Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 6. Rész

A lélek betegségei

A lélek maga az ember. Ezt jól érzi a magyar ember is, mert az embereket nem testnek, nem is szellemnek mondja, hanem lélekszámról beszél. Ahány lélek, annyi ember. Ha valaki életét áldozza fel, azt mondjuk: lelkét adta oda. Mindamellett az ember több, mint a lelke, mert van teste is és szelleme is; de a fájdalmat és az örömöt nem a test és nem a szellem érzik, hanem a lélek. Ha tehát eddig testi és szellemi betegségekről beszéltünk is, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy tulajdonképpen a lélek beteg olyankor is, mikor a betegség helyét a testben vagy a szellemben jelöljük meg. Láttuk már, hogy a vallásos „testi” betegségek tulajdonképpen a szellem megbetegedései, mert úgy jönnek létre, hogy a testet szellemi megtévesztettsége miatt hamisan szemléli a lélek. A vallás testi betegségeiben a testi, anyagi dolgok méltatlan fontossághoz jutnak, a lélek bálványoz ilyenkor. A szellemi hatalommal tévesen felruházott anyagi dolgot nevezzük bálványnak. A szellem megbetegedhet, mert beteg az olyan szellem, amely hamisan mutat valamit a léleknek; de a megromlott szellem romlásának oka rendesen a lélekben, annak engedetlenségében keresendő. Láttuk azonban, hogy vannak esetek, amikor a lélek hozzájárulása nélkül betegszik meg a szellem; ilyen természetű az ördöngösség, vagy megszállottság harmadik és általában első fajtája, melyeknél a megbetegítő hatás olykor egy idegen és erős szellemiség működéséből áll elő. A lélek megbetegedése alatt a következőkben oly eseteket fogunk érteni, amelyekben a betegség a lélekben keletkezik és az betegíti meg a testet vagy a szellemet, vagy mindkettőt. Mint láttuk, némelyik ilyen betegség szellemi megbetegedésnek is tekinthető, esetleg testinek.

Hogy a lélek megbetegedéseit megértsük, ahhoz szükséges valamennyire a lélek szerkezetével megismerkednünk. A lélek két különböző nagyságú területre oszlik fel: a kisebbik, a tudatos lélek, mely a Bibliában a szív nevet viseli; míg a nagyobbik, tudattalan lelket, sokszor nevezi a Biblia egyszerűen léleknek; de ilyenkor a lélek szónak egy szűkebb körű alkalmazásával találkozunk. Van tehát egy ilyen szűk körű szív és egy ilyen nagy kiterjedésű (szűkebb értelemben vett) lélek. A szív, mint mondottam, tudatos, a szűkebb értelemben vett lélek felel meg egy részben enne a fogalomnak, melyet a lélektanok Unbewussten-nek, vagy Unterbewusst-nak neveznek, a tudattalannak, vagy tudatalattinak. A tudattalannak a Bibliától eltérő meghatározása hibás, mert egy fogalommá foglal össze két igen eltérő dolgot: a tudattalan lelket és az emberi szellemet, mely egészen más, mint a lélek, s melynek a lélekkel való összekavarása igen helytelen következtetésre ad alkalmat. Rendesen ebben a fogalomzavarban élnek és következtetnek az ún. ideg- vagy elmeorvosok, s a lélekre alkalmazott hatással akarják gyógyítani azt, ami szellemi természetű s éppen ezért csak szellemi úton gyógyítható. Persze ezek az orvosok tagadják mind a tisztátalan, mind a tiszta szellemvilág létezését. Azzal azonban nem múlik el a veszély, hogy a farkas előtt behunyjuk a szemünket, s állítjuk, hogy farkas nincs.

Még súlyosabb és végzetesebb a tévedésünk, ha azt állítjuk, hogy nincs szellem-Isten, hanem csak bróm, szevenál, sokkok vannak, mert ott, ahol a szellemi gyógyítás rövidesen segítene, mérgeikkel a testet is, a lelket is rombolják az orvosok.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a tiszta szellemi környezet mit segít gyengeelméjűeken, elmebetegeken és kedélybetegeken. Hazug, tisztátalan környezet mit ront rajtuk, mégis az anyagi mérgekbe vetjük a bizalmunkat. Az Isten a hitetlenséget és istentelenséget nem hagyja büntetés nélkül. Erről az idegorvosi működés szomorú eredménytelensége tesz tanúságot. De éppen elme- és idegorvosok tehetnek tanúságot a lelki és szellemi hatások különbözőségéről! Ők jól tudják, hogy értelmi rábeszéléssel, a kedély, vagy elmebetegeken segíteni nem lehet. Csak a szuggesztív és hipnotikus hatással lehet valamit elérni, melynél mellékesebb az, amit az orvos mond, és fontosabb az, ahogy mondja. Szuggesztív hatású orvos több hatást ér el, mint okos beszédű orvos. Márpedig az okos beszéd a lelki ráhatást képezi, a szuggesztió és hipnózis pedig a szellemit. Az ember szellemi ráhatása erősebb, mint lelki ráhatása a betegekre. Erősebb, de rombolóbb is. De micsoda különbség van az emberi és az isteni (magasabb szellemi) ráhatás között! Tudjuk, hogy a német Bad-Bollban, Teichwohlframsdorfban, a svájci Männerdorfban sohasem gyógyítottak rábeszéléssel, hanem csak az igehirdetéssel, imádkozással, tehát szellemi ráhatással, melynél az emberi visszahúzódott, s tág teret adott az isteninek. Van tehát lelki és szellemi ráhatás és e kettő természete igen különböző. Sátáni szellemi légkörben romlanak a betegek; isteni imádság-biztosította tiszta szellemi légkörben feltétlenül gyógyulnak azok, akik az igazságnak és isteni igazságosságnak szándékosan ellent nem állnak. A levegőt tisztító igehirdetésnek nem kell a beteg képzetekkel foglalkozniuk, mert nem az észérvek hatnak, hanem a szellemi tisztaság. Sőt sokszor nem is jó, ha a beteggel szemben érvelünk, s az emberi és isteni hatást keverjük. Az említett Svájcban és Németországba lévő evangéliumi üdülőhelyeken (Erholungsheime) ügyelnek arra, hogy minden emberi működés távol maradjon a gyógyító munkából; az igehirdetés nyugodt és lelkesítéstől mentes volt.

Az egészséges keresztyén ember tehát gyógyulását egy egészségesebb, vagyis tiszta szellemi légkörbe való felemelkedésre keresi. Erre a felemelkedésre saját lelki erővel, de szellemi erővel sem képes. Mert az ember szellemisége inkább elfogadásra, mint adásra van berendezkedve; hanem a magasabb szellemi világ (Isten és a tiszta angyalok) ereszkednek le az emberhez, mikor az ember hívó (bízó) közeledése ezt a leereszkedést kihívja; sőt anélkül is, ha az ember vágyakozó, kereső akarata a felső világ felé fordul. Az ég elvárja az embertől, hogy az ember akarata megmozduljon vagy keresésre, vagy feleletre, amikor az ég keresi őt. Az égnek és az embernek közeledéséből áll elő a gyógyulás. Ez az emberi megindulás lelki természetű; a léleknek tehát igen fontos szerepe van az ember gyógyulásában. Kérni, keresni, zörgetni kell, hogy kapjunk, találjunk és a szellemi világ megnyíljék előttünk. A tisztátalan szellemvilág állandóan rajtunk ül és hogy hatását kifejtse rajtunk, ahhoz sem kérés, sem keresés, sem zörgetés nem szükséges. Bár bizonyos, hogy az emberi kezdeményezésre még erősebb tisztátalan szellemi hatás a felelet. Istent ellenben csak az találja meg, aki azt keresi. Világos mindebből, hogy a keresztyén embernek állandóan akarnia, keresnie kell a tiszta szellemvilág kapcsolatát. Ennek a hívő keresésnek, vagy akarásnak azonban semmi köze nincs az ember szuggesztív hatásához, mely szellemi természetű, vagyis az emberi szellem hatása. Akarás, hit a szívre tartozik, tehát lelki mozgalom. Az őszinte keresztyén hit nem téveszthető össze az önszuggesztióval, melyet az újonnan születést nem ismerő és nem értő hitetlen világ a vallásos élet létrehozójának tekint s nem is alaptalanul azoknál, kik a keresztyén ember életét megpróbálják utánozni, s emberi hamisítvánnyal pótolni. Sokszor az ún. áhítat nem egyéb, mint az igehirdető szuggesztiója, a gyülekezet tömegszuggesztiója és felcsigázott önszuggesztió. Az ún. pünkösdi mozgalom állítólagos nyelvbeszéde legtöbbször ilyen szuggesztió által létrehozott egzaltáció, melyet többnyire tömegőrületté fokoz az artikulátlan ordítozás, amelyet az egyes embernek elfogadhatóvá tesz az a körülmény, hogy a jelenlévők mind ordítanak. A nyelvbeszédnek tartott idétlen kiáltozás szellemi jelenség, de létrehozója lelki akarat, s így a lélek megbetegedése közé tartozik.

Ezt a nyelveken szólást nem egészen a pünkösdi gyülekezetek találták ki; az se volt egy hasonló értelmetlenség, mely más gyülekezetekben vált szokássá: az egész gyülekezet hangosan, egyszerre imádkozott, ami idétlen lármát képezett, közös imádságnak azonban azért nem tartható, mert senki sem érti a másik imádságát és így nem teheti azt magáévá. Ennek a visszaélésnek abban látják a hasznát, hogy mindenki „tevőlegesen” részt vesz az „istentiszteleten”. Hogy aztán kinek mi haszna van ebből az értelmetlenségből, az kérdés marad. Ha az értelmetlenség lesz az a szellemi magaslat, ahová az embert az áhítat felemeli, akkor ennek semmi köze a bibliai szellemiséghez, amellyel kapcsolatosan az Írás rendkívül sokszor hangoztatja az értelmet, felismerést és tudást. Ez az értelmetlen kiáltozás pedig kizár minden értelmet és tudást. Ám ugyanazon vallásos emberek szokták hangoztatni, hogy a tanulás árt a keresztyénségnek, s hogy Istentől vezetett szónoknak nem szabad a beszédjére felkészülnie. Vajon kinek áll érdekében a tudatlanságot a megismerés helyébe tenni, s a keresztyénséget az értelmes gondolkodástól megfosztania? Annak, aki nem akarja, hogy az emberek az igazságot megismerjék! Annak, aki a nép értelmetlenségét a saját zsákjának a megtömésére használja ki. Papzsáknak nevezik azt a zsákot; de nem gyakorta élnek-e a nép tudatlanságából szektavezérek is, missziós laikusok, szent-egyleti titkárok, akik az Újtestamentum-ellenesen szedett tizedet élvezetekre, könnyű életre költik akkor, amikor a tizedfizető emberek sokszor nehezen vonják meg maguktól a kínosan szerzett filléreket s amikor a szektavezér utasítására a feleség a férj megcsalásával lopja el a prédikátornak az „Istennek járó” tizedet, melyet Isten ilyen úton sohasem kért az emberektől. A szándékosan fenntartott butaság az ilyen igények kielégítésére kell. Itt a tudatos, értelmi keresztyénség helyére sötét, tudatlan, gonosz szellemiség lép, mely szellemiséget az ember lelke maga kelti magában, s azért sötét, mert az ember szellemi tudatlanságot képes ugyan felidézni magában, de világosságot adni önmagának nem tud. Rokon ez a szellemiség a spiritiszta gyűlések médiumkeltette szellemiségével, mely a tudatlanságtól és tudálékosságtól hemzsegő spiritiszta kijelentéseket termeli. Ezért van, hogy az extatikus összejöveteleken nehéz megkülönböztetni, hogy valamely jelenségnek a vezető-igehirdető, az öntudatlanságba ragadott hallgató-e a létrehozója, vagy valamely tisztátalan szellem, mely a gonosz lelkiismeret hagyta réseken könnyen és szívesen lopódzik a zsákmányszedők és kizsákmányoltak e furcsa szellemiségébe be. Ennek a félrevezető és félrevezetett vallásosságnak, melynek beteg volta kétségtelen, semmi köze az egészséges keresztyénséghez. Mégis ezt a beteg szellemiséget a lélek betegségei között tárgyaljuk, mely létrehozója a lélek, mely csal és megcsalatja magát. A betegség oka a prédikátor kapzsisága, lelkiismeretlensége, mely a kegyelemajándékok hiányát csalással pótolja és sokszor a hallgatók rossz lelkiismerete, amely szándékosan figyel oly prédikátorokra, akik a saját gonoszságuk takargatására használják az ilyen szellemiséget, mert az ilyen prédikátorok vezetése alatt a hallgatók is találnak elég mentséget, hogy ébredező lelkiismeretüket elhallgattassák. Ám a léleknek nem csak szellemiséget megrontó hatása van, hanem megronthatja saját eszközeit is, melyek által lelki tevékenységét végzi. Ezek az eszközök, az ész, vagy elme, a hangulat és a törekvés, vagy annak megnyilvánulása, az akarat. Ez a három tehetség mind a szívben, vagyis a tudatban, mind a tudattalan lélekben hátra hagyja nyomait; de a lélek megbetegedése munkájukat megzavarja, sőt lehetetlenné is teszi. Nézzünk utána, mik a betegségek és mi lehet a betegségek előidézője?

Az elme betegségei

Az emberi lélek szellemi eredetű és így tehetségei is szellemi eredetűek. Lelkiekké tehát nem az teszi a lelket és tehetségeit, hogy a test és szellem mellett a lélek harmadik alapvalóság (szubsztancia) volna, hanem az, hogy a lélek egyéniesült, személyesült és ezáltal a világmindenségben egy kis világgá lett. Önálló, külön központú világgá, melynek központjává egy-egy „én” lett és ehhez az énhez igazodott, egyénivé vált a lélek maga és váltak tehetségei is.

Ezt a külön központúságot nevezzünk személyiségnek. Ennek a személyiségnek legfőbb alakítója az elme, helyesebben az elmét használó „én”. Az elme (nous) a lélek szeme. Ha ez a szem megromol, a látás hamis lesz.

Az emberben hármas látásról beszélhetünk. Van az embernek testi szeme, mely az anyagi világot nézi; van szellemi szeme, mely Istent, a szellemi világot, a szellemi dolgokat látja, és végre van a léleknek lelki szeme, mely ráismer a dolgokra; ez a ráismerő szem a nous, vagy elme (ész). Úgy születtünk, hogy nem látjuk a szellemvilágot, az angyalokat, bár egyes esetekben Isten megnyithatja ezt a látásmódunkat, s torz alakban a spiritizmus és okkultizmus is adhat bizonyos szellemi látást (halottnézés, szellemlátás, távolba nézés, gondolatolvasás, múltba látás, jövőbe látás stb.). Ettől a látástól meg kell különböztetnünk a lélek látását, mely nem a testi vagy szellemi tárgyakat látja, hanem a rokonságra vagy különbözőségre, az egységre vagy többségre, a közeliségre vagy távoliságra, a viszonyra vagy szétesettségre, a rendre vagy zűrzavarra ismer rá. Ezt a lelki látóképességünket a bűneset által el nem veszítettük; de még elveszíthetjük, vagy korlátozottá tehetjük, ha használatukkal visszaélünk. Például valami okból nem használjuk őket. A vakond a föld alatt él, tehát – bár szemképletek láthatók rajta – nem lát. A szellemi világot az anyag megkívánásáért megtagadtuk; következőleg nem látjuk a szellemi világot. Értelmünkkel, mely az elme elfogadó képessége, nem akarunk látni bizonyos igazságokat: bizonyos ebben az esetben, hogy elveszítjük elménknek ezt a látóképességét és nem fogjuk látni a igazságot, sőt azt is el tudjuk hitetni magunkkal, hogy ebben a „nem” látásban őszinték vagyunk. Igen sok lelki vak van, akik az igazság megvetése miatt nem látnak többé; a lelki vakság oka az elme megbetegedésének.

Istentelenség és anyagelvűség

Vajon ez is beteg vallásosság? Az! Mert vallásos kultusz nélkül egy ember sem élhet, s ha Istent nem akarja látni; ha a szellemiséget megtagadja, akkor mindig kifelé más vallásos kultuszt keres. Az orosz kommunisták XX. pártkongresszusa élesen megrótta a személyi kultuszt, amely az istentagadó világban megvalósult, és a pártkongresszus határozata szerint olyan áldozatokat kívánt, amelyben a kommunizmusnak saját hősei estek el, sőt milliók nyomora fejlődött ki; tehát az istentagadás vallási kultuszaként fejlődött ki; a nyomor és a félelem intézményessé lett. Helytelen az az állítás, mely ezt a személyi kultuszt egyesek számlájára írja, mert a személyi kultusz nem egy-két kimagasló személyhez fűződött, hanem a lapok nyilatkozatai és a legfőbb pártvezérek látása szerint tömegjelenséggé vált és számtalan párttitkár körül ismétlődött. A dolog magyarázata egyszerű és egyáltalán nem bűnös; az emberi lélekkel együtt születik a tekintélytisztelet, mely az istentiszteletből fakad. Tisztelni, becsülni, követni a vezetésre érdemeseket egyáltalán nem vétek, hanem erény; a vétek ott kezdődik, amikor az ember hamis, hazug, vérengző, rabló és önző személyeket választ tisztelete tárgyául, azaz amikor az ember nem ítéli el a lopást, a gyilkolást, rágalmazást, hazugságot. Vajon jobb lesz az emberiség sorsa, ha a személyi kultusz kivész (ami lehetetlen!), de megmaradnak a rablók, gyilkosok és hazugok? A pártkongresszus határozataihoz tehát hozzá kell tenni, hogy az emberrontást kíméletlenül üldözni kell, még ha az személyi kultusz nélkül jelentkezik is, amit – el kell ismerni – sok kommunista meggyőződésű ember tesz is, vagy tenni akar. Abban volt a baj, hogy amint Napóleon hatalomra jutott, imádói támadtak és ez lehetővé tette Napóleonnak, hogy a világot felforgassa. Abba volt a baj, hogy Hitler követői csak a tehetséges vezért nézték, s megbocsájtották neki, hogy milliókat gyilkolt s rabolt ki; nem a Hitler-kultusz volt a fő baj, hanem a bűn iránti közöny. Az volt a baj, hogy a most pellengérre állított nagy kommunista vezérnek környezete vele együtt végezte, amit most csak a vezérnél kifogásolnak, s ezzel a gyávasággal, mely a haszonban és a hatalomban való részesedést is jelentette számukra, belecsalogatták a vezért a rémuralomba. Többet tettek: egyházi kultusszal vették őt is körül, s a magukat keresztyéneknek nevező egyházak vezetői siettek az egyház nyilvános tanításait az új kultuszhoz és annak következményeihez hozzáformálni. Sok kommunista látja és hangoztatja a társfelelősséget.

Ha pedig a bűn nem a személyi kultusz volt, hanem a bűn iránt való közöny és a bűnnel való megalkuvás, akkor ebből egy másik, igen fontos igazság következik. Azok, akik az igazságtalan zsarnokot elnézően támogatják, mert gyávák, vagy mert a támogatásból hasznuk van, zsákmányban és hatalomban részesednek, azok bizonyos, hogy nem fognak támogatni olyan uralkodót, aki nem ad nekik igazságtalan hasznot és nem őket, hanem a becsületeseket, önzetleneket ülteti a hatalom trónjára. Az Isten igazságosságával való elégedetlenség az Isten-tagadás igazi oka. Nem tagadom, hogy vannak igazságot hirdető istentelenek, de ezeket vagy bizonyos államférfiúi okosság vezeti, amennyiben tudják, hogy igazságosság nélkül birodalom fenn nem állhat: (justitia regnorum fundamentum), s így ezek nem igazi istentagadók, mert elismerik azt, aki az igazságosságra alapította az embervilág létezését. Vagy azért lettek csak istentagadókká, mert azok, akik magukat Isten szolgáinak nevezték, mert akkor az adott nekik hatalmat és kenyeret, mikor a kocka fordul, megtagadják az igazságosságot, és tudnak az igazságtalanság dicsőítői is lenni; sokan lettek istentagadókká, mert Isten állítólagos szolgái képmutatók voltak. Ám azokban, akik emiatt megtagadják Istent, látási hiba van, mert Isten sohasem vallotta ezeket a képmutatókat a maga szolgáinak. Az istenimádat tehát az emberi természethez tartozik, s az istentagadás oka a hamisítás, a vakság.

Hasonló az eset az anyagelvűségnél. Akik a szellemvilágot tagadják és csak az anyagban hisznek, az anyagot szellemi erővel és tulajdonsággal ruházzák fel és valóságos vallási tisztelettel veszik körül. Olyan féltékenység van bennük az anyag kultuszával szemben, mint amilyen féltékenyen védik a szellemiséget az istenfélők. De éppen a kifejlődő és soha ki nem küszöbölhető személyi kultusz ténye mutatja, hogy az anyagimádás mellett az emberek személyi kultusznak is szükségét érzik és ez már vallás.

Különben is keresztyénség és antiszocializmus között semmiféle eszme – és tett – közösség nincsen! A szocializmusnak azaz a felebaráti szeretetnek nemesebb, igazabb és bátrabb hirdetője a názáreti Jézusnál nem volt, és az őskeresztyének kommunizmusban éltek. A XX. századi kommunista társadalomnak a bibliai keresztyénségnek legbecsületesebb dolgozói voltak felekezeti különbségre való tekintet nélkül. De csak a bibliai keresztyének! Ők a letűnt világgal semmit sem vesztettek attól eltekintve, hogy hitük kiélése ebben a társadalomban nehezebb lett; de ennek oka nem a kommunista eszmény volt, hanem az, amit a pártkongresszus személyi kultusznak bélyegzett, vagyis a szabadságnak a kultusz követői által való elvetése. Bátran kimondhatjuk, hogy a kommunizmus csak keresztyén társadalomban valósulhat meg, vagyis ott, ahol nem zsarnok embert tesznek meg imádat tárgyául és legfőbb jóul, hanem az igazságos és szerető Istent. Amíg a legfőbb jó az anyag, addig az emberek az anyag törvénye alatt élnek. Az anyag törvénye pedig ez: mennél több anyagi kincsed van, annál boldogabb vagy! Azért az anyagelvűeknek szükségképpen kapitalistákká kel lenniük, vagyis anyagi kincsek halmozóinak. A szellemi világ törvénye pedig ez: mennél többet adsz másnak, annál több a kincsed, s annál boldogabb vagy! Ezen az erkölcsi alapon épülhet fel egyedül a kommunizmus. Bibliai, tehát igaz keresztyének pedig teljesen ezen az alapon állnak, mert kincsük az élő és hű gyermekeinek megfizető Isten. Keresztyén ember ott is a köz javáért küzd, ahol ő maga az üldözés tárgya.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 34–44. oldal.

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 5. Rész

A megszállottság

A megszállottság általánosságban csak tüneteiben súlyosabb, mint az eladottság, de nem a betegség veszedelmességében és gyógyíthatóságában. Kivéve, ha a megszállottság alapja az eladottság, ami sajnos igen gyakori eset. A megszállottság sokszor csak a magyarázatát adja az eladottság súlyos tüneteinek és makacs fennállásának. De hogy ezt megértsük, tisztába kell jönnünk a megszállottság mibenlétével.

A megszállottság felfokozott alakja egy elég közönséges emberi tüneménynek, melyet enyhébb fokán szuggesztiónak, durvább alakján hipnózisnak nevezünk. Ha egyik ember a másikat szuggerálja, vagy hipnotizálja, akkor a hipnotizáló a hipnotizáltnak a lelkét akarja helyéből kitolni, s annak lelkébe saját lelkét helyezni. A hipnotizáló saját gondolkodását, hangulatát, törekvését igyekszik a másik ember lelkébe bevinni, s ezzel annak gondolkodását, hangulatát és akarását kiütni. A szuggerálásnál megmarad a szuggerált ember tudata, a hipnotizálásnál a hipnotizált ember tudata is megszűnik és amíg a hipnotizálás folyik, a hipnotizált tudattalan. Amikor a hipnotizálás megszűnik, olyan állapot áll elő a hipnotizáltban, amelyben az megtesz, gondol és érez dolgokat, de nem tudja miért, tehát a tudattalanság részben megmarad. Mindenki könnyen beláthatja, hogy mindkét cselekmény merénylet embertársaink szabadsága ellen, s hogy nem félretolnunk kell a másik ember lelkét, hanem azt helyreállítanunk, nemesítenünk. A szuggesztió, de különösen a hipnózis rombolja a másik ember lelki, akarati erejét, tehát képtelenebbé teszi a lelket arra, hogy a veszedelmes hatásokkal maga szálljon szembe. Az az érv, hogy a beteg lélek félretolásával a hipnotizőrnek saját, egészséges felfogását, érzelmét és akaratát van alkalma a beteg lélek helyébe csempészni, több oknál fogva tarthatatlan.

1. A beteg embernek nem a gondolkodását, hangulatát kell gyógyítani, mert ezek csak tünetek, s a tüneti gyógyítás hamis; hanem a lelkét kell meggyógyítani, amely gondolkodik, érez és akar; márpedig a lélek nem gyógyul meg, ha életműködéséből kizárjuk;

2. A szuggesztió is, a hipnózis is azzal zárja ki az idegen lelket a működésből, hogy annak erejét lenyűgözi, megtöri, lerombolja, s így a lelket ellenálló képességétől megfosztja.
Az istentelen világ, melynek célja csak az, hogy kellemesen töltse életét, s a küzdelemből megszabaduljon, nem lát abban veszélyt, hogy a lélek ellenálló ereje gyengül; Sátán még kevésbé, mert hiszen neki éppen az a célja, hogy az emberi akaratot meggyengítse, s a meggyengült embert hatalma alá vegye.
Keresztyén felfogás szerint a földi élet célja Sátánnal, bűnnel, csábító világgal szemben a harcot győzelmesen megvívni, s ebben a harcban az embernek egész lelkére, egész gondolkodására, egész szívére és minden erejére szüksége van. Ilyen harcról az istentelen világ nem tud és nem is akar tudni. Ezen a ponton tehát a hitetlen orvosok és az Istenhez tért keresztyének között áthidalhatatlan szakadék van.

3. Abban a módban, ahogy a tisztátalan és gonosz világ, s ahogy a tiszta, isteni világ az embert meggyőzi s a maga oldalára állítani akarja, lényegi különbség van. A Biblia sokszor hangsúlyozza, hogy Isten felszabadítja a hozzá térő lelket és azt kívánja, hogy a lélek világos tudattal, szabadon álljon melléje. Isten tehát csak szabad lényeket akar maga mellett tűrni, s ha az apostolok magukat Jézus rabszolgáinak nevezik is, tudjuk, hogy percről-percre szabadon választott, önkéntes rabszolgaságról van szó. Sátán azonban csak akkor győzhet, ha követői előtt elhomályosítja a célt, a következő veszélyt; Sátán tehát elkábít, megtöri követőinek akaratát, rabbá tesz. Sátán eszköze az értelmetlenül fogadott propaganda, mely nem igazságával, hanem folytonos ismétléseivel hat, azzal, hogy elkábítja, agyonbeszéli a hallgatókat. Sátán propagandája nem tűri az ellentmondást, az önálló gondolkodást, a kritikát; ehelyett mindig önbírálatot sürget, vagyis az egyén saját véleményének és álláspontjának feladását, mert ezt értik önbírálat alatt. Isten nem haragszik az őszinte ellentmondásért, mint ezt Jób keserves panaszaiból látjuk. Sátán tudja, hogy nincs igaza, ezért szolgái, akik ezt szintén sejtik, a lelkeket elzsongítják, azaz szuggerálják és elkábítják, azaz hipnotizálják. Hogy így bánnak az emberi lelkekkel, azt mutatja, hogy akik a szuggerálás és hipnotizálás eszközéhez nyúlnak, maguk is egy rettentő, kegyetlen és ellenállhatatlan szuggesztió hatása alatt állanak.

4. Ha egy zsebórába egy hozzá nem értő ember bicskájával belenyúl, ott csak károkat okozhat. Az emberi lélek szerkezete sokkal finomabb, mint egy óra szerkezete. Ha Isten nyúl a lelkembe, keze nyomán gyógyulás támad; ha ember nyúl a lelkembe, az csak kárt okozhat ott, hacsak nincs Isten különös vezetése alatt; hacsak imádság nem előzte meg munkáját. Ez az oka annak, hogy a mai idegorvosi kezelés annyi kárt okoz a lelkekben. Amikor különféle sokkokkal, altatással, szuggesztióval, hipnózissal saját lelküket erőszakolják a betegre. Isten őrizzen meg mindenkit az emberektől akkor, amikor Isten gyógyító orvosunk akar lenni, s lesz is Orvosa annak, aki hittel rábízza magát! De mint a testi betegségekben is, az emberek túlnyomó többsége a lelki bajokban is inkább kívánja a kellemetlen tünetek eltávozását, mint a gyökeres gyógyulást, amely esetleg több fájdalommal jár!

A megszállottság sátáni hipnózis és szuggesztió! Ha ember tud szuggerálni és hipnotizálni, mennyivel inkább a hatalmas és az emberi szellemet könnyebben megközelítő szellemek, akár tiszták, akár tisztátalanok. Mégis van valami különbség a tiszta és tisztátalan szellemi befolyás között. A tiszta, tehát az Isten igazságosságának megfelelő szellemi befolyás megfelel a lélek alkatának, mert a lelket is, a befolyást is Isten alkotta. Ő igazítja, így a befolyás természete megfelel a lélek természetének. Tiszta szellemek nem erőltetik rá magukat szellemtársaikra; ők szerényebbek és szemérmesebbek! Ha egy próféta a kijelentő angyallal érintkezik, akit Isten küldött hozzá, a próféta szelleme és lelke megerősödik ebben a találkozásban (Dán. 10, 9-10; 10, 17-19). A tisztátalan szellemek lénye, irányzata szemben áll Istennel, tehát az isteni igazságossággal is; ez a befolyás tehát csak kárára válhat a léleknek; csak rombolólag hathat rá. Csakugyan a spiritiszta médiumok rendesen idegbetegekké lesznek, elmegyógyintézetben végzik életüket, mint azok a betegek is, akik istentelen elmeorvosok kezére kerülnek. Az idegbajnak és elmebajnak oka legtöbbször a bűn, mint Freud kutatásaiból is látszik; a rossz lelkiismeret okozza az ideg és elmebajt. Freud ezt azzal gyógyította, hogy a lelkiismeretet rombolta szét a betegben és a beteget felszabadította arra, hogy nyugodtan vétkezzék; sőt bizonyos ideggyógyászok azzal gyógyítanak, hogy magukba szerelmessé teszik a beteget. Az ilyen gyógyítás eredménye a teljes lelki szétesés. Aki tehát egészséges keresztyén életet keres, Istennel fogja azt keresni, azok közt, akikben az isteni igazságosság lakik és nem oly orvosoknál, akik Istentől el és bűnbe beviszik a betegeket. A lelkiismeret a lélek iránytűje, s az csak Isten közelében gyógyulhat meg, nem az istentelenek mellett, nem az Istentől elfordult világban. Beteg vagy? Menj arra, amerre lelkiismereted iránytűje mutat s akkor megtalálod a gyógyulás Forrását! Ő könyörülő, irgalmas, bűnt megbocsátó Isten!

Isten nem hipnózissal gyógyít! Nem veszi el a beteg öntudatát, akaratát; nem ültet lelkébe zavart, indokolatlan érzelmeket, melyekhez neki alig van köze; ellenkezőleg: azt hozza ki belőle, ami legbensőbb lényege, hogy amit titkon, s rejtett házban gondolt, azt a házak tetejéről, a piacon kiabálják ki. Isten előtt és Isten kezében mindenkinek meztelenre kell vetkőznie és önmagából kiindulva, minden idegen befolyástól szabadon kell döntenie, hogy Isten mellé akar-e állani, vagy inkább ellene fordulni? Ez az, amit Sátán sohasem tud Istennek utána csinálni. Sátánnak éppen azok az emberek kellenek, akiktől Isten elfordul: a nem őszinte emberek. Ezeket persze nem őszinte választás elé állítja, hanem elkábítja őket és hagyja őket abba tetszelegni, hogy ők az igazság bajnokai. Ezért hazug világgal veszi őket körül, s a hazug világban, mely a jót hirdeti s a rosszat teszi, megtanítja őket képmutatóskodni, nemes elveket hirdetni szájjal, s ezerszer elkövetteti velük azt a bűnt, melyet tele szájjal feddenek másoknál. Az emberek védőinek mondják magukat s gyilkolnak; kiuzsorázással vádolnak másokat, s ők könyörtelenül zsákmányolják ki a gyengéket és tehetetleneket. Erkölcstelennek bélyegzik ellenfeleiket, s ők példát adnak az erkölcsi aljasoknak. Hogy jön létre ez a hazug világ? Szuggesztióval. Sátán szellemi úton hív el, sugallással vezet egyeseket; ezek teli torokkal kiabálva propaganda szólamaikat, közvéleményt csinálnak, s mikor a közvélemény korszellemnek bizonyul, az emberek nyugodtan vétkeznek, mert mindenki vétkezik. Mit tesznek orvostársai azzal az orvossal, ki Istenben mer hinni? Kigúnyolják, tudománytalansággal gyanúsítják, félreszorítják, s ugyanez történik minden pályán. Jaj a lelkésznek, aki elhiszi, hogy a Biblia mindenestől Isten kijelentése és jaj a lelkésznek, aki nem hiszi, hogy az emberektől csinált hitvallások megváltoztathatatlanok! Egyes választottak tisztátalan inspirációiból tömegszuggesztió és közvélemény lesz! Akik igazi, belső meggyőződés nélkül együtt üvöltik a tömeggel a sátáni propaganda szavait, azok Sátán szuggeráltjai, enyhébb értelemben megszállottjai.

Mert van Sátánnak egy másik, mélyebbre ható megszállása is. Ebben a megszállásban az ember eszméletét is elveszti, és úgy lesz a tisztátalan szellemvilág megszállottja. Ezeket nevezik helyesen médiumoknak, mert ők a közbensők. Spiritiszta médiumok, pogány jósok és varázslók tartoznak e megszállottak közé. Mivel munkájukat öntudatlanul végzik, a felelősség kisebb rajtuk, mint azokon, akik enyhébb megszállással tudatosan hirdetik Sátán propagandáját. Mennél nagyobb a tudatosság, annál nagyobb a felelősség és gonoszság! De mennél nagyobb a tudatlanság, annál alkalmasabb az egyén sátáni gondolatok közvetítésére. Ezért Sátánnak szüksége van olyanokra, kik a megszállottságnak e második formáját vállalják, sokszor nem is tudva tudatosan, minek állanak a szolgálatában. Az Antikrisztus és Hamis Próféta a megszállottságnak ezen két különböző fajtáját képviseli. De az Antikrisztus a gonoszabb.

Van azután a megszállottságnak egy harmadik fajtája: az ördöngös betegeké. Ezek a nyomait és következményeit viselik az előbbi két megszállottságnak: vagyis mivel vannak emberek, akik tudatosan megengedik, vagy kívánják, hogy Sátán ebben a teremtett világban működhessék, mint tette ezt a megkísértéskor Éva és Káin (I. Mózes 4, 5-8): ezért Sátán jogot nyert arra, hogy egyes embereknek a szellemét elfoglalja, s onnan kiindulva egész lelki világukra ránehezedjék. Az előbbi csoporttal azért nem lehet őket egybefoglalni, mert nem bocsátották magukat tudatosan Sátán rendelkezésére, mint a médiumok, varázslók, jósok, hanem úgy érte őket a megszállás, mint egy betegség. Továbbá nem kijelentő médiumok, hanem csak a megszállottság megnyomorítottai, kik sokszor akaratuk nélkül, vagy akaratuk ellenére kénytelenek a megszállottság következményeit, különböző betegségeket hordozni, mik annak következményei, hogy az emberi lélek nem képes, illetőleg nem mindig egyformán képes tisztátalan szellemek jelenlétét hordozni, s abba különféle módokon, különösen bénulásokban belebetegszik. Ezért az ördögök, vagy ördögi szellemek (daimonia) távozásakor a betegségek is távoznak. Az ilyen ördöngösség sátáni célja az, hogy kezét benn tarthassa az emberi világban. Az alkalom erre a halottaknak félelme attól, hogy a halál birodalmába menjenek, s inkább akarnak a földi élet valamilyen kapcsolatában az élők közt, vagy azok közelében maradni. Ezért akiknél lehet, lakást vesznek emberi szellemekben, félreszorítják az illető megszállottaknak lelkét, s helyettük az illetők testében ők tevékenykednek. E betegekre nézve igen oktatók azok a jelenségek, melyek Jézus ördögűzései alkalmával mutatkoztak. Voltak szellemek, kik még a disznókba is képesek voltak beköltözni, csakhogy a mélységbe ne kelljen alászállaniuk. Ezeken a szerencsétlen megszállottakon keresztül nem folyhat olyan sátáni propaganda, mint azokon át, akik tudatosan teszik ki magukat a tisztátalan szellemvilág szuggesztiójának, vagy hipnózisának. Azonban Sátán ezeken át is tért foglal az embervilágban. Ilyen szánalmas és inkább betegség számba menő esetek ott támadnak és szaporodnak, ahol a sátáni szuggesztiónak az emberek több tért engednek, s ahol az emberek a tisztátalan szellemvilág felé nyújtják ki a kezüket, onnan várva segítséget, mint ezt Saul király tette (I. Sám. 28, 16-18).

Ott van és uralkodik egészséges keresztyénség, ahol az emberek Isten felé fordulnak; Tőle, s nem a liturgiáktól, szertartásszerű imádságoktól várják segítségüket. Mihelyt valahol a keresztyén emberek letérnek az isteni utakról és sátáni utakat választanak, azonnal kapu nyílik sátáni megszállásra. Ehhez egyáltalán nincs szükség arra, hogy valaki Sátánt válassza, vagy hívja, elég, ha Istent nem azon az úton közelíti meg, ahogy azt Isten kívánja. Isten tudatos és szabad közösségbe hívja az embereket. Ahol Isten, vagy éppen Jézus nevét használva az emberek a tudattalant, a megkötöttet, az értelmetlent és okkultat választják, mert azzal összefér a titkos vétkek rejtegetése is, ott minden keresztyén hangzat és hitvallásosság, ortodoxia, pietista imádkozások és énekelgetések, evangélizáció és igehirdetés ellenére sátáni megszállottságok jönnek létre! Ahol úrvacsorából, keresztségből értelmetlen szertartás lesz; ahol a testi cselekményektől szellemi hatást várnak, úrvacsorából bűn-elengedést, keresztségtől újonnan-születést; ahol a liturgiát növelik és dagasztják az igemagyarázat rovására, ahol azt tanítják, mindegy, hogy ki prédikál, csak az a fontos, hogy testileg ott légy az istentiszteleten, ahol a lélek odaadottsága nélkül az ajak imádkozik, s az imádság inkább prédikálássá válik; ahol az éneklés többé nem imádság; ahol az imádságtól várnak gyógyulást és nem Istentől; ahol a golgotai dogma értelmi elfogadását megtérésnek tekintik; és nem követelik a megtérőtől a teljes frontváltoztatást; ahol egy emberi cselekménynek, a megtérésnek olyan hatalmat tulajdonítanak, hogy ez biztosítja a múlt, jelen, jövő vétkeinek bocsánatát; röviden: ahol a lélek nem az élő Istennel találkozik, hanem valamilyen emberi, vagy éppen testi művelettel, vagy tárggyal, ott mindenütt fokozott mértékben fennáll a lehetőség, hogy Sátán az embervilágba behatol és abba lakozást vesz. Ily imádkozás, evangélizáció, úrvacsorázás, vagy keresztelés megszállottakká tehet gyülekezeteket, s azokban egyeseket.

Egészséges keresztyénség ott van, ahol tudatosság, szabadság és teljes odaadottság van! De ez az odaadottság tudatos és szabad s nem foglyul ejtettség, hanem önkéntes rabságba állás. Mindenütt, ahol öntudatlanság, elernyedtség, tétlen felelősségeldobás jelentkezik, megnyílik az út a sátáni bevonulás lehetősége lőtt. Ezért olyan fontos az Úrnak és apostoloknak sokszor hangoztatott intése: Virrasszatok! Legyetek éberek! A sátáni megszállás szörnyű veszedelme enyhébb vagy terhesebb alakjában állandó veszedelmet jelent és különösen ott fenyeget, ahol a keresztyének az éberséget eldobják és alvásba, közönybe, tunyaságba süllyednek. Kicsiny réseken szivárog először be; azután először észrevétlenül, azután mindig szemtelenebbül, állandóan több és több helyet igényel magának a gyülekezetben és az egyes lelkekben; mindazok fertőződnek, akik álszeretetből, hamis kíméletből, gyengeségből, közönyből eltűrik a tisztátalanságot; végül a Sátán a lakás ura lesz (Bálzebul; zöbül lakást jelent). Sátán is, szellemei is lakást keresnek az embervilágban; sőt az egész emberiséget saját lakásukká akarják átformálni.

Ezzel a sátáni törekvéssel szemben áll az egészséges keresztyénség, mely az egyházat Isten templomává, lakhelyévé akarja tenni. Az ótestamentumi szent sátor és templom az Istennek az emberek közt való lakását példázták és jövendölték. Jézus kopogtat a szívek ajtaján és be akar oda menni, hogy azokban lakást nyerjen. (Jel. 3,20) Jézus kopogtat, tehát az ember tudta és beleegyezése nélkül nem akar az emberi életbe bevonulni, s ebben is különbözik a Sátántól, aki nem kopogtat, hanem észrevétlenül vonul be a szívbe és a gyülekezetbe. Minden léleknek a maga szívében ajtónállónak kell lenni és megnyitni annak, aki a Juhok Pásztora; ki „nevükön szólítja juhait”, mert egyénenként tartja őket számon (János 10, 2-3). Sátán tömegeket hajt magával. Neki mellékes az egyén. Beteg minden irányzat, munka, hol az egyén mellékes; ahol tömeghatásokra dolgoznak.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 25–33. oldal

Jézus sebeivel meggyógyultunk - Bizonyságok 1. Rész

Az itt következőkben a megtérésünket követő években személyesen átélt gyógyulásokról osztok meg néhány bizonyságot, azzal a reménységgel, hogy olvasásuk által felbuzdulsz kedves Olvasó, és ha gyógyulásra van szükséged, talán először, vagy újra bizalommal oda fordulsz a nagy Doktorhoz, Jézus Krisztushoz! "Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg." (I. Péter 2,24)

Nátha

„Karácsony és szilveszter között feleségem, Bernadett hirtelen nagyon náthás lett. Szokás sze­rint éjjel is olvastam, és egyszer csak feltűnt, hogy Bernadett mellettem ülve alszik az ágyban. Csak így tudott annyi levegőhöz jutni, hogy aludni tudjon. Nagyon megszántam helyzetében, és bosszantott, hogy a nátha miatt nem tud normális testhelyzetben, nyu­godtan pihenni éjszaka. Ekkor valahogy eszembe ötlött, hogy amikor Isten népe a Bib­liában valami aka­dályba ütközött, mindig Istenhez fordultak segítségért. Hogy is van­nak ezek a dolgok? Kezdett felderengeni bennem, hogy Isten gyógyította is az embere­ket. Igen! Amikor Mózes nővére Miriám leprás beteg lett, Mózes Isten elé állt és így ki­áltott: „Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt!” (IV. Mózes 12,13) S az Úr meggyógyította Miriá­mot.

Isten maga mondta egy helyen; én vagyok az Úr, a te gyógyítód. Ezt én teljesen el is hittem, így nem volt más hátra, mint megkérni Őt, hogy gyógyítsa meg Bernadettet a náthából. Megkértem Istent: „Isten, kérlek, gyógyíts meg Bernadettet!” Olvastam to­vább.

Reggelre ébredve látom ám, hogy szegénykémből csak úgy ömlik az a bizonyos vá­ladék. Ezen egy pillanatra meglepődtem. De most már nem igazán zavart a dolog, mivel megkértem éjjel Istent, hogy gyógyítsa meg Bernadettet, ezzel számomra lezárult az ügy. Csak idő kérdése – gondoltam. Neki nem is szóltam semmit a dologról. Bernadett elment dolgozni, én folytattam a Biblia olvasást. Olvastam, olvastam és olvastam. Csak ak­kor álltam le az olvasással, amikor Berna­dett a szokott idő előtt hazaérkezett a munká­ból. Elmondta, hogy reggel a munkahelyén be is lázasodott, és nagyon rosszul érezte magát. Ezért délelőtt megkérte a főnökét, hadd jöhessen haza kúrálgatni magát. Emiatt indult el valamivel korábban aznap. Ám mialatt jött hazafelé, hirtelen sokkal jobban lett. És mire hazaért, gyakorlatilag meggyógyult. El­múlt a láza is. Ezután még egyet- kettőt fújt az orrán és vége lett a náthá­nak. Nem tudta mire vélni a dolgot. Elmondtam neki, hogy még éjjel, látva az állapotát, megkértem Istent, hogy gyógyítsa meg őt. Ez az eset komoly bizonyság volt számunkra arról, hogy Isten valóságosan beavatkozik a dolgokba azok oldalán, akik Őt hittel segítségül hívják. Nagyon örültünk. Olvastam tovább." (1993)

Egy „műtét”

 

„Eközben tavasszal csodálatos dolog történt velünk. Szokásunk szerint kettesben is az Úr elé járultunk imában. Egy ilyen közös ima alkalmával az volt a szívemben, hogy imádkozzak Bernadett hátrahajló méhének helyreállásáért.Az agyamban meg ez volt: – Még csak három hónapja tértél meg és ilyen gyógyu­lásért akarsz imádkozni? Ez nem csak egy nyavalyás kis nátha. Hát ki vagy te? – Erre már a szívem válaszolt. Isten gyermeke vagyok. Újonnan született, új életben járó, Krisztus Szellemével felkent ember vagyok. „És nektek kenetetek van a Szenttől” (I. János levél 2,20/a) – jött segítségemre az Ige. Jézus nevét jogosan használó hívő vagyok. „Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen”. (János 16,24) – jött még egy ige. Meg van írva – folytattam magamban a harcot – „Azokat pedig, akik hisznek, ilyen je­lek követik: az én nevemben… betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.” (Márk 16,17–18) Meg van írva: a hitnek elég ennyit tudni. Nincs más hátra a hitetlenség számára, csak a teljes vereség. Megszűnt bennem minden kétely és bizonytalanság. Aki hisz, vagyis ebben az esetben én, teljes bizonyossággal imádkozhat gyógyulásért Istenhez. Jézus Krisztus nevében most azonnal imádkozni fogok Bernadett méhének gyógyulásáért, helyreállásáért! – erősítettem meg magamban.

Az van a szívemben – szóltam Bernadetthez –, hogy imádkozzak a méhed helyreál­lásáért. Örömmel beleegyezett az imába. Most már nem csak magamban, de őbenne is hitet „éreztem”. Letérdeltünk Isten elé. Miközben rajta tartottam a kezemet a méhe fö­lötti területen, kértem az Urat, hogy – „Kérlek, Uram, most gyógyítsd meg őt Jézus Krisztus nevében!” Szinte azonnal megszólalt Bernadett – „Olyan fura mozgást érzek a méhem terüle­tén.” Nem is tudva, hogy mit mondok – „Szent Szellem most teszi helyére a méhedet. Halleluja!”

Ezt a kijelentésemet mindketten az Úrnak tulajdonítottuk és valós tényként kezeltük ezután mindig, ha szóba került ez a „műtét”. Hálát adtunk Istennek, és dicsértük Őt, amiért Ő a mai napokban is ugyanúgy gyógyít, mint majd kétezer évvel ezelőtt, amikor itt járt a földön testben, a Názáreti Jé­zus emberi formájában.

Ez a csodálatos gyógyulás új lendületet adott a gyermeknemzés ránk tartozó részé­nek betöltéséhez.

Na de hol van ennek a gyógyulásnak az orvosi igazolása? – kérdezheted. Amikor az ima elhangzott és a természetfölötti kijelentés jött a gyógyulásról, a méh helyreállításáról, Bernadett és én, hit által átvettük Isten áldását. Ez mindig így megy. Először a hit, amely mindig a nem láthatóra irányul, mert amit lát az ember, abban nem kell hi­tet gyakorolni. Azután következik a fizikai megvalósulás; a hitre válaszul Isten a láthatóba szólítja a dolgot.

A hit pedig a remélt dolgoknak valósága, és a nem látott

dolgokról való meggyőződés. (Zsidó 11,1)

A méh fizikai helyreállítása azonnal, az ima közben megtörtént, de fizikailag akkor vált láthatóvá, amikor Bernadett másodszor szült. Ugyanis kérdésére válaszolva nőgyó­gyászunk megerősítette, hogy Bernadett méhe teljesen normális módon, és helyzetben foglal helyet hasüregében. Dicsőség ezért Istennek!” (1993)

Gyógyulásom

„Mint korábban felsoroltam mániás depresszió, tömegiszony, pánikbetegség, döfés­szerű szívfájás, egész fejfelületet szaggató fejfájásrohamok néha döfésszerű fájdalom­mal a fej belsejében, alig elviselhető szélgörcsök gyengítették, keserítették életemet.

A Bernadett előbb említett gyógyulását követő hetekben jöttem rá, hogy mind ezek eltűntek az életemből. Anélkül, hogy bármilyen formában kerestem volna a fenti tünetekből való gyógyulást, meggyógyultam. Nem imádkoztam kifejezetten egyik be­tegség ellen sem, de mindennapos közösségben voltam Isten Igéjével, bibliám által, amely beszédben benne van Isten élete. Jézus Krisztus így tanít erről:

A szellem az, aki megelevenít, a test nem használ semmit:

a beszédek, amelyeket én szólok nektek, szellem és élet.

(János 6,63)

Hetente kétszer, de ha adódott rá alkalom, többször is részt vettünk Istentiszteleten a gyülekezetünkben, ahol hittel hallgattuk Isten beszédét s a prédikált ige közvetítette felénk Isten életét, kenetét, gyógyító, szabadító erejét. Ahogy a gyülekezetben, és a hétköznapokban is gyakorolt új, hívő életem folyamán áramlott belém nap mint nap az isteni élet, a beteg­ség úgy szorult ki belőlem. Végül néhány hónap leforgása alatt teljesen tünetmentes let­tem.

Minden előző nyavalyából teljesen és végleg kigyógyultam Isten szellemet, és éle­tet tartalmazó beszéde által. Dicsőség Istennek, a Gyógyítónak!” (1993)

Egy imakérés

„Szinte szokásunkká vált Bernadettel, hogy az Istentiszteletek végén, a záró ima és pásztorunk elbocsátó áldása után, még egy kicsit nézelődtünk az istentiszteleteknek he­lyet adó sportcsarnok lelátója fölötti közlekedőn megállva. Nehezünkre esett elhagyni a helyet, ahol rendszeresen beléphettünk Isten valóságos jelenlétébe, hallgathattuk a prédikált Igét és közösen dicsérhettük testvéreinkkel együtt az Urat.

Egy ilyen alkalommal szólított meg egy kedves testvérem András azzal, hogy len­ne hozzám egy kérése. Tudtam róla, hogy házas ember, felesége azonban nem volt vele.

Feleségemmel együtt szeretném, hogy gyermekünk szülessen, de természetes mó­don nem lehet gyermekünk – kezdett bele mondandójába. Ezért részt veszünk egy prog­ramban egy ideje. A program részeként voltunk már többször különböző intézetekben és genetikusnál. Több hétvégét töltöttünk egy intézetben, de eddig nem jött létre terhesség. Neked már van egy fiad. Szeretném, ha imádkoznál értünk, hogy legyen nekünk is gyer­mekünk!

Együtt éreztem testvéremmel, hiszen nekünk is meg volt a magunk harca, mire Ná­tán megfogant és megszületett. Kérése annyira meglepett, hogy körül néztem, biztosan hozzám beszél–e egyáltalán. Majd a pulpitus és a még ott lévő pásztorok és szolgálótestvérek felé mutatva megkérdeztem.

– Én imádkozzam érted? Ott lenn, a színpad előtt, több pásztor és szolgáló testvér most is éppen imádkozik más testvérek szükségeivel kapcsolatban?

– Igen. Azt szeretném, ha te imádkoznál értünk!

– De hát miért én?

– Mert jó szíved van.

– Ezt meg honnan veszed? Nincs énbennem semmi jó!

– Jó szíved van. A hétfő hajnali imaalkalmon hallottalak imádkozni.

– Hát, ha van bennem jó, az csak az Úrtól lehet. Egyedül Isten jó.

– Szeretném, ha imádkoznál azért, hogy legyen nekünk is gyermekünk!

Nyilván kértek már mástól is imát – gondoltam át a dolgot –, de ha arra van hite, hogy én (mint laikus, „jó szívű” hívő) imádkozzam, nem tagadhatom meg a kérését. Vé­gül is – ötlött fel bennem egy gondolat – a Bibliában az van megírva, hogy imádkozzunk egymásért, hogy meggyógyuljunk. Az Úr Jézus Krisztus a betegekért történő ima egyet­len feltételeként a hitet szabta meg.

„Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben…

betegekre teszik a kezeiket és azok meggyógyulnak.” (Márk ev. 16. 17–18)

– Rendben. Nagyon szívesem imádkozom érted és a feleségedért, hogy megáldjon az Úr ­ ben­neteket egy gyermekkel.

Miután imádkoztam értük az Úrhoz, elköszöntünk és örömmel indultunk hazafelé, ki–ki az ő útján. Úgy alakult, hogy egy ideig nem találkoztam újra Andrással, de nagy várakozással voltam az ima eredményét illetően. Egy ideje már Bernadettel mi is kerestük az Urat, következő gyermekünk megfoganása érdeké­ben, és nagy örömmel tettük a mi részünket.

Nőgyógyászunk azt javasolta, hogy első gyermekünk, Nátán születésétől, második gyer­mekünk megfoganásáig teljen el egy teljes év. Mi ezt a tanácsot olyan mértékben meg­fogadtuk, hogy Nátán születése után egyáltalán nem használtunk semmilyen fogamzásgátló módszert. A magyarázat: egyértelmű volt ugyanis számunkra, hogy az orvosunktól kapott tanács az Úrtól van, tehát a fogamzásgátlással nem terheltük Berna­dett szervezetét.

Néhány hét elteltével újra találkoztam Andrással. Ahogy közeledtünk egymás felé, láttam rajta, csak úgy ragyog az örömtől.

– Az Úr áldjon meg! – köszöntött. – Képzeld, a feleségem áldott állapotban van!

– Dicsőség az Úrnak! – kiáltottam fel.

– Miután imádkoztál velem, néhány nap múlva megfogant a gyermek! Emlékszel? Mondtam neked, hogy az orvosok szerint nem foganhatott gyermekünk természetes úton. Az ima után, az otthonunkban teljesen szokott módon éltünk házas életet, és terhes lett a feleségem.

– Ez nagyszerű! Gratulálok! – szorítottam meg András kezét. Hála és dicsőség az Úr­nak! Az én feleségem is terhes lett időközben.

– Halleluja! Dicsőség az Úrnak! – gratulált most András nekem.

Amikor emberek kijelentik valamivel kapcsolatban, hogy lehetetlen, „Az orvosok szerint nem foganhat gyermekünk természetes módon.” – mondta András –, ez csupán annyit jelent, hogy nincs emberi megoldás. Nincs emberi segítség. Ez így is marad mindaddig, amíg teljesen kihagyjuk a probléma megoldásából az Élő Istent. De az Isten­ben hívő ember számára éppen ekkor nyílik meg az Út a csoda felé; amennyiben Is­tenbe veti a bizalmát és Őhozzá fordul segítségért. Álljon itt erre két Igei bizonyíték ar­ról, mire képes az Úr.

„Íme, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajon
van–e valami lehetetlen nekem?” (Jeremiás 32,27)
Erre a válasz, természetesen az, hogy:
„Az Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lukács 1,37)

Íme, a teljes kijelentés arról, hogy az Úr képes megoldani egy az emberek oldaláról nézve megoldhatatlan helyzetet:
„És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fogant fiút az ő vénségében;
és ez már a hatodik hónapja neki, akit meddőnek hívtak:
Mert az Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lukács 1,36–37)

Dicsőség Istennek!

Mindkettőnk feleségénél rendben lefolyt a terhesség. A szülések után egyeztettük fiaink születési idejét. Kiderült, hogy András fia két héttel idősebb második fiunknál, Leventénél. Vagyis az értük mondott ima után megfogant gyermekük és mintegy két hétre rá, Bernadett is áldott állapotba került.
Ez számomra azért is figyelemre méltó, mert azt is látom a történtekből, hogy ha az ember vet, akkor idővel arat is. Ha valaki ad, akkor neki is adnak. Ebben az esetben az ima által vetés, adás történt, és a fizikai aratás, két gyermek lett. Dicsőség az Úrnak!” (1995)

Idézetek az általam írt, Meddőből Szülő – Hogyan született mégis gyermekünk? című bizonyságtevő könyvből.

-<>-

Ökrös Ferenc - Jézus sebeivel meggyógyultunk 1. Rész © Ökrös Ferenc

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 4. Rész

Kísértésben lévő keresztyének

Nemcsak a testnek, vagy anyagnak van káprázata, mely a beteg lelkű embert igézetében tartja, hanem a véteknek, a bűnnek is, és aki ilyen tisztátalan hatalom alá jut, az képtelen a kísértésnek ellenállni, hanem a kísértés jelentkezésekor azonnal elesik, a bűn rabszolgájának bizonyul. A lélek azért beteg ilyenkor, mert a szelleme a kísértő foglya; a kísértésben levés tehát szellemi betegség. Jézus erre az imádságra tanított bennünket: „Ne vígy minket a kísértésbe!” – ennek a kérésnek az a tény áll a háta mögött, hogy van egy állapot: a kísértésben levés, melyben a véteknek feltétlen hatalma van a lelken. Kísértésben van az iszákos a szeszes itallal szemben, a parázna a meztelenséggel vagy bizonyos parázna kísértésekkel szemben; a kapzsi a vagyon látására; a veszekedő, indulatos ember az ingerlő esetekben; a hiú ember a hízelkedők társaságában; a falánk, amikor vendégségbe hívják vagy amikor pénzhez jut, melyet eledelre költhet; a képmutató, amikor alkalma van rá magát mutogatni; az ábrándos, ha képzeletét valami olyan érinti, amiről gondolkozni szeret stb. Mikor a kísértő tárgy vagy esemény feltűnik, a beteg szelleme azonnal működésbe lép, a kísértő gondolatot a lélek elé vetíti, s ezen át mintegy pórázon viszi a lelket a tett elkövetésére. A lélek ebben a betegségben fogoly és ellenállásra képtelen, mert meg van szokva a kísértés útján végigmenni, hogy amikor végigment, keserű bűnbánattal okolja magát az elkövetett bűn miatt. Ha a kísértő alkalom nem ébred, akkor elmarad a vétkezés; azért a kísértésben levőnek állandóan kiáltania kell; „Uram, ne vígy engem Kísértésbe!” Azaz, tartsd távol tőlem a kísértőt. Az ily imádságot, ha komoly és őszinte, Isten meghallgatja, s a lélek elszokással kijut a megkísértettség állapotából. A kísértésben levés az Isten nélkül élő lelkek állandó állapota; persze, ahány ember, annyi -féle a megkísértettség. Egyes bűnökben szabad marad az ember, a másikban megkötözött fogoly. Amiben szabad, abban megveti a másikat, aki rab, és feledi, hogy más bűnökben meg ő a megkötözött. Aki abban nézi le a másikat, amiben ő is rab, azt képmutatónak szoktuk nevezni, s az ilyen ember a szóba forgó bűn mellett még a hazugságnak is rabja. A megkísértettség állapota túléli a megtérést, ha megtérésünk után engedetlenek leszünk. Ha valaki az ily kísértésben jutást azzal intézi el, hogy hiszen Isten megbocsátja neki a bűnt, vagy hogy egy még durvább tévelygésre gondoljunk, megtéréskor már előre megbocsátotta elkövetkezendő vétkeit is, akkor a magát hamis vigasztalással megcsaló ember nem szabadulhat a megkísértettségből, míg újra meg nem tér és a vétekkel nem szakít. A szakítás nem azt jelenti, hogy elhagyja a bűnt, mert arra magától senki sem képes; hanem azt jelenti, hogy a vétket elítéli és tőle Isten előtt elfordul. Ismételt, új megtérésre akkor van szükség, amikor a lélek kísértésbe jut. Ha nem vagyunk kísértésben, akkor mihelyt bűnt észlelünk magunkban, elég a Megváltóra való tekintés és arra emlékezés, hogy megígérte, hogy lábunkat meg fogja mosni, amíg e világnak terein járunk (Ján 13, 8-11). Júdásra ez az ígéret nem vonatkozott, mert ő már kísértésbe jutott, neki meg kellett volna térnie; de csak a tett elkövetése után és csak a megbánásig jutott el, nem a hitig, melynek feltétele az önmagával is szakítás lett volna.

Az egészséges keresztyén ember állandóan jár oda, ahol olajat, azaz Szent Szellemet árulnak, s ez a Szellemmel való telítettség megőrzi a kísértésbe jutástól, mert állandó éberségre teszi képessé, állandó könyörgésre; Ne vígy engem kísértésbe, hanem tölts meg a te Szent Szellemeddel!

A kísértésbe jutástól, vagy kísértésbe levéstől meg kell különböztetnünk a megkísértetést. A kísértés olyan, mint egy vizsga. Kísértésre szükségünk van, hogy Isten a hűségünket próbára tegye; ugyanakkor Istennek gondja van rá, hogy erején felül senki se kísértessék, aki őszintén áll Isten mellett, s ha kísértésbe enged, akkor elkészíti mindig a kimenekedés útját is az őszintéknek (I.. Kor 10,13), ha néha addig engedi is feszülni a húrt, míg az majdnem elpattan (II. Kor 1,8). Az ilyen kísértéstől tehát nem kell félnünk, csak akkor, ha kísértésbe jutunk, azaz a kísértés belülre hat, a belsőnkbe, lelkünk alkotó részévé változik, azaz magunkat a kísértés megkedvelésével a kísértés barátaivá tesszük, ha kívánjuk a kísértést. Ez az a bűnös világszeretet, amelytől az apostol óv (I. Ján 2, 15-17). Ha a világszeretetet kidobjuk a szívünkből, könnyű lesz a kísértésből kimenekülnünk; amellett félelem nélkül járhatunk a világban. Az egészséges keresztyén életben hiányzik a világ szeretete, s azzal megszűnik a lehetőség, hogy kísértésbe jussunk. Ennek azonban ára van. Oda kell adnunk a hús kívánságát, azaz az anyagiságtól megbűvölt lelkületet meg kell utálnunk; le kell mondanunk a szemek kívánságáról”, azaz nem kell nézegetnünk, amit a világ kínál, és meg kell vetnünk az élet kérkedését, azaz a világi címekkel, az emberek hódolatával, a földi vagyon tekintélyével való dicsekvést. A díszes papi ruha, a papi gőg, a felcicomázott liturgia, a hatásokra törő szónoklás, az olyan imádságok, melyekben a szép frázisok megölték az őszinteséget. A külső, a kenetes modor, a szeretetteljes beszédmód, mely a veszélyben lévő lelket veszni hagyja: mind az élet kérkedéséhez tartoznak. Élet (bios) alatt nem az Istentől jövő életet (dzóé) kell érteni, hanem az emberektől kialakított életformákat.

Az eladottság

A megkísértettség állapotában a kívánságtól vonva jut az ember, sokszor akarata ellenére, mindenesetre fogoly akarattal. Vannak azonban esetek, mikor az ember tudatosan eladja magát a gonosznak. Mikor az a veszély fenyeget, hogy addigi jólétemet elveszítem, vagy az a remény kecsegtet, hogy feljebb jutok a világi jólét ranglétráján, s megjavíthatom sorsomat, akkor történik meg, hogy az ember elhallgatja Istenhez való tartozását, megtagadja korábbi társait, materialisták előtt elhallgatja istenhitét, erkölcstelen viccek hallatára a világ gyermekeivel együtt nevet; megtagadja az üldözöttől a segítséget, hogy az üldöző haragját magára ne vonja, együtt üvölt a farkasokkal, a gonoszok hamis propagandájával, nem törődve azzal, hogy ezáltal ártatlan emberek szenvedését súlyosbítja, sőt vetélytársait az istentelenek segítségével félreteszi, árulóvá, besúgóvá lesz. Az ilyen tettekkel biztosan eladjuk magunkat Sátánnak, s olyan lelkiállapotba kerülünk, amelyben nincs többé szabadságunk arra, hogy magunkkal rendelkezzünk. Sátán fogságában kénytelenek vagyunk a gonoszokkal együtt haladni. Az eladott ember nem rendelkezhetik szabadon önmagával, tehát képtelen az Istenhez való őszinte megtérésre is. Ilyen eladott állapotban van az, aki a hamis úton szerzett vagyont magánál tartja, s tulajdonosának vissza nem adja, aki embertársát megrágalmazta és rágalmát azok előtt, kiknek mondta, magát megítélve vissza nem vonta, aki hamisan tanított, s ezért hallgatói előtt meg nem alázkodott; aki bármilyen bűnt elkövetett és azt jóvá nem tette, vagy meg nem próbálta jóvá tenni; aki spiritisztákkal, tévtanítókkal összeállott és velük teljesen nem szakított; aki bűnös úton szerzett vagyonától meg nem vált; aki olyan állást tölt be, amelynek ellátásához tehetsége nincs; és nem adja át helyét olyannak, akinek arra Istentől kapott tehetsége van; aki mást kitúrt helyéről, sőt esetleg oly módon távolította el az illetőt, amellyel az illetőnek ártott, s az így elrabolt helyhez ragaszkodik; aki gyülekezetéből igazságtalanul eltávolított egy testvért, mert az útjában volt és gonoszságát le nem leplezte; stb, stb. Ezek, s az ezekhez hasonló bűnök olyan súlyosak, hogy amíg azokat helyre nem hozzuk, megakadályozza viszonyunknak Istennel való rendezését. Amíg vissza nem csinálunk mindent, vagy minden erőnkkel és tehetségünkkel meg nem próbáltuk az elkövetett súlyos bűn következményeinek elhárítását, addig eladott foglyok vagyunk Sátán kezébe adva, s Isten benne hagy minket Sátán kezében; s addig Sátánnak, s a hitetlen világnak a kötelékeit le nem rázhatjuk magunkról.

Ilyen esetekben a lélek fogoly, mint ahogy a megkísértettség állapotában is, a lélek szenved. Mivel azonban Sátánnal szellemünkön át vagyunk összeköttetésben, és Sátán szellemünkön át tartja kezét benne életünkben, azért a betegség alapja szellemi. Szellemileg kell meggyógyulnunk, s akkor magától, szinte egészen hirtelen áll be a lélek gyógyulása is. A szellemi világban a jognak sokkal erősebb a hatalma, mint a mi testi világunkban, noha az istentelenek azt képzelik, hogy a szellemi régiókban a jognak hatalma nincs és a „felvilágosultak”, a tudomány által „emancipáltak” túl vannak a kötelesség és jog határán. Ellenkezőleg! A szellemi világban, az Isten egében a jog áthághatatlan és szilárd, s amíg eladottságunkból ki nem lépünk, addig imádságaink visszahullanak ránk az égből. Isten Fiának a Golgotán kellett meghalnia, hogy az embert, ki eladta magát, újra kivásárolja. Jézusnak megváltóvá kellett lennie.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 19–24. oldal.

Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 3. Rész

A szellem betegségei

A szellem szót a magyar egyházi szóhasználat száműzte a forgalomból, sőt valósággal üldözőbe vette. Az emberi lelket a test köti össze az anyagi-tes­ti világgal. Kell tehát olyan összekötő szervnek is len­ni, amely a szellemi világgal köti össze. Ez az oldala az emberi természetnek meg is van; a héber Biblia ruachnak, a görög pneumának nevezi, s az összes európai nyelveknek megvan a maga külön kifejezése az ember ezen alkotó részére. A magyarnak is megvan. A régi nyelvben szelletnek hangzott ez, a nyelvújítás kora óta szellemnek. Mivel azonban régi, helytelen szóhasználat a nefes-psühé és a ruach-pneuma fo­galmakat egy szóval, a lélekkel fordította, azok a te­ológusok, akik a Bibliát nem az igazság és ismeret kincstáraként, hanem liturgikus, azaz szertartás­könyvnek használják, kétségbeesett szívóssággal ra­gaszkodnak ahhoz, hogy a két, egymástól nagyon is elütő fogalmat összekeverjék. El kell ismernünk, hogy a lélek és szellem fogalmának megkülönböztetése csak azoknak fontos, akik a Bibliában az igazságot kutatják; ellenben azoknak, akik a templomi istentisz­teletet csak zsongító, s megnyugtató hanghullámok hallgatása végett látogatják, teljesen közönyös, hogy a pap a szertartásban lélek, vagy szellem szót énekel-e. A teológusoknak, azaz liturgikusoknak pedig igen nagy előny, ha lelki zavarukban nyugtalan emberek nem háborgatják fel, s nem kényszerítik arra, hogy az istentisztelet végzésekor gondolkozzanak is. Én azonban a pneuma (spiritus, Geist, spirit) és psühé (seele, soul, ame, anima) különbsége iránt való kö­zönyben az egyik legsúlyosabb, az egyik szellemet sújtó betegséget látom, a lelki természetnek a szellemiség rovására történő elhatalmasodását. Nem vonom kétségbe, hogy az ilyen teológusokban igen nagy e világi tudományosság is lehet, s nem hiányzik belőlük a hamisan úgynevezett szellemesség (espirit); de mindenesetre hiányzik belőlük az Isten Szent Szellemének vezetése, különben több istenfélelem volna bennük és visszarettennének attól, hogy amit a Szent írás eleitől végig következetesen megkülön­böztet, ők emberi erőszakkal egymásba borítsák. A szellemiség hiányzik belőlük, az Isten Szent Szelle­mének vezetése, a helyes, bibliai értelemben nem pneumatikus emberek. Vajon ezek a magyar embe­rek, ha németül, franciául könyvet írnak vagy vizs­gáznak, akkor is, a nyugat-európai nyelveken is összezagyválják a lelket és szellemet és mindegy ne­kik, hogy ezt írják: die Seele Gottes, vagy ezt: der Geist Gottes? Külföldi tudósok előtt aligha állítanának ki magukról ilyen szegénységi bizonyítványt! Ezt a közönyt külön magyar használatra tartják fent.

A két fogalom összezavarása sátáni érdek. Sátánnak érdekében van kihangsúlyozni, hogy az embernek teste van és a testi világhoz tartozik; de érdekebén van azt is elhitetni, hogy az emberi lélek fölött nem él tőle megkülönböztethető s fölötte álló szellemvilág, hanem az ember maga áll a teremtésben legfelül. Nincs az emberi lélek fölött isteni szellem, hanem csak egy világlélek, mely legmagasabb fokon az emberi lélekben egyénesül. Ez a panteisztikus szemlélet uralkodik az egész modern teológián, s azokban a teológiai művekben, melyekben a magyar teológiák a külföldi teológiákat hazahozzák, olyan törekvések érvényesülnek, melyek a keresztyénséget is az emberi lélek termékének, s nem emberfölötti kijelentésnek tekintik. Ezért ennek a teológiai irányzatnak nagy előnye, hogy a magyar nyelvű tudományosságnak szava se legyen az igazság magasabb, pneumatikus eredményének jelzésére. Akik a lélek és szellem elválasztása ellen küzdenek, nem látják ezt a sátáni célt; vagy ha látják, akkor tudatos eltévelyítők. Ez betegség!

A húskeresztyének

Nem csak a szellem szóval bánt el a magyar bibliafordítás és annak következtében a magyar teológiai irodalom, hanem a hús (sarx, caro, fleisch, flesh, chair) szóval is, melynek értelme összeolvadt a test fogalmával (soma, corpus, leib, body, corps), noha a két fogalom között a Biblia éles különbséget tesz. A „hús” szónak a Bibliában több értelme is van; az Újtestamentumban legtöbbször a beteg léleknek egyik fajtáját jelzi. A lélekről akkor mondja a Szentírás, hogy hús, ha az emberi szellem annyira elsorvadt, hogy a testi befolyások kiszorít­ják a lélekből a szellemi befolyásokat. A baj eredetileg tehát az emberi szellem megbetegedé­se, elgyengülése. Keletkezése a következő: az Isten ellen lázadó gonosz hatalom, mely Isten ellen versengeni kezdett, teremteni nem tud. Alkotásai Isten alkotásai alatt maradnak és el­pusztulnak; hogy Istennel a versenyt mégis valahogy fölvegye, mivel szellemi téren képtelen­sége nyilvánvaló, a testi, anyagi teremtést sajátítja ki magának, s azt a Teremtőtől függetlenít­ve, a maga birtokaként kínálja megvesztegetésképp az embernek (Luk 4,6; vö. I. Mózes 3,5). A testi, anyagi világot Isten teremtette, az tehát magában vétkes sohasem lehet; vétkessé akkor lesz, ha bálvánnyá tesszük; ha Istentől elszakítva a magunkénak tekintjük, s azt, amit belőle alakítunk, a magunk dicsőségének tekintjük; ha a testi kincseket a szellemiek helyébe tesszük, s birtokunkat gazdagságunk és biztonságunk alapján nézzük. Úgy is tekinthetjük ezt a beteg­séget, mint szellemi szembajt, mert úgy jön létre, hogy a szellemi világ valósága és dicsősége elhomályosodik előttünk. Ennek a betegségnek igen súlyos következményei vannak, mert az emberi élet súlypontja a láthatatlan örök világból átkerül a látható, elmúló világba, s így ret­tentő csalódásnak vannak kitéve mindazok, akik az anyagi világ káprázata alá kerülve életüket az anyagi és látható világ változásaitól teszik függővé. Az anyagiasság tehát valósággal szelle­mi betegség: a lélek úgy kerül a testi világ hatása alá, hogy szellemiekben elsorvad. Ha az Apostoli Cselekedetek tudósításait olvassuk, nem találunk arról említést, hogy melyik gyüle­kezetnek mennyi és milyen gyülekezeti terme és mennyi vagyona volt, az isteni tisztelet, vagy igehallgató összejövetel külső formája, sorrendje milyen volt; sehol nem hallunk papi ruhák­ról, egyházi adókról, tizedről és a gyülekezetek gazdagságának fokmérője sohasem volt annak anyagi gazdagsága. Ellenkezőleg, a gyülekezeti élet fokmérője a Szellem láthatatlan gazdag­sága volt; nem az istentiszteletet ékesítették, hanem az Isten keresték; nem a papi ruhákban, hanem a kegyelemajándékokban látták a gazdagságot, szépséget és az adakozásban nem a pénzmennyiséget, hanem a szív elszánását nézték. Ez a látás akkor változott meg, amikor az isteni szellem az egyházból kiköltözött, s az isteni tekintély helyét a papi, később császári te­kintély foglalta el. A papi telhetetlenség aszerint mérte az egyházakat, hogy mekkora jövedel­met és politikai befolyást nyújtottak neki, s mivel a nép „szellemi” vezetője aszerint ítélt, a nép is az anyagi érdekeket látta elérendő célnak. Isten Szellem pedig mindig távolabbra vo­nult az egyház életéből. Nagyon megbetegedett az egyház; megbetegedtek vezetői és tagjai; a keresztyének hús-keresztyének lettek, mert a test, az anyag imponált nekik. Mikor az egyház legfőbb ura a császár lett, ki Itáliában vagy Bizáncban lakott, akkor a császár kegye volt a leg­főbb elérendő cél, s az egyházban a császár kegyencei lettek a legfőbb tekintélyek. Ekkor el­törött a keresztyének gerince és csúszómászókká lettek a keresztyéni élet vezetői. Ilyen ge­rinctelen keresztyénekkel azután mindent elért a gonosz szellemi hatalom. Ha új szellem jő, ezek követni fogják; ha más tekintély támad az egyházban, ők azonnal hódolnak neki. Ha di­vattá válik az anyagelvűség, ők a testi segítség szószólói lesznek. Más politikai úr támad az országban, ők azonnal pocskondiázzák a régit, s hízelegnek az újnak. Az ő vallásuk a külső hatalom, istenük a has. Náluk az a legjobb és legfőbb keresztyén, akinek hatalma van, s a ki­csinyek nem érdemlik meg a figyelmet. Az ő látásuk szerint a csodatételek, az ezres vagy mil­liós tömegek jelzik a keresztyénség diadalát. A nagy és vagyonos gyülekezetek vannak Isten áldásának birtokában.

A hús-keresztyénséggel szemben a szellemi keresztyénség áll. Szellemi keresztyének nem a nagy számhoz, nem a földi vagyonhoz és hatalomhoz, nem a világi tekintélyekhez iga­zodnak. Szellemi keresztyének tudják, hogy minden egy mustármagból fejlődik, s ezért meg­becsülik a kicsiny kezdeteket; de elítélik a nagy lármát, a külső propagandát, a földi tekinté­lyek kegyeinek keresését és a világi telhetetlenséget. Szellemi keresztyének tisztelik a földi s testi hatóságot, törvényeiknek, ameddig istentelenséget nem írnak elő, engedelmeskednek, adójukat megfizetik, de az egyházat nem tartják a világi hatalom kiszolgálójának, hanem a mennyei hatalom földi követének, ki itt Isten álláspontját képviseli. Szellemi keresztyének a rend és a külső tisztesség képviselői, kik utálják az ízléstelent, a közönségest, az alantast, de tudják, hogy művészettel, e világi tekintéllyel Isten földi ügyét elővinni nem lehet. Szellemi keresztyének szemében a legmagasabb hegy a világon a Golgota, a legszebb lény a Golgota véres szenvedője, a legnagyobb Jézus kicsinye és a legértékesebb a tehetetlen kisgyermek. Szellemi keresztyének Isten tetszéséért küzdenek.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 14–19. oldal.