Első fejezet
Zakariás 1,1-6*
Az első hat vers tulajdonképpen Zakariás elhívásának története. Tehát az egész könyvnek az alaphangját adja meg, és az egész könyvnek a bevezetését képezi. Mindamellett nem irodalmi céllal írt bevezetés, hanem valóban az Úrtól kapott kijelentés, amelyet abban az időben kapott, amelyet neve mellett feltüntetett, éspedig Dárius Hystaspes uralkodása második esztendejének nyolcadik hónapjában. Ez novemberre esik, mivel tavasszal, húsvétkor kezdték az éveket számítani. Dárius állandó királyi név volt, a közelebbi meghatározás a Hystaspes név, amelyet azonban ez a szöveg nem tüntet fel.
A próféta atyja Berekja, nagyatyja, Iddó volt. Ezsdrás próféta és Nehémiás próféta könyve Zakariást Iddó fiának tünteti fel, Berekjáról ez a két könyv hallgat. Ennek az a magyarázata, hogy Berekja korán elhalt, és így az eseményekbe nem folyt bele. Iddó tovább élt, és így Zakariás úgy szerepelt mindenkinek a szeme előtt, mint Iddónak a fia. Nehémiás könyvéből tudjuk, hogy papi családból származott, és később azoknak a papoknak a sorában kapott helyet, akik Nehémiás idejében elfoglalták a főpapi tisztséget. Ennélfogva fiatal korában prófétai elhívást kapott, élete második felében pedig papi szolgálatot végzett. Ennyit az ő személyéről. Neve, Zakariás, azt jelenti: Jehova emlékezik. Igen fontos jelentőséggel teljes név, ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben Jehova csakugyan megemlékezett arról az ígéretéről, amelyet Jeremiás által tett (Jer. 25.), hogy a babiloni fogság 70 esztendeig fog tartani. Kr. e. 536-ban az első perzsa király, Círusz (vagy Kyros) hazabocsátotta a zsidó népből mindazokat, akik haza akartak menni, és haza is ment a zsidó nép egy Dávid házából származó vezér, Zorobábel vezetése alatt, akit Józsua főpap kísért. Ezt a két nevet jó megjegyezni, mert a prófécia magyarázása közben rájuk szükségünk lesz. Amikor hazaértek, első dolguk közé tartozott, hogy oltárt emeltek Jehovának. Helyreállították a véres áldozatot, az egészen égő áldozatot, és Jehovát tisztelte ott a nép. Mindjárt a hazaérkezés második esztendejében hozzáfogtak a templom építéséhez, amelyet Nabukodonozor lerombolt. Kyros király a nagy Isten iránti tiszteletből elrendelte, hogy a templom felépíttessék. Tehát nem megengedte, hanem elrendelte, hogy a templom felépíttessék. Csodálatos történetek ezek, amikor földi uralkodó szívét mozgatja meg Isten, és így mennek segítségére a népnek. Jó ebbe a régi időbe visszatekinteni és látni Istennek a hatalmát. Csakugyan úgy történt, ahogy Zakariásnak a neve is biztosít bennünket: Jehova megemlékezik. Megemlékezett az ő népéről, és a leghatalmasabb uralkodót tudta odaállítani népe segítségére. Ezt az ígéreteiről megemlékező és mindig ugyanazon Istent tünteti fel a név, amellyel ez a könyv is Istent említi: Jehova vagy Jahve.
A Jehova kifejezés biztos, hogy helytelen, mert a Jehova név magánhangzói nem ennek a névnek a magánhangzói, hanem az Adonáj szó magánhangzói, mivel a zsidók ebben az időben kezdték a Jehova nevet nem kiejteni, hanem helyébe Adonájt mondani. Egy évezreden keresztül tudták a Jehova szónak igazi kiejtését, de azt mondták, hogy 25 évben egyszer, vagy egy életben egyszer szabad közölni a fiatalokkal, máskülönben el kell hallgatni. Egy ideig a jeruzsálemi templomban mondták ki ezt a nevet, de igyekeztek úgy kiejteni, hogy végül is eltitkolták, hogy ma már senki sem tudja a név valódi kiejtését. Jelentése kétségtelen a szónak, nem azt jelenti: „aki van”, hanem azt: „akié a lét”. Tehát azt, aki maga a lét, azt jelöli ez a szó. Létet hozó. Éppen úgy, mint egy egészen hasonló szó: Chavvá, magyarul Éva, nem azt jelenti, hogy „élő”, hanem „életet adó”. Így Jahve azt jelenti, hogy „létet adó”; tehát az, aki maga lét, aki mindenkinek létet ad. Éppen azért, mert Ő maga a valóság. Ő az, akiről azt mondja a Jelenések könyve, hogy aki volt, aki van és aki eljövendő. „mielőtt Ábrahám volt, én vagyok!”, mondta Jézus magáról. Ez azt jelenti, hogy Őbenne, az Ő létében nincs változás,
* Minden idézett igehely esetében a Károli fordítás fejezet és versbeosztását követtük. (a kiadó megj.)
hogy Ő akkor is ugyanaz volt, amikor Ábrahám élt. Ez a szó tehát azt jelenti, hogy aki mindig ugyanaz, aki nem változik meg soha, aki maga a lét, akiben nincs kicserélődés, nincs változás.
Tehát a Zakariás név annyit jelent, hogy Jehova megemlékezik, nem tagadja meg magát. Amikor elteltek a kitűzött esztendők, a 70 év elmúlt, Jehova megemlékezett és visszahozta népét, a népnek azt a részét, amely a visszatérést vállalta, visszahozta Jeruzsálembe és a zsidók újra letelepedtek. Nem az egész nép jött haza, a népnek tekintélyes része ott maradt, megszokta a babiloni tájakat és még most is ott élnek. Ma teljesen maguknak élő, külön életet élnek az ottani keleti furcsaságok között, azonban megmaradtak a mai napig is. Vannak zsidó barátaink, akik arról álmodoznak, hogy még a világban szerteszéjjel eltitkolt zsidó törzsei vannak Izraelnek, akik valamikor jelentkezni fognak. De azt hiszem, ez csak szép legenda, sem minthogy valóság volna.
Amint mondom, Jehova beváltotta ígéretét és a zsidók hazatértek. Még mielőtt a prófécia tárgyalásához fogunk, még valamit kell a zsidókról, az akkori jellemükről mondanunk, hogy megértsük Zakariás kihez intézte a maga próféciáját. Ez a zsidó nép, amely hazajött, teljesen más lett, kicserélődött. Szinte meglepő az a változás, amely ez alatt a néhány évtized alatt ebben a népben végbement.
Aki a Bibliát ismeri, igazat fog adni, hogy eddig a zsidó nép az első alkalmat felhasználta arra, hogy bálványok után menjen és az igazi Isten imádását otthagyja. Gondoljunk csak arra, hogy a pusztai vándorlás 40 éve alatt hányszor bálványozott, és amikor Mózes fenn volt a Sínai hegyen, a hegy lábánál már bálványozni kezdett: emlékszünk az aranyborjú imádására. Emlékszünk arra is, hogy később, más események után Fineás miért ölte meg azt a bizonyos zsidót: azért, mert a moábiták bálványával a saját istentiszteletüket fertőzték meg (4 Móz. 25,1-15). Azután a bírák alatt hányszor estek a zsidók bálványozásba, és az Istennek hányszor kellet őket újra meg újra megverni, hogy aztán a nyomorúságban Istenhez térjenek, felnyújtsák kezüket szabadulásért, és Isten elküldjön egy-egy bírát és megszabadítsa őket az idegen nép hatalmából! Emlékezzünk vissza Gedeon sorsára, akit Isten csodálatos szabadításra használt fel, de amikor elvégezte a küldetését, elkérte az aranykarikákat, efódot készíttetett belőle, és azt tisztelték. És milyen szomorú sorsa lett családjának! 70 fia közül 69-et megölt Abimélek, Gedeon törvénytelen fia egy kövön. Azután milyen ellentét alakult ki egykettőre Dávid és az északi törzsek között, hogy kezdtek szakadozni, és lettek hűtlenné Istenhez, s az istentisztelethez! S mikor Roboám lett a király, egyenesen egy bálvány állott Béthelben, azért, hogy a nép ne menjen Jeruzsálembe, a templomba. Micsoda párviadalt vívott Illés próféta a Baál papok ellen, akik majdnem ezren voltak, és a próféta a királlyal és a királynéval állott szemben! Azután a jeruzsálemi templomba vitték be a bálványokat, és magában a templomban űzték a bálványimádást. Az egész történet folytonos hűtlenség és elhajlás a bálvány felé: ez volt a zsidó nép története. Csak egy kis nemzedék volt mindig hű, és most, a babiloni fogság után egyetlen egy ilyen komoly bálványozás felé sem hajlottak. Nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nem volt, de oly csekély, hogy nem jöhet számításba. Ebben a tekintetben a nép megközelíthetetlen volt, és ez az átalakulás a 70 év alatt történt. S hogy milyen határozottan állott szemben a zsidó nép a bálványozó kísérletekkel, mutatja, hogy amikor egyesek a pogányokkal házasságot kötöttek, rákényszerítették őket, hogy hagyják el a pogány házastársat, vagy menjenek el velük a pogányok közé. És amikor a samáriaiak felajánlották, hogy részt vesznek a templomépítésben, a legkeményebben elutasították, mert féltek ettől a félig Isten mellé álló néptől, hogy meg fogja fertőzni őket, és inkább ellenségükké tették, de nem engedték maguk közé. Ettől fogva a zsidó nép annyira kívánta az Igét, hogy bár megvolt a templomuk, mindenfelé zsinagógákat építettek. Ezek tehát olyan tények, amelyek mutatják, hogy tökéletesen kicserélődtek. Olyan megérthetetlen dolog ez, mint amilyen megérthetetlen, hogy a zsidó nép egyetlen más néppel sem tud egyesülni. Akar, próbál hangoztatja, hogy pl. német, magyar, lengyel, angol vagy más egyéb nemzet; hangoztatja, hogy ehhez vagy ahhoz a néphez tartozik, de képtelen arra, hogy egyesüljön vele. Ilyen csodálatos dolgok történtek tehát ezzel a néppel, ilyen nép a világon még egy nincs.
Azonban mégsem mondhatjuk el, hogy a zsidó nép a fogság után minden bálványozással szakított. A bálványozás egy fajtája nemcsak megmaradt, hanem egyenesen megerősödött és rendkívüli mértékben kifejlődött náluk. Csakhogy ez nem külső bálványoknak állításából állott, hanem önmagát bálványozta. Ez látszott abból a gőgből és keménységből, amellyel a pogányokkal szemben fellépett és velük bánt. Ilyen szabály pl., hogy pogánynak a házába zsidó nem lépett, tehát pontosan az ellentéte annak, amit missziói szellemnek szoktunk nevezni. A zsidók abban látták a maguk szentségét, hogy nem léptek be a pogányok házába. Tudjuk, hogy mikor Jézust vádolták, akkor is kívül maradtak, nem léptek be Pilátus termébe. Sokat foglalkoztak az Igével. Századokon keresztül készítették az ún. Talmudot, a babiloni és jeruzsálemi Talmudot. Készítették ezeket az óriási könyveket, amelyek messze túlhaladják a Biblia terjedelmét, azonban ezek nem voltak mások, mint a Bibliának, az Ótestamentumnak a magyarázatai, alkalmazásai. Mégis, ezeknek a munkáknak a sajátságos levegője, gondolatmenete inkább elrejtette a Biblia értelmét, minthogy közelebb vitte volna hozzá az embert: inkább elrejtője a Bibliának, mint magyarázója. Ez azért van így, mert a Talmud nem más, mint azoknak a különböző szabályoknak a végtelen halmaza, amelyeknek a zsidók úgy a diaszpórában, mint otthon, alá voltak vetve. Tehát a nép saját magára, a saját életére gondolt, nem arra, hogy a világosságot szétvigye a pogányok közé. A Talmud éles határvonal a zsidóság és a pogányok között; mély, áthághatatlan szakadék, amely olyan határt vont zsidók és nem zsidók közé, amely a missziói tevékenységet lehetetlenné tette, éspedig mindkét irányban: hogy a zsidó misszionálja a pogányt és a keresztyén a zsidót. Mert az igaz, hogy van zsidó misszió, azonban ennek a zsidó missziónak sokkal nagyobb küzdelmet kell megküzdenie, mint a pogányok között. Ugyanakkor az is igaz, hogy a zsidók számára sokkal nehezebb prozelitákat szerezni, mint más valláshoz tartozókat. Úgyhogy, ha meg is állapítjuk, hogy kicserélődött a belső életük, s már nem bálványoznak; hogy szellemi voltukkal messze fölülemelkedtek mindenféle pogánynak; hogy a pogányok sokáig úgy tekintettek rájuk, mint egy különös szellemi istentiszteletnek a biztosítékára, és ez a tisztelet a régi pogány időkből is kicsendül: mégis azt kell mondanunk, hogy a zsidók elvesztették a kijelentésnek az igazi tartalmát, megőrizni nem tudták, mégpedig azért, mert a régi bálványokat egy új bálvány váltotta fel: ő maga, a zsidó nép. Mivel azt gondolták, hogy ők más, mint a többi nép, hogy arra vannak kiválasztva, hogy vezessenek, uralkodjanak, hogy tiszteljék őket, tehát saját magukat tették bálványokká, ez az önmaguk bálványozása alkalmatlanná tette őket arra, hogy az Istentől nekik adott missziói parancsot betöltsék. Ez az önmaguk túlbecsülése az a bizonyos megkeményedés, amelyről Pál ír a Róma 9-ben, és ez az a bizonyos lepel, mely az arcukat fedi, amelyről a II. Korinthusi levélben ír Pál. És ez a lepel a zsidó szeméről akkor fog eltávozni, amikor a pogányok teljes száma bemegy, és amikor eljön újra Izraelnek az ideje. Akkor fog feloldódni ez a keménység, amely benne van ennek a népnek a lelkében, és amelyet magáról lerázni nem tud, még ha akarná sem. Ez a keménység ugyanis Isten ítélete rajtuk. Így mondja a Biblia: Isten ítélete. Mikor azután ennek a kemény népnek a lelke megolvad, és bűnbánatra olvad meg, akkor az egy olyan világtörténelmi jelentőségű csoda lesz, hogy a zsidó népnek ez a megtérése a többi nép megtérését fogja maga után vonni, az egész világot meg fogja rázni.
Ha nem is tartozik Zakariás próféta magyarázatához, valamit meg kell jegyeznünk, éspedig azért, hogy Zakariás könyvét jobban megértsük majd. Ez a megjegyzés a jelen időkre vonatkozik, de éppúgy vonatkozik az akkori időkre is. Mi az igazi zsidó missziónak a célja? A zsidó missziónak nem az a célja, hogy a zsidók a maguk számára önzőn üdvösséget találjanak, mint ahogy a pogány missziónak sem ez a célja. Az az igehirdetés, amelynek tartalma, hogy menekülj meg a kárhozattól, az az igehirdetés hamis. Egész világosan mondja Jézus, hogy nekünk tanítványokká kell tennünk az embereket. A Máté evangéliuma végén egész világosan mondja: elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népet. Tanítványokká kell tenni az embereket. Nem azt kell mondani: ragadd meg az üdvösséget, tartsd meg és légy vele boldog. A megtérésnek a célja: odaállni Krisztus tanítványainak a seregébe és Krisztustól tanulni. A megtérés célja az, hogy az ember magára vegye Krisztus keresztjét, magát megtagadja, és úgy kövesse őt. Ha nem ez az evangelizációnak a tartalma, célja, lelke, akkor hamis. Márpedig sok evangelizáció hamis, ha ezt a mértéket használjuk. Ugyanez áll a zsidó-misszióra is. Nem azért kell evangelizálni, hogy elfogadják a Názáreti Jézust, hanem meg kell őket győzni arról, hogy Krisztus evangéliumát az egész világ népei közé elvigyék. Az egyháznak csak az a feladata, hogy az embereknek a Názáreti Jézus mellett a halálig bizonyságot tegyen. A zsidó népnek az a feladata, hogy e-világ minden népe előtt valósággá tegye Krisztust. És ez nem ebben a korszakban jön létre, hanem a következő korszakokban. Ha ez nem is a zsidó missziónak a célja, de arra kell rávezetni őket, hogy tagadd meg magadat, ne tedd magad bálvánnyá, ne akarj középponttá lenni, ne akarj mindenkit letiporni, hanem légy mindenkinek szolgájává, mint a te Urad mondta, az Istennek Fia, aki nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon. Arról kell meggyőzni, hogy az egész életed elhibázott, hogy amikor magadat keresed, azzal Isten ellen fordulsz, s amikor nem bálványozod önmagadat, akkor állsz Isten mellé. Ahol nem ezzel a céllal folytatják a zsidó missziót, akkor ott nincs zsidó misszió. Ott csak összebonyolítják a tanítást, és a világos látás helyett még jobban megkötözik a zsidó lelket. (Az embernek a legnagyobb ellensége önmaga, s akkor, amikor hit által megszabadul, elsősorban önmagától szabadul meg. Annál nagyobb szabadulás nincs, mint hogy valaki saját magától szabadul meg.)
Ez úgy látszik, mintha kitérés volna, de nem az. Zakariás prófétát nem lehet e nélkül a látás nélkül magyarázni, mert amikor különböző látomások elénk jönnek, látni fogjuk, hogy Zakariás sürgető figyelmét mindig a belsőre igyekszik átvetíteni, ezért a külső templomot építő zsidó népet rá akarja venni arra, hogy belül egy másik templom épüljön fel. Zakariás tehát jól látja a zsidó népnek a baját. De ezt majd azután fogjuk meglátni, ha belemegyünk a részletesebb magyarázatba. Másik fontos tény az, hogy Zakariás nem egyedül hirdette ebben az időben az Igét, hanem Isten egy próféta párt küldött el, hogy a zsidókat Istenhez vezesse. Zakariásról a régi zsidó hagyomány azt mondja, hogy öreg volt, amikor rábízatott a prófétai tiszt. Az írás viszont azt mutatja, hogy fiatal kellett, hogy legyen. A régi zsidó hagyomány összecseréli azzal a Zakariással, aki Jójada papnak a fia volt, de az már 300 évvel előbb meghalt. Innen ered az a sajátságos felfogás, hogy Zakariás nagyon idős volt akkor, amikor a prófétálás rábízatott. Ellenben idős volt az ő társa, aki a fogság után prédikált. A fogság után ugyanis két prófétát állított Isten a zsidó nép közé: Haggeust és Zakariást. Haggeus volt az idősebb, Zakariás a fiatalabb.
Ha Haggeus prófétát olvassuk, aki együtt prófétált Zakariással, akkor mindjárt az első verseiben rájutunk arra vádra, amit Haggeus mond a Jeruzsálembe visszatért zsidókra: abbahagyták a templom építését, és a saját házukat építik. Ez mutatja azt az önzést, amely ebben a népben megvolt akkor is: abbahagyták a templom építését, helyette építették a saját házukat. Az áldozatkészség megszűnt. Erre mutat rá Haggeus próféta, és ez a vád is azt mutatja, hogy a régi bálványt új bálvánnyal cserélték fel. A régi időben is állott, hogy a zsidóknak csak egy része volt hű Istenhez, a népnek csak egy kicsiny része volt az, amely a kijelentés igazi lényegét megértette, a többi a külsőségben maradt, és amikor elteltek új századok és egy fél évezred elmúlt, akkor ez a pogány bálványozást megvető és a Bibliához, Isten Igéjéhez ragaszkodó zsidóság a Messiást nem ismerte fel, hanem keresztre feszítette és megölte. Ez a tettük mutatja, hogy milyen messze voltak az igazi hivatástól.
Ezeket a dolgokat előre kellett bocsátanunk azért, hogy megértsük Zakariás próféta jövendölését. Mert akármilyen messze voltak is Istentől, hozzátehetjük, mi sem vagyunk különbek: az önzés, a bálványozásnak ez a legborzalmasabb fajtája bennünk is éppen olyan erős, közös az emberi természetben, és nem azért említettük ezeket a dolgokat, mintha róluk akartuk volna lerántani a leplet, hogy íme, milyen bűnös és gonosz nemzetség ez, hanem azért, hogy rámutassunk arra, hogy az emberi természet mindig csak emberi természet marad, akármilyen vallásos köntösbe burkolózik is bele. De Istennek a kegyelme odafordul ehhez a megromlott emberi természethez, és megdicsőíti magát benne. Ennek az irgalmas, kegyelmes és a bűnöshöz lehajló Isten kegyelmének a felvillanása Zakariás próféciája. Nem érthetjük meg akkor, ha a zsidókat megtesszük tökéletes választott néppé: akkor érthetjük meg, ha meglátjuk a zsidó nép bűnét és vétkét, és Istennek mindennek dacára irántuk való szeretetét. Ez adja meg az igazi zsidó missziónak a lényegét. Az igazi zsidó misszió nem abban áll, hogy magasztaljuk gyengéjüket, hanem abban áll, hogy az ember elviszi az Istennek szeretetét, amely bűneiben is szereti és azokból ki akarja menteni. Ez a zsidó misszió jelentkezik a két próféta könyvében.
Csak így érthetjük meg ezt, mert a könyv mindjárt azzal kezdődik: térjetek meg! Ha megtért volna, ha az a bizonyos elfordulás a bálványoktól megtörtént volna, mi értelme lett volna annak, hogy többször felhívja őket: térjetek meg, és ne legyetek olyanok, mint a ti atyáitok. Íme, a zsidó nép lényegében nem változott, csak a külső változott meg, és ennek a zsidó népnek éppen úgy meg kell térnie, mint az előbbi korok zsidó népének. Zakariás és Haggeus próféta a régi felhívással fordul a néphez: térjetek meg Istenhez, és akkor ő is hozzátok tér. Bizonyos értelemben a zsidó nép hazatért, amikor hazavezette őket; amikor az ígéret hirdettetett neki, az Isten tért hozzájuk. Ez az ígéret, hogy „térjetek meg, és én is hozzátok térek”, valami mást jelent: akkor majd minden áldásommal, kegyelmemmel, boldogsággal, örömmel megtérek hozzátok, és kiöntöm az én irgalmamat és szeretetemet, ha ti is megtértek hozzám. Tehát Zakariás könyvét nem érthetjük meg másképp, csak, ha meglátjuk, hogy a bálványimádás ott volt: önmagát imádta ez a nép, és elfelejtette azt, hogy milyen messze is van Istentől. Ezekkel a gondolatokkal menjünk be Zakariás könyvébe, és olyan csodálatos fény árad majd reánk, amely ezt a könyvet egészen külön-valóvá teszi a prófétai könyvek között. Egyik legcsodálatosabb, legszebb könyve a Bibliának.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 5–10. oldal
