A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 16. Rész

Ötödik látomás: Az antikrisztusi birodalom ítélete

A hét csészét tartó angyal

„Megint más, nagy, csodálatos jelképet látta az égben: hét angyalt, kiknél a hét utolsó csapás volt, mert ezekkel ért el végéhez az Isten indulata.” (Jel. 15,1)

A hetedik trombitaszóra diadal és hálakiáltások szálltak fel a trónhoz. Ezekre az ég azzal felelt, hogy a szövetségládát láthatóvá tette; villámlások, szózatok, mennydörgések, rengés és nagy kőeső keletkeztek. Nem a kegyelem, hanem a törvény fordult az ember felé: Isten ítélni készült. Mielőtt az ítéletet festette volna az ítélet angyala, bemutatta Jánosnak az utolsó események szereplőit: a napba öltözött asszonyt, a sárkányt, a fenevadat és a hamis prófétát; bemutatta azt a küzdelmet, amelyet a napba öltözött asszony ellen a sárkány és a fenevad és a hamis próféta indítottak, amint sorjában a cselekvés színpadára léptek. Amit tettek, a Sátán műhelyben készült, ki akkor szenvedte legnagyobb kudarcát és akkor hozakodott elő legnagyobb alkotásával. Legnagyobb kudarca az volt, hogy az égben elveszítette a játszmát, hazugságát leleplezte az égbe ragadott férfi magzat tanúságtétele. Legnagyobb alkotása megtestesülése volt az Antikrisztusban és sikeres munkája a hamis próféta által. Megfélemlítéssel, hazugsággal sikerült az egész emberiséget megszerveznie és a napba öltözött asszony földön élő ivadékát az életből kizárnia. Az eget elveszítette, a föld az övé volt, de nem maradhatott az övé. Krisztus eljönni készült, a szabadítást hozva magával. Az ég ujjongott már, tudva, hogy Krisztus győzni fog s amit a földön az istentelenség alkotott, leomlásra ítéltetett.

Mielőtt azonban Krisztus megjelenhetnék s ítéletet tehetne, még egyszer figyelmeztetést kell kapnia a földnek, hogy Isten hatalmáról és a Sátán gyöngeségéről meggyőződjék, s a mindenható Istennek dicsőséget adjon. Az ember makacs ellenállásának meg kell törnie, a bűnösnek térdre kényszerülnie. Ezt a célt szolgálja egy újabb csapássorozat, mely az Isten ellen lázadó emberiségre zúdul. Az első csapássorozatot a szabadjára eresztett emberi szenvedélyek okozták, a második csapássorozatot a szabadon eresztett tisztátalan szellemvilág hozta az emberiségre. A harmadik, most következő csapássorozatot mennyei áldozócsészékből, melyeket a mennyi oltár tüzével töltöttek meg, közvetlenül a tiszta angyalok fogják az emberiségre önteni. Ezek a csapások lesznek Isten haragvó indulatának bora, amelytől részegen tántorogni fog, aki belőle iszik. Aki még a csapások után sem fog látni, az nem is akar látni, azzal nincs többé mit csinálni. Ezek a csapások teljesen ki fogják mutatni a sátán tehetetlenségét és ezzel együtt nagyképűségét és hazugságát. Ez a tehetetlenség, nagyképűség és hazugság közvetlenül a sárkány földi alteregójára, a fenevadra bizonyul rá, de közvetve a sátánra is következtetést enged. Azért is ezek után több bizonyításra nem lesz szükség, ezekkel a csapásokkal befejeztetik Isten indulata, vagyis az az ítélet, amelyet Isten haragvó indulata gyakorol az ellenálló emberiségen.

A hét csészét tartó angyalt János együtt pillantotta meg. Felséges és megdöbbentő alakok voltak! Amit János látott, nem maga a szellemi valóság volt, hanem annak csak a testi világba átvetített jelképe. Álomképek. Földi alakokba öltöztetett szellemvilág. De az anyagon átviláglik a szellem. Az arcokra kiül a belső nyugalom, biztonság, erő, rettenthetetlen elszántság és mégis a nemes, tiszta szellemvilág leleplezhetetlen jóindulata. Ítélet angyalai, de nem a kárörvendő, irgalmatlan ítéleté.

Az üvegtenger bizonyságtétele

„Láttam! Úgy tetszett, mintha tűzzel kevert üvegtenger lett volna előtte. Láttam azokat, akik győztek a fenevadon, annak képmásán, nevének számán. Ott álltak az üvegtengernél, és Isten citerái voltak náluk. 3 Mózesnek, Isten rabszolgájának dalát és a Bárány dalát énekelték: „Nagyok és csodálatosak a te tetteid Urunk, Isten, mindeneken Uralkodó. Utaid igazságosak és igazak, ó nemzetek királya. 4 Ki ne félne téged Utunk, és ki ne dicsőítené neved?! Mert egyedül vagy olyan, amilyent a törvény kíván. Mert közeledbe jönnek majd az összes népek, és leborulnak előtted, hiszen a te igazságos útjaid láthatókká lettek.” (Jel. 15,2-4)

Már a 4,6-ban láttuk, hogy Isten trónja előtt kristályszerű üvegtenger terül el. A tenger embersokaságot jelképez, az átlátszó üvegtenger, megtisztult, átlátszó emberek sokaságát. Ezek azok, akik asszonyokkal nem mocskolták be magukat, mert szüzek; akik a Bárányt bárhová követik, ahová megy... kiknek szájában hazugság nem találtatott, feddhetetlenek. Náluk nincs olyan rejtett dolog, amelyet egyszer a tetőkről kell majd kikiáltani. Titkolt vétkeiket megvallották és mindenestül a világosságra mentek. Ezét olyanok, mint az üvegtenger, melyet Isten szeretetének tüze melegít fel, ragyog tele. Nem hideg, érzéketlen szentek, áttüzesedtek a szeretettől, amely bűneikből kivonta, szennyüktől tisztára mosta, félelmeiktől megszabadította őket. Csordultig tele vannak az Isten iránt való hálával. Ezért olyanok, mint a tűzzel elegyített üvegtenger.

Ez az égi üvegtenger állandóan szaporodik azokból, akik futásukat elvégezvén, a nemes harcot megharcolván a mennyei templomba megérkeztek. Az utolsó napokban másként fogják fogalmazni ezeket a feltételeket: akik a fenevadon, annak szobrán és nevének számán győznek. Azokkal fog megnövekedni az égi tenger, akiket nem téveszt meg a fenevad nagyhangú beszéde, sem dicsekedése, sem gyalázkodásai, akiket nem riaszt el Krisztus hűségétől semmi ijesztgetése. Azokkal fog növekedni az üvegtenger, akik érdekből, könnyebbség keresésből nem fognak a fenevad szobra előtt leborulni, nem fogják Isten helyett az embert magasztalni. Azokkal fog növekedni az üvegtenger, akik a 666 helyett a 7-hez ragaszkodnak, a földi munka után Isten nyugodalmát keresik, Máriaként Jézus lábaihoz ülnek, s a testi eledelért a szellemi örök kenyeret oda nem adják. Mindezek győzvén, halálig kitartván, megjelennek az égi üvegtenger partján, s abba leszállni belekeveredni készülnek éppen, amikor János megpillantja őket. Az elszenvedett üldözések és nélkülözések miatt nem panasszal, hanem hálával és örömmel jöttek a nagy nyomorúságból, s ennek az örömnek és hálának jeléül, ahogy az álomkép mutatja, mely a belső külsőbe vetíti, citerát tartanak kezükben. Ez a citera persze a látomás alkotórésze. Hogy a szellemvilágban mivel állítják elő az ottani zenei hangokat, amelyeknek a mi földi zenénk csak halvány mása lehet, azt persze nem tudjuk. János révületében földi képekben látta a szellemi világ dolgait. János azt a zenét hallotta, amelyet haldoklók hallanak sokszor, mielőtt a mennyei boldogságba átmennének. S ahogy a haldoklók, vagy olykor környezetük is bebizonyítja, ez a mennyei zene minden földi képzetet messze felülmúl szépségében.

Az üvegtengernél álló Mózesnek, az Isten rabszolgájának és Báránynak énekét éneklik majd. Vajon a törvény és a kegyelem ellentétét személyesítik meg Mózes és a Bárány? Aligha! Párhuzamosan sem állhatnak egymással, mert Mózest, a rabszolgát nem állíthatjuk Isten fia mellé. Mózes Jézus típusaként sem szerepelhet, mert igen egyoldalú és halvány az a kép, amely Mózesről Jézusban rajzolódik. De itt nem is a két személyről van szó, hanem Mózes és a Bárány énekéről. Az ének pedig hálaadás, tehát Mózessel kapcsolatban is, meg a Báránnyal kapcsolatban is a hála tárgyát kell keresnünk. Ez a közös hálaadási tárgy pedig a szabadítás. Mózesben is, Jézusban is szabadítót küldött Isten a zsidó népnek, illetve az emberiségnek. Az Egyiptomból való szabadítás oly mélyen íródott be a zsidó nép lelkébe, hogy ma negyedfél ezer év után, még mindig legnagyobb ünnepükül ünneplik a pászkát. S mégis ez a szabadítás csak árnyképe volt annak a szabadításnak, amelyet a Bárány által szerzett az Isten, nem a Fáraó hatalmából, hanem a Sátán és a bűn rabszolgaságából. A Bárány eddigi szabadítása azonban nem teljes. A földi Fáraó a legborzalmasabb kényúr az Antikrisztus még elnyomják és el fogják nyomni Isten népét a földön. De amikor legkínzóbb lesz a szenvedés, a Bárány megjelenik, hogy népét kiszabadítsa. Akkor Mózes éneke mellett teljessé lesz az az ének is, amely a Bárány szabadítását dicsőíti. Az üvegtengernél éneklők azonban elérkezettnek látják erre az időt, s Istent röviden majdnem ugyanazokkal a szavakkal magasztalják, amelyet Mózes énekében találunk.

Isten felséges (nagy) és megdöbbentő (csodálatos) tetteket vitt véghez Mózes idejébe is, az utolsó napokban is; csapásaival is, amelyekkel a Fáraót és népét verte és az Antikrisztust verni fogja az istentelenekkel együtt, de szabadításával is, amellyel a régidőben a zsidókat, a végidőben választottait a veszedelemből kivonja. Ezekben a tettekben Isten csakugyan úrnak, mindenek felett való Istennek és a természet minden erejét, a történelem minden fonalát kezében tartónak bizonyul. Azért ő úr, Isten és mindent tartó. (A mindenható fordítás nem elégséges.) Hogy jehovai tettei felségesek és megdöbbentők, a lélekre hatalmas benyomást keltők, ez alanyi szempontból tett megfigyelés. Nyomon követi ezt a megállapítást egy tárgyi szempontból alkotott „ítélet”. „Igazságosak és igazak utaid, óh, nemzetek királya”. A tettek állandó irányát útnak nevezzük. Mondhatjuk, hogy tetteinkkel, utat határozunk meg; de még inkább mondhatjuk, hogy rajtunk kívül a szabad elhatározással bíró lények világában utak vannak, amelyeken e lények járnak, úgyhogy legtöbbször tetteinkkel a már kijárt, megszokott utakat követjük. Ha valakinek, akkor Istennek tettei jellegzetes és következetes utakat követnek. Isten utakat csinál a szellemek világában, melyek rá jellemzőek. A Sátánnál kevés önállóságot látunk, ő inkább utánoz vagy tagad, de útját mindig Isten útja szabja meg, annak függvénye az. A teremtésben joga van, azaz minden teremtménynek érvényesülési szabadsága van a többi sérelme nélkül. Isten úgy szabta meg minden teremtményének pályáját, mint az égitestekét; egyik sem keresztezi a másikat. Istennek útjai igazságosak, méltányosak, senkinek jogos szabadságát nem érintők és csak a jogtalankodóknak ellenállók. Isten még a Sátán is cselekedni hagyja, míg útjainak jogtalansága világosan bizonyítva nincs. Isten útjai igazak is, azaz senkit sem csal meg velük. Cselekvése őszinteségét tükrözi. Tettei nem képzelt álomvilágból valók, hanem a való világból. Aki Isten cselekvését figyeli, az a jövő felől nem téved el és váratlanul nem fogja érni az ítélet. A nemzeteknek is kijelöli a maguk külön útját és ezen az úton nem kell más nemzet érdekeibe és jogaiba beleütköznie, hacsak azt le nem akarja igázni, zsarnoki módon ki nem akarja használni. Isten a nemzetek királya s a nemzeteknek tőle kellene tanulniok az utakat, amelyeken járniok kell, ha boldogok és hasznosak akarnak lenni.

Ez az utakat megszabó Isten úgy is, mint Úr, úgy is, mint ítélő Bíró mindenek fölött, s egyedülálló, s ezért szent. Hozzá igazodik minden, de ő kívül van a mindenségen, s ő nem igazodhatik senkihez sem, mert ő mindennek szabályt ad, de őt nem szabályozhatja senki. Azért őt senkivel összehasonlítani és senkinek mértékével mérni nem lehet, őt feltétlen tisztelet és hódolat illeti meg; ennyiben szent ő. Rajta kívül más szentekről is beszél a Szentírás, akik magukat neki szentelik, azok is szentek. De ezeknek ő adja, a hozzá való viszonyuk adja a szentséget, úgyhogy szentségük nem eredeti, hanem viszonylagos szentség, ezért mondjuk, hogy ő egyedül szent. Mindenki más csak őáltala s őreá nézve lehet szentté. Azért az a természetes, hogy minden teremtménye félje és dicsőítse őt, s ha ezt némely teremtményei nem tennék, a Sátántól félrevezetve most, el fog jönni az idő, amikor minden nemzet és minden egyes ember félni fogja őt és kénytelen lesz neki dicsőséget adni. Mert a nemzetek mind el fognak jönni és leborulnak előtte. A nemzeteknek ez a jobb belátásra térése akkor következik be, amikor Isten kinyilvánítja majd, hogy mindenben igazságosan járt el és mindent igazságosan akar megoldani. A görög „dikaiema” szó igazságos cselekvést és igazságos igényt jelent, s mindkettő áll Istenre, minden, amit tett vagy tenni fog, igazságos és senkitől sem kíván mást, mint ami igazságos.

Ez ének szavaiban több a tanító elem, mint az érzelmi; több a jogi megállapítás, mint a képzelet. De ez így természetes a mennyben, ahol a valóság elől nem kell a képzelet világába menekülnie annak, aki boldog akar lenni. Ott Isten körül minden valóságos és mégis minden szép és boldogító. Jogot, tudományt azért érzünk száraznak, mert távol vannak a valóság világától, nem valóságosak azért nem is üdítenek. S még egy ok van a jogi megállapításokra. Isten kemény csapásokkal sújtja az ellenálló világot. Az égiek jól látják, hogy e kemény csapások az igazságosságnak megfelelnek. Ha a gonoszokat és a gonoszt Isten félre nem rakja, nem lesz a földön sem igazságosság, sem békesség, sem boldogság. Ezért méltányosak, s így igazságosnak kell mondani Isten csapásait, amelyekkel a föld megrontóit sújtja és igazságosak lesznek ítéletei, amelyekkel a végleg ellenállókat a földről el fogja távolítani. Isten nyilvánvalókká tette igazságos tetteit és igazságos igényeit.

A hét csészét tartó angyal fölszerelése

„Ezek után láttam! A mennyben kinyílt a bizonyságtétel sátorának temploma, 6 S előjött a templomból az a hét angyal, akiknél a hét csapás volt. Tiszta, fénylő gyolcsba öltözve jöttek, mellüket aranyöv övezte. 7 A négy élőlény közül az egyik a hét angyalnak hét csészét adott, melyek az örök korok korain át élő Isten indulatával voltak megtöltve. 8 Az Isten dicsősége és hatalma azonban füsttel töltötte meg a templomot, úgyhogy senki addig be nem léphetett a templomba, ameddig a hét angyal hét csapása végéhez nem érkezik.”
„A templomból hangos szózatot hallottam, mely ezt mondta a hét angyalnak: menjetek el, és öntsétek az Isten indulatának hét csészéjét a földre!” (Jel. 15,5-8, 16,1)

Az apostol mindig újabb szellemtöltést kap, s minden szellemtöltés új látásra képesíti. Isten lelkének mélységéből gomolyognak föl a különböző képek, melyeket Isten látott, Isten tervezett és Isten akart közölni hű szolgájával, hogy az utolsó napokban ne érjék őket váratlanul az események. Az a tény, hogy előre megmondották s ők előre várták őket, biztosítani fogja őket arról, hogy amit az isteni látás utánuk ígért, az is éppen olyan valóságos, mint a csapások nehéz terhe. Isten jár előttünk, ez lesz akkor a szenvedők tudatában. Az „ezek után” kifejezés mindarra vonatkozik, ami a sátán műhelyében készült. Azután, hogy a Sátán hiába leskelődött a napba öltözött asszony magzata után; azután, hogy alávettetett a mennyből, s itt nagy dühvel fordult az egyház ellen; azután, hogy megszülte fiát, a fenevadat, s a fenevad megkezdte istenkáromlását; azután, hogy a hamis próféta elkezdte szervezni a fenevad undorító kultuszát és az abban részt nem vevőknek üldözését; mindezek után megnyílt a égi templom és felelt a kihívásra. Az ég felelete a hét csésze csapása volt.

A bizonyságtétel sátora nem az ember bizonyságtételének, hanem az Isten bizonyságtételének, kijelentésének helye volt. Az a sátor, amelyben Mózes Isten bizonyságtételét hallgatta, árnyképe volt annak a mennyei templomnak, amelyből a villámlások, szózatok és mennydörgések szállnak ki. A mennydörgésként hangzó, villámló szózatok Isten mostani bizonyságtételei. A sátor temploma, vagy hajója alatt a hajlékot, vagyis a szent helyet és a szentek szentjét magában foglaló fedett épületet kell értenünk, szemben az udvarral, amelyről tudjuk, hogy a földön van és a most tárgyalt időre a pogányoknak adatott által. Ebbe a templomba oszlopként való behelyezésre kaptak ígéretet a filadelfiai gyülekezet győzelmes tagjai. A templom tehát szellemi épület, amelynek tartó oszlopai élőlények, azaz szolgálatuk adja azt az árnyékot, oltalmat, amelyet a sivatagban felállított sátor oszlopaira helyezett terítők árnyképszerűen nyújtottak a sátorban időzőknek. Ilyen oltalmat nyújtó, védő szolgálatot fejtenek ki ama felséges angyalok is, akiknek a hét csapást tartalmazó csésze adatott kezére. Azért támadnak, hogy védelmezzenek. Az Istentől öröktől fogva meghatározott pillanatban előjönnek a sátorból, hogy a támadó istentelenségnek feleltet adjanak.

Öltözékük papi ruha volt. A szent sátor papjainak nemcsak az volt a feladatuk, hogy a bűnöst képviseljék áldozatokkal Istennél; hanem az is, hogy Istent képviseljék a törvény s ítélet hirdetésével az embereknél. Ezek a szent angyalpapok, kik közül az egyik a parázzsal telt füstölő serpenyő tartalmát a földre ürítette s annak következtében indult el a hét trombitás angyal is, hogy a megkötözött tisztátalan szellemeket trombitaszavukkal előhívják tömlöcükből, s ezzel az emberiséget hét csapással sújtsák. Most maguk a tündöklő fehér ruhájú angyalpapok fogják a csapásokat csészéjükből a földre tölteni. Ragyogó fehér gyolcs, azaz a szentség nélkül Isten látásra be nem mehet. A ragyogó fehér tiszta gyolcs a szentek igazságos tettei. Amit ezek az angyalok tenni fognak, ragyogó fehér tiszta igazságosság. A föld kegyetlenséggel fogja vádolni Istent, de a földről mártírok véres teste, elhaló sóhajtása tesz tanúságot a csapásoktól sújtandó istentelenek ellen. Az Isten kérlelhetetlen szentsége és igazságossága rávetődik ezekre az angyalokra, s a tiszta ragyogó fehér gyolcsba öltözteti őket. Királyi méltóságuk jele, a mellüket körülövező aranyöv, mely alól méltóságteljesen omlanak alá a főpapi ruha redői, királyi nyugalommal és felséggel mérsékli lépteiket és tetteiket. Nem sietnek, várni tudnak, de a kellő időben cselekszenek. Az ég méltósága jelenik meg bennük. Lenn a földön demagógok szédítik az állhatatlan népet, a fenevad káromlása hányja ég felé a sarat, mely a káromlóra hull vissza, len a földön idétlen, hazug lárma áhítat nélkül próbál a hazugságból áhítatot, istentiszteletet csinálni, lenn a földön véres zűrzavar, az igazaknak kegyetlen üldözése, lenn a földön ezer és ezer Ábel vére kiált bosszúért az égre, s itt fönn az égben méltóságteljes csönd, az üvöltő istentelenek tudta nélkül csendben nyílik meg a bizonyságtétel temploma, nesztelen lének ki a templomból Isten papjai, kezük még üres, de nemsokára aranycsészéket kapnak, telve Isten bizonyságtételével, amellyel Isten fog felelni a fenevad káromlására s a hamis próféta istentiszteletére. Váratlanul, villámcsapásként hallja meg majd a föld a kihívott Isten bizonyságtételét.

Ekkor a négy élőlény közül az egyik arany csészéket adott a hét angyalnak. A keruboknak ezt a szerepét már 14,18-ban láttuk: egy másik agyal jött ki az oltárból, kinek hatalma van a tűzön, s ez erős hangon kiáltott annak, akinél az éles sarló volt: Nyújtsd ki az éles sarlót és szedd össze a föld szőlőjének fürtjeit. Az ítélet végrehajtásához az utasítást ott egy olyan angyal adta, kinek hatalma volt a tűzön, azaz szabadon rendelkezett vele, világos, hogy ha hatalma volt a tűzön, akkor nemcsak utasítást adott, hanem tüzet is, vagy megvonta tüzet. Akkor találgatásszerűleg mondottam, hogy ez a tűzön rendelkező angyal csakugyan kerub lehetett. Itt értesülünk, hogy a hét angyal csészéjét megtöltő angyal csakugyan kerub volt, s mivel megtöltötte, nem lehetett egyéb, mint harag tüze. Az Istenből jövő tűz éltet is, pusztít is, mint az életadó Krisztus lába olyan, mint izzó érc és szeme éget, mint tűzláng. Ez a tűz volt abban a füstölő serpenyőben is, amelynek a tartalmát a hét trombitaszó csapásában a földre töltötte ki egy angyal. Ezt a tüzet Isten indulatának nevezi mostani helyünk. A görög thümos, melyet indulattal és nem haraggal fordítok (a harag görögül: orgé), nemcsak ártó indulatot jelent, hanem általában indulatot, úgyhogy a szót néha a semleges kedély szóval is fordíthatjuk. Istennek is van lelki élete és lelke, s ebben a lélekben olyanféle indulatok is vannak, mint bennünk, hiszen a mi lelkünk az ő lelkének mintájára teremtetett. Isten lelkében is vannak mozgalmak mint harag, öröm, szánalom, féltő szeretet, bár mindezek nála a szeretet különös alakjai; vannak nála továbbá indulatfészkek is, mint hosszú-tűrés, kitartás, állhatatosság, csendesség, mint a mi lelkünkben, de ezek benne az isteni lélek derűjéből és egyensúlyából fakadnak, tehát szenvedést nem okoznak, mint sokszor nálunk. Egyik lélekből is átömölhetnek a kedélyhullámok, s így különösen Isten lelkéből ömölhetnek át angyalainak vagy emberteremtményeinek lelkébe. A kerub tehát Isten lelkének tartalmát, Isten indulatát közölte a hét angyallal, ezt az indulatot jelképezi a hét aranycsésze. Aranycsésze, mert ami Istentől jő, az királyi dicsőséget és fenséget visel magán, még ha harag is az. Isten haragudott, mikor a sárkány, a fenevad és a hamis próféta működését látta, haragja olyan nagy volt e háromnak és követőinek aljassága miatt, hogy semmiféle kérés be nem jutott hozzá, míg ez a harag ki nem elégült. Azért halljuk, hogy Isten cselekvő dicsőségéből és tettre készült hatalmából a kedélyállapotok olyan füstje támadt, amilyen minden más érzelmet és törekvést elhallgattatott a harag mellett, úgyhogy mindazokat, akik a templomban voltak, ez a harag szállta meg, s egyelőre más indulat, mint a harag indulata nem jutott szóhoz bennük. Még a viharban is, még a villámban is, még a mennydörgésben is megnyilvánul Isten dicsősége, ott van az a dühöngő tenger hullámaiban, ott a sivatag élettelenségében és észak hatalmas hómezőinek halálos csendjében. Mindezekben a hatalmas alkotásokban Isten ereje és hatalma jelenik meg, akármilyen alakban jelenik is meg Isten ereje, az mindig szép, tehát mindig dicsőséges, mindig imádandó. Nemcsak kellemetlen, fojtó füst van, van édes fehér füst is, a tömjénnek füstje, s ilyen tiszta, koromtalan füsttel telt meg a templom. Nemcsak kellemetlen, fojtó harag van, hanem van nemes, felemelő, méltatlankodó, minden nemes kedélyt magával ragadó harag is és ennek szellemi füstje mindent betölt, ami templom és mindenkit, aki Isten templomának lakója. Ez a harag nem elmúló, pillanatnyi, szeszélyes indulat kirobbanás, hanem örök isteni tulajdonság, mely soha a méltatlannal, az aljassal össze nem békülhet és addig ég, amíg minden szentségtelent ki nem égetett. Ez az isteni harag néha, mint e pillanatban is nagyobb lángot vet, mégis örök egyforma és változatlan isteni kedélyből származik, a korszakról korszakra örökkön élő Isten indulatából.

Az a hang, mely erősen, hangosan, mint a mennydörgés, mint csattanó vízeséshang szólott a hét angyalhoz és őket cselekvésre szólította fel, látnivalóan újra kerub hangja volt, mint a 14,18-ban. A kerubok Isten imádásának tovavivői, közlői. Miután Isten indulatát elbeszéléssel közölték a hét angyallal, most ezzel a haraggal telten küldik el őket, fölhatalmazva arra, hogy a harag értelmében cselekedjenek.

A négy első csésze tartalma

„Elment az első: kiöntötte csészéjét a földre, s gonosz és rossz fekély támadt azokon az embereken, akik a fenevad bélyegét viselték, és képe előtt leborultak. 3 A második a tengerre töltötte ki csészéjét, és abból olyan vér támadt, mintha halotté volna, úgyhogy a tengerben lévő összes élőlények meghaltak. 4 A harmadik a folyókra és a vizek forrásaira töltötte csészéjét, és azok véré váltak. 5 Hallottam a vizek angyalát szólni: „Igazságos vagy te, ki vagy és voltál, Te törvényszerű, hogy ezeket az ítéleteket hoztad. 6 Mert szentek és próféták vérét ontották ki, és most vért adtál inniok. Megérdemelték.” 7 Hallottam, hogy megszólalt az oltár: „Uram, mindeneken uralkodó Isten. Csakugyan igazak és igazságosak ítéleteid!” 8 A negyedik a napra töltötte ki csészéjét, s elrendelték neki, hogy tűzzel perzselje az embereket. Nagy hőség perzselte az embereket, úgyhogy káromolni kezdték az Isten nevét, akinek fennhatósága volt ezeken a csapásokon és nem tértek más felismerésre, hogy dicsőséget adjanak neki.” (Jel. 16,2-8)

Láttuk már az első két csapássorozatban, hogy az első négy csapás mindig a fizikai világot éri, míg a hátralévő három a szellemi világ részéről a lelki világot, bár hatásuk a testi világra sem marad el. Az utolsó csapássorozat első tagja az első csésze tartalma, a fenevad híveit éri. Bizonyára olyan fertőzéssel járó betegség lesz a itt említett gonosz és ártalmas kelés, amelyből kimaradnak azok, akiket a 666 törvényével a mindennapos érintkezésből kizártak. Korábban ismeretlen, bár kisebb jelentőségű bőrbajok az utóbbi időben nálunk is feltűntek. Azonban nem feladatom, hogy a feltűnés élettani módját kutassam, majd jelentkezik ez a maga idejében. A vérbaj és társai is csak bizonyos néposztályoknál jelentkeznek, annál, amely a házasságot nem tekinti a nemi érintkezés áthághatatlan határának. A fenevad kultuszába bevont emberiség együvé tartozásának oly jeleit fogja viselni, hogy e jelek által elkülönül azoktól, akik e kultusztól idegenkedni fognak. A fenevad szobrának imádása valószínűleg olyan kicsapongásokkal lesz összekötve, amelyek megkönnyítik majd a veszedelmes baj terjedését. A Bárány követői mentesek maradnak a bajtól, minek Isten oltalmán kívül a természetes oka is meglesz.

A második csésze tartalma egyezik a második trombitaszó csapásával, csak a pusztulás mértéke lesz összehasonlíthatatlanul nagyobb, mert itt, ameddig a csapás terjed, a tengerben minden élőlény megfog halni, annyira fokozódik a csapás mértéke! Ha Isten cselekszik, akkor eredményesebb, mint mikor ember, vagy ördög rombol. De egyezik a csapás a második pecsét csapásával is, mert akkor is vér fog omlani, tengernyi vér, ha nem is a tenger lesz vérré. A vér különben nem lesz igazi vér, hanem csak hasonló színűvé változik a tengervíz. A vér azért olyan kedvelt büntetési mód, mert ennek az emberiségnek egyik legnagyobb vétke a meggondolatlan vérontás lesz, vagy éppen a gonosz, kiszámított vérontás. Vétküket fogja Isten eléjük tartani, minden csapásokkal.

A harmadik csésze tartalma megint vér; ahogy az emberiség életében a vérontás fokozódik, úgy Isten is mindig többször tartja eléjük az intésnek ezt az eszközét. E csapásokban még érzékenyebben éri őket a büntetés, nincs nagyobb kín, mint a szomjúság kínja, ez a csapás éppen az ivóvizet teszi tönkre. Ha az Írás nem is mondja, hogy a Bárány követői sok olyan alkalommal fogják az isteni gondviselést tapasztalni, amikor a menekülés szinte lehetetlennek látszik, mind a második, mind a harmadik csésze csapásával kapcsolatban. Erre mutat a vizek angyalának szózata is, ki világosan mondja, hogy azok kapnak vért inni, akik a szentek és próféták vérét ontották; tehát nem a szentek és próféták. Méltók rá! Mondja tehát az, aki nem méltó reá, szabadul. Különben nem hangsúlyozná az angyal: igazságos vagy, Te, aki vagy és aki volták, hogy így ítélkeztél! Isten igazságos lesz és a vétkest fogja sújtani. Ugyanezt erősíti a megszólaló oltár, mely igaznak és igazságosnak mondja Isten ítéletét. Igazságosnak, amennyiben azt éri a büntetés, aki vétkezett. A vérontó kap vért inni és igazak, azaz valóságosak lesznek Isten ítéletei: nem szemfényvesztések, amelyek csak rémíteni akarnak. Az istentelen világ szétzúzhatatlan kőszikla ellen támad, melyen a lázadó szétzúzza magát. A fenevad bosszúja nem valóságos ártalom, mert akit a fenevad halálra zúz, az életre megy be, sorsa jobb lesz, mintha a fenevadat megtűrte volna országában. De Isten csapásai valóságosak lesznek, melyek valóban elveszik, amit elvesznek, valóban büntetnek, ahol büntetést érdemelnek.

A vizek angyala kifejezés egyedülálló a Bibliában. Első pillanatra pogány természet-istenítésre gondol az, aki a bibliai szellemi világ berendezését nem ösmeri. De aki tudja, hogy az angyalokat Isten a természet fenntartására és kormányzására éppen úgy felhasználja, mint a történelem irányítására, akinek eszébe jut, hogy a birodalomnak éppen úgy vannak angyalai, mint egyebeknek (Péter angyala), az csak örömmel hallhatja, hogy Isten angyalai a egész természet minden pontján őrt állanak, éspedig úgy állanak őrt, úgy vezetik a rájuk bízott természeti történést, hogy erkölcsi érzékük is van és az erkölcsi érzéktől vezettetik magukat, a földön végbemenő erkölcstelenség ellen föllázadnak. Ezeket az angyalokat még csak összekeverni sem lehet a pogányoktól elképzelt, kiköltött szellemekkel, mint pl. tündérekkel, erdei, mezei, vízi, stb. szellemekkel, amelyek az emberi világ mintájára alakultak, emberi jó és rossz tulajdonságokkal és nem függenek, legalább nem minden cselekvésükben függenek magasabb isteni hatalmaktól, a bibliai angyalok ellenben teremtmények, akik tejesen Istennek szolgái, tőle függenek, minden léptükben, s így tetteikben Isten terveit pillantjuk meg. Ez a bibliai szellemhit sokkal logikusabb, mint a hitetlenek anyagelvűsége, mely a természetet oktalan, gondolkodni nem tudó, vak természeti erők végtelen játékának nézi, s amellett nem őszintén, mert mindenki tudja és látja, hogy a természet nem oktalan esetlenségből áll elő, hanem felségesen megalkotott isteni tervből.

Mit értsünk azonban az oltár alatt, mely földön élettelen tárgy, megszólal és Isten mellett tesz tanúságot? Láttuk már, hogy a szent sátor élettelen alkotórészeinek az égben élő személyek felelnek meg, kiknek különböző feladatuk van odaát. A trónus élőlényekből, kerubokból áll, a sátor szőnyegeit tartó oszlopok győzelmes keresztyének, kik ideát is mások terhét hordozták, odaát is azt fogják tenni, az oltár az égben azokból áll, akiknek vére arra kiömlött; elsősorban Jézus az oltár, kinek vére a mennyei oltárt megszentelte; másodsorban mindazok hozzátartoznak az oltárhoz, akik Jézus véres engesztelő áldozatára italáldozatként kitöltettek, mint Pál. Ezen a helyen az oltár nem lehet Jézus tárgyasítója, annál inkább a vértanúké, akiket az ötödik pecsét csapásában a mennyei oltár lábához öntve találunk. Ők azok, akik a földön, égben állandóan tettek és tesznek Isten mellett, s most is bizonyítják, hogy Isten ítéletei igazak és igazságosak. Amennyiben érezték az Antikrisztus uralmának igazságtalanságát, annyira igazat kell adniuk Isten ítéletének, mely ezt az igazságtalanságot megfenyítette. Amennyiben hazugoknak találták a hamis próféta törvényszékeinek ítéletét, annyira őszinték, igazak voltak nekik Isten vádjai. Amennyire húsukba vágtak az üldözések, annyira édes valóság volt Isten felmentő ítélete, a bocsánat, mely elfedte bűneiket. Az oltár hangjában ők szólaltak meg és tették le újra azt a bizonyságot, amely a sárkányt letaszította az égből. S mely bizonyságtételükért a mennyei templomba kerültek.

A negyedik csésze tartalma a fizikai napba került, s annak erejét nem elvette, mint a negyedik trombitaszó csapása, hanem felfokozta, amennyire csak Isten angyala képes, nem a sötétség angyala. De ez a felfokozás nem az áldást növelte, hanem az átkot. A nap tűző erejével perzselte az embereket, s azok kínlódtak a rettentő forróságban. Akkor azonban már annyira megkeményítette őket az Antikrisztus jól megszervezett kultusza, hogy egy pillanatra sem jutott eszükbe bűnbánattal fordulni az ég megbántott Istene felé. Most már annak az istennek szolgáltak, aki alant van; elhitték, hogy a menny Istene kegyetlen, hogy az alsó isten, akit eddig rágalmaztak a keresztyének, az emberiség igazi jóakarója. A propaganda kimutatta, hogy íme most is a menny Istene küldötte a hőséget, a fekélyt, a vért, ami igaz is volt. Arra nem mutatott rá a propaganda, hogy a sötétség istenének, s a fenevad istenének nem volt hatalma elfordítani a csapásokat. A hamis próféta minden hűhója ellenére ott ültek a csapások az emberek nyakán, s mást nem tudtak tenni, mint átkozódni. Isten keze rájuk nehezedett; a tőlük választott istenek nem tudtak segíteni; s ők mégsem adtak dicsőséget annak az Istennek, aki erejét megmutatta rajtuk. Ez a megátalkodottság tetőfoka volt.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 235–244. oldal.