Rendelt-e Isten valakit kárhozatra? - Csia Lajos

Amíg az embereket a teológiai felvetések izgatták, sokakat foglalkoztatott a fenti kérdés. Az egyik ember kötelességének tartotta, hogy Istennek megadja a tisztességet azzal, hogy nem vitatja, hogy Istennek még ehhez is feltétlen joga van. A másik ember szörnyülködve hallotta, hogy Istenről ilyen igazságtalanságot és szeretetlenséget feltételeznek. A hű kálvinisták Istenük, vallásuk és tanítójuk dicsőségét látták abban, hogy minél merevebben fogalmazzák meg a kárhozatra való eleve elrendelés dogmáját, és valósággal érdemet láttak abban, hogy egy érthetetlen isten-képet rajzoljanak az emberek elé. A hű római katolikusok a predesztináció, vagyis eleve elrendelés hitét is egészen elvetették, hogy minél élesebben vonják meg a vonalat maguk közt és a kegyetlen kálvinisták közt, s elfelejtkeztek arról, hogy az eleve elrendelést saját egyházuk is tanítja. Jó ilyen esetben a Bibliához fordulni, s belőle tudakolni, hogy nincs-e oly megoldás, amely a kárhozatra való eleve elrendelést éppen Isten szeretetéből vezeti le. Hallgassuk meg tehát a Bibliát!

Pál Ézsaiással együtt vitatja, hogy az isteni Fazekasnak joga (exuszia) van arra, hogy ugyanabból a anyagból egyik edényt tisztességre, a másikat tisztességtelen célra készítse (Róma 9,21; Ézs. 45,9) és Mózesnél (2 Móz 9,12) azt olvassuk, hogy Isten maga keményítette meg a fáraó szívét, hogy Isten akaratának ellenálljon, és ezzel vesztébe rohanjon. Ha nem Isten mondaná, szinte kihívónak éreznénk az isteni szót: „Azért állítottalak talpra téged, hogy rajtad láttassam hatalmamat, és hogy Nevemet az egész Földön hirdessék! (2 Móz 9,16)

A vad, nyugati kálvinisták ezt olvasva a mindenbe belenyugvó kelettel együtt ujjongtak, s hirdetik az ő istenünknek dicsőségét, aki szeszélye szerint azt csinál, amit akar, s levonják a következtetést: nem tehetek semmit Isten ellen, ha Ő kárhozatra rendelt engem, bele kell nyugodnom. S csakugyan, e belenyugvás után nyugodtan élvezik tovább az egyházi megnyugtatást, vagy a teológiai professzori fizetést, egészen addig míg az egészségüket közvetlen veszély nem fenyegeti, s amíg felelőtlenül lehet nagyokat mondani. Kérdés, hogy haláluk órájában is éppen olyan könnyű szívvel menekülnek-e ehhez a kegyetlen és pogány predesztináció tanításhoz.

Pogány és kegyetlen az ilyen predesztináció tanítás, mert az egyház évezredeken át hamis értelmet adott annak a bibliai helyeknek, amelyek azt látszanak bizonyítani, hogy Isten bárkit is örök, azaz végtelen kárhozatra ítélt volna anélkül, hogy erre való érdemességét tekintetbe vette volna. Az utolsó ítélet jövendölésekor az ige világosan mondja, hogy az ítéletre előálló halottakat tetteik alapján ítélik el, tehát nem önkényes szeszélyből (Jel. 20,12): Pál éppen olyan világosan mondja, hogy, ha valaki saját magát elítéli, azt az isteni ítélet már nem fenyegeti. (Az 1 Kor. 11,31-ben nincs feltételes mód, ahogy a hibás fordításban leljük.) Ha én azzal, hogy kimondom magam fölött az ítéletet, elkerülhetem Isten ítéletét, akkor nincs megfellebbezhetetlen isteni kárhoztatás! A Biblia nem mond ellent önmagának! Vajon csak a legnagyobb szorongattatásban volna érvénytelen Isten csodálatos ígérete: „Hívj fel engem a szorongattatás napján, és én kimentelek!?” (Zsolt. 50,15) Csak üres beszéd vajon Jézus számtalan hívogatása, mint pl. az is, hogy „Aki hozzám jön, azt én ki nem vetem?” (Jn. 6,37) Vagy hogyan egyeztethető össze a szeszélyből történt kárhozatra rendelés azzal az igazán isteni igével: „Isten azt akarja, hogy minden ember megmentessék és az igazság ismeretére eljusson?” (1 Tim. 2,4) Ha Isten ezt akarja, akkor, hogy rendelhetne bárkit is akarata ellenére örök kárhozatra?

Isten igazolására felületes lelkek azt az érvet hozzák elő, hogy Isten mindent előre látott, azt is, hogy ki fog hinni, vagy ki nem, s ennek alapján rendelte egyik embert üdvösségre, a másikat kárhozatra. Ez azonban dőre beszéd, mert ha valaki engedetlen, azaz hitetlen marad, az saját magát rendelte kárhozatra, s nem Isten eleve elrendeléséből ered a kárhoztató ítélet. Éppen az ellenkezője az igaz: amikor valaki magát kárhozatra rendeli, akkor Isten mindent elkövet, hogy az illetőt ennek az akaratnak a megváltoztatására bírja, s távol áll attól, hogy még Ő maga erősítse meg az ilyen botor akarást. Isten újra meg újra elküldi az ellenálló világhoz az evangélium hírnökeit, s Ő maga ajánlja fel az engesztelődést az ellenálló, konok bűnösöknek. (2 Kor. 5, 18-21) A Bibliában szó sincs arról, hogy Isten eleve elrendelésekkel nehezítené az emberek helyzetét, hogy a szabadító Istenhez térjenek és az életet megtalálják. Csak egy kiáltó szót vár és azonnal segítségünkre jön!

Mit jelent hát akkor, hogy Isten egyeseket tisztességre, másokat becstelenségre készített, s így vannak harag edényei, akiket elveszésre alkottak? (Róma 9,21-22) A „harag” edényei kifejezés nem azt jelenti, hogy ha Isten valakire haragszik, arra vég nélkül haragudni fog, tehát a harag edényeiből lehet még megbecsült edény. Az elveszés nem jelent vég nélküli állapotot, mert Jézus utána ment az elveszetteknek és az elveszettet visszahozhatja. Két nagy tévedés vonul át az egyház évezredes meglátásain. Az egyik az, hogy a testi halál állapotát az ember véglegesnek tartja, holott Isten munkáját a testi halál csak áthelyezi, de nem szakítja meg. A másik az, hogy az örök (aióniosz) szónak a „végtelen” jelentést adta, holott a régi görög nyelvben a szónak ez az értelme nincs meg, csak később tulajdonították neki. Az aióniosz szó az aión-ból származik, s „aiónhoz tartozót” jelent. Mivel pedig az aión „kort” is (nem korszakot) jelent, s a Biblia beszél aiónról, amelyet más aión vált fel, továbbá beszél egymást követő aiónokról, azért az aióniosz olyan örökösséget is jelent, amelyet egy másik örökösség vált fel. Aióniosz az isteni-mennyei időtelés jelzője, szemben az emberi-földivel. Nem a végtelenen van itt a hangsúly, hanem a változatlanon, az örökösön, amit a magyar örök szó is kifejez. Az „örök” (aióniosz) szó a változó, ingatag emberi történésből kivont valóságokra vonatkozik. Az örök tűz, örök lakolás, örök ítélet tehát változatlanul tart, de belőlük Isten a lelkeket éppen úgy kiemelheti, mint ahogy az élet könyvéből is kitörölhet valakit (Jel. 3,5). Isten hatalma örök, a jövendő kor (aión) dicsősége is örök (aióniosz), de elveszíthető. (Zsolt. 6,5) Éppen úgy Isten tüze örök, de abból Isten kegyelme kiemelhet. A tűz örök, de nem örök az embernek abban való léte. Az élet örök, de nem örök az élvezése. Isten haragja a bűn ellen örök, mert Isten mindig fog haragudni az aljasságra és a pártütésre, de nem örökké tart haragja az emberen. Isten soha nem fog a bűnnel megalkudni, a bűnhöz ragaszkodó emberen tehát örökösen rajta marad az isteni harag is. Az ilyen kifejezések tehát, mint „örök tűz”, „örök ítélet”, „örök lakolás” az isteni változatlanságot jelentik, nem az ember sorsának változhatatlanságát. Harag edénye tehát az az ember, akit Isten a bűn ellen folyton égő isteni haragba vet bele, hogy abban égve tanulja meg, milyen komoly és megalkuvást kizáró az isteni szentség, hogy amíg a hús veszedelembe jut, addig a szellem megmentessék az Úrnak napján (1 Kor. 5,5). Éppen ez a bibliai hely mutatja élesen, hogy az örök veszedelemből, a harag örök tüzéből van menekülés az Úrnak napján, vagyis akkor, amikor Sátántól átveszi az uralkodást. (v.ö. Jel. 1,10). Az Úr napja az az időpont, amelyen az isteni irgalom cselekedni kezd, és az „erős” házából kihozza a visszahódított zsákmányt. Ismétlem azonban, hogy Isten a bűnnel soha nem alkuszik meg, s az engedetlenség ellen folyton, szüntelenül, tehát örökké égni fog haragja. Ameddig az engedetlenséghez ragaszkodunk, addig örök tűz és örök lakolás a sorsunk. A testi halállal nem dől el az ember sorsa egyszer s mindenkorra, mint ezt 1 Péter 3, 19-20; 4,6; 1 Kor. 5,5 és Máté 12,32 világosan bizonyítják. A kárhozat (katakrima) szó nem azt jelenti, amit az egyházi szóhasználat tulajdonított neki: nem jelenti az úgynevezett örök kárhozatot, amelyből többé nincs szabadulás. Kárhozatot, azaz isteni ítéletet hordoznak magukon a vétkezők már testi életükben (Róma 5, 16-18). Ez az ítélet leesik róluk, amikor Isten bocsánatában részesülnek (János 3,18), de azokról, akik a Noé idejében voltak engedetlenek, csak a halál után eshetett le (1 Péter 3,21).

Lehetséges, hogy valakit Isten a földi élet tartamára harag edényévé tett, mint a Noé idejében engedetleneket, utóbb azonban a bűnbocsánat örömhírét hirdettette nekik. Tehát, lehet, hogy Isten valakit a harag edényévé formál, azaz sorsát úgy alakítja, hogy Isten haragját kell viselnie, később azonban „tűzön át megmentetik”. (1 Kor. 3, 12-15) A tűz nem tisztít, mint ezt a római egyház tisztító tüzéről halljuk, hanem pusztít és eléget. Csak Isten Fia vérének van tisztító hatalma. Ámde lehetséges, hogy amikor a tűz minden hazug reményt és látszatot kiégetett lelkünkből, a kárvallott lélek Istenhez kiált és akkor a Bárány szent vére lemossa az elítélt vétket.

Az eleve elrendeléssel kapcsolatos fogalmakra a görög Szentírás különböző neveket használ, amelyeket a magyar fordítás nem különít el kellőképpen, és ezért nem lehetséges az eredeti fogalmakat tisztán megismernünk és széjjelválasztanunk. Az idevonatkozó görög szavak: eklogé, eklogeszthai, eklektoi, protheszisz, protithesztai, prooridzein. Eklogé kiválogatást jelent, amelyet az eleve ismerés előz meg (prognoszisz, progignoszkein). Még mielőtt Isten a világ teremtésébe fogott volna, maga előtt látta az összes földre születő embert, jellemüket, belső kialakulásukat, irányzatukat, ébredő törekvéseiket. Annak érdekében, hogy Isten a történelemben célját elérje, minthogy azt az embereken keresztül akarta megvalósítani, céljára kiszemelte és kiválogatta a megfelelő emberi eszközöket. (Az edénnyel fordított szkeüosz tulajdonképpen eszközt jelent.) Isten tehát, amikor az embereket lelki egyéniségekké gyúrta, megfelelő eszközöket alkotott céljainak keresztülvitelére. Ezeket a maga előtt látott eszközöket már eleve elválasztotta egymástól, hogy mindegyiket a maga helyén tudja majd alkalmazni (Róma 8, 29-31; Ef. 1,5; 1,11). Így választotta el már előre az eseményeket (Csel. 4,28) és a tudást (1 Kor. 2,7) is. Amit azután Isten így előre kiválogatott és szétválasztott azt egy előre megalkotott tervbe (protheszisz) beillesztette, azaz a történelemben a maga helyére rendelte. (Róma 9,11; Ef, 1,11; 3,11; 2 Tim. 1,9). Vagyis Isten mindent előre pontosan kigondolt terv szerint cselekszik, és nem kapkodva, pillanatnyi meglátással veszi elő eszközeit. Az eleve-elrendelés tehát nem az ember halál utáni sorsára, végső rendeltetésére vonatkozik, hanem a földi történet kialakítására, arra, hogy az egyes embereket a történelem isteni kialakításában hogyan veszi használatba.

Sehol egyetlen bibliai helyet nem találunk, amely arról tanúskodnék, hogy Isten egyeseket eleve bűnbocsánatra jelölt volna ki, vagy arra, hogy ne kapjanak bocsánatot. Nem olvasunk vég nélküli üdvösségre, vagy vég nélküli kárhozatra való kijelölésről, vagy eleve-elrendelésről. A predesztinált személyek, vagy népek, földi, e-világi rendeltetését vette tervbe és rendelte el a Teremtő. A fáraónak, Ézsaunak, Jákóbnak, a zsidó népnek földi sorsát látta előre és rendelte el Isten. Az egyháznak s az egyház egyes tagjainak szolgálattételére vonatkozik az isteni elválasztás és elrendelés, nem arra, hogy vég-nélküli kárhozatra, vagy üdvösségre jutnak-e. Az idők háztartásának teljessége lebegett az eleve-elrendelő Isten előtt, tehát a történelemben kifejlődő szolgálat (Ef. 1,9), amelyet az egyháznak végeznie kell. Erre vonatkozik az isteni eleve-elrendelés. Az örök tűz, örök ítélet, örök lakolás mind csak eszközök Isten kezében arra, hogy szertettől sugallt irgalmas teveit megvalósítsa, hogy egyszer mindenben Ő lehessen minden, aki az Élet!

A vég nélküli kárhozatra való rendelés gyűlöletes fogalma tehát a Bibliában nem található. Félelmetes a Bibliában az ítéletről, a halálról és a büntetésről adott kép, de ezt a félelmetes vihart nem szennyezi be egy szeszélyből, pusztán önkényből vég nélküli szenvedésre ítélő Istennek a képe, amelyet a tanítók nem a Bibliából, hanem saját lelkük könyörtelenségéből merítettek. Távol áll tőlem azt hinni, hogy sok önzetlenül szolgáló igehirdető, aki a hamis predesztinációt a többi tanító nyomán hirdette, tényleg át is gondolta, mit tesz. Mégis, azok a tanítások, amelyekben az örök sorsnak a testi halállal egy időben való eldőlése, egyeseknek örök kárhozatra való vettetése foglaltatik, azt a célt szolgálják, hogy az emberek egy kiszámíthatatlan és örök rettegésben tartó Istenben higgyenek, akivel az emberek ügyét elintézni csak a papok tudják. A kárhozatra való predesztinálás olyan, mint az a rémítő álarc, amelyet a fétis-ember vesz magára, hogy előbb halálra ijessze a közönséges embert, azután maga alá törje és kizsákmányolja. Isten nem olyan, amilyennek a papi álarc mutatja. Isten világos, irgalmas, amellett igazságos és a bűnnel meg nem alkuvó lény, akinek megközelítésére nem kell papi közbenjárás, mert csak egy közbenjárónk van: Jézus. Evangéliumhirdetőkre van szükségünk, pásztorokra, akik mindenki számára könnyen érthetővé és járhatóvá teszik az Istenhez vivő utat. Abban, amit a Szentírás az eleve elrendelésről tanít, nincs semmi érthetetlen, semmi megdöbbentően sötét, sokkal inkább az isteni szeretet jelenik meg benne, amely munkatársakat keres és választ ki, különít el és rendel különböző feladatokra. Isten nem szörnyeteg, aki a viharos tengeren a vízbefúló kezét lesöpri a csónak párkányáról, amikor az menekülést keres. Isten azt akarja, hogy mindenki megmeneküljön.

Eleve elrendelésről, egyébiránt, igen keveset beszél a Biblia, ellenben sokat foglalkozik a kiválasztással és a választottakkal. Az azonban nem igaz, hogy a kiválasztottak az üdvözülők volnának, s aki nincs kiválasztva, az mind menthetetlenül elkárhozna. A Szentírás üdvösségről sem beszél soha, csak menekülésről, ám a menekülés sem mindig örök sorsra, hanem ideiglenes, átmeneti állapotra vonatkozik. Tehát üdvösségre való elrendelésről nem tud a Biblia semmit, ez is emberi találmány. A kiválasztás célja a szolgálat. Isten szolgálatra választ ki, különít el. Ebben is feltűnik a különbség a szerető Isten és önző szolgái között, mert ők arra ösztönzik híveiket, hogy a maguk üdvösségére gondoljanak. Isten ezzel szemben szolgálatra, mások szolgálatára választja ki őket. Jézus először tizenkét apostolt választott ki, s már ez is mutatja, mi a kiválasztás isten célja. A különböző felekezetek tagjai nem mind kiválasztottak. A külső egyház, a gyalom, az elhívottakból áll, kiknek java részét visszadobálják a halászok. A belső, igazi egyházat a kiválasztottak alkotják. Ennek a kiválasztott népnek rendeltetése azokat szolgálni, akik nem választattak ki. Tehát nem csak a kiválasztottak jutnak el az életre, hanem ezek közt a választottak csak az első zsengét képezik. A választottak bemenetele után egész Izrael sorra kerül. Izrael után a földön lakó összes nemzetek, mint ezt Pál a Róma 11-ben elbeszéli. Az egyházra vonatkozó kiválasztás elkülönítése és elrendelése tehát nem az üdvösséget, hanem a szolgálatot célozza.

Ez a Krisztusi mondat: „Sokan vannak az elhívottak, kevesen a kiválasztottak”, a gyalom-egyház és a kiválasztott egyház közti különbséget szemlélteti. A visszahajított halak az ostoba szüzek: a kiválasztott egyház az okos szüzek. A kiválasztottak szenvednek Isten ügyéért ezért veszi őket körül Isten gyöngéd szeretete és Sátán dühe. (Máté 24, 22.24.31; Róma 8,33; 1 Péter 2, 4.9). Ők jutnak az első feltámadásra, de az ő bemenetelük után az élet könyve újra megnyittatik, és az új földet az Új Jeruzsálem, azaz a választottak mellett a később életre jutó nemzetik is benépesítik. (Jel. 20,12; 21,10; 22,2). Ezen az új földön tehát ott lesznek azok is, akik kiválasztás nélkül nyerték el az életet. Itt semmivé válik a kiválasztás hamis tana.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Rendelt-e Isten valakit kárhozatra? © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Megjelent A bálvány, babona és varázslás című kötetben
Saját példányból lejegyezve: 41-48. oldal.

Bálvány, babona és varázslás - 4. Rész

Ki áll a háttérben?

Az első világháború idején a háborútól meggyötört és megfélemlített lakosság mindenütt hőn várta a békét. E békevágyra feleletül Portugáliában három pásztorgyerek látomást látott, egy tündöklő nőt, aki nem túl jelentékeny dolgokat mondott nekik: olyasmit, amit a gyerekek is ki tudtak okoskodni az otthon hallott beszélgetésekből és a szűkösen kapott vallásos oktatásból. A béke útját a rózsafüzéres imádkozásban jelölte meg a látomás. Csakhamar tízezrek zarándokoltak el a helyszínre. Kettő a kis látnokok közül meghalt, a harmadikat kolostorba dugták és ott mindenkitől hermetikusan elzárták a papok, a búcsújárás igazgatását pedig átvették ők. A püspök megvásárolta az egész területet. De nem tudták megakadályozni a második, még véresebb világháborút, sem a harmadik világháborúra való, még több borzalmat ígérő készülődést. Ezt a látomást nevezik a fatimai szűznek, mivel a látomás Fatima helység határában látszott. A sikertelenségtől eltekintve igen komoly aggodalom merül fel a látomással szemben, a határozatlanság és titkolózás.

Isten kijelentései mindig határozottak és rejtegetés nélküliek. Először is a látomás nem akarta mindjárt megmondani a nevét, másodszor, a gyermekek titkolni igyekeztek, és aztán mégsem titkolták el, amit láttak. S éppen azt, ami leginkább felrázó hatással lehetett volna környezetükre – a pokol látomást – végig titokként kezelték. Harmadszor, a két kisebb pásztorka halála után az egyház a megmaradt, élő tanút úgy elrejtette, hogy még az utána kereső papok elől is titkolnia kellett kilétét, holott éppen a látnok bizonyságtételére lett volna a legnagyobb szükség, már csak azért is, hogy a dolgot megfelelően és megnyugtatóan ellenőrizni lehessen. Ez a többszörös titkolózás felkelti a gyanút, hogy a látomás körül nem minden ment tisztán végbe, hogy elrejteni való tények és körülmények is voltak. Azt mutatja ez a titkolózás, hogy sem a látnokok, sem a látomást az egyház számára kihasználó papok nem voltak egészen tisztában afelől, hogy mi történt itt. A titkolózás mögött pedig nem az Igaz, hanem a hazug szokott állani, ki az igazságot a hamissággal, a fényt a homállyal keverni szokta. Fénynek mondhatjuk itt Jézust, aki azonban csak mellékesen kapott az egész történetben szerepet. Fénynek mondhatjuk Mária mindnyájunk előtt kedves és szűzi alakját, de az alázatos szűz itt csillogó úrnőként jelent meg, ami Mária sohasem volt. A szenvedés hangsúlyozását nem mondhatjuk világosságnak, mert a szenvedést a tiszta és a tisztátalan szellemvilág egyaránt ki tudja használni céljai elérésére, és azért, mert valaki szenved, még nem szent. Ellenben határozottan a homály világába tartozik a rózsafüzérhez való tapadás, és a gyermekek szenvedésének olyan feltüntetése, hogy az engesztelésül, Isten lefegyverzésére és a háború démonjainak megfékezésére szolgált.

Csak egy jótálló és engesztelő szenvedés volt ebben a világban: az, amelyet Urunk, a názáreti Jézus szenvedett. Nekünk is szükségünk van a szenvedésre, de a mi szenvedésünk kizárólag a mi javunkra szolgál, mert csak a mi lelkünk sebén át tud velünk összenőni az értünk sebet kapott Jézus. A két seben át a két lény összenő, de az egyik sebnek okvetlenül az Ő sebének kell lennie, és a pásztorgyerek sebével való összenövés nem váltja meg a világot. A rózsafüzérrel való imádkozásról maguk a gyerekek ismerik be, hogy csalással történt: először nem mondták végig az imádságokat, és ha később ezt meg is tették, kérdés, értették-e az angyali üdvözlet és a Miatyánk felséges szavait, vagy akár a Hiszekegyet, mert a szellemek világában Isten előtt csak az értelemnek van polgárjoga. Az értelmet nélkülöző hang az anyagi világhoz tartozik, és annak a mennyekbe bejárása nincs. A történet adatai szerint éppen ez az értelme hiányzott a gyermekeknél.

Az ima gépies elmondása értéktelen, de az értelmetlen elmondása is az! A gyermekek fő gondolata a helyettesítő szenvedés volt, melyet embertársaikért, sőt Istenért vállaltak. Ez a gondolat a keresztyénség gondolkodásával a legélesebb ellentétben áll, mert csak egy közbenjáró van, az igazságos Jézus Krisztus! Hitető vagy elhitetett mindenki, aki közbenjárásra, közbenjáró szenvedés elviselésére vállalkozik. Nem nehéz felismerni, hogy Jézust Máriával, és Jézus kiengesztelő szenvedését vétkező emberek szenvedésével akarja a lelkek figyelméből kitolni az emberiség ősi elhitetője, a Sátán. Némely szekták módszeréhez tartozik, hogy amikor küldötteik az emberek ajtaján kopogtatnak, nem mindjárt mondják meg, hogy kik ők és kitől jöttek, hanem általánosságban beszélnek, hogy az egyház küldi őket és a lelkész megbízásából jönnek. Azt nem mondják meg, milyen egyház és melyik pap küldte őket. Ugyanilyen habozás veszi körül a fatimai bizonyságtételt is: itt a csoda volt a fontos, nem az értelem. Jézus pedig a csodát titkoltatta a meggyógyítottakkal, de bizonyságot tenni visszaküldte a megtisztított ördöngöst.

A fatimai esetben a papság eldugta a bizonyságtevőt, de kihasználta a csodát: ez nem a világosság útja!

A csodának ilyen kihasználása az egyház tekintélyéért történt és nem a lelkeknek az igazságra való vezetéséért, ez esetben nem kellett volna a csoda meglátóját zárdában elrejteni. De ez mindig így volt, amióta az isteni igazságokat olyan papok kezelik, akik tekintélyük, hatalmuk és gazdagodásuk kérdéseit az igazság megtalálásának elébe helyezik. A papság nem az igazságot karolta fel, hanem a nélküle előállott helyzetet hatalmi szempontból értékesítette. Nagyon fontos ez esetben a gyermekek készsége arra, hogy félreálljanak, sőt arra is, hogy szenvedjenek. Ha hazugok lettek volna, akkor ez a vallásos készség nem jelentkezett volna náluk. Tévedésben voltak, de azon az úton mentek, amin az egyház vezette őket. Egy láncszem voltak abban a hosszú összefüggésben, amely évszázadok, sőt másfél évezred óta halad előre. Ebben a fejlődésben az egyház mind inkább kivette az ember sorsát az Isten kezéből, s áttette azt emberek, papok kezébe. A fatimai kis pásztorok már egész gyermekként vállalták magukra azt, amit Isten Fia vállalt: a másokért való szenvedést. A régi nemes pénz igen devalválódott, és hogy nevetségessé ne váljék, a gyermekeket félre kellett rakni. Bizonyos, hogy a gyermekek jóhiszeműen végezték a megváltó tevékenységet, és sejtelmük sem volt róla, hogy milyen nagy dolgok kérdése – a megváltás – játékká lett a kezükben. Ahogyan a rózsafüzért sem vették komolyan, úgy azt sem értették, hogy a másokért való szenvedést nem lehet azzal elintézni, hogy kötelet csavarnak a derekukra, ebédjüket állatoknak, és más gyermekeknek engedik át, amikor arra komoly szükségük nem volt.

Ha bepillanthattak az elkárhozottak szenvedéseibe, a látomásuk eltitkolása senkinek sem állott érdekében, csak a Sátánnak. Titkuk elhallgatása miatt a polgármester üldözésének kihívása értelmetlen volt. Valami gyermekes csíny volt ezzel összekötve, amit érdek volt elhallgatni, és beleképzelték magukat a mártír szerepébe. Nem a nagy isteni igazságok kiderülésének lettek az eszközeivé, hanem a babona terjesztésének. Alig tudjuk másnak, mint babonának nevezni az ilyen imádkozást, mely csak a szavak ismétléséből áll, és az olyan szenvedésekben való édelgést, melyek senkinek sem hasznosak. Egy nagy megtévesztés tudatlan eszközei voltak, de mögöttük állt egy náluk értelmesebb, nagyobb hatalom. Ez az értelmesebb és nagyobb hatalom mindenek előtt a hatalmat és befolyást kereső papság volt, amely hamis irányba terelte a gyermekek istenes buzgalmát, azután félretolta őket, és a helyzetet kihasználta. Lehetetlen azonban nem elhinni azt, hogy a papok közül is sokan azt hitték, hogy amit csinálnak, az istenes és helyes.

Még tovább kell mennünk az ok keresésében, és így el kell jutnunk arra, hogy az egyház évszázados fejlődése és eltévedése volt az a hatalom, amely a fatimai szenzációt létrehozta és lehetővé tette. Ez a fejlődés nem volt vak és véletlen vagy esetleges, mert egy világos gondolatmenetet lehet felfedezni az egyháznak az evangéliumtól való lassú eltávolodásában, és abban, ahogyan Isten helyébe embert igyekszik odaültetni.

Valaki azt az ígéretet tette az emberi történelem hajnalán, hogy az ember olyan lesz, mint az Isten, és most már ideje mutatkozik, hogy beváltsa ígéretét. A „fatimai beváltás” nevetségesen kicsinyes és ostoba volt, de tízezrek hittek benne, és vándoroltak oda látására. A cél nem az, hogy a beváltás valóságos legyen, hanem az, hogy az emberek elhiggyék, hogy ez megtörtént. Ezzel nincs lezárva a Sátán ígérete beváltásának munkája, sőt talán annak inkább az elején vagyunk. Ha további tízezrek, majd százezrek, sőt milliók fognak bedőlni ehhez hasonló, igazán senkitől sem ellenőrizett csodáknak – melyeket nem éppen vallás terén, és nem csak az egyház területén fognak láthatatlan hatalmak létrehozni – akkor készül el annak a bibliai jövendölésnek az útja, hogy egy politikai kalandor, aki sokat ígér és semmit sem hoz a tarisznyájában, el tudja majd hitetni, hogy az emberiség minden sebére elhozza a gyógyírt. Az emberiség vakon, lelkesedve fogja követni, és elhiszi azt, hogy ami Istennek nem sikerült, azt az ember fogja majd megoldani saját erején.

A fatimai kis pásztorgyerekek esete mutatja, hogy a tömegeket nem az értelem mozgatja, hanem a szuggesztió. Jelentéktelen okokból tömegmozgalom támad, amelynek nagyságát nem a látható kis ok adja meg, hanem a láthatatlan vezetés, amely rejtve marad. Ilyen láthatatlan vezetés vonul végig az egész emberi történelem: minduntalan hasonló esetekkel találkozunk! Kicsiny kezdetekből, jelentéktelen okokból új irányok születnek, új korszakok támadnak. Néhány a keresztyénséget gyűlölő pogány bölcs és zsidó rabbi mondásából az újkorban megindul a bibliakritikának nevezett mozgalom, és bár kifejlődésében nincs ésszerűség – mert egyik képviselője a másikat cáfolta meg – a mozgalom mégis naggyá dagad. Valami láthatatlan hatalom szuggesztiója alatt a teológusok folyton tovább fújják szappanbuborékaikat, maguk alatt vágva ezzel a fát.

A bibliakritikát, a hitetlen bölcseket, a tudomány hazug következtetéseit nem az ész sugallja, még kevésbé az igazságszeretet, hanem egy belső sugallat, amely az embert vakon viszi téves utakon előre egy tőle nem ismert cél felé, amely a vesztét jelenti – az emberi élet felbomlását –, és mégis viszi magával. Az emberi történelem fölött ott áll ez a kérlelhetetlen tévelyítő, és láthatatlanul üti a taktust egy tánchoz, amelyről az ember azt hiszi, hogy a saját kedvére táncolja.

Amikor az ember megtagadja jóságos Teremtőjét, és Tőle függetleníti magát – mint a tékozló fiú – akkor az ember azt mondja: felvilágosodtam! Amikor kíméletlen osztályharcot kezd, és az emberszeretetet sutba dobja, akkor azt mondja: építem a társas együttlétet (szocializmust).

Minél távolabb jut az ember a szeretet Istenétől, annál jobban beborul az ég fölötte, annál hidegebb, sötétebb, kínnal tejesebb lesz a világ, és az ember mégis tovább megy saját veszedelmében előre. Egy hatalmas varázsló szuggesztiója kényszeríti, és ő nem lát, nem hall intést, visszahívást: mennie kell elvarázsoltan, és ő azt hiszi, hogy nemsokára a legboldogabb hajnal virul fel rá, noha minden ennek az ellenkezőjét beszéli. A lélek sebeit csak a szeretet gyógyíthatja meg, és az ember mégis meg van róla győződve, hogy csak háborúval szerezheti meg a békét. Jogtalanság jogtalanságot hív ki, az elnyomás lázadásra tüzel, de az ember azért csak elnyomni igyekszik embertársait, noha buzgón szavalja annak ellentétét, amit cselekszik. Törvényt hoz, hogy meg ne tartsa, erkölcsöt hirdet, tudva, hogy nem fogja teljesíteni, szeretetintézményeket létesít, és amit alkotott, többnyire szélhámosokra vesztegeti el. Esztelensége újra meg újra lelepleződik, és még mindig csinálja ugyanazt, mert egy hatalom befogja a szemét, és fényes délben nem látja a napot.

Tudja, tanítja, hogy az Isten Fia a bűnösökért – őérette – halt meg, hogy Isten szeretetébe a Keresztre-feszített az egyetlen út, mégis Máriát teszi meg a Fiú engesztelőjévé, és a vétkes ember áldozat-teljes felajánlásaitól várja Isten megbékítését. A bölcselet magaslatain nem tudja felérni az Istent, de a rózsafüzér szellemtelen imádkozását olyasminek hirdeti, amiben Isten gyönyörködik.

A protestáns lenézi a római katolikust, a gyakorlatban pedig eldobja a reformátorok hagyatékát és utánozza a megvetett katolikust. Hogyan teheti ezt?

Más magyarázat nincs, mint az, hogy meg van igézve! Olyan ködben jár, melyben három lépésre nem lát a bódultság esztelenségében, elvakultan. A varázsló szól, és az ember mindent úgy lát, ahogyan mondják neki!

De hogyan lehet az, hogy az ember saját kárára igazságnak fogadja el a nyilvánvaló hazugságot? Ha a hazugság túl erősen jelentkezik és szembetűnően ellenkezik az igazság akkori alakjával, akkor az ember azt visszautasítja. A nagy varázsló tehát fokról-fokra adja be hazugságait, mindig egy kicsivel tolja odébb az igazság mérlegének nyelvét, és a „békeszerető” ember ennyit elfogad, azért, hogy az „egyezséget” és az „egyetértést” fenntartsa. Kis hazugság elviselhető! De az egyik kis hazugság után másik kis hazugság következik, és ezek időről-időre egymásra halmozódnak és óriásira nőnek. A közember ezt nem veszi észre, hanem igazságnak fogadja el a köztudatot, amely a korszellemet szüli, és amelyet a korszellem támogat. Csak kevesen, a reformátorok, a próféták látják a igazságot, de ezeket veszedelmes újítókként, nyugtalan forradalmárokként, a fennálló rend ellenségeiként elnémítják. A köztudatot mindenki más elfogadja igazságnak, mert ez a legkényelmesebb és nem jár üldözéssel.

Szuggesztív, erős, parancsoló hang állítja, hogy a köztudat az igazság, és a varázslónak igazat adnak. Százak, ezrek, majd százezrek, és milliók fogadják el igazságnak azt, amit senki alaposan meg nem próbált, mert nem is mert megpróbálni. Pedig ez a köztudat nem más, mint babona, egy Sátántól sugallt hazug és hamis elmélet, mely egy embernek sem szolgálja javát, de, hogy a kényelmesebb utat választhassák, belenyugodnak, és úgy látják, hogy egy kicsit a „békesség” kedvéért, „szeretetből” lehet engedni a hazugságnak.

Senkinek sem jó a lelkiismerete, de idővel a lelkiismeret megszokja ezt a nyomást, mint a fejünk a maga fölött hordott óriási légréteget. Ezt a lelki nyomást gondoljuk „természetes állapotnak”, és félünk, igen félünk a tiszta hegyi levegőtől! A varázsló szól, és a megigézettek engedelmeskednek. A hazugságnak is van vallása, vannak papjai. Ezek a papok kezükbe veszik a féligazságot és megmagyarázzák, hogy ez az egyetlen üdvözítő igazság. Elveszik jutalmukat ebben a világban, minként azok is, akik nekik hisznek.

A világ pedig megy vakon, elnémítottan, olykor lelkesedve és örömtáncok között a végső veszedelem felé!

Az egész világot telezúgják azzal a propagandával, amely a Sátán szavait igazolja: az ember a technika által olyan lett, mint Isten!

A varázsló pedig jót nevet a markába...

Vége

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 31-38. oldal.

Bálvány, babona és varázslás - 3. Rész

Keresztyén varázslás

A babonáról és különösen a bálványról mondottak azt a kérdést vetik fel bennünk, hogy van-e egyáltalán szüksége és értelme annak, hogy az ember valamit cselekedjék szabadulása érdekében, vagy minden cselekvést Istenre kell hagyni s az embernek egyszerűen várnia kell, míg Isten cselekszik: magyarul megmondva, míg a sült galamb a szájába repül. Felvetődik ezzel kapcsolatban az a régi teológiai kérdés: Istent kell-e hagyni egyedül dolgozni vagy nekünk is együtt kell dolgoznunk Istennel?

A synergizmus (együtt dolgozás) kérdésével szorosan összefügg a varázslás fogalmának meghatározása. A synergizmus kérdésével összefügg továbbá az is, hogy az ember tejesen romlott és használhatatlan-e Isten céljaira, vagy pedig az ember tud Isten számára jót cselekedni. A felelet ezekre a kérdésekre nem olyan nehéz, mint amilyennek az évezredes vita minduntalan megújuló fejezetei mutatják. A Szentírás nem csak hitet követel, hanem beszél a hit engedelmességéről is, tehát a hit cselekvő természetű. Az Istentől kívánt hit nem az a hit, amelyet mai divatos evangélisták hallgatóiktól elvárnak, vagy amelyet az úrvacsorai ágendák követelnek, mert ezek megelégszenek azzal, hogy valaki szájjal utána mondja a hittételt a tanítónak vagy a lelkésznek. A bibliai hit cselekvő hit, éspedig főleg belső cselekvést követel. Belső cselekvés a bizalom, amellyel a hívő úgy rábízza magát Istenre, hogy élete vezetését egészen Reá hagyja s megszűnik a maga útján járni. Ilyen belső cselekvés a megtérés is, melyet erre való tekintettel metanoia-nak, azaz gondolkodásváltozásnak is nevez a szentírás. Holt cselekedeteknek nevezi a Héberekhez írt levél azokat az emberi tetteket, amelyek nem az Istenben való megnyugvásból erednek, hanem abból az emberi nyugtalanságból és igyekezetből, hogy saját elgondolásával is segítse Isten munkáját.

Mi az tehát amit Isten követel és mi az, amit elutasít? Isten követeli, hogy Vele együtt, de Őt követve tegyük mindazt, amit nekünk parancsol: de elutasítja, hogy saját elgondolásaink értelmében kiegészítsük, sőt kiigazítsuk, amit Ő cselekszik. Mikor Jézus a gutaütöttet – kit négyen vittek Hozzá – meggyógyította, azt parancsolta a betegnek: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” Ezt megelőzve, amikor még semmit sem cselekedett, közölte vele: „Vétkeid meg vannak bocsátva!” A bűnbocsánat elnyeréséhez semmiféle cselekedet vagy munka az ember részéről nem volt szükséges, ezt Jézus a hozzá folyamodók hitének láttára megadta és ez a bűnbocsánat volt a kiinduló pontja, sőt alapja mindannak, amit Jézus a beteggel cselekedett. (Mk. 2,5; 2,10-12.)

A beteg engedelmeskedett, de engedelmességében nem volt semmi érdemszerű, mert az a gyógyulás érdekében történt. A beteg cselekvését még az Úr felszólítása is megelőzte: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” E három cselekvésre a beteg addig nem volt képes. Mikor Jézus a parancsot kiadta, a paranccsal együtt megadta a véghezvitel lehetőségét is, tehát a gyógyítás is megelőzte a cselekvést, de követte a hitet. Az ember tehát cselekvésével mindig utána megy Istennek, és a saját cselekvéséhez, a hit engedelmességéhez hívja segítségül Istent. Isten vezet minket, nem mi Istent! Látható tehát, hogy az ember mai természetes állapotában teljesen képtelen arra, hogy magától bármit elgondoljon vagy tegyen, s csak akkor tud helyesen cselekedni, ha Isten neki erre a képességet és a vezetést megadja. Az ember tehát használhatatlanra romlott s használhatósága Isten gyógyító munkájának következménye. A gyógyulás birtokában az embernek cselekednie kell, a kapott ajándékot használnia, forgatnia kell, különben elveszíti, amit kapott.

Amit a gutaütött tett, istentisztelet volt, vagy Istennek szolgálás (Gottesdiens, görögül: thréskeia). A görög thréskeia szertartásos szolgálatot jelent s Jakab rögtön meg is mondja, hogy a keresztyének Istenét milyen szertartásokkal lehet tisztelni: meglátogatni az özvegyeket és árvákat nyomorúságukban és feddhetetlenül megőrizni magunkat a világtól. A keresztyének Istene soha nem kívánta, hogy összegyűlve Neki énekeket énekeljünk, vagy szertartásokat teljesítsünk: de igenis nekünk van rá szükségünk, hogy az igét hallgassuk, tanuljunk és az ének szavaival vagy prózai beszéddel imádkozzunk. Olyan ez, mint a lélegzés, evés-ivás a testi életben: igehallgatással, imádkozással, énekléssel tehát nem Istent szolgáljuk, hanem táplálkozunk. (Jak. 1,26-27.)

Mint ahogy a testi étkezés sem Istenért végzett szertartás, úgy a szellemi eledel evése sem lehet istentisztelet, hanem erő és fényvétel, azaz táplálkozás.

Mint ahogy a testi étkezést sem teszi előnyösebbé a szertartás-etikett, úgy a lélek étkezése sincs etiketthez, azaz szertartáshoz kötve, hanem tisztán a hasznot kell, hogy szolgálja. A testi étkezésnél fontos, hogy bölcs legyen a szakács az ételek megválogatásában és előállításában. A szellemi étkezésnél is vannak szakácsok, kiknek feladata nem az etikett, a szertartás meghatározása, hanem annak kitalálása, mire van szüksége a keresztyén gyülekezetnek: milyen igazságokra, milyen tanításokra, milyen eledelre. Az etikett, a szertartás nem táplál, tehát haszontalan. A keresztyén gyülekezet egybegyűlése a közös táplálkozás végett történik. Isten szolgálatának célja nem a táplálkozás, hanem a nyert táplálék felhasználása, alkalmazása, gyümölcsöztetése, ami a nyomorultak szükségletének kielégítésével és a tiszta élet élesével történik. A szellemi szakács, azaz az igehirdető – pásztor, felügyelő vén, tanító és kormányzó – azt keresi, hogy mi az Isten akarata, melyet az egyháznak teljesítenie kell és ugyanerre törekszik a tanított gyülekezet is. A tanító Istennel csatázik, hogy mutassa meg a szükséges igét és tanítani valót, a gyülekezet Istennel, hogy adja a tanítóknak is a szükséges világosságot. Ez a harc imádsággal történik: az imádság tehát nem szertartás, melynek szavait ágendás könyvvel előre meg lehet határozni, hanem mindig új helyzetekkel számol, mindig friss és mindig Istentől vezetett tusakodás. Ha liturgiás könyvvel Istennek elébe írjuk, hogy mire hallgasson, ha az igék előzetes megállapításával (perikopa) elébe vágunk Isten vezetésének és megakadályozzuk, hogy Isten vezessen az eledel elkészítésében, akkor már elkövetjük a holt cselekedetet, amelynek gyümölcse is csak halál lehet, a gyülekezet elélettelenedése. A keresztyén gyülekezet életének minden pontján Istennek kell elől járnia s nekünk keresve, kutatva kell követnünk Őt. Igen nagy tévedése az az egyháznak, hogy ezt a két dolgot: a táplálkozást és az Isten-szolgálatot, vagy a magyar szó szerinti istentiszteletet összezavarta és a táplálkozást tette meg istenszolgálásnak, mi által mind a kettőt megrontotta.

Az özvegyek és árvák meglátogatása nyomorúságukban és a tiszta élet elvesztette a jelentőségét, amennyiben a táplálkozással helyettesítik, s ezért vagy elhagyták, vagy az engedelmességből érdemszerző cselekményt csináltak, mely körülbelül a felesleges jó cselekedet értelmét kapta meg. A táplálkozás, amely istenszolgálattá változott, elvesztette azt a szükségérzetet, hogy az éppen aznapra szükséges isteni vezetést megkapja s ennek helyébe az a tudat lépett, Istennek teszünk azzal szolgálatot, hogy egy óra hosszat éneklünk, beszédet hallgatunk és szertartásokat nézünk, vagy azokban részt is veszünk. A végén elégülten távozunk, hogy Istennek szolgálatot tettünk s a papok igyekeznek is felvilágosítani, hogy mindegy, ki beszél, kapunk-e a beszédből táplálékot, vagy nem: a fő dolog, hogy ott legyünk a templomban. Ez a tanítás aztán végleg elvette az úgynevezett istentisztelet eredeti értelmét.

Ezzel a cserével a hazugság atyjának sikerült az egyházi életet üressé és hazuggá tenni, mert nem Istennek szolgálunk, ha táplálkozunk, hanem magunknak, mert csak olyan ember lehet igehirdető, aki táplálni tudja hallgatóit, és mert az engedelmességet sikerült a hitből eltávolítani, a hitből pedig szellemtelen után-mondást vagy értelmi után-gondolást csinálni.

Bizonyos, hogy vagy másfél óra hosszat egy díszes csarnokban ülni, ott beszédet hallgatni vagy mutatványt nézni, esetleg művészi énekben, zenében gyönyörködni nem olyan áldozat, mint özvegyeket, árvákat pénzünkkel segíteni és a tisztátalan kísértésekkel megküzdeni. Tehát amikor az utóbbit az előbbivel helyettesítette az egyház, körülbelül azt a manővert alkalmazta, melyet a zsidó papok, amikor a szülők eltartása és a nekik való engedelmesség helyett megelégedtek azzal, hogy a gyermek a szülőért áldozatot fizetett be, miből aztán a papnak, és nem a szülőnek volt haszna. Az istentiszteleti persely és az igehirdető – szertartásvezető – körülrajongása szintén főleg a papok érdekeit szolgálja. Ez a meggondolás azonban nem az egyetlen volt akkor, amikor az istenszolgálatot eredeti értelméből kiforgatták. Micsoda változáson menne keresztül az egyházi élet, az igekutatás és a papképzés, ha visszaállítanák az istentisztelet és igeolvasás eredeti értelmét és célját, és ennek a célnak becsületesen megfelelni igyekeznének!

De sem a papok, sem a papok hallgatói nem tudnának könnyen lemondani a mai gyakorlatról, és annak a fenti „haszon” mellett még egy különös oka van. Ez az ok a varázslás!

A papnak – ha igehirdető – az értékét tudása és kegyessége adja meg, mert kegyesség nélkül az igét megérteni és táplálékká változtatni nem lehet. De a papnak – aki szertartásvégző, és akinek a munkájában az ige is csak szertartási kellék – a hallgatói, illetve nézői szemében nem a tudása és kegyessége adja meg a súlyt, hanem állítólagos hatalma, mely a szertartás végzésére csak őt teszi hivatottá, és aki őt ige, feloldozás és szakramentumok által az üdvösség és bűnbocsánat közlőjévé teszi. A papnak hatalma van rá, hogy feloldozással vagy úrvacsora-osztással Isten kegyelmét közvetítse. Ilyen, csak a papoknak adott hatalomról ugyan a Biblia semmit sem tud, de ki az, aki ennek a Bibliában utána tud és mer nézni?

A „hívőnek” nem Istennel, hanem a pappal van dolga, ki neki az Isten kegyelmét beszerzi és elhozza. Ennek a „hívő” is örül, mert a bűnösnek kényelmesebb a szintén bűnös pappal megegyezni, mint a szent és ítélő Istennel. A valóságban Isten kegyelmének elnyeréséhez nem kell más közbenjáró, mint a Felkent Jézus. A hívő megkapja a kegyelmet, mert hisz, mint a gutaütött története is mutatja. A papnak nem volna szabad mást tennie, mint a hívőket Jézushoz elvezetni. De legtöbbször a pap a templomba, és ott a szertartáshoz vezeti a lelkeket és arról hallgat, hogy a bűnbocsánat elnyeréséhez sem templom, sem úrvacsora sem papi feloldozás nem szükséges, ha a lélek őszinte szívvel közeledik az Istenhez. A pap inkább arról igyekszik meggyőzni a neki hívőt, hogy ő és a szertartásai elengedhetetlenül szükségesek: a teremtmény a Teremtő megnyerésére, az anyag, a kőépület, a kenyér és a víz pedig a szellemi áldás elnyerésére. Ez azonban nem más, mint varázslás és súlyos visszaélés, amely a kegyelemnek, a hitnek és a keresztyénségnek a lényegét hamisítja meg Jézus ama szavának értelmében, hogy „az Isten szellem, és Őt szellemben és valóságban” lehet megközelíteni. Nem a templom a fontos, nem a pap, nem a szertartás, hanem Istennek szent és szabadon lengő Szelleme, ki földi dolgokhoz nincs kötve!

A varázslás gondolata és gyakorlata a nagy és kis egyházak, az úgynevezett hívők és hitetlenek vallásos életének minden pórusán behatolt már és egész keresztyénségünket megmérgezte. Annyira benne élünk, hogy nem is ismerjük fel a veszedelmet, és a keresztyén élet szempontjából természetesnek tartjuk azt, ami természetellenes. Ne feledjük, hogy hinni annyit jelent, mint Istent előre engedni, mint lemondani arról, hogy magunk tervezzük el életünk folyását: ehelyett Isten akaratát nyomozzuk szüntelen. Mégis természetesnek látjuk, hogy mi tervezzünk s az általunk választott célok eléréséhez és az általunk választott eszközök felhasználásához utólag Isten segítségét kérjük. Az ilyen imádság Isten kényszerítése, hogy a mi utainkon járjon, tehát közönséges varázslás, erőszaktétel Istenen. Ha nyilvános imaórákon az imádságot hallgatjuk, megfigyelhetjük, hogy az imák túlnyomó részt előadások, és nem az ima gondolatával, hanem az ima tényével akarnak hatni Istenre. Mi ez, ha nem varázslás? A nyilvános éneklés hanghordozása, az éneklés módja, a szöveg elsikkadása mutatja, hogy az ének nem imádság, hanem hanggyakorlat, verklizés, és mégis azt gondolja az éneklő, hogy Istennek tetsző dolgot hajt végre éneklésével. Az ének szellemisége elvész és anyagisága győz!

Mi ez az éneklés, mely a hangjával hat, ha nem varázslás?

Bibliaolvasásunkból hiányzik a kutatása annak, hogy Isten mit szól az ige által. A kijelölt bibliai részt elolvassuk, úgy, mint a rózsafüzérrel imádkozó elmondja értelem nélkül a kijelölt imát. A szellemit itt is félreszorítja az anyagi, a materiális oldal. A fizikai ténnyel ki akarjuk elégíteni Istent s ezzel megint varázslókká lettünk! Az Isten szellem, és akik Őt imádják, szükséges, hogy szellemben és igazságban imádják! De hol van a mi imánk, éneklésünk és igeolvasásunk attól, amit szelleminek lehet nevezni, és attól ami igaz és való?! Azt hisszük, hogy elég a materiális oldal, a beszéd, a hang, a külső cselekmény és ezzel alábecsüljük Istent, aki Szellem. Hogy a varázslás gondolata mennyire meghódította az úgynevezett pietista vagy kegyeskedő embereket is, azt szemléltetően mutatja az a gyakran használt kifejezés: „imádság által való gyógyítás”, vagy: „ezt, vagy azt meggyógyított az ima”. Az imádság senkit sem gyógyít meg, ezt Isten teheti, aki az imádságot vagy meghallgatja, vagy nem: ahogyan ezt Ő jónak látja. Az ilyen keresztyének azonban Istent materiálisan fogják fel, és azt gondolják, hogy az ima elhangzása után Isten gépiesen cselekszik, mint ahogyan egy húsz filléres bedobásakor az automata okvetlenül kidobja a bonbont, vagy a hajkenőcsöt.

Annyira semmibe veszik Istent, hogy ha valaki nem gyógyul meg, eszükbe sem jut azt kutatni, hogy Isten valami okból másként határozott, mint azt az imádkozó (ráimádkozó) elgondolta, hanem az után kutatnak, hogy a gyógyító gépezet hol volt hibás. Vádolják a beteget, hitetlennek vagy bűnt rejtegetőnek mondják, csak az nem jut eszükbe, hogy a hiba az ő felfogásukban is lehet. Az ilyen ráimádkozások tökéletesen megfelelnek a pogány babonának, és varázslásnak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 23-31. oldal.

Bálvány, babona és varázlás - 2. Rész

Hamis Istentisztelet

Marx Károly állítására, hogy az embert élete folyamán gazdasági okok vezérlik, alaposan rácáfol az elfogulatlan vizsgálat, mert ez azt bizonyítja, hogy az embert az istentisztelete mozgatja. Annyira természetes az embernek, hogy Teremtő Istenét szolgálja, hogy amikor valami gonosz varázslat következtében az igazi Istent elhagyja, megtagadja, akkor teremt magának isteneket, hogy legyen kit szolgálnia. Az ember rendeltetése, ha a ma gyakorlatát nézzük, az, hogy az őt megrontó zsarnokoknak, az őt gyönyörködtető csepűrágóknak, futballhősöknek és varieté isteneknek dicsőségét szolgálja: hogy megszálljon százezreknek épített sportszentélyeket és hajba kapjon egymással amiatt, hogy melyik fél rúgja jobban a labdát vagy az ellenfelét. A sportrajongást és a mozilátogatást tekinthetjük a mai kor istentiszteletének, mert itt találja meg hőseit, kiket imádni, kikben gyönyörködni hivatásának érzi. Amíg az Isten tiszta angyalai megrendülten és szent kíváncsiságtól töltve lesték a betlehemi istállót, állták körül a Golgota halmát, fedezték a mennybe szállót, kísérték figyelemmel az egyháztörténelem fordulatait s gyönyörködtek a szellem diadalában az anyag fölött, s istentisztelet tárgyává tették a teremtett világ nagy színpadát, addig a tőlük nézett ember azt mérte, hogy hősei hány milliméterrel ugrálták túl egymást s hogy az anyag, a hús hogyan győzi le a magasra elhívott szellemet.

Divina comedia! Isteni színjáték! S vele szemben az emberektől körülrajongott sátáni komédia!

Sokan túlzottnak látják ezt az összevetést: az ilyeneket arra kérem, vizsgálják meg, mi áll a mai emberi élet és érdeklődés csúcspontjában, mi lelkesíti, mi vonzza a mai tömegeket. Nem áll-e az embervilág fölött egy gonosz varázsló, aki elrejti előle a nemeset, a valóban nagyot s nem elégíti-e ki moslékkal azt, akit nektárt ízlelni hívott el a világ Teremtője. Mindig így tett-e az emberiség?

Azt lehet mondani, hogy a nagy tömeg mindig durva volt és mindig volt szellemi előkelőség, amely a nemeset kereste. A római császárok idején is enni akart és vérengző színjátékot nézni a római csőcselék, s ehhez a csőcselékhez sokszor a császár is hozzá tartozott. Ugyanakkor kiáltotta a durva zsidó tömeg a „feszíts meg”-et!, s ezt a csőcseléket a főpapok ingerelték erre. Ez mind igaz! De mindkét jelenet két fejlődést zárt le és mindkét jelenetet ugyanaz a vég követte. Jeruzsálem pusztulása s a római birodalom széthordása. Vajon mi fogja követni a mai hősök kultuszát?

Nézzük csak, mit várt ugyanez a tömeg hőseitől a múltban, mely fejlődésben a mát megelőzte!

100 évvel ezelőtt ez a tömeg esőben lelkesedve hallgatta a „Talpra magyart” s a mai színészek magyar ősei valamivel előbb szenvedtek azért, hogy magyarok és szabadok lehessenek. Félezer évvel ezelőtt a tömeg a reformátorok és ellen-reformátorok vitáját hallgatta s az érdekelte, hogy melyik fél hirdeti neki nyomorúságában az igazi vigasztalást. 1000 évvel ezelőtt ugyanennek a tömegnek vezérei templomokkal ajándékozták meg a tőlük vezetett népet s hősei a gyengék védelmét látták feladatuknak. Akkor az emberi élet csúcspontján az égi dolgok álltak: akár őszintén, akár képmutatással, akár megértve, akár megértetlenül a túlvilág kérdései voltak az érdeklődés és megbecsülés csúcspontján. Miképp változhatott ekkorát a világ?

Természetes fejlődés, hogy a dómok helyén ma arénák épülnek s a lovagok helyén elbizakodott és gőgös ugró és rúgó bajnokok állnak?

Természetes fejlődés, hogy a középkori lovagot az újkor tükrében Cervantes már bohócnak s szánalmas gúny tárgyának látja?

Nemesebb lett a világ, melynek a nagy spanyol költő, félig a lovagot, félig az olvasókat gúnyoló költeményét írta?

Nemessé tette az amerikai arany a spanyol népet? Ez az arany lett e népnek istene s az amerikai tengeri utak, az indiánok legyilkolása lett az istentisztelete.

Melyik Wagner volt a nemesebb, a forradalmár vagy a Szent Grál költője? Vagy forradalmár is csak azért lett Wagner, mert kora a szent serleget már kiejtette a kezéből? Ez a kehely ma a szemétdombra került: de nem hatol-e el a szemétdomb oda is, ahol a kelyhet elhajították?

Melyik istentisztelet a nemesebb, az igazabb: az-e, amely Wagnert, Handelt, Bachot lelkesítette, vagy amely a ma divatos dalszerzőket lelkesíti?

Azzal a régi ideállal együtt az emberiség nem veszítette-e el a lelkét is? Mikor megnyerte a világot, nem vallott-e kárt a lelkében? Ezekre a kérdésekre nem nehéz annak felelnie, akiben még él a régi nemes gondolat, de lehetetlen felelnie annak, akiből ezt a gondolatot elkapkodták a példázatbeli madarak. Ne értse félre az olvasó! Távol áll tőlem kifogásolni, hogy valaki szabadidejében labdát rúgjon, teniszezzen, magasat vagy hosszút ugorjék, súlyt, korongot vagy kalapácsot dobáljon – kivéve, ha ez valakinek a fejére eshetik – vagy bármilyen más egészséges és ésszerű sportot űzzön. De értelmetlen és esztelen dolognak tartom, hogy 70.000 ember izgulva nézze, hogyan rúgja 22 ember a labdát, hogyan úszik és fut. Esztelen dolognak tartom, hogy annak komoly értéket tulajdonítsanak, hogy valaki hosszabbat ugrik, mint a másik, vagy jobban rúgja a labdát. Esztelen és vétkes az én látásom szerint, hogy komoly munkára képes ember egész életét arra szánja, hogy az ilyen nem termelő sportot gyakorolja ahelyett, hogy embertársai javára dolgozzék. Esztelenségnek tartom azt, hogy milliók azon izguljanak, hogy néhány ember milyen eredménnyel tornázik. Ebben a lelkesedésben van valami egészségtelen vallásos elem. Az emberhez hozzá van nőve, hogy az istent tiszteletben részesítse, mint természetéhez tartozik, hogy tisztelje atyját és anyját, az öregeket és elöljáróit. Ha valaki az Istennek járó tiszteletet megtagadja, az kénytelen más egészségtelen és értelmetlen rajongással pótolni lelkének ezt a szükségletét s az ilyeneknél változik át a sport, a tudomány, a művészet vallássá, helyesebben vallást pótló pótszerré. Az ilyen ember torzító tükrök előtt áll, melyek Istent, a túlvilágot, utolsó ítéletet, isteni szeretetet kicsinynek mutatják, a sportbajnokot és filmszínésznőt pedig nagyságnak. Valaki ott áll ezek mögött és mondja: Isten, vallás jelentéktelen dolgok – sport, anyag, étel, ruha, élvezet fontosak. Az ember hallja a szuggesztív szavakat és hozzájárul, mert kellemesen érintik, elveszik a lelkiismeret felelősségérzetét, ami kellemetlen. Nemsokára hiszi is az ember, amit azelőtt maga is képtelennek tartott volna. Hozzájárul az elhívés varázslatához a tömegszuggesztió is. Így állnak elő: a sportvallás, a tudományvallás, művészetvallás és színházvallásosság. Az orvos vallásos tisztelettel beszél tudásáról, a művész művészetéről, a színész játékáról, a sportoló teljesítményéről: mindenkinél meghatottság észlelhető, amikor arról beszél – mondjuk rádió előtt –, hogy foglalkozásában mit teljesített és mik a tervei. Érthető volna a meghatottság, ha a beszélőt saját dicsősége hatja meg és tölti be lelkesedéssel. Itt kezdődik a hamis vallás, a hamis istentisztelet! Hamis és hazug, ha valaki önmagának a papja!

Mindezt azért tárgyaltam részletesebben, hogy megmagyarázhassam, hogy ugyanilyen hamis istentisztelet áll elő a templomokban, a Biblia olvasása közben vagy térden elmondott imádságnál, ha az Isten előtt álló ember nem Isten dicsőségét szolgálja, hanem a maga dicsőségére gondol, mint tette ezt a példázatbeli farizeus, ki egyszerre imádkozott a vámszedővel. Jézus a farizeus imádságát értéktelennek mondotta, mert önmagával foglalkozott. A vámszedő imádságát, hatalmasnak, megigazítónak, mert Isten kegyelméhez folyamodott s azt tekintette fontosnak.

Imádkozol és közben a magad erénye jár az eszedben? Hamis az istentiszteleted!

Bibliát olvasol és földi célok zsonganak szívedben? Hamis az istentiszteleted!

Templomba mégy és az emberek személye érdekel, az igehirdető vagy akik ott látnak téged? Hazug az istentiszteleted és jobban tetted volna, ha nem imádkoztál, nem olvastál volna Bibliát és nem mentél volna el a templomba, mert mindez vétkeid számát növelte.

Azt hinni, hogy a sporteredmények az élet nagy dolgai közé számítanak: durva babona.

Azt hinni, hogy bármiféle külső szent cselekmény hasznos a kegyességre: hazug babona!

Íme a babona sokkal elterjedtebb, mint ahogy az emberek gondolják!

Sátán birodalma sokkal kiterjedtebb, mint ahogy azzal rendesen számolnak és sokszor az, amit egyháznak, Isten országának neveznek: Sátán birodalma!

Ha a modern babonák után kutatunk, nem szabad megállnunk a 13-as számnál. A csomót kötő javasasszonynál, a csillagjósnál, ki a vurstliban árulja jóslatait, a spiritiszta szeánsznál, hanem be kell látogatnunk a vallásos egyletekbe, a szektaműhelyekbe és megfigyelnünk, hogy az emberek mitől vannak meghatva, mi foglalkoztatja tudatukat, képzeletüket.

Ahol az emberek Isten és Jézus helyett az „egyház” szót ejtik ki tisztelettel, ott durva babona járja, mert nem a külső egyház szent, hanem az azt megszentelő Isten!

Ahol az emberek a felnőtt keresztséget, vagy a szombatot, a nyelveken szólást vagy a dogmákat, hitvallásokat tartják a menny kapujának, ott hazug babona van az emberi lelkekben, az igehirdetőkben, mert ezek közül egyik sem visz közelebb Istenhez. Ahol megtérni nem azt jelenti, hogy a bűnös Isten kegyelméhez és a Golgota Szenvedőjéhez menekül, hanem azt jelenti, hogy bizonyos emberi törvényeket elfogadunk és követünk, s aki nem dohányzik, moziba nem jár, véres hurkát nem eszik, szombatot ül, fegyvert nem fog, a szent egyletbe jár és tizedet fizet, azt tekintjük megtértnek, ott hamis istentiszteletet folytatnak az emberek.

Megtérni annyit jelent, mint az élő Istent megtalálni s nem annyit, hogy egy egyletbe beiratkozunk s a prédikátornak és papnak magunkat alávessük. Mindaz, ami nem az élő Istenre figyelés és a Neki való engedelmeskedés: üres, gyümölcstelen és káros babona!

A babona lényege abban áll, hogy az istenit kicseréljük az emberivel, mert ez felel meg annak a sátáni ígéretnek, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten”, és az istenit ti fogjátok művelni, véghez vinni. Isten Fia meghalt a Golgotán, és egyszeri áldozatával örökre szabadulást szerzett azoknak, akik Bene hisznek, azaz magukat Reá bízzák. Itt a hangsúly azon van, hogy Isten Fia mindent elvégzett s az embernek hozzá tennie semmit sem szükséges és nem is lehet. Sátán kétségbe vonja, hogy Isten mindent elvégzett volna, hogy a Golgotán elhangzott kiáltás – elvégeztetett – igaz volna s arra tanította a vallás vezéreit, hogy a vétkes embereknek meg kell ismételnie azt, amit Jézus tett: vagy saját munkájával és szertartásával ki kell azt egészítenie. A pap megismétli és szolgálatával újra elvégzi a Fiú megáldozását, a protestáns hívő úrvacsorát vesz, hogy megehesse és megihassa, saját cselekedetével hatóvá tehesse a bűnbocsánatot. A bemerítkező a szertartástól teszi függővé üdvösségét, a megtérő arra építi üdvbizonyosságát, hogy ő megtért: mindenütt az a fontos, amit az ember tesz. Ez a babona, ez a hamis istentisztelet!

Néha igen durva formában jelentkezik a kegyes babona. Vannak, akik olyan bűverejűnek tartják azt, amit az ember cselekszik, hogy azt állítják, hogy aki megtért – és ez alatt egy dogma ésszel történő elfogadását vagy szóval történő elmondását értik – annak előre megbocsáttatnak később elkövetendő összes vétkei is. Ez a tétel nem más, mint a bűnös felbátorítása a nyugodt vétkezésre. Íme ilyen eltévelyedésbe visz a hamis istentisztelet, mely nem Isten, hanem az ember dicsőségét szolgálja, mikor az ember cselekvésének és megtérésének több hatalmat tulajdonít, mint Isten tettének. Mert a Golgotának csak arra van hatalma, hogy a megbánt vétket eltörölje, de a megtérésnek a meg nem bánt vétek eltörlésére is hatalma van. Ez ördögi csalás, babona! Mindebből láthatjuk, hogy a babona fogalma sokkal tágabb körű, mint ahogy azt gondolni szoktuk.

Babonának nevezünk minden olyan gondolatot, amely a teremtményt a Teremtő, a teremtmény tettét a Teremtő munkája elé helyezi és azt tanítja, hogy a teremtménynek hatalma van a Teremtő fölött s a teremtmény cselekvése kényszerítheti a Teremtőt valamire.

De ezzel máris átléptünk mai megfigyelésünk utolsó szakaszába, mert a szelleminek az anyagival, a Teremtőnek a teremtmény tettével való kényszerítését nevezzük varázslásnak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 17-23. oldal.