Kísértésben lévő keresztyének
Nemcsak a testnek, vagy anyagnak van káprázata, mely a beteg lelkű embert igézetében tartja, hanem a véteknek, a bűnnek is, és aki ilyen tisztátalan hatalom alá jut, az képtelen a kísértésnek ellenállni, hanem a kísértés jelentkezésekor azonnal elesik, a bűn rabszolgájának bizonyul. A lélek azért beteg ilyenkor, mert a szelleme a kísértő foglya; a kísértésben levés tehát szellemi betegség. Jézus erre az imádságra tanított bennünket: „Ne vígy minket a kísértésbe!” – ennek a kérésnek az a tény áll a háta mögött, hogy van egy állapot: a kísértésben levés, melyben a véteknek feltétlen hatalma van a lelken. Kísértésben van az iszákos a szeszes itallal szemben, a parázna a meztelenséggel vagy bizonyos parázna kísértésekkel szemben; a kapzsi a vagyon látására; a veszekedő, indulatos ember az ingerlő esetekben; a hiú ember a hízelkedők társaságában; a falánk, amikor vendégségbe hívják vagy amikor pénzhez jut, melyet eledelre költhet; a képmutató, amikor alkalma van rá magát mutogatni; az ábrándos, ha képzeletét valami olyan érinti, amiről gondolkozni szeret stb. Mikor a kísértő tárgy vagy esemény feltűnik, a beteg szelleme azonnal működésbe lép, a kísértő gondolatot a lélek elé vetíti, s ezen át mintegy pórázon viszi a lelket a tett elkövetésére. A lélek ebben a betegségben fogoly és ellenállásra képtelen, mert meg van szokva a kísértés útján végigmenni, hogy amikor végigment, keserű bűnbánattal okolja magát az elkövetett bűn miatt. Ha a kísértő alkalom nem ébred, akkor elmarad a vétkezés; azért a kísértésben levőnek állandóan kiáltania kell; „Uram, ne vígy engem Kísértésbe!” Azaz, tartsd távol tőlem a kísértőt. Az ily imádságot, ha komoly és őszinte, Isten meghallgatja, s a lélek elszokással kijut a megkísértettség állapotából. A kísértésben levés az Isten nélkül élő lelkek állandó állapota; persze, ahány ember, annyi -féle a megkísértettség. Egyes bűnökben szabad marad az ember, a másikban megkötözött fogoly. Amiben szabad, abban megveti a másikat, aki rab, és feledi, hogy más bűnökben meg ő a megkötözött. Aki abban nézi le a másikat, amiben ő is rab, azt képmutatónak szoktuk nevezni, s az ilyen ember a szóba forgó bűn mellett még a hazugságnak is rabja. A megkísértettség állapota túléli a megtérést, ha megtérésünk után engedetlenek leszünk. Ha valaki az ily kísértésben jutást azzal intézi el, hogy hiszen Isten megbocsátja neki a bűnt, vagy hogy egy még durvább tévelygésre gondoljunk, megtéréskor már előre megbocsátotta elkövetkezendő vétkeit is, akkor a magát hamis vigasztalással megcsaló ember nem szabadulhat a megkísértettségből, míg újra meg nem tér és a vétekkel nem szakít. A szakítás nem azt jelenti, hogy elhagyja a bűnt, mert arra magától senki sem képes; hanem azt jelenti, hogy a vétket elítéli és tőle Isten előtt elfordul. Ismételt, új megtérésre akkor van szükség, amikor a lélek kísértésbe jut. Ha nem vagyunk kísértésben, akkor mihelyt bűnt észlelünk magunkban, elég a Megváltóra való tekintés és arra emlékezés, hogy megígérte, hogy lábunkat meg fogja mosni, amíg e világnak terein járunk (Ján 13, 8-11). Júdásra ez az ígéret nem vonatkozott, mert ő már kísértésbe jutott, neki meg kellett volna térnie; de csak a tett elkövetése után és csak a megbánásig jutott el, nem a hitig, melynek feltétele az önmagával is szakítás lett volna.
Az egészséges keresztyén ember állandóan jár oda, ahol olajat, azaz Szent Szellemet árulnak, s ez a Szellemmel való telítettség megőrzi a kísértésbe jutástól, mert állandó éberségre teszi képessé, állandó könyörgésre; Ne vígy engem kísértésbe, hanem tölts meg a te Szent Szellemeddel!
A kísértésbe jutástól, vagy kísértésbe levéstől meg kell különböztetnünk a megkísértetést. A kísértés olyan, mint egy vizsga. Kísértésre szükségünk van, hogy Isten a hűségünket próbára tegye; ugyanakkor Istennek gondja van rá, hogy erején felül senki se kísértessék, aki őszintén áll Isten mellett, s ha kísértésbe enged, akkor elkészíti mindig a kimenekedés útját is az őszintéknek (I.. Kor 10,13), ha néha addig engedi is feszülni a húrt, míg az majdnem elpattan (II. Kor 1,8). Az ilyen kísértéstől tehát nem kell félnünk, csak akkor, ha kísértésbe jutunk, azaz a kísértés belülre hat, a belsőnkbe, lelkünk alkotó részévé változik, azaz magunkat a kísértés megkedvelésével a kísértés barátaivá tesszük, ha kívánjuk a kísértést. Ez az a bűnös világszeretet, amelytől az apostol óv (I. Ján 2, 15-17). Ha a világszeretetet kidobjuk a szívünkből, könnyű lesz a kísértésből kimenekülnünk; amellett félelem nélkül járhatunk a világban. Az egészséges keresztyén életben hiányzik a világ szeretete, s azzal megszűnik a lehetőség, hogy kísértésbe jussunk. Ennek azonban ára van. Oda kell adnunk a hús kívánságát, azaz az anyagiságtól megbűvölt lelkületet meg kell utálnunk; le kell mondanunk a szemek kívánságáról”, azaz nem kell nézegetnünk, amit a világ kínál, és meg kell vetnünk az élet kérkedését, azaz a világi címekkel, az emberek hódolatával, a földi vagyon tekintélyével való dicsekvést. A díszes papi ruha, a papi gőg, a felcicomázott liturgia, a hatásokra törő szónoklás, az olyan imádságok, melyekben a szép frázisok megölték az őszinteséget. A külső, a kenetes modor, a szeretetteljes beszédmód, mely a veszélyben lévő lelket veszni hagyja: mind az élet kérkedéséhez tartoznak. Élet (bios) alatt nem az Istentől jövő életet (dzóé) kell érteni, hanem az emberektől kialakított életformákat.
Az eladottság
A megkísértettség állapotában a kívánságtól vonva jut az ember, sokszor akarata ellenére, mindenesetre fogoly akarattal. Vannak azonban esetek, mikor az ember tudatosan eladja magát a gonosznak. Mikor az a veszély fenyeget, hogy addigi jólétemet elveszítem, vagy az a remény kecsegtet, hogy feljebb jutok a világi jólét ranglétráján, s megjavíthatom sorsomat, akkor történik meg, hogy az ember elhallgatja Istenhez való tartozását, megtagadja korábbi társait, materialisták előtt elhallgatja istenhitét, erkölcstelen viccek hallatára a világ gyermekeivel együtt nevet; megtagadja az üldözöttől a segítséget, hogy az üldöző haragját magára ne vonja, együtt üvölt a farkasokkal, a gonoszok hamis propagandájával, nem törődve azzal, hogy ezáltal ártatlan emberek szenvedését súlyosbítja, sőt vetélytársait az istentelenek segítségével félreteszi, árulóvá, besúgóvá lesz. Az ilyen tettekkel biztosan eladjuk magunkat Sátánnak, s olyan lelkiállapotba kerülünk, amelyben nincs többé szabadságunk arra, hogy magunkkal rendelkezzünk. Sátán fogságában kénytelenek vagyunk a gonoszokkal együtt haladni. Az eladott ember nem rendelkezhetik szabadon önmagával, tehát képtelen az Istenhez való őszinte megtérésre is. Ilyen eladott állapotban van az, aki a hamis úton szerzett vagyont magánál tartja, s tulajdonosának vissza nem adja, aki embertársát megrágalmazta és rágalmát azok előtt, kiknek mondta, magát megítélve vissza nem vonta, aki hamisan tanított, s ezért hallgatói előtt meg nem alázkodott; aki bármilyen bűnt elkövetett és azt jóvá nem tette, vagy meg nem próbálta jóvá tenni; aki spiritisztákkal, tévtanítókkal összeállott és velük teljesen nem szakított; aki bűnös úton szerzett vagyonától meg nem vált; aki olyan állást tölt be, amelynek ellátásához tehetsége nincs; és nem adja át helyét olyannak, akinek arra Istentől kapott tehetsége van; aki mást kitúrt helyéről, sőt esetleg oly módon távolította el az illetőt, amellyel az illetőnek ártott, s az így elrabolt helyhez ragaszkodik; aki gyülekezetéből igazságtalanul eltávolított egy testvért, mert az útjában volt és gonoszságát le nem leplezte; stb, stb. Ezek, s az ezekhez hasonló bűnök olyan súlyosak, hogy amíg azokat helyre nem hozzuk, megakadályozza viszonyunknak Istennel való rendezését. Amíg vissza nem csinálunk mindent, vagy minden erőnkkel és tehetségünkkel meg nem próbáltuk az elkövetett súlyos bűn következményeinek elhárítását, addig eladott foglyok vagyunk Sátán kezébe adva, s Isten benne hagy minket Sátán kezében; s addig Sátánnak, s a hitetlen világnak a kötelékeit le nem rázhatjuk magunkról.
Ilyen esetekben a lélek fogoly, mint ahogy a megkísértettség állapotában is, a lélek szenved. Mivel azonban Sátánnal szellemünkön át vagyunk összeköttetésben, és Sátán szellemünkön át tartja kezét benne életünkben, azért a betegség alapja szellemi. Szellemileg kell meggyógyulnunk, s akkor magától, szinte egészen hirtelen áll be a lélek gyógyulása is. A szellemi világban a jognak sokkal erősebb a hatalma, mint a mi testi világunkban, noha az istentelenek azt képzelik, hogy a szellemi régiókban a jognak hatalma nincs és a „felvilágosultak”, a tudomány által „emancipáltak” túl vannak a kötelesség és jog határán. Ellenkezőleg! A szellemi világban, az Isten egében a jog áthághatatlan és szilárd, s amíg eladottságunkból ki nem lépünk, addig imádságaink visszahullanak ránk az égből. Isten Fiának a Golgotán kellett meghalnia, hogy az embert, ki eladta magát, újra kivásárolja. Jézusnak megváltóvá kellett lennie.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 19–24. oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése