A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 13. Rész

Harmadik látomás: a Sátán műhelyében

Folytatás

A felhőbe és szivárványba öltözött angyal

„Újra láttam! Egy másik erős angyal szállt le az égből, ki felhőbe öltözött, szivárvány volt a fején, arca olyan volt, mint a nap, lába, mint tűzoszlop. 2 A kezében nyitott könyvecskék tartott, jobb lábát a tengerre vetette, a balt a földre, azután hangos szóval kiáltott, mint mikor az oroszlán bőg. 3 Mikor kiáltott, elmondta a hét mennydörgés a maga szózatát. 4 Mialatt a hét mennydörgés szólt, Íráshoz készültem, de ilyen szózatot hallottam a mennyből: „Tégy pecsétet arra, amit a hét mennydörgés mondott, és ne írd le!” 5 Ekkor az angyal, akit a tengeren és a földön állva láttam, felemelte a jobb kezét az égre, 6 és megesküdött arra, aki az örök korok korain át él, aki a mennyet és a benne lévőket, a földet és benne lévőket, a tengert és a benne lévőket teremtette, hogy időt nem mérnek többé, 7 hanem a hetedik angyal kürtölésének napjaiban, mikor az kürtölni fog, végbe megy az Isten titka, úgy, ahogy azt rabszolgáinak, a prófétáknak örömüzenetként adta.” (Jel. 10,1-7)


Mielőtt az Antikrisztus megjelenése miatt a harmadik jaj elhangzanék, megjelenik a földön az Ég követe, s figyelmezteti a földön lakókat arra, hogy Isten rövidre szabta azoknak idejét, akik a földet istentelenségükkel és gonoszságukkal megrontják. Hogy az angyal jobb lábát a tengerre és bal lábát a földre veti, az azt jelenti, hogy mindkettőt jogos birtokának tekinti, s a jogos birtoklás alapjáról hirdeti a rábízottakat. Különben szólhatott volna az égből is, mint más hírhozók. Az angyalnak ebből a helyzetéből, s megjelenésének pompájából arra lehet következtetnünk, hogy nagyon előkelő angyalfejedelem volt, akárcsak Gábriel, ki Dánielnek, és Máriának az üzenetet hozta; vagy Mihály, az Isten népének fejedelme. Mint Istentől rendelt fejedelem birtokába vehette az Isten jogos tulajdonát. Ez a tulajdon a tenger volt és a föld. Már láttuk, hogy az apokalipszis képes nyelvén ez a két név mit jelent. Jel 17,15 szerint a vizek népeket, tömegeket, nemzeteket és nyelveket jelentenek, tehát a tengert, mert ezeknél a vizeknél ül a parázna, az emberiséget mostani kialakulásában (népek) esetleges halmazában (tömegek) mégis származási (nemzetek) és műveltségi különbségeiben (nyelvek) ábrázolja. A tenger a népek zűrzavaros tömege, át nem látszó, belsejében titkokat rejtő, kiszámíthatatlan, ingatag és szeszélyes. Ezzel szemben a lába alatt biztos talajt képező föld az emberiséget a maga megbízható, kiszámítható, szilárd alakjában, tehát állami s jogi rendezettségében jelzi. Mikor tehát az angyal fél lábát a tengerre és fél lábát a földre vetette, az emberiséget mindkét szempontból tulajdonának jegyezte mind a népet magát, mind annak jogi, állami berendezéseit. Hogy jobb lábát vetette a tengerre, az azt jelenti, hogy az emberiségnek erre az oldalára helyezi a nagyobb súlyt. Az utolsó eseményeket a nép ismeretlen fiai, addig ismeretlen jellemek és törekvések fogják irányítani. A tengernek ez a szerepe ugyanaz, mint Nabukodonozor látomásában a cserép szerepe, a tenger szilárd szárazfölddel; a cserép a nem törékeny szilárd vassal áll szemben. A tengernek ez az első helyre állítása tehát az utolsó idők politikai megbízhatatlanságára utal.

A világbirodalom e kétféle elemből való összetételével szemben, mely bizonytalanságot árul el, az angyal szilárdan áll a két lábával, mindkét elemet biztosan fogja össze. De nem csak szilárdan áll, hanem egész lénye föld feletti fenséget fejez ki, fényt is, homályt is. Napként ragyogó arca szentséget és dicsőséget jelez, de a fejét körítő szivárvány az Ég nyájasságáról beszél, mint egyszer Noé idejében. Ennek a dicső lénynek gondolatai jóságosak, reményt hozók. Ám amit hoz, ellentétben van azzal, amit a földön talál, azért lénye tűzként égeti azt, amire rááll; lába két tűzoszlop. Krisztus fenségébe öltözött, őt képviseli a dicső követ. Alakja, vonásai azt a benyomást fejezik ki, amelyet szellemi lénye a prófétára tesz. Hogy a szellemi világban milyen a megjelenése, azt ezek a vonások nem árulják el. Ezt a titokzatosságot fejezi ki az, hogy felhőbe öltözötten jelenik meg. A világ homályosan valami tudomást fog venni jelenlétéről, ha másképp nem, azon a hatáson keresztül, amelyet az egyházra, az akkori prófétákon keresztül fog gyakorolni. A felhő, amelybe öltözött, azt jelenti, hogy valamit rejteget az Ég, ami közeledik. Dánieltől tudjuk, hogy amikor a világ birodalmát Isten átveszi, az Ég felhőiben valami emberfia méne, illetőleg viteték az Öregkorúhoz, s Isten ennek az emberfiának adta az uralkodást (Jel. 7,13-14). Tudjuk, hogy amikor a mennybe szálló Jézus eltűnt a tanítványok szeme elől, felhő takarta el; továbbá, hogy mikor visszajő, felhőben jön el. Ez az angyal a felhő mögött, amelybe öltözködik, az örökkévalóságot, a szellemi eget sejteti, a visszatérő Jézus közelségét hirdeti. A felhő már itt van, s a felhőben rejtve ott van az Úr; ha a felhő eloszlik előle, láthatóvá válik, akit a gyülekezet epedve vár. E szent titok ígéretét hozza az angyal. Ám ez a dicső, napként világító, mégis nyájas szivárványként békét ígérő titok már most a szentség tüzével égeti azt, amit érint.

Amikor ez a felhő takarta szent titok megszólal, kiáltása olyan, mint amikor az erdő éjszakáját az oroszlán félelmetes bőgése kettéhasítja; hideg borzalom tölt el mindenkit, aki hallja. De még mielőtt az angyal szavát hallanók, hét mennydörgés szólal meg, azaz az égi trón hét megnyilatkozása. János le akarja írni a hét mennydörgés szavát, de eltiltják tőle, s arra kap parancsot, hogy pecsételje le a hét mennydörgés beszédét. Hogy mennyi időre szól a lepecsételés, de valószínűleg addig, amíg el nem jő a beteljesedés ideje, akkor váratlanul fog az emberiségre törni. A mennydörgés tartalma csak ítélet lehet. Ilyen félelmetes mennydörgések zavarhatták fel a régi világ nyugalmát, amikor az özönvíz rátört a világra. Majd az idők végén is özön borítja el a földet, a földön történő ocsmányságok miatt fellázadó égi harag özöne. Az, amit az angyal esküvel megerősítve szól, úgy hangzik a mennydörgés után, mint ahogy a szivárvány ígérete tűnt fel az özönvíz után. Ezért említi a kijelentés a szivárványt névelővel; a szivárvány; a már Noé idejéből jól ismert jelentőségű jelvényre céloz. Amit tehát az angyal mond, kiegészítés a hét mennydörgés szavához. Harmadik kijelentést képez a nyitott könyvecske tartalma, amelyet az angyal kezében tart; de erről a tekercsről később újra hallunk majd.

Éppen, mert az apostol azt a parancsot kapta, hogy pecsételje le a hét mennydörgés tartalmát, hiába kutatunk azután, hogy mit mondtak a mennydörgő szózatok. Az sem világos, hogy kinek szóltak a mennydörgések; utasítások voltak-e a végrehajtó angyaloknak, vagy figyelmeztetések a földön élő istenteleneknek. Miután azonban az angyal csatlakozó szava a mostani világkorszak befejezésének időpontjáról szól, valószínű, hogy a mennydörgések e befejezés módjáról tájékoztattak, illetőleg adtak utasítást, arról az ítéletről, amely akkor az istentelen világot érni fogja. Esetleg egy újtestamentumi analógia utasít el e kérdésben: Jézus halála előtt, amikor a jeruzsálemi zsidók gyülekezete nehezedett szerető szívére, pogány hellének keresték és akartak vele beszélni. Egy sugár volt ez abból a dicsőségből, amely majd a hozzá özönlő nemzetek hódolatából rája fog halmozódni. S ekkor egy, a jövő reménységét megcsillantó isten szózat hangzott Jézushoz, amelyet a (környezete mennydörgésnek hallott): „megdicsőítettem és újra megdicsőítem” (Ján. 12,28). Lehetséges, hogy ugyanilyen isteni biztatást fog kapni az utolsó napok gyülekezete is; azt azonban a pogányok, a pogányságba visszahanyatló nemzetek szorongatják. Az ostromlott gyülekezettel Isten közölni fogja azt az ítéletet, amellyel nevét az ellene támadó pogányokon meg fogja dicsőíteni. Isten szavát akkor is mennydörgésnek fogják hallani azok, akik az ítélet terhét fogják majd viselni. Máskor is előfordult, hogy Isten a jövőt bizalmasaival közölte, de a többiek elől elzárta. Péter hiába akarja megtudni János végét, amikor kérdezte: „Uram, mi lesz ezzel?” (Ján. 21,21)
Dániel is ezt kérdi, amikor a folyóvíz felett álló angyal megesküszik, hogy ideig, időkig és félidőkig tart a szent nép erejének rontása: „Uram, mi lesz ezeknek a vége?” De ezt a választ kapja: „Eredj el Dániel, mert be vannak zárva és pecsételve e beszédek a vég idejéig. Megtisztulnak, megfehérednek és megpróbáltatnak sokan, az istentelenek pedig istentelenül cselekszenek és az istentelenek közül senki sem érti, bár az értelmesek értik...” (Dániel 12,6-10). Dánielnek a még hátralévő időt 1290 napban állapítják meg. Ugyanerről lehet itt is szó, csakhogy itt nem 1290 napot említ határidőül az angyal, hanem bejelenti, hogy az idő nem telik tovább, mert a befejezés már itt van. Arról azonban, hogy miként vetnek véget a szent nép rontásának és a szent nép megrontóival mi történik, hallgat Dánielnél a kijelentés. János meghallja ugyan efelől a hét mennydörgés szavát, de amikor le akarja írni, eltiltják tőle. A hét mennydörgés tartalma tehát a szent nép megrontóinak sorsa. Nem valószínű, hogy a hét mennydörgés hét egymás után következő újabb és a hét csésze csapásához csatlakozó csapás sorozatot jelent be, inkább valószínű, hogy a mennydörgések egyszerre, sorozatszerűen, vagy inkább gyors egymásutánban szólaltak meg és hétszeres erővel, hétszeres nyomatékkal az utolsó eseményt jelentették be.

A lepecsételés célja nem a hitelesítés, hanem a lezárás. Amit Isten lepecsételtetett, azt idő előtt bontogatni veszedelmes és Isten büntetését kihívó vakmerőség. Így pecsételte le Isten a túlvilági titkokat és súlyos ítéletet von magára az, aki azokba engedély nélkül betolakodik és ehhez tisztátalan kijelentéseket hallgat meg, a spiritizmushoz folyamodik. Isten lepecsételte Jézus visszatérésének idejét és eltévelyedik az, aki mégis hozzáfog, hogy kiszámítsa. Azért mi is megelégedünk azzal, hogy Isten elhatározta már, hogy mi történjék népének megrontóival és ezt a sorsot Istenre hagyjuk.

Az angyal esküje nem akkor történt, amikor János azt hallotta, mert előre ragadtatott az Úrnak napjára és előre hallotta, ami majd történni fog. Tehát az angyal akkor fog megesküdni, amikor majd a hét mennydörgés az utolsó napokban megszólal. Akkor a gyülekezet elől nem lesz lepecsételve a hét mennydörgés tartalma, ami az istentelen világnak rémült lesz, az nekik szabadulás híre, Isten erejének bizonysága, a reménység hajnali fénye lesz.

A gyülekezetnek ezt a bizonyosságot az angyal esküje teszi még szilárdabbá. Hogy az angyal kezét ahhoz emelte föl, aki örökké él és aki a világot teremtette, azt bizonyítja, hogy az angyal nem Jézus maga, hanem csak alája rendelt teremtmény. Mégis a legkiválóbb teremtmények egyike. Maga az angyal szó is elég volna, de amikor a tiszta angyal Isten jelenlétében Istenre hivatkozva állítja, amit mond, akkor az úgy hangzik, mintha maga az örökkévaló és mindeneket teremtő Isten szólana. Az az Isten, aki az időt és a teret egyaránt kezében tartja, mert végigéli mind a korszakokat, ő hordozza ezeket a korszakokat, ő hozza el egyiket a másik után, és mert a térnek minden helyét ő tölti be jelenlétével és kezének alkotásaival. Elképzelhetetlen az értelem, mely az egész örökkévalóságot és annak minden másodpercét és az egész végtelenséget és annak porszemét látja, felméri, beosztja, használja. Kezéből ki nem esik semmi, amit tervbe vett. Másodpercnyi és milliméternyi pontossággal valósítja meg. Amit az ő nevében és rája hivatkozva jelent ki a dicső angyal, annak a kijelölt időpontban mindenestől meg kell valósulnia. Ég, föld, tenger és minden teremtés, ami benne van, tanúi lesznek ennek a megvalósulásnak és megtelnek annak dicsőségével, életerejével és örömével. Mert ez az esemény az eskü szavai szerint az egész teremtést átfogó jelentőségű lesz.

Az angyal esküjének azt a mondatát, hogy „idő tovább nem lesz” némelyek úgy magyarázzák, hogy megszűnik az idő és következik az időtlen örökkévalóság, amelyben napokat, esztendőket és századokat nem fognak számítani. Ennek a gondolatnak azonban semmi helye abban az összefüggésben, amelybe beállítják; mert itt nem az idő természetéről elmélkedik a kijelentés, hanem egy bekövetkező eseményig eltelő időtartamról (kronos). De azért is helytelen ez az értelmezés, mert a Biblia szellemével ellenkezik. Az a nézet, hogy az örökkévalóságban nem mérnek időt, pogány bölcsesség, amelynek semmi alapja és értelme nincs. Platon aionnak nevezi az időtlen időt, amelyben napok, hónapok és évek nincsenek, az eszményi időt, az örökkévalóság idejét, amely ideák világához tartozik. Mint sok más képzelgést, ezt is átvették a keresztyén hittudósok a pogányoktól és csináltak belőle mély keresztyén bölcsességet. A Biblia az örökkévalóságot a korszakok korszakainak nevezi, tehát korszakokra osztja be, s ha korszakokat megkülönböztet benne, akkor természetesen éveket, hónapokat, napokat és órákat is meg kell benne különböztetni. Kant szerint az idő az események egymás utáni rendje, s mivel események az örökkévalóságban is lesznek, magától értetődik, hogy időszámítás is lesz a túlvilágon. Az angyal tehát nem esküdött meg arra, hogy Platon értelmében az időtlen idő következik s hogy többé napok, évek, századok nem lesznek.

Másra esküdött az angyal és amire esküdött, az sokkal egyszerűbb, de sokkal vigasztalóbb is! Arra esküdött meg, hogy nem lesz tovább kronosz, az időtartam, azaz nem telik tovább az idő, hanem további időtelés nélkül a 7. angyal trombitálásának idejében, mint ezt Pál is megjövendölte (1 Kor. 15,52) befejeződik az Isten titka. A Szentírás Istennek többféle titkáról beszél. Ilyen titok: Isten országa titka vagy titkai, Máté 13,11, Luk. 8,10, az Isten uralkodásának megvalósulását illeti és szélesebb körű, mint az egyház titka; Izrael titka, Róm 11,25. Izrael elvetésének, megkeményedésének és visszafogadásának rejtett okait tartalmazza: több más titok a keresztyén élet tartalmával foglalkozik és az Istennel való titkos kapcsolatra vonatkozik; így a hit titka, 1 Tim. 3,9, a kegyesség titka, 1 Tim. 3,16, a keresztyén életet átható erő és szellem titka, 1 Kor. 2,1-5, a bölcsesség titka, 1 Kor. 2,7, feltámadás titka 1 Kor. 15,51, ezek a titkok a keresztyén ember számára láthatatlan összeköttetéseit illetik, s ugyanerre a kapcsolatra vonatkozik a hét csillag titka, Jel. 1,20, bizonyos titkok a tisztátalan szellemvilággal való kapcsolattal függenek össze; így a törvénytelenség titka, 2 Tessz. 2,7, s Babilon titka Jel. 17,5. Mivel azonban az egyház történelmi fejlődéséről van szó, Istennek főleg egy titka jöhet számításba, s ez az egyház titka, mely először Pál apostolnak jelentetett ki, aztán központi tárgyává lett az újtestamentumi levélirodalomnak és a jelenések könyvének, mely ugyan szintén a levél alakját öltötte fel. Az egyház titka kifejezést egy szűkebb, és egy tágabb értelemben vehetjük. Szűkebb értelemben arra a látásra vonatkozik, amelyet Pál kapott először az újtestamentumi írók közül; ebben az értelemben kibomlott titokká lett az az Istennek sokáig elrejtett szándéka, hogy a ki nem választott nemzetek fiai közül népet hív ki magának, mely egyenlő jogú félként lép be abba az isteni közösségbe, amely Jézusig csak Izrael népe számára nyílt meg (Róm. 16,25, Ef. 3,3, 4,9, 6,19, Kol. 1,26-27, 2,2). Tágabb értelemben az egyháznak Istennel való titkos összeköttetése képezi az egyház titkát (Ef. 5,32) s az Istennel való életközösség titkai a megelőző jegyzetben; továbbá Isten titkos terve az egyházzal, melyhez hozzá kell számítanunk a nemzetek tejes számának elhívását, e szám mértékét és az elhívottaknak a Krisztussal való egyesülésre leendő felkészítését (Róm. 11,25). Erről a belső, titkos kapcsolatról szó Jézus, mikor a rejtett mannát, s a titkos szavazásnál használt fehér kövecskét és a szavazásra használt cserépre írt nevet említi, melyet senki nem ismer, csak aki kapja (Jel. 2,17). Az egyház tágabb értelemben vett titkáról van itt szó; az egyháznak a Krisztussal való egyesülésre való felkészítéséről, mely két részből áll, egyrészt a teljes szám elhívásáról, másrészt az első feltámadásra (exanastasis) való megérésről (Fil. 3,11-12, 2 Tim. 4,7-8, 2 Kor. 11,2). Amikor Isten ezt a kettős célt gyülekezetével eléri, akkor az egyház titka be lesz végezve (véghezvíve, megvalósítva); az egyház alkalmas lesz arra, hogy Jézus oldalán Isten trónjára ülve az ezeréves uralkodásban részt vegyen. Mikor a felhőbe öltözött angyal megjelenik, az egyház készen lesz arra, hogy kiállja az utolsó próbát, az antikrisztusi uralkodás kísértését, hogy az Antikrisztusnak ellenállván és annak száma és bélyege magára vevését megtagadván Krisztushoz való hűségében halálig megmaradjon. Mivel azonban az egyház titkának megvalósulásával együtt az Isten uralkodásának (annak megvalósulásának) feltétele is betöltetik, s mivel az egyház titkának befejezése egyúttal a sötétség titkának megoldását is magával hozza, miután a kettő egymással összefügg, világos, hogy legtágabb értelemben az összes isteni titkok korszaka, az addig rejtett dolgokat a házak tetejéről fogják hirdetni s eljön a nappal, amelyben nem kell semmit sem rejtegetnünk. Ezzel tehát mindaz betelik, amit a szent próféták valaha hirdettek és valaha, és különösen az utolsó nehéz időben, amikor a egyházban a prófétai ajándék ismét felújul, hirdetni fognak.

A megevett könyv

„Ekkor az a hang, melyet a mennyből hallottam, ismét szólt hozzám, és ezt mondta: „Eredj, vedd el azt a nyitott könyvecskét, amely a tengeren és földön álló angyal kezében van.” 9 Odamentem az angyalhoz, és megmondtam neki, hogy adja ide a könyvecskét. Az azt mondta nekem: „Fogd és edd meg!” A gyomrodban keserű lesz, a szádban azonban édes, mint a méz. 10 Elvettem az angyal kezéből a könyvecskét, és megettem, A számban édes volt, mint a méz, de mikor megettem, keserűvé lett a gyomrom. 11 „Ismét prófétálnod kell – szóltak hozzám – népek, nemzetek, nyelvek és sok király felől!”
„Ekkor egy mérővesszőhöz hasonló nádszálat adtak nekem, és ezt mondták: „Kelj fel és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és azokat, akik abban leborulnak! 2 De a templom külső udvarát hagyd ki, ne mérd meg, mert az a nemzeteknek adatott, akik a szent várost negyvenkét hónapon át tapodni fogják!” (Jel. 10,8- 11,2)

Az előbbi jelenetnek közvetlen folytatása, szoros tartozéka ez a most szemlélt. Három kijelentésről értesültünk: egyet a hét mennydörgés tette; de az égből egy hang szólt alá, amely eltiltotta annak leírását. A másik kijelentést a megjelenő hatalmas angyal tette, megesküdvén az örökkévalóra és mindennek teremtőjére, hogy minden további időtöltés nélkül befejeztetik az Isten titka. A harmadik kijelentés abban a nyitott könyvecskében volt foglalva, amelyet a felséges angyal kezében tartott. Erről a harmadik kijelentésről hallunk most.

Ismét az a mennyei hang szól, amely előbb a hét mennydörgés szózatának leírását eltiltotta, most az ellenkező parancsot adja ki: a látnok ne csak olvassa el a kis tekercs tartalmát, hanem egye is meg, mely képes beszéd alatt nyilván a tekercs tartalmával való elő érintkezést, azaz a tekercs jövendölésének átélését kell értenünk. Mert más egy dologgal elméletileg foglalkozni és más azáltal is élni! De mi ennek a tekercsnek a tartalma? Miután a kijelentés hangsúlyozza, hogy a tekercs nyitott volt, nyilván közölni is akarja annak tartalmát, a tartalom pedig nyilván az, amit a kijelentés a közvetlenül következő szakaszokban, népek, nemzetek, nyelvek és királyok felől közöl. Mert csakugyan erről van szó a könyv következő fejezeteiben. Egyik oldalon áll a származás és míveltség (nyelv) szerint eltérő népek, a másik oldalon királyok, akiknek hatalmukat egy mindnyájuknál hatalmasabb királynak adták oda s népeiket is annak szolgálatába viszik: az Antikrisztusnak. Mivel pedig ez a kijelentés egyik kisebb része, azért nevezi az apostol a nyitott tekercset könyvecskének.

Hogy ezt a népek, nemzetek, nyelvek, királyok felől szóló kijelentést a tengeren és a földön álló angyal hozza, az összefüggött a tengerrel, földdel, amelyeken áll, mert a tenger a népeket jelenti s a szárazföld a királyoktól felállított kormányrendszereket, amelyek a népet féken tartják és a földön az életet biztossá teszik. Mert arra rendelte a hatóságokat, hogy gonosztevőknek félelmére legyenek. A Sátán azonban az elvetett szellemi konkollyal megmérgezte a népeket, s a királyokat megtöltötte hatalomvággyal, versengéssel, hogy az ő hatalomvágyó, versengő terveinek segítői legyenek. Az égi angyal most a leggonoszabb éjszaka estjén ráveti lábát a tengerre és szárazra, és ezzel lefoglalja azt magának. Kezében hozza Isten ítéletét a tenger és a föld felől, a népek és a királyok felől. Az angyal ezzel a tekerccsel és arról az elfoglalt őrhelyről akar küzdeni az elkövetkező fejlemények ellen.

Hogy a látnoknak magának kell a tekercsért az angyalhoz menni és azt tőle elkérni, azt jelenti, hogy az embernek keresni kell a jövőbelátás lehetőségét; de ott keresnie, ahol Isten akarata szerint megtalálja; a tiszta isteni kijelentésben. Meg kell ösmernie az utolsó dolgokat, hogy elkészüljön rájuk. Meg kell barátkoznia avval, hogy sötétségen át jutunk ki a világosságba; hogy „sok nyomorúságon át kell az Isten királyságába bemenni”. Látni a jövendölésben, hogy a sötétségből Isten hogy hozza ki a világosságot, hogy fordítja örömre a szenvedést, hogy a gonoszt látszólagos győzelme pillanatában fosztja meg a már kezében hitt sikertől: mindezt édes dolog! De átmenni a bánat sötétségén, szenvedni a gonosz erőszakot, győzni látni a földön a gonoszt; ez keserű. Ezért elméletileg foglalkozni a jövendővel, szájban forgatni azt; édes, átélni a nagy nyomorúságot; ez keserű! A látnoknak át kell mennie a keserűn is, mert az angyal vezetése alatt, mintegy előre átélte a jövőt, ahogy láttuk, hogy sírva fakadt, amikor senki sem találtatott méltónak a lepecsételt tekercs felnyitására.

Az, aki többre volt kész, mint kíváncsiságból a jövőbe nézni, aki az egyház sorsát úgy szívén viselte, hogy annak előre látott eseményeiben benne élt, volt alkalmas arra, hogy az egyház legnehezebb korszakáról, az antikrisztusi időről prófétáljon „Sok nép, nemzet, nyelv és király felől”. Valamikor egy nép tagja volt, annak sorsával összekötve, életének végén távol vetve szülőföldjétől, a pogányok egyik legnagyobb városába, Efézusban megtanulta idegen népek terhét magáévá tenni, aeolok, jonok, krétaiak, miziaiak, lídek, frígek gondjával törődni. Szíve megtanult lassankint az egész emberiségért verni. Aggastyánként el kellett szenvednie a császár önkényét. Mégsem szűnt meg szeretni! Valamit visszatükrözött abból a szeretetből, amely Isten szívét tölti meg a hűtlen emberiség iránt, s ezért vált alkalmassá arra, hogy népek, nemzetek, nyelvek és királyok felől jövendöljön. Magának kell a tekercsért az angyalhoz menni, s azt tőle elkérni. Mikor odament az angyalhoz és elkérvén tőle a könyvet, azt hallotta: „fogd és fald föl”. Csakugyan mohón nyúlt a könyvért, s falta annak tartalmát; forró vággyal szedte magába annak jövendölésit, s a megemésztésnek siető mohóságát jól mutatják a szenvedélyesen, drámai lüktetéssel egymás után pergő események, szózatok, amelyek a most következő fejezetben egymást váltják.

Hogy mennyire beolvasztották az apostol személyét az eseményekbe, megmutatja az a parancs, hogy a szellemi szeme előtt felépülő templomnak, a történeti egyháznak mérje meg egyes alkotórészeit, berendezéseit, lakóit, s ezzel a méréssel vegyen részt a mennyben trónoló Krisztus ítélő munkájában, mely megtart és elvet, azaz az elvetettet tűzön megégeti. Azt kívánja ez az isteni parancs, hogy a apostol, mialatt majd a látomásban leperegnek előtte a történelem eseményei, ítélje meg annak szereplőit, ítélje meg a szereplők tetteit, és járuljon hozzá az isteni ítélethez, mely a csapások angyalait elindítja. E csapások közül egyet külön megemlít az isteni parancs: „a pogányok negyvenkét hónapig tapodni fogják”. Ez a csapás az egyház külön-ítélete lesz. E csapások részben az egyházat, az egyház bizonyos tagjait is érintik.

A Zsidókhoz írott levél az ótestamentumi sátor és templom beosztásában és berendezéseiben, bútoraiban és a körülöttük kialakuló szertartásokban az újtestamentumi egyháznak felosztását, adományait és szolgálatát pillantotta meg. Bizonyára nem utólag ráfogott és ráerőszakolt képzelgés volt ez, hanem az Isten eredeti s örök gondolata, mely először képekben adta meg a világnak azt, amit később valóságban szándékozott megadni. Az egyházban is van egy szentek szentje, ahol embertől rejtett homályban Isten trónol s igazságosságának törvényét, kegyelmének fedőlapja takarja el. Most még a kegyelem hívogat; de ha egyszer késő lesz, a kegyelem többé nem takar, hanem az ítélet trónusaként fog előtűnni a szövetség ládája és benne a törvény. Az egyházban is van egy szentély, ahová csak azoknak van bejárata, akik papi lélekkel hordozzák felebarátaik vétkét és nyomorát, s e papi lelkek számára van ebben a szentélyben is világító isteni Szellem, kenyeret adó asztal és füstölőoltár, melynek füstje az imádságot az ég felé viszi. Akik földi vándorútjukat papi lélekkel járják, ebben a szentélyben élik vándorlásuk éveit. Végül az egyházban is van udvar, ahol az emberek az áldozatot szemlélik és ahol a megmosásra alkalmas ige vize található; ez azoknak a köre, akiknek az Ige és bűnbocsánat csak hirdettetik, de az belsejükbe nem hatol. Az Ige olyan hallgatói, kik bűnbocsánatot keresnek, de másokért élő papi életre nem jutnak, abban a veszedelemben vannak, hogy a történelem próbáját nem állják és amikor majd a visszatérő Krisztus megjelenik, itt hagyatnak, a lakodalmas házból kimaradnak. Erről az egyházra elkövetkező ítéletről beszél a 11. fejezet 1-2. verse: „mérd meg”, azaz vedd be az isteni leltárba az Isten templomát, az oltárt és a bent imádkozókat, de „meg ne mérd”, azaz az egyház szellemi foglalatába ne vedd be „a templom udvarát”! Papi lelkülethez nyilván azok jutnak, akik földi érdekeik feláldozásával keresztültörnek a krisztusi természet megkívánásáig, s ennek elnyeréséhez az égi árusoktól állandóan kapják a Szellem olaját és a Szellem erejével győzedelmeseké lesznek. Ők képezik az igazi egyházat, a mérővessző, amelyet a próféta a templom megmérésére kap, az egyháztagság égi mértéke, azaz eszmény, melyet Isten Krisztusban mutatott meg ennek a világnak. Az egyház szentélyében azok élnek, akikben Jézus Krisztus szent arca, azaz papi lelkülete kialakul. Ezeket fogadják be a mennyei állományba, a pogányok teljes számába, a többieket kívül hagyják. Akik önzőn csak maguknak használják a Bárány vérének erejét, hogy a kárhozat félelmétől megmeneküljenek, akik az igét csak hallgatják, de nem készek annak drága gyöngyéért mindenüket eladni, azok a nagy üldözések alatt és az antikrisztusi kényszer idején megalkusznak Isten ellenségeivel, mert önzésük, áldozatkészségük hiánya erre fogja őket csábítani. Ezek tehát a nagy szakadás idején az ítélet rostájából kiesnek majd. Ők azok, akik a templom udvarán állanak és a pogányoknak adatnak oda. A templom udvara tehát a világ és az Isten között középen álló, magát az Úr feltétlen követésére elhatározni nem tudó keresztyénséget jelképezi; az egyháznak azt a részét, amelyben van igehirdetés és értelmi bűnbocsánat, hit, de hiányzik a megszentelődés, mely nélkül senki sem láthatja meg az Urat (Zsid. 12,14). A Szellem világítása, ez élet kenyere s az eget elérő imádkozás bensőségek. Ezekkel szemben az egyházi életben igen sok külsőség van, amelyek jó, ha megvannak, de amelyek a keresztyén élet lényegéhez nem tartoznak; ilyenek a tanítás emberileg megszabott alakjai, a dogma, az istentisztelet külsőségei, az imádság, az éneklés, az igehirdetés szólamai, külső előadásainak módja, művésziessége, az istentisztelet rendje (liturgia), a templom-épület, az iskola, a különböző egyházi szervezetek, a papi jövedelem, az egyházi birtok stb. Ezek nem a szenthelyhez, hanem az udvarhoz tartoznak. Ezek is a pogányoknak fognak adatni: azok vissza fognak velök élni, a templom épületét, az iskolát, az egyházi vagyont, sőt a papságot maguknak vetik alá, az egyházi hivatalokat embereikkel töltik meg, amint erre Konstantin óta a világi hatalom jogot kapott; beleavatkoznak a liturgiába, az ágendás-könyv megszerkesztésébe, ellenőrzik a prédikációt, az énekes- és imakönyveket, a hivatalos tanítást stb. Szóval az egyház külsőségeire rányomják a világ bélyegét. Az igazi egyház, a győzedelmesek egyháza visszaszorul a pusztába, amint ez a francia hugenotta egyházzal történt. Csak bent lehet majd az igazi Istent imádni, kívül nem! Isten mindezt elnézi, hogy választottait megpróbálja és az istentelenség befolyása alól kivegye. A külsőségek az egyházon olyan részek, mint a élő testen a köröm, a haj stb, élettelenek és eltávolíthatók a test életének sérelme nélkül. Ilyenné lett Isten országa testén a korábbi szent város, Jeruzsálem, Izrael elvetése után. Ez értelemben a földi szent várost az egyház testi tartozékaival kell azonosítanunk, ezeket a földi tartozékokat 42 hónapig tapodni fogják a pogányok: a maguk istentelen céljaira használják fel s Isten céljaitól elvonják őket. Az udvar pogányoknak való odaadása s a szent város tapodása tehát ugyanazt jelenti: 1). az egyházhoz lazábban tartozók leválását, a győztesek kiválását, 2). az egyház földi elszegényedését, kifosztását, úgyhogy az egyháznak csak a belső marad meg: a Szent Szellem világító mécslába, az élet kenyerének asztala és a imádság füstölőoltára. És akkor, amikor a egyháznak csak a Szellem jelenléte, az Ige vigasztalása és az imádkozás marad meg, az egyház nem lesz szegényebb, mert a filadelfiai egyház nyitott ajtaját be nem csukhatják előtte. Az egyház szétválása és elszegényedése mégis keserű lesz, s már előre megkeseríti az apostol gyomrát. Íme sok nép, nemzet, nyelv és király felől új próféciát mond (Jézus) János: a keresztyén látszatnak róluk való lehullását, s az udvar éppen e nép és királyok! Az egyház tovább fejlődésére nem lesz káros, ha a nagy elszakadásban elveszti külsőségeit és azokat, akiknek világossága nem az élő Istenhez hanem ezekhez a külsőségekhez tapad. Ezt a nagy szakadást látta és jövendölte meg Pál apostol is a 2 Tessz. 2,3-ban. Pál szerint a nagy szakadást a törvénytelenség emberének, a veszedelem fiának, azaz az Antikrisztusnak lelepleződése, azaz az emberiségből való kitermelődése fogja követni. Ez azt jelenti, hogy a keresztyénség megtagadása és a pogányságba való visszatérés után a világ gyorsan fog romlani. A megrontó erőkkel azonban élesen fog szembeszállni a föld kísértéseitől megszabadított és az ál-tagjaitól megszabadított egyház bizonyságtétele. Erről szól a következő fejezet.

A két tanúbizonyság

„Két tanúbizonyságomnak azonban azt a megbízást fogom adni, hogy 1260 napon át zsákba öltözötten prófétáljanak. 4 Ők ama két olajfa, és az a két mécsesláb, kik a föld Ura előtt állnak. 5 Ha valaki ártani akar nekik, tűz jön ki a szájukból, és megemészti ellenségeiket. Ha valaki ártani akar nekik, így kell annak megöletnie. 6 Hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy prófétálásuk napjai alatt ne essék eső, és felhatalmazásuk szól a vizekre is, hogy véré változtassák azokat, és arra, hogy a földet akármilyen csapással annyiszor verjék meg, ahányszor akarják. 7 Ha azonban tanúságtételük végéhez ér, a feneketlen mélységből feljövő fenevad harcot indít ellenük, legyőzi és megöli őket. 8 Holttestük ott lesz ama nagy város piacán, melyet szellemileg Sodomának és Egyiptomnak hívnak, ahol Urunkat is megfeszítették. 9 A népekből, nyelvekből, törzsekből és nemzetekből oda sereglők három és fél napon át nézik holttestüket, és azt nem engedik sírba tenni. 10 A földön lakók örülnek és vigadnak miattuk, és ajándékokat küldenek egymásnak, mert ez a két próféta kínozta a földön lakókat. 11 Három és fél nap elmúltával azonban Istentől élet szelleme szállt beléjük, ők lábra álltak, és nagy félelem szállt azokra, akik szemlélték őket. 12 Ők pedig hangos szózatot hallottak az égből, mely ezt mondta nekik: „Jöjjetek fel ide!” S felhőben felmenetek az égbe, ellenségeik meg figyelték őket. 13 Ugyanabban az órában nagy rengés támadt, a város tizedrésze leomlott, s a rengésben hétezer emberi név megöletett, a többiek pedig a félelemtől betelten dicsőséget adtak a menny Istenének. 14 A második jaj tovament! Íme a harmadik jaj sietve jön!” (Jel. 11,3-14)

Az újra nagy erőre kapó pogánysággal s a keresztyén egyházat támadó erőkkel az utolsó időkben élesen fog szembefordulni az egyház bizonyságtétele. A bizonyságtevőket két tanúbizonyság szerepében mutatja be a kijelentés, kiket úgy mutat be, mint ismerteket, mert határozott névelővel említi őket. A pogányság növekvő ereje dacára Isten lehetőséget fog adni, hogy bizonyságtevő munkájukat elvégezzék. A kettős szám Zakariás prófétától ered, ki két olajfa képében jeleníti meg őket, amelyek termésüket az egyházat jelképező arany mécsláb tartályába csorgatják (Zak. 4). A két olajfa Isten kertjében nőtt s azt a két prófétát jelenti, akik a fogságból való visszatérés után a visszatérő népet, a királyi sarjat és a főpapot buzdították, Haggeust és Zakariást. Az ő munkájukból, az olajfa terméséből csurgott az a szellemolaj, mely a pogányoktól támadott és megfélemlített zsidóságot fenntartotta. Ahogy az akkor maroknyi zsidóság a környező rosszakaratú pogányság közepén, úgy áll majd az ellenséges pogány világban a bizonyságtevő keresztyénség. Az akkori próféták, akiket Isten majd az egyházból kihív és felszerel, fogják a szellem adta igével a bizonyságtevő egyházat bátorságban tartani s megvilágosítani. Az ő igehirdetésükön át fog újra az égi olaj a gyülekezetbe folyni; ez az olaj fog a gyülekezetben égni és a gyülekezeten keresztül a pogány éjszakában világítani. Valószínű tehát, hogy a kettős szám Zakariásból ered (ők ama két olajfa), és az idők végén következő beteljesüléskor nem ketten lesznek, hanem sokan, akik ugyanazt a felszerelést, ugyanazt a rendeltetést kapják Istentől. A kettős szám a teremtés jelképes száma is. Sajátos apokaliptikus látás szerint két tanúbizonyságban látja az utolsó napok próféta nemzedékét. Más oldalról az sincs kizárva, hogy Jeruzsálemben, a visszaálló zsidó nemzeti élet központjában két nevezetes próféta fog szólni; de ezek csak egy nagy próféta-sereg kimagasló képviselői lesznek; úgyhogy az ő fölkészültségük és rendeltetésük több-kevesebb mértékben prófétatársaik osztályrésze lesz.

Ezek a próféták a föld urával szemben (Zakariás szerint a föld ura ellenében) fognak állni. A föld ura tulajdonképpen Isten, de az embert is a föld urává tette, persze a tőle való függésben. Az ember Isten helyett a gonoszt tette meg urává, annak engedelmeskedett, varázslók, médiumok útján, annak befolyása alá jutott. A föld ura kifejezés valószínűleg szarkasztikusan a föld birtokló urát, tehát a világbirodalom fejét s azokat illeti, akik e látható fő mögött láthatatlanul állnak. Mivel ez is a Zakariástól vett idézet és a Zakariás korabeli állapotok a végidőre való travesztálása (átruházása), nem kell keresnünk, hogy a végidőbeli helyzet pontosan az lesz-e, amelyet Zakariás idejében találunk. Zakariás idejében a világbirodalom ura nem mindig volt barátságos Izraellel, az akkori választott néppel szemben, olykor Isten barátságos intézkedésekre indította, olykor Izrael környező ellenségeire hallgatott. E megbízhatatlan és legtöbbször sötét hatalommal szemben Izrael igazi és mindig megbízható támasza Izrael láthatatlan Istene volt, akinek Szelleme többet ért Izrael számára, mint minden hadsereg és földi erő. A világi hatalom, ha nem is mindig egy személyben csúcsosodik majd ki, a végidőben is ugyanaz a megbízhatatlan, változékony, sötét befolyásokra mindig hajló föld ura lesz, mint aki Zakariás korában volt. Minden végidőbeli próféta, aki azt a megbízatást kapja majd Istentől, hogy a föld urával szemben álljon, még ha olykor kedvezéseket kap is, alapjában mindig ellenséges világ talaján fog állani. A próféták nem mindig kapják azt a megbízást, hogy a föld uraival szemben álljanak; vannak próféták – s talán nagyobb számmal –, akik a gyülekezeten belül kapnak csak feladatot. Mózes, Illés, Keresztelő János voltak a föld urával szemben álló próféták típusai. Mózes a fáraóval, Illés Akhábbal, Keresztelő János Heródes Antipásszal szemben védte a láthatatlan Isten jogait. Ugyanezt az égi ellenállást képviselte, mint láttuk, a 10. fejezet felhőbe öltözött angyala, ki az utolsó idő próféciájának lényegét hozta magával a nyitott tekercsben. Ez az angyal nyilván az utolsó idők prófétáinak angyala (szelleme vö. Jel. 22,6) volt. A Jel. 22,6 eddig ismerős szövege a textusreceptusból való s így hangzik: a szent prófétáknak Istene; ezzel szemben a régebbi szövegek a próféták szellemeinek Istenéről beszélnek. Jánosnak is ilyen szellemet, angyalt adott Isten kísérőül és sugalmazóul. (Ezek a sajátságos megbízású próféták egészen különleges hatalommal, exousiaval ruháztatnak fel). Csak Keresztelő Jánosnak nem volt meg az az ellenállókat csapásokkal sújtó, sőt megsemmisítő hatalma, amelyet Mózes vagy Illés gyakorolt. Keresztelő János ugyan éppen úgy szemben állott a föld urával, mint Mózes, vagy Illés, de mivel a szelíd, magát bárányként áldozatul odavető Jézus előhírnöke volt, maga is a föld urának áldozata lett. A hatalommal visszatérő Jézus előtt megint a régi csodatevő s az ellenséget megfenyítő hatalommal lesznek felruházva a próféták, kik úgy fognak a föld visszatérő jogos ura előtt utat csinálni, mint Keresztelő János tette a Bárány előtt. Ezekben a prófétákban teljesedik be Jézusnak az az ígérete, hogy Keresztelő János még eljön s akkor mindeneket helyreállít majd, t.i. helyreállítja a világ és az egyház helyes viszonyát, amelyben az egyház Isten jogainak szószólójaként és harcosaként áll a világ uraival, majd a világ urával, az Antikrisztussal szemben. Az egyháznak ezen az állásfoglalásán fog átfordulni a régi világ az újba (vö. Jel. 12,10-11). A visszatérő Illés és Keresztelő János, vagy a hegyi megdicsőülésre gondolva, a visszatérő Mózes és Illés tehát, akikkel Jézus kimenetelét beszélte meg, nem személyesen jönnek el, hanem az utolsó napok prófétáinak szerepében és felkészültségében. Próféciájukban a tengert és a szárazföldet Isten jogos tulajdonának fogja bizonyítani, melyet a gonoszok csak bitorolnak, és mint egykor Énokh és Noé tették, a jövendő ítéletet fogják a föld urával szemben hirdetni. Próféciájukat hitelesíteni fogják azok a csodák, amelyekkel ellenségeiket eleinte leverik, míg a mélységből feljövő fenevadnak látszólag hatalmába nem jutnak; de csak látszólag azért, hogy utóbb annál világosabban kitűnjék Isten hatalma és a föld urainak tehetetlensége, amikor holttestük feltámad és az égbe száll. E csoda életükben elkövetett csodáiknál is sokkal mélyebb benyomást fog gyakorolni a világa is, mely ekkor még egyszer dicsőséget ád a menny Istenének (13.v.) és az egyházra is, melynek állásfoglalását a próféták állásfoglalása most már a közeli végig megszabta. E próféták mártírhalála után a próféták szerepét és állásfoglalását az egész világ veszi át.

A két próféta megbízatása tehát ideiglenes, mint olvassuk, 1260 nap 42 hónappal és 3 és fél évvel egyenlő (természetesen 360 napos zsidó éveket kell számítani). Nincs kizárva, hogy prófétálásuk körülbelül tényleg ennyi ideig fog tartani; mégis nem a szám mennyisége a fontos, hanem annak képes értelme. 3 és fél hétnek a fele, azé a számé, amely Isten e világban végzett munkáját jelzi mindig. 3 és fél tehát a félbemaradt munka jelképe; különösen az Antikrisztusé, aki nem lesz képes művét befejezni; ez esetben az Isten bizonyságtevőinek a munkásságát jellemzi. Ezeknek művét a gonosz szakítja félbe, de a földön maradó egyház a félbeszakított munkát be fogja fejezni s az Antikrisztus 3 és fél évvel együtt, mely alatt a bizonyságtétel sohasem fog elhallgatni, 7-re egészíti ki, azaz teljessé teszi. Hogy a bizonyságtevők idejét nem 3 és fél évnek, hanem 1260 napnak mondja a kijelentés, annak oka az a finom és gyöngéd látás, amely azt akarja érzékíteni, hogy a bizonyságtevők minden napját külön meg fogja nézni Isten és egyetlen napon sem fogják az Ég vezetését és oltalmát nélkülözni. A szent városnak 42 hónapig való tapodása egy gyorsabban eltűnő, de azért az isteni segítség tapasztalására elég kiadós korszakot jelöl. A 3 és fél évnyi időszak azt jelenti, hogy ez a legnehezebb idő a leggyorsabban el fog tűnni; száguldó viharként megy át az emberiségen, mint egy gyorsan eltűnő rossz álom.

Hogy Zakariás jóslatát, mely Zakariás korának is képe volt, a Jelenések könyve nemcsak két bizonyságtevőre vonatkoztatja, hanem az egész egyházra, annak bizonysága az a Zakariástól idegen értelmezés, hogy nemcsak a két olajfát, hanem a világító mécslábat is azonosítja a bizonyságtevőkkel, sőt éppen ezért a Zakariásnál egyes számban szereplő mécslábat a Jelenések könyve a próféták számának megfelelően kettőre emeli. Az utolsó időkben bizonyságtevők és a gyülekezet nem két, hanem egy fogalom lesz. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet csak bizonyságtevőkből fog állani; a többiek, a megalkuvók, az udvarral együtt a világ mellé állanak, mint Péter a megkísértések éjszakáján. Ha azonban Péter megtagadásával a hűtlenek előképe lett is, csak azért történt ez, hogy az Úrtól kapott kőszikla természetével, mely nem eredeti természete volt, megtérvén szilárdítsa testvéreit (Lk, 22,32) és saját tapasztalata alapján, alázatosan legeltetni és terelgetni tudja majd az egyház tévelygő juhait (Jn. 21,15-17). Ennek az alázatosságnak, az emberi természetet gyászoló szomorúságnak jelképe a tevebőr, amelyet Illés és Keresztelő János ruhájául választottak (Kir. 2. könyve 1,8, Mt. 3,4), s amely az utolsó napok tanúbizonyságait is jelölni fogja. Ez megint a múlt átruházása a jövőre; nem szó szerint értendő, hanem az utolsó idők prófétáinak önmegtagadó életmódjára, böjtjére céloz. Az az idő lesz ez, amelyről Jézus ezt mondta: „A lakodalmasok nem szomorkodhatnak addig, amíg a vőlegény velök van; napok jönnek majd, amikor a vőlegény elvétetik tőlük, akkor majd böjtölni fognak (Mt. 9,15).

Ilyen átruházás (travestio) az is, hogy a kijelentés angyala azokat a csodás ítéleteket helyezi a jövőbe, amelyek Illés és Mózes napjaiban történtek: szárazságot, tüzet, melyek Illés fegyverei voltak (1 Kir. 17,1; 2 Kir. 1,9-14); víznek vérré változtatását, amellyel Mózes próbálta meg a fáraót (2 Móz. 7,17 skk). Nem ez a fontos itt, hogy pontosan ezek a csapások következnek akkor is (hisz Mózes csapásai közül is csak az elsőt emeli ki a kijelentés); hanem azt adja tudtunkra a jövendőmondás, hogy az utolsó időben éppen úgy csodákkal próbálja megtörni majd Isten az ellenálló földi uralkodókat, mint Illés és Mózes napjaiban. Hiszen mondja is, hogy „hatalmuk van ara, hogy a földet bármiféle csapással megverjék, ahányszor csak akarják.” Lehet, hogy a felsorolt csapásokat is fogják alkalmazni. Bizonyos, hogy a rájuk támadó istentelenek és poroszlók sok esetben tapasztalni fogják, hogy van övéit védő és büntető Isten az égben. Ezt a figyelmeztetést különben a Jézust elfogó poroszlók is megkapták, mikor Jézus őket visszautasította, úgyhogy a földre estek (Jn. 18,6). Ha Isten mégis Jézus esetében is megengedte és az utolsó vértanúk esetében is meg fogja engedni, hogy az istentelenek a keresztyéneken akaratukat véghezvihessék, az mint láttuk, csak még nagyobb hatalmának megmutatása végett fog történni: Jézus föltámadott és az utolsó bizonyságtevők föl fognak támadni, sőt az egész bizonyságtevő gyülekezet el fog ragadtatni, úgyhogy egy napon az üldözők nem fogják megtalálni őket. Énokh esete fog megismétlődni. Amint azonban Énokh, ki Krisztus testének szintén tagja volt, előre elragadtatott s a többiek elragadtatását megelőzte (1 Móz. 5,24): úgy az utolsó napokban is lesznek olyanok, akik a többieket megelőzve feltámadnak és elragadtatnak, mint ez a két tanúbizonyság. Ezek az előzetes feltámadások (exanastasis) azonban nem olyan jutalmak, amelyeket előre, a többiek előtt kiérdemelnek, vagy hit által elnyerhetnek, mint Geog Steinberger s előtte Isten más komoly szolgái gondolták, hanem Isten országa bizonyságtételét kiegészítő, a kor szükségeihez alkalmazkodó isteni kivételek, amelyeket az égi bölcsesség s nem az emberi kívánság fog megszabni. Természetesen a többi csodát sem önkényesen, hanem az isteni Szellem útmutatása mellett fogják az utolsó bizonyságtevők alkalmazni. Ezek által a csodák által fogja Isten a lehetőséget megadni (a 3. vers szerint csak „megadni”), hogy tanúi 1260 napig prófétálhassanak; hogy istentelen hallgatóik minden ellenségeskedés mellett is, fogukat csikorgatva bár tűrni legyenek kénytelenek, hogy az őket vérig sértő, lelkiismeretüket állandóan izgalomban tartó igazságot szólják. Sokszor megpróbálnak majd ártani nekik, sőt megölni őket; de mindannyiszor isteni ítélet fogja érni őket, mint az Illést elfogni akarókat (2 Kir. 1,9-14). Csak a fenevadnak adja meg Isten a hatalmat arra, hogy megölje őket, de ekkorára bizonyságtételüket el fogják végezni.

Ebből azután az is kitűnik, hogy a fenevad, az utolsó napok világuralkodója olyan vakmerő ember lesz, aki semmibe veszi a korábbi istenítéleteket és ráemeli kezét azokra, akiket Isten láthatóan véd (Vö. Dán. 7,8-11; 8,9-11; 11,36; Jel. 13,5-7). Majd megadatik neki, hogy a szentek ellen hadakozzék és őket legyőzze, mondja a későbbi kijelentés és ez is azt mutatja, hogy nem két bizonyságtevővel fog elbánni, hanem általában a szentekkel. A kijelentés három fenevadról tud: a sárkányról, aki szellem, mert a Sátánnal azonos; a fenevad nevet mindenki más előtt magán hordó Antikrisztusról és a hamis prófétáról (Jel. 13,11-12). Az első sehonnan sem jön fel, mert szabadon jár a mennyben is, amíg onnan le nem taszíttatik, azután csak a földön. A második fenevad a tengerből jő fel; a harmadik pedig a földből. Mivel a semmi tartást nem adó tenger a feneketlen mélység (látképe) jelképe, világos, hogy a mélységből feljövő fenevad alatt a második fenevadat kell értenünk, akiről a 13,7 mondja is, hogy a szentek ellen fog hadakozni és őket legyőzni, nem Sátánt és nem a 13,11-12-ben említett más fenevadat. A fenvad-természet tehát az emberiség erkölcsi romlásában, elistentelenedésében a legvégső fokot jelenti, az elvetemültségnek azt a fokát, amelyen már semmi nem tatja vissza az embert az Isten ellen való tudatos és feltétlen lázadástól, aminek ősképét a fáraó példája mutatja. Ez a név, „a törvénytelenség embere” (2 Tessz. 2,3 nem a bűn embere), az Antikrisztust éppen erről az oldaláról jellemzi; nem lesz törvény, amelyet által nem hágna és nem lesz tekintély, amelyet sárba ne tiporna. Persze nem egyszerre fogja a két tanúbizonyságot legyőzni, hanem előbb harcolni fog ellenük.

Egyesek szerint az Antikrisztus zsidó származású lesz. Erre nincs semmi bibliai alap. De hogy az Antikrisztusnak zsidó támogatói lesznek és úttörői, kik útját éppen úgy előkészítik, mint Jézusét Keresztelő János, arra világos bizonyítékok vannak a Bibliából. Ha a keresztyén gyülekezet ellen áskálódó zsidókat Jézus Sátán zsinagógájának nevezi, az már erre a gonosz előkészítő munkára mutat. De még jobban mutat erre 11,8, mely Jeruzsálemet Sodomának és Egyiptomnak mondja. Ebből inkább arra lehet következtetni, hogy az utolsó napok vezető bizonyságtételét zsidók közül megtérő keresztyének fogják tenni. Azonban az sincs kizárva, hogy képes értelemmel van dolgunk s az a nagy város, ahol Urunkat megfeszítették, a keresztyénség fővárosát jelenti, vagy a keresztyén fővárosokat, amelyek azáltal, hogy az Antikrisztus hívei közé szegődtek, újra megfeszítették maguknak Krisztust. Inkább valószínű azonban, hogy a nagyváros, ahol az Úr megfeszíttetett, a Krisztus ellen támadó zsidóságot jelenti s ezek újonnan felállított országát, ahol a keresztyén bizonyságtételt halálos gyűlölettel fogják elnyomni; az utóbbi felfogás az előbbi kettőt egyesíti. Az Antikrisztus és a vele tartó hitetlen zsidóság megpróbálja megsemmisíteni a zsidó-keresztyén bizonyságtételt. Ez az üldözés azonban az egész világra ki fog terjedni; az üldözés csúcspontja azonban az akkor már újra jelentőségre emelkedő Jeruzsálem és a Szentföld lesz. Minden nép, törzs, nyelv és nemzet figyelme a Palesztinában lepergő eseményekre fog irányozódni előbb bosszankodva és gyűlölködve, hogy a zsidók közül megtérő keresztyének az épülő világbirodalom új eszméivel szemben a Krisztus régi igéit merik hirdetni; azután diadallal, amikor hallani fogják, hogy egy, a nép közül felemelkedő új fejedelem elég bátor lesz arra, hogy a világbirodalom gondolatát a keresztyén gondolat helyére tegye és annak hitvallóit megölje. Az öröm hirtelen támadt bőkezűségben fog megnyilvánulni, régi emberi szokás szerint az Antikrisztussal együtt magukat győzteseknek hívő istentelenek diadalmas örömükben megajándékozzák egymást; valószínűleg az alkalmazottak több fizetést kapnak, s a börtönökben levő rablóknak és gyilkosoknak amnesztiát adnak. A keresztyének ellen azonban annál nagyobb üldözés indulna, ha egy váratlan esemény nem jönne közbe.

Ez a váratlan esemény rémülettel tölti el az embereket majd, mindenfelé pánikot fog okozni és a világszerte támadó megdöbbenés egy időre megakasztja az Antikrisztus győzelmes fölemelkedését. De csak egy időre! Mint ahogy a Jézust elfogni akaró poroszlók azután, hogy a földre esetek, újra közelítettek Jézushoz és őt megkötözték, úgy a pillanatra megdöbbenő népek egy időre hajlandók lesznek a keresztyén tanításokhoz visszatérni, a menny Istenét imádni és a keresztyén templomokat fölkeresik; de egy idő múlva a hatás tompulni fog, a győzelmesen előrehaladó Antikrisztus a figyelmet újra magára hívja s az emberek megint bizodalommal fordulnak hozzá, azt az egyéniséget pillantva meg benne, akinek kezébe van letéve az emberiség jövője. A rémület maga nem lesz elég erős arra, hogy tényleg és maradandóan Istenhez vezesse azokat, akik a gonosszal megalkudtak, s akik a kegyetlenségben és az Isten ellen való lázadásban odáig mentek, hogy a mártírok halálába gyönyörködtek, az igazság eltemetésén vigadtak, s kárörömükben a vértanúk nyilvánosan kitett holttestét kéjelegve szemlélték.

Hogy a tanúbizonyságok közszemlére tett holttestének szemlélése megint pontosan 3 és fél napig történnék, megint nem valószínű, ellenben a 3 és feles szám megint beszédesen szemlélteti azt az igazságot, hogy a halál csak egyik oldala a mártírok sorsának és a vártanúk megölése csak egyik fele volt a gyilkosok sorsának. A másik oldal a mártírok feltámadása, s a gyilkosok másik feléről azt mondja a kijelentés: a második jaj elmúlt, ímé jön a harmadik jaj. Az emberek szörnytettét követni fogja az isteni igazságszolgáltatás, amelyért az 5. pecsét szellemei könyörögtek: meddig nem szolgáltatsz még igazságot, te szent és igaz uralkodó, a mi vérünkért azoknak, akik a földön laknak. Az istentelenek vígságát előbb a döbbenet követi, azután a nyomorúság, amelyet ők másoknak szereztek, visszafordul fejökre. Mert a Bárányt meg lehet feszíteni, a követőit meg lehet ölni, de az élet szellemét nem lehet attól visszatartani, hogy a megöltek dicsőségben föl ne támadjanak. A mártírhalál csak magvetés, melyből dicső aratás következik az igazság híveinek. Isten minden szenvedő könnyeit letörli, aki az igazságért önként szenved, de azok számára nincs a mennyben irgalom, akik az igazságtól szenvednek lelkiismeretük gonoszsága miatt.

Az életszellem (pneüma dzoés, névelők nélkül) kifejezés az isteni szent szellem munkáját jelenti, de nem a szellem személyét jelzi, hanem a belőle kisugárzó erőt, vagy szellemi töltést, mely az emberbe megy és annak birtokává lesz. Ezt a töltést az emberben a Szentírás leheletnek (nösámá, pnoe, pneüma) nevezi. Halálakor ezt adja vissza az ember Istennek; s ez, mint erősebb elem, magával viszi a lelket, úgyhogy a lélek nem a holttestnél marad, mint ezt a régi pogányok és az újabbak is tanítják, kik esetleg keresztyén teológusoknak nevezik magukat. Az életszellemtől tovább is éltetett léleknek tovább is parancsolta az Úr, hogy keljen fel, illetőleg jöjjön elő. A lélek, mely Istentől újabb élettöltést kapott, a parancsra újra használni kezdte a testet. Így történt itt is. Isten parancsára a mártírok újra használni kezdték a megsérült, de a Szellem erejétől új életműködésre indított és meggyógyított testet. Ugyanennek az életszellemnek hatalmában állott a mártírok testét olyan életerőkkel megtölteni, amelyek a nehézkes anyagot addig ismeretlen működésre tették képessé, úgyhogy a test a nehézkedés törvényeit legyőzte s a levegőbe fölemelkedett. Ez a fölemelkedő test azonban már nem a régi test volt, közben vagy mindjárt a feltámadáskor bekövetkezett rajta az, amit Pál a 2 Kor 5,4-ben kíván, a halandó magára öltötte a halhatatlant. Az a test, amelyben a mártírok az égbe emelkedtek, ugyanaz a dicsőséges test volt, amelyben Jézus föltámadott és a mennybe ment, amelyben az első feltámadásban részesülők a visszaérkező Jézus elé fognak ragadtatni. Aki a vizet borrá változtatta s a kisfiú két halával és öt kenyerével 5000-nél nagyobb tömeget kielégített úgy, hogy a maradék is sokkal több volt a szétosztottnál, nem jött zavarba akkor sem, amikor a két tanúbizonyságot előbb a testbe visszatérítette, azután megdicsőített testben égbe ragadta. A mélységből feljövő fenevad azonban csak ara volt képes, hogy szétroncsolja a két testet. A szellemi világ hatalma más, mint a testi világban élőké. Mások ott a viszonyok és a nézőpontok is. Amit itt a szent városnak neveznek, ott az meglehet, Sodoma és Egyiptom csupán. A szellemi világ megmozdul, s a föld utána reng, úgyhogy a lázadó város lakóinak tizedrésze a romba dőlő házak alatt pusztul el. De a testi világ hiába próbálná a szellemi világot megingatni; azért a világ lakói csak ámulva nézték, amikor a két tanúbizonyság az ég hívására lassan emelkedni kezdett és egyszerre eltűnt a megrettent és tehetetlen nézők szeme elől. Csak a tizedrész pusztul el: számszimbolika szerint a történetesség száma, amint mondani szokták, a véletlen áldozatai. De azok, akik a két prófétát égbe menni látták, s utána a föld indulását szemlélték, épp oly kevéssé tartották véletlennek a földindulást, mint a sziklák meghasadását és a földrengést a római százados, aki Jézust a kereszten meghalni látta.

A hetedik trombitaszó üdvözlése az égben

„Kürtölt a hetedik angyal, s hangos szózatok támadtak a mennyben, amelyek ezt mondták: „Urunkké lett a világ királysága és az ő Felkentjéé. Uralkodni fog az örök korok korain át.” 16 Ekkor a huszonnégy vén, akik Isten előtt trónjaikon ülnek, Isten előtt arcra borultak, s imádattal ezt mondták: 17 „Hálát adunk neked, Urunk, Isten, te mindenen uralkodó, ki vagy, ki voltál, hogy most magadhoz vetted a te nagy hatalmadat és királyságra léptél. 18 Megharagudtak a nemzetek, de aztán eljött a te haragod, és a holtak ideje arra, hogy megítéltessenek, ara is, hogy rabszolgáidnak, a prófétáknak, a szenteknek és a te nevedet félőknek, kicsiknek és nagyoknak megadd bérüket, és hogy megrontsd a föld megrontóit.” (Jel. 11,15-18)

A hetedik angyal trombitálására az égben valóságos örömünnep tört ki. Az égiek ismerik e trombitaszó következményeit s tudják, hogy ez a trombitaszó a véget hozza el. S bár még nehéz harc vár az Isten híveire, s bár még súlyos csapások zúdulnak a földre, ők a nyomba következő diadalra fordítják szemöket és ujjonganak, hálát adnak. Az angyalok tehát nem azt nézik, hogy a földön mi van, hanem azt, hogy Istenben mit látnak, s azt, amit Isten mutat nekik, erősebb valóságot jelent nekik, mint az, ami még a világban végbemegy. Ők tudják, hogy a hetedik trombitaszó a véget jelenti; ezt 1 Kor. 15,52 is világosan mondja. Nem zavarja őket az, hogy a föld most megy bele a legnagyobb sátáni terrorba, hogy még soha nem tapasztalt keresztyénüldözés van kifejlődőben, hogy az Antikrisztus éppen most készül felállítani uralmát a földön s ott, mint minden alkalommal, hangos kijelentések hangzanak arról, hogy az Antikrisztus uralma örökre meg fog maradni; tudják ők, hogy Istennek csak egy szavára van szüksége s a földön minden megváltozik; hogy Istennek csak egy lehelete kell és az Antikrisztus minden hatalmával, egész udvarával együtt eltűnik a földről.

Az égben fölhangzó hangos (szóról szóra: nagy) szózatok az eddigiek szerint az ott időző idvezültektől erednek, kiket először az oltár lábánál pillantottunk meg, azután az elpecsételést követőleg fehér ruhákban és pálmaágakkal a Trón és a Bárány előtt. Akik az 5. pecsét alatt még azért harcoltak, hogy Isten teremtsen igazságos ítéletet a földön, akik az elpecsételés után még csak annyit jelentettek ki, hogy a szabadítás a trónon ülő által és a Bárány által jő: most boldogan és diadallal kiáltják, a világ királysága Urunké és az ő Krisztusáé lett s uralkodni fog korszakról-korszakra örökké! (szórul szóra: a korszakok korszakáig). Ők is ezt mondják, amit a földön az Istennel számoló emberek, hogy az, ami most elkezdődött, többé nem változik meg: korszak korszak után fog telni és Krisztus uralmát többé soha semmi meg nem fogja ingatni. Valami különbség van a két nyilatkozat között, a földön a bizalom alapja elbizakodottság és vakság, vagy lelkiismeretlen megtévesztés: az égben levők bizalmának alapja a soha nem változó kőszikla: Jehova.

A világ királysága kifejezés itt azt jelenti, a világon való királyi uralkodás. A világ szó tehát nem gonosz értelemben áll itt, nem az Istennel ellenkező hatalmasságot jelenti, hanem egyszerűen az embereket, mint Jézus mondásában: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. A világ szó azonban nem jelenti az egész teremtést, a természetet, hanem csak az embereket, mint Jézus fent idézett mondásában is és a Biblia sok más helyén. Amit valaha Sátán ajánlott fel Jézusnak, annak fejében, hogy őt imádni fogja, de amit ebből a kézből nem fogadott el az Úr, azt most az égi trónon ülőtől kapja meg és Sátán kénytelen kiadni kezéből. Az élettelen s az erkölcsi választással nem bíró természet sohasem tartozott Sátán uralma alá, s ha valamit e területen Sátán vagy tisztátalan szellemei tettek is, ahhoz, mint Jób könyvéből értesülünk, mindig Isten külön engedelmét kellett megkapniok. Ide tatozik maga az emberi test is, hiszen Isten tudta és akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejünkről. Egész testi életünk Isten kizárólagos uralma alatt van, úgyhogy ebben az értelemben Sátán sohasem volt a világ ura és Istennek sohasem kell az uralkodást átvennie. Más az igazság azonban az emberek, mint lelkek felől, az ember testét illetően nem szabad Istentől, testünk egészen Isten fennhatósága alatt van és még testi életünket sem dobhatjuk el magunktól, ha Isten azt nem engedi (Jel. 9,6). De akaratunkat, gondolatainkat odaadhatjuk Sátánnak, szóval azt, ami felől szívünk rendelkezik és Sátán ennek a lélekvilágnak ura; az emberi lelkeket nevezi a Szentírás világnak; a lelkeken való uralmat a világ királyságának. Amikor tehát a mennyben ujjongók arról beszélnek, hogy a világ királysága uruké, t.i. a trónon ülő Istené és az ő Krisztusáé lett, akit a világba, az emberek közé küldött és emberré lett, akkor azt mondják ezzel, hogy a lelkek elfordultak a Sátántól és odafordultak az ég felé és a Bárány felé; a tiszta szellemvilágtól várják az irgalom és jóság kijelentését: gondolataikat ez a várakozás tölti meg és akaratuk ezt az imádságot küldi az ég felé: Jövel! Egyelőre egy kiválasztott mag, maradék fordul még csak egész szívvel az Isten és az ő Krisztusa felé; de itt van már a pillanat, amikor Izrael egészben bűnbánó sírással ismer rá Messiására, és a világ (emberiség) összes nemzetei tőle várják a békesség és boldogság csodálatos országának megteremtését a földön.

Az üdvözült lelkek öröméhez csatlakoznak a menny angyal-vénei, ezek a felséges angyalfejedelmek Isten tanácsosai, akik a teremtés csúcspontján Isten trónja előtt trónokon ülnek, és az egész világmindenség eseményeit ösmerik és mérlegelni tudják. Ők is megállapítják, hogy az égben nagy elhatározás történt; Isten magához vette az ő nagy hatalmát és elkezdett uralkodni. Természetesen nem a teremtésen kezdett el uralkodni, mert a teremtés óta meg nem szűnt formálni a teremtett dolgokat; hanem a világ, az emberi lelkek fölött kezdte el újra uralkodását, melyet egy időre az emberek akaratából Sátánnak engedett által, amíg ki nem derül, hogy Sátán erre az uralkodásra képtelen és az ember a Sátán választásában a történelem legvégzetesebb tévedését követte el. Sátán nem azért képtelen az uralkodásra, mert nem kapott elég értelmet Istentől: ellenkezőleg, a legtöbb tehetséggel felruházott angyalok közé tartozott. Nem is azért, mert nem kapott hatalmat, mert vádaskodására Isten még olyan hű szolgáját is átengedte Sátán önkényének, mint amelyen Jób volt; Jézust, az Isten egyszülött Fiát megfeszíthette, Krisztus követőit századról századra üldözhette, a föld kincsit az emberek útján a civilizáció és kultúra építésére használhatta. És mégis, bár Krisztus alattvalói mindig elnyomottak voltak; utolsókká, a világ szemetjévé, világ színjátékává tette őket, a sátánnak engedelmeskedő emberiség; olybá tekintették őket, mint vágó juhokat. Sátánt és Sátán híveit semmi és senki nem akadályozta abban, hogy felépítsék a földön országukat s megvalósítsák a béke és boldogság birodalmát. 6000 esztendő alatt mégsem sikerült ez nekik soha. Birodalmuk mindig magától omlott össze, benső életképtelenség miatt. Nem erő hiányzott ahhoz, hogy megmaradjanak, hanem az erkölcsi képesség: belső egyet nem értés, a koncon való marakodás, a kölcsönös, vészes bizalmatlanság, hatalmi féltékenység, másokat és magukat megcsaló hazugság vetett véget mindig uralkodásuknak, mint ezt 6000 év történelme bizonyítja. Az utolsó világbirodalomról Nabukodonozor látomása azt mondotta, hogy abban a kemény, mindent összetartó vassal törékeny cserép fog keveredni; ezzel a meglepő képpel fejezte ki az isteni jövendölés az utolsó idők teljes bizonytalanságát. Isten visszahúzódott; azt beszélték róla, hogy nincs; hogy gyenge; hogy a keresztyénség útján hasztalan próbálta megvalósítani a szeretet országát a földön, pedig a kudarcot sohasem Krisztus hívei vallották, hanem a konkoly, amelyet Sátán az egyház tiszta búzájába kevert. Isten még az egyház külső nevét is engedte megrontani a Sátánnak: annyi hatalmat és szabadságot élvezett, és soha olyan bizonytalanság, soha olyan átkozott rabszolgaság nem uralkodott a világon, mint amilyen az Antikrisztus országában fog uralkodni. Mikor Sátán teljes kudarca kiderül, Isten magához veszi azt a nagy hatalmát és megkezdi uralkodását.

„Azt a nagy hatalmát” kifejezés arra mutat, hogy itt valami emlegetett, ismert és várt dologra utalnak a mennyei vének, különben úgy mondották volna: magához vette nagy hatalmát. Ki emlegette ezt a nagy hatalmat? Mindenesetre gúnyosan az istentelenek, akik abból, hogy Isten félrevonult az emberi történelemből, azt a következtetést vonták le, hogy Isten tehetetlen és gyenge. Kihívóan emlegette Sátán, kit minden rendkívüli tehetsége mellett is vakká tesz elbizakodottsága és önimádása. De emlegették a mennyben az angyalok, maguk a vének is, akik sokszor utaltak Isten hatalmára és Jel. 4,11-ben meglepetésszerűen követelték már, hogy Isten nyúljon hatalmához. Végre emlegették vágyakozva, epedve, kíntól sajtolva, Jézusnak földön küzdő hívei s mennyben várakozó mártírok. Mindenki emlegette, mindenki várta; a békesség és boldogság országának felállítására mindenki készen volt! Most már hadd lássák hatalmát! Ez a hatalom le fog sújtani a szeretet és igazság ellen lázadókra és minden térd meg fog hajolni a Bárány előtt (Róm. 14,11; Fil. 2,10). És ekkor a trónon ülő és az ő Krisztusa, a Bárány csakugyan Úrnak, Istennek és mindent tartónak fog bizonyulni, ahogy a vének örömmel és hálával telten őt szólították. Az is ki fog akkor tűnni, hogy Istennek ez a hatalma mindig valóságos volt: Az, aki most van és létet ad, a múltban is mindig ugyanaz volt, létet adó Jehova Isten volt. Érdekes, hogy a hármas jelzőből: aki volt, aki van és aki eljövendő, itt hiányzik „aki eljövendő”; erre itt már szükség nincs, akit visszavártak, eljött és az egész jövő a jelenbe olvadt bele; a jelen: Isten teljes uralkodása vég nélkül folytatódni fog. De mondom, ki fog tűnni, hogy amikor úgy látszott, hogy Isten a történelem vezetését a tisztátalan szellemvilágnak és az istentelen embereknek adta át, akkor is Isten hatalma tartotta fenn a világot, még az istenteleneket is, akik Isten hűsége nélkül egyetlen lélegzetet sem vehettek volna, s ki fog tűnni, hogy Isten csúffá tette a benne nem bízókat, az ellen lázadókat, mert még gonosz terveik megvalósításával is Isten kegyelmes terveit szolgálták anélkül, hogy tudták s akarták volna, mint ezt legvilágosabban éppen az egyszülött Fiú halála mutatta, mely Sátánnak és szolgáinak úgy tűnt fel, mint győzelem, valósággal pedig a szeretet győzelme lett a gyűlöleten és azzá az archimedesi ponttá, amelyből a régi világot ki lehetett (szorítani) mozdítani helyéből. A legnagyobb gyengeség, a golgotai kereszt lett ama nagy hatalom belépési pontja az elveszett világba; a kapu, melyen át a még erősebb bement az erős házába, hogy azt megkötözze.

Az az eredménytelenség, amely a sátáni világbirodalom fennállását mindjobban zavarni fogja; az erők szétesése, a győztesek egymás ellen fordulása, a fokozódó bizonytalanság s a természetnek ellenük lázadása Sátánt és a befolyása alatt élő emberiséget, a „nemzeteket” haragra fogja ingerelni, s az eredménytelenségért bűnbakot fognak keresni, ezek a bűnbakok elsősorban a keresztyének lesznek, mint a római birodalom idejében is. A népek haragja dühöngeni fog Isten földi szolgái ellen. De akkor fölgyullad Isten haragja is! Végre annyi türelem után eljön az Isten haragjának az Istenért megölt halottaknak az ideje is. Eljön Isten haragjának ideje is, hogy megbüntesse a föld megrontóit, megrontsa őket, mint ők rontották meg igazságtalanságukkal, gonoszságukkal, vétkeikkel a földi életet. Eljön a halottaknak ideje, hogy akik hűségükért vértanú-halált vagy üldöztetést szenvedtek, jutalmukat kapják meg hűségükért.
Ez az ítélet, melyről a vének így szólnak, nem az utolsó ítélet és ezért nem is egyetemes ítélet. Ítéletre azok kerülnek, akik akkor testben fognak élni; tehát az istentelenek; a Krisztusra váró győzedelmesek és azok, akik bármikor Krisztusban haltak meg és most az első feltámadásban testüket visszanyerték. Az utóbbiak ítélete a jutalomadás lesz, amint ezt a vének beszéde világosan mondja. Azok kapnak jutalmat, akik nem Sátán, hanem Isten rabszolgái voltak, hűségesen őt szolgálták; akik a rájuk bízott próféciát hűségesen hirdették s félelemből nem hallgatták el az igazságot; akik szentek voltak, azaz magukat Isten tulajdonaként tekintették s mindenüket Isten tulajdonaként használták, akik inkább Istent félték, mint a gonosztevőket s életüket nem szerették jobban, mint Istent. Hogy kicsinyek voltak-e a földön, vagy nagyok, azt Isten a jutalomosztásnál nem tekinti, azt sem, hogy későn jöttek-e Isten hívására a szőlőskertbe, vagy reggeltől ott dolgoztak; hogy idelent nagy vagy mély keresztyénnek tartották-e, vagy félreállították-e keresztyén társai. Mindannyian tíz-tíz pénzt fognak kapni, tehát az ítéletnél nem lesz mérlegelés azon az egyen kívül, hogy megnyíljék-e előtte a lakodalmas ház ajtaja vagy sem. A másik oldalon sem lesz mérlegelés; annak idején majd az utolsó ítéletkor jön el, amikor kit-kit tettei szerint ítélnek majd meg (Jel. 20,12). Most csak a földi életből távolítják el őket, ahogy ők rontották meg a földet. Ők embertársainak lehetetlenné tették a nyugalmas, békés életet, megrontották örömüket, elvették tőlük az életlehetőséget is; erkölcstelenséget terjesztettek s ezzel megrontották a gyermekeket, a fiatalokat; megrontották a nemzetek életét, mindezért most Isten rontja meg őket, azaz elveszítenek mindent, amit igazságtalanul másoktól elvettek, elraboltak. Ez lesz a fenevad s a hamis próféta sorsa is (20,10).

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 171–191. oldal.