy Jahve, az örök, változatlan Istent jelenti, kiben csalatkozni nem lehet. Ezt az Istent, a Dániel Istenét, pogány álistenekért fölcserélni a próféta sohasem volt hajlandó.
Imádságában a próféta Úrnak (Adonáj: Uram) szólítja őt, ki szabadon rendelkezik királyokkal, népekkel, de a prófétával is. „Nagy és félelmetes” Istennek is mondja: nagynak, mert hatalmát és jelentőségét semmiféle földi vagy égi fogalom meg nem közelíti, és félelmetesnek, mert Dániel rettegett attól a gondolattól, hogy ezt a hatalmas Istent valami módon elveszítse, vagy maga ellen ingerelje. Országa, népe sorsa mutatja, hogy rettenetes dolog ennek az Istennek haragját viselni; erről beszél az a 70 esztendő is, mely alatt Jeruzsálem pusztán, romba-dőlve hevert. Ez az Isten azonban nemcsak rettenetes, hanem kegyelmes is; ezt a tulajdonságát is megnevezi a próféta: megőrzi a szövetséget és kegyelmet.
Tehát külsőleg el tud fordulni egy néptől, el tudja vetni azt, de szövetségéről, melyet vele kötött, el nem feledkezik. Elvetettségében, nyomorúságában egyszer csak ráemlékezik. Ezt a változatlanságát és hűségét fejezi ki különben a Jehova név is. A szövetség a Bibliában jelentős szerepre és fontosságra jutott. Két ember vagy földi csoport ezért szövetkezik, hogy egymást közös ellenfél vagy akadályok ellenében segítsék.
Isten és egy ember vagy egy nép szövetségében a segítséget egyedül az Isten adja, az ember csak magát adja oda a végtelen hatalmú és segítségre nem szoruló Istennek. Isten szövetséget kötött Noéval, Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal, és maradékaikkal, tehát a zsidó néppel s magával a zsidó néppel, Mózes útján a Sinai hegyen külön is. Ebben a szövetségben azt kívánta, hogy a nép őt szeresse és parancsait megtartsa (II. Móz. 20,6). Dávid szerint is Isten olyanokkal szemben őrzi meg a szövetséget, akik „őt szeretik és parancsolatait megőrzik”.
Nyilván szeretet nem száll föl a természetes bűnös szívből, s így Isten olyasmit várt a zsidó néptől, melyre az képtelen volt; de erre a nép maga kötelezte el magát, s Isten próbaképpen elfogadta a nép ajánlatát: „Mindazt, amit Jehova parancsol, meg akarjuk tenni!” (II. Móz. 19,8).
A büntetést, mely a népet érte, ez a könnyelmű ígéret rántotta a népre. A másik feltétel szelídebb: nem azt tartalmazza, hogy a nép megteszi Isten parancsait, hanem hogy megőrzi azokat, azaz lelkében tartja, figyelmét rajtuk legelteti. Az élet azt mutatja, hogy az ember annyira romlott, hogy még erre sem képes, Isten parancsolatait egyenesen elfelejti, emlékezetében tartani nem tudja, mert más dolgok kiűzik onnan. Ám erre való a böjt, azaz a földi dolgoktól s örömöktől való elfordulás: a böjt a figyelmet Istenre összpontosítja. Ám a nép annyit sem tett meg, hogy Isten parancsolatait emlékezetében megőrizze, hogy megpróbáljon szerintük járni. Hátuk mögé vetették Isten parancsait, nem törődtek velük, sokszorosan általhágták őket s emiatt még csak bűnbánatot sem éreztek.
5. vers. A próféta jól tudja, sokszor átgondolta, hogy a nép lett hűtlen Istenéhez és nem Isten a népéhez. Rávezették erre a korábbi próféták szavai, melyeket ismert, mint ahogy Jeremiás jövendölését is jól tudta. Már gyermekkorában látta a nép gonosz életét s hallotta ez ellen a próféták, különösen Jeremiás tiltakozását. A szülői házban bizonyára sokszor megbeszélték ezeket a prófétai feddéseket s az Isten kilátásba helyezett büntetését, de az ígéreteket is. Most agg fejjel a hosszú fogság végén Dániel maga elé állítja népe sorsát és azt, ami ezt a sorsot előidézte, népe bűnét.
Mily régen volt, hogy Dániel ott élt népe között. Egy hosszú emberéletet töltött el az idegen világhatalom szolgálatában. De a hosszú idegen szolgálatban nem fogyott el népe iránt való szeretete, hanem megerősödött az, mint Mózesé. Sokszor állhatott könyörögve Isten előtt, s népéért küzdött imádságában. És lassanként kifejlődött benne a közbenjáró papnak egy fontos vonása: magáévá tette a nép bűneit, mintha ő követte volna el azokat. Többes szám első személyben szól: „Vétkeztünk!” A héber chátá épen úgy, mint a görög hamartano a célnak, a helyes útnak elvétését jelenti, eltévedést. Istentől elhajolva téves útra lépett a nép. Ez az eltévedés az Isten egyenes útjainak elhagyását jelentette. Aki nem jár Isten útjain, az csavargós, görbe utakat választ, ennek a kicsavart útnak a neve: fonák.
A fonák ember nem mutatja igazi szándékát, melyről tudja, hogy gonosz, hanem kerülőutat választ; lassanként gondolkodása, cselekvése természetellenessé változik. Ez a természetellenesség a fonákság. Pártot is ütött a nép, azaz Istentől elválasztotta magát, egy másik úr szolgálatának adta oda magát, Istentől elidegenült, külön párttá lett, melynek más céljai és érdekei vannak, mint az elhagyott Istennek.
Ebben a pártütésben azonban nem lehet közömbösen megmaradni, hanem a pártütő korábbi urának ellenségévé válik, azaz fellázad. A lázadás dacolás az elhagyott úr szándékaival, akaratával való ellenkezés, Istennel szemben Isten parancsainak és ítéleteinek, azaz jogszabályainak szándékos általhágása.
A próféta jól látja, hogy Izrael mindezt megtette s magára vállalja a nép minden bűnét, mintha mindezt ő is tette volna. Az bizonyos, hogy a bűnre való hajlandóság a prófétában is megvolt.
A bűn elvállalása azonban nem ezen az alapon történt, hanem azon a szereteten fordult meg, hogy a próféta a bajba jutott nép sorsát tette magáévá s népe nélkül külön nem akarta az Isten könyörületét és kegyelmét élvezni. Ez a papi lélek vonása! A próféta imádsága bűnvallással kezdődik: ezt a bűnvallást a pap teszi a népért. A következőkben a bűnvallás folytatódik.
6. vers. A bűnvallás következő része még világosabban mutatja, hogy Dániel idegen bűnöket vesz magára, melyeket neki alkalma sem volt elkövetni. Hiszen nemcsak azt a népet tatja szeme előtt, amellyel egyszerre élt, hanem az egész történeti népet, tehát az elmúlt idők zsidó népét is; azok bűnét is magáévá teszi, azért is vezekel, megalázkodik. A nép, egy évezred népe együtt vétkezett; az atyák a fiaknak adták át a lázadó lelket és most a késő fiak szenvedik az atyák vétkének büntetését. Mindamellett a fiak is részt vettek a vétkezésben és így megérdemlik a büntetést; az atyáiktól átörökölt és a maguk tetteivel szaporított bűnt nem bánták meg és nem tértek meg belőle. Az egész zsidó nép nevében ezt a megtérést teszi meg most Dániel azzal a bűnvallással, mely a nép közös bűnét megvallja és elítéli.
Egynek tudta magát az egész néppel, az atyákkal, a királyokkal és főemberekkel s mindnyájuk nevében vallja a közös vétket. Korai századok embereivel éppen úgy vállalja a közösséget, mint kortársaival. De hát tehette-e ezt Dániel és Isten elfogadta-e ezt tőle?
Dániel előtt még nem állott ott a Messiás király maga odaáldozása, mellyel ő népe papja s az engesztelő áldozat is lesz. Dániel papi közbenjárása úgy viszonylik Jézus papi áldozatához, mint Izsák feláldozása. Isten elfogadja, mert arra az áldozatra néz, mely őt ki fogja elégíteni; melyet öröktől fogva elhatározott.
7. vers. Dániel imádságában tehát nem egyes ember áll az Istennel szemben csupán, hanem egy nagy közösség, egy egész nép: minden júdabeli, mert az asszír fogság után majdnem csak Júda maradt meg a régi hazában nép gyanánt, a jeruzsálemiek, kik vezető helyet foglaltak el s így külön említendők, rajtuk kívül minden izraelita, tehát az elhurcoltak is, a korábban fogságba vitt 10 törzs minden tagja is, kik közel vagy távol bármelyik országban laknak, hová hűtlenségük miatt Isten taszította őket, tehát Asszírián túl s más földeken is, így Egyiptomban, ahová Isten akarata ellenére menekültek. Mindez az egész nép együtt felelős és annak istenfélő, érzékeny szívű tagjai úgy éreznek, mikor a nép sorsára gondolnak, mint Dániel, kinek szégyen pirítja el orcáját, ha arra gondol, hogy mi lett abból a népből, amelynek a föld összes népei közül elsőként kellett volna Jehova mellett hűen kitartania. Dániel szívébe összefogja az egész Izraelt és Isten elfogadja ezt a papi cselekedetet.
A próféta sokszor állott a kaldeusok előtt, kik nem értették, hogy annak a hatalmas Istennek a népe, aki Dánielen át csodálatos hatalomban és bölcsességben leplezte le magát, hogy nem gondoskodik a népéről legalább annyira, mint a pogány bálványok látszanak gondoskodni. Hogy taszíthatta így el magától, ily gyalázatra, ilyen nyomorúságra.
De ma, amikor Jehova előtt megáll, keresni a jövendölés értelmét, megint ez a szégyenteljes helyzet áll szeme előtt és ettől a szégyentől elfogultan fordul Jehovához. Ha a pogányok előtt szégyellte magát, az csak a büntetés miatt volt, mely mégis a bűnre mutatott; de Jehovával szemben annak igazságosságát, szentségét érezte, egészen és egyedül a nép vétke jut eszébe, annak bálványozása, erőszakossága, hűtlen, lázadó lelkülete. Megjelennek előtte a hányaveti, dicsekvő főemberek, képmutató, a szentet eláruló papok, haszonkereső próféták, kik Jehovát nem ösmerik, nem félik. S vallást tesz: „Tied az igazságosság, mienk a szégyen!”
8. vers. Elmúlt a hányavetiség ideje, meggyalázva, eltaszítva, fogságban ül a nép s az isteni ítélet szégyene fedi halott királyok, főemberek, régi atyák emlékét. Még a halottak birodalmában is ott kell lennie a szégyenkezésnek, mert mind érzi, hogy a nép, melynek elsővé kellett volna lennie, utolsó most a nemzetek között.
Sorsuk miatt, mely rosszabb, mint a többi népé, szégyenkezve kell megállaniuk más nemzetek tagjai előtt s még a holtak birodalmában is rajtuk e szégyen, az Istentől való elvetettségnek a bélyege. A próféta újra megerősíti, hogy ő is a vétkezők közt van: „kik ellened vétkeztünk”.
9. vers. Míg a nép oldalán, melyhez ő is odatartozik, csak a szégyent állapítja meg a próféta, addig Isten oldalán az igazságosság mellett ott látja még az irgalmat és bocsánatot is. Nem az igazságosságot, nem a belőle folyó haragot említi, az már kitombolta magát, hanem a szenvedő népet megszánó isteni irgalmat és a bocsánatot, az irgalomnak csodálatos gyümölcsét. Hogy irgalom, bocsánat egyik oldalon, igazságosság, harag a másik oldalon hogyan egyeznek ki Istenben: arról a prófétának nincs világos képe, ő csak a tényt látja és fogadja el, hogy az eddig büntető igazságos Isten most az irgalomhoz fordul át, megkönyörül népén és a 70 esztendős fogságnak vége fog szakadni.
Megokolásul ennyit mond: „azért, hogy fellázadtunk Ellened!” Ami korábban a harag és büntetés oka volt, most az irgalom okaként jelenik meg előtte: a népen meg kell könyörülni, mert csak lázadásra képes, a jóra képtelen. Itt csak az segít, ha a bűnt tovább nem rejtegeti a nép, hanem a régi elbizakodott kijelentés helyett: „Mindazt, amit Jehova parancsol, megtesszük!” a próféta szavával kárvallottan áll a nép Isten elé: vétkeztünk és képtelenek vagyunk megtenni a jót, a Te akaratodat!
10. vers. „Nem hallgattunk Istenünknek, Jehovának szavára, hogy törvényeiben jártunk volna!” Szemben a Sinai hegy lábánál álló elbizakodott néppel, mely Isten parancsainak megőrzését ígérte, most a prófétában egy új emberfajta áll az Isten előtt, egy ember a nép nevében, ki bűnbánattal vallja, a nép bűnét magára vévén, mondja, hogy „nem hallgattak Jehova szavára, melyet a próféták szája által intézett hozzájuk.” A pap a nép nevében bűnt vallott!
Dániel nem volt származása és földi hivatása szerint pap, csak Isten szellemi felkészítése és hívása szerint. Úgy ismerjük őt, mint az Isten egyik legnagyobb prófétáját. És ebben az imádságban a próféta is megszólal: a próféta, aki belát az Istenség mélységeibe s egymás mellett látja az igazságosságot és haragot, de az irgalmat és bocsánatot is.
Mindkettőt egyszerre hirdették a próféták. A próféták a törvénytől az isteni irgalomhoz vezették a népet. A próféták követelték, amit a nép önként ígért meg; ha a nép nem ígérte volna, ha gyöngesége tudatában irgalmat kért volna, a próféták irgalmat és bocsánatot hirdettek volna; mert ezek Isten lelkében éppen úgy ott vannak, mint az igazságosság és harag. Most, hogy a pap beösmeri az engedetlenséget, a próféta várja és hirdeti, hogy Isten irgalmával és megbocsátó kegyelmével fordul a nép felé.
11. vers. A próféta a nép bűnös voltának, felelősségének megállapításában egészen Mózesig megy vissza. „Egész Izrael” alatt nemcsak minden helynek, hanem minden időnek izraelitáit érti.
A nép minden tagjáról és így saját magáról is megállapítja, hogy áthágták Isten törvényét, azaz nem maradtak azok között a korlátok között, melyeket a törvény a népnek megszabott s hogy ezzel eltávoztak Istentől, azaz elhagyták az Istennel való meghitt viszonyt, amelyben Isten kijelenti magát a népnek s a nép kívánja hallani Isten szavát.
A nép „eltávozott Istentől, hogy ne hallgasson szavára” mondatban a hallgatás engedelmességet is jelent; de a hallgatás is benne van. A nép nem akart Isten követeléséhez igazodni, ezért kíváncsi sem volt Isten szavára. Mikor a nép így elidegenedett szívében Istentől, Isten szíve is megtagadta az irgalmat és átok foglalta el a kegyelem igéjének helyét.
Ez az átok előre le volt írva, meg volt állapítva arra az esetre, ha a nép hűtlenné válnék Istenhez; Mózes által Isten kihirdette s az bele is került a törvénybe (V. Móz. 28,15-68). Izrael történetének egész ideje alatt láthatta, minek megy neki. Méghozzá esküvel volt az átok megerősítve; Isten különös nyomatékot helyezett az átok fenyegetésére. Nem a bűnre való hajlandóság, hanem a könnyelműség vitte a népet a bajba.
12. vers. Ez a kimondott átok, ez az isteni figyelmeztetés legott hatni kezdett, mihelyt a nép vétkezett Isten ellen. Nem maradt a törvényben eltemetve, melynek könyvéről a nép lassanként elfeledkezett, hanem próféták ajkán megelevenedett s mint égető tűz, mint vádló lelkiismeret szólt szüntelenül és elhallgattatást nem tűrve a néphez, a királyokhoz és a főemberekhez, kik a nép bírái voltak s kiknek a törvény szavát a népen érvényhez kellett volna juttatniuk; ehelyett maguk vétkeztek ellene elsősorban.
Az Isten szavát tehát a nép nem egyszer utasította vissza, hanem sokszor, nem egy nemzedék, hanem mindenik nemzedék; az istentelenséget egyik nemzedék a másiknak adta át. Megnőtt, magasra halmozódott a bűn, a büntetésnek is épp oly nagynak kellett lennie! Csakugyan egy népre sem szakadt akkora nyomorúság, mint amilyen Jeruzsálemet érte, melyet Nabukodonozor többször támadt meg s lerombolt, elpusztítva a nép egyetlen reménységét a templomot is.
13. vers. Amit Mózes megírt, amit a próféták megismételtek, mind utolérte az engedetlen népet. Nem egyszerre jött a csapás; előbb a felsőbb országot érte utol a veszedelem. Ott sok gonosz király alatt sokat szenvedett a nép; de az északi ország sorsán a déli ország, Júda, okulni nem akart. A megsértett és haragvó Istent kiengesztelni nem jutott eszükbe azzal, hogy gonosz tetteikből megtérjenek. Pedig a múló századok folyamán Isten hűnek bizonyult, változatlan Kősziklának, ki szava mellett megáll. De hiába maradt Isten ugyanaz, a nép a változó, múló földi dolgok után kapkodott, múló emberekhez kapcsolta sorsát.
Jehova hűsége mindenesetre abban is láthatóvá lett, hogy Mózesnek mondott szavát valóra váltotta, az áldást éppen úgy, mint az átkot. Ha a nép az átok tombolása után megtér s bűnbánatot tart, akkor Jehova hű maradt volna áldás-ígéretéhez is. De a nép nem okosodott meg az átkon, hogy engesztelni próbálta volna Jehovát. Jehova engeszteléséhez két dolog szükséges: az elkövetett bűnért elégtétel, erre rendelte Isten az áldozatot és a vétkezés folytatásának abbahagyása, ez a megtérés. A zsidó nép elhanyagolta az áldozást és elhagyta a megtérést: Jehova tehát nem engesztelődött ki, a büntetés folytatódott, ahogy a bűn is folytatódott.
14. vers. Dániel következtetéseit abból vonja le, hogy Jehova igazságos, azaz mindent természetének megfelelően, öröktől fogva kiszabott útján vezet. A jót sikerhez juttatja, mert az az egész teremtésnek javára van és a gonosznak útját vágja, hogy tovább ne árthasson. Ezért Jehova szüntelenül szeme előtt tartja a célt, amelyet el akar érni, habár ezek a célok néha csak átmenetiek, ideiglenesek.
Jehova szemmel tartja a bajt, mellyel a gonoszokat elveszíti és szemmel tartja az áldást, mellyel az igazságosakat az engedelmesség útján megerősíti. A zsidó történelemben először a bajt tartotta szem előtt, mellyel a népet gonosz útján meg akarta állítani; de nyilván szemmel tartotta a végső jót, mellyel a bűnös népen meg akart irgalmazni.
A jót hamarabb elhozta volna, ha a nép hallgatott volna szavára; de mivel a nép engedetlen volt, a rosszat kellett előhoznia. Most visszatekintve a próféta úgy találja, hogy „Jehova minden cselekvésben igazságos”.
15. vers. A próféta úgy látja, hogy eljött az idő arra, hogy a nép megforduljon és igazságosan kezdjen cselekedni, hogy aztán Jehova is megforduljon és a jót kezdje el szeme előtt tartani.
A próféta egészen Mózes könyvének világában él benne. Úgy beszél annak tudósításairól, mint a zsidó történetnek mindenkitől jól ismert eseményeiről. Saját jelenének nagy bajáról, a rosszról, melyet Jehova a népre hozott, a próféta az emlékezés szárnyán maga elé idézi azt a nagy szabadítást, mellyel Isten a zsidó népet történelmének útján elindította, az egyiptomi szolgaságból való megszabadításra. Ezzel a szabadítással Isten nemcsak a néppel tett jót, hanem saját Magának is „Nevet alkotott”. Ez a név-szerzés csak azért történhetett, hogy a világ összes népei erről a szabadításról ismerjék és nevezzék Jehovát.
Ha tehát ez a szabadítás alkotja Jehova nevét és a szabadítás az ő tulajdonképpeni lényege, akkor van még remény a ma elvetett zsidó nép számára is: Jehova újra lényegéből kifolyóan, azaz nevének megfelelően cselekszik és akkor a nép megszabadul. Az az „erős Kéz”, mely a népet a szolgaság házából kihozta, szét tudja törni most is a nép bilincseit, a tömlöc ajtaját és szomorú fogságból kivezeti a népet.
A próféta valami olyan csodát várt, mint amilyen az egyiptomi szabadítás volt. Ki tudja, hogy a próféta várakozását a tőle messze jövő nem fogja-e igazolni? A Jelenések könyve egy még nagyobb, még csodálatosabb szabadítást ír le, mint amilyen az egyiptomi szabadítás volt; de akkor a világ urától nem Mózes, hanem a királyok Királya, a Messiás-Krisztus fogja népét követelni!
Dániel Jehovának népével szemben való viselkedésében változást vár. Az út Jehova megváltozásához a nép megváltozása: azért a megtérés, a bűnbánat és bűnvallás útjára lép egyelőre a nép helyett maga a próféta: „vétkeztünk, gonoszul cselekedtünk!” Ettől a bűnvallástól várja Jehova haragjának elfordulását.
16. vers. Meglepő, hogy a próféta nem Jehova irgalmától várja csak Jehova haragjának elfordulását, hanem azt állítja, hogy a megkegyelmezés Jehova igazságosságából folyik. Minket ahhoz szoktattak, hogy Jehova igazságosságától haragja kitörését várjuk. Kell lenni valaminek, ami magának az igazságosságnak ható irányát fordítja el s ez a bűnbocsánat. A harag megszűnése csak akkor remélhető Jehova igazságosságától, ha az elkövetett bűn megbocsáttatik. A megbocsátás alapja azonban itt nem látszik tisztázottnak; a próféta egyszerűen természetesnek tartja, hogy Jehova megbocsásson, Isten irgalmából folyik.
A próféta egynek látja az igazságosságot az irgalommal és a megbocsátást az igazságossággal. Korábban azonban ez nem így volt. Nagy volt a harag, mely a zsidó nép ellen tombolt. Dániel a harag helyét is említi. Akkora volt a harag, hogy akik pusztítását látták, ennek a haragnak az említésével gyalázkodtak és fenyegették egymást; a zsidó nép sorsa belekerült a szitkozódás nyelvébe. És mégis ez a harag és ez a hév egyszerre elfordul, mihelyt a nép megtér. Később a próféta még visszatér arra, hogy mi a megbocsátásnak, az igazságosság ez irányváltásának forrása (19. v.). Említésre méltó, hogy a zsidó nép helyett a próféta a szent várost, Jeruzsálemet nevezi meg, a népélet középpontját, a templom városát: amit Isten ezzel a várossal, vagyis a templommal tesz, azt az egész néppel teszi, mert a templom Isten segítő jelenlétének záloga. A templom helyett ugyan a hegyet említi Dániel, a szentséges hegyet, melyen az felépült. Ha a szent hegyen a templom újra felépül, meglesz a biztosíték arról, hogy Jehova heves haragja elfordult és kegyelme a néphez visszatért.
17. vers. Mindamellett a próféta úgy érzi, hogy Jehova haragja pusztán a bűnvallásért nem fog automatikusan, magától elfordulni, hanem az imádság, a kérés is szükséges hozzá: „most hallgass szolgád imádságára és könyörgésére!” Dániel Jehova hűséges szolgája volt egy egész emberéleten át; sokszor állott könyörögve a mennyei Isten előtt szent templomában s a templomtól távol is a templom elpusztulása óta.
Tapasztalatból tudta, hogy az imádság eléri a mennyek Istenét. Most a legnagyobbat kéri: a templomról fordítsa el haragvó arcát s világos arccal forduljon felé; hogy forduljon el haragja és a harag sötét felhői helyett a kegyelem fénye derüljön Sion hegye fölött; a szellemi sötétség helyébe lépjen szellemi világosság, mely alatt Jehova szeretetét és kegyelmét kell érteni. E kettőt: a kegyelmet és szeretet a héberben egy szó fejezi ki: cheszed. Ahol Jehova haragjának pusztítását szeretetének kedvessége váltja föl, ott az éjszakából nappal lesz.
Ezt a hajnalt várja, ezt a hajnalt kéri a próféta. De mi alapon kéri a próféta? Azt tudja, hogy minden eddigi hűsége sem elég ok vagy alap arra, hogy könyörgését Isten meghallgassa. Egy szót mond ki: „az Úrért”.
Hogy kit ért ez alatt, homályos nekünk is, de homályos lehetett magának a prófétának is. Látomásaiban gyakran jelent meg egy titokzatos, jóságos hatalom, melynek Istennel való azonosságát sejtette, de amely mintha megvált volna a haragvó Isten fogalmától, mintha a híven büntető, igazságos Istennel szemben ott állana egy esdeklő, engesztelő hatalom is és ez a jóságos személy az ő Ura, a nép jogos Ura volna.
De ugyanazt a szót később Istenre is alkalmazza (19. v.). Dávid is tudott erről a titokzatos Úrról: „Mondja az Úr az én Uramnak: ülj jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul vetem lábadhoz!” (Zsolt. 110,1) Valami kijelentés képezi e kettősséget, e szembeállítás alapját, mely, amint látszik, az istenségen belül történt, amelyben több volt a sejtés, mint a világos meglátás. Ézsaiásból tudjuk, hogy Jehova könyörületének alapja magában Jehovában van: Jehova önmagáért eltörli a nép bűneit (Ézs. 43,25).
18. vers. Ha egyszer a haragvó Jehova kegyelmesre fordul, ha sötét orcája megvilágosodik, akkor elég lesz annyi, hogy eléje tárják a nép baját, s ő azonnal kész lesz a segítésre: „Istenem, nyújtsd alá füledet és halld meg”, az az engedje magához a kérő szót, a sóhajtást: „nyisd ki szemedet és lásd meg a pusztulást, melyben vagyunk!” Ha kegyelme vezeti az Urat, ha az a titokzatos „Én Uram” szól az Úrnak, akkor már elég a nyomorúság látása is arra, hogy az Urat megindítsa. „Hívj segítségül a nyomorúság idején!” Elég a kegyelmes Istennek puszta segítségül hívása. Dániel nem vaktában kér, nem találomra, hátha meghallgat az Isten; hanem sziklatalajt érezve lába alatt. Ismer a próféta fövénytalajt is, mely kicsúszik a lába alól: „Nem saját igazságunkban bízva ejtjük eléd fohászkodásunkat!”
Abban, hogy annyi ideig hűséges szolga volt, nem bízott. A kősziklatalaj magában Istenben van: a Te sok irgalmasságodban bízva. Itt a magyarázata annak a titokzatos, jóságos „Úr”-nak: Isten irgalmasságának sokszoros tapasztalása. Ez a tapasztalás volt az út annak meglátására, hogy Jehovában az irgalomnak valamilyen középpontja, forrása van. A próféta úgy áll rá az isteni irgalom alapjára, mint mi a Golgotára s a kettő tulajdonképpen ugyanaz.
19. vers. Mindamellett a sürgető imádkozásnak szükségességéről is meg van győződve Dániel; azért sürgetőleg fordul Jehovához! „Uram, hallgass meg Uram, bocsáss meg! Uram figyelmezz!” Ezzel a szóval: „hallgass meg!” nem a figyelem odafordulását kéri, ami Istennel szemben felesleges, hanem a haragvó elzárkózással való szakítást.
A második kéréssel: „bocsáss meg!” már elfordulást kér, t.i. a nép bűneitől való elfordulást, az azokról való elfeledkezést. A harmadik kérés: „figyelmezz!” azt kéri, hogy most a zsidó nép ügyét tegye Isten más ügyek elé, mert hiszen Isten figyelmezésében nincsenek különböző élességi fokok, mint a mienkben; most más népek ügyét mellőzve, az elfeledett, az elvetett zsidó nép ügyét vegye elő napirendre és a Jeremiás által tett ígéretét teljesítse. E hármas felhívásban „Az Úr” nevet adja Istennek, tehát az Úr szó ebben az imádságban is kettős értelemben áll, mint a 110. zsoltárban.
De Ézsaiás kifejezése is megvan itt: „Magadért” s végül még van egy harmadik megokolás: „mert nevedről nevezték el városodat és népedet”, vagyis mert Jehova Nevéből, Jehova lényéből következik a megbocsátás. Jehova nevét Dániel nevezte meg a városra gondolva, tudván, hogy Jehova lényéből inkább következik a megbocsátás és irgalmazás, mint a haragvó ítélet. Egyszer a harag örökre az irgalomnak fog helyet adni. Jehova minden cselekvésének célja és vége az irgalom.
Olykor Jehova vár az irgalmasság megtevésével, késik és hagyja a gonoszt működni. Az erkölcsi rosszat, melyből minden fizikai rossz, minden szenvedés támad, nem Jehova teszi, az ő haragos elfordulása abban áll, hogy a Sátánt cselekedni hagyja.
Mikor ő kezd el cselekedni, akkor kiderül az ég, akkor megszólal az irgalom. Azért Dániel nem azt kéri: cselekedjél irgalmasságot! Hanem csak annyit mond: Cselekedjél! Mert amit Jehova cselekedni fog, az irgalom lesz.
20. vers. A próféta úgy szól, mintha máris Isten irgalmának levegőjében lélegeznék. Istennel való egységéből kifolyólag prófétai ajándékánál fogva érzi, hogy a tél menekül s a tavasz közeledik.
Azért tud úgy imádkozni, ahogy imádkozik. Imádsága előtt nem érez akadályt. S csakugyan egy égi követ felvilágosítja, hogy már imádságának kezdetén meghallgatta őt Isten. Ez a követ előbb jelent meg, minthogy imádságát bevégezte volna. Isten, látván az igaz töredelem érzelmét a prófétában, mielőtt még végig mondotta a bűnvallást és kérést, máris cselekedett. Az isteni cselekvés első ténye az volt, hogy elküldte követét a próféta megnyugtatására. A próféta Isten irgalmára hivatkozott s a harag ellen azt hívta segítségül, s az irgalom, ha az emberek nem látták is, ott lebegett már a város, a szent hegy fölött.
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 136–145. oldal
Talán egy évre kapja a következő látomást, de ezt már ő maga hívja ki kutatásával. Nem a kíváncsiság vezeti, mikor a jövőről a leplet fellebbenteni szeretné, hanem a szellemvilág korábbi érte-nyúlása bátorítja fel, s aggódó lelke Izrael jövőéért felelősséget érez.
Hogy ki a méd származású Dárius, Ahasvérus fia, ki a kaldeusok királyságában királlyá lett, amikor hadvezére, Kürosz számára elfoglalta Babilont, azt már a 6,1 magyarázatánál láttuk. Belsazár meghalt, helyét a perzsa Kürosz ügyes hadvezetésének következtében a méd II. Küakszárész foglalta el. Ez az uralkodó, kit a 6. fejezetből jóindulatú és Dánielt nagyra becsülő embernek ismertünk meg, Dánielt az első helyek egyikére helyezte, majd azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az egész birodalom élére állítja. A próféta tehát igen elfoglalt ember volt a világbirodalomban; de Isten uralkodásának megértésére, kutatására mégis volt, kellett, hogy legyen ideje.
2. vers. A gonosz uralkodó helyére tisztességes, jóakaratú uralkodó lépett. Ez az uralomváltozás lehetetlen, hogy Dániel kedélyére óriási hatást nem tett volna. Mint ahogy a tavasz melege kicsalja a földből a növényeket, úgy hozta ki Dániel lelkéből az a körülmény, hogy ismét szabadon és sokak áldására tevékenykedhetett, a reménységet és a várakozást.
Az utolsó látomás lesújtó hatása lefoszlott már lelkéről. Kérdések töltötték meg lelkét. Eszébe jutott, hogy Jeremiás próféta szája által Isten 70 évvel jelölte ki a fogság tartamát. Jer. 25,11-12-ben ezeket olvassuk: „Ez az egész ország pusztává és sivataggá változik, s ezek a népek 70 esztendeig fogják Bábel királyát szolgálni. Amikor azonban elmúlik a 70 esztendő, megkeresem Bábel királyán és azon a népen bűnüket, ezt mondja Jehova, a kaldeusok országában is, és örök sivataggá teszem azt!”
Ezt a jövendölést Jeremiás Nabukodonozor király első esztendejében kapta, tehát a 607. esztendő táján Kr. e., amikor Dániel már a babiloni fogságban ült. A jövendölés eljutott a fogoly prófétához, és most, amikor a 70 esztendő a vége felé közeledett, eszébe jutott a másik próféta szava; most, mikor tavasz látszott jönni a tél után, édes reménység szellője fújdogált sokat gyötört szívében.
„Hetven esztendőnek kellett a romba dőlt Jeruzsálem fölött eltelnie” a jövendölés szerint. A romba dőlt Jeruzsálem állandó fájó tüske volt a próféta belsejében. A vigasztalásra szomjas fájdalom és saját hatáskörének újabb bővülése a prófétában bizonyos várakozást keltettek. Kereste az értelmét a Jeremiás jövendölte 70 évnek.
3. vers. A keresés módja hármas volt:
1) „arcát az Úr felé fordította”; ez alatt azt kell értenünk, hogy gondolatait, azaz lelki arcát fordította Isten felé, kérdéseire kérő és kérdő lélekkel kereste Isten feleletét;
2) zsákban és hamuban ült, azaz durva ruhába öltözött és elmulasztotta a testnek jóleső tisztálkodást; ezzel kifejezte mély bánatát és bűnbánatát amiatt, hogy Izraelt Isten elvetette; elismerte, hogy jogosan, bűneiért vetette el; a nép bűneiért, amelyek miatt a nép helyett és annak nevében a próféta alázkodott meg Isten előtt;
3) böjtölt, mi egyrészt szintén a gyász kifejezése, másrészt annak eszköze, hogy a próféta mindentől elfordítsa figyelmét, és csak Istenre ügyeljen.
Mindhárom út együtt mutatja azt a rendkívüli odaadást, amellyel a próféta magát az igazság megkeresésére adta, Aki Istent keresi teljes szívével, az meg is találja. Látni fogjuk, hogy Isten azonnal meghallgatta a próféta imádságát.
4. vers. A könyv közli a szavakat is, amelyeket Dániel imádságában használt; noha már magával azzal, hogy a próféta arcát Isten felé fordította, imádkozott. Imádkozás alatt ugyanis nemcsak kérések előterjesztését kell értenünk, nemcsak hálaszavak elmondását, hanem kérdő várakozást is, minél a lélek nem a maga gondolatait viszi Isten elé, hanem Isten gondolatainak közlését várja.
Dániel azonban többet tett annál, hogy néma várakozó lélekkel Isten elé állott; meg is szólalt, kérő szavak mondott, és bűnvallást tett. Dániel tudta, hogy kihez imádkozik; kifejezi ezt az a név, amellyel a könyv megnevezi azt az Istent, kihez ő imádkozik, őt egyenesen Dániel Istenének mondva. Ez a név, Jehova vagy Jahve, az örök, változatlan Istent jelenti, kiben csalatkozni nem lehet. Ezt az Istent, a Dániel Istenét, pogány álistenekért fölcserélni a próféta sohasem volt hajlandó.
Imádságában a próféta Úrnak (Adonáj: Uram) szólítja őt, ki szabadon rendelkezik királyokkal, népekkel, de a prófétával is. „Nagy és félelmetes” Istennek is mondja: nagynak, mert hatalmát és jelentőségét semmiféle földi vagy égi fogalom meg nem közelíti, és félelmetesnek, mert Dániel rettegett attól a gondolattól, hogy ezt a hatalmas Istent valami módon elveszítse, vagy maga ellen ingerelje. Országa, népe sorsa mutatja, hogy rettenetes dolog ennek az Istennek haragját viselni; erről beszél az a 70 esztendő is, mely alatt Jeruzsálem pusztán, romba-dőlve hevert. Ez az Isten azonban nemcsak rettenetes, hanem kegyelmes is; ezt a tulajdonságát is megnevezi a próféta: megőrzi a szövetséget és kegyelmet.
Tehát külsőleg el tud fordulni egy néptől, el tudja vetni azt, de szövetségéről, melyet vele kötött, el nem feledkezik. Elvetettségében, nyomorúságában egyszer csak ráemlékezik. Ezt a változatlanságát és hűségét fejezi ki különben a Jehova név is. A szövetség a Bibliában jelentős szerepre és fontosságra jutott. Két ember vagy földi csoport ezért szövetkezik, hogy egymást közös ellenfél vagy akadályok ellenében segítsék.
Isten és egy ember vagy egy nép szövetségében a segítséget egyedül az Isten adja, az ember csak magát adja oda a végtelen hatalmú és segítségre nem szoruló Istennek. Isten szövetséget kötött Noéval, Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal, és maradékaikkal, tehát a zsidó néppel s magával a zsidó néppel, Mózes útján a Sinai hegyen külön is. Ebben a szövetségben azt kívánta, hogy a nép őt szeresse és parancsait megtartsa (II. Móz. 20,6). Dávid szerint is Isten olyanokkal szemben őrzi meg a szövetséget, akik „őt szeretik és parancsolatait megőrzik”.
Nyilván szeretet nem száll föl a természetes bűnös szívből, s így Isten olyasmit várt a zsidó néptől, melyre az képtelen volt; de erre a nép maga kötelezte el magát, s Isten próbaképpen elfogadta a nép ajánlatát: „Mindazt, amit Jehova parancsol, meg akarjuk tenni!” (II. Móz. 19,8).
A büntetést, mely a népet érte, ez a könnyelmű ígéret rántotta a népre. A másik feltétel szelídebb: nem azt tartalmazza, hogy a nép megteszi Isten parancsait, hanem hogy megőrzi azokat, azaz lelkében tartja, figyelmét rajtuk legelteti. Az élet azt mutatja, hogy az ember annyira romlott, hogy még erre sem képes, Isten parancsolatait egyenesen elfelejti, emlékezetében tartani nem tudja, mert más dolgok kiűzik onnan. Ám erre való a böjt, azaz a földi dolgoktól s örömöktől való elfordulás: a böjt a figyelmet Istenre összpontosítja. Ám a nép annyit sem tett meg, hogy Isten parancsolatait emlékezetében megőrizze, hogy megpróbáljon szerintük járni. Hátuk mögé vetették Isten parancsait, nem törődtek velük, sokszorosan általhágták őket s emiatt még csak bűnbánatot sem éreztek.
5. vers. A próféta jól tudja, sokszor átgondolta, hogy a nép lett hűtlen Istenéhez és nem Isten a népéhez. Rávezették erre a korábbi próféták szavai, melyeket ismert, mint ahogy Jeremiás jövendölését is jól tudta. Már gyermekkorában látta a nép gonosz életét s hallotta ez ellen a próféták, különösen Jeremiás tiltakozását. A szülői házban bizonyára sokszor megbeszélték ezeket a prófétai feddéseket s az Isten kilátásba helyezett büntetését, de az ígéreteket is. Most agg fejjel a hosszú fogság végén Dániel maga elé állítja népe sorsát és azt, ami ezt a sorsot előidézte, népe bűnét.
Mily régen volt, hogy Dániel ott élt népe között. Egy hosszú emberéletet töltött el az idegen világhatalom szolgálatában. De a hosszú idegen szolgálatban nem fogyott el népe iránt való szeretete, hanem megerősödött az, mint Mózesé. Sokszor állhatott könyörögve Isten előtt, s népéért küzdött imádságában. És lassanként kifejlődött benne a közbenjáró papnak egy fontos vonása: magáévá tette a nép bűneit, mintha ő követte volna el azokat. Többes szám első személyben szól: „Vétkeztünk!” A héber chátá épen úgy, mint a görög hamartano a célnak, a helyes útnak elvétését jelenti, eltévedést. Istentől elhajolva téves útra lépett a nép. Ez az eltévedés az Isten egyenes útjainak elhagyását jelentette. Aki nem jár Isten útjain, az csavargós, görbe utakat választ, ennek a kicsavart útnak a neve: fonák.
A fonák ember nem mutatja igazi szándékát, melyről tudja, hogy gonosz, hanem kerülőutat választ; lassanként gondolkodása, cselekvése természetellenessé változik. Ez a természetellenesség a fonákság. Pártot is ütött a nép, azaz Istentől elválasztotta magát, egy másik úr szolgálatának adta oda magát, Istentől elidegenült, külön párttá lett, melynek más céljai és érdekei vannak, mint az elhagyott Istennek.
Ebben a pártütésben azonban nem lehet közömbösen megmaradni, hanem a pártütő korábbi urának ellenségévé válik, azaz fellázad. A lázadás dacolás az elhagyott úr szándékaival, akaratával való ellenkezés, Istennel szemben Isten parancsainak és ítéleteinek, azaz jogszabályainak szándékos általhágása.
A próféta jól látja, hogy Izrael mindezt megtette s magára vállalja a nép minden bűnét, mintha mindezt ő is tette volna. Az bizonyos, hogy a bűnre való hajlandóság a prófétában is megvolt.
A bűn elvállalása azonban nem ezen az alapon történt, hanem azon a szereteten fordult meg, hogy a próféta a bajba jutott nép sorsát tette magáévá s népe nélkül külön nem akarta az Isten könyörületét és kegyelmét élvezni. Ez a papi lélek vonása! A próféta imádsága bűnvallással kezdődik: ezt a bűnvallást a pap teszi a népért. A következőkben a bűnvallás folytatódik.
6. vers. A bűnvallás következő része még világosabban mutatja, hogy Dániel idegen bűnöket vesz magára, melyeket neki alkalma sem volt elkövetni. Hiszen nemcsak azt a népet tatja szeme előtt, amellyel egyszerre élt, hanem az egész történeti népet, tehát az elmúlt idők zsidó népét is; azok bűnét is magáévá teszi, azért is vezekel, megalázkodik. A nép, egy évezred népe együtt vétkezett; az atyák a fiaknak adták át a lázadó lelket és most a késő fiak szenvedik az atyák vétkének büntetését. Mindamellett a fiak is részt vettek a vétkezésben és így megérdemlik a büntetést; az atyáiktól átörökölt és a maguk tetteivel szaporított bűnt nem bánták meg és nem tértek meg belőle. Az egész zsidó nép nevében ezt a megtérést teszi meg most Dániel azzal a bűnvallással, mely a nép közös bűnét megvallja és elítéli.
Egynek tudta magát az egész néppel, az atyákkal, a királyokkal és főemberekkel s mindnyájuk nevében vallja a közös vétket. Korai századok embereivel éppen úgy vállalja a közösséget, mint kortársaival. De hát tehette-e ezt Dániel és Isten elfogadta-e ezt tőle?
Dániel előtt még nem állott ott a Messiás király maga odaáldozása, mellyel ő népe papja s az engesztelő áldozat is lesz. Dániel papi közbenjárása úgy viszonylik Jézus papi áldozatához, mint Izsák feláldozása. Isten elfogadja, mert arra az áldozatra néz, mely őt ki fogja elégíteni; melyet öröktől fogva elhatározott.
7. vers. Dániel imádságában tehát nem egyes ember áll az Istennel szemben csupán, hanem egy nagy közösség, egy egész nép: minden júdabeli, mert az asszír fogság után majdnem csak Júda maradt meg a régi hazában nép gyanánt, a jeruzsálemiek, kik vezető helyet foglaltak el s így külön említendők, rajtuk kívül minden izraelita, tehát az elhurcoltak is, a korábban fogságba vitt 10 törzs minden tagja is, kik közel vagy távol bármelyik országban laknak, hová hűtlenségük miatt Isten taszította őket, tehát Asszírián túl s más földeken is, így Egyiptomban, ahová Isten akarata ellenére menekültek. Mindez az egész nép együtt felelős és annak istenfélő, érzékeny szívű tagjai úgy éreznek, mikor a nép sorsára gondolnak, mint Dániel, kinek szégyen pirítja el orcáját, ha arra gondol, hogy mi lett abból a népből, amelynek a föld összes népei közül elsőként kellett volna Jehova mellett hűen kitartania. Dániel szívébe összefogja az egész Izraelt és Isten elfogadja ezt a papi cselekedetet.
A próféta sokszor állott a kaldeusok előtt, kik nem értették, hogy annak a hatalmas Istennek a népe, aki Dánielen át csodálatos hatalomban és bölcsességben leplezte le magát, hogy nem gondoskodik a népéről legalább annyira, mint a pogány bálványok látszanak gondoskodni. Hogy taszíthatta így el magától, ily gyalázatra, ilyen nyomorúságra.
De ma, amikor Jehova előtt megáll, keresni a jövendölés értelmét, megint ez a szégyenteljes helyzet áll szeme előtt és ettől a szégyentől elfogultan fordul Jehovához. Ha a pogányok előtt szégyellte magát, az csak a büntetés miatt volt, mely mégis a bűnre mutatott; de Jehovával szemben annak igazságosságát, szentségét érezte, egészen és egyedül a nép vétke jut eszébe, annak bálványozása, erőszakossága, hűtlen, lázadó lelkülete. Megjelennek előtte a hányaveti, dicsekvő főemberek, képmutató, a szentet eláruló papok, haszonkereső próféták, kik Jehovát nem ösmerik, nem félik. S vallást tesz: „Tied az igazságosság, mienk a szégyen!”
8. vers. Elmúlt a hányavetiség ideje, meggyalázva, eltaszítva, fogságban ül a nép s az isteni ítélet szégyene fedi halott királyok, főemberek, régi atyák emlékét. Még a halottak birodalmában is ott kell lennie a szégyenkezésnek, mert mind érzi, hogy a nép, melynek elsővé kellett volna lennie, utolsó most a nemzetek között.
Sorsuk miatt, mely rosszabb, mint a többi népé, szégyenkezve kell megállaniuk más nemzetek tagjai előtt s még a holtak birodalmában is rajtuk e szégyen, az Istentől való elvetettségnek a bélyege. A próféta újra megerősíti, hogy ő is a vétkezők közt van: „kik ellened vétkeztünk”.
9. vers. Míg a nép oldalán, melyhez ő is odatartozik, csak a szégyent állapítja meg a próféta, addig Isten oldalán az igazságosság mellett ott látja még az irgalmat és bocsánatot is. Nem az igazságosságot, nem a belőle folyó haragot említi, az már kitombolta magát, hanem a szenvedő népet megszánó isteni irgalmat és a bocsánatot, az irgalomnak csodálatos gyümölcsét. Hogy irgalom, bocsánat egyik oldalon, igazságosság, harag a másik oldalon hogyan egyeznek ki Istenben: arról a prófétának nincs világos képe, ő csak a tényt látja és fogadja el, hogy az eddig büntető igazságos Isten most az irgalomhoz fordul át, megkönyörül népén és a 70 esztendős fogságnak vége fog szakadni.
Megokolásul ennyit mond: „azért, hogy fellázadtunk Ellened!” Ami korábban a harag és büntetés oka volt, most az irgalom okaként jelenik meg előtte: a népen meg kell könyörülni, mert csak lázadásra képes, a jóra képtelen. Itt csak az segít, ha a bűnt tovább nem rejtegeti a nép, hanem a régi elbizakodott kijelentés helyett: „Mindazt, amit Jehova parancsol, megtesszük!” a próféta szavával kárvallottan áll a nép Isten elé: vétkeztünk és képtelenek vagyunk megtenni a jót, a Te akaratodat!
10. vers. „Nem hallgattunk Istenünknek, Jehovának szavára, hogy törvényeiben jártunk volna!” Szemben a Sinai hegy lábánál álló elbizakodott néppel, mely Isten parancsainak megőrzését ígérte, most a prófétában egy új emberfajta áll az Isten előtt, egy ember a nép nevében, ki bűnbánattal vallja, a nép bűnét magára vévén, mondja, hogy „nem hallgattak Jehova szavára, melyet a próféták szája által intézett hozzájuk.” A pap a nép nevében bűnt vallott!
Dániel nem volt származása és földi hivatása szerint pap, csak Isten szellemi felkészítése és hívása szerint. Úgy ismerjük őt, mint az Isten egyik legnagyobb prófétáját. És ebben az imádságban a próféta is megszólal: a próféta, aki belát az Istenség mélységeibe s egymás mellett látja az igazságosságot és haragot, de az irgalmat és bocsánatot is.
Mindkettőt egyszerre hirdették a próféták. A próféták a törvénytől az isteni irgalomhoz vezették a népet. A próféták követelték, amit a nép önként ígért meg; ha a nép nem ígérte volna, ha gyöngesége tudatában irgalmat kért volna, a próféták irgalmat és bocsánatot hirdettek volna; mert ezek Isten lelkében éppen úgy ott vannak, mint az igazságosság és harag. Most, hogy a pap beösmeri az engedetlenséget, a próféta várja és hirdeti, hogy Isten irgalmával és megbocsátó kegyelmével fordul a nép felé.
11. vers. A próféta a nép bűnös voltának, felelősségének megállapításában egészen Mózesig megy vissza. „Egész Izrael” alatt nemcsak minden helynek, hanem minden időnek izraelitáit érti.
A nép minden tagjáról és így saját magáról is megállapítja, hogy áthágták Isten törvényét, azaz nem maradtak azok között a korlátok között, melyeket a törvény a népnek megszabott s hogy ezzel eltávoztak Istentől, azaz elhagyták az Istennel való meghitt viszonyt, amelyben Isten kijelenti magát a népnek s a nép kívánja hallani Isten szavát.
A nép „eltávozott Istentől, hogy ne hallgasson szavára” mondatban a hallgatás engedelmességet is jelent; de a hallgatás is benne van. A nép nem akart Isten követeléséhez igazodni, ezért kíváncsi sem volt Isten szavára. Mikor a nép így elidegenedett szívében Istentől, Isten szíve is megtagadta az irgalmat és átok foglalta el a kegyelem igéjének helyét.
Ez az átok előre le volt írva, meg volt állapítva arra az esetre, ha a nép hűtlenné válnék Istenhez; Mózes által Isten kihirdette s az bele is került a törvénybe (V. Móz. 28,15-68). Izrael történetének egész ideje alatt láthatta, minek megy neki. Méghozzá esküvel volt az átok megerősítve; Isten különös nyomatékot helyezett az átok fenyegetésére. Nem a bűnre való hajlandóság, hanem a könnyelműség vitte a népet a bajba.
12. vers. Ez a kimondott átok, ez az isteni figyelmeztetés legott hatni kezdett, mihelyt a nép vétkezett Isten ellen. Nem maradt a törvényben eltemetve, melynek könyvéről a nép lassanként elfeledkezett, hanem próféták ajkán megelevenedett s mint égető tűz, mint vádló lelkiismeret szólt szüntelenül és elhallgattatást nem tűrve a néphez, a királyokhoz és a főemberekhez, kik a nép bírái voltak s kiknek a törvény szavát a népen érvényhez kellett volna juttatniuk; ehelyett maguk vétkeztek ellene elsősorban.
Az Isten szavát tehát a nép nem egyszer utasította vissza, hanem sokszor, nem egy nemzedék, hanem mindenik nemzedék; az istentelenséget egyik nemzedék a másiknak adta át. Megnőtt, magasra halmozódott a bűn, a büntetésnek is épp oly nagynak kellett lennie! Csakugyan egy népre sem szakadt akkora nyomorúság, mint amilyen Jeruzsálemet érte, melyet Nabukodonozor többször támadt meg s lerombolt, elpusztítva a nép egyetlen reménységét a templomot is.
13. vers. Amit Mózes megírt, amit a próféták megismételtek, mind utolérte az engedetlen népet. Nem egyszerre jött a csapás; előbb a felsőbb országot érte utol a veszedelem. Ott sok gonosz király alatt sokat szenvedett a nép; de az északi ország sorsán a déli ország, Júda, okulni nem akart. A megsértett és haragvó Istent kiengesztelni nem jutott eszükbe azzal, hogy gonosz tetteikből megtérjenek. Pedig a múló századok folyamán Isten hűnek bizonyult, változatlan Kősziklának, ki szava mellett megáll. De hiába maradt Isten ugyanaz, a nép a változó, múló földi dolgok után kapkodott, múló emberekhez kapcsolta sorsát.
Jehova hűsége mindenesetre abban is láthatóvá lett, hogy Mózesnek mondott szavát valóra váltotta, az áldást éppen úgy, mint az átkot. Ha a nép az átok tombolása után megtér s bűnbánatot tart, akkor Jehova hű maradt volna áldás-ígéretéhez is. De a nép nem okosodott meg az átkon, hogy engesztelni próbálta volna Jehovát. Jehova engeszteléséhez két dolog szükséges: az elkövetett bűnért elégtétel, erre rendelte Isten az áldozatot és a vétkezés folytatásának abbahagyása, ez a megtérés. A zsidó nép elhanyagolta az áldozást és elhagyta a megtérést: Jehova tehát nem engesztelődött ki, a büntetés folytatódott, ahogy a bűn is folytatódott.
14. vers. Dániel következtetéseit abból vonja le, hogy Jehova igazságos, azaz mindent természetének megfelelően, öröktől fogva kiszabott útján vezet. A jót sikerhez juttatja, mert az az egész teremtésnek javára van és a gonosznak útját vágja, hogy tovább ne árthasson. Ezért Jehova szüntelenül szeme előtt tartja a célt, amelyet el akar érni, habár ezek a célok néha csak átmenetiek, ideiglenesek.
Jehova szemmel tartja a bajt, mellyel a gonoszokat elveszíti és szemmel tartja az áldást, mellyel az igazságosakat az engedelmesség útján megerősíti. A zsidó történelemben először a bajt tartotta szem előtt, mellyel a népet gonosz útján meg akarta állítani; de nyilván szemmel tartotta a végső jót, mellyel a bűnös népen meg akart irgalmazni.
A jót hamarabb elhozta volna, ha a nép hallgatott volna szavára; de mivel a nép engedetlen volt, a rosszat kellett előhoznia. Most visszatekintve a próféta úgy találja, hogy „Jehova minden cselekvésben igazságos”.
15. vers. A próféta úgy látja, hogy eljött az idő arra, hogy a nép megforduljon és igazságosan kezdjen cselekedni, hogy aztán Jehova is megforduljon és a jót kezdje el szeme előtt tartani.
A próféta egészen Mózes könyvének világában él benne. Úgy beszél annak tudósításairól, mint a zsidó történetnek mindenkitől jól ismert eseményeiről. Saját jelenének nagy bajáról, a rosszról, melyet Jehova a népre hozott, a próféta az emlékezés szárnyán maga elé idézi azt a nagy szabadítást, mellyel Isten a zsidó népet történelmének útján elindította, az egyiptomi szolgaságból való megszabadításra. Ezzel a szabadítással Isten nemcsak a néppel tett jót, hanem saját Magának is „Nevet alkotott”. Ez a név-szerzés csak azért történhetett, hogy a világ összes népei erről a szabadításról ismerjék és nevezzék Jehovát.
Ha tehát ez a szabadítás alkotja Jehova nevét és a szabadítás az ő tulajdonképpeni lényege, akkor van még remény a ma elvetett zsidó nép számára is: Jehova újra lényegéből kifolyóan, azaz nevének megfelelően cselekszik és akkor a nép megszabadul. Az az „erős Kéz”, mely a népet a szolgaság házából kihozta, szét tudja törni most is a nép bilincseit, a tömlöc ajtaját és szomorú fogságból kivezeti a népet.
A próféta valami olyan csodát várt, mint amilyen az egyiptomi szabadítás volt. Ki tudja, hogy a próféta várakozását a tőle messze jövő nem fogja-e igazolni? A Jelenések könyve egy még nagyobb, még csodálatosabb szabadítást ír le, mint amilyen az egyiptomi szabadítás volt; de akkor a világ urától nem Mózes, hanem a királyok Királya, a Messiás-Krisztus fogja népét követelni!
Dániel Jehovának népével szemben való viselkedésében változást vár. Az út Jehova megváltozásához a nép megváltozása: azért a megtérés, a bűnbánat és bűnvallás útjára lép egyelőre a nép helyett maga a próféta: „vétkeztünk, gonoszul cselekedtünk!” Ettől a bűnvallástól várja Jehova haragjának elfordulását.
16. vers. Meglepő, hogy a próféta nem Jehova irgalmától várja csak Jehova haragjának elfordulását, hanem azt állítja, hogy a megkegyelmezés Jehova igazságosságából folyik. Minket ahhoz szoktattak, hogy Jehova igazságosságától haragja kitörését várjuk. Kell lenni valaminek, ami magának az igazságosságnak ható irányát fordítja el s ez a bűnbocsánat. A harag megszűnése csak akkor remélhető Jehova igazságosságától, ha az elkövetett bűn megbocsáttatik. A megbocsátás alapja azonban itt nem látszik tisztázottnak; a próféta egyszerűen természetesnek tartja, hogy Jehova megbocsásson, Isten irgalmából folyik.
A próféta egynek látja az igazságosságot az irgalommal és a megbocsátást az igazságossággal. Korábban azonban ez nem így volt. Nagy volt a harag, mely a zsidó nép ellen tombolt. Dániel a harag helyét is említi. Akkora volt a harag, hogy akik pusztítását látták, ennek a haragnak az említésével gyalázkodtak és fenyegették egymást; a zsidó nép sorsa belekerült a szitkozódás nyelvébe. És mégis ez a harag és ez a hév egyszerre elfordul, mihelyt a nép megtér. Később a próféta még visszatér arra, hogy mi a megbocsátásnak, az igazságosság ez irányváltásának forrása (19. v.). Említésre méltó, hogy a zsidó nép helyett a próféta a szent várost, Jeruzsálemet nevezi meg, a népélet középpontját, a templom városát: amit Isten ezzel a várossal, vagyis a templommal tesz, azt az egész néppel teszi, mert a templom Isten segítő jelenlétének záloga. A templom helyett ugyan a hegyet említi Dániel, a szentséges hegyet, melyen az felépült. Ha a szent hegyen a templom újra felépül, meglesz a biztosíték arról, hogy Jehova heves haragja elfordult és kegyelme a néphez visszatért.
17. vers. Mindamellett a próféta úgy érzi, hogy Jehova haragja pusztán a bűnvallásért nem fog automatikusan, magától elfordulni, hanem az imádság, a kérés is szükséges hozzá: „most hallgass szolgád imádságára és könyörgésére!” Dániel Jehova hűséges szolgája volt egy egész emberéleten át; sokszor állott könyörögve a mennyei Isten előtt szent templomában s a templomtól távol is a templom elpusztulása óta.
Tapasztalatból tudta, hogy az imádság eléri a mennyek Istenét. Most a legnagyobbat kéri: a templomról fordítsa el haragvó arcát s világos arccal forduljon felé; hogy forduljon el haragja és a harag sötét felhői helyett a kegyelem fénye derüljön Sion hegye fölött; a szellemi sötétség helyébe lépjen szellemi világosság, mely alatt Jehova szeretetét és kegyelmét kell érteni. E kettőt: a kegyelmet és szeretet a héberben egy szó fejezi ki: cheszed. Ahol Jehova haragjának pusztítását szeretetének kedvessége váltja föl, ott az éjszakából nappal lesz.
Ezt a hajnalt várja, ezt a hajnalt kéri a próféta. De mi alapon kéri a próféta? Azt tudja, hogy minden eddigi hűsége sem elég ok vagy alap arra, hogy könyörgését Isten meghallgassa. Egy szót mond ki: „az Úrért”.
Hogy kit ért ez alatt, homályos nekünk is, de homályos lehetett magának a prófétának is. Látomásaiban gyakran jelent meg egy titokzatos, jóságos hatalom, melynek Istennel való azonosságát sejtette, de amely mintha megvált volna a haragvó Isten fogalmától, mintha a híven büntető, igazságos Istennel szemben ott állana egy esdeklő, engesztelő hatalom is és ez a jóságos személy az ő Ura, a nép jogos Ura volna.
De ugyanazt a szót később Istenre is alkalmazza (19. v.). Dávid is tudott erről a titokzatos Úrról: „Mondja az Úr az én Uramnak: ülj jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul vetem lábadhoz!” (Zsolt. 110,1) Valami kijelentés képezi e kettősséget, e szembeállítás alapját, mely, amint látszik, az istenségen belül történt, amelyben több volt a sejtés, mint a világos meglátás. Ézsaiásból tudjuk, hogy Jehova könyörületének alapja magában Jehovában van: Jehova önmagáért eltörli a nép bűneit (Ézs. 43,25).
18. vers. Ha egyszer a haragvó Jehova kegyelmesre fordul, ha sötét orcája megvilágosodik, akkor elég lesz annyi, hogy eléje tárják a nép baját, s ő azonnal kész lesz a segítésre: „Istenem, nyújtsd alá füledet és halld meg”, az az engedje magához a kérő szót, a sóhajtást: „nyisd ki szemedet és lásd meg a pusztulást, melyben vagyunk!” Ha kegyelme vezeti az Urat, ha az a titokzatos „Én Uram” szól az Úrnak, akkor már elég a nyomorúság látása is arra, hogy az Urat megindítsa. „Hívj segítségül a nyomorúság idején!” Elég a kegyelmes Istennek puszta segítségül hívása. Dániel nem vaktában kér, nem találomra, hátha meghallgat az Isten; hanem sziklatalajt érezve lába alatt. Ismer a próféta fövénytalajt is, mely kicsúszik a lába alól: „Nem saját igazságunkban bízva ejtjük eléd fohászkodásunkat!”
Abban, hogy annyi ideig hűséges szolga volt, nem bízott. A kősziklatalaj magában Istenben van: a Te sok irgalmasságodban bízva. Itt a magyarázata annak a titokzatos, jóságos „Úr”-nak: Isten irgalmasságának sokszoros tapasztalása. Ez a tapasztalás volt az út annak meglátására, hogy Jehovában az irgalomnak valamilyen középpontja, forrása van. A próféta úgy áll rá az isteni irgalom alapjára, mint mi a Golgotára s a kettő tulajdonképpen ugyanaz.
19. vers. Mindamellett a sürgető imádkozásnak szükségességéről is meg van győződve Dániel; azért sürgetőleg fordul Jehovához! „Uram, hallgass meg Uram, bocsáss meg! Uram figyelmezz!” Ezzel a szóval: „hallgass meg!” nem a figyelem odafordulását kéri, ami Istennel szemben felesleges, hanem a haragvó elzárkózással való szakítást.
A második kéréssel: „bocsáss meg!” már elfordulást kér, t.i. a nép bűneitől való elfordulást, az azokról való elfeledkezést. A harmadik kérés: „figyelmezz!” azt kéri, hogy most a zsidó nép ügyét tegye Isten más ügyek elé, mert hiszen Isten figyelmezésében nincsenek különböző élességi fokok, mint a mienkben; most más népek ügyét mellőzve, az elfeledett, az elvetett zsidó nép ügyét vegye elő napirendre és a Jeremiás által tett ígéretét teljesítse. E hármas felhívásban „Az Úr” nevet adja Istennek, tehát az Úr szó ebben az imádságban is kettős értelemben áll, mint a 110. zsoltárban.
De Ézsaiás kifejezése is megvan itt: „Magadért” s végül még van egy harmadik megokolás: „mert nevedről nevezték el városodat és népedet”, vagyis mert Jehova Nevéből, Jehova lényéből következik a megbocsátás. Jehova nevét Dániel nevezte meg a városra gondolva, tudván, hogy Jehova lényéből inkább következik a megbocsátás és irgalmazás, mint a haragvó ítélet. Egyszer a harag örökre az irgalomnak fog helyet adni. Jehova minden cselekvésének célja és vége az irgalom.
Olykor Jehova vár az irgalmasság megtevésével, késik és hagyja a gonoszt működni. Az erkölcsi rosszat, melyből minden fizikai rossz, minden szenvedés támad, nem Jehova teszi, az ő haragos elfordulása abban áll, hogy a Sátánt cselekedni hagyja.
Mikor ő kezd el cselekedni, akkor kiderül az ég, akkor megszólal az irgalom. Azért Dániel nem azt kéri: cselekedjél irgalmasságot! Hanem csak annyit mond: Cselekedjél! Mert amit Jehova cselekedni fog, az irgalom lesz.
20. vers. A próféta úgy szól, mintha máris Isten irgalmának levegőjében lélegeznék. Istennel való egységéből kifolyólag prófétai ajándékánál fogva érzi, hogy a tél menekül s a tavasz közeledik.
Azért tud úgy imádkozni, ahogy imádkozik. Imádsága előtt nem érez akadályt. S csakugyan egy égi követ felvilágosítja, hogy már imádságának kezdetén meghallgatta őt Isten. Ez a követ előbb jelent meg, minthogy imádságát bevégezte volna. Isten, látván az igaz töredelem érzelmét a prófétában, mielőtt még végig mondotta a bűnvallást és kérést, máris cselekedett. Az isteni cselekvés első ténye az volt, hogy elküldte követét a próféta megnyugtatására. A próféta Isten irgalmára hivatkozott s a harag ellen azt hívta segítségül, s az irgalom, ha az emberek nem látták is, ott lebegett már a város, a szent hegy fölött.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 136–145. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése