Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 6. Rész

A lélek betegségei

A lélek maga az ember. Ezt jól érzi a magyar ember is, mert az embereket nem testnek, nem is szellemnek mondja, hanem lélekszámról beszél. Ahány lélek, annyi ember. Ha valaki életét áldozza fel, azt mondjuk: lelkét adta oda. Mindamellett az ember több, mint a lelke, mert van teste is és szelleme is; de a fájdalmat és az örömöt nem a test és nem a szellem érzik, hanem a lélek. Ha tehát eddig testi és szellemi betegségekről beszéltünk is, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy tulajdonképpen a lélek beteg olyankor is, mikor a betegség helyét a testben vagy a szellemben jelöljük meg. Láttuk már, hogy a vallásos „testi” betegségek tulajdonképpen a szellem megbetegedései, mert úgy jönnek létre, hogy a testet szellemi megtévesztettsége miatt hamisan szemléli a lélek. A vallás testi betegségeiben a testi, anyagi dolgok méltatlan fontossághoz jutnak, a lélek bálványoz ilyenkor. A szellemi hatalommal tévesen felruházott anyagi dolgot nevezzük bálványnak. A szellem megbetegedhet, mert beteg az olyan szellem, amely hamisan mutat valamit a léleknek; de a megromlott szellem romlásának oka rendesen a lélekben, annak engedetlenségében keresendő. Láttuk azonban, hogy vannak esetek, amikor a lélek hozzájárulása nélkül betegszik meg a szellem; ilyen természetű az ördöngösség, vagy megszállottság harmadik és általában első fajtája, melyeknél a megbetegítő hatás olykor egy idegen és erős szellemiség működéséből áll elő. A lélek megbetegedése alatt a következőkben oly eseteket fogunk érteni, amelyekben a betegség a lélekben keletkezik és az betegíti meg a testet vagy a szellemet, vagy mindkettőt. Mint láttuk, némelyik ilyen betegség szellemi megbetegedésnek is tekinthető, esetleg testinek.

Hogy a lélek megbetegedéseit megértsük, ahhoz szükséges valamennyire a lélek szerkezetével megismerkednünk. A lélek két különböző nagyságú területre oszlik fel: a kisebbik, a tudatos lélek, mely a Bibliában a szív nevet viseli; míg a nagyobbik, tudattalan lelket, sokszor nevezi a Biblia egyszerűen léleknek; de ilyenkor a lélek szónak egy szűkebb körű alkalmazásával találkozunk. Van tehát egy ilyen szűk körű szív és egy ilyen nagy kiterjedésű (szűkebb értelemben vett) lélek. A szív, mint mondottam, tudatos, a szűkebb értelemben vett lélek felel meg egy részben enne a fogalomnak, melyet a lélektanok Unbewussten-nek, vagy Unterbewusst-nak neveznek, a tudattalannak, vagy tudatalattinak. A tudattalannak a Bibliától eltérő meghatározása hibás, mert egy fogalommá foglal össze két igen eltérő dolgot: a tudattalan lelket és az emberi szellemet, mely egészen más, mint a lélek, s melynek a lélekkel való összekavarása igen helytelen következtetésre ad alkalmat. Rendesen ebben a fogalomzavarban élnek és következtetnek az ún. ideg- vagy elmeorvosok, s a lélekre alkalmazott hatással akarják gyógyítani azt, ami szellemi természetű s éppen ezért csak szellemi úton gyógyítható. Persze ezek az orvosok tagadják mind a tisztátalan, mind a tiszta szellemvilág létezését. Azzal azonban nem múlik el a veszély, hogy a farkas előtt behunyjuk a szemünket, s állítjuk, hogy farkas nincs.

Még súlyosabb és végzetesebb a tévedésünk, ha azt állítjuk, hogy nincs szellem-Isten, hanem csak bróm, szevenál, sokkok vannak, mert ott, ahol a szellemi gyógyítás rövidesen segítene, mérgeikkel a testet is, a lelket is rombolják az orvosok.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a tiszta szellemi környezet mit segít gyengeelméjűeken, elmebetegeken és kedélybetegeken. Hazug, tisztátalan környezet mit ront rajtuk, mégis az anyagi mérgekbe vetjük a bizalmunkat. Az Isten a hitetlenséget és istentelenséget nem hagyja büntetés nélkül. Erről az idegorvosi működés szomorú eredménytelensége tesz tanúságot. De éppen elme- és idegorvosok tehetnek tanúságot a lelki és szellemi hatások különbözőségéről! Ők jól tudják, hogy értelmi rábeszéléssel, a kedély, vagy elmebetegeken segíteni nem lehet. Csak a szuggesztív és hipnotikus hatással lehet valamit elérni, melynél mellékesebb az, amit az orvos mond, és fontosabb az, ahogy mondja. Szuggesztív hatású orvos több hatást ér el, mint okos beszédű orvos. Márpedig az okos beszéd a lelki ráhatást képezi, a szuggesztió és hipnózis pedig a szellemit. Az ember szellemi ráhatása erősebb, mint lelki ráhatása a betegekre. Erősebb, de rombolóbb is. De micsoda különbség van az emberi és az isteni (magasabb szellemi) ráhatás között! Tudjuk, hogy a német Bad-Bollban, Teichwohlframsdorfban, a svájci Männerdorfban sohasem gyógyítottak rábeszéléssel, hanem csak az igehirdetéssel, imádkozással, tehát szellemi ráhatással, melynél az emberi visszahúzódott, s tág teret adott az isteninek. Van tehát lelki és szellemi ráhatás és e kettő természete igen különböző. Sátáni szellemi légkörben romlanak a betegek; isteni imádság-biztosította tiszta szellemi légkörben feltétlenül gyógyulnak azok, akik az igazságnak és isteni igazságosságnak szándékosan ellent nem állnak. A levegőt tisztító igehirdetésnek nem kell a beteg képzetekkel foglalkozniuk, mert nem az észérvek hatnak, hanem a szellemi tisztaság. Sőt sokszor nem is jó, ha a beteggel szemben érvelünk, s az emberi és isteni hatást keverjük. Az említett Svájcban és Németországba lévő evangéliumi üdülőhelyeken (Erholungsheime) ügyelnek arra, hogy minden emberi működés távol maradjon a gyógyító munkából; az igehirdetés nyugodt és lelkesítéstől mentes volt.

Az egészséges keresztyén ember tehát gyógyulását egy egészségesebb, vagyis tiszta szellemi légkörbe való felemelkedésre keresi. Erre a felemelkedésre saját lelki erővel, de szellemi erővel sem képes. Mert az ember szellemisége inkább elfogadásra, mint adásra van berendezkedve; hanem a magasabb szellemi világ (Isten és a tiszta angyalok) ereszkednek le az emberhez, mikor az ember hívó (bízó) közeledése ezt a leereszkedést kihívja; sőt anélkül is, ha az ember vágyakozó, kereső akarata a felső világ felé fordul. Az ég elvárja az embertől, hogy az ember akarata megmozduljon vagy keresésre, vagy feleletre, amikor az ég keresi őt. Az égnek és az embernek közeledéséből áll elő a gyógyulás. Ez az emberi megindulás lelki természetű; a léleknek tehát igen fontos szerepe van az ember gyógyulásában. Kérni, keresni, zörgetni kell, hogy kapjunk, találjunk és a szellemi világ megnyíljék előttünk. A tisztátalan szellemvilág állandóan rajtunk ül és hogy hatását kifejtse rajtunk, ahhoz sem kérés, sem keresés, sem zörgetés nem szükséges. Bár bizonyos, hogy az emberi kezdeményezésre még erősebb tisztátalan szellemi hatás a felelet. Istent ellenben csak az találja meg, aki azt keresi. Világos mindebből, hogy a keresztyén embernek állandóan akarnia, keresnie kell a tiszta szellemvilág kapcsolatát. Ennek a hívő keresésnek, vagy akarásnak azonban semmi köze nincs az ember szuggesztív hatásához, mely szellemi természetű, vagyis az emberi szellem hatása. Akarás, hit a szívre tartozik, tehát lelki mozgalom. Az őszinte keresztyén hit nem téveszthető össze az önszuggesztióval, melyet az újonnan születést nem ismerő és nem értő hitetlen világ a vallásos élet létrehozójának tekint s nem is alaptalanul azoknál, kik a keresztyén ember életét megpróbálják utánozni, s emberi hamisítvánnyal pótolni. Sokszor az ún. áhítat nem egyéb, mint az igehirdető szuggesztiója, a gyülekezet tömegszuggesztiója és felcsigázott önszuggesztió. Az ún. pünkösdi mozgalom állítólagos nyelvbeszéde legtöbbször ilyen szuggesztió által létrehozott egzaltáció, melyet többnyire tömegőrületté fokoz az artikulátlan ordítozás, amelyet az egyes embernek elfogadhatóvá tesz az a körülmény, hogy a jelenlévők mind ordítanak. A nyelvbeszédnek tartott idétlen kiáltozás szellemi jelenség, de létrehozója lelki akarat, s így a lélek megbetegedése közé tartozik.

Ezt a nyelveken szólást nem egészen a pünkösdi gyülekezetek találták ki; az se volt egy hasonló értelmetlenség, mely más gyülekezetekben vált szokássá: az egész gyülekezet hangosan, egyszerre imádkozott, ami idétlen lármát képezett, közös imádságnak azonban azért nem tartható, mert senki sem érti a másik imádságát és így nem teheti azt magáévá. Ennek a visszaélésnek abban látják a hasznát, hogy mindenki „tevőlegesen” részt vesz az „istentiszteleten”. Hogy aztán kinek mi haszna van ebből az értelmetlenségből, az kérdés marad. Ha az értelmetlenség lesz az a szellemi magaslat, ahová az embert az áhítat felemeli, akkor ennek semmi köze a bibliai szellemiséghez, amellyel kapcsolatosan az Írás rendkívül sokszor hangoztatja az értelmet, felismerést és tudást. Ez az értelmetlen kiáltozás pedig kizár minden értelmet és tudást. Ám ugyanazon vallásos emberek szokták hangoztatni, hogy a tanulás árt a keresztyénségnek, s hogy Istentől vezetett szónoknak nem szabad a beszédjére felkészülnie. Vajon kinek áll érdekében a tudatlanságot a megismerés helyébe tenni, s a keresztyénséget az értelmes gondolkodástól megfosztania? Annak, aki nem akarja, hogy az emberek az igazságot megismerjék! Annak, aki a nép értelmetlenségét a saját zsákjának a megtömésére használja ki. Papzsáknak nevezik azt a zsákot; de nem gyakorta élnek-e a nép tudatlanságából szektavezérek is, missziós laikusok, szent-egyleti titkárok, akik az Újtestamentum-ellenesen szedett tizedet élvezetekre, könnyű életre költik akkor, amikor a tizedfizető emberek sokszor nehezen vonják meg maguktól a kínosan szerzett filléreket s amikor a szektavezér utasítására a feleség a férj megcsalásával lopja el a prédikátornak az „Istennek járó” tizedet, melyet Isten ilyen úton sohasem kért az emberektől. A szándékosan fenntartott butaság az ilyen igények kielégítésére kell. Itt a tudatos, értelmi keresztyénség helyére sötét, tudatlan, gonosz szellemiség lép, mely szellemiséget az ember lelke maga kelti magában, s azért sötét, mert az ember szellemi tudatlanságot képes ugyan felidézni magában, de világosságot adni önmagának nem tud. Rokon ez a szellemiség a spiritiszta gyűlések médiumkeltette szellemiségével, mely a tudatlanságtól és tudálékosságtól hemzsegő spiritiszta kijelentéseket termeli. Ezért van, hogy az extatikus összejöveteleken nehéz megkülönböztetni, hogy valamely jelenségnek a vezető-igehirdető, az öntudatlanságba ragadott hallgató-e a létrehozója, vagy valamely tisztátalan szellem, mely a gonosz lelkiismeret hagyta réseken könnyen és szívesen lopódzik a zsákmányszedők és kizsákmányoltak e furcsa szellemiségébe be. Ennek a félrevezető és félrevezetett vallásosságnak, melynek beteg volta kétségtelen, semmi köze az egészséges keresztyénséghez. Mégis ezt a beteg szellemiséget a lélek betegségei között tárgyaljuk, mely létrehozója a lélek, mely csal és megcsalatja magát. A betegség oka a prédikátor kapzsisága, lelkiismeretlensége, mely a kegyelemajándékok hiányát csalással pótolja és sokszor a hallgatók rossz lelkiismerete, amely szándékosan figyel oly prédikátorokra, akik a saját gonoszságuk takargatására használják az ilyen szellemiséget, mert az ilyen prédikátorok vezetése alatt a hallgatók is találnak elég mentséget, hogy ébredező lelkiismeretüket elhallgattassák. Ám a léleknek nem csak szellemiséget megrontó hatása van, hanem megronthatja saját eszközeit is, melyek által lelki tevékenységét végzi. Ezek az eszközök, az ész, vagy elme, a hangulat és a törekvés, vagy annak megnyilvánulása, az akarat. Ez a három tehetség mind a szívben, vagyis a tudatban, mind a tudattalan lélekben hátra hagyja nyomait; de a lélek megbetegedése munkájukat megzavarja, sőt lehetetlenné is teszi. Nézzünk utána, mik a betegségek és mi lehet a betegségek előidézője?

Az elme betegségei

Az emberi lélek szellemi eredetű és így tehetségei is szellemi eredetűek. Lelkiekké tehát nem az teszi a lelket és tehetségeit, hogy a test és szellem mellett a lélek harmadik alapvalóság (szubsztancia) volna, hanem az, hogy a lélek egyéniesült, személyesült és ezáltal a világmindenségben egy kis világgá lett. Önálló, külön központú világgá, melynek központjává egy-egy „én” lett és ehhez az énhez igazodott, egyénivé vált a lélek maga és váltak tehetségei is.

Ezt a külön központúságot nevezzünk személyiségnek. Ennek a személyiségnek legfőbb alakítója az elme, helyesebben az elmét használó „én”. Az elme (nous) a lélek szeme. Ha ez a szem megromol, a látás hamis lesz.

Az emberben hármas látásról beszélhetünk. Van az embernek testi szeme, mely az anyagi világot nézi; van szellemi szeme, mely Istent, a szellemi világot, a szellemi dolgokat látja, és végre van a léleknek lelki szeme, mely ráismer a dolgokra; ez a ráismerő szem a nous, vagy elme (ész). Úgy születtünk, hogy nem látjuk a szellemvilágot, az angyalokat, bár egyes esetekben Isten megnyithatja ezt a látásmódunkat, s torz alakban a spiritizmus és okkultizmus is adhat bizonyos szellemi látást (halottnézés, szellemlátás, távolba nézés, gondolatolvasás, múltba látás, jövőbe látás stb.). Ettől a látástól meg kell különböztetnünk a lélek látását, mely nem a testi vagy szellemi tárgyakat látja, hanem a rokonságra vagy különbözőségre, az egységre vagy többségre, a közeliségre vagy távoliságra, a viszonyra vagy szétesettségre, a rendre vagy zűrzavarra ismer rá. Ezt a lelki látóképességünket a bűneset által el nem veszítettük; de még elveszíthetjük, vagy korlátozottá tehetjük, ha használatukkal visszaélünk. Például valami okból nem használjuk őket. A vakond a föld alatt él, tehát – bár szemképletek láthatók rajta – nem lát. A szellemi világot az anyag megkívánásáért megtagadtuk; következőleg nem látjuk a szellemi világot. Értelmünkkel, mely az elme elfogadó képessége, nem akarunk látni bizonyos igazságokat: bizonyos ebben az esetben, hogy elveszítjük elménknek ezt a látóképességét és nem fogjuk látni a igazságot, sőt azt is el tudjuk hitetni magunkkal, hogy ebben a „nem” látásban őszinték vagyunk. Igen sok lelki vak van, akik az igazság megvetése miatt nem látnak többé; a lelki vakság oka az elme megbetegedésének.

Istentelenség és anyagelvűség

Vajon ez is beteg vallásosság? Az! Mert vallásos kultusz nélkül egy ember sem élhet, s ha Istent nem akarja látni; ha a szellemiséget megtagadja, akkor mindig kifelé más vallásos kultuszt keres. Az orosz kommunisták XX. pártkongresszusa élesen megrótta a személyi kultuszt, amely az istentagadó világban megvalósult, és a pártkongresszus határozata szerint olyan áldozatokat kívánt, amelyben a kommunizmusnak saját hősei estek el, sőt milliók nyomora fejlődött ki; tehát az istentagadás vallási kultuszaként fejlődött ki; a nyomor és a félelem intézményessé lett. Helytelen az az állítás, mely ezt a személyi kultuszt egyesek számlájára írja, mert a személyi kultusz nem egy-két kimagasló személyhez fűződött, hanem a lapok nyilatkozatai és a legfőbb pártvezérek látása szerint tömegjelenséggé vált és számtalan párttitkár körül ismétlődött. A dolog magyarázata egyszerű és egyáltalán nem bűnös; az emberi lélekkel együtt születik a tekintélytisztelet, mely az istentiszteletből fakad. Tisztelni, becsülni, követni a vezetésre érdemeseket egyáltalán nem vétek, hanem erény; a vétek ott kezdődik, amikor az ember hamis, hazug, vérengző, rabló és önző személyeket választ tisztelete tárgyául, azaz amikor az ember nem ítéli el a lopást, a gyilkolást, rágalmazást, hazugságot. Vajon jobb lesz az emberiség sorsa, ha a személyi kultusz kivész (ami lehetetlen!), de megmaradnak a rablók, gyilkosok és hazugok? A pártkongresszus határozataihoz tehát hozzá kell tenni, hogy az emberrontást kíméletlenül üldözni kell, még ha az személyi kultusz nélkül jelentkezik is, amit – el kell ismerni – sok kommunista meggyőződésű ember tesz is, vagy tenni akar. Abban volt a baj, hogy amint Napóleon hatalomra jutott, imádói támadtak és ez lehetővé tette Napóleonnak, hogy a világot felforgassa. Abba volt a baj, hogy Hitler követői csak a tehetséges vezért nézték, s megbocsájtották neki, hogy milliókat gyilkolt s rabolt ki; nem a Hitler-kultusz volt a fő baj, hanem a bűn iránti közöny. Az volt a baj, hogy a most pellengérre állított nagy kommunista vezérnek környezete vele együtt végezte, amit most csak a vezérnél kifogásolnak, s ezzel a gyávasággal, mely a haszonban és a hatalomban való részesedést is jelentette számukra, belecsalogatták a vezért a rémuralomba. Többet tettek: egyházi kultusszal vették őt is körül, s a magukat keresztyéneknek nevező egyházak vezetői siettek az egyház nyilvános tanításait az új kultuszhoz és annak következményeihez hozzáformálni. Sok kommunista látja és hangoztatja a társfelelősséget.

Ha pedig a bűn nem a személyi kultusz volt, hanem a bűn iránt való közöny és a bűnnel való megalkuvás, akkor ebből egy másik, igen fontos igazság következik. Azok, akik az igazságtalan zsarnokot elnézően támogatják, mert gyávák, vagy mert a támogatásból hasznuk van, zsákmányban és hatalomban részesednek, azok bizonyos, hogy nem fognak támogatni olyan uralkodót, aki nem ad nekik igazságtalan hasznot és nem őket, hanem a becsületeseket, önzetleneket ülteti a hatalom trónjára. Az Isten igazságosságával való elégedetlenség az Isten-tagadás igazi oka. Nem tagadom, hogy vannak igazságot hirdető istentelenek, de ezeket vagy bizonyos államférfiúi okosság vezeti, amennyiben tudják, hogy igazságosság nélkül birodalom fenn nem állhat: (justitia regnorum fundamentum), s így ezek nem igazi istentagadók, mert elismerik azt, aki az igazságosságra alapította az embervilág létezését. Vagy azért lettek csak istentagadókká, mert azok, akik magukat Isten szolgáinak nevezték, mert akkor az adott nekik hatalmat és kenyeret, mikor a kocka fordul, megtagadják az igazságosságot, és tudnak az igazságtalanság dicsőítői is lenni; sokan lettek istentagadókká, mert Isten állítólagos szolgái képmutatók voltak. Ám azokban, akik emiatt megtagadják Istent, látási hiba van, mert Isten sohasem vallotta ezeket a képmutatókat a maga szolgáinak. Az istenimádat tehát az emberi természethez tartozik, s az istentagadás oka a hamisítás, a vakság.

Hasonló az eset az anyagelvűségnél. Akik a szellemvilágot tagadják és csak az anyagban hisznek, az anyagot szellemi erővel és tulajdonsággal ruházzák fel és valóságos vallási tisztelettel veszik körül. Olyan féltékenység van bennük az anyag kultuszával szemben, mint amilyen féltékenyen védik a szellemiséget az istenfélők. De éppen a kifejlődő és soha ki nem küszöbölhető személyi kultusz ténye mutatja, hogy az anyagimádás mellett az emberek személyi kultusznak is szükségét érzik és ez már vallás.

Különben is keresztyénség és antiszocializmus között semmiféle eszme – és tett – közösség nincsen! A szocializmusnak azaz a felebaráti szeretetnek nemesebb, igazabb és bátrabb hirdetője a názáreti Jézusnál nem volt, és az őskeresztyének kommunizmusban éltek. A XX. századi kommunista társadalomnak a bibliai keresztyénségnek legbecsületesebb dolgozói voltak felekezeti különbségre való tekintet nélkül. De csak a bibliai keresztyének! Ők a letűnt világgal semmit sem vesztettek attól eltekintve, hogy hitük kiélése ebben a társadalomban nehezebb lett; de ennek oka nem a kommunista eszmény volt, hanem az, amit a pártkongresszus személyi kultusznak bélyegzett, vagyis a szabadságnak a kultusz követői által való elvetése. Bátran kimondhatjuk, hogy a kommunizmus csak keresztyén társadalomban valósulhat meg, vagyis ott, ahol nem zsarnok embert tesznek meg imádat tárgyául és legfőbb jóul, hanem az igazságos és szerető Istent. Amíg a legfőbb jó az anyag, addig az emberek az anyag törvénye alatt élnek. Az anyag törvénye pedig ez: mennél több anyagi kincsed van, annál boldogabb vagy! Azért az anyagelvűeknek szükségképpen kapitalistákká kel lenniük, vagyis anyagi kincsek halmozóinak. A szellemi világ törvénye pedig ez: mennél többet adsz másnak, annál több a kincsed, s annál boldogabb vagy! Ezen az erkölcsi alapon épülhet fel egyedül a kommunizmus. Bibliai, tehát igaz keresztyének pedig teljesen ezen az alapon állnak, mert kincsük az élő és hű gyermekeinek megfizető Isten. Keresztyén ember ott is a köz javáért küzd, ahol ő maga az üldözés tárgya.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 34–44. oldal.