Pál Ézsaiással együtt vitatja, hogy az isteni Fazekasnak joga (exuszia) van arra, hogy ugyanabból a anyagból egyik edényt tisztességre, a másikat tisztességtelen célra készítse (Róma 9,21; Ézs. 45,9) és Mózesnél (2 Móz 9,12) azt olvassuk, hogy Isten maga keményítette meg a fáraó szívét, hogy Isten akaratának ellenálljon, és ezzel vesztébe rohanjon. Ha nem Isten mondaná, szinte kihívónak éreznénk az isteni szót: „Azért állítottalak talpra téged, hogy rajtad láttassam hatalmamat, és hogy Nevemet az egész Földön hirdessék! (2 Móz 9,16)
A vad, nyugati kálvinisták ezt olvasva a mindenbe belenyugvó kelettel együtt ujjongtak, s hirdetik az ő istenünknek dicsőségét, aki szeszélye szerint azt csinál, amit akar, s levonják a következtetést: nem tehetek semmit Isten ellen, ha Ő kárhozatra rendelt engem, bele kell nyugodnom. S csakugyan, e belenyugvás után nyugodtan élvezik tovább az egyházi megnyugtatást, vagy a teológiai professzori fizetést, egészen addig míg az egészségüket közvetlen veszély nem fenyegeti, s amíg felelőtlenül lehet nagyokat mondani. Kérdés, hogy haláluk órájában is éppen olyan könnyű szívvel menekülnek-e ehhez a kegyetlen és pogány predesztináció tanításhoz.
Pogány és kegyetlen az ilyen predesztináció tanítás, mert az egyház évezredeken át hamis értelmet adott annak a bibliai helyeknek, amelyek azt látszanak bizonyítani, hogy Isten bárkit is örök, azaz végtelen kárhozatra ítélt volna anélkül, hogy erre való érdemességét tekintetbe vette volna. Az utolsó ítélet jövendölésekor az ige világosan mondja, hogy az ítéletre előálló halottakat tetteik alapján ítélik el, tehát nem önkényes szeszélyből (Jel. 20,12): Pál éppen olyan világosan mondja, hogy, ha valaki saját magát elítéli, azt az isteni ítélet már nem fenyegeti. (Az 1 Kor. 11,31-ben nincs feltételes mód, ahogy a hibás fordításban leljük.) Ha én azzal, hogy kimondom magam fölött az ítéletet, elkerülhetem Isten ítéletét, akkor nincs megfellebbezhetetlen isteni kárhoztatás! A Biblia nem mond ellent önmagának! Vajon csak a legnagyobb szorongattatásban volna érvénytelen Isten csodálatos ígérete: „Hívj fel engem a szorongattatás napján, és én kimentelek!?” (Zsolt. 50,15) Csak üres beszéd vajon Jézus számtalan hívogatása, mint pl. az is, hogy „Aki hozzám jön, azt én ki nem vetem?” (Jn. 6,37) Vagy hogyan egyeztethető össze a szeszélyből történt kárhozatra rendelés azzal az igazán isteni igével: „Isten azt akarja, hogy minden ember megmentessék és az igazság ismeretére eljusson?” (1 Tim. 2,4) Ha Isten ezt akarja, akkor, hogy rendelhetne bárkit is akarata ellenére örök kárhozatra?
Isten igazolására felületes lelkek azt az érvet hozzák elő, hogy Isten mindent előre látott, azt is, hogy ki fog hinni, vagy ki nem, s ennek alapján rendelte egyik embert üdvösségre, a másikat kárhozatra. Ez azonban dőre beszéd, mert ha valaki engedetlen, azaz hitetlen marad, az saját magát rendelte kárhozatra, s nem Isten eleve elrendeléséből ered a kárhoztató ítélet. Éppen az ellenkezője az igaz: amikor valaki magát kárhozatra rendeli, akkor Isten mindent elkövet, hogy az illetőt ennek az akaratnak a megváltoztatására bírja, s távol áll attól, hogy még Ő maga erősítse meg az ilyen botor akarást. Isten újra meg újra elküldi az ellenálló világhoz az evangélium hírnökeit, s Ő maga ajánlja fel az engesztelődést az ellenálló, konok bűnösöknek. (2 Kor. 5, 18-21) A Bibliában szó sincs arról, hogy Isten eleve elrendelésekkel nehezítené az emberek helyzetét, hogy a szabadító Istenhez térjenek és az életet megtalálják. Csak egy kiáltó szót vár és azonnal segítségünkre jön!
Mit jelent hát akkor, hogy Isten egyeseket tisztességre, másokat becstelenségre készített, s így vannak harag edényei, akiket elveszésre alkottak? (Róma 9,21-22) A „harag” edényei kifejezés nem azt jelenti, hogy ha Isten valakire haragszik, arra vég nélkül haragudni fog, tehát a harag edényeiből lehet még megbecsült edény. Az elveszés nem jelent vég nélküli állapotot, mert Jézus utána ment az elveszetteknek és az elveszettet visszahozhatja. Két nagy tévedés vonul át az egyház évezredes meglátásain. Az egyik az, hogy a testi halál állapotát az ember véglegesnek tartja, holott Isten munkáját a testi halál csak áthelyezi, de nem szakítja meg. A másik az, hogy az örök (aióniosz) szónak a „végtelen” jelentést adta, holott a régi görög nyelvben a szónak ez az értelme nincs meg, csak később tulajdonították neki. Az aióniosz szó az aión-ból származik, s „aiónhoz tartozót” jelent. Mivel pedig az aión „kort” is (nem korszakot) jelent, s a Biblia beszél aiónról, amelyet más aión vált fel, továbbá beszél egymást követő aiónokról, azért az aióniosz olyan örökösséget is jelent, amelyet egy másik örökösség vált fel. Aióniosz az isteni-mennyei időtelés jelzője, szemben az emberi-földivel. Nem a végtelenen van itt a hangsúly, hanem a változatlanon, az örökösön, amit a magyar örök szó is kifejez. Az „örök” (aióniosz) szó a változó, ingatag emberi történésből kivont valóságokra vonatkozik. Az örök tűz, örök lakolás, örök ítélet tehát változatlanul tart, de belőlük Isten a lelkeket éppen úgy kiemelheti, mint ahogy az élet könyvéből is kitörölhet valakit (Jel. 3,5). Isten hatalma örök, a jövendő kor (aión) dicsősége is örök (aióniosz), de elveszíthető. (Zsolt. 6,5) Éppen úgy Isten tüze örök, de abból Isten kegyelme kiemelhet. A tűz örök, de nem örök az embernek abban való léte. Az élet örök, de nem örök az élvezése. Isten haragja a bűn ellen örök, mert Isten mindig fog haragudni az aljasságra és a pártütésre, de nem örökké tart haragja az emberen. Isten soha nem fog a bűnnel megalkudni, a bűnhöz ragaszkodó emberen tehát örökösen rajta marad az isteni harag is. Az ilyen kifejezések tehát, mint „örök tűz”, „örök ítélet”, „örök lakolás” az isteni változatlanságot jelentik, nem az ember sorsának változhatatlanságát. Harag edénye tehát az az ember, akit Isten a bűn ellen folyton égő isteni haragba vet bele, hogy abban égve tanulja meg, milyen komoly és megalkuvást kizáró az isteni szentség, hogy amíg a hús veszedelembe jut, addig a szellem megmentessék az Úrnak napján (1 Kor. 5,5). Éppen ez a bibliai hely mutatja élesen, hogy az örök veszedelemből, a harag örök tüzéből van menekülés az Úrnak napján, vagyis akkor, amikor Sátántól átveszi az uralkodást. (v.ö. Jel. 1,10). Az Úr napja az az időpont, amelyen az isteni irgalom cselekedni kezd, és az „erős” házából kihozza a visszahódított zsákmányt. Ismétlem azonban, hogy Isten a bűnnel soha nem alkuszik meg, s az engedetlenség ellen folyton, szüntelenül, tehát örökké égni fog haragja. Ameddig az engedetlenséghez ragaszkodunk, addig örök tűz és örök lakolás a sorsunk. A testi halállal nem dől el az ember sorsa egyszer s mindenkorra, mint ezt 1 Péter 3, 19-20; 4,6; 1 Kor. 5,5 és Máté 12,32 világosan bizonyítják. A kárhozat (katakrima) szó nem azt jelenti, amit az egyházi szóhasználat tulajdonított neki: nem jelenti az úgynevezett örök kárhozatot, amelyből többé nincs szabadulás. Kárhozatot, azaz isteni ítéletet hordoznak magukon a vétkezők már testi életükben (Róma 5, 16-18). Ez az ítélet leesik róluk, amikor Isten bocsánatában részesülnek (János 3,18), de azokról, akik a Noé idejében voltak engedetlenek, csak a halál után eshetett le (1 Péter 3,21).
Lehetséges, hogy valakit Isten a földi élet tartamára harag edényévé tett, mint a Noé idejében engedetleneket, utóbb azonban a bűnbocsánat örömhírét hirdettette nekik. Tehát, lehet, hogy Isten valakit a harag edényévé formál, azaz sorsát úgy alakítja, hogy Isten haragját kell viselnie, később azonban „tűzön át megmentetik”. (1 Kor. 3, 12-15) A tűz nem tisztít, mint ezt a római egyház tisztító tüzéről halljuk, hanem pusztít és eléget. Csak Isten Fia vérének van tisztító hatalma. Ámde lehetséges, hogy amikor a tűz minden hazug reményt és látszatot kiégetett lelkünkből, a kárvallott lélek Istenhez kiált és akkor a Bárány szent vére lemossa az elítélt vétket.
Az eleve elrendeléssel kapcsolatos fogalmakra a görög Szentírás különböző neveket használ, amelyeket a magyar fordítás nem különít el kellőképpen, és ezért nem lehetséges az eredeti fogalmakat tisztán megismernünk és széjjelválasztanunk. Az idevonatkozó görög szavak: eklogé, eklogeszthai, eklektoi, protheszisz, protithesztai, prooridzein. Eklogé kiválogatást jelent, amelyet az eleve ismerés előz meg (prognoszisz, progignoszkein). Még mielőtt Isten a világ teremtésébe fogott volna, maga előtt látta az összes földre születő embert, jellemüket, belső kialakulásukat, irányzatukat, ébredő törekvéseiket. Annak érdekében, hogy Isten a történelemben célját elérje, minthogy azt az embereken keresztül akarta megvalósítani, céljára kiszemelte és kiválogatta a megfelelő emberi eszközöket. (Az edénnyel fordított szkeüosz tulajdonképpen eszközt jelent.) Isten tehát, amikor az embereket lelki egyéniségekké gyúrta, megfelelő eszközöket alkotott céljainak keresztülvitelére. Ezeket a maga előtt látott eszközöket már eleve elválasztotta egymástól, hogy mindegyiket a maga helyén tudja majd alkalmazni (Róma 8, 29-31; Ef. 1,5; 1,11). Így választotta el már előre az eseményeket (Csel. 4,28) és a tudást (1 Kor. 2,7) is. Amit azután Isten így előre kiválogatott és szétválasztott azt egy előre megalkotott tervbe (protheszisz) beillesztette, azaz a történelemben a maga helyére rendelte. (Róma 9,11; Ef, 1,11; 3,11; 2 Tim. 1,9). Vagyis Isten mindent előre pontosan kigondolt terv szerint cselekszik, és nem kapkodva, pillanatnyi meglátással veszi elő eszközeit. Az eleve-elrendelés tehát nem az ember halál utáni sorsára, végső rendeltetésére vonatkozik, hanem a földi történet kialakítására, arra, hogy az egyes embereket a történelem isteni kialakításában hogyan veszi használatba.
Sehol egyetlen bibliai helyet nem találunk, amely arról tanúskodnék, hogy Isten egyeseket eleve bűnbocsánatra jelölt volna ki, vagy arra, hogy ne kapjanak bocsánatot. Nem olvasunk vég nélküli üdvösségre, vagy vég nélküli kárhozatra való kijelölésről, vagy eleve-elrendelésről. A predesztinált személyek, vagy népek, földi, e-világi rendeltetését vette tervbe és rendelte el a Teremtő. A fáraónak, Ézsaunak, Jákóbnak, a zsidó népnek földi sorsát látta előre és rendelte el Isten. Az egyháznak s az egyház egyes tagjainak szolgálattételére vonatkozik az isteni elválasztás és elrendelés, nem arra, hogy vég-nélküli kárhozatra, vagy üdvösségre jutnak-e. Az idők háztartásának teljessége lebegett az eleve-elrendelő Isten előtt, tehát a történelemben kifejlődő szolgálat (Ef. 1,9), amelyet az egyháznak végeznie kell. Erre vonatkozik az isteni eleve-elrendelés. Az örök tűz, örök ítélet, örök lakolás mind csak eszközök Isten kezében arra, hogy szertettől sugallt irgalmas teveit megvalósítsa, hogy egyszer mindenben Ő lehessen minden, aki az Élet!
A vég nélküli kárhozatra való rendelés gyűlöletes fogalma tehát a Bibliában nem található. Félelmetes a Bibliában az ítéletről, a halálról és a büntetésről adott kép, de ezt a félelmetes vihart nem szennyezi be egy szeszélyből, pusztán önkényből vég nélküli szenvedésre ítélő Istennek a képe, amelyet a tanítók nem a Bibliából, hanem saját lelkük könyörtelenségéből merítettek. Távol áll tőlem azt hinni, hogy sok önzetlenül szolgáló igehirdető, aki a hamis predesztinációt a többi tanító nyomán hirdette, tényleg át is gondolta, mit tesz. Mégis, azok a tanítások, amelyekben az örök sorsnak a testi halállal egy időben való eldőlése, egyeseknek örök kárhozatra való vettetése foglaltatik, azt a célt szolgálják, hogy az emberek egy kiszámíthatatlan és örök rettegésben tartó Istenben higgyenek, akivel az emberek ügyét elintézni csak a papok tudják. A kárhozatra való predesztinálás olyan, mint az a rémítő álarc, amelyet a fétis-ember vesz magára, hogy előbb halálra ijessze a közönséges embert, azután maga alá törje és kizsákmányolja. Isten nem olyan, amilyennek a papi álarc mutatja. Isten világos, irgalmas, amellett igazságos és a bűnnel meg nem alkuvó lény, akinek megközelítésére nem kell papi közbenjárás, mert csak egy közbenjárónk van: Jézus. Evangéliumhirdetőkre van szükségünk, pásztorokra, akik mindenki számára könnyen érthetővé és járhatóvá teszik az Istenhez vivő utat. Abban, amit a Szentírás az eleve elrendelésről tanít, nincs semmi érthetetlen, semmi megdöbbentően sötét, sokkal inkább az isteni szeretet jelenik meg benne, amely munkatársakat keres és választ ki, különít el és rendel különböző feladatokra. Isten nem szörnyeteg, aki a viharos tengeren a vízbefúló kezét lesöpri a csónak párkányáról, amikor az menekülést keres. Isten azt akarja, hogy mindenki megmeneküljön.
Eleve elrendelésről, egyébiránt, igen keveset beszél a Biblia, ellenben sokat foglalkozik a kiválasztással és a választottakkal. Az azonban nem igaz, hogy a kiválasztottak az üdvözülők volnának, s aki nincs kiválasztva, az mind menthetetlenül elkárhozna. A Szentírás üdvösségről sem beszél soha, csak menekülésről, ám a menekülés sem mindig örök sorsra, hanem ideiglenes, átmeneti állapotra vonatkozik. Tehát üdvösségre való elrendelésről nem tud a Biblia semmit, ez is emberi találmány. A kiválasztás célja a szolgálat. Isten szolgálatra választ ki, különít el. Ebben is feltűnik a különbség a szerető Isten és önző szolgái között, mert ők arra ösztönzik híveiket, hogy a maguk üdvösségére gondoljanak. Isten ezzel szemben szolgálatra, mások szolgálatára választja ki őket. Jézus először tizenkét apostolt választott ki, s már ez is mutatja, mi a kiválasztás isten célja. A különböző felekezetek tagjai nem mind kiválasztottak. A külső egyház, a gyalom, az elhívottakból áll, kiknek java részét visszadobálják a halászok. A belső, igazi egyházat a kiválasztottak alkotják. Ennek a kiválasztott népnek rendeltetése azokat szolgálni, akik nem választattak ki. Tehát nem csak a kiválasztottak jutnak el az életre, hanem ezek közt a választottak csak az első zsengét képezik. A választottak bemenetele után egész Izrael sorra kerül. Izrael után a földön lakó összes nemzetek, mint ezt Pál a Róma 11-ben elbeszéli. Az egyházra vonatkozó kiválasztás elkülönítése és elrendelése tehát nem az üdvösséget, hanem a szolgálatot célozza.
Ez a Krisztusi mondat: „Sokan vannak az elhívottak, kevesen a kiválasztottak”, a gyalom-egyház és a kiválasztott egyház közti különbséget szemlélteti. A visszahajított halak az ostoba szüzek: a kiválasztott egyház az okos szüzek. A kiválasztottak szenvednek Isten ügyéért ezért veszi őket körül Isten gyöngéd szeretete és Sátán dühe. (Máté 24, 22.24.31; Róma 8,33; 1 Péter 2, 4.9). Ők jutnak az első feltámadásra, de az ő bemenetelük után az élet könyve újra megnyittatik, és az új földet az Új Jeruzsálem, azaz a választottak mellett a később életre jutó nemzetik is benépesítik. (Jel. 20,12; 21,10; 22,2). Ezen az új földön tehát ott lesznek azok is, akik kiválasztás nélkül nyerték el az életet. Itt semmivé válik a kiválasztás hamis tana.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Rendelt-e Isten valakit kárhozatra? © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Megjelent A bálvány, babona és varázslás című kötetben
Saját példányból lejegyezve: 41-48. oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése