Tizenegyedik rész
Folytatás28. vers. Antiochus nagy zsákmánnyal tért haza, melyet egyrészt Egyiptomban, másrészt útközben Júdában rabolt össze. Júda földjét „szent szövetség” országának nevezi a jövendölés. Antiochus rablásait I. Makk. 1,9-20 és II. Makk. 5,11 beszélik el.
Antiochus második hadjárata alatt Jázón görögbarát főpap, kit testvére III. Oniász elűzött, megtámadta Jeruzsálemet, ott nagy vérfürdőt rendezett, de menekülni volt kénytelen. A zsidók hazafias viselkedése magára hívta Antiochus figyelmét és kihívta annak a szent szövetség ellen fordulását.
A szent szövetség elleni terveit, mint I. Makk. 1,21-29 és II. Makk. 5,11-17 elbeszélik, „megteszi”, azaz a szent városba bevonul, kirabolja a templomot, gyilkol és káromol.
29. vers. Az előbb még azt említette az angyal, hogy az idő még nem jött el, azért a végkifejlés elmaradt. Most azonban már „kitűzött időről” beszél, melyet nyilván Isten tűzött ki. Antiochus Isten ellen lázad, a Magasságos Istent semmibe sem veszi; mégis csak akkor cselekedhetik, amikor azt Isten megengedi. Most Isten tesz róla, hogy ne sikerüljön neki az, ami kétszer sikerült.
30. vers. A partvidékek vagy szigetek alatt a Biblia nyelve a Földközi-tenger partvidékeit érti; ebben az esetben Rómát. Róma már a második egyiptomi hadjárat idején elküldte küldöttét, Caius Popilius Laenast, hogy Antiochust az Egyiptom ügyeibe való beavatkozástól visszatartsa; de a követ egyelőre távol tartotta magát Egyiptomtól. Most a harmadik egyiptomi hadjárat alkalmával azonban Popilius megjelent Egyiptomban, úgyhogy amikor Antiochus Memfisztől Alexandriába vonult seregével, Popilius elébe ment.
A találkozáskor Antiochus kezet nyújtott a római államférfinak, kit római tartózkodása idejéből jól ismert, de a kézszorítás helyett a szenátus határozatát adta Antiochus kezébe. Az okirat elolvasása után Antiochus gondolkozásra időt kért; Popilius ekkor kört vont a homokba Antiochus köré és kijelentette, hogy addig nem léphet ki a körből, míg elhatározását nem közli. Erre Antiochus megadta magát, elállott az egyiptomi ügyekbe való avatkozástól. Most Popilius kezet fogott vele. A harmadik hadjárat tehát „nem úgy történt”, ahogy a korábbi kettő. A római beavatkozásra az adott alkalmat, hogy Philopator király és Phüscón kibékültek a veszélyes északi pártfogó háta mögött és Róma segítségéért folyamodtak.
Antiochus kénytelen-kelletlen visszatért a hadjáratból, egyenesen Szíriába vezette seregét; de a megszégyenülés után máris új terveket szimatolt. Olvassuk, hogy „azokra figyelt, akik a szövetséget elhagyják”.
Ahogy Egyiptomot el kellett ejtenie, máris új ellenfelet keres és „megfenyegette a szent szövetséget”. Ennek a fenyegetésnek indító okát nem közli a jövendölés, de nem lehet nehéz kitalálni. A király haragja nem lehet egészen új keletű; az erkölcstelen, szégyenkezést nem ismerő, egész valójában hazug és csalárd Antiochus csak gyűlölhette a szent Isten népét, melynek vallása oly erkölcsi elveket hangoztatott, amelyek Antiochus törekvéseire és lelkületére nézve csak a legélesebb ítéletet alkothatták.
A gyűlölet tehát régi keletű volt. Hogy ez a régi gyűlölet most friss haragra gerjedett, annak oka az volt, hogy Antiochus elől egyszerre elzáródott a lehetőség, hogy terveit megvalósítsa s ő ezért kevésbé okolta a rómaiakat vagy az egyiptomi királyt; inkább okolta a láthatatlan sorsnak Intézőjét, az Istent, kit ő megtagadott ugyan, de akinek hatalmát életében újra meg újra megnyilvánulni látta, mint más emberek is.
Kudarca miatt érzett dühében tehát az ellen a láthatatlan Isten ellen kelt föl haragja, aki útjában állott, s ki ellen semmit sem tehetvén, annak népén töltötte ki bosszúját.
Új tervei egy sajátos eseményhez tapadnak; a szent szövetség népének szövetségesei támadnak. I. Makk. 1,11 skk. Szerint szakadár zsidók azon gondolkodtak, hogy megtagadják atyáik hagyományát s a pogányok szokásait és istentiszteletét fogadják el, hogy ily módon a pogányok üldözésétől meneküljenek. Antiochus ezekre irányította figyelmét, hogy rajtuk keresztül nem lehetne-e új terjeszkedési területet találnia.
31. vers. Már azt a tényt is, hogy ennek az istentelen királynak szárnyseregei („karjai”) fognak a szent városban és éppen a templom-hegyen állani, úgy tekinti az angyal, mint a szent helynek borzasztó megszentségtelenítését.
Pedig ennél több történt! Antiochus seregei megrohanták a készületlen várost, sokakat lemészároltak, a lakosságot kirabolták, az istentiszteletet eltiltották, úgyhogy a Jehovának vitt mindennapos áldozat megszűnt; a nagy rézoltárra egy kos-oltárt állítottak és azon Zeusznak áldoztak. Ezzel a megjövendölt döbbenetes utálatosság megjelent a templomban. Különben Dávid várát, mely a templomtól délre esett, erőddé alakították át s ide hordták a zsákmányt.
A város Istenhez hű lakói elmenekültek; idegenek jártak a város utcáin. Megdöbbentő módon, fájdalmas szavakkal ecseteli a zsidóság történetének ezt az eladdig legfájdalmasabb eseményét I. Makk. 1,30-61. Nabukodonozor csak elpusztította a szent helyet; ez a „megvetésre méltó” megszentségtelenítette.
32. vers. Ám nem mindenkit kezeltek a szírek ilyen gaz kegyetlenséggel. Antiochus utasítást adott arra, hogy a hízelgőket megkíméljék, azokat, akik eleget tettek a királyi parancsnak, hogy a régi istentisztelettel hagyjanak fel, pogány módra áldozzanak, a szent tekercset égessék el. Ezek a hitszegők a nép hűséges fiait arra kényszerítették, hogy mindenféle rejtett helyekre, odúkba bújjanak. Igazságos ember nem járhatott az Isten népének országában. Mégis sokan voltak, akik ellenálltak és hűek maradtak; de ezek közül sokakat lemészároltak. Akik megmaradtak, megszilárdultak hűségükben. Isten rostája működött. A király most sem tagadta meg magát; sima szavak és gyilkosság egyaránt ott voltak fegyvertárában. E kettő együtt adta meg jellemének igazi bélyegét; az embert semmibe vevő szívtelenség és a tettetés hazug aljassága.
A Jézus előtti Izrael történetében a legnehezebb és legaljasabb kísértés jött el. Aki ezt a próbát is kiállotta, annak szilárdnak kellett lennie Isten mellett való hűségében. Olvassuk, hogy „cselekedtek” is. Ez a cselekvés nem volt más, mint a Makkabeusok hősi története, a hagyományaihoz hű zsidóság lázadása az Antikrisztus ellen és egyúttal győzelme is.
33. vers. Isten igéje ott volt ezeknek a hősöknek a kezében. Dánielt éppen úgy olvasták, mint Mózes törvényét. Az e korban keletkező apokrifok azt mutatják, hogy a kor sokat foglalkozott Isten igéjével; Dániel könyvének toldalékai pedig arra mutatnak, hogy sokat foglalkoztatták őket Dániel jövendölései. Sokan értelmesekké lettek és a többieket tanították, okosakká tették. Azonban a bátor tanítók közül sokan elestek kard, tűz, fogság és fosztogatás következtében. Az üldözés tovább tartott, de csak az ellenállást erősítette meg és legyőzhetetlenné tette. Az üldözés csakugyan csak napokig, csak egy ideig tartott, nem soká. Isten népének meg lehet a reménysége, hogy a szabadítás sietve jő.
34. vers. Antiochus támadása következtében tehát először leverettek a kegyesek, azaz az üldözés és a mészárlás sikerrel járt. De a leveretést „kis segítség” követte, amivel a jövendölés csak a Makkabeusok harcát jelölhette. Mielőtt a végső és legnagyobb üldözés az Isten népére szakadt volna, Isten még visszatartotta a történelem szekerét és egy időre „kis segítség” jött. Ez a lélegzetvételhez szükséges idő Isten ajándéka volt. Utána újra kezdődött a gonosz kifejlődése, hogy még nehezebb idők jöjjenek. Ez a visszanyúlás a régibe arra adott alkalmat, hogy sokan látszatból, cselből az Isten népe mellé állottak, kiknek szíve azonban gonosz volt. I. Makk. 6,21 skk; 9,23 mutatják, hogy ez a jövendölés a makkabeus-idő alatt is beteljesült már; későbbi időkre is megáll. Az istenteleneknek ilyen a világosság mellé állása, amikor azt az érdek megkívánja, képezi azt a mérget, amely az úgynevezett keresztyén társadalmat fertőzi s megtisztulni nem engedi. Kegyes látszat alatt a gonosz kovász eltevődik akkorra, amikor majd a rombolás munkája újra megkezdődhetik. Hogy Isten népe a gonoszt maga között megkíméli, ez az oka annak, hogy újabb s még borzalmasabb üldözések szakadnak rájuk.
35. vers. De éppen a szenvedések nyújtanak arra is alkalmat, hogy az Isten kiválasztottai „kipróbáltassanak, megtisztuljanak és megfehéredjenek a vég idejéig”. A szenvedések kettéválasztják az Isten külső népét. A búzának és a gyomnak külön kell válniuk. Érdekes a kitisztulás itt adott három állomása. Első a megpróbáltatás, mely az élet megszokott menetéből kidobja az embert. Második a megtisztulás, mely a szennyező elemek eltávolítását jelzi, tehát kiválogatódást.
Harmadik a megfehéredés, mely a léleknek belső megtisztulását jelenti, az indító okok kiválogatódását. A lélekben belül is kettéválnak a gonosz és a jó, az emberi és az isteni és a lélek a jót választja; ezáltal lassanként a jó kiűzi a szívből és azon át a lélekből a gonoszt. De az isteni megbocsátásnak nagy szerepe volt Dánielnél, mint azt már láttuk is Dániel imádságában, éppen az isteni bocsánatért küzdött. Az isteni megbocsátás az alap, amelyen a megtisztulás megindul és befejeződik.
A vég idejéig a hűségeseknek meg kell tisztulniuk, el kell készülniük. Egészen újszövetségi gondolat! De addig még van idő, halljuk. Ez a mondat: „még idő van a kitűzött időpontig” mutatja, hogy a jövendölés ezen a ponton időket ugrik által, hogy a történetet egy távolabbi időben folytassa majd s a 36. verstől kezdve az angyal már egy másik korszakban jár.
36. vers. Annál valószínűbb, hogy a jövendölés itt korokat ugrik által, mert ami a 36. versben olvasható, ismétlésnek éspedig felesleges ismétlésnek látszanék, ha nem a történet ismételné meg önmagát. Láttuk, hogy a 7. és 8. fejezet két különböző antikrisztusi korszakot jelöl meg, utóbbi a harmadik birodalomból, előbbi a negyedik a negyedikből származtatja le.
A 11. fejezet a harmadik birodalom Antikrisztusának sorsát rajzolja csodálatos részletekbe menően. A 36. verstől kezdve azonban szemmel láthatóan egy másik, éspedig a negyedik birodalomhoz tartozó antikrisztusi időbe lépünk át. Még az elbeszélés természete is feltűnően megváltozik ettől kezdve.
Míg eddig a szöveg részletező: ettől a verstől kezdve a szöveg a prófétálásnak másutt megszokott általánosabb alakját ölti fel. Mielőtt átmennénk ennek az új természetű jövendölésnek tárgyalására, még egyszer próbáljuk megmagyarázni, miért tér el az isteni jövendölés itt Dánielnél a másutt mindenütt található általános összefoglaló közlésektől és miért ad itt pontos időtartamokat, dátumokat, személyeket és apróra menő részleteket. Miért nincs hasonló a Jelenések könyvében, mely szintén az egyik antikrisztusi időre készíti elő olvasóit, t.i. a negyedik birodalom antikrisztusi korára. A Jelenések Könyve olyan olvasóközönségnek szól, melynek várakozása nem erre a földre, hanem a mennyre irányul, honnan a Megmentőt, Jézus Krisztust várjuk.
Ellenben Dánielnek az utolsó időről szóló jövendölése a harmadik birodalombeli Antikrisztus korára, tehát oly időre vonatkozik, amelyben Isten embereinek mennyei vigasza még ismeretlen leend.
A mennyei reménység elég arra, hogy kitartóan várni tudjunk a földi elsötétülés idején; ellenben mikor még ez a mennyi vigasz hiányzott, valami másra volt szükség, hogy ama sötét időben élő emberekben a prófétai szó legalább a biztonság érzetét felkeltse s megtartsa s ez a más volt a jövendölés csodálatosan pontos beteljesedése. Lépten-nyomon érezte az olvasó, hogy Isten mindent előre látott, úgyhogy mintegy kézen fogva vezeti övéit a nehéz időn által. Mikor a Dánielt olvasó zsidók ennek a részletes jövendölésnek beteljesedését szemlélték, mit érezhettek annál a felfedezésnél, hogy a jövendölés könyvében minden részletesen meg volt már írva!
S mit jelent ez még ma is nekünk, mikor a kissé ködösen elmosó prófécia mögött a beteljesedés nappali fényében felemelkedni látjuk a valóságot. De hogy kerül a harmadik és a negyedik birodalom Antikrisztusa egymás mellé? A bibliai prófétálások jellegéhez tartozik, hogy eszményeket, amelyeket a beteljesülésben sokszor évszázadok vagy évezredek választanak el egymástól s amelyek tipikusan egymásnak megfelelnek, úgy egymás mellett lát a látnok, mintha azok együtt vagy közvetlenül egymás után történnének. Jellegüknél, összefüggésüknél fogva csakugyan össze is tartoznak.
Ugyanezt a jelenséget találjuk itt is! Az antikrisztusi eszme és törekvés végigvonul az egész emberi történelmen, mint egy sötét fekete vonal. Különböző korokban sok Antikrisztus jelent meg, kik egymástól tanultak, kiknek működése egymáson épült fel, kik egymásnak sokszor hosszú idők távolában megfeleltek. Két Antikrisztus alakja azonban messze kiemelkedik a többiek közül. Ezeket Dániel, amint a 7. és 8. fejezetben leírja, a 3. és 4, világbirodalomból látja kinőni. Itt a 11. fejezetben a két Antikrisztus együtt jelenik meg, mintha összetartoznának egy történetbe, mintha egy személy volnának! A 35. versig a harmadik birodalom Antikrisztusáról van szó; a 36. verstől egyszerre áttér a negyedik birodalom Antikrisztusára. Mindkettő tökéletesen egy embertípushoz tartozik, azért a próféta együtt, egymás mögött látja őket.
Hívő magyarázók erőlködnek, hogy a fejezetzáró verseket is IV Antiochus Epiphánés szír király történetébe magyarázzák bele, de hiányoznak a magyarázathoz a történeti adatok. Ezért kritikus hajlamú, hitetlen magyarázók azt állítják, hogy a 35. verstől kezdve a prófécia nem vált be, s ezt azzal magyarázzák, hogy Dániel könyvét Antiochus Epiphánés kortársa s nem Dániel írta, ki a múltat jövendőnek írta le; amit előre kellett volna látni, abban tévedett.
Egyik rész sem jutott el arra a magyarázatra, hogy a 36. verstől kezdve a másik, a végső Antikrisztus alakja lép hirtelen a látnok elé, s a kijelentő angyal a látomás befejezéséül a világ történetének befejezését adja. A könyv fejezetekre osztása későbbi munka, s így a 11. fejezet végének és a 12. fejezet kezdetének elválasztása erőszakos művelet. Ami a 12. fejezetben kezdődik, természetes és szoros folytatását képezi a 11. fejezetben foglaltaknak.
Pedig a 12. fejezet félreismerhetetlenül a végső időről szól, a feltámadásról (12,2); meg is mondja az angyal (12,9. 13), hogy végső időre szól a jövendölés. Érdekes, hogy szemben az újabb (nem a legújabb) magyarázókkal, kik a 36. vers királyában IV. Antiochust látják, a régi magyarázók mást látnak; Nagy Konstantint, magát a római államot (többek között Kálvin) vagy az újtestamentumi Antikrisztust (Hieronymos, Therodoretus, Luther, Ökolampadus stb.), bár más kérdés, hogy kit gondoltak újszövetségi Antikrisztusnak.
De az angyal előtt nem római pápa, vagy valamelyik protestáns nagyság jelenik meg, mint Antikrisztus, hanem az utolsó idő világfejedelme, ki bár a keresztyénséget megtagadja majd s egy újfajta pogányságot honosít meg, mégsem lesz pap, hanem világi fejedelem. Dániel kijelentő angyala sem hadi vállalkozásokról beszél, hanem az új vallást és az új társadalmi berendezkedést írja le, melyet az Antikrisztus meg fog valósítani, mely azonban IV. Antiochus korára kevésbé vagy alig illik. Először azt említi az angyal, hogy ez a király kénye-kedve szerint fog cselekedni, azaz semmi szokás, illem, erkölcs nem fogja korlátozni, visszatartani, túlteszi magát mindenen, ami addig emberi törvény volt.
És csakugyan Pál II. Tessz. 2,8-ban a törvénytelennek, a 3. v-ben pedig a törvénytelenség emberének mondja az Antikrisztust, ki felfuvalkodottan szembeszegül mindennek, amit istennek vagy istenfélelemnek mondanak (4. v.). Ugyanezt mondja Dániel angyala: „minden isten fölé emeli magát”, „felfuvalkodik”. Az utolsó Antikrisztust isteníteni fogják. Istenek Istene alatt a Szentírás csak Jehovát érti, a Biblia Istenét. Bár ez a vonás bizonyos fokig illik IV. Antiochusra is, de mivel Antiochus Zeüs buzgó tisztelője volt, sokkal jobban illik az utolsó Antikrisztusra (Jel. 13,6), kiben a pogány istenek iránt sem lesz tisztelet s kinek az istenkáromlás fő vonása lesz.
A „szokatlan” vagy „csodálatos” dolgok, melyeket ez a király Istennel szemben hánytorgatni fog, szintén inkább megfelelnek a végső antikrisztusi időnek, mert ez az Antikrisztus fog hozni olyan fellendülést vagy legalábbis fog dicsekedni olyan fellendüléssel, amilyen a világban még nem volt; a végidőre tökéletesen illik ez a jellemzés.
A „sikeres lesz” kifejezés nem illik IV. Antiochusra, kit különösen a déli királysággal szemben inkább a sikertelenség jellemzett; semmikép nem illik rá ez a hozzátétel: „amíg a harag teljességre jut”. Ellenben nagyszerűen illenek e szavak az utolsó napok Antikrisztusára, ki mindaddig, amíg Isten haragja (az utolsó csapások) az emberiséget érni fogják, sikerről sikerre fog haladni és csak hatalma teléjében éri utol hirtelenséggel a veszedelem. Ezek a súlyos szavak: „amíg... ami ki van tűzve, megtevődik” igaz és teljes értelmüket szintén csak az idők végén kaphatják meg, amikor minden megtevődik, amit Isten az emberi történelmet illetően maga elé kitűzött.
37. vers. A következő vonás, hogy atyáinak isteneit nem veszi tekintetbe, szintén kevésbé illik Antiochusra, ki a jeruzsálemi templomba Jupiter-oltárt, állíttatott és a zsidókat arra kényszerítette, hogy azon áldozzanak; ellenben teljes mértékben illik a végidő Antikrisztusára, kinek fellépését az apostasia fogja megelőzni, ki tehát atyáinak Istenét meg fogja tagadni. (A héber alóhe fordítása egyes számmal éppen úgy lehetséges, mint többes számmal.) Az utolsó Antikrisztusra vonatkozólag rendkívül fontos jellemvonás az atyák Istenének megtagadása, mert hiszen az istentelen emberiség fejlődésének éppen végpontja lesz az emberimádáson át a tiszta sátánimádásra való eljutás, tehát a keresztyének Istenének, a mennyei Istennek elvetése. Antiochusnál egészen értelmetlen a „nők epedésére nem ügyel” megjegyzés, mely az eredeti szöveg pontos fordítása.
Éppen mert Antiochusra ez a vonás nem illik, más értelmet próbáltak adni a szövegnek s azt elcsavarták. A nőnek a férfi után való epedéséről beszél I. Móz. 3,16: „Férjed után lesz epedésed, ő meg uralkodik rajtad!” Ezt büntetésül mondta Isten; de az isteni átok áldássá változhat s a nő alárendelt helyzete az Évában megrontott női lélek gyógyulására vezethet, ha a nő ezt a helyzetet önként elfoglalja; míg a női lélek további romlására szolgál, ha a nő az Istentől rendelt helyzet ellen fellázad, ha a férfitől függetleníteni akarja magát.
Istenellenes minden női emancipációs mozgalom, mely a nők helyzetét javítani akarja. A nő a maga alárendelt helyzetében többet tud elérni, mint az ellen rugódozva. IV. Antiochus Epiphánés tudomásunk szerint semmit sem tett a női nem emancipációjára s a női lélek férfi után való epedésének kiirtására. Ellenben az utolsó Antikrisztusi korra nézve fontos vonást jelent az a törekvés, hogy a férfi ne uralkodjék a nőn, s így a női lélek lázadó, gonosz vonásai szabadon kifejlődjenek: Sátán sok mindent úgynevezett felvilágosodott, a férfitól magát függetlenítő nő által ér el, amire a férfi nem vállalkozik oly könnyen.
Az utolsó antikrisztusi szervezkedésnek útjában fog állani a házasság intézménye is, mely egy férfi és egy nő között fakadó állandó viszonyon alapul s jobban megfelel majd az az állati állapot, melynek szabályozója nem a férfi, hanem csak a nemi élvezet után való vágyakozás s mely ugyanahhoz a férfihoz nincs kötve.
Ilyen törekvések Antiochus idejében egyáltalán nem voltak; ellenben korunkra feltűnően jellemzőek e törekvések. Láttuk, hogy Antiochusra nem illik az a kifejezés sem, hogy „semmiféle istenre nem ügyel”, mert bár magát minden fölé emelte, bizonyos pogány kultuszt ő is űzött. A mondat ellenben pontosan megfelel Jel. 13,12-nek, hol a fenevad imádásáról van szó.
38. vers. Hogy az ezután következőket Antiochusra lehessen magyarázni, a magyarázók megteszik Jupiter-Zeuszt, kinek tiszteletét Antiochus terjesztette, a háború istenének, ami az sohasem volt: ő volna szerintük az „erősségek istene”. Ez erőltetett magyarázattal szemben azonban meglepően illik a mondat az Újszövetségben festett végidő folytonos háborújára, s háborús pszichózisára, amelyről Jézus is beszél (Máté 24,6): Ez az idő lebeghetett Dániel angyala előtt is, mikor az Antikrisztusról azt mondja, hogy az „erődítések istenét fogja tisztelni”, vagyis a háborús készülődések, felszerelések fogják főgondját képezni.
Ma is érthető az ilyen szólásmód: a háború istenének szolgál. Bár Antiochus sokat háborúskodott, korára mégsem áll ez oly mértékben, mint az utolsó idők antikrisztusi idejére. A tékozló Antiochusra a következő mondat sem illik annyira, mint az utolsó világuralkodóra, hogy „arannyal, ezüsttel, drágakövekkel és drágaságokkal tiszteli” istenét, t.i. a háborút, hogy a világ minden jövedelemforrása és munkás keze a háború szolgálatába lesz beállítva.
39. vers. Az ezután következő mondat egy új társadalmi berendezkedés képét állítja elénk, melyben azok kapják a vezető szerepet, a hatalmat és a gazdagságot, akik az új háborús isten, kép nélkül szólva: az új háborús pszichózis hívei. Aki az új világhódító programot elismeri s magát annak szolgálatára rendeli, az kap az új államrendben „nagy tisztességet”, azokat „rendeli sokak fölé kormányzóknak és azoknak oszt jutalmul földeket”. Hogy egyes esetektől eltekintve, amilyenek minden korban történtek, Antiochus valami feltűnő új társadalmi elhelyeződést igyekezett volna eszközölni, arról nem tud a történelem; de, hogy az utolsó idő eseményei az irányban fejlődnek, az világszerte megfigyelhető.
Tulajdonképpen a hűbéri társadalmi rend is ilyen jutalmazások által fejlődött ki; de akkor az ajándékozással olyan uralkodók biztosítottak maguknak híveket, akikben bizonyos istenfélelem lakott és a rájuk bízott országot a keresztyén felelősség több-kevesebb mértékével kormányozták Isten előtt.
Az utolsó világuralkodóból éppen ez a felelősségérzet fog kiveszni, mint ahogy az IV. Antiochus Epiphánésből is hiányzott. De amíg Antiochusnak nem volt még módjában ilyen társadalmi átalakulást véghezvinni, az utolsó világuralkodó idejében a régi társadalmi rend annyira megvénhedik, hogy az Antikrisztusnak módjában lesz a világra bizalmi embereiből hozzá hasonló embereket ültetni.
Ha tehát a 36-39. versek tartalmát a megelőző versek tartalmával összehasonlítjuk, nem nehéz megállapítani, hogy a jövendölés természete a 36. verstől kezdve megváltozik. Itt már nem eszményeket jövendöl a kijelentő angyal, hanem belső fejlődést ír le.
A 40. verstől fogva ugyan újra eseményeket jövendöl az angyal; sőt úgy hangzanak a mondatok, mintha a szereplők ugyanazok volnának, mint a megelőző részletes jövendölés szereplői voltak: észak királya, dél királya s mintha az előzőkben festett harcok folytatódnának mégis. A 40. verstől elmondott események IV. Antiochus életébe nem illeszthetők be; tehát más uralkodóra vonatkoznak. Ha helyes az a megállapítás, hogy az utolsó napokra vonatkoznak, akkor ma még semmiféle megtörtént eseményekkel nem azonosíthatók s így megfejtésüket arra az időre kell hagynunk, amikor a beteljesedés eljön.
Arra vonatkozólag azonban, hogy a végidőbeli politikai helyzet és hatalmi viszonyok igen hasonlók lehetnek az Antiochus korabeli események viszonyaihoz, jelentős adataink vannak máris.
Az események súlya Európáról a Közel-Keletre helyeződik lassanként át. A zsidóság régi hazájában újra megvetette lábát. A déli ország, Egyiptom éppen most feszegeti az angol gyűrűt, amelyben él. Az északi ország most nem szír-görög birodalom, hanem messzebbről fenyeget és szláv vezetés alatt áll. Ki tudja, hogy ezek közt az országok között vagy más országok között áll-e elő olyan viszony, mely a régi politikai állapotokhoz hasonló helyzetet állít elő!
A látnok előtt a jövő természetesen csak az akkori eszközökkel és képekkel jelenhetik meg: harci kocsik, lovak és sok hajó szerepel a látomásban. A lényeg nem változik, ha ezek helyett egyszer tankok, autók és modern hajók fognak megjelenni.
Hogy ez a borzalmas sereg „országokat fog elsöpörni”, az megint oly vonás, mely érthető, ha a támadás messzi birodalomból jön, mely előtt országok feküsznek, amíg a déli országhoz elérkezik, de amely egészen túlzásként hat, ha Antiochusra alkalmazzuk.
41. vers. Mikor Antiochus Epiphánés a szent föld ellen indult, Ammón és Edóm segítséget nyújtottak neki Izrael ellen: ellenben Móábról egy szó sem esik a Makkabeusok könyvében, mivel ez az ország ekkorra már beolvadt ama törzsek közé, melyeket arabok név alatt ismerünk.
Ha Dániel könyvét olyan ember írta, ki a történet idejében élt, ilyen baklövést nem követett volna el. Van azonban egy prófétai képes nyelv, mely megnevezett személyek vagy népek alatt hozzájuk tipikusan hasonlító, de még ismeretlen személyeket és népeket vonultat fel.
Móáb fogalmilag hozzátatozik Ammónhoz és Edómhoz. Ha pedig fogalmilag kell ezeket az országokat tekintenünk s nem történeti megvalósulásnak, akkor világos, hogy a támadó népek alatt a jövendölés oly népeket vagy embereket ért, akik a megtámadotthoz közel állanak, de az utolsó napok viharai között cserben hagyják a szorongatottakat.
Képes értelemben tehát jelölhetik azokat a keresztyéneket, akik keresztyén társaikhoz hűtlenek lesznek és a támadó fenevad oldalára állanak. Ilyen képes elnevezés az újszövetségi nyelvben ismerős; íme itt kezdődött el.
42. vers. A támadó északi királynak itt oly sikert tulajdonít a jövendölés, amely Antiochus Epiphánésnek sohasem jutott részéül. Antiochus Epiphánés nem diadalok után, hanem csúfos megszégyenítésképpen lemondani kényszerült Egyiptomról. Egyiptom a megszégyenülés után sohasem esett Antiochus kezébe, tehát a jövendölés nála nem vált valóra.
43. vers. Líbia és a kusita föld Antiochus kezére nem kerültek, tehát a jövendölés vagy hamis, vagy másra vonatkozik. Ha az itt említett zsákmányolás korábbi fosztogatásaira vonatkoznék, akkor ezt itt említené az angyal. A jövendölés e részében a nevek éppen annyira képes értelműek, mint Jel. 20-ban, hol Góg és Mágóg még eljövendő s egykori nevén még ismeretlen népet és királyát jelölik.
Fontos a jövendölésnek az a része, hogy az utolsó világuralkodó rendkívüli mértékben zsákmányéhes lesz és az emberiség egy addig sohasem látott harácsolásnak lesz kitéve.
44. vers. A következő vers tartalma sem teljesedettbe IV. Antiochus uralkodása idejében. Ellenben egyezik ez a jóslat azzal a jövendöléssel, hogy az utolsó világbirodalom cserép és vas keveréke lesz, tehát rendkívül ingatag.
A rendkívüli harácsolás állandó nyugtalanságban tartja a világbirodalmat és egyszer az általános elégületlenség forradalmi megmozdulásokat vált majd ki. Az elvakult világuralkodó oly meglepőnek fogja tartani, hogy a meghódított népek a zsákmányolást nem tűrik, hogy a forradalom hírére tüzes haraggal vonul ki a lázadók ellen és sokak elpusztítását tűzi ki maga elé.
45. vers. Ami most következik, az szintén hiányzik IV. Antiochus Epiphánés életéből, de pontosan megtalálható a Jelenések könyve jövendölésében a második Antikrisztus sorsában. A nagy harmageddoni csatára gondolok, melyre a Biblia utolsó könyve többször céloz (Jel. 16,12-16; 19,19-21) s melyben a fenevad a mennyek népe ellen is támadni merészel, de nyomorultul elvész, mert a visszatérő Jézus szájának leheletével fogja elpusztítani a támadók seregét. A végső csata egyes részleteit majd a beteljesülés fogja földeríteni; azért ezekre nem térhetek ki.
A „szent dicsőség hegye” és a tenger közötti terület mindenesetre délebbre fekszik, mint a Harmageddon szóban foglalt Megiddó hegye, azaz a Kármel; de lehetséges, hogy a Kármel délkeleti nyúlványánál gyülekező csapatok délebbre vonulnak majd és a megsemmisítő vereség ott éri őket és gonosz vezérüket, a fenevadat.
Az utolsó világbirodalom utolsó uralkodója az özönvíz előtti és sodomai emberek példájára teljes biztonságban fogja magát érezni pompás tábori sátorpalotájában, s hirtelen jön rá a vész: a mennyei fehér lovas sereg látomása, mellyel szemben erejüket vesztik majd, és elhullanak a csatatéren. Ezzel a sereggel szemben „nem lesz számára segítség!” Az utolsó pillanatban rettentő félelem üli meg a sereget és annak vezérét, s nem ok nélkül, mert az Antikrisztus és annak egyházi segítsége, a hamis próféta elevenen fognak a kénköves tüzes mocsárba vettetni (Jel. 19,20).
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 172–181. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése