Bálvány, babona és varázslás - 4. Rész

Ki áll a háttérben?

Az első világháború idején a háborútól meggyötört és megfélemlített lakosság mindenütt hőn várta a békét. E békevágyra feleletül Portugáliában három pásztorgyerek látomást látott, egy tündöklő nőt, aki nem túl jelentékeny dolgokat mondott nekik: olyasmit, amit a gyerekek is ki tudtak okoskodni az otthon hallott beszélgetésekből és a szűkösen kapott vallásos oktatásból. A béke útját a rózsafüzéres imádkozásban jelölte meg a látomás. Csakhamar tízezrek zarándokoltak el a helyszínre. Kettő a kis látnokok közül meghalt, a harmadikat kolostorba dugták és ott mindenkitől hermetikusan elzárták a papok, a búcsújárás igazgatását pedig átvették ők. A püspök megvásárolta az egész területet. De nem tudták megakadályozni a második, még véresebb világháborút, sem a harmadik világháborúra való, még több borzalmat ígérő készülődést. Ezt a látomást nevezik a fatimai szűznek, mivel a látomás Fatima helység határában látszott. A sikertelenségtől eltekintve igen komoly aggodalom merül fel a látomással szemben, a határozatlanság és titkolózás.

Isten kijelentései mindig határozottak és rejtegetés nélküliek. Először is a látomás nem akarta mindjárt megmondani a nevét, másodszor, a gyermekek titkolni igyekeztek, és aztán mégsem titkolták el, amit láttak. S éppen azt, ami leginkább felrázó hatással lehetett volna környezetükre – a pokol látomást – végig titokként kezelték. Harmadszor, a két kisebb pásztorka halála után az egyház a megmaradt, élő tanút úgy elrejtette, hogy még az utána kereső papok elől is titkolnia kellett kilétét, holott éppen a látnok bizonyságtételére lett volna a legnagyobb szükség, már csak azért is, hogy a dolgot megfelelően és megnyugtatóan ellenőrizni lehessen. Ez a többszörös titkolózás felkelti a gyanút, hogy a látomás körül nem minden ment tisztán végbe, hogy elrejteni való tények és körülmények is voltak. Azt mutatja ez a titkolózás, hogy sem a látnokok, sem a látomást az egyház számára kihasználó papok nem voltak egészen tisztában afelől, hogy mi történt itt. A titkolózás mögött pedig nem az Igaz, hanem a hazug szokott állani, ki az igazságot a hamissággal, a fényt a homállyal keverni szokta. Fénynek mondhatjuk itt Jézust, aki azonban csak mellékesen kapott az egész történetben szerepet. Fénynek mondhatjuk Mária mindnyájunk előtt kedves és szűzi alakját, de az alázatos szűz itt csillogó úrnőként jelent meg, ami Mária sohasem volt. A szenvedés hangsúlyozását nem mondhatjuk világosságnak, mert a szenvedést a tiszta és a tisztátalan szellemvilág egyaránt ki tudja használni céljai elérésére, és azért, mert valaki szenved, még nem szent. Ellenben határozottan a homály világába tartozik a rózsafüzérhez való tapadás, és a gyermekek szenvedésének olyan feltüntetése, hogy az engesztelésül, Isten lefegyverzésére és a háború démonjainak megfékezésére szolgált.

Csak egy jótálló és engesztelő szenvedés volt ebben a világban: az, amelyet Urunk, a názáreti Jézus szenvedett. Nekünk is szükségünk van a szenvedésre, de a mi szenvedésünk kizárólag a mi javunkra szolgál, mert csak a mi lelkünk sebén át tud velünk összenőni az értünk sebet kapott Jézus. A két seben át a két lény összenő, de az egyik sebnek okvetlenül az Ő sebének kell lennie, és a pásztorgyerek sebével való összenövés nem váltja meg a világot. A rózsafüzérrel való imádkozásról maguk a gyerekek ismerik be, hogy csalással történt: először nem mondták végig az imádságokat, és ha később ezt meg is tették, kérdés, értették-e az angyali üdvözlet és a Miatyánk felséges szavait, vagy akár a Hiszekegyet, mert a szellemek világában Isten előtt csak az értelemnek van polgárjoga. Az értelmet nélkülöző hang az anyagi világhoz tartozik, és annak a mennyekbe bejárása nincs. A történet adatai szerint éppen ez az értelme hiányzott a gyermekeknél.

Az ima gépies elmondása értéktelen, de az értelmetlen elmondása is az! A gyermekek fő gondolata a helyettesítő szenvedés volt, melyet embertársaikért, sőt Istenért vállaltak. Ez a gondolat a keresztyénség gondolkodásával a legélesebb ellentétben áll, mert csak egy közbenjáró van, az igazságos Jézus Krisztus! Hitető vagy elhitetett mindenki, aki közbenjárásra, közbenjáró szenvedés elviselésére vállalkozik. Nem nehéz felismerni, hogy Jézust Máriával, és Jézus kiengesztelő szenvedését vétkező emberek szenvedésével akarja a lelkek figyelméből kitolni az emberiség ősi elhitetője, a Sátán. Némely szekták módszeréhez tartozik, hogy amikor küldötteik az emberek ajtaján kopogtatnak, nem mindjárt mondják meg, hogy kik ők és kitől jöttek, hanem általánosságban beszélnek, hogy az egyház küldi őket és a lelkész megbízásából jönnek. Azt nem mondják meg, milyen egyház és melyik pap küldte őket. Ugyanilyen habozás veszi körül a fatimai bizonyságtételt is: itt a csoda volt a fontos, nem az értelem. Jézus pedig a csodát titkoltatta a meggyógyítottakkal, de bizonyságot tenni visszaküldte a megtisztított ördöngöst.

A fatimai esetben a papság eldugta a bizonyságtevőt, de kihasználta a csodát: ez nem a világosság útja!

A csodának ilyen kihasználása az egyház tekintélyéért történt és nem a lelkeknek az igazságra való vezetéséért, ez esetben nem kellett volna a csoda meglátóját zárdában elrejteni. De ez mindig így volt, amióta az isteni igazságokat olyan papok kezelik, akik tekintélyük, hatalmuk és gazdagodásuk kérdéseit az igazság megtalálásának elébe helyezik. A papság nem az igazságot karolta fel, hanem a nélküle előállott helyzetet hatalmi szempontból értékesítette. Nagyon fontos ez esetben a gyermekek készsége arra, hogy félreálljanak, sőt arra is, hogy szenvedjenek. Ha hazugok lettek volna, akkor ez a vallásos készség nem jelentkezett volna náluk. Tévedésben voltak, de azon az úton mentek, amin az egyház vezette őket. Egy láncszem voltak abban a hosszú összefüggésben, amely évszázadok, sőt másfél évezred óta halad előre. Ebben a fejlődésben az egyház mind inkább kivette az ember sorsát az Isten kezéből, s áttette azt emberek, papok kezébe. A fatimai kis pásztorok már egész gyermekként vállalták magukra azt, amit Isten Fia vállalt: a másokért való szenvedést. A régi nemes pénz igen devalválódott, és hogy nevetségessé ne váljék, a gyermekeket félre kellett rakni. Bizonyos, hogy a gyermekek jóhiszeműen végezték a megváltó tevékenységet, és sejtelmük sem volt róla, hogy milyen nagy dolgok kérdése – a megváltás – játékká lett a kezükben. Ahogyan a rózsafüzért sem vették komolyan, úgy azt sem értették, hogy a másokért való szenvedést nem lehet azzal elintézni, hogy kötelet csavarnak a derekukra, ebédjüket állatoknak, és más gyermekeknek engedik át, amikor arra komoly szükségük nem volt.

Ha bepillanthattak az elkárhozottak szenvedéseibe, a látomásuk eltitkolása senkinek sem állott érdekében, csak a Sátánnak. Titkuk elhallgatása miatt a polgármester üldözésének kihívása értelmetlen volt. Valami gyermekes csíny volt ezzel összekötve, amit érdek volt elhallgatni, és beleképzelték magukat a mártír szerepébe. Nem a nagy isteni igazságok kiderülésének lettek az eszközeivé, hanem a babona terjesztésének. Alig tudjuk másnak, mint babonának nevezni az ilyen imádkozást, mely csak a szavak ismétléséből áll, és az olyan szenvedésekben való édelgést, melyek senkinek sem hasznosak. Egy nagy megtévesztés tudatlan eszközei voltak, de mögöttük állt egy náluk értelmesebb, nagyobb hatalom. Ez az értelmesebb és nagyobb hatalom mindenek előtt a hatalmat és befolyást kereső papság volt, amely hamis irányba terelte a gyermekek istenes buzgalmát, azután félretolta őket, és a helyzetet kihasználta. Lehetetlen azonban nem elhinni azt, hogy a papok közül is sokan azt hitték, hogy amit csinálnak, az istenes és helyes.

Még tovább kell mennünk az ok keresésében, és így el kell jutnunk arra, hogy az egyház évszázados fejlődése és eltévedése volt az a hatalom, amely a fatimai szenzációt létrehozta és lehetővé tette. Ez a fejlődés nem volt vak és véletlen vagy esetleges, mert egy világos gondolatmenetet lehet felfedezni az egyháznak az evangéliumtól való lassú eltávolodásában, és abban, ahogyan Isten helyébe embert igyekszik odaültetni.

Valaki azt az ígéretet tette az emberi történelem hajnalán, hogy az ember olyan lesz, mint az Isten, és most már ideje mutatkozik, hogy beváltsa ígéretét. A „fatimai beváltás” nevetségesen kicsinyes és ostoba volt, de tízezrek hittek benne, és vándoroltak oda látására. A cél nem az, hogy a beváltás valóságos legyen, hanem az, hogy az emberek elhiggyék, hogy ez megtörtént. Ezzel nincs lezárva a Sátán ígérete beváltásának munkája, sőt talán annak inkább az elején vagyunk. Ha további tízezrek, majd százezrek, sőt milliók fognak bedőlni ehhez hasonló, igazán senkitől sem ellenőrizett csodáknak – melyeket nem éppen vallás terén, és nem csak az egyház területén fognak láthatatlan hatalmak létrehozni – akkor készül el annak a bibliai jövendölésnek az útja, hogy egy politikai kalandor, aki sokat ígér és semmit sem hoz a tarisznyájában, el tudja majd hitetni, hogy az emberiség minden sebére elhozza a gyógyírt. Az emberiség vakon, lelkesedve fogja követni, és elhiszi azt, hogy ami Istennek nem sikerült, azt az ember fogja majd megoldani saját erején.

A fatimai kis pásztorgyerekek esete mutatja, hogy a tömegeket nem az értelem mozgatja, hanem a szuggesztió. Jelentéktelen okokból tömegmozgalom támad, amelynek nagyságát nem a látható kis ok adja meg, hanem a láthatatlan vezetés, amely rejtve marad. Ilyen láthatatlan vezetés vonul végig az egész emberi történelem: minduntalan hasonló esetekkel találkozunk! Kicsiny kezdetekből, jelentéktelen okokból új irányok születnek, új korszakok támadnak. Néhány a keresztyénséget gyűlölő pogány bölcs és zsidó rabbi mondásából az újkorban megindul a bibliakritikának nevezett mozgalom, és bár kifejlődésében nincs ésszerűség – mert egyik képviselője a másikat cáfolta meg – a mozgalom mégis naggyá dagad. Valami láthatatlan hatalom szuggesztiója alatt a teológusok folyton tovább fújják szappanbuborékaikat, maguk alatt vágva ezzel a fát.

A bibliakritikát, a hitetlen bölcseket, a tudomány hazug következtetéseit nem az ész sugallja, még kevésbé az igazságszeretet, hanem egy belső sugallat, amely az embert vakon viszi téves utakon előre egy tőle nem ismert cél felé, amely a vesztét jelenti – az emberi élet felbomlását –, és mégis viszi magával. Az emberi történelem fölött ott áll ez a kérlelhetetlen tévelyítő, és láthatatlanul üti a taktust egy tánchoz, amelyről az ember azt hiszi, hogy a saját kedvére táncolja.

Amikor az ember megtagadja jóságos Teremtőjét, és Tőle függetleníti magát – mint a tékozló fiú – akkor az ember azt mondja: felvilágosodtam! Amikor kíméletlen osztályharcot kezd, és az emberszeretetet sutba dobja, akkor azt mondja: építem a társas együttlétet (szocializmust).

Minél távolabb jut az ember a szeretet Istenétől, annál jobban beborul az ég fölötte, annál hidegebb, sötétebb, kínnal tejesebb lesz a világ, és az ember mégis tovább megy saját veszedelmében előre. Egy hatalmas varázsló szuggesztiója kényszeríti, és ő nem lát, nem hall intést, visszahívást: mennie kell elvarázsoltan, és ő azt hiszi, hogy nemsokára a legboldogabb hajnal virul fel rá, noha minden ennek az ellenkezőjét beszéli. A lélek sebeit csak a szeretet gyógyíthatja meg, és az ember mégis meg van róla győződve, hogy csak háborúval szerezheti meg a békét. Jogtalanság jogtalanságot hív ki, az elnyomás lázadásra tüzel, de az ember azért csak elnyomni igyekszik embertársait, noha buzgón szavalja annak ellentétét, amit cselekszik. Törvényt hoz, hogy meg ne tartsa, erkölcsöt hirdet, tudva, hogy nem fogja teljesíteni, szeretetintézményeket létesít, és amit alkotott, többnyire szélhámosokra vesztegeti el. Esztelensége újra meg újra lelepleződik, és még mindig csinálja ugyanazt, mert egy hatalom befogja a szemét, és fényes délben nem látja a napot.

Tudja, tanítja, hogy az Isten Fia a bűnösökért – őérette – halt meg, hogy Isten szeretetébe a Keresztre-feszített az egyetlen út, mégis Máriát teszi meg a Fiú engesztelőjévé, és a vétkes ember áldozat-teljes felajánlásaitól várja Isten megbékítését. A bölcselet magaslatain nem tudja felérni az Istent, de a rózsafüzér szellemtelen imádkozását olyasminek hirdeti, amiben Isten gyönyörködik.

A protestáns lenézi a római katolikust, a gyakorlatban pedig eldobja a reformátorok hagyatékát és utánozza a megvetett katolikust. Hogyan teheti ezt?

Más magyarázat nincs, mint az, hogy meg van igézve! Olyan ködben jár, melyben három lépésre nem lát a bódultság esztelenségében, elvakultan. A varázsló szól, és az ember mindent úgy lát, ahogyan mondják neki!

De hogyan lehet az, hogy az ember saját kárára igazságnak fogadja el a nyilvánvaló hazugságot? Ha a hazugság túl erősen jelentkezik és szembetűnően ellenkezik az igazság akkori alakjával, akkor az ember azt visszautasítja. A nagy varázsló tehát fokról-fokra adja be hazugságait, mindig egy kicsivel tolja odébb az igazság mérlegének nyelvét, és a „békeszerető” ember ennyit elfogad, azért, hogy az „egyezséget” és az „egyetértést” fenntartsa. Kis hazugság elviselhető! De az egyik kis hazugság után másik kis hazugság következik, és ezek időről-időre egymásra halmozódnak és óriásira nőnek. A közember ezt nem veszi észre, hanem igazságnak fogadja el a köztudatot, amely a korszellemet szüli, és amelyet a korszellem támogat. Csak kevesen, a reformátorok, a próféták látják a igazságot, de ezeket veszedelmes újítókként, nyugtalan forradalmárokként, a fennálló rend ellenségeiként elnémítják. A köztudatot mindenki más elfogadja igazságnak, mert ez a legkényelmesebb és nem jár üldözéssel.

Szuggesztív, erős, parancsoló hang állítja, hogy a köztudat az igazság, és a varázslónak igazat adnak. Százak, ezrek, majd százezrek, és milliók fogadják el igazságnak azt, amit senki alaposan meg nem próbált, mert nem is mert megpróbálni. Pedig ez a köztudat nem más, mint babona, egy Sátántól sugallt hazug és hamis elmélet, mely egy embernek sem szolgálja javát, de, hogy a kényelmesebb utat választhassák, belenyugodnak, és úgy látják, hogy egy kicsit a „békesség” kedvéért, „szeretetből” lehet engedni a hazugságnak.

Senkinek sem jó a lelkiismerete, de idővel a lelkiismeret megszokja ezt a nyomást, mint a fejünk a maga fölött hordott óriási légréteget. Ezt a lelki nyomást gondoljuk „természetes állapotnak”, és félünk, igen félünk a tiszta hegyi levegőtől! A varázsló szól, és a megigézettek engedelmeskednek. A hazugságnak is van vallása, vannak papjai. Ezek a papok kezükbe veszik a féligazságot és megmagyarázzák, hogy ez az egyetlen üdvözítő igazság. Elveszik jutalmukat ebben a világban, minként azok is, akik nekik hisznek.

A világ pedig megy vakon, elnémítottan, olykor lelkesedve és örömtáncok között a végső veszedelem felé!

Az egész világot telezúgják azzal a propagandával, amely a Sátán szavait igazolja: az ember a technika által olyan lett, mint Isten!

A varázsló pedig jót nevet a markába...

Vége

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 31-38. oldal.