Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség - 3. Rész

A szellem betegségei

A szellem szót a magyar egyházi szóhasználat száműzte a forgalomból, sőt valósággal üldözőbe vette. Az emberi lelket a test köti össze az anyagi-tes­ti világgal. Kell tehát olyan összekötő szervnek is len­ni, amely a szellemi világgal köti össze. Ez az oldala az emberi természetnek meg is van; a héber Biblia ruachnak, a görög pneumának nevezi, s az összes európai nyelveknek megvan a maga külön kifejezése az ember ezen alkotó részére. A magyarnak is megvan. A régi nyelvben szelletnek hangzott ez, a nyelvújítás kora óta szellemnek. Mivel azonban régi, helytelen szóhasználat a nefes-psühé és a ruach-pneuma fo­galmakat egy szóval, a lélekkel fordította, azok a te­ológusok, akik a Bibliát nem az igazság és ismeret kincstáraként, hanem liturgikus, azaz szertartás­könyvnek használják, kétségbeesett szívóssággal ra­gaszkodnak ahhoz, hogy a két, egymástól nagyon is elütő fogalmat összekeverjék. El kell ismernünk, hogy a lélek és szellem fogalmának megkülönböztetése csak azoknak fontos, akik a Bibliában az igazságot kutatják; ellenben azoknak, akik a templomi istentisz­teletet csak zsongító, s megnyugtató hanghullámok hallgatása végett látogatják, teljesen közönyös, hogy a pap a szertartásban lélek, vagy szellem szót énekel-e. A teológusoknak, azaz liturgikusoknak pedig igen nagy előny, ha lelki zavarukban nyugtalan emberek nem háborgatják fel, s nem kényszerítik arra, hogy az istentisztelet végzésekor gondolkozzanak is. Én azonban a pneuma (spiritus, Geist, spirit) és psühé (seele, soul, ame, anima) különbsége iránt való kö­zönyben az egyik legsúlyosabb, az egyik szellemet sújtó betegséget látom, a lelki természetnek a szellemiség rovására történő elhatalmasodását. Nem vonom kétségbe, hogy az ilyen teológusokban igen nagy e világi tudományosság is lehet, s nem hiányzik belőlük a hamisan úgynevezett szellemesség (espirit); de mindenesetre hiányzik belőlük az Isten Szent Szellemének vezetése, különben több istenfélelem volna bennük és visszarettennének attól, hogy amit a Szent írás eleitől végig következetesen megkülön­böztet, ők emberi erőszakkal egymásba borítsák. A szellemiség hiányzik belőlük, az Isten Szent Szelle­mének vezetése, a helyes, bibliai értelemben nem pneumatikus emberek. Vajon ezek a magyar embe­rek, ha németül, franciául könyvet írnak vagy vizs­gáznak, akkor is, a nyugat-európai nyelveken is összezagyválják a lelket és szellemet és mindegy ne­kik, hogy ezt írják: die Seele Gottes, vagy ezt: der Geist Gottes? Külföldi tudósok előtt aligha állítanának ki magukról ilyen szegénységi bizonyítványt! Ezt a közönyt külön magyar használatra tartják fent.

A két fogalom összezavarása sátáni érdek. Sátánnak érdekében van kihangsúlyozni, hogy az embernek teste van és a testi világhoz tartozik; de érdekebén van azt is elhitetni, hogy az emberi lélek fölött nem él tőle megkülönböztethető s fölötte álló szellemvilág, hanem az ember maga áll a teremtésben legfelül. Nincs az emberi lélek fölött isteni szellem, hanem csak egy világlélek, mely legmagasabb fokon az emberi lélekben egyénesül. Ez a panteisztikus szemlélet uralkodik az egész modern teológián, s azokban a teológiai művekben, melyekben a magyar teológiák a külföldi teológiákat hazahozzák, olyan törekvések érvényesülnek, melyek a keresztyénséget is az emberi lélek termékének, s nem emberfölötti kijelentésnek tekintik. Ezért ennek a teológiai irányzatnak nagy előnye, hogy a magyar nyelvű tudományosságnak szava se legyen az igazság magasabb, pneumatikus eredményének jelzésére. Akik a lélek és szellem elválasztása ellen küzdenek, nem látják ezt a sátáni célt; vagy ha látják, akkor tudatos eltévelyítők. Ez betegség!

A húskeresztyének

Nem csak a szellem szóval bánt el a magyar bibliafordítás és annak következtében a magyar teológiai irodalom, hanem a hús (sarx, caro, fleisch, flesh, chair) szóval is, melynek értelme összeolvadt a test fogalmával (soma, corpus, leib, body, corps), noha a két fogalom között a Biblia éles különbséget tesz. A „hús” szónak a Bibliában több értelme is van; az Újtestamentumban legtöbbször a beteg léleknek egyik fajtáját jelzi. A lélekről akkor mondja a Szentírás, hogy hús, ha az emberi szellem annyira elsorvadt, hogy a testi befolyások kiszorít­ják a lélekből a szellemi befolyásokat. A baj eredetileg tehát az emberi szellem megbetegedé­se, elgyengülése. Keletkezése a következő: az Isten ellen lázadó gonosz hatalom, mely Isten ellen versengeni kezdett, teremteni nem tud. Alkotásai Isten alkotásai alatt maradnak és el­pusztulnak; hogy Istennel a versenyt mégis valahogy fölvegye, mivel szellemi téren képtelen­sége nyilvánvaló, a testi, anyagi teremtést sajátítja ki magának, s azt a Teremtőtől függetlenít­ve, a maga birtokaként kínálja megvesztegetésképp az embernek (Luk 4,6; vö. I. Mózes 3,5). A testi, anyagi világot Isten teremtette, az tehát magában vétkes sohasem lehet; vétkessé akkor lesz, ha bálvánnyá tesszük; ha Istentől elszakítva a magunkénak tekintjük, s azt, amit belőle alakítunk, a magunk dicsőségének tekintjük; ha a testi kincseket a szellemiek helyébe tesszük, s birtokunkat gazdagságunk és biztonságunk alapján nézzük. Úgy is tekinthetjük ezt a beteg­séget, mint szellemi szembajt, mert úgy jön létre, hogy a szellemi világ valósága és dicsősége elhomályosodik előttünk. Ennek a betegségnek igen súlyos következményei vannak, mert az emberi élet súlypontja a láthatatlan örök világból átkerül a látható, elmúló világba, s így ret­tentő csalódásnak vannak kitéve mindazok, akik az anyagi világ káprázata alá kerülve életüket az anyagi és látható világ változásaitól teszik függővé. Az anyagiasság tehát valósággal szelle­mi betegség: a lélek úgy kerül a testi világ hatása alá, hogy szellemiekben elsorvad. Ha az Apostoli Cselekedetek tudósításait olvassuk, nem találunk arról említést, hogy melyik gyüle­kezetnek mennyi és milyen gyülekezeti terme és mennyi vagyona volt, az isteni tisztelet, vagy igehallgató összejövetel külső formája, sorrendje milyen volt; sehol nem hallunk papi ruhák­ról, egyházi adókról, tizedről és a gyülekezetek gazdagságának fokmérője sohasem volt annak anyagi gazdagsága. Ellenkezőleg, a gyülekezeti élet fokmérője a Szellem láthatatlan gazdag­sága volt; nem az istentiszteletet ékesítették, hanem az Isten keresték; nem a papi ruhákban, hanem a kegyelemajándékokban látták a gazdagságot, szépséget és az adakozásban nem a pénzmennyiséget, hanem a szív elszánását nézték. Ez a látás akkor változott meg, amikor az isteni szellem az egyházból kiköltözött, s az isteni tekintély helyét a papi, később császári te­kintély foglalta el. A papi telhetetlenség aszerint mérte az egyházakat, hogy mekkora jövedel­met és politikai befolyást nyújtottak neki, s mivel a nép „szellemi” vezetője aszerint ítélt, a nép is az anyagi érdekeket látta elérendő célnak. Isten Szellem pedig mindig távolabbra vo­nult az egyház életéből. Nagyon megbetegedett az egyház; megbetegedtek vezetői és tagjai; a keresztyének hús-keresztyének lettek, mert a test, az anyag imponált nekik. Mikor az egyház legfőbb ura a császár lett, ki Itáliában vagy Bizáncban lakott, akkor a császár kegye volt a leg­főbb elérendő cél, s az egyházban a császár kegyencei lettek a legfőbb tekintélyek. Ekkor el­törött a keresztyének gerince és csúszómászókká lettek a keresztyéni élet vezetői. Ilyen ge­rinctelen keresztyénekkel azután mindent elért a gonosz szellemi hatalom. Ha új szellem jő, ezek követni fogják; ha más tekintély támad az egyházban, ők azonnal hódolnak neki. Ha di­vattá válik az anyagelvűség, ők a testi segítség szószólói lesznek. Más politikai úr támad az országban, ők azonnal pocskondiázzák a régit, s hízelegnek az újnak. Az ő vallásuk a külső hatalom, istenük a has. Náluk az a legjobb és legfőbb keresztyén, akinek hatalma van, s a ki­csinyek nem érdemlik meg a figyelmet. Az ő látásuk szerint a csodatételek, az ezres vagy mil­liós tömegek jelzik a keresztyénség diadalát. A nagy és vagyonos gyülekezetek vannak Isten áldásának birtokában.

A hús-keresztyénséggel szemben a szellemi keresztyénség áll. Szellemi keresztyének nem a nagy számhoz, nem a földi vagyonhoz és hatalomhoz, nem a világi tekintélyekhez iga­zodnak. Szellemi keresztyének tudják, hogy minden egy mustármagból fejlődik, s ezért meg­becsülik a kicsiny kezdeteket; de elítélik a nagy lármát, a külső propagandát, a földi tekinté­lyek kegyeinek keresését és a világi telhetetlenséget. Szellemi keresztyének tisztelik a földi s testi hatóságot, törvényeiknek, ameddig istentelenséget nem írnak elő, engedelmeskednek, adójukat megfizetik, de az egyházat nem tartják a világi hatalom kiszolgálójának, hanem a mennyei hatalom földi követének, ki itt Isten álláspontját képviseli. Szellemi keresztyének a rend és a külső tisztesség képviselői, kik utálják az ízléstelent, a közönségest, az alantast, de tudják, hogy művészettel, e világi tekintéllyel Isten földi ügyét elővinni nem lehet. Szellemi keresztyének szemében a legmagasabb hegy a világon a Golgota, a legszebb lény a Golgota véres szenvedője, a legnagyobb Jézus kicsinye és a legértékesebb a tehetetlen kisgyermek. Szellemi keresztyének Isten tetszéséért küzdenek.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – Beteg vallásosság, egészséges keresztyénség © Csia Lajos
A könyvet Csia Lajos 1956-ban írta, de nyomtatásban 2004-ben jelent meg először
a Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft. gondozásában.
Saját példányból lejegyezve: 14–19. oldal.