IGAZI SZABADSÁG
O) A hit és bizalom kérdésével kapcsolatban említettem, hogy szabadság csak a bizalom életkörében lehetséges. A törvény kívülről követel, s a lélek nem önként engedelmeskedik parancsának. A testiség rabbá teszi a lelket, s az nem saját életkörében mozog, amikor a testnek rá nézve káros követelését teljesíti. A törvény rabságából kétféle módon lehet szabadulni: a) vagy úgy, hogy a törvény jármát egyszerűen lerázzuk, s az Isten iránt való engedelmességet megtagadjuk (Zsolt. 2,3), mint ez az Antikrisztusban, kit II. Tessz. 2,3 a „törvénytelenség emberé”-nek nevez, teljességre jut és ahogy Freud „tudományosan”
megindokolta. A törvénynek ez az elvetése azonban teljességgel a rabság másik formájába veti az embert, a kéjek, vágyak, indulatok rabszolgaságába. b) A törvénytől való szabadulás másik módja abban áll, hogy a törvénnyel lelkületünk ellenkezni megszűnik; új természetet kapunk, mely vágyik a törvény megtartására, kívánja azt, amit a törvény követel. Ebben az esetben önként, szívesen tesszük a törvényt. A szabadság elválaszthatatlanul összefügg azzal a kérdéssel, hogy mit értünk szabadság alatt. Ha szabadság alatt azt értjük, hogy amit lelkünk kíván, azt megtehetjük, illetve megszerezhetjük, akkor csak a mindenható Istent mondhatjuk szabadnak, mert egyetlen teremtmény sem valósíthat meg bármit, amit kíván; vagy pedig azokat a teremtményeket mondhatjuk szabadoknak, akik mindenben azt kívánják, amit a Teremtő, hogy mindig az történjék velük, ami a szó legmagasabb értelmében hasznukra van, még ha az, ami történik velünk, nem is látszik nekünk kívánatosnak, akkor ilyen szabadságról olvasunk a Bibliában: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra munkál össze.” (Róm. 8,28). Ha azonban az ilyeneknek minden javukra történik, de ők maguk ezt nem kívánják, vagy akkor, amikor nehéz sors éri őket, ennek szükségességét nem értik, nyilván értelmük vagy akaratuk vagy mindkettő valami módon meg van kötözve, s így nem szabadok. Meg kell az emberben hát különböztetnünk egy egyetemes, magasabb akaratot, mely az ember végső és legmagasabb hasznát kívánja és egy változó, a pillanatnyi viszonyokhoz alkalmazkodó akaratot, amely a pillanatnyilag látott jót kívánja. A két akarás közül erősebb az utolsó, a pillanatnyilag változó szokott lenni; ez felel meg lelkületünknek és azt a másik, a pillanatnyin túlnéző akaratot az ideig-való, s változó akarat sokszor úgy el is fojtja, hogy az az ember tudatában nem jelentkezik. Ha pedig azzal a szabadsággal, hogy mindig azt tehessük és élvezhessük, ami pillanatnyilag kívánatos, szemben áll egy másik szabadság, hogy az ember saját pillanatnyi akarása ellenére is az történjék vele, ami hasznosabb, állandóan, örökre hasznos neki, akkor ennek a másik szabadságnak értelmében az embernek nemcsak külső körülményektől, hanem önmagától is szabadnak kell lennie. Ezek szerint szabadnak olyan embert nevezhetünk, akit örök javának munkálásától sem rajta kívül álló teremtmény, sem önmaga vissza nem tartanak. E nemesebb s igazabb szabadság értelmében a szabad embernek sokszor szenvedni kell még önmaga miatt is és fájdalmak között egy olyan kézre bíznia életét, aki nálánál jobban tudja, hogy mi van javára és azt a jót munkálni is képes. Ezen a ponton merül fel aztán a bizalom szükségessége; az ember vágyai, látása ellenére rábízza magát Teremtőjére, s annak adja át élete vezetését. Aki ezt megteszi, az szabad! Ha ezeket a különböző szabadságokat átgondoljuk, rá kell jönnünk, hogy ezek némelyikének megvonása egyenesen áldás az emberre. Ha valamilyen gonosz szándékát megvalósítani nem áll módjában, felelőssége csökken csak vele, s meg van akadályozva abban, hogy a földet a maga s embertársai számára megrontsa (Jel. 11,18). Az ember tehetetlensége, mely abban nyilvánul meg, hogy akaratát nem valósíthatja meg mindig a földön, valamint abban, hogy a jót magában sem viheti mindig végbe, az embert megalázza, s a még nagyobb rabságtól óvja meg, hogy gőgnek s elbizakodottságnak rabja legyen.
Hogy a kívánságok rabjai vagyunk, kényszerít arra, hogy magunkkal elégedetlenül odameneküljünk ahhoz, aki az igazi és legfelsőbb szabadság forrása, Istenhez. Az embereknek való alávetettség, mely sokszor a legkínosabban érzett rabság, oly külső teher, mely belső növekedésre indít s a belső, önmagunktól való szabadulást munkálja. Az ember szabadságra és szabadságban teremtetett, s maga vonta magára a rabság különböző nemeit. A szabadítás Isten dolga; de az isteni bölcsesség a felszabadítást különböző időben, s olyan rendben hajtja végre, amelyben bizonyos rabság fenntartása a másik rabság alól való szabadulást munkálja. Az Isten a rosszból is jót hoz elő. A törvény rabságát látszólag Isten veti az emberre; de a törvényt rabtartóvá a bűn teszi, melyért mi vagyunk felelősek. Amikor Isten közli velünk törvényét, akkor kezdődik a törvény rabsága; de a törvény rabsága egy másik, aljasabb rabság ellen küzd, a hús kívánságainak aljas rabsága ellen. A törvény szabaddá ugyan nem tesz, de nevelőként érlel a felszabadító kegyelem befogadására. Az ember különböző rendszerek alatt él, melyeket a Biblia szintén törvénynek nevez; Isten törvénye a szeretet (Jn. 13,34; Mt. 22,36-40). Ez a tökéletes és örök törvény halvány, de az isteni Szellem érintésére megvilágosodó betűkkel van lelkiismeretünkbe írva (Róm. 2,14. 15) s hogy az emberi eltévelyedéstől mentesen, tárgyilagosan állhasson a választott nép előtt, Isten írásba foglalva adta a zsidó népnek. Az írott törvény azonban esetekre széttörve, nem mutathatja tökéletesen a szeretet követeléseit, sőt olykor az ember vétkes hajlamaival küszködve a törvénnyel szembe kerülhet; vétek törvénye lesz belőle, amennyiben az ember méltatlannak nyilvánítja arra, hogy Isten a vétek rabságából felszabadítsa (Róm. 7,21-25); halál törvénye lesz belőle, amennyiben az embert az élet fájáról való evésre méltatlannak nyilvánítja. Így az írott törvénnyel, mely vétek és halál alatt tartja az embert, szembe kerül a szabadság királyi törvénye (Jak. 2,12; Mt. 17,26; Jn. 8,36; Róm. 6,20; 7,3; I. Kor. 7,39; Gal.5,1); mely mint élet Szellemének törvénye (Róm. 8,2) felszabadítja a vétek és halál alól azt, aki Krisztus halálával eggyé lett. Krisztus halálának közössége ellenben a szenvedés és üldözöttség rabságába veti egy időre az embert, s így a felszabadulás is rabságba ejti, mely – mint láttuk – megint egy nemesebb szabadságnak lesz munkása (I. Kor. 7,21. 22). A szív és tudat szerepe a rabság és szabadság e váltakozásában abban nyilvánul, hogy felösmeri és keresi a nemesebb szabadságot, és annak az alsóbbrendű szabadságot ideiglenesen feláldozza, vagy pedig az alacsonyabbért a magasabb, királyi szabadságot megveti, mellőzi. Így változnak át és oszlanak szét az emberek magasabb- és alacsonyabb-rendű emberekké, királyokká és szolgákká, az első feltámadás örököseivé és visszamaradókká. Aszerint, hogy a tudat (a szív) melyik szabadságot választja, több eltérő életrend alakul ki, melyekben a lélek különbözőképp fejlődik, s természetesen különböző életfokozatokra jut el. A bibliai lélektannak e különböző életrendekre, s e fejlődési különbözőségekre tekintettel kell lennie. Világos, hogy Isten gyermekeinek szabadsága (Róm. 8,21) egészen más fajtájú szabadság, mint a világ politikai, gazdasági vagy vallás-szabadsága, mert ez a Szellem szabadsága (II. Kor. 3,17); a testi, külső szabadságok megvonása sokszor munkálhatja a magasabb szabadságot; sokszor, ha Isten úgy rendeli, utóbbiak megléte az elsőt növeli, sőt elősegítheti. Sokszor azonban a magasabb, királyi szabadság arra indítja a szívet, hogy ennek a szabadságnak a gyakorlásáról lemondjon azokért, akik ezt a szabadságot nem ösmerik (I. Kor. 10,29 vö. Gal.2,4), s akik azt csak külsőleg értvén meg, rosszra használhatnák (Ga. 5,13). Miután a rabságnak és szabadságnak ez isteni összeszövésével Isten választottainak nevelését elvégezte; miután az igazság a hazugság alól őket felszabadította (Jn. 8,32. 36), s az igazságosság rabszolgáivá tette, mi az igazi szabadság (Róm. 6,18); a romlástól való teljes felszabadulás ideje is eljön (Róm. 8,21).
Részlet Csia Lajos – Bibliai lélektan című könyvéből
Hogy a kívánságok rabjai vagyunk, kényszerít arra, hogy magunkkal elégedetlenül odameneküljünk ahhoz, aki az igazi és legfelsőbb szabadság forrása, Istenhez. Az embereknek való alávetettség, mely sokszor a legkínosabban érzett rabság, oly külső teher, mely belső növekedésre indít s a belső, önmagunktól való szabadulást munkálja. Az ember szabadságra és szabadságban teremtetett, s maga vonta magára a rabság különböző nemeit. A szabadítás Isten dolga; de az isteni bölcsesség a felszabadítást különböző időben, s olyan rendben hajtja végre, amelyben bizonyos rabság fenntartása a másik rabság alól való szabadulást munkálja. Az Isten a rosszból is jót hoz elő. A törvény rabságát látszólag Isten veti az emberre; de a törvényt rabtartóvá a bűn teszi, melyért mi vagyunk felelősek. Amikor Isten közli velünk törvényét, akkor kezdődik a törvény rabsága; de a törvény rabsága egy másik, aljasabb rabság ellen küzd, a hús kívánságainak aljas rabsága ellen. A törvény szabaddá ugyan nem tesz, de nevelőként érlel a felszabadító kegyelem befogadására. Az ember különböző rendszerek alatt él, melyeket a Biblia szintén törvénynek nevez; Isten törvénye a szeretet (Jn. 13,34; Mt. 22,36-40). Ez a tökéletes és örök törvény halvány, de az isteni Szellem érintésére megvilágosodó betűkkel van lelkiismeretünkbe írva (Róm. 2,14. 15) s hogy az emberi eltévelyedéstől mentesen, tárgyilagosan állhasson a választott nép előtt, Isten írásba foglalva adta a zsidó népnek. Az írott törvény azonban esetekre széttörve, nem mutathatja tökéletesen a szeretet követeléseit, sőt olykor az ember vétkes hajlamaival küszködve a törvénnyel szembe kerülhet; vétek törvénye lesz belőle, amennyiben az ember méltatlannak nyilvánítja arra, hogy Isten a vétek rabságából felszabadítsa (Róm. 7,21-25); halál törvénye lesz belőle, amennyiben az embert az élet fájáról való evésre méltatlannak nyilvánítja. Így az írott törvénnyel, mely vétek és halál alatt tartja az embert, szembe kerül a szabadság királyi törvénye (Jak. 2,12; Mt. 17,26; Jn. 8,36; Róm. 6,20; 7,3; I. Kor. 7,39; Gal.5,1); mely mint élet Szellemének törvénye (Róm. 8,2) felszabadítja a vétek és halál alól azt, aki Krisztus halálával eggyé lett. Krisztus halálának közössége ellenben a szenvedés és üldözöttség rabságába veti egy időre az embert, s így a felszabadulás is rabságba ejti, mely – mint láttuk – megint egy nemesebb szabadságnak lesz munkása (I. Kor. 7,21. 22). A szív és tudat szerepe a rabság és szabadság e váltakozásában abban nyilvánul, hogy felösmeri és keresi a nemesebb szabadságot, és annak az alsóbbrendű szabadságot ideiglenesen feláldozza, vagy pedig az alacsonyabbért a magasabb, királyi szabadságot megveti, mellőzi. Így változnak át és oszlanak szét az emberek magasabb- és alacsonyabb-rendű emberekké, királyokká és szolgákká, az első feltámadás örököseivé és visszamaradókká. Aszerint, hogy a tudat (a szív) melyik szabadságot választja, több eltérő életrend alakul ki, melyekben a lélek különbözőképp fejlődik, s természetesen különböző életfokozatokra jut el. A bibliai lélektannak e különböző életrendekre, s e fejlődési különbözőségekre tekintettel kell lennie. Világos, hogy Isten gyermekeinek szabadsága (Róm. 8,21) egészen más fajtájú szabadság, mint a világ politikai, gazdasági vagy vallás-szabadsága, mert ez a Szellem szabadsága (II. Kor. 3,17); a testi, külső szabadságok megvonása sokszor munkálhatja a magasabb szabadságot; sokszor, ha Isten úgy rendeli, utóbbiak megléte az elsőt növeli, sőt elősegítheti. Sokszor azonban a magasabb, királyi szabadság arra indítja a szívet, hogy ennek a szabadságnak a gyakorlásáról lemondjon azokért, akik ezt a szabadságot nem ösmerik (I. Kor. 10,29 vö. Gal.2,4), s akik azt csak külsőleg értvén meg, rosszra használhatnák (Ga. 5,13). Miután a rabságnak és szabadságnak ez isteni összeszövésével Isten választottainak nevelését elvégezte; miután az igazság a hazugság alól őket felszabadította (Jn. 8,32. 36), s az igazságosság rabszolgáivá tette, mi az igazi szabadság (Róm. 6,18); a romlástól való teljes felszabadulás ideje is eljön (Róm. 8,21).
-<>-
Részlet Csia Lajos – Bibliai lélektan című könyvéből
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 1994
Saját példányból lejegyezve: 382–385. oldal
Saját példányból lejegyezve: 382–385. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése