A Jelenések könyve a mai kor tökrében - 17. Rész

Ötödik látomás: Az antikrisztusi birodalom ítélete

Folytatás

 Az ötödik csésze tartalma

„Az ötödik a fenevad trónjára öntötte kis csészéjét, úgyhogy annak királysága elsötétedett. A nyelvüket harapdálták kínjukban, 11 a mennyeknek Istenét káromolták kínjaik és fekélyek miatt, de nem tértek új felismerésre és nem hagyták el tetteiket.” (Jel. 16,10-11)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 16. Rész

Ötödik látomás: Az antikrisztusi birodalom ítélete

A hét csészét tartó angyal

„Megint más, nagy, csodálatos jelképet látta az égben: hét angyalt, kiknél a hét utolsó csapás volt, mert ezekkel ért el végéhez az Isten indulata.” (Jel. 15,1)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 15. Rész

Negyedik látomás: A három fenevad harca az egyház ellen

Folytatás

A hamis próféta

„Azután láttam, hogy egy másik fenevad száll fel a földből. Annak a Bárányéhoz hasonló két szarva volt, de úgy beszélt, mint a sárkány. 12 Az első fenevadnak teljes felhatalmazásával cselekszik, annak színe előtt. Megcselekszi, hogy a föld és a benne lakók az első fenevadat imádják, azt, akinek halálos sebét orvosolták. 13 Nagyszerű jeleket is tesz, úgyannyira, hogy az emberek szeme láttára tüzet hoz le az égből a földre. 14 A jelekkel, melyeket arra adtak neki, hogy a fenevad előtt tegye őket, eltévelyíti a földön lakókat. Arra biztatja a földön lakókat, hogy készítsék el annak a fenevadnak a képmását, akinek a kardsebe van, és ki megéledt abból. 15 Hatalmat adtak neki arra, hogy szellemet adjon a fenevad képmásába, hogy a fenevad képmása megszólaljon, arra is, hogy véghezvihesse, hogy mindazokat, akik nem imádják a fenevad képmását, megöljék. 16 Mindenkit arra kényszerít, kicsinyeket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és rabszolgákat, hogy jelt tegyenek jobb kezükre, vagy homlokukra. 17 hogy senki más ne tudjon vásárolni, vagy eladni, csak aki bélyegül viseli a fenevad nevét vagy nevének számát. 18 Ebben áll a bölcsesség próbája. Kinek értelme van, számítsa ki a fenevad számát! Emberi szám az. A száma: hatszázhatvanhat.” (Jel. 13,11-18)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 14. Rész

Negyedik látomás:
A három fenevad harca az egyház ellen

A hetedik trombitaszó hatása

„Erre megnyílt az Isten temploma a mennyben és templomában láthatóvá lett a szövetség ládája. Villámlások, szózatok, mennydörgések, rengés és nagy kőeső támadt.” (Jel. 11,19)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 13. Rész

Harmadik látomás: a Sátán műhelyében

Folytatás

A felhőbe és szivárványba öltözött angyal

„Újra láttam! Egy másik erős angyal szállt le az égből, ki felhőbe öltözött, szivárvány volt a fején, arca olyan volt, mint a nap, lába, mint tűzoszlop. 2 A kezében nyitott könyvecskék tartott, jobb lábát a tengerre vetette, a balt a földre, azután hangos szóval kiáltott, mint mikor az oroszlán bőg. 3 Mikor kiáltott, elmondta a hét mennydörgés a maga szózatát. 4 Mialatt a hét mennydörgés szólt, Íráshoz készültem, de ilyen szózatot hallottam a mennyből: „Tégy pecsétet arra, amit a hét mennydörgés mondott, és ne írd le!” 5 Ekkor az angyal, akit a tengeren és a földön állva láttam, felemelte a jobb kezét az égre, 6 és megesküdött arra, aki az örök korok korain át él, aki a mennyet és a benne lévőket, a földet és benne lévőket, a tengert és a benne lévőket teremtette, hogy időt nem mérnek többé, 7 hanem a hetedik angyal kürtölésének napjaiban, mikor az kürtölni fog, végbe megy az Isten titka, úgy, ahogy azt rabszolgáinak, a prófétáknak örömüzenetként adta.” (Jel. 10,1-7)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 12. Rész

Harmadik látomás: a Sátán műhelyében

A hét trombitáló angyal

„Aztán hét angyalt láttam meg, akik az Isten előtt álltak. Hét kürtöt adtak nekik. 3 Majd jött egy másik angyal, ki arany füstölőt tartott, és odaállt az oltárhoz. Azután sok füstölőszert adtak neki, hogy az összes szentek imádságaival együtt ráhelyezze a trón előtt álló arany oltárra. 4 A füstölőszerek füstje az angyal kezéből a szentek imádságaival együtt felment az Isten elé. 5 Ekkor az angyal fogta a füstölőt, megtöltötte az oltár tüzével, és levetette a földre. Utána mennydörgések, szózatok és villámlások támadtak és rengés. 6 Ekkor a hét angyal, akinél a hét kürt volt, felkészült arra, hogy a kürtöket megfújják.” (Jel. 8,2-6)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 11. Rész

Az első négy pecsét

„Láttam azután, hogy a Bárány a hét pecsét közül az elsőt felnyitotta. Azután hallottam, hogy a négy élőlény közül egy megszólalt, mintha mennydörgés szólna: „Eredj!” 2 És én láttam! Egyszer csak indult egy fehér ló. A rajta ülőnél íj volt. Koszorút adtak neki, s ő elindult győztesen, és hogy győzzön. 3 Mikor a második pecsétet felnyitotta, hallottam, hogy a második élőlény ezt mondta: „Eredj!” 4 S elindult egy második tűzvörös ló. A rajta ülőnek elrendelték, hogy vegye a földről a békességet, hogy egymást öljék. Azután nagy kardot adtak neki. 5 Mikor a harmadik pecsétet felnyitotta, a harmadik élőlénytől ezt a szót hallottam: „Eredj!” És én láttam! Elindult egy fekete ló. A rajta ülő mérleget tartott a kezében. 6 Azután egy szózatfélét hallottam a négy élőlény közül, hogy ezt mondta: „A búza literje egy dénár! Három liter árpát egy dénárért! Az olajat és a bort ne bántsd!” 7 Mikor a negyedik pecsétet felnyitotta, hallottam a negyedik élőlény hangját: „Eredj!” 8 És én láttam! Elindult egy fakó ló. A rajta ülőnek neve a Halál volt. A láthatatlan ország követte nyomon. Felhatalmazást adtak nekik a föld negyedrésze fölött, hogy pallossal, éhínséggel, döghalállal és a föld fenevadjaival öljenek.” (Jel. 6,1-8)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 10. Rész

Második látomás: A trónterem

Újabb elragadtatás

„Ezek után láttam! Egy nyitott ajtót láttam a mennyben, és az előbbi hang, melyet úgy hallottam, mikor velem beszélt, mintha kürt harsogna, megszólalt: „Jöjj fel ide, Majd megmutatom neked, hogy mik támadnak ezután.” 2 Tüstént Szellembe jutottam, Egyszerre csak egy trón állt a menyben, és a trónon ült valaki.” (Jel. 4,1-2)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 09. Rész

A hét gyülekezet egy gyülekezet

A hét gyülekezethez intézett hét üzenet mindenike önmagában befejezett, kerek mester­mű; mindenik teljesen megfelel a címzett gyülekezet viszonyainak, állapotának, bajainak és szükségleteinek, szóval annak a történeti helyzetnek, amelyben a gyülekezet János idejében volt. Mindamellett az üzenetek teljesen kor- és idő felettiek, mintha egy örökkévaló szem

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 08. Rész

A laodiceai üzenet

„A laodiceai eklézsia angyalának írd meg: Ezeket mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete: 15 Ismerem tetteidet, hogy sem hideg, sem meleg nem vagy. Bár hideg volnál, vagy meleg. 16 Így mivel langyos vagy, sem meleg, sem hideg, ki foglak köpni a számból. 17 Mivel azt mondod: gazdag vagyok, gazdaggá lettem, semmire sincs szükségem és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, szánalmas, szegény, vak és mezítelen, 18 azt tanácsolom neked, hogy vásárolj nálam tűzben kiégetett aranyat, hogy gazdag légy; fehér ruhákat, hogy körös-körül borítva légy, és ne legyen látható szégyenletes mezítelenséged és írt, hogy azzal megkend szemedet, hogy láss. 19 Én mindazokra, akiket kedvelek, vétküket rájuk bizonyítom és őket megfenyítem: légy buzgó hát és térj új felismerésre! 20 Lásd, az ajtóhoz álltam és zörgetek. Ha valaki hallja szómat és ajtót nyit, bemegyek ahhoz és vele lakomázom, ő pedig énvelem. 21 A győzelmesnek megadom, hogy velem trónomra üljön, mint ahogy én is győztem, s Atyámmal együtt leültem az ő trónjára. 22 Akinek van füle, hallja meg, amit a Szellem az eklézsiának mond.” (Jel. 3:14-22)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 07. Rész

A filadelfiai üzenet

„A filadelfiai eklézsia angyalának írd meg: ezeket mondja a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van, aki megnyit, hogy senki be nem csukja és bezár, hogy senki meg nem nyitja: Ismerem a tetteidet. 8 Íme megnyílt ajtót adtam eléd, melyet senki sem képes bezárni. Mert kevés a hatalmad, s mégis megőrizted Igémet és nem tagadtad meg nevemet. 9 Íme megtérőket adok neked a Sátán zsinagógájából, akik azt mondják magukról, hogy zsidók, pedig nem azok, hanem hazudnak. Lásd, meg fogom azt tenni, hogy eljöjjenek, lábad elé boruljanak, és felismerjék, hogy megszerettelek téged. 10 Mert megőrizted állhatatosságom igéjét. Én is meg foglak őrizni téged, s kimentelek a megkísértés órájából, amelynek el kell jönnie az egész lakott földre, hogy megkísértse a földön lakókat. 11 Sietve megyek hozzád. Kapaszkodjál abba, amid van, hogy senki el ne vegye koszorúdat. 12 A győzelmest oszloppá fogom tenni Istenem templomában és többet nem fog kimenni onnan. Rá fogom írni Istenem nevét, Istenem városának, az új Jeruzsálemnek nevét, amely az én Istenemtől az égből száll alá, továbbá az én új nevemet. 13 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szellem az eklézsiának mond.” (Jel. 3:7-13)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 06. Rész

A szárdiszi üzenet

„A szárdiszi eklézsia angyalának írd meg: Ezeket mondja az, akinél az Isten hét Szelle­me és a hét csillag van: Ismerem tetteidet. A neved az, hogy élsz, pedig halott vagy. 2 Légy éber, és támogasd a többieket, akik halni készülnek. Mert úgy találtam, hogy tetteid Istenem előtt nem érték el a teljességet. 3 Emlékezzél vissza, hogyan kaptad és hallottad, aztán őrizd meg és térj új felismerésre. Ha nem leszel éber, tolvaj módjára érkezem hozzád és nem tudod meg, hogy melyik órában érkezem. 4 Van azonban kevés név Szárdiszban, akik nem szennyez­ték be ruháikat, ezek fehér ruhában velem fognak járni, mert méltók rá. 5 Így azt, aki győz, fe­hér ruhába fogják öltöztetni, s annak nevét ki nem törlöm az élet könyvéből. Vallást fogok ten­ni róla Atyám előtt és angyalai előtt. 6 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szelem az eklézsi­áknak mond.” (Jel. 3,1-6)

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 05. Rész

A tiatirai üzenet

„Azután a tiatirai eklézsia angyalának írd meg: Ezeket mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűzláng és lába hasonló a libanoni érchez: 19 Ismerem tetteidet, szerete­tedet, hitedet, szolgálatodat, állhatatosságodat és tudom, hogy utolsó tetteid felülmúlják az el­sőket. 20 Ám az a kifogásom ellened, hogy cselekedni hagyod Jezabel asszonyt, ki magát pró­fétanőnek mondja, s arra tanítja eltévelyítve rabszolgáimat, hogy paráználkodjanak és bál­ványáldozatot egyenek. 21 Időt adtam neki, hogy új felismerésre térjen, de nem akarja paráz­naságát elhagyni, nem akar más felismerésre térni. 22 Egyszer csak ágyba vetem őt, azokat is, akik vele házasságot törnek, nagy szorongattatásba, ha el nem hagyja tetteit, és nem tér új fel­ismerésre. 23 Gyermekeit halállal fogom sújtani, úgyhogy meg fogják tudni az eklézsiák mind, hogy én a veséket és szíveket fürkészem. Mindnyájatoknak a tettei szerint fizetek majd. 24 Nek­tek azonban, a többi tiatirabelieknek, mindazoknak, akiknél nincs ez a tanítás, akik nem is­merték meg a Sátán mélységeit, amint a szavuk jár, azt mondom: Nem vetek más terhet rátok. 25 Csak épp, hogy abban, amit bírtok, jól megkapaszkodjatok, amíg megérkezem. 26 Annak, aki győz és aki végig megőrzi tetteimet, fennhatóságot fogok adni a nemzeteken, 27 vasvessző­vel fogja őket terelgetni, cserépedényekként törnek széjjel. Mint ahogy én is kaptam Atyámtól, 28 úgy adom majd nekik a hajnalcsillagot. 29 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szellem az eklézsiáknak mond!” (Jel. 2, 18-29)

Szentháromság

Az istenség három személyéről röviden, Jelenések 1, 4-6 alapján

„János az Ázsiában lévő hét eklézsiának. Kegyelem és békesség szálljon rátok attól, aki van, volt és eljövendő, továbbá a trón előtt lévő hét Szellemtől 5 és a Felkent Jézustól, ama hű Tanútól, ki a halottak közt az elsőszülött, a föld királyainak fejedelme, ő minket szeretett, vétkeinkből vérével feloldott, 6 s Isten és Atyja számára királyságot és papokat csinált belőlünk. Övé legyen hát a dicsőség és az uralom az örök korok korain át. Ámen.”

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 04. Rész

A pergamoni üzenet

„Aztán a pergamoni eklézsia angyalának írd meg: Ezeket mondja az, Akinél a kétélű éles pallos van: 13 Tudom, hol lakol. Ott, ahol a Sátán trónja van. Te ragaszkodol nevemhez és a bennem való hitet nem tagadtad meg, még hű tanúmnak, Antipásznak napjaiban sem, akit nálatok öltek meg, ott, ahol a Sátán lakik. 14 De van kevés kifogásom ellened: Vannak ott ná­lad olyanok, akik Bálám tanításához ragaszkodnak, aki megtanította Bálákot arra, hogy kelep­cét állítson Izrael fiai elé azzal, hogy bálványáldozatot esznek és paráználkodnak. 15 Így nálad is vannak olyanok, akik ugyanúgy ragaszkodnak a Nikolaiták tanításához. Térj más felisme­résre! 16 Ha nem teszed, sietve elmegyek hozzád és a szájamból kijövő pallossal harcolni fo­gok velük. 17 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szellem az eklézsiának mond. A győzelmes­nek enni adok a rejtett mannából, fehér kövecskét is adok neki, és szavazó cserépre írva új ne­vet, melyet senki sem ismer; csak aki kapja.” (Jel. 2, 12-17)

Pergamon, vagy Pergamosz városa Szmirnától északra, a tengerparttól nem messze épült, szintén egy mély öböl végénél. Valamikor független város, egy kis ország királyi szék­helye volt, s csodálatos épületei még függetlensége idején épültek. Messze földön híres Zeusz oltárát, egy hatalma épületet Berlinbe szállították és ott egy múzeumban újra felépítették, de üveg alatt, a homályos észak-német ég alatt többé azt a megbűvölő hatást nem gyakorolja; bár a rá faragott harci jelenetek a lelket ma is megfogják. Volt egy, a Zeusz oltárnál is híresebb Asklepios temploma, melyet messze vidékről fölkerestek a gyógyulásra váró betegek. Koráb­ban itt állott a világ első könyvtára, a könyvek előállításához használt állati irha a várostól nyerte pergamen nevét. Más pompás épületek tömege bilincselte le a nézőt. Mindez a dicső­ség az alkonyodó pogány babona szolgálatában állott. Szép volt, de hazug, magasztosnak lát­szott, noha üres volt. Ilyen pompázó üres hazugságban szokta a Sátán trónjának pilléreit elrej­teni. Az ilyen csalás átlátszó az éber keresztyén szemének, de szépségével, a gyógyítás és tu­dás ígéretével elálmosítja azt, aki nem egész lelkével kapaszkodik az isteni igazságba. Csak igazság és hazugság tökéletes szétválasztása szabadítja meg a lelket e hármas hazug varázstól, a pogány művészet szépségétől, a pogány tudomány értelmi mélységétől és a pogány vallás szuggesztív hatalmától. Erre a szétválasztásra azonban az elfogult bűnös értelem magától kép­telen.

A pergamoni gyülekezetet az Úr éppen úgy megdicséri, mint az efézusit, de azonnal rá­mutat a veszedelemre. Ahogy az efezusi nagyvárosi élet a keresztyén gyülekezet figyelmét szétszórta és belső összpontosítás helyett sokféle külső tevékenységbe vonta; úgy fosztotta meg a szépség, tudás, és vallásos szuggesztió a pergamoni gyülekezetet a kellő éberségtől azokkal szemben, kiket e bűvölet a bűnbe sodort már. A pogány szépség, a pogány tudás és a pogány vallás a lélek gonosz indulatait nem érinti, s azokat szép külső alatt kifejlődni hagyja. A tisztaságot, az isteni igazságot és a föld javairól való lemondást a pogány lélek éppen úgy gyűlöli, mint a krisztusi alázatosságot a zsidó lélek; a szépség, tudás és élvezet apostolai épp­oly fanatikus keresztyénüldözők, mint az erényeikkel büszkélkedő farizeusok. Nem csoda te­hát, ha zsidó ingerlés nélkül is Pergamonban heves keresztyénüldözés tört ki. Nem a szépség, nem a tudomány és nem a vallásos elmerülés, hanem ez a véres kegyetlenség alkotja a po­gányság igazi arcát. Az igazság gyűlölete tette Pergamont a Sátán trónusává. A gyülekezet azonban a véres üldözés közepette is ragaszkodik Isten nevéhez. A görög szó (kratein), mely a ragaszkodást kifejezi, igen erős s ugyanazt az erős tartást fejezi ki, mint amellyel az Úr a hét csillagot kezében tartja. Régebben a névvel a dolgok lényegét, tulajdonságainak összességét jelölték, s ha a Pergamoni gyülekezet az Úr nevéhez ragaszkodott, ez azt fejezi ki, hogy őt lé­nyegénél fogva ragadta meg. Úgy is mondhatjuk, nem maradt a felületen, hanem mélyre szállt Istenben, megismerte az Isten megbízhatóságát és azért nem tagadta meg a benne való hitet, s a hozzá való hűséget, mert a pistis mou kifejezés mind a kettőt jelenti. Az Istenbe hívő és Is­tenhez hű keresztyének közül az egyik, Antipas, kit az Úr pistis mou-nak nevez (Hozzám hű­nek, Bennem bízónak), vértanúhalált szenvedett a városban. Vértanúságának oka minden bi­zonnyal erős bizonyságtétele volt, mellyel közgyűlöletet hívott ki maga ellen. Lehet, hogy a neve költött név, mert azt jelenti: mindenki ellene, s ez esetben lehet, hogy több mártír is volt, akiket ezen a néven egybefoglalt az üzenet küldője. Az üldözés közepette azonban a gyüleke­zet épp oly határozottan ragaszkodott Istenhez, mint amelyen határozottan elítélte az efezusi gyülekezet a hazugokat és gyűlölte a megalkuvókat. A Sátán székhelyén, a rendkívül erős po­gány hatás alatt véres üldözés közepette megállni nehéz, azért van, hogy az Úr kíméli a gyüle­kezetet és csak kevés kifogást tesz ellene.

A kifogás azonban világos és félreérthetetlen: Vannak a gyülekezetben olyanok, akik a Bálám tanításához ragaszkodnak (itt ismét kratein áll, az erős ragaszkodás kifejezésére). Hiá­bavaló az intő szó, ezek a keresztyének nem akarnak a pogány élet pompázó bűneiről lemon­dani: a gyülekezet pedig meghagyja őket a tagok sorában és nem tisztítja el a fertőző kovászt. Bálám tanítása, mint már említettem is, arra tanította meg Bálák moabita királyt, hogy hogyan lehet a választott nép hűségét megingatni és ezzel meggyengíteni. A zsidó honfoglalás kori pogány bálványozás azon a helyen nyilvános paráználkodással volt összekötve, melyet Istar, vagy Astarté női istenség tiszteletére végeztek. A Sátán a vallásos élet gőzével és mámorával tudta a bűnt eltakarni és lelkiismeretet elhallgattatni. A tudatlan sivatagi aszketizmusban fel­nőtt zsidó nép megkívánta a csillogó bűnt, s annak kedvéért a pogány istentisztelethez hajolt, míg Fineás derék tette és határozottsága a vétkezésnek hirtelen gátat vetett. Ez a fineási hatá­rozottság hiányzott a pergamoni gyülekezetben. Voltak, akik szégyellni kezdték a tisztaságot, mint velünk történt a liberális művészetelmélet idején, mikor a kihívó meztelenség és érzéki célzatosság elleni küzdelem művészethez nem értő barbarizmusnak számított; voltak, akik szégyellni kezdték az igazságot, mint mi szégyelltük a racionalizmus idején a Bibliát; voltak, akik túlzottnak tartották a Jézushoz való ragaszkodás egyoldalúságát. Egyszóval a pogány bű­nökben élők bent maradtak a gyülekezetben. Némelyek különbséget tesznek a bálámiták és nikolaiták között; előbbi néven azokat értik, akik gyakorlatilag pogány bálványlakomákon ve­tek részt, utóbbi néven pedig azokat, akik görög filozófiai alapon bizonyos erkölcsi szabados­ság elveit dolgozták ki, de ilyen megkülönböztetésre a bibliai korban semmi alap nincs, bár ez a megkülönböztetés különben ésszerű. Itt a nikolaita szó a bálámita szó egyszerű fordításának látszik. Hogy egyik keresztyén lelki alkata szerint pusztán gyakorlatilag vétkezett, a másik az elméletet is elkészített hozzá, valószínű, de, hogy ezek ilyen alapon külön felekezetet képeztek volna, képtelenül hangzik. A kétségkívül készített és terjesztett elméletek leplét azonban kí­méletlenül s egyszerre lerántja az ige leplezetlen ítélete, mikor Pergamont a művészetek, tudo­mányok és vallásos kultusz székhelyét a Sátán lakhelyének nevezi. Ugyanez a határozott iste­ni kérlelhetetlenség mutatkozik abban az állásfoglalásban, mellyel Kálvin a genfi erkölcste­lenséggel szembeszállt, melyet a Kálvin-korabeli libertinizmussal rokon újabb leberalizmus idején divatba jött túlzónak és jogtalannak megbélyegezni.

A paráznaságnak azonban nyilván egy mélyebb értelméről is szó van e helyen. Bálám nem a cinikus, észelv-istentagadás megtestesítője; ő a magasságos Isten prófétája volt, ki aka­rata ellenére is azt jövendölte, amit a Szellem szájára adott. Elragadta azonban a király pénze és a földi nagyok megtisztelő látogatása s gonoszsága abban állott, hogy Isten világos utasítá­sa után még egyszer megkérdezte, hogy amennyiben lehet, a kincset és az elismerést se ve­szítse el. Kettős szívűsége megdöbbentően mutatkozik abban, hogy a prófétai ihlet elmúlása után tanácsot adott Báláknak Izrael fiainak megrontására. Az a paráznaság, amellyel az Isten népét a Jehovától elszakítani akarta, csak látható megnyilatkozása és jelképe annak a belső hűtlenségnek, melybe a bálványozó nép az élő igaz Istentől elszakadt. Istennek és a választott népnek szeretetét már az ótestamentumi próféták házastársi viszonnyal példázták; a viszony megszakítása tehát házastársi hűtlenség, házasságtörés. A hűtlen, másfelé kívánkozó asszony jó képe az isteni igazsággal meg nem elégedő, s a világ színes, szép hazugsága felé kapkodó keresztyénnek. A görög papság nem képezett ugyan oly hatalmas kasztot, mint az egyiptomi, vagy indiai, oly tekintélyes és hatalmas nem volt, mint a római, de a szépség és értelmi mély­ség erejével a görög babona épp oly megtévesztő és hatalmas volt, mint bármelyik más pogányság. Külsőleg szép és mély értelműség látszatánál fogva a felületes embert megejtő ti­tokzatosságukban vonzó szertartások nyűgözték le a görög lelket. A keresztyén lélek sejtő vá­rakozása megértően fordult a kereső pogány lélek vágyakozása felé s még talán segíteni akart, mert nem vigyázott, maga is kábulatba jutott. Csodatevő szavakat és neveket, rejtelmes erők­kel való kapcsolatot, földi megkötöttségtől való szabadulást, életet kerestek a pogányok. A ke­resztyén lélek sejtő várakozása megértően fordult a kereső pogány lélek vágyakozása felé s még talán segíteni akart, mert nem vigyázott, maga is kábulatba jutott. Az Úr a gyülekezet an­gyalát értelmének megváltoztatására szólítja föl, ami azt mutatja, hogy a gyülekezet tanítói, az igazság hirdetői is hanyagok voltak, a kétértelműség ellen teljes erővel nem küzdöttek s a po­gány tanítók csalfa, üres ígéreteit ők sem látták át. A különben megtéréssel fordított értelem változtatás itt az isteni igazság leleplezetlen alkalmazását jelentette.

Az Úr lehetségesnek tartja, hogy a gyülekezet tanítói nem fognak a figyelmeztető szó­nak engedelmeskedni s azért isteni háború megindításával fenyegetőzik, amelyben a támadó fél ő maga, az üzenetküldő Jézus lesz. Azt mondja az Úr: hirtelen hozzád megyek! Itt termé­szetesen nem utolsó visszajövetelére céloz az Úr, nem látható, hanem szellemi láthatatlan kö­zeledésre. Az Úrnak ez a láthatatlan közeledése a Szellem kitöltése, vagy ítélő fellépte, ami­lyen Ananiász és Szafira halálában történt. Ananiászt és Szafirát az igazság szava ölte meg, amint az Péter ajkát elhagyta. Annak, aki pogány méreg kábításában alszik, rendkívül fájdal­mas a szentírás józan, kardként vágó igazsága, s amíg a lélek az igazságot elfogadja, idegbajt kaphat, sőt az ellenállásban a baj halálos lehet. Az Úr fenyegetése tehát: hirtelen hozzád me­gyek, s a szájamból kijövő szablyával harcba szállok veled; nem olyan üres fenyegetés, mint a milyent sokan gondolnak, mikor meggondolják, hogy az Úr szájából kijövő szablya csak az ő beszéde. A freudizmus is szóval gyógyít, csakhogy hazug szóval; az igazság szava gyógyít is, de sebez is, megelevenít, meg is öl (Jer. 1,9,10, 23,39., Ez. 27,7., Héb 4,12-13). Mint ahogy az Úr hirtelen fog eljönni, s ez a hirtelenség sokakat előkészületlenül talál, úgy az ige megvilágo­sodása is hirtelen történik, az ellenálló bűnöst egyszerre töri össze Isten szeretete; vagy egy­szerre fosztja meg erejétől és életétől, mint amilyen hirtelenséggel Ananiász és Szafira meg­haltak.

A pergamoszi gyülekezetnek is arra van szüksége, hogy vezetőit a halálosnak készülő álomból valaki fölriassza, s a bűnösök ellenállását megtörje. A fölriasztás eszköze az ige, an­nak tiszta hirdetése. Ezért küld az Üdvözítő a gyülekezetnek üzenetet. Ezért mutatkozik a le­vélben úgy be, hogy nála a kétélű éles szablya van. A szablya kétélűsége a kétfelé vágást jelké­pezi. Az ige jobbra-balra osztó, istenit és emberit, szellemit és lelkit elválasztó hatására. Ahogy a bemutatkozás, úgy a levél záradéka is megfelel a gyülekezet állapotának. Az Úr há­rom dolgot ígér a győzedelmesnek: rejtett mannát, fehér követ és azon új nevet. 1.) A manna, az égi kenyér, az az élet, mely után a pogány lélek is eped. Rejtett, de nem úgy, mint a pogány misztérium, melynek titokzatossága a csalást és ürességet fedezi, hanem a szellem élet termé­szeténél fogva rejtett. Az isteni élet azon a láthatatlan kapcsolaton keresztül lesz a miénk, me­lyet az isteni Szellem nyit az emberi szellemen keresztül, amikor azt megeleveníti, s így az Is­ten és az ember között a kapcsolatot helyreállítja. A belénk ömlő isteni szellem adja a fényt, a gyógyulást és az örömöt, mely a világ számára érthetetlen, ezért a manna rejtett. 2.) A fehér kő a régi görög állami életben a szavazás eszköze volt, melyet az urnába dobtak, ha a népsza­vazással végződő törvényszéki ítélkezésben felmentő ítéletet akartak hozni; feketét dobtak, ha elmarasztaló ítéletet hoztak. A szavazás titkos volt, azért történt kövekkel, tehát a titkos jelleg a fehér kőben is benne van. Az Úr a győzedelmesnek fehér követ ád, vagyis titkosan, mástól meg nem érthető módon felmentő ítéletét közli vele; szabadulásának, üdvösségének bizonysá­gát adja néki. 3.) A kövön azonban új név lesz. Láttuk, hogy a név, a jellegnek, vagy jellem­nek összegzése. Az új név tehát új jellem, új lényeg. Új lelki alkat, mely annak a bizonyosság­nak alapján, abból a hitből kifolyólag fejlődik ki, hogy az Úréi vagyunk, hogy az Úr nem vet el, hanem fölment és magáénak ismer. E hármas titkos összeköttetést nem érti meg más, csak akinek füle van arra, hogy a Szellem titkos belső közlését megértse.

Ha a pergamoszi levelet a két előző üzenettel összehasonlítjuk, a pergamoszi gyülekezet állapotában az előző két gyülekezet állapotával szemben bizonyos fejlődést látunk. A perga­moszi gyülekezetben a jó elem és a gonosz elem is előbbre haladott állapotot mutat, mint az efezusiban. Efezusban a világ általános rontó befolyásával találkozunk, Pergamon a Sátán ki­rályi széke, az elaltató gonosz befolyás gazdag forrása. Az efezusi egyház csak éppen elhagyta az isteni szeretet forrását, a kísértő az ajtó előtt van, de még nem engedte be, a veszély abban van, hogy a maga erejére támaszkodik; a pergamoszi egyház már magában tűr olyanokat, akik a kísértésnek engedtek, tehát a gonoszt a kapun beengedte. Az efezusi gyülekezetnek a gonosz ellen tanúsított ellenállása inkább passzív, elutasító, pergamoszi gyülekezet visszafordul a for­ráshoz és ragaszkodik ahhoz, a ragaszkodást az erős kratein szó fezei ki. A szmirnai gyüleke­zet helyzete az efezusi helyzethez viszonyítva haladást mutat, mert az üldözések gyors megin­dulásáról tudósít. Amíg a gyülekezet a szenvedések nyújtópadján kínlódik, nem fenyeget a vi­lág álmosító hatása, hiszen maga a világ taszítja el magától az egyházat. Más a pergamoszi helyzet, ahol a világ az erős üldözés mellett a megigéző, kábító, vonzó erőt is kifejti a gyüle­kezettel szemben. A három üzenet három egymást rendesen követő történeti helyzetről beszél: 1.) a világ először közönyös a gyülekezettel szemben és csak akaratlan hatást fejt ki arra; 2.) a világ észreveszi a számára idegen testet s azt, mint ami neki fájdalmat okoz, ki akarja irtani; 3.) a világ észreveszi, hogy az egyház ki nem irtható, s taktikáján változtat; az üldözés fenn­tartása mellett a csalogathatót magához csalogatja, s evégre szépsége és sokat ígérő volta egész teljességében mutatkozik a gyülekezetnek. A pergamoszi gyülekezet nincs már tehát mindig a kínzópadon, nézi, sőt csodálni kezdi a világot, s így a kísérthetőség újra fennáll. Sőt annyiban növekszik, hogy a kísértés szándékos és tervszerű. Pergamosz tehát előbb van, mint Efezus vagy Szmirna.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 65–69. oldal.

Ó-ember és új-ember

Bibliai lélektani kérdés

Egy időben divatba jöttek olyan levelezőlapok és olvasókártyák, amelyeken Krisztus neve alatt ez a szó, „én” egy keresztel át volt húzva. Úgy értelmezték sokan ezt a jelképet, hogy többé nem szabad akarniok, kívánniok, okoskodniok, hanem életük vezetését át kell adniok Krisztusnak, hogy Ő akarjon, kívánjon, okoskodjék helyettük, mint ahogy Pál apostol mon­dotta: „Nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem!” Ez az értelmezés bizonyos quietis­must idézett elő, azaz tétlen várását annak, ami épen jönni fog. Természetesen azért mindenki akart, kívánt, gondolkozott tovább; ha megéhezett, akart enni; ha megszomjazott, kívánta a frissítő italt és amikor kellett éppen, hát gondolkozott is; csak éppen a felelősséget rázta le magáról azért, ami vele történik. Ez a tétlen, felelőtlen veszteg ülés különösen a pietisztikus, misztikus hajlandóságú keresztyéneknek veszedelme. De szinte mondanunk is alig kellene, hogy az ó-embernek a gondolkodó, akaró énnel való azonosítása hamis, egészen bibliaellenes. Az emberi természet a hindu műveltség megszerzése nélkül is hajlandó arra, hogy a felelőssé­get, a számonkérésnek, az isteni ítéletnek rettegtető várását eldobja magától és abban tetsze­legjék, hogy íme ő megsemmisült, nincs többé, most már nem felelős semmiért. Ez a minden gondot elvető, kötelességet lerázó gyávák menekülése a látni nem akarásba. Ez az „üdvösség” buddhista nirvána. A keresztyén üdvösség ennek pontosan az ellentéte: a teljes felelősségérzet öröme.

Gyakori vád az Isten ellen, hogy „Miért teremtett olyan embert, aki vétkezhetik?”. Teremthe­tett volna olyan embert is, aki képtelen arra, hogy vétkezzék. De az ilyen teremtménynek nem ember lett volna a neve, hanem gép, legföljebb állat. Isten Magához hasonló, felelősséggel íté­lő, elhatározó lényeket akart maga mellett látni, hogy azokkal megossza az uralkodás gyönyö­rűségét: ezért volt szüksége emberre, nem gépre, nem állatra. S ha olyan embert teremtett, akinek szabad akarata volt Istent elhagyni és hálátlanul megtagadni; viszont olyan embert te­remtett, akinek szabad akarata lesz megtérni és a csábítót megtagadni. Nem a bűnbeeső, ha­nem a megtérő ember állott Isten szeme előtt, mikor elhatározta, hogy embert fog teremteni. Ezért a bűnbeeső és megtérő emberért Isten szabad akaratból, önként elvállalta a Golgota szenvedését és gyalázatát. És ezért a Golgotán meghaló Istenért az embernek önként és sza­bad akaratból kell vállalnia a megtérést, a megszentelődést, ha ugyan királynak és nem gép­nek, állatnak vagy rabszolgának akar visszatérni az elhagyott atyai házba.

Persze ez ellen azt említik meg, hogy az ember a bűn rabszolgájává lett, nincs szabad akarata. Ez így is van! A bűn rabságában tehetetlenül ülő emberhez két szellem közeledik; egyik a kí­sértő szellem, ki azt susogja a fülébe: légy enyém, felszabadítalak erkölcs, ítélet, Isten alól és minden kívánságod gyönyörűségét megszerzem neked! A másik Szellem így szól: Légy rab­szolgám, de önként; mindig, szüntelenül, szabadon akarva vesd magadat akaratomnak alá, mert másnál, mint Nálam, aki teremtettelek, megváltottalak, lelked békességét, örök életét meg nem találhatod! Mikor az ember a szabadságra hívó suttogó szónak hisz, egyszerre még jobban megkötözve, aljas kívánságok börtönében találja magát: a kísértő szava hazug szó! Mikor az ember elhatározza, hogy Isten rabjának adja magát, vagy legalább fölszakad szívé­ből az óhaj: megtisztulni! Megszabadulni a szennyes életmód láncaiból! Egyszerre azt tapasz­talja, amit a gutaütött érzett: a mozdulatra engednek a tagok és amit előbb megtenni nem tu­dott, új életben tud járni, Isten a bilincsek alól feloldotta. De később is mindig neki kell akar­nia az Istennel való együtt járást; neki kell kérnie a megszentelődést, isten csak önkéntes szol­gálatot fogad el, Istennek csak szabad teremtmények kellenek, kiknek öröm Vele élniök. Az akaró, kívánó, gondolkodó „én”-t nem törli el a kereszt és nem is akarja Isten tehetetlenné ten­ni, működésen kívül helyezni; mert Isten nem holtakat akar Maga mellett látni, hanem halálon át új életre támadókat. Isten szabadságot adott, Krisztus felszabadulást hozott; az üdvösség szó, mely a Jézus névben is benne van, szabadulást jelent; az Isten Szelleme a szabadság Szel­leme; a keresztyén élet a fellélegző, bilincslerázó, boldog szabadság élete!

De hát nem önmagunktól váltott-e meg Krisztus? Nem én vagyok-e önmagamnak legzsarno­kibb rabszolgatartója? Mit jelent hát Pál szava: Nem én élek többé? Az előbbi mondat adja kezünkbe a kulcsot: „Nem én vagyok-e önmagamnak rabszolgatartója? Itt az én kétszer fordul elő, alanyként és részeshatározóként: én és én magamnak. Az emberben két „én” áll egymás­sal szemben és ezt a két ént összezavarják egymással a pietista quietisták is, buddhisták is. A fenti mondatban a részeshatározó a tudatos, akaró, értő én, a tudat, vagy szív, ahogy a Biblia és a régiek a tudatot nevezték; az alany ellenben, az az én, melyet rabszolgatartónak mon­dunk, azt jelenti, amit a szív, vagy tudat a múltban akart, gondolt, értett. (és érzett – hozzáfű­zés) Mindezek a gondolatok a tudattalan lélekben valahol el vannak raktározva és ennek a raktárnak neve emlékezés vagy meggyőződés, mert nem csak emlékeket tartalmaz ez a raktár, hanem azt is, ahogy ezt az anyagot a szív, a tudat megítélte. Az akarások, kívánások szintén el vannak téve a tudattalan lélekbe; minden újabb akarás egy mélyebb árkot vont a lélekbe, mint egy gramofonlemezbe és ennek a csodálatos akarat-gyűjteménynek neve: jellem. A tudattalan én tehát úgy is, mint emlékezet vagy meggyőződés, úgy is, mint jellem mi vagyunk, a mi énünket képezi, mert mi alkottuk ítéleteinkkel, elhatározásainkkal. Ez a tudattalan lélek, az emlékezés és jellem azonban nem marad mindig tudattalan; időnkint visszajár a tudatba és a tudatos ént befolyásolja, kényszeríti, hogy a gondolkodásnak és akarásnak megszokott útjain maradjon. Ennyiben rabszolgatartója a tudattalan én a tudatos ének. Lehet, hogy elfelejtjük, amit a múltban gondoltunk, akartunk; de azért, ha nem is emlékezünk már rá, mégis mi va­gyunk az, amit gondoltunk és akartunk: meggyőződésünk és jellemünk mi vagyunk. Felelősek vagyunk hát azért is, amit egykor gondoltunk és akartunk; ami meggyőződésünkké és jelle­münkké vált. Mivel múltunkat elfelejtettük, nem tudjuk kik vagyunk; mikor múltunknak en­gedelmeskedünk, azt tesszük, amit nem akarunk most és nem is ismerünk (Róma 7,). Tudatos énünk tudattalan énünk rabja; jelenünket múltunk dirigálja; amit eddig gondoltunk, éreztünk, akartunk, ólomsúllyal nehezedik ránk és arra kényszerít, hogy a jövőben is azt gondoljuk, azt tegyük, amit a múltban megszoktunk gondolni és akarni. Minden ítéletünk rögzítődik tudatta­lan énünkben; minden akarásunk mélyebb árkot váj jellemünkbe; az új ítélet és elhatározás a régi medreket keresi. Ha szabadulni akarunk magunktól, föl kell lázadnunk magunk ellen, s mivel arra gyöngék vagyunk, hogy legyőzzük múltunkat, önmagunkat, Istenhez kell kiálta­nunk segítségért. Az őszinte kiáltást Isten meghallgatja és megszabadít magunktól. De nem szabadít meg, ha nem kérjük, ha nem akarjuk.

Itt tehát 3 én áll tulajdonképpen egymás mellett, egymás ellen vagy egymásért. A múltbeli énünk, amelyet magunk építettünk ki magunkban eddigi gondolkozásunkkal és életirányza­tunkkal. A jövőbeli énünk, amelyet Isten csillantott meg előttünk, mint elérendő célt. És a je­lenbeli énünk, amely választ a múlt és a jövő között. A múltbeli énünk: tudattalan énünk, tu­dattalan lelkünk, melyért a felelősséget magunkban hordozzuk, s miatta Isten ítéletétől félve, de magunkat meg is utálva, kínlódunk. A jövőbeli énünk: megváltozott, Istentől újonnan te­remtett értelmünk, mely magának Isten megvilágosítása után kirajzolja, hogy milyenekké kel­lene lennünk, milyenek szeretnénk lenni. Tudattalan múltunk az ó-ember: az, ami voltunk; ér­telmünk képe az új-ember, amilyenek leszünk, vagy szeretnénk lenni. S ó-ember és új-ember között van jelen énünk, mely szeretne új-ember lenni, de a maga erején csak ó-ember tud len­ni, vagyis az, amivé meggyőződésében és jellemében ezelőtt lett. Gondolkodó és akaró énünk tehát sem nem az ó-ember, sem nem az új-ember, hanem a kettő közt álló, válogató, hol ide, hol oda pártoló tudatunk, azaz szívünk. Az embert úgy, ahogy magát elmúlt gondolkodásával és akarásával megalkotta, írja le Pál, mikor a zsoltáros szavait idézi az ember tökéletes meg­romlottságáról és jóra való készség teljes hiányáról (Róm. 1,18 – 3,20.). A megszokott múlt és az Istentől értelmünknek mutatott cél között vergődő, tehetetlen, a jóra vágyó, de azt megten­ni képtelen ént mutatja be Róm. 7. és a győzelmes, Istentől megsegített, Isten Szellemétől hor­dozott, élettel megtöltött ént rajzolja elénk Róm. 8. Az ó-ember a szellemileg halott lélek, mely nem is látja, nem is akarja a jót; az új-ember a győzelmes, Isten Szellemétől Magával ra­gadott én és a kettő közt választok én, a jelenbeli „én”, aki tudatos vagyok, gondolok és aka­rok. Az ó-embert kell megöldökölni, a múltbeli „én”-t, nem a tudatos, választani, dönteni tudó ént; az utóbbit meg kell eleveníteni, képességét felfokozni, hogy a vele szemben álló múlttal, az ó-emberrel a harcot meg tudja küzdeni.

Ef. 4,22. az ó-embert egynek veszi a múltbeli magatartással (járáskeléssel). Kol. 3,9. az ó-ember prakszisáról, cselekvésmódjáról beszél. Róm. 6,6. azt mondja, hogy ezt az ó-embert Krisztussal együtt megfeszítették, azaz halálra ítélték, életjogától megfosztották, de nem sem­misítették meg, amint tévesen magyarázzák. Az előbbi két hely szerint le kell azt vetkezni, mint egy ruhát. Hogy, hogy megy végbe ez a levetés, arra vet világot Róm. 7, 6, mely a Szel­lem újságáról és a betű óságáról beszél. A betű a törvény, mely követel, bár engedelmeskedni nem tudunk; a Szellem ád új erőt, új életet, mely a halandót elnyeli bennünk. Az ó-ember le­vetése és az új-ember felöltése a Szent Szellem elfogadásával történik, kit azonban az ó-ember minden esetleges jelentkezésénél tudatosan kell segítségül hívnunk. – Ef. 4,23. az érte­lem Szelleme, azaz az értelmet megvilágosító Szellem által való megújulásról beszél, mit a következő vers egynek vesz az új-ember felöltésével. Először tehát az értelem újul meg; ha az új értelmet magunkévá tesszük, mellette döntünk, akkor megszületik az új-ember, azaz Isten újjá teremt (II. Kor. 5,17.; Gal. 6,15.; Ef. 2,15.). A régi teremtés uralma és az új teremtés sza­badsága közé esik a szívnek harca a rabbá tevő régi és a megkívánt új között, amint ezt Róm. 7. festi, hol az ó-embertől létrehozott tehetetlenség vagy gyengeség neve: sarx, azaz hús, az ember férfiatlan, lágy természete, melynek állapotát halálos bajnak nevezi az apostol (24. v.). Ebben a gyengeségben, tehát addig, amíg Isten Szelleme segítségre nem siet, az ember tudja a jót, de a véghezvitel nincs hatalmában.

A „hús” tehetetlensége vagy gyengesége addig van az emberen, amíg ennek az érzéki világ­nak a káprázata alatt él; ha a körülöttünk levő teremtés és abban a mi testünk újonnan teremte­tik és szellemivé, azaz a Szellem munkájára alkalmassá, Szellemtől vezetetté válik, akkor a káprázat és ezzel együtt a bűn és ó-ember ereje életünkben megszűnik. Így áll elő „az első ember és a második ember” különbsége; az első földi, tehetetlen; a második égi, szellemi, dia­dalmas (I. Kor. 15,44-47.53-55.). Már mostani hús-természetünk is az új teremtés erőit ta­pasztalhatja, ha a Szellemmel telítődünk, s így a Szellem erejével a feltámadás előtt is testileg meggyógyulhatunk, feltámadhatunk, mennybe ragadtathatunk. Az apostol megparancsolja, hogy testünk gyógyulásáért imádkozzunk (Jak. 5,14.); ám ilyesmit kierőszakolni nem lehet (II. Kor. 12,8.). Szellemi gyógyulást azonban okvetlenül hinnünk és várnunk kell.

Még egy fontos fogalompárról beszél a Biblia: a külső és a belső emberről, mi nem egy az ó- és új-ember fogalmával. II. Kor 4,16. világossá teszi, hogy a külső ember a testi teremtés raj­tunk, mely megromolhat; míg a belső teremtés (a szellemi új-ember) napról-napra megújul. Az ó-embernek két oldala van hát: testi és szellemi, testi ó-emberünk állandóan romlik, majd meghal egészen addig, míg a testi új-ember meg nem születik, azaz föl nem támadunk. Szelle­mi ó-emberünknek azonban szellemi újonnan születésünkkor már a keresztre feszítés a része; annak nincs joga tovább élni; azt le kell vetnünk, mint egy ruhát. A mostani világkorszakban élő keresztyén állapota tehát ez: szellemi új-embere testi ó-emberbe zárva él; emiatt állandó veszélynek van kitéve, hogy a hús káprázata megcsalja. Ha a tudatos én a hús káprázatának hitelt ad, azt megkívánja, azzal visszafordul szellemi ó-emberéhez is, amely abban a pillanat­ban föléled, amikor nem az Úrra tekintünk, hanem a világ csábításaira vagy veszélyeire. A ke­resztyén ember tehát ne kifelé éljen elszóródva a világba (szórakozva); hanem forduljon befe­lé: az újonnan teremtett belső ember szerint értsen, ítéljen (róm. 7,22.); ebbe a belső emberbe, a megújuló értelembe fogadja be Krisztust és teljék meg Vele (Ef. 3,16.)

Összefoglalásul pontosan meg kell különböztetnünk a két fogalompárt: az ó- és új-embert, s a külső- és belső embert. Előbbi időbeli metszetet ád, utóbbi térbeli metszetet. Külső és belső ember egyszerre van; de a halálban a külső ember elmarad, hogy a feltámadáskor szellemi alakban visszakapjuk. Az ó- és új-ember egyszerre nem lehet működésben; vagy egyik, vagy másik fejt ki bennünk tevékenységet aszerint, amint tudatos énünk ennek vagy annak adja a működésre az engedélyt. Mi vetjük le az ó-embert, mi öltjük fel az újat, mi nyulunk vissza az ó-ember után és szüntetjük meg az újnak cselekvését aszerint, hogy magunkban gyönyörkö­dünk-e, vagy Krisztusban; magunkat mentegetjük-e vagy elítéljük magunkat, azaz a keresztfa ítéletét magunkra nézve elfogadjuk. Amire nézünk, az fog élni bennünk, amivel az értelmünk megtelik, az uralkodik rajtunk: a világ, a magunk dicsősége, vagy – Krisztus!

-<>-

Csia Lajos – Ó-ember és új-ember
Forrás: http://www.etek.hu/ekonyvtar/ekonyv/csiaoesuj.pdf

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 03. Rész

A szmirnai üzenet

„A szmirnai eklézsia angyalának írd meg: Ezeket mondja az Első és Utolsó, aki halottá lett, de feltámadott: 9 Ismerem szorongattatásodat és szegénységedet. Mégis gazdag vagy. Is­merem azok rágalmait, akik magukat zsidóknak mondják, de nem azok, hanem a Sátán zsina­gógája. 10 Ne félj attól, amit még szenvedned kell. Lám, a vádló közületek egyeseket tömlöc­be készül vetni, hogy megkísértessenek, úgyhogy tíz napi szorongattatásotok lesz. Ám légy hű halálig, s odaadom majd neked az élet koszorúját. 11 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szel­lem az eklézsiáknak mond. Annak, aki győz, nem fog ártani a második halál.” (Jel. 2, 8-11)

Szmirna városa Efezustól északra, az Égei-tenger partján egy mély öböl végén épült, s míg a nagy Efezus a föld színéről eltűnt, Szmirna ma is megvan. Élénk kereskedőváros volt, efezustól kisebb. A kis város hangulata egészségesebb, mint a nagy városé. A városban lakó sátáni hatalom gyorsabban összeszedhette híveit a keresztyének elleni támadásra. A kehely, melyet az itteni gyülekezetnek kellett kiinnia, keserűbb volt, mint az efezusi. De a világ-adta keserű pohár csak annál inkább odaűzi a keresztyéneket Jézus szeretetének édességéhez. Itt nem hangzik a panasz, hogy az első szeretetet elhagyták volna. Később itt ölték meg az agg Polykárpus püspököt, de már ebben az időben tagja volt a keresztyén gyülekezetnek. Későbbi megégetése fogalmat nyújt arról, hogy mily hirtelen és minden különösebb ok nélkül kitörhe­tett e helyen egy-egy keresztyének, vagy amint a pogányok mondták, az istentelenek elleni üldö­zés. Annál könnyebben, mert voltak a városban olyanok, akik ezt az üldözést szították: egy el­szánt zsidó közösség, mely itt is ugyanúgy viselkedett, mint Pál ellen a városról városra izgató zsidók.

De volt valaki, aki láthatatlanul ott volt a gyülekezetben és résztvevő szívvel nézte vé­gig minden szenvedésüket: az, aki a hét arany mécsláb között járkál. Ösmerem nyomorúságo­dat és szegénységedet, mondotta. A gazdag városban szegény a gyülekezet. Akik gazdagságot szereznek e világban, kevésbé szokták az örökkévaló kincset keresni: áldott a szegénység, mely Istenhez fordítja a szenvedők szívét! Micsoda gazdagság nyílik meg az előtt, aki földi szegénységéből Isten hűségéhez menekül. Mennyi figyelem, mennyi gyöngédség, mennyi vi­gasztalás, mennyi bölcsesség a vezetésben; mily gyors segítség, ha az idő rá elérkezett: a re­ménységnek micsoda távlatai, az égi örömnek micsoda tárházai; a szeretetnek kibányászhatat­lan mélységei! Mi ehhez a gazdagsághoz képest a földnek gazdagsága! Mi a szeretet egy méz­csöppje mellett a hitvány földi pénz! Mi az örökkévaló reménység mellett a földi birtok! Ezért az égi gazdagságért el lehet tűrni a földiek rágalmat, sőt üldözését.

A zsidók rágalmazása ennek a népnek a természetéből folyt (a görög blasphémia hírron­tás jelent). A zsidó farizeus lélek ebben az időben a külső látszatot kereste, a belső valóságot elhanyagolta. Jézus mesterien jellemzi őket: Minden tettüket azért teszik, hogy az emberek lássák őket. Széles imaszíjakat, hosszú bojtokat hordanak, a lakomában az első üléseket ked­velik, a zsinagógákban a főhelyeket, a piaci üdvözléseket, s ha az emberek rabbinak (főúrnak) hívják őket... Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, hogy tizedet adtok a mentából, kaporból és köményből, de mellőzitek a törvényből azt, ami nehezebb: az ítéletet, irgalmat és hűséget. Vak vezetők, kik megszűritek a szúnyogot is, elnyelitek a tevét! Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, hogy megtisztítjátok a pohár és a tányér külsejét, míg a belseje raga­dozással és mértéktelenséggel van tele. Ezeknek a zsidóknak minden kincsük, legfőbb bálvá­nyuk a jó hírük volt, az emberek előtt való külső tekintély. Önzésüket mi sem mutatja jobban, mint az, hogy amit maguknak annyira kívántak, másoktól megtagadtak, s a keresztyének gya­lázására és megrágalmazására mindent elkövettek. Igazi sátáni vonás volt ez bennük. A Sátán egyik neve: Diabolos, ami rágalmazót, vádlót jelent. A Sátán elsősorban Istent rágalmazza az emberek előtt, ezzel kezdte paradicsomi működését is; azután az Istenhez hű embereket rágal­mazza Isten előtt, mint ezt Jóbbal is tette. A zsidók, akik Isten fiát keresztre követelték, csak következetesek voltak, ha Jézus követőinek rágalmazásában és halálra vitelében is részt vet­tek. A zsidó szó francia változata a Latin Judeusnak. Hiába vallják magukat büszkén Juda fiai­nak, a testi leszármazás nem adja meg lényegüket, hanem a szellemi, aszerint pedig ők a Sá­tán zsinagógája. Aki a vallás külső, látszatgyakorlása mellett a hazugságnak szolgál, rosszabb, mint a pogány; a földön ördögi hatalommá válik. A Sátán legerősebb várai nem a kocsmák és bordélyházak, hol gyakran önvádtól szenvedő, jobbra vágyó lelkek vívódnak a bűn hatalmá­val, hanem a képmutatók zsinagógái és templomai. Jézust a papok, egyháztanácsosok és hit­oktatók feszítették meg és ez örök vád minden olyan vallásos hivatalt viselő ember ellen, aki hivatását nem istenfélelemből, hanem külső, üres látszatért, vagy kapzsiságból folytatja.

Gyűlölködő pogányok és fenekedő zsidók azonban semmit el nem vehetnek a keresz­tyén gyülekezet igazi kincsiből, melyhez a gyűlölet testi fegyverei nem férhetnek. Ezek a ja­vak örök, szellemi természetűek s a láthatatlan világhoz tartoznak éppúgy, mint a szmirnai ke­resztyének. A szmirnai gyülekezet élete Istennél van elrejtve, s azt testi öldöklő fegyver el nem érheti. A gyülekezetnek hát nincs mit veszítenie. Ha testi életüket elvesztik is, valódi éle­tükből semmit sem vesztettek. Mindez az idealista pogány bölcselő szájából üres szavakként puffog, de aki Jézust e világban meghalni, feltámadni, s innen egy másik világba távozni látta, annak számára e szavak boldog valóságot jelentenek. Márpedig a szmirnaiak az apostolok bi­zonyságtételének hittek. Azért az üzenet isteni küldője nem kételkedik szavának hatása felől: Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját! Ez a gyülekezet meg fogja hallani, amit a szellemi világ üzen. Akinek ebben a világban nincs többé keresnivalója, az egy másik világ számára nyitja ki fülét. De a börtönnek és a halálnak meg lesznek számlálva a napjai: csak tíz napig tart a próba. Láttuk a bevezetés számszimbolikai részében, hogy a szent tizen­kettes számrendszerrel szemben a tízes rendszer a földi, közönséges történés idejét jelzi. Té­vedtek hát azok, akik az őskeresztyén egyház tíz üldözéséről akartak tudni, bár ezt a tízes szá­mot csak erőltetve tudták a történelemből kihozni. A számszimbolikában a szám nem mennyi­séget, hanem tulajdonságot jelent, s itt azt akarja ez a szám tudatni, hogy az üldözések ideje elmegy, mint minden, ami ehhez a világhoz tartozik, s azután jön a isteni időszámítás, mely tökéletes lesz és örök. A földi élet ideje a keresztyén számára csak a próba ideje. Törekvése­inknek, belátásainknak rostára kell jutniok, hogy az emberi, földi kihulljék, s az isteni, örök megmaradjon. Szükségünk van a szenvedésekre, s áldanunk kell az isteni kezet, mely azért súlyt, hogy áldjon.

A gyülekezet ellen az úr vádat nem tesz. Ezt némely magyarázok arra magyarázták, hogy ez a gyülekezet bűntelen volt. Ez a magyarázat oktalan. Még ha a megszentelődés útján a földi bűntelenség elérhető volna is, azt csak egyesek érhetnék el, nem egész gyülekezetek. Ám a vád hiánya mással is magyarázható. A gyülekezetnek volt vádolója: a Sátán és a képmu­tatók zsinagógája. Ha saját szentségükhöz nem értettek is, annál inkább a mások bűneihez. Amit a gyülekezet ellen föl lehetett említeni, azt ők nem hagyták el. Mi szükség volt itt még arra, hogy Jézus is vádoljon? A szenvedések kohójában, amikor az őszinte lélek Istenhez for­dul és azt kérdi: Miért? A lélek állandóan vizsgálja magát, s az Úr nem látja szükségesnek a gyötrelem rázta lelkiismeretet még külön ébresztgetni. S azután Jézus gyöngéd. Elég teher volt a szmirnai gyülekezeten; nem rakott ő arra más terhet, mint azt a kívánságot, hogy mind­végig kitartson, azaz a testi halálig. A gyülekezet nem volt hát bűntelen. A győzelem nem a bűntelenség elérésében áll, hanem az Úrtól elválasztó akadályok elhárításában, s itt az egyet­len akadály a testi élet szeretete lett volna. Itt tehát a győzelem azt jelenti, hogy a földi életet ne szeressük jobban az Úrnál. Az élet díszt ad az embernek. A virágnak élni annyit jelent, mint szépnek lenni és illatozni. Az erős tölgynek az élet: dacolás a viharral. Az oroszlán élete az uralkodás és zsákmányolás. Az ember földi élete is szép. De a mennyei élet olyan, mint király és versenygyőztes ifjú fején a korona. Győzni a szmirnai gyülekezetben annyit jelentett, mint a földi koronát égi koronával cserélni be.

Az üzenetküldő bemutatkozása itt is megfelel az üzenet tartalmának: Ezeket mondja az Első és Utolsó, ki halottá lett, de föléledt. A szmirnai gyülekezet szenvedései nem azoktól erednek, akik azt a gyülekezet ellen indítják, hanem Isten szerető szívéből fakad a rossz is, mert a rosszból áldás lesz. Az első nem a gonosz ember, nem a rágalmazó Sátán, hanem a sze­rető Isten. De ő az utolsó is, aki akkor is megmarad, ha az üldözők elvesznek, s aki egyszerre elénk áll, mikor a földi üldözők kezéből az örök dicsőség honába általlépünk. Ő lesz az utol­só, arcunkról a verejtéket, szemünkről a könnyet ő fogja letörölni. Hiszen ő mindazt végig csi­nálta maga is: halottá lett, miután a keresztfán szenvedett. A könnyek útján előttünk járt, s mi mindenütt megtaláljuk véres és áldott nyomdokait, mikor a szenvedések útján előre haladunk. Nem kell félnünk: ő föléledt, a halál nem tarthatta magánál, s az ő élete a miénk.

Teljesen a tartalomhoz illik a befejező ígéret a győzedelmeseknek: Aki győz, annak nem árthat a második halál! Mint majd látni fogjuk, a második halál nem csak a testnek, hanem az egész embernek a halála lesz, melyből nincs többé feltámadás. Ez a halál nem álom nélküli al­vás, nem léttelenség lesz, hanem örök kétségbeesés. A Szentírás mocsárhoz hasonlítja, bűzhö­dő, tespedő, örökké egy helyben maradó örök tétlenséghez és tehetetlenséghez. Ez a földi gaz­dagok sorsa, kik az égi gazdagságot tudatosan, szándékosan megvetették. De a szmirnai gyü­lekezetnek nem fog ártani a második halál! Számukra a test halálával kezdődik az élet, a sza­badság, a dísz és dicsőség, az örök célok szolgálata, az eredményes és boldogító alkotások ideje!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 62–65. oldal.

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 02. Rész

Az efézusi üzenet

„Az efézusi eklézsia angyalának írd meg: ezt mondja az, aki a hét csillagot jobbjában tartja, aki a hét arany mécsláb között jár. 2 Ismerem tetteidet, fáradozásodat, állhatatosságodat és, hogy nem vagy képes hordozni a gonoszokat, hogy megkísértetted azokat, akik magukat apostoloknak mondják, noha nem azok és hazugoknak találtad őket. 3 Állhatatos vagy, terhet hordoztál nevemért és nem fáradtál bele. 4 Mégis az a kifogásom ellened, hogy első szeretete­det elhagytad. 5 Emlékezzél vissza, honnan estél ki, térj más felismerésre és tedd az első tette­ket. Ha nem teszed, elmegyek és mécslábadat kimozdítom helyéből, akkor, ha nem térsz más felismerésre. 6 Az azonban megvan nálad, hogy gyűlölöd a Nikolaiták tetteit, melyeket én is gyűlölök. 7 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szellem az eklézsiának mond. A győzedelmes­nek enni adok az élet ligetéből, mely az Isten paradicsomában van.” (Jel. 2,1-7)

A napfényben megjelenő csodálatos alak, aki Jánost jobbjával fölemelte, s megparan­csolta, hogy írja meg a hét gyülekezetnek amit látott, ami van és ami történni fog, most min­den gyülekezetnek külön üzenetet küld. Az üzenetek elején külön bemutatkozik, rendszerint azoknak a vonásoknak egyikével, vagy másikával, amelyeknek együttesében Jánosnak előbb megjelent; a kiválasztott vonás megfelel a megszólított gyülekezet állapotának, elmondja di­cséretét és kifogásait. A talált helyzetnek megfelelően, buzdítást, intést ad, a gyülekezetet megfenyegeti, vagy ígéretekkel buzdítja. Minden gyülekezetet külön figyelmezteti a szellemi hallás, tehát az égre való figyelés fontosságára; minden gyülekezetet győzelemre hív föl és a győzteseknek egyenként, tehát nem gyülekezetenként külön intést ad, amivel a földi gyüleke­zeti kapcsolat fölbomlását és az egyének új összeköttetését lehetségesnek állítja. A földi gyü­lekezet tehát csak földi kapcsolat; minden keresztyénen külön-külön felelősség nyugszik az éggel szemben, ha a gyülekezet közös iránya istentelen, az egyesnek ki kell jönnie az igazság­talanságból és egyedül keresnie azt a győzelmet, mely őt a mennyei ígéret részesévé teszi. A hét üzenet tanulmányozásánál a következő rendet tartjuk meg: először részben külső források alapján, részben az üzenetben foglaltakból a gyülekezet képét festjük meg, majd ezzel az álla­pottal összevetjük az Úr feddő, vagy vigasztaló szavait, s csak ezután és együtt vizsgáljuk meg az Úr bemutatkozó önjellemzését és a győzelmesnek adott ígéretét. Ezzel a tárgyalási renddel a belső összefüggést világosabbá tesszük.

Efézus az ókor egyik legnagyobb városa volt, lakosságának számát tekintve több, mint kétszázezer, a római Ázsia tartomány legnagyobb helysége. Amellett azonban egy pogány is­tennő kultuszának középpontja is volt, akit az akkori valláskeveredés szellemében a görög Ar­temisszel azonosítottak (latinul: Diána), noha a két istennő között lényeges eltérés van. Arte­misz szűz istennő volt, az efézusi istennő pedig a termékenységnek és anyaságnak jelképe. Ezért sok emlővel ábrázolták. A pogány sokistenimádás részben a képes gondolkodással együtt fejlődött ki, a természeti erőket és szellemi tulajdonságokat kifejező jelképekből csinál­tak külön isteneket; mikor aztán később egyes különböző népeknél kifejlődő istenalakokat azonosítottak, az eredeti jelentés régen eltűnvén, külső egyezések alapján sokszor erőltetve keverték össze eltérő fejlődés eredményeit. A valláskeveredés annak a jele volt, hogy a régi vallások erejüket már veszítették s felfrissítéssel próbálták vonzó erejüket növelni. Efé­zusban már a harmadik óriási templom emelkedett büszke magasságba s ezt a legújabbat, mely a Herosztrátosztól felgyújtott második templom helyén épült, az ókor hét csodája közé sorozták. A templomot gyönyörű kettős oszlopsor vette körül s kicsinyített mását éppúgy árul­ták a buzgó hívőknek, mint ma edényre, vagy más dísztárgyakra festve a búcsújáró templo­mok képét. Ezek a mesterkedések azonban már nem tudták a régi buzgóságot visszaidézni, s a nép valami újra szomjazott. Pálnak hamar sikerült nagy gyülekezetet teremtenie, mely munká­ban nem kevés része volt Akvilának, Priszcillának s Apollósnak is. Később Timótheus, majd János fejlesztették tovább Pál munkáját. A Pál gyors sikerétől megriasztott ötvösök lázadása, kik az említett kis templommásolatokat készítették, világosan mutatja, hogy nem csak Isten, hanem Sátán munkája is volt a városban. A vallásos érdeklődés és mozgalom bizonyítéka volt, hogy Pál a városban Keresztelő János követőire bukkant, kik bizonyára a Jeruzsálembe járó zsidók bizonyságtételére tértek meg, ugyanakkor a zsidó szelleműző babona is munkában volt, mint ezt Szkévász pap fiainak működése bizonyítja (Csel. 19). A sokfelé ágazó vallási szövevény tipikus jellemvonása a nagyvárosi életnek. A nagyvárosi élet sokfélesége, tarka zűrzavara a benne lévő keresztyén gyülekezetre kettős hatást szokott gyakorolni; nagyobb mozgásra indítja, de egyúttal szét is szórja. Ám ugyanilyen hatással van a világra is, úgyhogy az nem tud a keresztyénség terjeszkedésével azzal az erővel szembeszállni, mely egy kisebb kultúrközpontban lehetséges. A nagyvárosi élet megszervezéséhez több idő és több hatalom kell, a világnak ily megszervezése az Antikrisztusra vár. A keresztyénség terjedéséhez ellenben nem szükséges a földi szervezkedés, sőt ez sokszor akadályára van. Isten Szelleme éppúgy, mint a hit, szívből szívbe ömlik át, úgyhogy a világ nagy városaiban az egyház gyorsabban erősödik meg, mint a világ ellenállása. A nagyváros az emberi kultúrának és civilizációnak bámulatra méltó nagy alkotásait hozza létre, s ezek az alkotások még a keresztyéneket is elkábítják és elálmosítják. A nagyváros a sokféle és kifinomult élvezetek helye. Pompa és dicsőség és kéj, mámor lidérc­fényei körül megtévesztett emberi lelkek rajzanak. Sokszor állatias szenvedélyek, vad babona s testi és idegbetegségek gyötrő kínjai közt vergődnek a megcsalt emberek, s a Sátán szabad teret nyer megmutatni lélekromboló erejét. Mindez a keresztyén gyülekezetre nem marad ha­tás nélkül. Amíg a gyülekezet csak Istenre néz, amíg a Szellem akadálytalanul vezetheti az egyeseket, addig az Istenből aláömlő szeretet megóvja a gyülekezetet a körülvevő nagyvárosi mocsár mérgező levegőjétől. Mihelyt azonban a gyülekezet magára tekint, emberekre néz, a vi­lág hatalmas szervezeteit kezdi csodálni és utánozni, a szeretet égi árja elapad. Egy ideig még a kötelességteljesítés pályáján mozog, de már emberi erővel; de azután menthetetlenül lehanyatlik, s a világ magához rántja.

A szívbe látó Bíró megáll a gyülekezet fölött és szól: Ismerem tetteidet! Először telve van ajka dicsérettel: a gyülekezet fárad az Úrért, hosszan, kitartóan végzi a munkát. Csak ak­kor lesz türelmetlen, amikor a gyülekezet látóhatárán a gonoszok tűnnek fel, akiknél látható a szándékos rosszakarat. Ezeket nem tűri el a gyülekezet, s azoknak onnan távozniok kell. Ak­koriban sokan járták keresztyén igehirdetőként az országutakat, s nemcsak a jeruzsálemi 12 viselte az apostol nevet. Kegyes orcával apostolok érkeztek a gyülekezetbe, de ennek a gyülekezet­nek nem elég a kenetes beszéd; megfigyelik a állítólagos apostolok törekvéseit és céljait, s egyszerre észreveszik, hogy azok a maguk érdekében, anyagi haszonért, feltűnésvágyból ájta­toskodnak, hogy hazudnak. A nagyváros sürgő életében szüntelenül dolgozik a keresztyén gyülekezet. A sok tennivalóhoz méltó a nagy igyekezet. Mennyivel más ez a gyülekezet, mint sok mai, ahol az előkelő vagy gazdag gonoszokat nagyon is elszenvedik, ha tőlük földi hasz­not remélnek. A hüpomoné görög szó, melyet kitartással és állhatatossággal fordítunk, tulaj­donképpen alatta maradást jelent, s a teher kitartó hordozására mutat. Ma sok keresztyénnek számított gyülekezetben a szegényt, szerencsétlent, a szenvedőt és az igazmondót nem tudják elhordozni; a törtető, erőszakos, vagy hízelgő gonoszt annál inkább. Ma a kísértések között küszködő keresztyén testvért magára hagyni szentségnek számít, s a képmutató álapostolt le­leplezni szerencsétlenség. Mily magasságban állt a mai jellemtelen, megalkuvó keresztyénség fölött az efézusi gyülekezet!

S mégis ezt a gyülekezetet azzal fenyegeti az Úr, hogy mécslábát kimozdítja a helyéből, vagyis a gyülekezetet eltörli a föld színéről. Micsoda súlyos bűnt követhetett el a gyülekezet, mellyel a rettentő büntetést megérdemelte? Az Úr így állapítja meg a bűnt: első szeretetedet el­hagytad! Bennünk, önző és bűnös emberekben nincs szeretet; de a megtérő és bűnbánó bűnös­be ömlik az Isten szeretete. Az efézusi gyülekezet tehát azt a szeretetet vetette meg, melyet Is­ten szelleme öntött belé. Amikor a keresztyén magára néz és a megszentelődés útján elért si­kerek után kissé gyönyörködni kezd magában, a szeretet folyása csökken, aztán elapad. A megszentelődés útja ettől fogva a kegyelem ingyen élvezése helyett kötelességteljesítéssé vál­tozik. Látszólag minden nagyszerűen megy a gyülekezetben, a gép pontosan jár, csak mélyre látó szem veszi észre a bajt, csak finom fül hallja a kerekek halk súrlódását. Fogy az olaj! A gépezet mindig nehezebben fog mozogni, s a gép egyszer megáll. Ez volt az efézusi gyülekezet veszedelme. Az efézusi gyülekezet azon a ponton volt, amikor még minden jól forog a gépben, csak az isteni gépész tudja, hogy az olaj fogyóban van. Most még éberek, de nemsokára elálmosodik a gyülekezet, s akkor az éjszaka homályában belopódzik a sötétség hatalma. Most még gyűlölik a nikolaiták tetteit, de nemsokára közöny vesz erőt a gyülekezeten, s azután megszeretik, amit addig gyűlöltek. Egy kis rés Isten és a gyülekezet között elég, hogy a Sátán belopózzék, s ez a rés már megvan; a szeretet hiánya. A sokfelé lefoglalt, a tevékenységben magát agyonfárasztó nagyvárosi gyülekezet nem ér rá magába szállni és a mindig táguló rést betömni.

A nikolaiták név valószínűleg költött, s annak a sokfelé ágazó mozgalomnak csíráit jel­zi, mely a gnoszticizmus néven ismerős. Nikolaos a Bálám név fordításának látszik, Bálám a nép urát jelenti, Nikolaus népgyőzőt. Valamikor Bálák moabita király felbérelte Bálám prófé­tát, hogy a honfoglalásra érkező Izraelt átkozza meg. A gépies próféciát folytató, tehát révület­ben beszélő Bálám azonban áldást mondott. Hogy tehát a jól fizető királyt kielégítse, megtaní­totta arra, hogy mivel lehet a népet meggyengíteni; csábítsa bálványozásra és paráználkodás­ra. Ebben az időben a bűn következményeitől való szabadulás a pogányok között olyan titok­zatos szertartásokat hozott létre, melyek az istenséggel való mélyebb egyesülést ígérték, de megmaradtak külső hókuszpókuszoknak, papi csalásnak. Ezek a mély vallásos élmények, me­lyeket misztériumoknak neveznek, elviselték a bűnt, sőt sokszor össze voltak kötve azzal, mint nem egy régi nép istentisztelete. Velük kapcsolatban aztán egy egész filozófiai szöve­vény képződött ki, amelyben Platón elmerülő bölcselete keleti vallásos képzetekkel kevere­dett; ennek a bölcseletnek neve: új platonizmus. A pogányok igen sokat ígértek ezzel a bölcse­lettel és igen sokat vártak tőle. A misztériumokban ez a bölcselet a régi mitológia istentörténé­seivel egyesült és azoknak mélyebb filozófiai jelentést tulajdonított. Mivel pedig a mitológiá­ban sok erkölcstelen elem keveredett, ezek a erkölcstelenségek is bekerültek a szertartásokba, melyeket a mélység látszata, titokzatos jellege s az emberi hús kívánságai iránt való engedé­kenysége miatt épp oly erővel fészkelődött be az emberi szív szeretetébe, mint később a tob­zódást és bujaságot elnéző, népgyőző iszlám. A keresztyénség mereven elzárkózott e bűvölő hatású pogány méregtől, a bűn szereteténél édesebbnek találta Isten szeretetét. Mikor azonban Isten szeretete fogyni kezdett a gyülekezetben, már csak a kötelességérzet gyűlöltette velük azt, amit a hús kívánt. Ezen a ponton állott az efézusi gyülekezet; gyűlölte azt az aljas pogány lelkületet, mely szabadon játszik a bűnnel, de csak emberi erővel küzdött ellene s kérdéses volt, hogy ez az emberi erő meddig lesz elég a küzdelemre; mikor fogy el az olaj, s mikor fog a gyülekezet elaludni, vagyis a bűnnel megalkudni. A nagyváros tehát a következőként hat a keresztyén gyülekezetre, melynek Istennel való közössége lazul: 1. sürgő-forgó nyugtalanság vonja, figyelmét széjjelszórja; 2. a kísértés számtalan alakjával kifárasztja és felzaklatja; 3. a bűnnel való megalkuvásban megpihenteti, de ugyanakkor elaltatja, s isteni hívásával szemben érzéketlenné teszi. Az efézusi gyülekezet e három fok közül csak az elsőt érte el. Vessük most össze a gyülekezetnek ezzel az állapotával a levelet küldő Úr bemutatkozását és a győzedel­meseknek tett ígéretét. A levél így kezdődik: Ezeket mondja az, aki a hét csillagot a kezében tartja, aki a hét arany mécsláb közt járkál. A gyülekezet eleresztette Isten szeretetét és a maga lábára állt. Ez a hűtlenség kezdete. A gyülekezet hűtlenségével az Üdvözítő saját hűségét állít­ja szembe; hogy a hét arany mécsláb között járkál, tehát köztük van, sorsukat szívén hordja, értük munkálkodik. A gyülekezet erőfeszítésével az Úr saját megtartó hatalmát állítja szembe; a hét csillagot kezében tartja. A gyülekezetnek az Úr hűségére, hatalmára kellene bíznia ma­gát, de a bizalomhoz szeretet szükséges, mert csak abban bízunk, akit szeretünk s akinek sze­retetéről meggyőződtünk. A gyülekezetnek tehát vissza kell térnie az elhagyott szeretethez, az első szeretethez, mellyel azelőtt szerettetett és szeretett. Ez a visszatérés azonban csak értelem megújulása után lehetséges. (A metenóéson szót alaptalanul fordítják megtéréssel; legföljebb utólagos megfontolással, megbánással volna fordítható, pontos fordítása azonban az értelem, nous kicserélése). Az értelemnek meg kell ismernie Isten hatalmát és az ember tehetetlensé­gét; mélyen meg kell alázkodnia, s a mélységből fölkiáltani Istenhez. Csak ilyen értelmi cse­rével, őszinte nézetváltozással lehet a utat visszafelé megtenni, melyen a gyülekezet Istent el­hagyta. Még van rá mód, hogy a gyülekezet meggondolja magát, még van visszatérés, mely a kimondott isteni ítéletet elfordítja. A szellemi világ sürgetve szól; a lelkiismeret nyugtalanító hangja vészt jelez: akinek van füle a szellemi hallásra, hallja meg az intést, s szívét meg ne keményítse.

De a levélzáró ígéret is megfelel a levél tartalmának: Annak, aki győz, enni adok az élet fájáról, mely az Isten paradicsomában van! Amikor a gyülekezet a szeretet forrásától elzárta magát, az élet forrásától zárta el. A paradicsomban nem a fák gyümölcseinek zamatos íze volt az igazán boldogító, hanem Isten szeretetének íze. Ezt vetette kockára, ezt játszotta el az első ember, hogy aztán a hideg földre kerüljön, s, hogy gyűlölet hidegében véres keresztfán át kö­zelítse meg újra Isten szeretete. Az élet fája a szeretet fája. Amikor a kígyó az embert csábítot­ta, Isten szeretetét tette kérdésessé, s az ember elhitte, hogy Isten oly önző, hogy sajnálja tőle a magasabb tudást. S a megtérő keresztyén előtt azért marad zárva a szellemi világ, hogy a tu­datlanság sötétjében tapogatózva is elhiggye, hogy az örökkévaló szereti, s magát vakon rá­bízza Istenére. Ebből a paradicsomi boldogságból egy emlék maradt az emberiség számára: a család, melynek alapja, fenntartója a szeretet. Az emberiséget akkor fogja utolérni a legsötétebb éjszaka, ha már a családot sem fogja becsülni.

Ki az, aki győz? Miben áll ez a győzelem? Egy időben a keresztyének a bűnön aratott győzelmet, a tökéletes szentséget és bűntelenséget értették a győzelem alatt. Ez azonban a földi életünk alatt, amiatt, hogy a bűn halandó tagjainkban lakik, lehetetlen lévén, más értelmet kell keresnünk. Közelebb jutunk a megoldáshoz, ha azt kérdezzük, min kell győznünk? Azon, ami Istentől elsodort. Az efézusi gyülekezetet az öntetszelgés, önszemlélet sodorta el Istentől; a győzelem nem lehet más, mint Istenre tekinteni és Isten szeretetében gyönyörködni. Ehhez visz el az értelem megújítása, a bűn ismerése és beismerése, mely a kedélyt mély bánatra indítja, s az Isten kegyelmét megindulásra bírja. Győzni tehát annyit jelent, mint a bajt meglátni, megvallani, Istent meglátni, s hozzá kiáltani. Győzni annyit jelent, mint a szívet megindítani az értelem megváltoztatására, másként új megismerésre. Az győz, aki bűnt vall és hisz. Efezusba tehát azt üzeni az Úr: Térjetek vissza az én szeretetemhez!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 57–61. oldal.

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 01. Rész

Első látomás: A hét gyülekezet

Az első rendű szerző

„A felkent Jézus lelepleződése, Isten ajándékozta meg vele, hogy rabszolgáinak megmutassa azokat a dolgokat, melyeknek sietve meg kell történniök. Jelképekbe öltöztette, és úgy küldte el angyalán keresztül rabszolgájának, Jánosnak, 2 aki tanúságot tett az Isten Igéje mellett, a felkent Jézus bizonyságtétele mellett, s mind amellett, amiket csak látott. 3 Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják a prófétálás szavait, és megőrzik a benne megírtakat. Mert közel van az idő.” (Jel 1, 1-3)

A Jelenések könyve, pontosabban a lelepleződés könyve, levél alakban készült, s írója hét kis-ázsiai gyülekezethez intézte, mint ezt a 4. vers mutatja. Az író pedig János. A levélalak a 4. versnél kezdődik. Az első három vers azonban arra mutat, hogy a könyv valódi szerzője mégsem ő, hanem a felkent Jézus. János csak kapta ezt a csodálatos kijelentést, amíg hozzá érkezett, három kézen ment által. Isten „adta”, a felkent Jézus „megmutatta”, „jelekbe öntötte”, „elküldte”, s végül a kijelentést végző angyal elhozta. Az, amit Isten adott, s Jézus az angyal útján elküldött, Jézus Krisztus lelepleződése, Apokalüpsis-e. A görög apokalüpto ige lepel elhúzását jelenti s ezzel a mögötte tartózkodó személynek, vagy dolognak láthatóvá tételét válását. A földön járó Jézus a mennyei Atyának lelepleződése volt; ő maga mondta: „Fülöp, aki engem lát, az Atyát látja!” (Ján. 14,9). Persze Jézus itt nem a testi látásáról beszélt, úgy, hogy az Atya nem Jézus külső testalkatában vált láthatóvá. Itt a szellemi látásról, a belső látásról van szó, melynek a tanítványok már korábban e szóval adtak kifejezést: „Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek a Szentje!” (Ján. 6,69). Ebből a „mi”-ből ki voltak zárva a hitetlenek, kik Jézust testileg ismerték ugyan, de való lényéről alig sejtettek valamit. Jézus föltámadása, mennybemenetele úgy történt, hogy csak a hívők látták, s a hitetleneknek módjukban volt a csodát letagadni. Az Úr megdicsőülése tehát a világ szemének titok volt. Hogy pedig mennybemenetele után micsoda hatalom, dicsőség és imádat jutott osztályrészül, az még a hívőknek is titok ma még, s erről a dicsőségről próbálja meg a Jelenések könyve a leplet elvonni, hogy a kép „jelein”, mintegy kormos üvegen által ebbe a fényözönbe betekintsünk. A könyv tehát különböző lelepleződésekről tudósít: 1. bárányként lepleződik le Jézus az őt az égben imádó angyalok előtt, 2. ítélő fejedelemként a keresztyéneket üldöző lázadó világnak, 3. szabadítóként a szorongatott, rá váró választottaknak, 4. mindenekelőtt azonban Jánosnak szólt mind e lelepleződés, hogy azt jelekben a kiválasztott hét ázsiai gyülekezetnek adja tovább.

A lelepleződést Isten „adta”. Az adta szó azt mutatja, hogy Isten valakinek valamit ajándékozott. Az ajándék azoknak szól, akiknek abból hasznuk van, tehát a választottaknak, s akik annak örülnek, tehát az angyaloknak. Azonban azt olvassuk, hogy az ajándékozás Isten Fiának szól. Ez a tény azt mutatja, hogy Isten Fia az övéinek ügyét magáévá tette; az emberiség képviselőjeként állt Atyja elé, mint akkor, amikor imádkozott. „Atyám, azt akarom, hogy azok akiket nekem adtál, velem legyenek ott, ahol én vagyok!” (Ján. 17,24). Erre az értünk helytálló imádságra feleletül kapta meg Jézus a lelepleződés ajándékát, mely mint a lélektani bevezetésben láttuk, annak a távolságnak megszüntetését jelenti, mely közte és övéi közt van. Ahhoz ugyanis, hogy Jézussal együtt legyünk, nem térbeli távolságot kell legyőznünk, mert a szellemi világot nem tér, hanem a látás korlátozottsága választja el a mi világunktól. A Vele való egyesülés tehát az apokalipszis, a leleplezés. Az Atya az apokalipszist, tehát az övéivel való egyesülés lehetőségét megadta a Fiúnak.

A Fiú a kapott ajándékkal azonnal választott egyházához fordul, s még mielőtt az egyházat magához ragadhatná, hogy vele örökre egyesüljön, egyelőre a kijelentésben egyesül vele. Evégett elküldi a kijelentés angyalát Jánoshoz. A kijelentés angyalával már Dánielnél találkoztunk: Dánielnek Gábriel néven adja ki magát (Dán. 9,21). Világos, hogy ez a név a kijelentés képes világához tartozik, mert az angyaloknak földi nevei nincsenek, s beszédük a szemtől-szembe való tiszta látás lévén, egymást lényükről ismerik meg. Valamikor az emberi nevek is az elnevezett ember jelemének vagy testi alakjának legszembetűnőbb vonását fejezték ki; a név eredetileg jellemkép volt tehát. A Gábriel név is jellemkép; Isten vitéze a jelentése. Az Isten és a Sátán háborúja az igazság és a hazugság háborúja. Isten a valóság józanságával, a Sátán a csábítás szédítő hipnózisával, a hazugság mindenféle hatalom megnyilvánulásával, jeleivel és csodáival az igazságtalanságnak mindenféle eltévelyítésével küzd (II. Tessz. 2, 9-10). Az igazság a bűnös ember lelkének olyan, mint a kés; a hazugság úgy tűnik fel, mint lágy, gyógyító olaj: ennyibe a Sátán előnyben van Isten előtt. A hazugság szédítő terrorjával való szembeszegülésre több bátorság és erő kell, mint ahhoz, hogy kardnak vagy puskagolyónak menjünk neki. A kijelentés angyala az igazság harcosa: erős bástya, akin a hazugság ereje megtörik, ezért Gábriel a neve. Mivel azonban igen sok angyal küzdi ezt a harcot, azért sok angyalra illik a Gábriel név: tehát nem okvetlen ugyanaz az angyal jött Jánoshoz, mint Dánielhez. A Gábriel név különben is azt mutatja, hogy minden angyal jellem is, nem puszta szócső, vagy fonográf, aki gépiesen közvetíti az ág akaratát, hanem önálló harcos, aki akarattal és tudatosan harcol. Ilyen angyalt küldött felkent Jézus is Jánoshoz, hogy a kijelentés közlésével beleálljon abba a harcba, mely ebben a világban az igazság és a hazugság, az igazság és a hamisság között dúl. Maga a kijelentés-közlés már hadindítás; János Jézus bizonyságtételéért a pogányság ellen folytatott harc miatt jutott Patmosz szigetére (Jel. 1,9); itt azonban pihenés helyett új harcba ragadja őt az isteni kijelentés. Isten angyala tehát azért érkezik, hogy Jánost harcba állítsa.

Az angyal a felkent Jézus leleplezését közli Jánossal. Láttuk, hogy a leleplezésnek több értelme van; úgy is mondhatjuk, több foka. A teljes lelepleződés a szemtől- szembe látás lesz. Patmosz szigetén részleges leleplezés történt; a látnok nem szemtől-szembe látott, hanem képeken keresztül. Ezt fejezi ki as esémanen szó, melyet magyarra „jelekben tudtul adás”-sal fordítottam. A görög sémeion szó Jézus csodatetteinek is jelzésére szolgál, amennyiben ezek útján is az ég beszélt a sötétségben lévő földdel. Itt a szó két értelemben áll: 1. a könyv Isten csodajeleit tartalmazza, melyekkel az ellenálló világot meggyőzni igyekszik; 2. a könyv nem egyenes beszédben közli Isten kijelentését, hanem jelekben, vagy képekben; vagyis nem egyszerű hasonlatokban, hanem szimbólumokban. Mihelyt a képekkel szemben fogunk állni, azonnal fel fogjuk ismerni ugyanazokat az álomszerű jelenségeket, melyeket Ezékiel, Zakariás és Dániel könyvéből már jól ismerünk. A Jelenések könyvének nyelve tehát apokaliptikus, vagyis álomképek útján közlő. Megfejtésük tehát a már ismertetett kulcs segítségével történik: a képekből a létrehozó szellemi hatást kell kifejtenünk.

Akármilyen tudatos és szabad akaratból folyó is az angyal közvetítése, ő mégis csak szolga, aki egy másik szolgához, Jánoshoz közvetíti az üzenetet. A kijelentés maga Jézustól származik, kinek Christos (Felkent) a mellékneve. A felkenés az égi fölszerelést mutatja, mellyel Jézus a földön működött. Mint Luk. 4,18, Csel. 10,38 mutatja, a felkenés az isteni Szellem kiöntésével történik, s ennek a kedély megerősödése és öröm, továbbá az értelem megvilágosodása a következménye. (II. Kor. 1,21; Héb. 1,9; I. János 2,20. 27). Az Isten Fiának emberré tétele azt jelentette, hogy Jézus önálló emberi lélekké lett; így kedélyének és értelmének a fölülről (a szellemi világból) jövő megvilágosítására szüksége volt. Jézus volt az egyetlen ember, akiben az isteni Szellem semmi akadályra nem talált, s így az Atyával való összhangja tökéletes volt; ezért, ha valaki, ő viselheti teljes joggal a „Felkent” nevet. Nála minden szó és minden tett ebből az égi kenetből eredt. A „Felkent” nevet mennybemenetele után is megtartotta, de az most már nem a kenet elfogadóját, hanem a kenet jogos tulajdonosát és adóját jelzi. A fény, mely a Jelenések könyvéből az olvasóra kiárad, szintén ebből e kenetből sugárzik, melyet a mennyből a megdicsőült Fiú önt ki azokra, akik e kenetért imádkoznak: (Luk. 11,13) s a kenet vezetésének és tanításának engedelmeskedni készek.

Az első vers világosan mutatja, hogy a kijelentés nem csak Jánosnak szól, sőt elsősorban nem neki, mert Jézus egyenesen avégre kapta a lelepleződés lehetőségét, hogy „szolgáinak” mutassa meg; János tehát éppen olyan közlő szerv, mint az agyal, de a többi között János is ott van, mint első haszonélvező. Különbség van az ajándékozás módjai között is. Isten „adta” a Fiúnak, mert a kijelentésen való rendelkező jog is a Fiúé lett. A Fiú megmutatja szolgáinak, de magánál tartja a jogot, melyet egyszer, ha az óra üt, használni fog; az angyal pedig, kire a közlés feladat hárul, jelekbe, álomképekbe önti a kijelentést. Sem a megmutatás, sem a jelekbe öntés nem szól minden embernek, hanem csak az Úr szolgáinak, kik úgy eladták magukat Jézusnak örök tulajdonul, mint a római korszak rabszolgái urukéi voltak. Ez a rabszolgaság azonban édes rabság, mert benne rejlik a fiak szabadsága, kik mikor önként atyjuk alá rendelik magukat, atyjuk vagyonát, mint a magukét használják.

Még egy megjegyzés fűződik a kijelentendő dolgokhoz: hogy azoknak gyors egymásutánban (en takhei) kell megtörténniök, nem hamarosan, hanem hirtelen. A görög en takhei kifejezés tehát nem arra vonatkozik, hogy az Úr hamar, még az apostolok idejében eljő, hanem arra, hogy ezek a megjövendölt utolsó dolgok, ha egyszer kifejleni kezdenek, többé nem húzódnak el, hanem hamar, még egy emberöltő alatt is végbemehetnek. Így jövendölte az Úr Jézus is, mikor azt mondotta, hogy az a nemzedék, amely alatt a végső kifejlés elkezdődik, melynek idején az Úrtól említett jelek teljesedni kezdenek, nem múlik el, míg minden végbe nem megy (Máté 23,24). Ebben az ígéretben különös vigasztalás rejlik azok számára, akik az utolsó idők nagy nyomorúságában benne gyötrődnek majd, s vágyakozva fogják karjukat kinyújtani az isteni segítség után. Mily jó lesz tudni számukra, hogy megváltójuk neve: Jézus, vagyis: Segítő, Szabadító s, hogy ő hamar segíteni fog. Az en takhei kifejezés csak akkor érthető, ha feltételezzük, hogy a végső események elkezdődéséig a kifejlés normális lesz. Isten megadja a földi viszonyok megéréséhez szükséges időt; mihelyt azonban az isteni és sátáni vetés megérett, minden késedelem nélkül a vetésre kerül az isteni sarló, s az aratás igen gyors lesz. A közbeeső fejlődési idő a Jelenések könyvének nem tárgya, csak amennyiben a végső kifejlés erői már korábban is mutatkoznak, s így a jelen és a végső idő közötti kapcsolatot mutatják. A Jelenések könyvének 2. és 3. fejezete ezeket az erőket igyekszik az egyház történelmében megtalálni s a történésből kiboncolni. Még a hét pecsét tartalma is az egész egyháztörténelem idejére szól; noha ezek a csapások az utolsó időben sűrítve jelennek meg. Mennél tovább megyünk a könyv olvasásában, annál lüktetőbb lesz az elbeszélés módja, az események torlódnak, egymásra halmozódnak és észrevesszük, hogy rövid idő alatt rendkívül sokoldalú történés megy végbe. Fejezeteken át ugyanannak a történésnek különböző oldalai tűnnek elénkbe.

Az sem véletlen, hogy miért János és miért nem Péter, vagy Pál kapta ezt a végső és szinte mindennél fontosabb isteni kijelentést. Krisztus egyházában, mint testben, különbözők a tagok. Különbözők az adományok és különbözők a szolgálatok. János nem a legszelídebb, de a legbefeléfordulóbb volt az apostolok között, igazi bethániai Mária-természet; Péter inkább a tettbeli döntés, Pál a határozott, világos tanítás embere volt. Először mind eltévelyedtek. János nem ismerte fel, hogy micsoda szellem lakik benne, Péter megtorpant, mikor először kellett Jézus nélkül cselekednie; Pál a tévelygés és hazugság szolgálatán kezdte, aztán mindenik elvégezte a rábízott isteni feladatot. Hogy az evangéliumot a zsidóktól a pogányokhoz kell átvinni, azt Péter döntötte el, nem Pál (Csel. 10). De Péter nem tudta az új lépés következményeit helyesen levonni, abban meg is tévedt (Gal. 2). A tanítás világos kifejtése Pál feladata volt (Ef. 3, 1-11). Most azonban nem döntésről volt szó, hanem szenvedések között való kitartásról; nem világos tanítást kellett meghatározni, hanem képeket látni, melyekben az igazság bizonyos fokig évezredekre rejtve marad, s csak az idők végén fejlik ki, mint a földbe ültetett mag. Erre a szenvedő tűrésre, erre az odaadó, magát megtagadó látásra János volt a megfelelő ember. Az a János, aki Péterrel együtt futott a megnyílt sírhoz, de nem ment be abba, hanem kinn megállott, hogy a tényeken elmélkedjék. Az a János, aki az egyház első napjaiban mindenhová Péterrel együtt járt, s mindenben Péternek engedte át a beszédet és a cselekvést, de aki nélkül Péter bizonyára elvesztette volna a cselekvés mélységét, mert János a vele való négyszemközti beszélgetésekben mutatta meg a rábízott isteni talentumot. Az a János, aki Pál nyomán járt a kis-ázsiai gyülekezetek szervezésében; a gyülekezeteket nem ő alapította, nem ő indította el a helyes úton, de a Páltól alapított gyülekezetekben ő képviselte a szeretet mélyre vivő hatalmát. Az a János, akit maga Jézus előre kijelölt erre a feladatra, amikor Péter kis féltékenységgel megkérdezte: „Hát ővele mi lesz?” s Jézus így válaszolt: „Ha azt akarnám, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit érint az téged?!” Péter vértanúhalált halt, mint a tett kiváltságos embere; János ellenben – habár csak szellemben – megélte az Úr visszajövetelét. Bár, amit átélt, nem a maga számára kapta, hanem a gyülekezetnek, hogy a gyűlölet közepette a szeretetet gyarapítsa. Ő volt az Úr legjobb tolmácsa akkor is, mikor az evangéliumát írta, akkor is, amikor a mennyből rendelkező Jézus üzenetét közvetítette. „Bizonyságot tett az Isten beszédéről és Felkent Jézus bizonyságtételéről.” Hűségét mutatja, hogy nem magát adta olvasóinak, hanem egyszerű tolmács maradt. Lelkiismeretes, hű tolmács, aki a rábízottból semmit el nem hagyott, aki mindenről bizonyságot tett, „amit csak látott”.

János tudta, hogy e csodálatos látások sáfárságként bízattak reá. Látta, hogy bizonyságtétele, hogy fog gyülekezetről-gyülekezetre, lélekről-lélekre menni. Még nincs könyvnyomtatás, az íróeszköz még drága. Boldog az a gyülekezet, mely egy pergamentekercset megszerezhet, hogy a felolvasó a gyülekezet minden tagja előtt felolvashassa az apostol üzenetét! Hiszen még olvasni sem tud a legtöbb. Fáradt rabszolgák, egyszerű kézművesek ülnek ott az esti vagy éjjeli órákban, hogy a pihenéstől elvett időben az Istentől jövő vigasztalás, vagy intés szavaira figyeljenek. Ők érezték legjobban a kor vadállati természetét, akik a legutolsók, a legnyomorultabbak voltak. Hiszen nem volt közöttük sok a bölcs, a hatalmas és az előkelő (I. Kor. 1,26). János boldogan írta a nagy üzenetet, mert tudta, hogy ezeket az Istentől szeretett kicsinyeket is boldogokká fogja tenni. „Boldog, aki felolvassa, boldogok, akik hallgatják a jövendölés beszédeit!” Mert olyan ez a látomás, mint sötét alagút, melyen rémekkel küszködve, megfélemlítve, meggyötörve küzdi át magát a látnok, de aztán napfényes, virágzó részekre jut, s a paradicsom szépsége veszi körül. Az olvasó és a hallgatók ugyanazt fogják átélni, mint amit a próféta átélt. A látomásbeli szenvedések elő-ízét máris érzik; az antikrisztusi méreg már hat a világban; a látóhatár sötétedik. De a vigasztalás erejét csak az érzi, aki szemét le nem veszi arról, akitől egyedül vigasztalás jöhet, és szüntelenül szívében forgatja az Isten beszédeit, mint egykor Mária a pásztorokkal közölt isteni üzenettel tette (Luk. 2,19); vagy mint ahogy Jézus szüntelen abban maradt, ami az ő mennyei Atyjának dolga volt (Luk. 2,49). Másként, mint világtól elfordulva és a mennyei Atya előtt egészen kitárulva, nem lehet a mennyei vigasztalás örömében megmaradni.

Az örömnek egyik forrása az a nagy fordulat, mely a mai gonosz világ helyére egyszer Isten országát fogja állítani; a másik forrása ellenben az a biztatás, hogy a felváltás ideje közel van. Nehéz a hívőnek a világ üldözése és kísértései között élnie, de vigasztalódjék, mert a szabadulás nincs többé messze. Hogy az Úr Jézus hamar visszajő, az kétségkívül a bibliai keresztyénség közös reménysége volt. Ha ezt a reménységet határozott ígéretek nem alapozták is meg, de ki sem zárták. Voltak okok, melyekből arra kellett következtetni, hogy az emberiség gyorsan érik a végső aratásra. Az idők jeleit az Úr maga a következőkben állapította meg: 1) az emberi bűn fokozódása, 2) a tévelyítés nagysága, 3) Isten fenyítő közeledésének jelei, csapások, ijesztő jelenségek, 4) a keresztyének üldözése, 5) az evangéliumnak minden nemzet előtt való hirdetése (Máté 24). A dolgok mélyét néző keresztyének megfigyelték, hogy amilyen mértékben terjed az evangélium világossága, oly mértékben fokozódik azzal szemben az ellenállás, nő a bűn hatalma, s az eltévelyítés sodra. Az evangéliumnak az első században való meglepően gyors terjedése joggal ébreszthette hát azt a reményt, hogy az idő hamar megérik az Úr visszajövetelére. A természeti és kozmikus jelenségek gyakoribb jelentkezését, s a büntetések idejének a választottak kedvéért való megrövidítését rövid időn belül várhatták. Ez a várakozás ésszerű és bibliai volt. Amit ezek az első keresztyének vártak, annak be is kellett volna következnie, ha az evangélium diadalútja úgy folytatódott volna, ahogy elkezdődött. Valami azonban közbejött, amire ők nem számítottak: az egyház megfáradt és elaludt, mert tagjai Isten helyett magukra tekintettek. Abban a pillanatban, ahogy a keresztyének ébersége elfogyott, a konkoly és a búza szétválása kevésbé észrevehető lett, a sátáni erők munkája is csökkent. Mikor az egyház megszűnt hegyen épített város lenni, a bűn sem kiáltott többé oly hangosan az utcán; miután a gonosz könnyebben terjed, ha a világosság angyalának ruhájába öltözhetik. Az egyház elalvása tehát az Úr Jézus visszajövetelét kitolta a messze jövőbe. Ezt az apostolok előre nem láthatták, de látta az Úr, ki példázataiban a hosszú várakozás lehetőségére utal (lásd a bevezetést). Erre ugyan a testi értelem azt mondhatja, hogy ha az emberek viselkedésétől függ az Úr visszajövetelének órája, Jézus nem mondaná, hogy az időmennyiségeket és időpontokat az Atya a saját hatalmába helyezte. Erre azonban az a válaszom, hogy az Atya előre látta a keresztyének elalvását és az időpont megállapításánál azt tekintetbe is vette; sőt az Úr Jézus maga is célzott erre az elalvásra a tíz szűz példázatában. Olyanféle volt ez a késés, mint az egyiptomi szabadulás után az Ígéret földjére való bemenetel. Ahogy a zsidók Egyiptomból feljöttek, azonnal bemehettek volna a Szent Földre, de a kémek hitetlensége és a nép gyávasága miatt Isten negyven éves vándorlásra visszavetette őket a sivatagba (IV. Mózes 13,14). Jogos és igaz volt tehát az apostolok várakozása, hogy az idő közel van, hisz olyanok voltak ők az egyház fölött, mint Mózes a zsidó nép fölött, s ha rajtuk állott volna, az egyház is hamar bement volna az Ígéret Földjére. De nem rajtuk állott s nem is Istenen múlott, hogy az egyháznak a rostálás idején kellett még keresztül mennie. Az emberi természetből következett, hogy Isten nem szaggathatta ki azonnal a konkolyt a búza közül, mert a búzát is vele szaggatta volna: konkoly és búza évezredeken át olyan szorosan össze voltak nőve. Bizonyos értelemben mégis minden időre állott az isteni ígéret, hogy az idő közel van. Az nekünk ebereknek sovány vigasztalás, hogy Istennél ezer esztendő annyi, mint egy nap, mert nekünk nem annyi, s az ígéret nem az égieknek adatott, hanem földi embereknek. Hanem olyan értelemben volt ez az ígéret igaz, hogy a megpróbáltatás ideje mindig rövid volt azoknak, akik Istenben bíztak, mert Isten hamar jött őket megvigasztalni és fölegyenesíteni. Azért adta Isten az egyház történetében a világosság folyton megújuló győzelmeit, a különböző reformációkat, a középkori szentek ragyogó példáit, Zwingli, Luther és Kálvin bizonyságtételét, az újkori evangéliumi megmozdulásokat és ébredéseket, melyek a római egyház területeit sem kerülték ki, hogy az egyház elaléló tagjait fel-felüdítse, előbbre vigye, a világból kihozza, Jézus szellemközösségében összekovácsolja, s így ama dicső hajnalhasadást közelebb hozza. Ahogy Jánoshoz Patmosz szigetén, úgy volt Isten az egyházhoz az ébredés minden idejében csakugyan közel.

A második szerző

„János az Ázsiában lévő hét eklézsiának. Kegyelem és békesség szálljon rátok attól, aki van, volt és eljövendő, továbbá a trón előtt lévő hét Szellemtől 5 és a Felkent Jézustól, ama hű Tanútól, ki a halottak közt az elsőszülött, a föld királyainak fejedelme, ő minket szeretett, vétkeinkből vérével feloldott, 6 s Isten és Atyja számára királyságot és papokat csinált belőlünk. Övé legyen hát a dicsőség és az uralom az örök korok korain át. Ámen.” (Jel. 1, 4-6)

A könyv első címzése Istentől indult ki, hogy Jézuson, az angyalon és Jánoson keresztül Isten szolgáihoz jusson. A második címzés Jánostól indul ki, aki hét ázsiai gyülekezethez szól, de a levélíró visszafordul a Szentháromság három szent személyéhez, onnan esdve alá kegyelmet és békességet és odafordítva a dicsőséget és az erőt. Az embert kereső Isten és az Istent kereső ember együtt írják ezt a csodálatos levelet. Míg az isteni címzésben csak általánosságban Jézus rabszolgáiról olvasunk, az emberi címzés hét ázsiai gyülekezethez szól, melyekben János akkoriban szolgált. A két tény összevetéséből az következik, hogy a hét gyülekezet az egész egyház helyén áll, mint pars pro toto. János azokhoz fordul, akikkel érintkezésben van, az Üdvözítő ellenben minden szolgájának szánta az üzenetet.

Ázsia alatt a mai Kisázsia délnyugati részét kell értenünk, mely mint egységes provincia ebben a korban az Asia nevet viselte

János tisztán megkülönbözteti a Szentháromság három személyét, nincs kétség afelől, hogy az istenségnek a hármas felfogása nem az egyháztörténelem folyamán később kitalált hitcikk, hanem bibliai igazság, melyet nem későbbi dogma szemszögéből, hanem magából a bibliából kell megérteni. A magyar „személy” szó, mellyel a Szentháromság tagjait jelöljük, a latin persona fordítása, mely azonban nem fejez ki ekkora önállóságot, mint a magyar sze­mély, hanem inkább szerepet jelent, melyet a színész a felvett álarccal együtt a régi színházban cserélgetett. Ha a személy szó túl nagy önállóságot, a több szerep egy szereplővel talán túl kicsiny szétválást jelent, úgyhogy a megfelelő nevet igen nehéz megtalálni. Bizonyos, hogy a Szentírásban a Szentháromság tagjait egy eset kivételével soha egymás nélkül munkában nem találjuk, s ez az egy eset: a Fiúnak emberré létele. Itt, ahol az istenség emberi lélekbe költözött, oly isteni titokkal állunk szemben, melyet, míg az isteni titkokat szemtől-szembe nem látjuk, megérteni nem leszünk képesek. Még ebben az állapotban is Atya és Fiú között oly egység volt, melyet emberileg felmérni nem lehet. A Szentháromság isteni titkát kutató bölcsességünk csakugyan hasonlít az óceánt kagylóval méregető gyermekhez. Ennek a helynek alapján a Szentháromság három szemé­lyét a következőképp határozhatjuk meg: Az első az örök változatlanság: aki van, aki volt és aki eljövendő. Nem azon kezdi, aki volt, hanem így: aki van. Ezzel azt akarja mondani, hogy az Isten örök jelen, s az ő változatlan jelene öröktől fogva kezdődött (aki volt) és örökké tart (aki eljövendő), mint ahogy Jézus is így határozta meg saját lényét: „Mielőtt Ábrahám volt, Én vagyok!” (Ján. 8,58). Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a héber Jehova (újabb tudományos olvasás szerint Jahve) név, mely tehát egyformán illik az Atyára és a földön járó Fiúra is, amennyiben annak örök eredetét tekintjük; ezt ugyanis mondhatjuk, hogy a Fiú az Atya örökkévalóságában részes. Ebből következik, hogy a Szentháromság személyei egymás tulajdonságaiban részesek, tehát nem a tulajdonságok külön­böztetik meg őket. A második személy a Trón előtt lévő hét szellem. Miért hét, ha egy? Itt tűnik ki legvilágosabban, hogy a számszimbolikában a számoknak semmi mennyiségjelentése nincs, hanem tisztán tulajdonságokat jelentenek. A bevezető részben a hetes szám jelentését a 3 és 4 összeadásából származtattuk, mivel 3 a működő istenség, 4 az isteni működés tárgyát képező világ száma, a 7 a világban való isteni működést jelöli, tehát a világban végbemenő szent történést és a történés szent jellegét. A profán történés száma az 5, 10, 40, stb. A hét szellem tehát a világban működő szent Szellem, több, mintha csak annyit mondanánk, hogy szent Szellem, mert itt a világban való működésen van a hangsúly. Hogy ez a hét Szellem a Trónus előtt van, annak az a jelentése, hogy a Trónustól indul ki és útra, működésre készen van. János tehát az áldást a mozdíthatatlan, örök egy Istentől várja a világban működő szent Szellem munká­ja révén. A harmadik személy a felkent Jézus, ki most már, ha ember volt is, mennybemenetele óta úgy számít, mint az istenség egyik személye. Hogy „felkent”, vagyis, hogy a Szellem kenete rajta van, az azt jelenti, hogy az istenség egyes személyei egymásban részesek, akár csak az Ezékiel csodálatos, egymás­ban forgó kerekei. Hogy Jézus, vagyis magyarul Üdvözítő, Szabadító az nem azt jelenti, hogy földi lényét vitte a mennybe, s pogányosan emberből Istenné lett, mert az üdvözítő akaratot az égből vitte magával a földre, s a földről csak az áldozatot vitte fel az égbe, melynek ott a földön kellett történnie, hogy úgy jelenjék meg a Trón előtt, mint az áldozat vérét a szentek szentjébe vivő főpap. Ennek a Felkent Jézusnak különben három utójelzője van: 1. hű Tanú, 2. halottak közül elsőszülött, 3. Föld királyainak fejedelme. E három jelző csodálatos utazásról beszél: lejött hozzánk az Égből, mint az Ég Tanúja, hogy hírül hozza: Az Atya szeret! Itt mi, emberek, megöltük ezért a hírért, mert a gonosz, Istentől elfordult embernek nem kell Isten szeretete, az isteni szeretet csak lelkiismeretét terheli és nem hagyja a bűnös szerzeményt nyugodtan élvezni. De Atyja igazságosnak ítélte őt és feltámasztotta. Logikailag ő az első feltámasztott, mert minden más halálon vett győzelem az ő győzelmén alapul, ezért ő a halottak közül az elsőszülött. Aki földön utolsó lett, annak az ég az első helyet adta: a megáldozott Báránynak a Trónra kellett jutnia, arra a trónra, mely a teremtő Isten ereje által minden más trón fölött van. Ez a körforgás azonban, mely a Fiú pályáján nyilvánul meg, az egész istenségben megtalálható. Az örök, változhatatlan Isten a kiinduló pont, a hét Szellem állandóan hordja az Ég fényét a földre, s a fényből lesz minden szellemi energia. Végül az áldozat, a földön elhasznált fény, látszólag erőtlenül mint megáldozott Bárány, visszatér a trónushoz, ott azonban kitűnik, hogy még na­gyobb erő lett belőle. Az istenség olyan, mint a világmindenség szíve, melyből életadó vér szüntelen kiárad, hogy hálaként és magasztalásként oda szüntelen visszatérjen. És csakugyan, alig, hogy ebből a csodálatos isteni forrásból aláimádkozza az áldást János, azonnal visszafordítja azt magasztalás gyanánt, hogy ahonnan az isteni áldás kiáradt, oda az emberi áldás áradjon vissza.

János, a másodrendű író tehát három-egy Istentől kegyelmet és békességet kér az ázsiai hét gyülekezetnek. Az Istenből kiáradó szellem is hét, mert a világ­ba viszi Isten szentségét, s a gyülekezet is hét, mert Isten magának szentelte. Világos, hogy a gyülekezetek hetes száma célzatos és a földön lévő összes szen­tek helyett jelenik meg, kiknek – mint láttuk – a Felkent Jézus a maga lelep­leződését (apokalipszisét) meg akarja mutatni. Az áldás, mely a maga kör­forgásában az égből a földre elindul: kegyelem és békesség. A görög kharis szó, melyet kegyelemmel fordítunk, a khara (öröm) szóból ered, s így a kegyelem Istennek az embervilágra kiömlő öröme. A kegyelem derűjét a harag vihara vált­ja föl, ha Isten öröme búsulásra változik, János tehát azt kívánja az egyháznak, hogy az ég derüljön fel fölötte, s Isten örömmel tekintsen rá. Ha az ég nem haragszik, az embernek békessége van a földön, a békesség tehát a kegyelemből származik. Ezért mondja: „kegyelem nektek!” s csak hozzáteszi: „és békesség”. A kettő közül a kegyelem a fontos, mert benne foglaltatik a békesség is. Abban az életfolyamban, mely a trónustól indul ki, benne van az isteni harag is, meg az isteni kegyelem is. A harag öl, a kegyelem elevenít; de a harag öldöklése nélkül nem támad élet; az ó-nak el kell pusztulnia, hogy az új megszülessék, belőlünk mindig ágak töretnek ki, hogy új ágak beoltathassanak. Az író kívánsága az, hogy az élet alkotó ereje dolgozzék rajtunk, ne a romboló; Istennel való találkozásaink ne az ítélet, hanem a könyörület jegyében folyjanak le, hogy térdünkről a sírás után megdicsőült örömmel keljünk fel, s mikor Istenre fölte­kintünk, az Üdvözítő áldott szerető arcát lássuk, s arról szüntelen patakként foly­jék ránk az öröm. Akkor aztán, ha a világ háborgat is, ha Jézus tanúiként üldöztetést kell szenvednünk is, a vihartól szántott világban, mintha rejtekben élnénk, békességünk lesz. Isten hűsége nem függ a mi hűségünktől és engedelmességünk­től; de az, hogy hűségében megsimogat-e, vagy megfenyít, hogy a kegyelem, vagy a harag érvényesül-e, már a mi hűségünktől és engedelmességünktől függ. Isten hű és megőrzi övéit, de nem mindig kegyelemmel, hanem olykor haraggal tart meg. Azért János imádsága nekünk intés. A folyamat azonban nem áll meg az embernél, hanem visszafordul, mint hála és dicséret, s ezt a visszafordítást az egész egyház színe előtt mindjárt János elkezdi ezzel az imádsággal: „Annak, aki szeretett ben­nünket, vérével bűneinktől megváltott s az Isten és Atyja számára királysággá és papokká tett, legyen korszakokról korszakokra dicsőség és erő!” A magasztalás hármas megokolásában megint a szeretet útjának három állomása lép elénk: 1) öröktől fogva szerető Isten, 2) az emberi vérét váltságul adó Isten és 3) a menny­ben uralkodó és maga után övéit is a dicsőségbe vonó Isten. A szeretet és kegyelem nem egy, mert a kegyelem napfény, de a szeretet a halál és éjszaka sötét­ségét is járja. A szeretet utánunk leszállóit a bűn éjszakájában, hogy azt a kegyelem napjává derítse. A királyság az isteni Trón örök napfényét jelenti, Istennek rajtunk való uralkodását s a mi uralkodásunkat, a papság közbenjáró tisztsége pedig a bajban lévők után menést, az értük való teher-hordozást és küzdést. Szóval minden mondatban szinte az életnek azt a csodálatos körforgását látjuk, mely szüntelen dobogó szívként ebben a világban a szeretet örök vérke­ringését hozza létre; mert élet és szeretet egy. És ennek a körforgásnak sohasem lesz vége. Az Isten világkormányzásában korszakok jöhetnek korszakok után: a szeretet körárama tovább folyik Istenből ki és Istenbe be: változhatik a történelem, bűn és sötétség korszaka után következhetik kegyelem korszaka, s a kegyelem fokozódhatik, hogy addig nem ismert új kegyelem legyen belőle, s így a jövő korszakokba Isten dicsősége soha meg nem unható új meg új alakban jelenhetik meg: de a szeretet ugyanaz marad, ha mindig melegebben és tündöklőbben fog keringeni is az új világ ereiben. (Az örökkévaló fordítás nem pontos. Aion, mit örökkévalósággal fordítanak, két jelentéssel áll a Bibliában: 1) folytonosságot jelent az, aminthogy aei = mindig szóból ered; 2) egy folytonosan, s hosszan tartó nagyobb időmennyiséget, tehát korszakot jelent. Isten mindig új és új kezdéseket tesz a történelemben, s minden új kezdés új korszakot nyit meg.)

Az író benne tudja magát a szeretet körforgó folyamában, őt is ragadja magá­val, s amint megdicsőült örömmel beszél róla, s az isteni szeretet árjába a maga szeretetét is beleönti, elmondott szavait egy ámennel erősíti meg. A szó a héber­ben az igazsággal és hűséggel áll kapcsolatban: mint erősítő szó azt jelenti, hogy amit elmondunk, igaz, megbízható. Lassanként a szent áhítat kifejezése lett, mely Isten megbízhatóságának, hűségének láttára tör fel az örök és változhatatlan Isten előtt leboruló, s őt csodáló emberi lélekből. A másodrendű szerző tehát, amikor megnevezi magát, odaáll ennek a végtelen hűségnek, örök Kősziklának ömlő szeretetnek árnyékába, hogy senki se lássa őt, az egyszerű tolmácsot, hanem azt, aki az üzenetnek igazi küldője: a három-egy Istent. A kettős szerzőség tehát csak a földi formát szolgálja: az igazi szerző az, aki ezt az apokalüpsist mennyei Atyjától kapta.

A tárgy

„Íme jön a felhőkkel, meg fogja őt látni minden szem, azok is, akik átszögezték őt, és gyászt ül miatta a föld minden törzse. Úgy lesz! Ámen!" (Jel. 1,7)

Az apostol a könyv írójának említése után azonnal pontosabban megjelöli a könyv tárgyát, melyet tulajdonképpen a kezdőszavak megmondottak már; a Felkent Jézus lelepleződése. Ez a lelepleződés, vagy megjelenés így fog megtörténni: 1) Felmerül a felhők mögül, mint ahogy mennybemenetelkor azok fogták el a tanítványok szeme elől; 2) most már nem lesz különbség hívők és hitetlenek között, mint ahogy feltámadása után csak a hívőknek jelent meg, hanem minden szem látni fogja őt, még ellenségei is, akik őt általszögezték, vagyis azok, akik követeivel ugyanazt tették, amit Kajafás és Pilátus ővele tet­tek; 3) az egész földön nagy gyász lesz őmiatta úgy, mint ahogy Zakariás prófé­ta jövendölte: „Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelem­nek és könyörületességnek Szellemét, s reám tekintenek, akik által szögeztek és úgy siratják őt, mint az egyszülött Fiút szokták siratni. Azon a napon nagy si­ralom lesz Jeruzsálemben, amilyen a hadarimmoni siralom Megiddo völgyében volt. S majd sír a föld: nemzetségek és nemzetségek külön, a Dávid házának nemzetsége külön és feleségeik is külön, a Nátán házának nemzetségei is külön és feleségeik is külön, a Lévi házának nemzetsége is külön és feleségeik is külön, a Sémei nemzetsége külön, feleségeik is külön, a többi nemzetség is mind, nemzetségek és nemzetségek külön, feleségeik is külön." (Zak. 12, 10-14). Ez a sírás nem félelem-szülte gyáva jajveszékelésnek látszik, hanem a bűnbánat sírásának. A Jelenések könyvének tárgya tehát: Jézus megjelenése, az emberiség föleszmélése Jézus hatalmára és egy ezt követő, minden emberi törzsre kiterjedő bűnbánat: röviden: az a nagy fordulat, mellyel Isten országa földre leszáll, amelyért annyi buzgó szív imádkozott: Jöjjön el a te országod! Ezt a tárgyat azon­ban nem száraz megállapítás alakjában közli az író, hanem diadalmas föl-kiáltással: Lám, jön a felhőkkel! Mintha már útban volna és csakugyan, János látta is elindulni, s a földre megérkezni. Amit közöl tehát, az megélés, tapasztalat tárgya, s János nem hírtudósító, hanem bizonyságtévő. Ezt a tanúszolgálatot pecsételi meg a megerősítés kettős fölkiáltása: Bizony! Ámen! Az egyik, melyet lefordítottunk, görögül (nai, az ámen fordítása) a másik zsidóul. Az egész Jelenések könyve nem valami hírlaptudósítás benyomását teszi, hanem az egyidejű megélésnek csodálatos hangulatát kelti, mintha Jánossal együtt ott állanánk azon a napon, melyen a felhők mögül előtűnik.

A bemutatkozás

„Én vagyok az Alfa és az Omega – így szól az Úr, az Isten, aki van, volt és eljövendő, a mindeneken uralkodó.” (Jel. 1,8)

„Én, János, testvéretek, a Jézusban való szorongattatásban, királyságban és kitartásban közösségben vagyok veletek, az Isten Igéjéért és a Jézus bizonyságtételéért a Patmosznak nevezett szigetre kerültem. 10 „Szellemben elju­tottam az Úr napjára, és akkor a hátam mögül erős hangot hallottam, mintha kürt harsogna, 11 s az a hang azt mondotta: „Írd könyvbe amit látsz, és küldd el a hét eklézsiának Efézusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába.” 12 Ekkor megfordultam, hogy lássam azt, akinek hangja szólt hozzám, s mikor megfordultam, hét arany mécslábat láttam. 13 A mécslábak között valakit láttam, aki emberfiához hasonlított. Sarkig érő ruhá­ba volt öltözve, a mellén aranyöv övezte, 14 feje és haja fehér volt, mint a fehér gyapjú; 15 szeme mintha tűzláng lett volna, lába kemencében olvasztott libanoni érchez hasonlított; hangja mintha víztömeg zúgása lett volna, 16 jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles pallos jött elő. A látvány olyan ragyogó volt, mint mikor a nap teljes hatalmával fénylik. 17 Mikor megláttam őt, úgy estem lábához, mintha halott volnék, de ő rám helyezte jobb kezét, és így szólt." (Jel. 1, 9-17)

A jövőből elővillanó fény után, mellyel az író a könyv tárgyát megjelölte, hirtelen megszólal az, akinek eljövetelét az apostol a világtörténelem nagy for­dulópontjaként hirdette. János bizonyára visszaemlékezett arra, hogy neki hogyan mutatkozott be az Úr, amikor a kijelentés megkezdődött, s ugyanazok­nak a szavaknak idézésével folytatja most a tárgy megnevezését: az esemény után a személyt mutatja be, akiről a kijelentés szól. A Szentháromság szemé­lyeinek kongruenciáját, vagyis teljes hasonlóságát és egyenlőségét mutatja, hogy Jézus ugyanazokat a szavakat használja magáról, mint amelyek előbb az Atyát jelölték: aki vagyok, aki voltam, és aki eljövendek. A görög participiumot mon­datra fölbontva jogunk van első személybe tenni, ahogy az értelem azt megkívánja. A bemutatkozást azonban nem ezzel kezdi az Úr, hanem azzal, hogy ő is az örök jelenlétben él, mely a múltban is ugyanaz volt és a jövőben is ugyanaz lesz, levonja a teremtésre nézve a következményét azzal, hogy magát Alfának és Omegának mondja, a görög ábécé első és utolsó betűjének, mintha magyarul azt mondaná: Én vagyok az A és Z. Az örök jelenlétet kifejező szavak után pedig ezt függeszti: Én vagyok a Mindenható! Nem felesleges ismétlésről van itt szó. Amikor a Fiú egyik oldalon az Atyával való teljes egységét, mint kiindulópontot hangoztatja, ugyanakkor magának tulajdonítja a világot létre­hozó, célhoz juttató és akaratával minden percben általható teremtő tevékenységet is. Az Alfa és Omega közé esik ugyanis a mindenhatóság, vagy talán még pontosabban fordítva: a mindennel bírás. Az a kérdés vetődik fel hát: mi szükség a Szentháromságban külön személyeket megkülönböztetni, ha ezek a személyek teljesen összeesnek, kongruensek? Erre a kérdésre itt találjuk meg a feleletet: a Fiú abban különbözik az Atyától, hogy az Atya lényét kiviszi a teremtésbe, a Fiú tehát a teremtésben feltűnő Isten, teljesen ugyanaz, csak addig, amíg a teremtésben időzik, kisebb az Atyánál, mert a teremtésben az egész isten­ségből csak egy rész jelenhetik meg (Ján. 14,28). Azért a Fiúnak a teremtésből vissza kell menni az Atyához, hogy övéiért többet tehessen, a Fiú így viszony­lik az Atyához, mint a kimondott szó a gondolathoz, azért a Fiú neve: az Ige, a Szó. Az Atya szeretet, tehát mikor a világba leszáll, áldozat lesz belőle. A Golgotán függő Jézusban tehát az Atya önmagát ösmeri fel, természetes tehát, hogy amikor a Bárány a mennybe érkezik, helye csak a Trónus lehet. Mikor tehát az istenség Atyára és Fiúra oszlik, mindkettő teljes és mindkettő ugyanaz marad. Ezt a számvetést mi emberek megérteni nem tudjuk, de éppen ez a Szentháromság titka, ez a szellemvilág számvetése. Ugyanolyan művelet ez, mint a szeretet számvetése: mennél többet adunk belőle, annál több marad nekünk: vagy az igazság számvetése: mennél hosszabb ideig világít, annál fénye­sebben ragyog. Az istenségnek ezt a megoszlását a szeretet viszi véghez, mely magát teremtményeivel közölni akarja. A szeretet soha el nem fogy, a szeretet tehát az Isten örök jelene. Visszanyúlik a múltba s eljön, mint új jövendő. Én vagyok az Alfa és az Omega: Azt jelenti tehát, hogy a teremtést a szeretet indí­totta meg és akármennyi könnyön, véren, jajszón megy által is, a szeretetbe ömlik bele. A szeretet a keresztyénség Nirvánája, nem homály, nem elmúlás, hanem a teljes értelem ragyogó tudata: Isten szeretet, Isten enyém! S ez a tudat már most áthatja az Istent látó teremtést: Isten mindenható, a szeretet mindennel bír! Ezt a minden-bíró szeretetet mutatja be a Jelenések könyve, mikor a bűn minden sötét­ségén keresztül, az ítélet minden borzalmán keresztül a szeretet diadalát rajzolja elénk. János, aki három éven át együtt járt az Úrral, most ámuló örömmel érti meg, hogy csakugyan jó volt Jézusnak az ő Atyjához mennie, isteni létének tel­jességét újra magához vennie és, hogy az a kétségbeesés, amellyel Jézus kereszt­je alatt állottak, vakság volt. A kereszt tehetetlenségében lett Jézus minden­hatóvá. Csak így érthető meg az 5. fejezet isteni titka: a Bárány a Trónuson.

A Jelenések könyvének tárgya nemcsak az Isten tehát, hanem a teremtés is; fő tárgya tehát az, aki az Istent és a Teremtést összeköti, a Fiú, ha pedig ezt a vilá­got és Istent összekötő személyt egy eseménybe akarjuk belefoglalni, akkor a könyv tárgya: Jézus visszajövetele. Az egész könyvön keresztül tekintetünk mindig a két tárgy között mozog: hol Istenre és Isten trónusára nézünk, hol a teremtésre, a Trónból villámok cikáznak és a teremtést érik, a Trónból az élet tüzes patakja indul és a teremtésbe életet önt, a teremtés feszült várakozással tekint a Trónon ülő felé és amikor a Trónból felvillan egy új kijelentés fénye, az egész teremtésből, mint óriási karból, felzeng a dicsőítő ének. Isten és a teremtés között, ég és föld között tehát a könyvben állandóan ide-oda jár a tekintet, s ez a változatosság teszi drámaivá és izgatóan érdekessé az Apokalipszist. Most is az örök változatlanról egyszerre a gyarló kis féregre, Jánosra esik a tekintet, aki testvérünk a nyomorúságban, s aki az Isten beszédéért és a Jézusról való bizonyságtétel miatt most ott szenvedett a magányos puszta szigeten, melyen csak szikla volt, melyen akkor senki sem lakott, s melynek lakatlan magányát az üldöző kéz az evangélium koporsójának szánta. Nincs kizárva, hogy az apostolt efezusi s ázsiai bizonyságtételéért a puszta szigeten éhhalálra ítélték, s az be is következhetett volna, ha övéi el nem látták volna élelemmel. Sejtették-e azok, akik az apostolt ebbe a nyomorúságba vetették, hogy éppen a megaláztatás és szenvedés ideje fog átváltozni számára a dicsőségnek és felemeltetésnek olyan alkalmává, amilyen ezen a földön senkinek másnak részévé nem lett sem azelőtt, sem azóta, amelynél csak a megvalósulás lesz majd nagyobb és boldogítóbb?! Egyszerre kitűnt, hogy János nincs egyedül a puszta szigeten; Isten angyalai jár­nak körülötte és a fogság, mely körös-körül elzárta a menekedés útját, felfelé nem tudta bezárni az ajtót; az ajtó felnyílt, amelyen át a bűnös ember nem szokott közlekedni. A néma sziget csendjét egyszerre csak angyalharsona verte fel, dübörögve, mint vihar és mennydörgés, közeledett az ítélet; mélységből szörnyek merültek fel, hogy mint lompos, nehéz álom kapaszkodjanak az apos­tol lelkébe; az égből fényjelenségek szálltak alá; a sötétség megverve menekült és végül feltűnt ő, akit a földön annyira szeretett, s ki most megközelíthetetlen fenségben és dicsőségben mégis az volt, aki régen; ráismert és magáénak tudta. A látomások eltűntek és ő még sincs magában a szigeten; tudja, hogy az angyalok mind vele vannak és el fogják kísérni további útjára és egy órára, egy pillanatra nem fogja elhagyni Megváltója sem. Tudja, hogy eljön majd érte, a próbának vége lesz egyszer és aki most alul van, felemelkedik minden fölé. Diadalmasan teszi hozzá: Nemcsak a nyomorúságban vagyok testvéretek, hanem a királyságban is és addig is, míg eljő a nagy átalakulás isteni perce, a Jézus Krisztus mellett való kitartásban, állhatatos tűrésben. Ez a tűrés, az égi Megváltó mellett való kitartás, a gyarló kis emberi féreg hálája az iránt, aki van, aki volt, és aki eljövendő, aki mindennek alfája és ómegája, s a mindennel bíró.

Írja a sorokat az apostol vagy diktálja inkább az írni tudó társnak, mint Pál Tertiusnak. Nem gyarló emlékezete őrizte meg a történteket, Isten Szelleme segíti, hogy semmit el ne hagyjon abból, amit átélt a szigeten. Ott járt a szigeten magányos szomorkodásban, mikor egyszerre egy hang hallatszik tiszta világos csengéssel, emberi hang, s mégis ember nélkül: átható, szívbe markoló beszéd: én vagyok az alfa és az ómega! Ez a hang megfogja a lelkét, kiemeli a testből s elragadtatásba jut. Úgy fejezi ki: szellemembe jutott, vagyis a testi megfigyelés pályájáról áttért a szellemi látás síkjára, s a test bilincseitől szabaduló lélek a láthatatlan világban kezd észlelni, látni, hallani, szólni és cselekedni. Ha valaki az apostolt látta volna, kábult, alvó embert látott volna valószínűleg, mert csak testét látta volna. A lélek éber volt és időben, térben mérhetetlen távolságokat járt be. Ott volt az Úrnak napján, szórul-szóra az Úrhoz tartozó napon. Ez a nap ugyanis nem fog már ehhez a világhoz tartozni, ezen a napon nem fog tovább uralkodni az Isten ellen lázadó emberi erőszak: ez a nap az Úré lesz. János megelőzte összes keresztyén társait, az összes embereket s előre ment, hogy ezt a napot meglássa. De hiszen az a nap még meg sem volt, mondhatja valaki. Hiú emberi beszéd! Istenben már mindaz előre valóság, amit ő elhatároz, s aki Istenben lát, úgy jár a jövőben, mintha az már megvalósult jelen volna. Isten iga­zabb valóság, mint amit ő teremt, s ebben a legigazabb valóságában járt az apos­tol. Amint szelleme, az ember láthatatlan életének ez a finom csápja megérintette az Istent, egyszerre kibomlani kezdtek Isten tervei, s az apostol benne élt a jövőben. (Lásd a szellemi látás és elragadtatás problémáját a bevezetésben).

Az apostol már semmit sem hall ebből a világból. Értelme, kedélye a szelle­mi érzékszerveken át van kapcsolva a túlvilágba és szíve ebben a világban él benne. Amit hallott, nem testi fülével hallotta; amit látott, nem testi szemével látta. Most kürtnek szavát hallja, vagy legalábbis kürtszóként ébreszti fel a szó, mely háta mögött szólal meg. (Lásd az apostoli levelekről, apokaliptikus gondolatairól írt bevezető részben a kürtről mondottakat.) Parancsot kap: Mit látsz, írd tekercsbe és küldd el a hét gyülekezetnek Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába! Tehát hiába akarják elhallgattatni, a bizonyságtevésnek nincs vége: Isten új feladatot bíz reá. Ha ennek a hét városnak a fekvését nézzük a térképen, a kisázsiai félsziget keleti partjának egyik délibb mély öblében fekvő Efezustól kiindulván, előbb hajón megyünk a félsziget kanyargós partján nagy kerülőkkel az északra, szintén egy mély öböl végen lévő Szmirnába, onnan megint észak felé tartunk s a harmadik mély öböl csúcsától kissé északkelet felé utazván, Pergamoszba, vagy Pergamonba érünk. Innen már majdnem kelet felé visz az út Tiatirába, onnan mindig mélyebben bent a szárazföldön a régiek híres városába, Szárdiszba, vagy Szárdeszba. Most kelet-délkelet irányában megy utunk, hogy Filadelfiába érkezzünk, s végül pontosan délkelet felé még egy jókora utat teszünk meg Laodiceába. Az egész utazás egy teljes félkört futott be, hogy az Efézussal majdnem egy vonalban levő Laodiceába érkezzünk. Aki a leveleket vitte, ilyen hatalmas kanyarral jutott el sorban a gyülekezetekhez, ha ugyan külön megírott levelek voltak ezek, s nem együtt ment az egész könyv a benne lévő hét levéllel együtt azokhoz a gyülekezetekhez, melyekben az apostol élete végén a felügyelő (püspöki) szol­gálatot végezte. János presbiternek nevezte magát, mert ebben az időben a püspök és presbiter név az egyházban egy tisztséget jelölt (II. Ján. 1; III. Ján. 1; Csel. 20,17, vő. 28. v.). Mint vén, hordozta a gyülekezetek terhét, mint felügyelő nézte éber szemmel a gyülekezet tagjait, s ment az elveszettek után, hogy őket a nyájban visszahozza. Most maga lett elveszett. A durva önkény elszakította szeretteitől, kiket oly sokszor figyelmeztetett egymás szeretésére. Vágyakozva gondolt a rábízott gyülekezetekre, s íme a legfelségesebb üzenet közvetítője lesz. A juhok nagy Pásztora izen általa összes juhainak, s, hogy szíve annál közvetlenebbül érezze a szerető gondot, az az üzenet első kézből az apostol gon­dozottjainak szól. A levelek leírásánál átélte hát a személyes felelősség és közvetlen gondoskodás minden gondját és örömét. Most újra pásztor a távolban is; a látomások izzó harcban nemcsak magáért, azokért aggódik: egyéni elvetettségében és megvigasztalódásában azok nyomorúságát is érzi, azok vigasztalásának is örül. A látomásokat tehát egy pásztori szív éli által; Jánosban igazán az egész egyház jutott el az Úrnak napjára, hogy gyülekezetétől egy időre akarata nélkül megfosztatván, ahhoz jusson el, aki szeretetének másik tárgya volt, égi Urához. S íme meglepve látja, mikor megfordul, hogy a vele beszélőt lássa, hogy az nincs messze tőle és a gyülekezetektől, hanem a hét arany mécs­láb, tehát a hét gyülekezet között járkál. Őt, mint ótestamentumi lélekkel gondolkodó zsidó férfiút, nem lepi meg, hogy a gyülekezetek hét arany mécsláb jegyében jelennek meg előtte (lásd a bevezetésben Zakariás látomásait az apokaliptikus nyelvről szóló szakaszban). Amíg tehát ő távol van, az ő szeretett hét gyülekezete nem maradt egyedül, ott jár közöttük a láthatatlan Úr, s gondját kiterjeszti rájuk. Ez a leleplezés maga mély örömmel töltötte el szívét, s meghatódva fordult afelé, aki dicsőségében is övéiért dolgozik és harcol. Csakugyan igaz hát, amit utolsó földi beszélgetésükben megígért: Veletek leszek minden nap a világ végezetéig! Amint János előtt a láthatatlan szellemvilág kibontakozni kezd, az első, amit megpillant, a gyülekezetei között járó Jézus.

De milyen más most az Úr, mint mikor a földön járt velük, vagy mint amilyen föltámadása után is volt! A szegényes ruhájú földi vándort most sarkig érő, tündöklő fehér papi ruha fedi. Hogy a ruha öve nem a csípőnél, hanem a mellen van, azt mutatja, hogy nem munkaruhába öltözködött, melyet, hogy könnyebben mozogjanak, lentebb kötöttek föl, hanem ünnepi ruhába: most már nem országutakat rovó vándor az Úr, hanem dicsőséges király. Az öv aranya is kirá­lyi méltóságra mutat. Minden fehér rajta különben, a ruha, a haj, az egész fej: a tisztaság, a szentség, dicsőség sugárzó fénye ömlik el rajta és árad róla. Tündököl és ragyog, mint a Nap. De ebből a fényből szívbe fúró erővel sugárzik elő, mint vakító láng, a kereső szem, mely a szívbe vés, s mely előtt a bűnösnek le kell sütnie szemét. De ahogy lefelé fordul az apostol szeme, ott is csak ugyanazt az izzó fényt látja: a láb is olyan, mint a kemencében tüzesen izzó fém. Ahová ez a láb lép, ott perzsel mindent, ami földi, ami nem égi anyagból készült. Még szól, még hallja szavát, mintha óriás víztömeg dübörögne, ez a fénylő szellemjelenség nem a régi, szelíd, alázatos Jézus. Most minden olyan megközelíthetetlenül dicső rajta, hogy a por-ember csak a végtelen távolságot érzi, mely tőle elválasztja; olyan dicső, hogy közeledni hozzá nem lehet! Kezében, mint egy csokrot, tart hét csillagot s mikor szájából elsuhan a szó, úgy tetszik, mintha lángkard csapna ki abból, hogy az ellenállót megeméssze. Olyan volt, mint mikor a Nap teljes erejében fénylik; égető, perzselő valóság, megsem­misítő erő, s az apostolt elhagyja ereje és ájultan roskad a földre, mint egy halott.

Hogy a látomás valóságát és jelentőségét megértsük, abból kell kiindulnunk, hogy János nem testben, hanem szellemben látta azt. Ez a szellemi látás azon­ban nem volt még az a szemtől-szembe látás, mely egykor a tükrön át való látást felváltja majd, ha magunk is olyanok leszünk, mint az Úr (Vő. I. Ján. 3,2.; I. Kor. 13,12). János tehát a szellemi érzékelés olyan állapotában volt, amikor a szellem akadályozatlanul átveszi ugyan a szellemi világ hatásait, de azokat nem közvetlen látás alakjában közli, hanem álomképekké alakítja át, azaz földi képek szimbólumaiban mutatja meg a mennyei valóságokat. Ez azt jelenti, hogy János csakugyan érintkezett a mennyben élő Jézussal, de nem látta őt a maga szellemi mivoltában, hanem csak földi tükörképben. Ez a földi tükörkép azonban, mint a bevezetés lélektani hátterében láttuk, éppoly kevéssé volt csalódás, mint a feltá­madott Jézus testi megjelenése, melyben őt megtapinthatták és a tanítványok szeme láttára evett. A szellemi lét valóságosabb, mint a testi, helyesebben a szellemi létben az érzékelés jobban megközelíti a valóságot, mint a földi-testiben melyet lelki-testinek is nevezhetünk. De a szellemtesti valóságok lenyúlnak a földi-testi létbe, abban is megjelenhetnek, s akkor a hozzájuk legméltóbb alakot öltik fel, mint Jézus azt a napfényszerű megjelenést, melyben János öl látta. Ruhája nem volt földi szövet, haja nem volt fehér gyapjú, szeme nem volt láng, lába nem izzó fém, szájából nem jött ki pallos és sugarai nem a Nap sugaraihoz hasonló fényből származtak; egész valója szellemi, szellemtesti volt, de a földi értelem csak földi dolgok tükrén át tudta felfogni, s azokon keresztül látta. Az emberi szellem azonban többet fogott fel ebből a lényből és ami a testi megjelenésen túl volt, azt is megérezte és a látnok kedélyével megéreztette, úgyhogy a látnok többet tapasztalt kedélyével, mint értelmével. Ezért a mélyen érintett János holtan esik alá. Talán ebben a pillanatban hullott a földre János testi isteni óvással magát meg nem sértve, hogy a test szinte élette­lenül várja végig, míg a szellem a végtelenséget bejárja. Az apostol tudja, hogy aláhull, de mikor fölegyenesedik, már csak a szellem kél életre, s a többit álmod­ja a látnok. Álmodja, de ez az álom éberebb és valóságosabb minden földi éber­ségnél és érzékelésnél, mert nem ködképek között jár az apostol, hanem Isten valóságában. Jézus valóban megjelent neki; az apostol valóban hallotta őt beszélni, de az Úr megjelenése lefokozott, az apostol szellemi készségének megfelelő volt. Az apostol annyit látott Jézusból, amennyit kibírt.

A megbízás

„17 Mikor megláttam őt, úgy estem lábához, mintha halott volnék, de ő rám helyezte jobb kezét, és így szólt: Ne félj! Én vagyok az Első, az Utolsó 18 és az Elő. Holttá lettem, de íme élek az örök korokon át. Nálam vannak a halálnak és a láthatatlan országnak kulcsai. 19 Írd meg, amiket láttál, amik vannak, és amiknek ezek után kell bekövetkezniök, 20 a hét csillag titkát, melyeket jobbomban láttál, meg a hét arany mécslábat. A hét csillag a hét eklézsia angyala és a hét mécsláb a hét eklézsia." (Jel. l:17-20)

Ezek a szavak világosan mutatják, hogy akit a látnok megpillantott, Jézus volt. Én vagyok az Első és Utolsó, halottá váltam, de íme korszakokról korsza­kokra élek! Tehát nem angyal szólt hozzá hanem az, aki az első és utolsó volt, de aztán halottá lett. Ebben a szóban „halottá lett”, benne van az emberré létel, a betlehemi jászol, a szülőktől való félreismertetés, a halállal eljegyző keresztség, a síróknak, szegényeknek, betegeknek fárasztó keresése, a bűnösök terhének hordozása, a gyűlölet, mellyel a világ a szeretetet üldözi, az egyedül maradás, megtagadtatás, a fogság, megveretés és megfeszíttetés. Ez a szó, halottá váltam, János elé felidézi azokat az órákat, mikor ott állt a kereszt alatt és szívére a ret­tentő bánat súlya nehezült. Aztán a feltámadás boldog felszabadulása. S most itt áll előtte, elérhetetlen dicsőségben, erőben és fenségben. Földön fekve, aléltan is lát és tud. Tudja, hogy az a fenséges alak megindul, lehajol hozzá és megérinti öt. Szemében a régi nyájasság és szelídség. S amikor megérinti, fölemelkedik. Legalább szellemben visszanyeri rugékonyságát; sőt sokkal több életet, erőt és könnyűséget, mint amilyet földi életében élvezni szokott. Szellemben megerősödve hozzáemelkedik az ég lényeihez és nemsokára úgy beszél velük, mint hozzájuk tartozó. Az a fenséges és mégis oly nyájas szent alak magához emelte őt, a férget. A föld és annak lehetőségei elmaradnak tőle; új képességek és lehetőségek tárulnak fel. Többé nem számol emberek erejével, földi hatal­makkal. A halálos ájulás lefoszlik róla, amikor ezeket a szavakat hallja: Nálam vannak a halálnak és a sírnak kulcsai!

Mint ahogy egykor Ézsaiás próféta ocsúdott fel a kétségbeesésből, hogy meghallja az isteni parancsot: Kit küldjék el? És feleljen: Itt vagyok én, küldj el engem. Úgy kelt fel János is, hogy a prófétai megbízást meghallgassa: írd meg hát, amiket láttál, amik vannak, s amiknek ezek utána kell történniök! (Vő. Ézs. 6, 1-9) Ez a megbízás pedig minden idők legnagyobb prófétai megbízása volt. Ézsaiás csak egy néphez kapott küldetést, bár ez a nép az akkori idő válasz­tott népe volt; de János megbízása egyetemes. Ézsaiás csak Isten kerub-di­csőségét látta, s az egyik „élő” érintette ajkát az oltár tüzével, de János magát az elsőt és az utolsót látta és az saját kezével érintette meg, azzal a kézzel, melyet szögek fúrtak egyszer által. Ézsaiás csak a megkeményítés szolgálatában állott, mert újtestámentomi látással is ótestámentomi próféta volt, és a nép, amelyhez Isten küldötte, szívét az igazság elől mindjobban elzárta; de Jánosnak azt kellett megírni, amit látott; az pedig a világ Megváltója volt, aki halottá lett; Jánosnak azt kellett megírnia, amik vannak, tehát a hét mécsláb, a hét gyülekezet történetét; Jánosnak azt kellett megírnia, amik ezek után lesznek, tehát a történet kibomlását, a csodálatos jövőt, melyet az egész emberiségre az hoz el, akinek jobbjában ott van a hét csillag. Ézsaiás az előkészület prófétája volt, János a beteljesülésé. János próféciája tehát közelebbről három tárgyat ölel fel: 1.) arról beszél, aki a hét csillagot a kezében tartja, s aki a hét csillag titka; 2.) a hét mécs­lábról, melyek a hét ázsiai gyülekezeten keresztül az egész egyházat jelképezik, mint a hét Szellem Isten szent Szellemét és 3.) arról, hogy a hét gyülekezetben elrejtett isteni titok, a hét csillag titka, mit fog ebből a gyülekezetből, és ezzel a gyülekezettel a bűnben tespedő világból kihozni. Adva van tehát egy összeadás: Jézus és az egyház, és keresendő az eredmény. Jézust most látta az apostol, de a jelenések során még többször elénk lép majd, mint Bárány a Trónon, mint arató, mint bíró, mint világító szövetnek. Az egyházat a II. és III. fejezetben állítja elénk, s később a világ történelmébe állítja be, hogy aztán elragadtatásának tanúi legyünk, s végül lássuk az égből új mennyei államként (város gyanánt) és Istennek eljegyzett menyasszonyaként alászállani.

De mi a hét csillag? A megfejtést maga a látnok, vagy a látnokot tanító angyal adja, ki a jeleket fejti; a hét csillag a hét gyülekezet angyala. Ez a magyarázat azonban sok tapogatózó és egymásnak ellentmondó magyarázatot hívott ki, melyek közül kettőt említek: 1.) hét égi angyalról van szó, kiket az Úr a gyülekezetek irányításával és gondviselésével megbízott; 2.) a hét gyülekezet papjáról, vagy pásztoráról szól, kik a gyülekezeteket kormányozzák és Isten előtt képviselik. Az első magyarázat ellenében azt vethetjük, hogy a II. és III. fejezetekben foglalt üzenetekben több esetben a gyülekezet angyalát oly módon vonja kérdőre az Úr, ahogy csak bűnös földi embert lehet felelőssé tenni, s nem engedelmes szent angyalokat. A második magyarázatot az dönti meg, hogy János korában a gyülekezetek élén csak ritkán állott egy nagyobb tekintélyű apostol; a gyülekezetek kormányzata több ember, vének, vagy presbiterek kezében volt, s így az Úr nem vonhatott egy embert számadásra a gyülekezet dolgaiért. Ha Bibliát akarunk magyarázni, akkor nem szabad későbbi állapotokat a bibliai korba visszavetítenünk, mert a Biblia nem arra való, hogy későbbi fejleményeket a Bibliával igazoljunk, hanem arra, hogy azokat a Biblia tükrében megítéljük. A helyes értelmezéshez csak az apokaliptikus magyarázatmód segít el. A csillag apokaliptikus kép, melyet az apokaliptikus beszéd törvényei szerint kell értelmeznünk. A Bibliában a csillag többször jelent embereket, éspedig uralkodókat és tanítókat. József álmában a csillagok az apát, anyát és testvéreket a világ jövendő uraiként látjuk megjelenni, de köztük a legnagyobb József csil­laga lesz. Ézsaiás Babilon elbizakodott királyát alázuhanó csillagnak nevezi (14,12). Dániel ezt mondja: Az értelmesek fénylenek majd, mint az égnek fényessége, s akik sokakat az igazságra visznek, mint a csillagok örökkön-örökké (12,3). A szellemvilágban a tanítók, az igazságra vezérlők kormányoz­nak, nem a tudatlanok és nem az erőszakosak; tehát kormányzó és tanító szellemi szinten egyet jelent. Az ég csillagai világítanak és azáltal kormányozzák is a földi életet, mely hozzájuk, a fény és sötétség változásához igazodik. A gyülekezet élete is a benne lévő fényhez, a tanítás igazságához igazodik. Tehát a gyülekezetek csillagai azok, akik a gyülekezetet igazságra vezérlik, az isteni világosság letéteményesei függetlenül attól, hogy az emberek hogyan becsülik és értékelik őket, mert hiszen az igazság a bűnös embernek nem kell. Az a tanító, aki a benne lévő világosságot elfojtja és hazugságot hirdet, mint Bálám akarta tenni, lezuhan, mint Babilon királya. Az apokaliptikus nyelvek szokása a lények bizonyos fajtáját egy képben, vagy számszimbolikai számban egyesíteni; így a világban működő életet közvetítő angyalokat négy kerubban látja együtt, noha számuk bizonyára igen nagy; a szeleket négy szélben egyesíti, noha irányuk, ter­mészetük számolhatatlanul sok; a választott népet Zakariásnál egy főpapban, Józsuában látja megszemélyesítve, s Izrael prófétáit két olajfában, Haggeusban és Zakariásban. Itt is az egy csillagban a gyülekezetekbe Istentől küldött (ezért angyali követ) tanítókat, az isteni világosság és igazság letéteményeseit egyesítve, mint egyetlen fényforrást kell látnunk, kik annyiban égiek, hogy az ég fénye lakik bennük; annyiban ellenben földiek, hogy ők is bűnös, tévedő emberek, kik hűtlenek lehetnek, világosságukat elrejthetik, vagy elveszíthetik, s akkor az a veszély fenyegeti őket, hogy az Úr végképp elolthatja őket.

Hogy pedig apokaliptikus képekkel, álomképekkel van dolgunk, mutatják az olyan részletek, hogy az Úr hét csillagot tart jobbjában, mégis megérinti Jánost, szájából kard jön ki stb., szóval ellentmondó és a valóságos élettel össze nem egyeztethető vonások, melyek azonban folyton változó és csak jelképül szolgáló álomképnek tökéletesek.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos

Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.

Saját példányból lejegyezve: 37–55. oldal.