Tizenkettedik rész
1. vers. Az olyan időmeghatározás, mint „abban az időben”, nem jelent évnyi, sőt századnyi pontosságot sem; mert a prófétai látás természete szerint a jövő összetartozó eseményei egy vonalon látszanak, még ha hosszú idő választja is el őket egymástól. Az „abban az időben” azt jelenti, hogy a végidőben és nem a véget megelőző években vagy évszázadokban, még ha egyes eseményeket az ezeresztendős uralkodás választja is el egymástól.
Az antikrisztusi idő, Jézus visszajövetele, 1000 éves uralkodása, az utolsó ítélet és a világ pusztulása mind az „abban az időben” kifejezéssel jelölt korszakhoz tartoznak, noha jóval több, mint 1000 év időtartamára oszlanak szét. Mihály főangyal szereplését a Jelenések könyve az antikrisztusi három és fél év elé teszi s ez a szereplés abban áll majd, hogy a mennyben vádoló Sátánnal és angyalaival harcot kezd és őket angyaltársainak segítségével az égből leveti, mit Jézus előre látott és megjövendölt (Jel. 12,7-8; Luk. 10,18). Ettől kezdve Sátán minden figyelmét a földre összpontosítja és annak következménye lesz az antikrisztusi uralom.
Érdekes tény, hogy Mihály mindig az Isten népének mennyei pártfogója, fejedelme; Jézus előtt az ótestamentumi zsidó népé, Jézus után az újtestamentumi népé, az egyházé. Ez a kifejezés: „ki néped fiai fölött áll” a látnok idejére vonatkozik, mikor a testi Izrael volt Isten népe; míg a jövendölés beteljesülésének idejében Mihály már a szellemi választott nép fölött fog állani, mely a testi nép helyére lép.
A megjövendölt idő csakugyan „nyomorúság ideje” lesz, oly nyomorúságé, „amilyen nem volt, mióta a földön emberek vannak” (Jel. 16,18). Ismét használja az angyal az „abban az időben” kifejezést az Isten népének megmenekülésére. Az elképzelhetetlen nyomorúság idejében Isten népe vágyakozva fog az ég felé tekinteni s egyszer „megjelenik az ember Fiának jele az égen” és a szabadítás vele jön.
A nyomorúság közepéből (és nem előle) kiragadják az angyalok Istennek népét (Jel. 3,10. hol a magyar fordítás pontatlan; Máté 24,30, 31, 41, 41). Természetes, hogy azok, akikért az angyalok elmennek majd és kimentik őket az üldözésből, égi könyvekben lesznek följegyezve, az élet könyvébe.
2. vers. A következő mondatban az angyal együtt mutatja be azt, ami az 1000 éves uralkodás előtt és után fog történni: az első és második feltámadást; az elsőt örök életre, a másodikat életre és a második halálra, mint ahogy ezt Jézus a Ján. 5-ben közölt beszédében is tette (23-29); csakhogy beszédében elválik egymástól a két feltámadás (25-29). A kétféle feltámadás még világosabb szétválasztása későbbi kijelentésnek volt fenntartva (I. Tessz. 4,13-14; Fil. 3,14; Jel 20,4, 11 skk.). Az „örök undor” kifejezés megfelel a második halál kénkövének. De ha ez a kifejezés kétség nélkül a második feltámadásra és utolsó ítéletre utal is, mindjárt utána a
3. versben ismét az első föltámadás részeseire tekint: „akkor az okosak ragyogni fogni, mint az ég mennyezetének ragyogása”. Ezek az okosok vagy értelmesek azokból fognak állani, akik az elmét elhomályosító gonosz időkben az isteni világosságot megtalálják és hirdetik, s nem az 1000 éves birodalom lakóiról van szó, kiknek nem lesz nehéz az igazságot meglátni és megragadni.
Csak ebben az időben lehet szó arról is, hogy az antikrisztusi igazságtalanságból „sokakat az igazságosságra vigyenek”. „Ég mennyezete” és „csillagok” ugyanazt jelentik s együtt gondolatritmust alkotnak. A fizikai ég csillagai a szellemi ég csillagainak jelképei, s e-világ szellemi éjszakáját ragyogják be.
Az Istentől elhívott és nevelt tanítókról van itt szó, kiket nem emberi bölcsesség oktatott, hanem akik nehéz küzdelmek, szenvedések között nyerték el az igazi világosságot. Ha az emberi elsötétülés legteljesebb példánya: az Antikrisztus az idők végén fejlődik ki, az isteni titkok ismerőinek világossága is az utolsó időkben lesz teljes.
Ez a szellemi fény azonban nem egy időre lesz a küzdők tulajdona, hanem örökké fog fényleni bennük, vég nélkül; ami azt jelenti, hogy akik most a szenvedés iskolájában ragyogó csillagokká lettek a szellemi égen, azok az 1000 éves birodalomban az új földön is tanítani fognak.
4. vers. Ezek a „csillagok” „akkor” az utolsó időben fognak ragyogni, mert addig a jövendölés le lesz zárva, s a könyv „lepecsételve”, hogy az emberek ne értsék meg előbb, mint ahogy arra szükség lesz. Isten igéjét csak akkor értjük, amikor arra a szent Szellem világosságot vet; enélkül nincs írásismeret. Dániel könyvét az elmúlt időkben sokan magyarázták, de a könyv teljes megértése az utolsó idők „okosai” számára volt fenntartva. A lepecsételés a kijelentés angyalainak szólt, kik világosságot e könyvre nézve nem adhattak az Istentől kitűzött idő előtt. Ám az utolsó időben sokan fogják a könyvet kutatni és ebben az utolsó időben a tudás egyszerre csodálatosan gyarapodni fog. Sokan fognak kutatni is; az embereket valami csodálatos vágy fogja hajtani az utolsó dolgok megismerésére és megértésére.
De ha ez így van, miért nem adta Isten ezt a dánieli kijelentést később? Miért nem adja akkor, amikor szükség lesz rá? Azért, mert a könyv más és nem az utolsó időkre vonatkozó próféciákat is tartalmaz, melyek az utolsó idők fényében érthetők meg. Részleges fényt azonban a megelőző idők próféciáira is vetettek. Meg aztán az utolsó időben világítania kell még annak a fénynek is, hogy Isten ez idők eseményeit évezredekkel előre megmondta.
Annak az időnek állapotát, amelyben Dániel ezeket a sorokat leírta, nemcsak nagy időtávolság, hanem nagy szellemi, tartalmi különbség is elválasztja attól az állapottól, amelybe a világot és a választott népet ez az utolsó időre szóló jövendölés helyezte.
E prófécia születésének idejében a zsidó nép szabadságot kapott a fogságból való hazatérésre és a templom felépítésére, úgyhogy a világbirodalom nem volt oly ellenséges, mint lesz az utolsó időben; a választott nép csekély volt, ellensége sok és hatalmas, és bár két próféta, Haggeus és Zakariás világítottak neki, valami nagy megvilágosodásról és sok értelmes előállásáról nem lehetett szó.
A megjövendölt korban ellenben, melyet az „abban az időben” kifejezés jelez, a világbirodalom ura a választott nép legnagyobb ellensége lesz, hirtelen veszedelem éri utol és vele együtt Isten népének összes ellenségei elpusztulnak; de még mielőtt ez az ítélet elkövetkeznék, az okosok száma megszaporodik s a kiválasztott nép minden veszedelemből megmenekül.
Némely hitetlen magyarázók a könyv szereztetési idejét a Makkabeusok korára teszik, hogy a könyvet annak jövendölő jellegétől megfoszthassák. A Makkabeus korban is élt ugyan egy Antikrisztus; de a jövendölésben jelzett hatalomra nem jutott; elpusztult ugyan, de nem azzal a feltűnő istenítélettel, amelyet a prófécia megjövendöl; a választott nép kapott ugyan enyhülést, de a nyomorúságból meg nem menekedett és akkor világító okosok és jövendölő próféta nélkül szellemi félhomályban maradt: a jövendölés a Makkabeus-korra semmiképpen sem illik hát. Ez a jövendölés nyilván a végkifejlést mutatja be, nemcsak a választott nép, hanem az egész emberiség végső állapotát és sorsát, tehát az ítéletet is. A Makkabeusok korában nem nyílt meg Dániel jövendölésének értelme, mint azt az utolsó időre jövendölte a könyv: jól szemléltetik ezt azok az apokrifus függelékek, melyeket ebben a korban írtak Dánielhez.
IV. Antiochus Epiphánés és a zsidóság viszonya sokkal tisztázatlanabb volt és maradt Antiochus halála után is, minthogy ez a viszony a végkibomlás jellegét hordozta volna magán.
Antiochus Epiphánés letűntével a helyzet nem lett tisztázottabb. A görög birodalom helyére új világbirodalom lépett, a római, és a választott nép és a római világbirodalom között új viszony fejlődött, melyben még jobban eltűnt a kiválasztott nép és a hódító közt lévő erkölcsi szakadék, mint ez a megelőző világbirodalmak idején megfigyelhető volt. A világító csillagok, az okosok még jobban elfogytak.
Még hosszú fejlődésre volt szükség, míg a választott nép és a világbirodalom urai között az az ellentét állhat elő, amelyben Isten az egyik mellé egészen odaállhat s a másikat egészen elvetheti. Ennek az ellentétnek kifejlesztésére a testi választott nép, a zsidó nem is volt képes: helyét egy szellemi választott népnek kellett elfoglalnia s ebből a szellemi választott népből sok értelmesnek kell még előragyognia.
5. Vers. A szellemvilágnak több tagja állott a Hiddékel (Tigris) folyam partján, ahol Dániel a fénylő tűztestű s gyolcsba öltözött férfi látomását látta. Ezek a szellemi lények nem mindannyian mutatják meg magukat Dánielnek, csak akinek vele valami közleni valója volt. Dániel tehát csak azokat az angyalokat pillantotta meg, akik vele magukat észre akarták vétetni. A szellemi lények meglátása e szellemi lények akaratából folyik: aki közeledik s észre akarja magát vétetni velünk, láthatóvá lesz nekünk a saját akaratából.
Éppen ezért ezek a látomások nem a valóságot mutatják, hanem a szellemi valóság ránk gyakorolt hatását. Most a Hiddékelnél táborozó angyalok közül két új szellem keresi Dániellel az érintkezést, s azok hirtelen láthatókká is válnak számára: egyik a folyamnak egyik, a másik a másik partján áll, jelképezve az angyaltábort, mely a folyamnak két oldalát megszállotta.
A Jelenések könyvében említett „sok víz”, a tenger, mely Jel 17,15-nek megfelelően Dánielnél is a föld népeit, tömegeit, nemzeteit és nyelveit jelképezi, honnan a fenevadak fölszállottak (Dán. 7,3), itt egy csekélyebb vízzel van helyettesítve, a Hiddékel folyammal, de a víz körül táborozó angyalok itt is a népek sorsán őrködő szellemvilágot képviselik. Ezek az angyalok tehát a népek körül teljesítenek szolgálatot.
E szolgálatot nemcsak az a néhány főangyal végzi, akikkel Dánielnek előbb dolga akadt: a főangyaloknak egész sereg alsóbbrendű, szolgálattevő angyal áll rendelkezésére, segítségére. De a viszony ezek között a magasabb s alacsonyabb angyalok között nem az a bizalmatlan, a másikat távol tartó, gőgös szembenállás, amely földi urat és szolgát egymástól elválaszt; hanem bizalmas, bátor, testvéri összeköttetés, amely őket nemcsak egymás fölé és alá, hanem egymás mellé is állítja. Alacsonyabb angyalok igen sokszor hoznak utasítást a magasabb angyaloknak, mint ahogy Jézusnak is vittek, amikor ez a földön járt.
6. vers. Most is egészen bizalmasan kérdi az egyik alább rendelt angyal a folyó fölött lebegő főangyaltól: „Meddig húzódik e csodálatos események vége?” A kérdésben, melyért egy büszke földi úr megharagudott volna, ott van a még magasabb helyről jövő akarat, hogy a főangyal Dánielnek fölvilágosítást adjon, tehát a kérdés utasításféle, melyet az alsóbbrendű angyal csak közvetít, mint ahogy földi viszonyokban is a küldönc alsóbb rangú. A folyóvíz fölött tehát a népek, nemzetek, nyelvek fölött álló vezérlő angyal van hivatva arra, hogy a kérdésre választ adjon, mert ő mélyebben lát be a népek sorsába és Istennek rájuk vonatkozó tervébe. Olyanféle ennek az alsóbb szolgálatot végző angyalnak a kérdése, mint András és Filep jelentése Jézusnak, hogy a görögök beszélni óhajtanak Vele (Ján. 12,22). Az alsóbbrendű angyal észreveszi a Dániel lelkét eltöltő kérdést és várakozást és Isten felismert akaratát és Dániel óhaját egyszerre képviseli. Hiszen Dániel azt akarja tudni, meddig tart a gonosz dühöngése, és mikor szakad félbe a választottak nyomorúsága. Közönséges emberi kérdés, mely minden Istenre váró embert szíve mélyén érint és sokszor gyötrődve foglalkoztat. Még a menny békéjét élvező vértanúkat is ez a kérdés foglalkoztatja (Jel. 6,10).
7. vers. A főangyal válasza fölöttébb érdekes: bizonytalan és mégis valami biztos támaszt nyújtó. Bizonytalan, amikor azt mondja: „idő, idők és félidő múltán”, mert ugyan valószínű, hogy az idő alatt évet kell érteni, mint más helyeken is, de azt mégis a bizonytalanságban hagyja; másrészt nem mondja meg, hogy mitől kell számítani a három és fél évnyi időt, mert az ilyen meghatározás: „mikor befejeződik a szent nép hatalmának szétszórása” túlságosan általános és távol van attól a pontosságtól, amelyet a három és fél év kifejez, ha ugyan a 3 és ½ év csakugyan szó szerint értendő és az is nem képes értelemben tekintendő csak.
A 3 és 1/2 ugyanis a 7-nek a fele, tehát az Isten szentségét jelentő számnak fele. A 3 és 1/2 azt jelenti, hogy az így megjelölt idő csak félmunkát foglal magában, melyre el kell következnie a másik félnek, az isteni helyrehozásnak.
De még ha a számérték érvényes is és a 3 és 1/2 esztendő szó szerint veendő, még akkor sem lehet napra vagy hónapra kijelölni, sőt még évre sem a zsidóság szétszóratásának végét, úgyhogy az így kezdődő évszámítás egészen bizonytalan.
Ezért az „idő, idők és félidő” meghatározást jobb képes értelemben hagyni, mire a határozatlan kifejezésforma is utalni látszik bennünket.
Izrael szétszóratásának vége nyilván Izrael államának helyreállítását jelenti, minél megint kétes, hogy az olyan kicsiny kezdet, mint amilyen a mostani Izrael állama, tekintendő-e a szétszóratás végének; hiszen a nép zöme még mindig szétszóratásban él a világban.
Az a véleményem tehát, hogy az angyal szándékosan hagyta kis mértékű bizonytalanságban a feleletet s ezzel a bizonytalansággal azt akarta mondani, amire Urunk is intett bennünket, hogy annak a csodálatos eseménynek idejét kiszámítani nem lehet; azt a napot nem tudják az angyalok sem, a Fiú sem, csak az Atya.
Annyit mégis elárul a 3 és 1/2 esztendő, hogy az idő, ameddig a végső időben várakozni kell, igen csekély; hogy akkor nem kell már túl soká várni, vagy amint Jézus mondotta: a választottak kedvéért Isten megrövidítette azokat a napokat.
Erre esküdött meg hát mindkét kezét fölemelve, tehát teljes bizonyosságot adni akarva, az angyal. Az eskü arra is szól, hogy akkor majd „mind a dolgoknak” is vége lesz, azaz eljő a végső felbomlás és egy új teremtés ideje.
Dániel még nem látta az 1000 esztendős uralom közbejövését, hanem az Antikrisztus végét és a világ pusztulását együtt látja. Későbbi jövendölésnek volt fenntartva a kettő széjjelválasztása.
8. vers. Az angyal bizonytalan válasza után egészen jogos és természetes Dániel nyilatkozata: „Hallottam ezt, de nem értettem meg” és természetes, hogy a kérdést újra felteszi: „Uram, mi lesz e dolgok kimenetele?” vagyis az utolsó része.
Dániel nem a vég időpontja felől érdeklődik, hanem az utolsó állapotok milyensége iránt.
Az angyal válasza ugyanis megfelel annak, amit Jézus mondott a végidők természetéről: amikor megtagadta az időpont megjelölését, de elsorolta azokat a jeleket, amelyekről föl lehet ismerni, hogy már közel van a vég, az ajtók előtt (Máté 24, 32-33).
Dániel pontos meghatározást vár. E csodálatos megérzéssel alkalmazkodik a mennyei lehetőségekhez és már nem a vég időpontját kérdezi, hanem a fejlődés menetét, a dolgok kialakulásának módját, amit Jézus ismertető jeleknek mondott, hogy azokról a végső idő felismerhető legyen.
9. vers. Az angyal válasza azonban ebben az esetben is kitérő volt. Isten nem ád bővebb felvilágosítást: „Eredj el, Dániel!” szól az angyal, mi azt jelenti, hogy a kihallgatásnak vége. „Eredj el, mert el vannak zárva és le vannak pecsételve a dolgok a vég idejéig.” Hogy „el vannak zárva”, csak azt jelenti, hogy Isten nem akar a végső eseményekből és állapotokból több részletet megismertetni annál, amit Nabukodonozor királynak és Dániel prófétának már úgyis tudtul adott. Hogy „el vannak pecsételve”, azt jelenti, hogy isteni akarat bélyege őrzi őket, hogy kideríthetők ne legyenek s azok az angyalok, akik talán többet mondhatnának, látják az isteni pecsétet és hallgatnak.
De vannak dolgok, melyeket az angyalok sem tudnak. Isten „nem engedi magát megkérdezni” e dolgokban; szántszándékkal rejti el a jövőt, hogy az ember ne a jövőbeli jutalmat vagy veszélyt nézze, hanem a jelen igazságosságát és magát ahhoz szabja; hogy ne érdek indítsa a jóra, hanem az Isten iránt való szeretet. A végső időben azonban kinyílnak a rejtett titkok; a Bárány letépi a rájuk ütött pecsétet, amint azt a Jelenések könyvének 6. skk. Fejezetei elbeszélik. Vannak azonban titkok, melyek fel nem nyílnak addig, míg a titkokat őrző tekercs utolsó pecsétje is le nem hull. A vég idejéig tehát vakon kell előre haladnunk és hinnünk! Miért van szükség erre a vakságra? Erre adja a választ az angyal következő szava.
10. vers. „Különválnak majd, megtisztulnak és próbát állanak ki sokan; a gonoszok gonoszul cselekszenek és egy gonosz sem jut értelemre; de az okosok érteni fognak.”
Tehát a vég elrejtésének célja: szétválasztani az embereket és kiválogatni azokat, akik próbát állanak ki, vagyis különválasztani a kipróbáltakat.
A szétválasztáskor külön lesznek a gonoszok és külön az okosak. Gonosznak a rossz szándékú embert nevezzük és okosnak azt, aki meglátja a végső, isteni okosság követelését és nem engedi magát félrevezettetni az ideig-való érdekek csalétkétől. A gonoszok tovább is gonoszok maradnak; nem igaz tehát az újabb, úgynevezett „naturális” felfogás, hogy az emberek csak abban különböznek egymástól, hogy a jó és rossz különbözőképp keveredik bennük. A bibliai álláspont, melyet Jézus is vallott az, hogy az emberek között vannak jók és gonoszok, igazságosak és igazságtalanok, még ha a jók, illetve igazságosak maguk is bűnösök, csak Jézus vére által tisztulnak meg s lesznek fehérekké.
A szándék választja ketté az embereket, nem az élet külső formája, melyet látunk. A rejtett szándék csak egyelőre rejtett, egy idő múlva kiütközik és éppen ezért van szükség a fejlődés idejére, azonkívül a végső cél elrejtésére, hogy az ne befolyásolja kifejlődésükben az embereket.
A kísértő olyan célokat láttat, olyan reményeket ébreszt, melyek a gonoszokat felbátorítják s így azok tovább is nyugodtan tehetik a rosszat.
Ellenben akik az igazságosságot szeretik, amellett fognak maradni, még ha pillanatnyi érdekeik az ellenkezőt javallnák is. És éppen mivel a végső érdek el van rejtve és mert e-világ folyása szerint a pillanatnyi érdekek a gonoszat pártolják, válnak szét azok, akik a pillanatnyi érdekért megtagadják a jót és azok, akik a pillanatnyi érdeket félredobva, egy magasabb okosságtól indítva a jót választják. Hogy csakugyan az igaz szándék dönti el, hogy valaki Isten kiválasztottai közé tartozik, azt II. Tim. 2,19 is igazolja, mely szerint a kiválasztottak egyházának tagjait arról ismerjük meg, hogy az igazságtalanságtól elállanak.
A gonoszoknak utolsó időbeli nagy szakadását az igazságosaknak a hamisságtól való elszakadása előzi meg. A gonoszok tehát nem azért nem jutnak el értelemre, mert nincs hozzá eszük; hanem mert eszüket fonákká teszi a haszonvágy. Az „okosak” pedig nem azért fognak érteni, mert eszesebbek a gonoszaknál; hanem mert az ideig-való haszonért nem áldozzák fel az örök hasznot, Istent. Azért okosak, mert felismerik az igazi, a mindennél többet érő hasznot és ennek mindent feláldoznak.
11. vers. Sajátságosan az angyal mégis ad két támaszpontot, két számadatot, mellekkel azonban a magyarázók nem tudnak mit kezdeni. Sokan ezeket az időadatokat Antiochus Epiphánés korára magyarázták és terminus a quo-nak a templom megszentségtelenítését, terminus ad quem-nek a büntetés idejét, vagyis a templom újraszentelésének idejét veszik; de a tényleges történeti dátumokra ezek az időtartamok nem illenek, az 12000 napnál 5 és fél hónappal több a templomgyalázás és újraszentelés közt letelt idő, az 1290 napnál.
Az 1335 napos időtartamnál pedig semmiféle eseményt nem jelöl meg a prófécia, amelytől visszafelé lehetne számítani az 1335 napot. A zsidók tényleges nyomorúságának ideje még ennél az időnél is tovább tartott, mert a templomszentelés után Antiochus Epiphánés még élt és Sion várát megszállva tartotta.
Mivel tehát az antiochida időre vonatkoztatva éppoly kevéssé jutunk értelmes magyarázathoz, mintha az adventisták példájára egyháztörténeti magyarázatot erőltetünk, kénytelenek vagyunk ezt a jövendölést is a második Antikrisztus korára vonatkoztatni. S mivel azok az események csak a jövőben fognak megtörténni, a magyarázat lehetőségét is a jövőbe kell kitolnunk, akkorra, amikor az események már ismertek lesznek. Lehetséges, hogy akkor ezeket az időadatok az egyháznak nagy támaszt és csodálatos vigasztalást fognak szerezni.
Egyelőre azonban megállapíthatjuk, hogy a két közölt időadat nem ugyanazokra az időpontokra vonatkozik, tehát nem lehet az eltérést ingadozásra magyarázni. Az 1290-es időtartam az Antikrisztus hatalmának kifejlődését és csúcspontig érkezését jelöli; az 1335 nap 45 napnyi különbsége pedig az Antikrisztus veszélybe jutását és a végkifejlésig, vagyis az Isten népe szabadulásáig terjedő időt.
12. vers. Ez alatt az utolsó 45 nap alatt a választottak epedve fogják várni a már közelgő és jeleket adó szabadulást; még szorosabb lesz a kapcsolatuk az éggel; lehetséges, hogy erre az időre vonatkozik a Báránynak a Sion hegyén való tartózkodása, melyről Jel. 14,1 emlékezik meg. Úgy látszik, ez idő alatt a keresztyén egyház prófétai híradásai oly közel hozzák az eget a földhöz, hogy úgy fog feltűnni, mintha a Bárány együtt volna egyházával. A választottak növekvő türelmetlensége ebben a 45 napban fog kapni talán enyhületet és türelemre késztető biztatást. Ki tudja? Majd a beteljesülés elhozza a magyarázatot.
13. vers. Dánielnek sem kell prófétálásának ez időleges elégtelenségével törődnie. Ami neki szólt, szól nekünk is; a jövendölés el van zárva és le van pecsételve: várjunk, míg a maga idejében felnyílik az. Addig pedig nyugodjunk, mint a mennyei oltárnál pihenő szentekhez is az az utasítást hangzott el: „nyugodjatok még egy kis ideig!” (Jel. 6,11) Ugyanezt az utasítást kapta Dániel is: „Te pedig eredj a vég felé, nyugodni fogsz!” Megismétli az angyal: „Te pedig eredj”, de hozzáteszi másodszorra? „a vég felé...” Nem az angyal színe elől való elküldésről, hanem a jövő felé való útbaigazításról van szó.
Dániel előtt hosszú út várt: több ezer esztendő, melyet kis részben még a földi életben, túlnyomó nagy részben a halottak között kellett eltöltenie. Mert a halottak sem tétlenek, különösen azok, akik az Úrban halnak meg. És ha Dániel földi életében még nem ösmerhette is a tövissel koronázott Urat, odaát, mikor Jézus a Hádeszre szállt, Dániel is meglátta őt, ugyanakkor, amikor a bűnbocsánatot nyerő lator számára a Hádeszt Jézus megjelenése paradicsommá változtatta.
Mit csinálnak, milyen utat járnak a Dánielhez hasonló halottak, nem tudjuk; de hogy foglalkoznak valamivel éspedig éppen a történelemmel is, azt a már többször idézett Jelenések könyvebeli 5. pecsétből is tudjuk. Dániel nem ment a nyugtalan halottak közé, kik visszajárnak: az angyal megmondta: „nyugodni fogsz!” Ezzel a szóval bocsátotta talán a földöntúli nyugalomba.
Nem tudjuk, hogy e látomás után meddig élt még a földön, de nemsoká. Feladatát elvégezte. S az angyal ezt is megígérte, hogy a „napok végén feltámad” sorsára, mely új sors lesz, új élet. Hogy e különösen hangsúlyozott feltámadás csak az első feltámadás lehet, nem szenved kétséget!
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 182–189. oldal
