Első fejezet
Folytatás
Zakariás 1,7-17
Említettük, hogy Zakariás könyve a Biblia apokaliptikus könyvei közé tartozik. Magyarázzuk meg néhány szóval, hogy mit értünk apokaliptikus jövendölés alatt, hogy megértsük ennek az isteni kijelentés-formának a jelentőségét. Apokalipszis azt jelenti: leleplezés. Úgy is mondhatjuk, hogy valami elrejtett tájról elhúzzuk a függönyt, és akkor egyszerre látni lehet ennek az elrejtett tájnak minden részét, mintha ott járnánk, ott volnánk.
Ilyen világosan, tisztán az egyenes prófécia nem mutatja meg nekünk az Isten elrejtett dolgait. Úgy tűnik, hogy mivel az apokaliptikus jelentések képekben rajzolódnak elénk és olyan homályosak és nehezen érthetők, a bibliaolvasó hajlandó azt gondolni, hogy az, ami apokaliptikus képekben rajzolódik elénk, rejtve marad az emberi értelem előtt. Igen, mindaddig, amíg az ember meg nem nyeri az apokaliptikus jövendölésnek a kulcsát. Ez a kulcs pedig nem olyan nehezen megszerezhető. Miben is áll ez az apokaliptikus kijelentés? Abban, hogy aki az apokaliptikus kijelentést megkapja, elveszti a közösséget ezzel az érzéki világgal, és egy másik világot kezd látni. Olyan ez, mintha aludnék a próféta, és álomban peregnének le előtte a képek. Amikor Isten apokaliptikus kijelentéseket ad, akkor az emberi lélekben levő fogalmakat, képeket veszi elő, és azokból szövi össze azokat a látomásokat, képeket, amelyekben a rejtett világot meg tudja mutatni. Tehát az emberi lélek tartalmán keresztül tárja fel a rejtett világot előttünk. A próféta, aki egyenes próféciával beszél, ébren van: látja azokat, akik körülötte vannak, és ebben az éber állapotában a hallgatóihoz tudja juttatni, el tudja mondani próféciáját. De aki apokaliptikus kijelentést kap, az ezt a külvilágot nem érzékeli, nem látja, nem hallja. Nem alszik, hanem csak elragadtatott állapotban van, de az elragadtatásnak ebben az állapotában érzéketlen ezzel a világgal szemben, mert saját akarta is félre van vetve, isteni vezetés alatt áll. Képes olyan képet festeni arról a rejtett világról, amelyhez magától semmit sem tud hozzátenni. Az apokaliptikus kijelentés tehát sokkal gazdagabb, mint a rendes prófétai szó. Az az érdekes, hogy Isten az apokaliptikus kijelentést mindig olyankor adja, amikor a kijelentés hosszú időre lezáródik. Tehát akkor, amikor az ótestamentumi próféták sora befejeződik. Ez két prófétával történt meg: Dániellel, amikor fogságban élt, és egy másikkal, aki otthon volt – ez volt Zakariás. Utána más csak egy próféta szólt röviden: Malakiás. Zakariás és Dániel, a két ószövetségi apokaliptikus tehát az utolsó próféták közül való, akik Jézus megjelenése előtt szóltak, azután századokon át hallgatott a prófétai szó. Velük Isten útravalót adott a maga népének, úgyhogy Zakariás és Dániel nem a saját korukhoz szóltak, hanem az eljövendő századoknak. Az eljövendő századok népe kellett, hogy értsen az ő szavukból. Ennek a próféciának elégnek kellett lennie arra az 500 esztendőre, ami a következő próféta megszólalásáig tartott. Éppen így vagyunk a Jelenések könyvével. Az utolsó könyve a Bibliának s az Újtestamentumnak, nemcsak a könyvek sorrendjében, hanem a keletkezésében is. Ez az utolsó prófécia, és utána elhallgat a prófétai szó, amit Isten kánoni erővel és hitelességgel szólott az egyháznak. Kétezer esztendőn keresztül itt volt a kezünkben a Jelenések könyve, és nem ennek a kétezer esztendőnek szólott, hanem az utolsó időknek. Tehát Isten egy olyan kijelentést akart adni, amely kétezer esztendő után válik aktuálissá. Nem tudott semmit hozzátenni a próféta, mert egészen Isten kezében volt, és Isten úgy mutatta be neki a jövőt. Az apokaliptikus kijelentések célja századokra előre bevilágítani a jövőbe, századokra útravalót adni Isten népének, úgyhogy, amikor elmúlnak ezek az esztendők, akkor nyílik ki a próféta könyve és válik érthetővé. Így fogunk most hozzá Zakariás próféta könyvének megbeszéléséhez, az egyik ótestamentumi apokaliptikushoz, akinek az írása látszólag ahhoz a korhoz szól, amelyben hirdettetett, mégis ami számunkra is beszél, sőt, talán a mi számunkra sokkal érthetőbb, mint saját kora számára, amint azt majd később tapasztalni fogjuk.
Ilyen világosan, tisztán az egyenes prófécia nem mutatja meg nekünk az Isten elrejtett dolgait. Úgy tűnik, hogy mivel az apokaliptikus jelentések képekben rajzolódnak elénk és olyan homályosak és nehezen érthetők, a bibliaolvasó hajlandó azt gondolni, hogy az, ami apokaliptikus képekben rajzolódik elénk, rejtve marad az emberi értelem előtt. Igen, mindaddig, amíg az ember meg nem nyeri az apokaliptikus jövendölésnek a kulcsát. Ez a kulcs pedig nem olyan nehezen megszerezhető. Miben is áll ez az apokaliptikus kijelentés? Abban, hogy aki az apokaliptikus kijelentést megkapja, elveszti a közösséget ezzel az érzéki világgal, és egy másik világot kezd látni. Olyan ez, mintha aludnék a próféta, és álomban peregnének le előtte a képek. Amikor Isten apokaliptikus kijelentéseket ad, akkor az emberi lélekben levő fogalmakat, képeket veszi elő, és azokból szövi össze azokat a látomásokat, képeket, amelyekben a rejtett világot meg tudja mutatni. Tehát az emberi lélek tartalmán keresztül tárja fel a rejtett világot előttünk. A próféta, aki egyenes próféciával beszél, ébren van: látja azokat, akik körülötte vannak, és ebben az éber állapotában a hallgatóihoz tudja juttatni, el tudja mondani próféciáját. De aki apokaliptikus kijelentést kap, az ezt a külvilágot nem érzékeli, nem látja, nem hallja. Nem alszik, hanem csak elragadtatott állapotban van, de az elragadtatásnak ebben az állapotában érzéketlen ezzel a világgal szemben, mert saját akarta is félre van vetve, isteni vezetés alatt áll. Képes olyan képet festeni arról a rejtett világról, amelyhez magától semmit sem tud hozzátenni. Az apokaliptikus kijelentés tehát sokkal gazdagabb, mint a rendes prófétai szó. Az az érdekes, hogy Isten az apokaliptikus kijelentést mindig olyankor adja, amikor a kijelentés hosszú időre lezáródik. Tehát akkor, amikor az ótestamentumi próféták sora befejeződik. Ez két prófétával történt meg: Dániellel, amikor fogságban élt, és egy másikkal, aki otthon volt – ez volt Zakariás. Utána más csak egy próféta szólt röviden: Malakiás. Zakariás és Dániel, a két ószövetségi apokaliptikus tehát az utolsó próféták közül való, akik Jézus megjelenése előtt szóltak, azután századokon át hallgatott a prófétai szó. Velük Isten útravalót adott a maga népének, úgyhogy Zakariás és Dániel nem a saját korukhoz szóltak, hanem az eljövendő századoknak. Az eljövendő századok népe kellett, hogy értsen az ő szavukból. Ennek a próféciának elégnek kellett lennie arra az 500 esztendőre, ami a következő próféta megszólalásáig tartott. Éppen így vagyunk a Jelenések könyvével. Az utolsó könyve a Bibliának s az Újtestamentumnak, nemcsak a könyvek sorrendjében, hanem a keletkezésében is. Ez az utolsó prófécia, és utána elhallgat a prófétai szó, amit Isten kánoni erővel és hitelességgel szólott az egyháznak. Kétezer esztendőn keresztül itt volt a kezünkben a Jelenések könyve, és nem ennek a kétezer esztendőnek szólott, hanem az utolsó időknek. Tehát Isten egy olyan kijelentést akart adni, amely kétezer esztendő után válik aktuálissá. Nem tudott semmit hozzátenni a próféta, mert egészen Isten kezében volt, és Isten úgy mutatta be neki a jövőt. Az apokaliptikus kijelentések célja századokra előre bevilágítani a jövőbe, századokra útravalót adni Isten népének, úgyhogy, amikor elmúlnak ezek az esztendők, akkor nyílik ki a próféta könyve és válik érthetővé. Így fogunk most hozzá Zakariás próféta könyvének megbeszéléséhez, az egyik ótestamentumi apokaliptikushoz, akinek az írása látszólag ahhoz a korhoz szól, amelyben hirdettetett, mégis ami számunkra is beszél, sőt, talán a mi számunkra sokkal érthetőbb, mint saját kora számára, amint azt majd később tapasztalni fogjuk.
A Zak. 1,7-17 nem az első bevezetés, mert azt a Zak 1,1-6 kapcsán tárgyaltuk már, de azért még mindig bevezető kijelentésképpen hangzik. Először megemlítjük azokat a helyeket, azokat az alakokat, akik ebben a próféciában megjelennek. Mindenekelőtt találkozunk a prófétával magával, aki éppen olyan aggodalommal tekint bele a jövőbe és a jelenbe, mint amilyen aggodalommal leste János a mennyben, hogy ki fog méltónak találtatni arra, hogy az Isten kezében levő pecsétes könyvet felnyissa. A próféta is tele van aggodalommal, mert bár elmúlt a 70 esztendő, amelyet Isten a nép fogságára megjelentett, bár Jeruzsálemben szép házak épültek fel az ott lakók kényelmére és boldogságára, a látóhatár mégis igen sötét volt. Aggodalom tölti el a szívét, hiszen elkezdődött a templomépítés, de azért körös-körül ellenségek gyűltek össze, és a látóhatár igen-igen sötét volt: Izrael királyságai nem állottak helyre, Izraelnek nem volt királya, hanem a pogány nagyhatalomhoz tartozott, s ennek volt egyik leigázott országa még akkor is, amikor Nabukodonozor király hazabocsátotta a zsidóságot és megengedte, hogy a templomot felépítsék Jeruzsálem városában. És ki tudja, hogy milyen uralkodók jönnek még, mert hiszen Cyrus után olyan uralkodó keletkezett, aki alatt meg lehetett állítani a templom építését, s erőszakosságot lehetett elkövetni a nép ellen. Aggodalom tölti el szívét, mintha a nép egy mély völgynek a fenekén volna és ráborulna egy sötét árnyék. Ez az árnyék rátelepedett a próféta lelkére, és nem tudott egész szívvel ujjongani. A könyv első szereplője, aki legközelebb áll hozzánk, Zakariás, akinek a neve annyit jelent: Jehova emlékezik.
A másik az angyal, aki elénk lép, a kijelentés angyala, aki Zakariás mellé adatott, hogy a rejtett, csodálatos, isteni világba elvezesse őt – éppen úgy, mint János mellé, amikor a kijelentések adattak neki, a kijelentés angyala adatott, hogy vigye el őt a messze jövőbe, az ítélet napjára. Tehát Zakariásnak is volt angyala, aki mellé adatott. Ez a kijelentés angyala együtt izgul a prófétával – ha szabad ezt a kifejezést használnunk –, azért, hogy mi lesz a jövő, és együtt vágyódott a prófétával arra, hogy jó és vigasztaló szavakat halljanak az örökkévaló Istentől. Az angyal lelkületéből láthatjuk, hogy nem érzéketlen, élettelen szolgák csupán, hanem bennünket értő, szerető, velünk együtt érző, gondolkodó, értünk aggódó lények, akik azonosítják magukat a mi sorsunkkal: így azonosította magát a kijelentés angyala Zakariással, aki mellé adatott. De más angyalokkal, két fejedelemmel is találkozunk ebben a kijelentésben. A három személy, akiről a kijelentés beszél, felhívja a figyelmet egy lovas alakra, aki drága és fényes veres lovon ült egy mirtuszligetben, amely egy árnyék-födte völgyben volt elrejtve. Ez a lovas arról volt nevezetes, hogy mögötte rengeteg más ilyen lovas állott, ugyancsak csillogó vörös lovon. Hogy ezeknek a szerepét jobban megértsük, az akkori perzsa királyi várra kell gondolnunk, amely sajátságos módon rendes postaszolgálat útján állt összeköttetésben a nagy birodalomnak minden részével. Ezt a rendszeres postaszolgálatot a lovasok végezték, akik a birodalomnak a fővárosában gyűltek össze, a király parancsára indultak messzi vidékre, és vitték a királyi rendeletet vagy hozták a híreket a királynak. Azt olvassuk, hogy itt, ebben a mély völgyben, ahol ez a mirtuszliget állott, e mögött a lovas mögött ott állott egy lovasokból álló hatalmas sereg, amelynek az volt a rendeltetése, hogy át- meg átjárja a földet, mindenüvé elmenjenek, híreket hozzanak és jelentéseket tegyenek valakinek. Ebből a sajátságos berendezésből, ebből az égi postaszolgálatból láthatjuk azt, hogy Isten angyalai nemcsak természeti erőket hordoznak, ellenőriznek, irányítanak, indítanak ezen a földön, hanem beleavatkoznak történelmünkbe. Egy óriási angyalsereg áll Isten rendelkezésére, hogy szétmenjenek a földre, annak minden részébe, és széjjelvigyék az örökkévaló Istennek akaratát. És ezek a mennyei szolgálatot végző lovasok csakugyan jelentést is tesznek. Aki felé odafordulnak, hogy jelentést tegyenek, szintén ott áll a mirtuszligetben, az árnyékos völgynek az alján. Azt olvassuk, hogy Istennek az angyala, akiről az Ó- és Újszövetség sokat beszél nekünk, Istennek a képe: olyan a megjelenése, megtestesülése, mint ahogy Isten megjelent az ő népe között a szent sátorban, majd a templomban, és köztük lakott. Éppen így jelenik meg Isten angyalának a képében az emberek között, aki hordozza az Isten jelenlétét: ahol az Isten angyala megjelenik, ott jelen van az Isten. Ábrahám úgy borul le a két angyal előtt, mintha Isten előtt borulna le. Isten láthatatlan, megközelíthetetlen. Íme, mielőtt az Úr Jézus a földre jött, hogy benne emberi alakban lakjék az örökkévaló Isten, angyala alakjában többször megjelent a földön, és Isten közelségét és jelenlétét hozta el. Most azt olvassuk, hogy Isten jelen van a mirtuszligetben, az angyalok megjelennek előtte és jelentést tesznek. A jelentésre megkapják a feleletet, és az válasz arra, ami miatt a próféta lelke ég. Ez a jelentés így szólt: az egész föld mindenütt békességben lakozik. Mi azt hisszük, hogy ez valami jó hír, de a próféta megrendül, s egyszerre felszakad az imádság Isten angyalának ajkáról: „Óh, seregek Ura, meddig nem könyörülsz még Jeruzsálemen és Sionon? Meddig, nem könyörülsz?” Hogy függ össze Isten könyörülete ezzel a békességgel, amely az egész földet borítja a nagy perzsa birodalom zsarnoksága következtében? Ezt a békességet az erőszak teremtette, amelyet a perzsa uralom gyakorolt az egész földön. Vajon jó hír-e az, aminek hallatára imádkoznia kell az angyalnak: meddig nem könyörülsz, Uram? Erre a kérdésre a választ könnyű megadni az előbb ismertetettek és elmondottak alapján. Könnyű a válasz: ami az egész világnak egy kényszerű békességet jelentett, az Izrael népének háborúság, gyötrelem és rabság volt. Hiszen ez a békesség azt jelentette, hogy az idegen pogány uralkodó ráteszi hatalmas kezét Izrael népére, és megakadályozza abban, hogy Istentől kijelölt feladatát folytassa. A próféta, aki Izrael feladatáért, rendeltetéséért ég és buzog, egész szívéből másra vágyik, nem békességre a földön. A próféta inkább arra vágyik, hogy az Isten megmozdítsa az egész földet, megrázza az egekig, felborítsa a békességet, és kimozdítsa az ő népét a pogány népek hatalmából. Nem békesség kell, amikor Istennek szavát elnyomják, hanem háború, az Isten háborúja az istentelenek ellen. Ezért szomorodik el a próféta és a kijelentés angyala, amikor hallják a veres lovasoknak a jelentését, hogy az egész föld békességben vesztegel. Akkor megszólal az örökkévaló Isten, és elrendeli, hogy jó és vigasztaló szavakat mondjanak a prófétának, s a próféta által Isten népének. Ezek a jó és vigasztaló szavak azt tartalmazzák, hogy Isten megharagudott ugyan egy kevés időre az ő népére és éreztette vele az ő haragját 70 esztendeig., de ez az idő már elmúlt, most Isten újra megkönyörül és irgalommal fordul a néphez. Mert Isten most nem Izrael népére haragszik, hanem a pogány népekre, amelyeket Isten egy ideig használt ugyan arra, hogy az ő népét megfenyítse, de e népek továbbmentek, mint amennyire Isten őket használta. Nem elégedtek meg azzal, hogy megfenyítsék Izraelt, hanem ki akarták pusztítani. Isten haragszik azokra a pogány népekre, nemzetekre, akik az ő népének elvesztésére törtek, féltékeny szeretettel őrzi az ő népét és nem engedi, hogy eltörölje az ellenség, a pogány.
Hallgatják az Isten szavát az angyal és a próféta. Azután megjelenik előtte egy csodálatos jövő, úgy, ahogy Isten vázolja azt fel. Jeruzsálemben újra megépítik Istennek a házát, hogy Jeruzsálemnek a házai felett kihúzzák a mérőzsinórt, ami azt jelenti, hogy újra megindul az építőmunka, és újra felépítik a várost, hogy jó napokat fog látni Izrael. Hallgatja a próféta a csodálatos, isteni szavakat, és lelke megtelik bizalommal.
Íme, ez ennek a szakasznak a tartalma. Isten háborút ígér az ő népének, és ez a háború, amelyet a zsidóság megszabadítására ígér Isten, ez a háború az az örömüzenet, amelyet a prófétának tudomásul kell vennie és az ő népét, Izrael népét megvigasztalni ezzel az isteni szóval, ígérettel: a pogány ellenség nem fogja összezúzni. Isten melléje áll és harcol az ő népéért, és hiába ellenkeznek a pogányok, fel fog épülni Isten templom és Jeruzsálem házai is újraépülnek.
Még csak egy része van ennek a próféciának, amit meg kell értenünk. Miért áll az a veres lovas a mirtuszligetben, és miért állanak a többi veres lovasok is ott? S miért találjuk Isten angyalát ugyancsak ebben a ligetben? Mi ez a mirtuszliget, amelyet a völgy árnyéka borít be? Ezekre a választ a következőkben találjuk. Nem először hasonlítja Isten a maga népét valamilyen növényhez. Emlékszünk rá, hogy mikor Egyiptomból ki akarta szabadítani az ő népét, Mózesnek megjelent és elhívta, akkor meg akarta Mózesnek mutatni, hogy ő az ő népe között lakozik, s Mózesnek egy égő csipkebokorban jelent meg. Ez a csipkebokor, amely a pusztának a legjelentéktelenebb, legértéktelenebb növénye volt, jelképezte azt a hitvány és szolgalelkű népet, amely megromlott az egyiptomi földön. Bár Egyiptom tele volt minden étellel, amelyet a nép enni akart, de a lelke mintha sivatagban élt volna. A lelke olyan volt, mint a sivatag barna kórója, amelyet az állat is alig tud megenni. Ebben az esetben Izraelt, ezt a fogságban megromlott, szolgalelkű népet jelképezte, amely ég és mégsem ég el soha. A nép, amely hitvány, szolgalelkű, tele van bűnnel, használhatatlannak látszik, de Isten kiválasztott népe: ég a szenvedések tüzében, és mégsem ég el soha – ez az égő csipkebokornak a jelentősége. Egy másik városban, amely a messze jövőben van, az élet fájáról olvasunk, amely 12-szer terem egy évben, tehát folyton terem. Mivé változik az egykori sivatagi növény, a csipkebokor? Élet fájává az új Jeruzsálemben. És a kettő között ott áll Zakariás látomása: egy mirtuszliget egy árnyékos völgynek a mélyén. A mirtusz csak cserje, s bár sokkal, sokkal több a sivatag barna tüskéjénél, sokkal kevesebb a hatalmas tölgynél, cédrusnál vagy az égbe nyúló pálmánál. A mirtusz csak alacsony cserje, ágai hajlékonyak, és mintegy arra vannak teremtve, hogy koszorút fonjanak belőle és feltegyék öröm jeleként a menyasszony fejére. A mirtusznak apró kis levelei mellett apró kis ágai vannak, s csodálatos jó illatot áraszt maga körül azon a földön, amelyen terem. Ilyennek látta Isten ebben a pillanatban ezt a választott népet: nem hatalmas cédrusnak, nem pálmának, de nem is kórónak a sivatagban, hanem éltre indulónak. Isten számára életet ígérő, csodálatos kezdet a mirtuszcserje. Istennek orrában (ha a Biblia használ képes kifejezéseke, mi is használhatunk) jó illatként megjelenik ez a kicsiny kezdet, a mirtuszliget ott az árnyas völgyben, tele kedvvel, buzgósággal, odaadással. Egész kicsiny kezdet, de ez a kezdet igazi jó illat: ebben a kezdetben benne van Istennek a szeretete, és ott áll benne Istennek a képviselője – ez a középpontja a világnak, mert itt van Isten köztük. Bejárják a postaszolgálatosok az egész világot, de az égi lovasok itt gyűlnek össze, ezen a helyet, itt van a világ közepe, ezt veszi körül Isten a maga figyelmével, mindent ennek a figyelembevételével néz Isten. A mirtuszligetre sötét árnyék borul, a völgy fenekére süllyesztetett: árnyék fedi be, és abban az árnyékban olyan sötét, olyan szomorú minden, mint amilyen szomorú a prófétának lelke. De – s éppen ez adja a prófétának az örömet, az életkedvet – ott a mélyben, az árnyékban lent, mélyen alant van jelen az Isten a mirtuszligetben, a cserjék közt, és az ő jelenlétével megszenteli ezt a kicsiny kezdetet. El tudjuk-e képzelni, hogy milyen dicső volt ez a látomás, amelyet a próféta kapott, és ami benne, minden szomorúság ellenére, vigasztaló, örömkeltő volt. Mert, amint látni fogjuk, Istennek szeme előtt most is nagyon kicsiny kezdet lebegett, az ő választott népe, hiszen azt mondta: „újra fogom választani Jeruzsálemet, újra választom”, s ez az újraválasztás azt jelenti, hogy a testi nép helyébe kiválaszt egy magot, amely őbenne bízik – tehát a szellemi Izraelt –, s ezzel az újra kiválasztott néppel indul el az ő csodálatos tervének a megvalósítására. Azt mondja: „újra választom Jeruzsálemet”. Ez a szellemi Izrael állott két prófétából – Haggeusból és Zakariásból –, állott a főpapból, Józsuából és állott a királyból, Zorobábelből. Ott voltak továbbá mindazok, akik szintén lelkesülve odaálltak és szívüket adták az Istennek. Ebben a kicsiny kezdetben, amelyet mirtuszligetnek nevez, ezzel a kicsiny maggal indul meg az örökkévaló Isten akaratából egy új történés: vége az álbékességnek és következik egy harc, amelyben Isten harcol az ő választott népéért – ezt jelenti be a próféta. Mennyi vigasztalás van ebben a kijelentésben! Ezt a vigasztalást adja Isten, hogy el volt rejtve azok elől, akik nem voltak hivatva megérteni, de kinyílik azok előtt, akik az örökkévaló Istennek a vigasztalására várnak. Úgy vagyunk mi is: az örökkévaló Isten vigasztalást tartogat a számunkra, de ezt a vigasztalást nem érti mindenki. Csak az Sion, az a Jeruzsálem, amelyet újra választ magának az Úr, az érti meg Isten csodálatos vigasztalását: az Isten közöttünk van, új történetet kezd, hogy az Isten mirtuszligetnek, bokornak látja az ő gyülekezetét, amely a maga kedvességével, életteljességével, jó illatával betölti a földet, mint az igazságnak, a szeretetnek, a bizalomnak, a megértésnek, az igazi békességnek, a bocsánatnak az egyedüli, igazi temploma ezen a földön.
Zakariás 1,18-21
A rövidség az, amely ebben a bibliai részben a legfigyelemreméltóbb. A hét látomás közül, amelyet Zakariás próféta könyvének az apokaliptikus részei tartalmaznak, ez a négy versből álló, látomása a legrövidebb. Ez a néhány vers foglalkozik Izraelnek, vagyis Isten választott népének ellenségeivel, s az a tanulság ebből, hogy milyen röviden kezeli ezt a témát Zakariás könyve. A négy szarv, amelyről itt szó van, négyfelől támadó pogány ellenség, amely Isten népe ellen fordul, négyfelől, mert négy égtáj van, s ez jelenti az egész világnak Izrael ellen való támadását. Majd később látni fogjuk, hogy Izrael alatt tulajdonképpen mit kell értenünk. Egyelőre állapodjunk meg abban, hogy ő Isten választott népe. A mindig gyűlölködő világ közepette ott él Izrael, mint Isten választott népe. A négy szarv, amely ellene fordul, négy hatalmat jelent – ez a világ négy égtájára vonatkozik –, s így nem négy szarvról van szó, hanem az egész világnak a gyűlölködéséről: ha négyfelől támadják, az azt jelenti, hogy mindenfelől támadják. A középpontban ott áll Isten választott népe, és az ember azt hinné, hogy a minden oldalról egyszerre támadó ellenfelek legyőzik, felöklelik ezt a népet. De szó sincs róla, mert egyszerre feltámad négy kovács, leüti a négy szarvat, és akkor a négy szarv hatástalanná válik. Érdekes az ellentét a szarv és a kovácsok között. Amikor az ellenségről van szó, akkor élettelen tárgyat jelöl meg a látomás – négy szarvat -. amikor Istenről szól, kovácsokat jelöl meg: négy kovácsot. Az istentelenek csak eszközök, csak szarvak egy hátuk mögött levő gonosz hatalomnak a kezében, amint Pál apostol írta: nem hús és vér ellen van a mi tusakodásunk, hanem szellemi hatalmasságok ellen. Éppen ez tűnik ki ebből a kifejezésből, hogy négy szarv támad. A négy szarv mögött vannak élőlények, de csak tudatlan eszközöket látunk ezekben a szarvakban, ellenségekben, amelyek a cél irányába fordulva Isten népét támadják. Ezzel szemben tudatos, személyes a védelem, amikor a négy kovácsról szól. Az itt használt héber szó tulajdonképpen sokkal többet jelent, mint kovács. Ebben az időben még nem voltak a mesterségek szétválasztva, nem lehet azt mondani, hogy volt lakatos, kovács, ezüst- és aranyműves, ilyen és olyan szerelő, finommechanikai munkás. Akkoriban mindezeket a foglalkozásokat egy név alatt foglalták össze, még akkor is, ha arannyal vagy ezüsttel foglalkozott az illető: ez volt a 'kharas' – a mesterember. Isten oldalán állanak ügyes mesteremberek, akik ismerik a belső szerkezetét ennek a világnak, és egyszeriben hatástalanná válnak a szarvak támadásai. Szövegünkben úgy olvassuk, hogy a szarvak széthúzták, elzüllesztették Jeruzsálemet és Júdát. Azonban ez a fordítás rossz – ez látszik a szöveg további részéből –, mert azt olvassuk, hogy ennek a széthúzásnak az lett a következménye, hogy senki sem merte a fejét felemelni, vagyis mindenki ledugta a fejét, és nem mert felemelkedni. Olyan terrort fejlesztettek ki az akkori pogányok, hogy ennek hatása alatt mindenütt csak meglapuló, félénk emberek éltek, akik nem mertek hangosan szólni az ellenség ellen. Világos tehát, hogy itt nem elszélesztésről van szó, mert ha Izrael elszéledt volna messze vidékre, a pogány országokba, akkor nem lett volna bennük az a félelem. Otthon maradtak. Más történt itt: nem szétszóródás, hanem szétzilálás: ez felel meg a szarvak munkájának. Összezilálták, szétzilálták Izrael népét a pogányok. Kihozták őket belső összetartozóságukból, pásztortalan nyájnak nyájnak látszottak, amelyet senki sem tart össze. Ebben az állapotban az emberek nem tudtak egymással bizalmasan beszélni, senki nem merte a fejét felemelni, mindenki csüggedt volt, félt, reszketett, nem tudta, mit hoz a jövő. És ebben az állapotban állott elő a négy mesterember, akik leverték a szarvakat. Tehát világos, hogy ezek is láthatatlan hatalmak voltak, olyan angyalok, akik az emberi történetet intézik. Istennek olyan követei voltak, akik beláthattak a történés mélyébe, jobban, mint mi. Ezek a titokban dolgozó 'kharas'-ok, Istennek ezek az angyalai viszik tovább a történetet, és Izraelnek látnia kellett, hogy a szarvak lekonyultak és többé nem tudtak öklelni, nem tudták szétválasztani, szétzavarni Isten választott népét. Ezt látja a próféta. Ha ebben a világban nézzük a látomást, észre kell vennünk, hogy e mögött a néhány szó mögött milyen csodálatos isteni hatalom van, ígéret rejtőzik. Belátunk a történelem mélyébe, és látjuk, hogy aki a történelmet irányítja, az a láthatatlan Isten, akinek ott vannak a mesteremberei, élő, gondolkodó, Istennel együtt érző lények, akik titokban, rejtve segítségére mennek az ő választott népének. Ez a jelentősége ennek a történetnek.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Zakariás könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008
Saját példányból lejegyezve: 11–17. oldal
