Bálvány, babona és varázslás - 3. Rész

Keresztyén varázslás

A babonáról és különösen a bálványról mondottak azt a kérdést vetik fel bennünk, hogy van-e egyáltalán szüksége és értelme annak, hogy az ember valamit cselekedjék szabadulása érdekében, vagy minden cselekvést Istenre kell hagyni s az embernek egyszerűen várnia kell, míg Isten cselekszik: magyarul megmondva, míg a sült galamb a szájába repül. Felvetődik ezzel kapcsolatban az a régi teológiai kérdés: Istent kell-e hagyni egyedül dolgozni vagy nekünk is együtt kell dolgoznunk Istennel?

A synergizmus (együtt dolgozás) kérdésével szorosan összefügg a varázslás fogalmának meghatározása. A synergizmus kérdésével összefügg továbbá az is, hogy az ember tejesen romlott és használhatatlan-e Isten céljaira, vagy pedig az ember tud Isten számára jót cselekedni. A felelet ezekre a kérdésekre nem olyan nehéz, mint amilyennek az évezredes vita minduntalan megújuló fejezetei mutatják. A Szentírás nem csak hitet követel, hanem beszél a hit engedelmességéről is, tehát a hit cselekvő természetű. Az Istentől kívánt hit nem az a hit, amelyet mai divatos evangélisták hallgatóiktól elvárnak, vagy amelyet az úrvacsorai ágendák követelnek, mert ezek megelégszenek azzal, hogy valaki szájjal utána mondja a hittételt a tanítónak vagy a lelkésznek. A bibliai hit cselekvő hit, éspedig főleg belső cselekvést követel. Belső cselekvés a bizalom, amellyel a hívő úgy rábízza magát Istenre, hogy élete vezetését egészen Reá hagyja s megszűnik a maga útján járni. Ilyen belső cselekvés a megtérés is, melyet erre való tekintettel metanoia-nak, azaz gondolkodásváltozásnak is nevez a szentírás. Holt cselekedeteknek nevezi a Héberekhez írt levél azokat az emberi tetteket, amelyek nem az Istenben való megnyugvásból erednek, hanem abból az emberi nyugtalanságból és igyekezetből, hogy saját elgondolásával is segítse Isten munkáját.

Mi az tehát amit Isten követel és mi az, amit elutasít? Isten követeli, hogy Vele együtt, de Őt követve tegyük mindazt, amit nekünk parancsol: de elutasítja, hogy saját elgondolásaink értelmében kiegészítsük, sőt kiigazítsuk, amit Ő cselekszik. Mikor Jézus a gutaütöttet – kit négyen vittek Hozzá – meggyógyította, azt parancsolta a betegnek: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” Ezt megelőzve, amikor még semmit sem cselekedett, közölte vele: „Vétkeid meg vannak bocsátva!” A bűnbocsánat elnyeréséhez semmiféle cselekedet vagy munka az ember részéről nem volt szükséges, ezt Jézus a hozzá folyamodók hitének láttára megadta és ez a bűnbocsánat volt a kiinduló pontja, sőt alapja mindannak, amit Jézus a beteggel cselekedett. (Mk. 2,5; 2,10-12.)

A beteg engedelmeskedett, de engedelmességében nem volt semmi érdemszerű, mert az a gyógyulás érdekében történt. A beteg cselekvését még az Úr felszólítása is megelőzte: „Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!” E három cselekvésre a beteg addig nem volt képes. Mikor Jézus a parancsot kiadta, a paranccsal együtt megadta a véghezvitel lehetőségét is, tehát a gyógyítás is megelőzte a cselekvést, de követte a hitet. Az ember tehát cselekvésével mindig utána megy Istennek, és a saját cselekvéséhez, a hit engedelmességéhez hívja segítségül Istent. Isten vezet minket, nem mi Istent! Látható tehát, hogy az ember mai természetes állapotában teljesen képtelen arra, hogy magától bármit elgondoljon vagy tegyen, s csak akkor tud helyesen cselekedni, ha Isten neki erre a képességet és a vezetést megadja. Az ember tehát használhatatlanra romlott s használhatósága Isten gyógyító munkájának következménye. A gyógyulás birtokában az embernek cselekednie kell, a kapott ajándékot használnia, forgatnia kell, különben elveszíti, amit kapott.

Amit a gutaütött tett, istentisztelet volt, vagy Istennek szolgálás (Gottesdiens, görögül: thréskeia). A görög thréskeia szertartásos szolgálatot jelent s Jakab rögtön meg is mondja, hogy a keresztyének Istenét milyen szertartásokkal lehet tisztelni: meglátogatni az özvegyeket és árvákat nyomorúságukban és feddhetetlenül megőrizni magunkat a világtól. A keresztyének Istene soha nem kívánta, hogy összegyűlve Neki énekeket énekeljünk, vagy szertartásokat teljesítsünk: de igenis nekünk van rá szükségünk, hogy az igét hallgassuk, tanuljunk és az ének szavaival vagy prózai beszéddel imádkozzunk. Olyan ez, mint a lélegzés, evés-ivás a testi életben: igehallgatással, imádkozással, énekléssel tehát nem Istent szolgáljuk, hanem táplálkozunk. (Jak. 1,26-27.)

Mint ahogy a testi étkezés sem Istenért végzett szertartás, úgy a szellemi eledel evése sem lehet istentisztelet, hanem erő és fényvétel, azaz táplálkozás.

Mint ahogy a testi étkezést sem teszi előnyösebbé a szertartás-etikett, úgy a lélek étkezése sincs etiketthez, azaz szertartáshoz kötve, hanem tisztán a hasznot kell, hogy szolgálja. A testi étkezésnél fontos, hogy bölcs legyen a szakács az ételek megválogatásában és előállításában. A szellemi étkezésnél is vannak szakácsok, kiknek feladata nem az etikett, a szertartás meghatározása, hanem annak kitalálása, mire van szüksége a keresztyén gyülekezetnek: milyen igazságokra, milyen tanításokra, milyen eledelre. Az etikett, a szertartás nem táplál, tehát haszontalan. A keresztyén gyülekezet egybegyűlése a közös táplálkozás végett történik. Isten szolgálatának célja nem a táplálkozás, hanem a nyert táplálék felhasználása, alkalmazása, gyümölcsöztetése, ami a nyomorultak szükségletének kielégítésével és a tiszta élet élesével történik. A szellemi szakács, azaz az igehirdető – pásztor, felügyelő vén, tanító és kormányzó – azt keresi, hogy mi az Isten akarata, melyet az egyháznak teljesítenie kell és ugyanerre törekszik a tanított gyülekezet is. A tanító Istennel csatázik, hogy mutassa meg a szükséges igét és tanítani valót, a gyülekezet Istennel, hogy adja a tanítóknak is a szükséges világosságot. Ez a harc imádsággal történik: az imádság tehát nem szertartás, melynek szavait ágendás könyvvel előre meg lehet határozni, hanem mindig új helyzetekkel számol, mindig friss és mindig Istentől vezetett tusakodás. Ha liturgiás könyvvel Istennek elébe írjuk, hogy mire hallgasson, ha az igék előzetes megállapításával (perikopa) elébe vágunk Isten vezetésének és megakadályozzuk, hogy Isten vezessen az eledel elkészítésében, akkor már elkövetjük a holt cselekedetet, amelynek gyümölcse is csak halál lehet, a gyülekezet elélettelenedése. A keresztyén gyülekezet életének minden pontján Istennek kell elől járnia s nekünk keresve, kutatva kell követnünk Őt. Igen nagy tévedése az az egyháznak, hogy ezt a két dolgot: a táplálkozást és az Isten-szolgálatot, vagy a magyar szó szerinti istentiszteletet összezavarta és a táplálkozást tette meg istenszolgálásnak, mi által mind a kettőt megrontotta.

Az özvegyek és árvák meglátogatása nyomorúságukban és a tiszta élet elvesztette a jelentőségét, amennyiben a táplálkozással helyettesítik, s ezért vagy elhagyták, vagy az engedelmességből érdemszerző cselekményt csináltak, mely körülbelül a felesleges jó cselekedet értelmét kapta meg. A táplálkozás, amely istenszolgálattá változott, elvesztette azt a szükségérzetet, hogy az éppen aznapra szükséges isteni vezetést megkapja s ennek helyébe az a tudat lépett, Istennek teszünk azzal szolgálatot, hogy egy óra hosszat éneklünk, beszédet hallgatunk és szertartásokat nézünk, vagy azokban részt is veszünk. A végén elégülten távozunk, hogy Istennek szolgálatot tettünk s a papok igyekeznek is felvilágosítani, hogy mindegy, ki beszél, kapunk-e a beszédből táplálékot, vagy nem: a fő dolog, hogy ott legyünk a templomban. Ez a tanítás aztán végleg elvette az úgynevezett istentisztelet eredeti értelmét.

Ezzel a cserével a hazugság atyjának sikerült az egyházi életet üressé és hazuggá tenni, mert nem Istennek szolgálunk, ha táplálkozunk, hanem magunknak, mert csak olyan ember lehet igehirdető, aki táplálni tudja hallgatóit, és mert az engedelmességet sikerült a hitből eltávolítani, a hitből pedig szellemtelen után-mondást vagy értelmi után-gondolást csinálni.

Bizonyos, hogy vagy másfél óra hosszat egy díszes csarnokban ülni, ott beszédet hallgatni vagy mutatványt nézni, esetleg művészi énekben, zenében gyönyörködni nem olyan áldozat, mint özvegyeket, árvákat pénzünkkel segíteni és a tisztátalan kísértésekkel megküzdeni. Tehát amikor az utóbbit az előbbivel helyettesítette az egyház, körülbelül azt a manővert alkalmazta, melyet a zsidó papok, amikor a szülők eltartása és a nekik való engedelmesség helyett megelégedtek azzal, hogy a gyermek a szülőért áldozatot fizetett be, miből aztán a papnak, és nem a szülőnek volt haszna. Az istentiszteleti persely és az igehirdető – szertartásvezető – körülrajongása szintén főleg a papok érdekeit szolgálja. Ez a meggondolás azonban nem az egyetlen volt akkor, amikor az istenszolgálatot eredeti értelméből kiforgatták. Micsoda változáson menne keresztül az egyházi élet, az igekutatás és a papképzés, ha visszaállítanák az istentisztelet és igeolvasás eredeti értelmét és célját, és ennek a célnak becsületesen megfelelni igyekeznének!

De sem a papok, sem a papok hallgatói nem tudnának könnyen lemondani a mai gyakorlatról, és annak a fenti „haszon” mellett még egy különös oka van. Ez az ok a varázslás!

A papnak – ha igehirdető – az értékét tudása és kegyessége adja meg, mert kegyesség nélkül az igét megérteni és táplálékká változtatni nem lehet. De a papnak – aki szertartásvégző, és akinek a munkájában az ige is csak szertartási kellék – a hallgatói, illetve nézői szemében nem a tudása és kegyessége adja meg a súlyt, hanem állítólagos hatalma, mely a szertartás végzésére csak őt teszi hivatottá, és aki őt ige, feloldozás és szakramentumok által az üdvösség és bűnbocsánat közlőjévé teszi. A papnak hatalma van rá, hogy feloldozással vagy úrvacsora-osztással Isten kegyelmét közvetítse. Ilyen, csak a papoknak adott hatalomról ugyan a Biblia semmit sem tud, de ki az, aki ennek a Bibliában utána tud és mer nézni?

A „hívőnek” nem Istennel, hanem a pappal van dolga, ki neki az Isten kegyelmét beszerzi és elhozza. Ennek a „hívő” is örül, mert a bűnösnek kényelmesebb a szintén bűnös pappal megegyezni, mint a szent és ítélő Istennel. A valóságban Isten kegyelmének elnyeréséhez nem kell más közbenjáró, mint a Felkent Jézus. A hívő megkapja a kegyelmet, mert hisz, mint a gutaütött története is mutatja. A papnak nem volna szabad mást tennie, mint a hívőket Jézushoz elvezetni. De legtöbbször a pap a templomba, és ott a szertartáshoz vezeti a lelkeket és arról hallgat, hogy a bűnbocsánat elnyeréséhez sem templom, sem úrvacsora sem papi feloldozás nem szükséges, ha a lélek őszinte szívvel közeledik az Istenhez. A pap inkább arról igyekszik meggyőzni a neki hívőt, hogy ő és a szertartásai elengedhetetlenül szükségesek: a teremtmény a Teremtő megnyerésére, az anyag, a kőépület, a kenyér és a víz pedig a szellemi áldás elnyerésére. Ez azonban nem más, mint varázslás és súlyos visszaélés, amely a kegyelemnek, a hitnek és a keresztyénségnek a lényegét hamisítja meg Jézus ama szavának értelmében, hogy „az Isten szellem, és Őt szellemben és valóságban” lehet megközelíteni. Nem a templom a fontos, nem a pap, nem a szertartás, hanem Istennek szent és szabadon lengő Szelleme, ki földi dolgokhoz nincs kötve!

A varázslás gondolata és gyakorlata a nagy és kis egyházak, az úgynevezett hívők és hitetlenek vallásos életének minden pórusán behatolt már és egész keresztyénségünket megmérgezte. Annyira benne élünk, hogy nem is ismerjük fel a veszedelmet, és a keresztyén élet szempontjából természetesnek tartjuk azt, ami természetellenes. Ne feledjük, hogy hinni annyit jelent, mint Istent előre engedni, mint lemondani arról, hogy magunk tervezzük el életünk folyását: ehelyett Isten akaratát nyomozzuk szüntelen. Mégis természetesnek látjuk, hogy mi tervezzünk s az általunk választott célok eléréséhez és az általunk választott eszközök felhasználásához utólag Isten segítségét kérjük. Az ilyen imádság Isten kényszerítése, hogy a mi utainkon járjon, tehát közönséges varázslás, erőszaktétel Istenen. Ha nyilvános imaórákon az imádságot hallgatjuk, megfigyelhetjük, hogy az imák túlnyomó részt előadások, és nem az ima gondolatával, hanem az ima tényével akarnak hatni Istenre. Mi ez, ha nem varázslás? A nyilvános éneklés hanghordozása, az éneklés módja, a szöveg elsikkadása mutatja, hogy az ének nem imádság, hanem hanggyakorlat, verklizés, és mégis azt gondolja az éneklő, hogy Istennek tetsző dolgot hajt végre éneklésével. Az ének szellemisége elvész és anyagisága győz!

Mi ez az éneklés, mely a hangjával hat, ha nem varázslás?

Bibliaolvasásunkból hiányzik a kutatása annak, hogy Isten mit szól az ige által. A kijelölt bibliai részt elolvassuk, úgy, mint a rózsafüzérrel imádkozó elmondja értelem nélkül a kijelölt imát. A szellemit itt is félreszorítja az anyagi, a materiális oldal. A fizikai ténnyel ki akarjuk elégíteni Istent s ezzel megint varázslókká lettünk! Az Isten szellem, és akik Őt imádják, szükséges, hogy szellemben és igazságban imádják! De hol van a mi imánk, éneklésünk és igeolvasásunk attól, amit szelleminek lehet nevezni, és attól ami igaz és való?! Azt hisszük, hogy elég a materiális oldal, a beszéd, a hang, a külső cselekmény és ezzel alábecsüljük Istent, aki Szellem. Hogy a varázslás gondolata mennyire meghódította az úgynevezett pietista vagy kegyeskedő embereket is, azt szemléltetően mutatja az a gyakran használt kifejezés: „imádság által való gyógyítás”, vagy: „ezt, vagy azt meggyógyított az ima”. Az imádság senkit sem gyógyít meg, ezt Isten teheti, aki az imádságot vagy meghallgatja, vagy nem: ahogyan ezt Ő jónak látja. Az ilyen keresztyének azonban Istent materiálisan fogják fel, és azt gondolják, hogy az ima elhangzása után Isten gépiesen cselekszik, mint ahogyan egy húsz filléres bedobásakor az automata okvetlenül kidobja a bonbont, vagy a hajkenőcsöt.

Annyira semmibe veszik Istent, hogy ha valaki nem gyógyul meg, eszükbe sem jut azt kutatni, hogy Isten valami okból másként határozott, mint azt az imádkozó (ráimádkozó) elgondolta, hanem az után kutatnak, hogy a gyógyító gépezet hol volt hibás. Vádolják a beteget, hitetlennek vagy bűnt rejtegetőnek mondják, csak az nem jut eszükbe, hogy a hiba az ő felfogásukban is lehet. Az ilyen ráimádkozások tökéletesen megfelelnek a pogány babonának, és varázslásnak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Bálvány, babona és varázslás © Csia Lajos
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. 2004.
Saját példányból lejegyezve: 23-31. oldal.