A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 12. Rész

Harmadik látomás: a Sátán műhelyében

A hét trombitáló angyal

„Aztán hét angyalt láttam meg, akik az Isten előtt álltak. Hét kürtöt adtak nekik. 3 Majd jött egy másik angyal, ki arany füstölőt tartott, és odaállt az oltárhoz. Azután sok füstölőszert adtak neki, hogy az összes szentek imádságaival együtt ráhelyezze a trón előtt álló arany oltárra. 4 A füstölőszerek füstje az angyal kezéből a szentek imádságaival együtt felment az Isten elé. 5 Ekkor az angyal fogta a füstölőt, megtöltötte az oltár tüzével, és levetette a földre. Utána mennydörgések, szózatok és villámlások támadtak és rengés. 6 Ekkor a hét angyal, akinél a hét kürt volt, felkészült arra, hogy a kürtöket megfújják.” (Jel. 8,2-6)

A négy élőlény és a huszonnégy vén mellett most még hét olyan angyalról hallunk, akik az Isten előtt állnak, sőt a határozott névelő használata arra mutat, mintha a kijelentés már említette volna őket (azt a hét angyalt). Ilyen hét angyalról azonban eddig még nem olvastunk. Csak az Isten hét Szelleméről mondotta a kijelentés angyala, hogy a trón előtt van. Pontosan ezt mondja a hét angyalról is, akiknek a trombitákat adják, hogy a következő csapások elindítására jelt adjanak. Vajon van-e valami összefüggés e hét angyal és az Isten hét Szelleme között? Vajon Isten hét Szellemére utal-e a fentebb említett határozott névelő? Vajon Isten hétszeres Szelleme és a hét angyal között olyan kapcsolat van-e, mint amilyen Jehova és Jehova angyala között volt az ószövetségi időben? Mindezek olyan kérdések, amelyekre mostani tudásunk szerint alig tudjuk megadni a választ. A régi királyok előtt a trónteremben állva maradni olyan kiváltság volt, amelyet csak igen kevesen és csak a legfőbbek élvezhettek. S a földi képet követve ezeknek az angyaloknak a mennyei trónteremben ez a mennyei kiváltság adatott meg; Isten előtt állanak. Nem a legfőbb agyalok, mert nyilván nagyobbak azok, akik a trombitát a kezükbe adják. De a parancs végrehajtói náluk alacsonyabban állnak, mert nekik engedelmeskednek. Újra elénkbe áll az angyalok hierarchiája, mely több dologban különbözik a földi papok uralkodó rendszerétől. Először az a különbség, hogy az égi hierarchiát Isten rendelte, míg a földi hierarchiát a viszonyok adta alkalom kihasználásával hatalomra való törekvésből kaptuk. Éppen azért a mennyei hierarchia fejedelmei mindig rendelkeznek azokkal a tehetségekkel, melyekre az uralkodás helyes gyakorlására szükségük van, míg a földi hierarchia gyakorlói csak kivételesen nőttek fel a feladatokhoz, amelyekre a legtöbben hiúságból vállalkoznak. Éppen ezért a mennyei fejedelemségek szeretetet adnak és szeretetet kapnak, míg a földi uralmat sok nehéz sóhaj, titkos, vagy nyílt elégületlenség kíséri. Azért a földi papuralom elleni keserűség senkit se tegyen bizalmatlanná az angyalok hatalmas szervezete iránt. Itt, aki fent van, szeretettel hajol le az alatta levőkhöz és az alantas örömmel, tudván, hogy akik fölötte vannak, ugyanilyen készséggel engedelmeskednek a fölöttük lévő Istennek, így mindenben ez a legbölcsebb, és legjóságosabb akarat érvényesül. Aki fentebb van, messzebbre lát és többet fog össze, aki lentebb van, pontosabban látja a kisebb szükségeket; úgy van megalkotva ez a csodálatos szervezet, hogy a magasabb semmivel sem szükségesebb az alacsonyabban lévőnél. Ezért valamennyit kölcsönös megbecsülés és az Istennek való engedelmesség öröme tartja össze. Krisztus az egyházban nem ugyan az emberi úton keletkezett papsággal, hanem a különböző hatáskört biztosító kegyelemajándékokkal ugyanilyen szervezetet akar megvalósítani s amikor ez sikerül, akkor lesz a menyasszony készen a vőlegény elfogadására, mert akkor lesz alkalmas arra, hogy mennyei Ura akaratát tejesíteni, s a földön megvalósítani tudja. Aki a menyasszony ilyen fölkészülésére vágyik, annak jólesik szemlélnie azt a pontosságot, amellyel a trónon ülőnek parancsait végrehajtják. Mennyben és földön papi szolgálatot csak az végezhet, akit fölfelé teljes bizalom és engedelmesség, lefelé az alázatosság és megbecsülés, mindenki iránt való szeretet ösztökél. Ezeken a tulajdonságokon kívül még egy található az égi angyalfejedelmekben; a szentség, amely nem alkuszik és nem közösködik az aljassal és a gonosszal. Isten megátalkodott ellenségeivel szemben ezt a hét angyalt semmiféle álkímélet nem tartja vissza az ítélet érvényesítésétől. Tudják, hogy velük szemben az isteni irgalom mindent eszközt kimerített arra, hogy őket jóra vezesse. Utolsó eszköznek maradt a most következő csapások komor sorozata. Azért komoly fenséggel készülnek hozzá, hogy trombitáljanak. Lényükben nincs bizonytalanság, vagy késlekedés. Szilárdságuk, s a néma csönd, melybe a trón merült, biztosít minket arról, hogy az ég nem fog késni a segítséggel, melyet az istentelenekkel szemben övéinek készül nyújtani.

Hogy micsoda mennyei lények adták a trombitákat a hét angyal kezébe, nem halljuk. Az sem világos előttünk, hogy mit kell értenünk trombita alatt, mert bizonyos, hogy a szellemi világban nem használják a földi trombitákat s ez a jeladás a szellemvilágot indítja meg, tehát szellemi jeladásra kell gondolnunk. Az is bizonyos, hogy trombitálás nem a látomáshoz adott díszlet, melynek a beteljesülésében semmi sem fog megfelelni, mert akkor a Jelenések könyve előtt írt 1 Kor. 15,52 nem mondaná, hogy az első feltámadás az utolsó trombitaszókor történik meg. Tehát hangzani fognak a trombitaszók, de az más kérdés, mit kell a szellemi világban trombitaszó alatt érteni. János a látomásban hallotta a trombitaszót; de 1,10 szerint Jézus beszédét is trombitazengésnek hallotta, úgyhogy a trombitahangot csak hasonlatnak kell tekintenünk: olyan hangot halott János, amely a trombitáláshoz hasonlított. Ez a hang dallamos, átható, lényünket általjáró: ennek a benyomásnak megfelelő szellemi jelenség is bizonyára van s ilyen benyomást fog ránk tenni az utolsó idők jeladása. Lehet, hogy arra kiválasztott emberek, majd akkor hallani fognak valami trombitaszerű hangot, de ez akkor is csak a szellemi jeladásnak az emberi fülhöz való alkalmazkodása lesz.

Még a hét kürtös angyal nem emelte szájához a trombitákat. Még késik a legfelsőbb vezényszó, melyre a hét angyal vár. A csendnek már vége, az ég mozgolódik; készületek történnek. A libegő mérlegen mintha még egy súly hiányoznék, hogy a serpenyő lesüllyedjen. Ez a hiányzó nyomaték is megérkezik, a szentek imádsága, kik szabadulásért Istenhez kiáltanak. A tömjén jó illatot kelt. Ahhoz, hogy az imádkozás az égig emelkedjék, tömjén jó illata kell, hogy vele együtt szálljon. A tömjén jelkép, mint az egész szertartásos istentisztelet. Ebben az egész csodálatos szertartásban minden, ami jó, szép, kellemes és drága, Krisztust ábrázolja. A tömjén is az ő kedves lénye, mely körüllengi a Szellem által az egyházat, ráíródik annak minden tagjára, s mely az egyetlen kedves és kellemes az egyház életében, szemben mindazzal, amit mi emberek magunkéból akarunk hozzáadni. A sok füstölőszer, amelyet az égi papfejedelmek odaadtak, Krisztus érdeme volt, Krisztusnak értünk végzett közbenjárása. Krisztus kedvessége jó illatú fehér füstként száll a trón elé s magával viszi a földön küzdő gyülekezet imádságát. Ebből a füstölőszerből most igen nagy mennyiség adatott a mennyei füstölőbe, ami azt jelenti, hogy a hét angyal csapásának megindítására igen nagy befolyással volt az a szeretet, mely a földi gyülekezet szenvedéseit az égből nézi. A mártírok vére, könnye, jajszava az égre kiáltott, mint egykor Ábel kiontott vére.

Van az égben oltár? Van az égben füstölőedény? Annyira, amennyire tömjénfüst száll fel. Mivel pedig a tömjénfüst szintén csak képek, amelyek a szellemi világ bizonyos tényeit ábrázolják. Ha az oltár a szentségtelen földnek olyan szent helyét jelenti, ahonnan Isten elfogadja az áldozatot, akkor a szellemi vonalon az oltár csak azt az egyetlen tiszta tényt jelentheti, amelyet Isten az égi történésbe befogad s ez a Jézus értünk halt halála. A mennyei oltárra tenni valamit annyit jelent, mint Krisztus kereszthalálával hozni kapcsolatba. Ha pedig az oltárnak ilyen szellemi értelme van, akkor a mennyben nem kell véres, a füstölő áldozatnak két külön oltárt keresni, mert mindkettőnek ugyanaz az oltár felel meg; Krisztus, ezért a Jelenések könyve csak egy égi oltárról beszél. Az udvar véres áldozati oltárának szellemi vonalon a magát értünk áldozó szeretet felel meg. Ez a szeretet az a mennyei arany oltár, amelynek lábánál Jel. 6,9 lelkeit képzelnünk kell.

Az arany füstölőedénynek szellemi vonalon Isten Szent Szelleme felel meg, ki az imádságot összegyűjti és abba az alakba hozza, hogy az a trón elé kerülhet. „Mert a Szellem velünk lévén, pártul fogja gyengeségünket, mert hogy mit imádkozzunk úgy, ahogy kell, nem tudjuk, de maga a Szellem jár közben értünk kimondhatatlan sóhajtozásokkal” (Róma 8,26). Ugyanez a szellem, aki imádkozni tanít, miközben szellemünket megérintve velünk együtt imádkozik, s bennünk is tanúságot tesz Isten kegyelméről, ugyanaz a Szellem lobogó fáklyaként lobog Isten trónusa előtt, lángoló tüze kihat a világra, hogy abban fény, a hő, a tűz, a villám hatalmát gyakorolja. Van szellemi fény, tűz és villámlás is. A mennyei pap, az angyal is ennek a szellemnek segítségével viszi Isten elé a imádságokat. Hogy az Isten elé vitt imádságokra mit szól a trónon ülő, nem mondja el a kijelentés, csak annyit tudunk, hogy a füstölőedény visszatér a tróntól s akkor annak tűztartalmát az angyal a földre veti. Isten Szelleme az imádságból az ítélet tüzét csinálta, amíg a füstölő a trónnál járt, s minthogy trónhoz felemelő imádság szellem volt, szellem a tróntól kijövő ítélet is. Az ítélet hétszeres szellemének eszköze az a hét angyal, akik az Isten trónusa előtt állanak és a Szellem tűzerejével és villámszózatával mennek el, hogy a szellem munkáját megvalósítsák. Ha mi emberek használni tudjuk a ránk bízott, s bennünk lakó szent Szellemet, mennyivel inkább tudják ugyanazt tenni Isten hatalmas angyalai. A szellem erejével mennek el az ítéletet végrehajtani.

Az ég papangyala az oltár parazsával töltötte meg az arany füstölőt. Az oltár parazsa a Krisztus égő szeretete, amelyet vissza is lehet utasítani és akkor égő parázzsá lesz az Istennek ellenálló ember fején (Róma 12,20). A visszautasított szeretet az ítélet parazsa, amellyel az angyalpap a szent füstölőt megtölti, hogy aztán ezt a parazsat a földre szórja az ott élő emberekre. Az isteni szeretet kopogtatott a földön lakók szívén, amikor a szeretet tanúbizonyságai azt szavukkal, tetteikkel közel vitték szívükhöz. Üldözéssel feleltek, s a vértanúk halálszava felhangzott az égbe. Így lett a szeretet parazsából ítélet parazsa. Isten is felel a szeretetet megvetőknek s ez a felelet mennydörgésként indul, s amikor az istentelenek lelkében érthető szózattá alakul, úgy hat rájuk, mint égető villámütés.

Azáltal, hogy az imádság átalakult ítéletté, a hét kürtös angyal is felkészül a trombitálásra. Istenben elkészült az ítélet anyaga s ezzel együtt a hét, Isten előtt álló s Istent látó angyal betelt az isteni haraggal. Készen voltak az ítéletre, készen a trombitálásra, az ítéletek elindítására.

Az első négy trombitaszó

„Kürtölt az első, s rá kőeső és vérrel kevert tűz támadt, ezeket levetették a földre. Ekkor a föld harmadrésze megégett, a fák harmadrésze megégett, és minden zöld fű megégett. 9 Kürtölt a második agyal, és erre mintha tüzes, égő, nagy hegyet vetettek volna a tengerbe. Erre a tenger harmadrésze vérré lett, és meghalt a tengerben lévő teremtmények harmadrésze, melyeknek lelke van, továbbá tönkre ment a hajók harmadrésze. 10 Kürtölt a harmadik angyal, s erre az égből nagy csillag hullott alá, mely úgy égett, mint egy fáklya, Ráesett a folyók harmadrészére, és a vizek forrásaira. 11 A csillag nevét Apszintosznak mondják. Ürömnek. S a vizek harmadrésze ürömmé lett, és sok ember meghalt a víztől, mert az megkeseredett. 12 Kürtölt a negyedik angyal, és megverték a nap harmadrészét, a hold harmadrészét és a csillagok harmadrészét, úgyhogy harmadrészük elsötétült és nem látszott a nappal harmadrésze, az éjszakával ugyanaz történt.” (Jel. 8,7-12)

Míg az első négy pecsét lehullásakor támadó csapások pusztán az ember fonák hajlamainak gyümölcseként állottal elő, s ezekhez Istennek semmivel hozzájárulnia nem kellett, az ember ellenállása következtében lesz az evangélium lelket sebzővé, az ember irigysége és vetélkedése indította el a háborút, az ember kapzsisága tette részrehajlóvá a mérleget s az ember gonoszsága szaporította el a betegségeket, a fenevadakat és a gyilkosságokat a földön; addig a négy első trombitaszó csapásai mind a természet fonákságából erednek, azaz félrecsavarodik a természet rendje és a megromlott természet sújtja az embert. Az ember nélkül s kívánsága ellenére ég el a termés, válik vérré a víz, ürömmé az ivóvíz és lesz homályossá az, aminek világítania kellene. Mindez nem a természet rendje, hogy a természet rendjének e megváltozását micsoda fizikai okok fogják előidézni, az csak a kíváncsiskodókat érdekelheti, mivel ugyanannak az okozatnak többféle oka is lehet s hogy melyeket fogják választani a természetre ható szellemek, az nem a bibliamagyarázatra tartozik. Legfeljebb az okozatnak, a jelenségnek leírása végett kérdezhetjük, hogy ilyen jelenségeket milyen okok szoktak ma is előidézni. Sokkal inkább érdekel bennünket az, hogy kik fogják ezeket a változásokat megcsinálni. Abból a hangból, ahogy Jézus a tavon dühöngő vihart lecsillapította, rendre utasító kemény szavából azt a következtetést kell levonnunk, hogy tisztátalan szellemi hatások ólálkodtak az Úr körül és életére törtek. A Jób vagyonát elpusztító természeti csapásokat a Sátán idézi elő s ő veri meg Jób testét betegséggel. A gadarénusok disznóinak örültségét (veszettségét) tisztátalan szellemek okozták. Valószínűleg a tisztátalan szellemek dühöngése, az a szándékuk, hogy az embereket megfélemlítsék s a keltett pánikkal maguk alá gyűrjék, fogja a természet rendjét felkavarni. Isten a földet, a vizeket és a levegőt odaadja a tisztátalan szellemek prédájául. Megszűnik a hűség, amellyel Isten tiszta angyalai eddig a természet erőit megállapított és mindig megbízható törvények szerint működtették s helyét a tisztátalan önkénye foglalja el. A Sátán műhelyében vagyunk. Az ember láthatja, mire számíthat, ha Istennel számolni nem akar s magát rája nem bízza!

Chaladza nem okvetlenül jelent jégesőt s mivel a tűzzel való keveredése miatt inkább valószínű, hogy meteorhullás lesz, jobbnak látom a kőesővel való fordítást. Egyébként maradhat a jégeső is. Az eső csapása részleges lesz, s harmadrészt talán nem kel számértékben venni. Mivel itt már szellemi világ beavatkozása okozza a fizikai csapásokat, azért nem a földi világ száma áll (negyed), hanem a szellemi világé (harmad). A negyedről (6:8) a harmadra való fölemelkedés a második csapássorozat pusztító erejének fokozódását mutatja, a harmadik csapássorozatnál a fokozódás még nagyobb lesz. Egyébként nem lehet tudni, hogy csakugyan tűz fogja-e okozni a növények megégését, miután bizonyos anyagok hatására is azt mondjuk, hogy kiégette a vetést (pétisó túlzott használata). Ilyen anyagok meteorhullással kerülhetnek a földre. A csapás nagy lesz, de kiheverhető. Az élet lehetősége nem szűnik meg, de a gazdagságot szegénység váltja fel. Inkább érinti az ember büszkeségét ez a csapás. A testi nyomorúság azonban a gyengébbet érzékenyebben fogja sújtani.

A Nílus folyó vize sokszor vérvörössé változik s ennek okát a folyó vizétől feloldott földanyag képezi. Ha a föld sok pontján, a tengerek partján egyszerre sok tűzhányó tör ki s a föld belsejéből előhozott anyaggal fertőzik a tengert, akkor előállhat a vizek nagyméretű szennyeződése. Ha az első csapást a földmívelőkre mérte a láthatatlan Kéz, a második a halászatot és a közlekedést, a hajósokat fogja érni. Nagy vagyonok pusztulnak el, s ezek hatása újra csak a köznyomor fokozódása lesz. A vizek tartalma fogja-e a hajókat tönkretenni, vagy a hajósok nélkül maradó hajók pusztulnak el, nem látszik a jövendölésből. A harmadik csapás egy üstökössel való összeütközés sokszor beharangozott pusztításával vethető egybe, melynek gázokat tartalmazó csóvája megmérgezheti a vizeket, amennyiben a gázokat a víz magába szívja. Valószínű, hogy a víz nem mérges tartalmánál fogva fog ölni, hanem keserűsége miatt (mint a tengervíz) ihatatlanná válik s az emberek szomjan halnak. Ez a csapás lesz az eddigiek közül a legérzékenyebb, mert a szomjúság minden nélkülözés közül a legjobban kínoz. Mivel a földre eső csillag neve nem Üröm, hanem az „Üröm”, a név úgy hat, mintha tulajdonnév volna. Talán arra a tisztátalan szellemre céloz ezzel a kijelentés, aki a csapást létrehozza, talán ezt nevezi az Ürömnek, mivel gonoszságával meg fogja keseríteni a földön lakók életét. Az emberek maguk keresték a Gonosz segítségét s most betelhetnek vele. Régi szabály a gonosz uraknál, hogy alattvalóikat megfélemlítéssel és kínzással tartják féken, hogy uraiktól való állandó rettegésben éljenek, azt gondolják, hogy ezzel elveszik kedvüket a lázadástól. Keserű dolog a Sátán szolgaságában élni, Üröm szellem gondozására bízva leni.

A negyedik csapás inkább a lélekre fog hatni. A harmadrészben való elsötétülés azt jelenti, hogy a napvilág homályosabb lesz s a hold nem adja régi fényét. Az ilyen kísérteties félhomály rettegést keltőbb, mint a teljes sötétség, mert valami rendkívüli veszedelem közelségét sejteti. Az emberek félelemben és zaklatottságban fognak élni, folyton várnak valami ellenséges eseményt, mert semmi sejtelmük nem lesz arról, ami következni fog és nem fogják tudni, hogy kinek a kezében vannak, az mit akar velök tenni. Vissza fognak emlékezni a régi megbízható időkre, amikor az események állandó törvényszerűségben következtek és a természet folyásában meg lehetett bízni. S íme, a természet megbízhatóságának vége lett.

A jajgató sas

„Újra láttam! Meghallottam, hogy az ég delelőjén egy sas repült, s hangos szóval ezt kiáltotta. Jaj, jaj, jaj a földön lakóknak a még hátralévő három angyal kürtölése miatt, kiknek még ezután kell kürtölniök!” (Jel. 8,13)

Ezzel a négy csapással Sátán műhelye még nincsen kimerítve. A következő három trombitaszóra olyan csapások támadnak az emberekre, amelytől az ég is megborzad. A repülő sas a negyedik kerub arcra emlékeztet bennünket, amely a szellemi erkölcsi erőt (képviselte) jelképezte. Az első négy trombitaszóra az anyagvilágot érik a támadások, amelyek a testen át gyakorolnak idegeket felőrlő hatást a lélekre. A most következő három csapás szellemi természetű, az ember szellemiségét támadja meg s a szellemen keresztül a lelket. A fizikai világ négyes száma után megint a szellemi világ hármas száma következik. A szellemi csapások azonban annyival borzalmasabbak lesznek a testi csapásoknál, hogy a tiszta szellemi világ maga együtt gyászol a világgal és borzadását résztvevő szavakkal kifejezésre is juttatja. Könnyű napjainkban nem is gondoljuk, mily borzalmas szenvedésektől és veszedelmektől akar ez a kérés megóvni bennünket: Szabadíts meg a gonosztól! Nem a fizikai rossztól, hanem attól, aki elménket elhomályosítja, akaratunkat összezilálja, őrültség lázálmain kerget keresztül és aljas indulatok rabszolgájává tesz. Háromszor jaj ennek a világnak!

Az ötödik trombitaszó

„Kürtölt az ötödik angyal is. Ekkor láttam, hogy egy csillag az égből a földre hullott, s hogy odaadták neki a feneketlen mélység kútjának kulcsát. 2 Az megnyitotta a feneketlen mélység kútját, és a kútból úgy szállt fel a füst, mintha nagy kemence füstje lett volna. A kút füstjétől elsötétült a nap és a levegő. 3 A füstből sáskák mentek szét a földre, s ezeknek olyan hatalmat adtak, amilyen a föld skorpióinak van. 4 Megmondták azonban nekik, hogy ne ártsanak a föld füvének, se semmi veteménynek, se semmi fának, hanem csak azoknak az embereknek, akiknek homlokán nincs ott az Isten pecsétje. 5 Azt az utasítást adták nekik, hogy ne öljék meg őket, csak kínlódjanak öt hónapig. Kínjuk olyan, mint a skorpió okozta kín, ha az megszúrja az embert. 6 Azokban a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják meg, kívánnak meghalni, de a halál elfut előlük. 7 Ami a sáskák hasonlatát illeti, hasonlítanak harcra felkészített lovakhoz, a fejükön koszorúk, melyek olyanok, mintha aranyból volnának, orcájuk olyan, mint az emberi orca, 8 hajuk, mintha női haj volna, foguk, mint az oroszlánok foga, 9 páncélt is viseltek, olyant, mint az acél, szárnyuk zaja olyan volt, mint a harcba futó sok lovasszekér zöreje. 10 A skorpiókéhoz hasonló farkuk van, meg fullánkjuk, s a farkukban van hatalmuk arra, hogy öt hónapig ártsanak az embereknek. 11 Király is van föléjük helyezve, a feneketlen mélység angyala, a neve héberül Abbadón, hellénül Apollüon, magyarul Vesztő. 12 Az első jaj tovament, még két jaj jön ezután!” (Jel. 9,1-12)

Amennyire valószínűnek látszottak az első négy trombitaszó csapásai, annyira álomszerű képet nyújt az ötödik trombitálásra keletkező jelenet. Már a bevezetés elárulja, hogy képes beszéddel van dolgunk; egy földre esett csillag, melynek kulcsot adtak és azt azonnal használja is. Már az Ótestamentum is angyalok jelzésére használta a csillagokat, mint képet, vagy Istentől felmagasztalt emberek dicsőségét jövendölte velük. Már Ézsaiás 14,12 rejtélyes szavakkal szólt egy fényes hajnalcsillagról, egy mélyre aláhullott angyalról s Ézs. 28,12-15 még különösebb részleteket tud mondani annak életéről. Jézus a Sátánnal azonosítja ezt az égből alázuhanó angyalfejedelmet; alázuhanásáról a Jel. 12,9. tudósít bővebben. Itt értesülünk, hogy vele együtt más csillagok is alávettettek. Jézus nyilván a jövőbe nézve látta a Sátán levettetését, mint Isten elhatározásában már befejezett tényt, ez a levettetés az idők végén fog megtörténni, minthogy utána a sátánnak már kevés ideje lesz a földön. Mivel a 12. fejezet elbeszélése nyilván korábbi történésbe visszanyúlik és a hetedik trombitálás idejébe csak a fejezet végén elbeszélt üldözés esik, a Sátán levettetését az ötödik trombitaszó elé kell helyezni. Az ötödik trombitáláskor már a földre vetve látja János a csillagot. A földön egy ideig még Isten nemcsak tűri tevékenységét, hanem arra bő teret is hagy neki. Ez a tevékenység annak a névnek a jegyében történik, melyet a jelent végén hallunk: „Vesztő”. Ebben a jegyben folyt, mint láttuk, már az első négy trombitaszó csapása is.

A „feneketlen mélység” görög neve: abüssos, amely magyarul egyszerűen csak feneketlent jelent; a „mélység” szót csak a kifejezés magyarabbá tétele végett tesszük hozzá. Mivel azonban szellemi jelentésű, nem térbeli fogalmat fejez ki, hanem állapotot. Álmodni szoktunk néha, hogy esünk és lefelé zuhanásban nincs megállásunk. Ilyen érzése lehet azoknak, akik támasz, reménység híján nem tudnak megállni, lelküket a teljes bizonytalanság, szüntelen kétségbeesés tartja fogva. Ilyen lelki állapotban vannak a sötétség láncain tartott tisztátalan angyalok és a tisztátalan halottak. Hogy tisztátalan szellemvilág őrizze a tisztátalanokat ebben a börtönben, arra nincs szükség, mert a tisztátalanok irtóznak a világosságtól és mivel könnyebb nekik a sötétségben lenni, azért keresik a sötétséget. Az isteni rend azonban, melyet fentebb a tiszta szellemi világban láttunk, bizonyos mértékig, örök lázadással elegyítve, a tisztátalanok közt is megvan, azért olvassuk, hogy a feneketlen mélység lakóinak fejedelmük is van és annak neve: Abbadon-Apollün-Vesztő. Az is a sötétséghez tartozik, hogy ilyen természetű fejedelemségnek engedelmeskedni tudnak, hogy attól sorsukban valami változást várnak. Másként ez nem történhetik, mint a hazugság hatalma által, mely másokat ámít, de éppen úgy önmagát is ámítja. A babona alacsonyságához tartozik a földön, hogy a tisztátalan emberek inkább hisznek az anyag önmagát teremtő erejében, mint a Szeretet mindent teremtő szellemiségében. Ugyanez a babona sötétíti el a feneketlen mélység lakóit, inkább bíznak abban, ami sötét, mint abban, ami világos; abban, ami gonosz, mint abba, ami jó. A közös sötétség, a közös babona, a jónak közös gyűlölete tartja őket össze és tartja egy gonosz, egymást is gyűlölő, egymás iránt is bizalmatlan, mégiscsak egymásra utalt fegyelemben, mint földön rablóbandák tagjait. Ebben a bízni akaró és bízni mégsem tudó reménytelenségben csak vad ösztönök fejlődhetnek ki a kínlódó lelkekben, kiknek kínján a tiszta szellemvilág azért nem segíthet, mert hiszen éppen a világos közeledése, az önvád felébredése kínozza őket legjobban. Félnek magukra ösmerni, félnek az igazságot megtudni, mert bűnbánatra nem tud a szívük összetörni. Ez a lelkiállapot vitte Júdást az öngyilkosságba, a sötétségbe való menekülésbe. Ez az állapot arra készteti a boldogtalanokat, hogy minél mélyebbre vájják magukat a sötétségbe, nem akarnak látni, tudni, tovább áltatják magukat s ezt a világosság részéről helyrehozhatatlan állapotot írja a kijelentés így le: kínlódásuk füstje örökkön-örökké felszáll korszakról korszakra, nincs nyugtuk sem nappal, sem éjjel azoknak, akik a fenevadat tisztelik. Ezt a kínt csak a hazugság, csak az álom tudja ideig-óráig csillapítani, ha valaki egy időre újra meg tudja csalni őket. És ezáltal van Sátánnak hatalma rajtuk, csalni tudja őket, mert „ő az ős-hazug” (Ján. 8,44). De a hazugság mindig önmagát rombolja szét, mákonyának zsibbasztó ereje elmúlik és mindig rövidebb ideig tart. A kárhozatban lévő lelkekre úgy hat a hazugság, mint kínlódókra az ópium, mindig kevesebb az ereje és így halad lassanként az igazság megösmerése felé, melynek teljes felösmerése lesz az utolsó ítélet, amelyre érnek.

Említettem, hogy az elkárhozottak kínját ideg-óráig csak valami hazug álom tudja csillapítani. Ezt a hazug álmot nyújtja nekik az anyag bűvölete; az a képzelgés, hogy az anyagnak ereje, s dicsősége az övék lehet. Tudjuk, hogy a földön az istentelenek is azzal áltatják magukat, azért lesznek materialisták. Az anyagnak van vallása, van mitológiája, bölcselete: egy hatalmas, a tekintély minden látszatával kiépített világ, amely lenyűgözi a benne hívőket, de amelynek az alapja hamis, önámítás, úgyhogy az első igaz felismeréssel az egész építmény összeomlik. Ez a bizonytalanság többé-kevésbé ott van az anyag hívőiben, azért mindig újabb adag önámításra van szükségük és gyűlölik azokat, akik őket felvilágosítani próbálják. Ezrét gyűlölik a evangélium hirdetőit is. Az evangélium csak azoknak vigasztalás, akik az igazsággal szembe mernek és akarnak nézni. A világban használt materialista mákonyok közül az egyik legkedveltebb az ún. spiritizmus, melyben két, magát csaló fél egyesül egymással; egyfelől az Isten iránt engedetlen ember, aki az Írás tilalma ellenére a túlvilágba meg nem engedett úton hatol be, másfelől a túlvilág kínját enyhíteni vágyó tisztátalan szellemvilág. Az engedetlen ember, aki az Istentől kijelölt utat elhagyja, azzal ámítja magát, hogy a túlvilág megnyílt neki s onnan kijelentéseket kap, holott a túlvilágról semmi neki üdvösséges dolgot adni nem tud ezen az úton és mindaz, amit neki a túlvilágról jelentkező szellemek mutatnak, e-világi káprázat, testi hangok, kopogások, írás, szellemek anyagiasulása, mozgások, tárgyak fölemelése vagy átszállítása, egyébként a beszélő szellemek gondolatai egészen itt, az anyagi világ körül mozognak. A tisztátalan szellemek, amennyiben csakugyan ők jelenek meg, azért örülnek az ilyen találkozásnak, mert az emberek testébe beköltözvén, egy ideig azt hiszik, az anyag világában élhetnek és tevékenykedhetnek, a túlvilág szörnyű magányából szabadulhatnak és azt hiszik, hogy ezt a tartózkodást hosszúvá tehetik. Tiszta szellemeket a spiritiszták nem tudnak megidézni, csak olyanokat, akik magukat tisztának hazudják. Sámuel megjelenését az endori médium nem várta s az csak különös isteni intézkedés volt, hogy Saul még egy isteni intést kapjon, mi azonban hiábavaló volt. Az idézők és a megidézettek egyformán az anyag káprázatában vannak, amazok örülnek a szellemek jelenlétéről tanúskodó anyagi jelenségeknek, a szellemek örülnek, mert azt hiszik, hogy új életlehetőség nyílik számukra s országot építhetnek maguknak. De mindketten csalódnak; az emberek azért, mert csak egy hazug szellemvilággal találkoznak, mely rajtuk segíteni nem tud s ez egyszer nyilvánvalóvá válik, a szellemek csalódnak azért, mert az élet, amelyet az idegen testben élnek, csak látszat-élet, amelyből előbb-utóbb távozniuk kell. A spiritizmus még akkor is ámítás, ha a médiumoknak valóban sikerül szellemjelenést kapni. Ahhoz az önemésztő, mindig magában vájkáló egyedülléthez képest azonban, amelyben a tisztátalan szellemek túlvilági sötétségükben vannak, az idegen testbe való költözés is enyhületet jelent, azért engedte meg az Úr a gadarénust megszálló légióknak, hogy a disznókba költözzenek, noha ezzel sem tudott rajtuk segíteni. A kárhozottak kínját nem Isten okozza, hanem önmaguk és azért azon az isteni irgalom nem segíthet.

Ezeknek az elkárhozott lelkeknek túlvilági börtönét nevezi a Szentírás feneketlen mélységnek, mert gondolataiknak és törekvéseiknek semmi alapot találni nem tudnak s örök bizonytalanságban az űrben, sötétségben lebegnek. Ennek a feneketlen mélységnek a kútja előtérrel bír, nemcsak azért, mert a kút jó hasonlat a mélység érzékítésére, mert a benne tartózkodás olyan, mintha az ember feneketlen kútba esnék alá, hanem azért is, mert maga a mélység és a felső világosság között bizonyos eltávolodás, egy szakasz út van, melyet lefelé is, felfelé is meg kell tenni a mélységbe merülőnek, vagy az onnan felszállónak. A gazdag távolról látja Lázárt Ábrahám kebelén s a spiritisztáknak megjelenő szellemek távolról pillantják meg a médiumokat, akik készen állnak fogadásukra. Ennek a kútnak aztán kulcsa van, mert Isten akarata nélkül egyetlen szellem sem hagyhatja el a sötétséget; ez a kulcs az a világosság, amelyben a szellem a felső világosságot megpillantja. A médium hirtelen tűnik fel a szellemnek, e meglátás a kulcs. Hogy a földre esett csillagnak odaadták a feneketlen mélységnek kulcsát, az azt jelenti, hogy hatalmat adtak neki arra, hogy a sötétségbe zárt tisztátalan lelkeknek őket befogadni akaró emberke testét megmutassa. Ebben az esetben nem egy-két médiumét, hanem a tisztátalan szellemvilág után vágyakozó emberek millióit. Mert az itt leírt jelenet ezt tételezi fel.

Ahhoz tehát, hogy a most megmagyarázandó jelenet valóra válhassék, az emberiségnek nagy változáson kell átmennie. Az utolsó napok hitetlenjei keresni fogják a túlvilágot, de nem a világosság Istenét, ki lelkiismeretüket kavarja fel, hanem azt a túlvilágot, amely nekik altató mákonyt, hazugságot ad. Ennek útja a spiritizmus lesz. És Isten, aki gátat vetett az emberek és a szellemek érintkezése elé, aki halálbüntetéssel tiltotta el, hogy népe a pogányok mesterkedéseihez nyúljon, büntetésképpen meg fogja engedni, hogy e találkozás sohasem próbált mértékben létrejöjjön. A spiritizmus a jövő vallása, a spiritizmus lesz az ötödik trombitaszó csapása, az első jaj, mely a világra rászakad, mely miatt az ég visszaborzadt és a jajgató sas szavát hallatta. Borzalmak borzalmát hozza a világra a spiritizmus diadala! A Saulok az endori asszonyok kezébe fognak esni, az Istenét megtagadó világ a sötétség teljes hatalmába. Az égből letaszított Vesztő megkapja a mélység kulcsát.

Mikor Apollün-Vesztő megkapja a feneketlen mélység kulcsát, egyszerre egy tömeg földön élő emberi lélek lesz a mélységben láthatóvá, kik a túlvilág után kinyújtják kezüket. Ezzel a látással kapnak a tisztátalan lelkek engedélyt arra, hogy az utánuk vágyódó emberekbe beleköltözzenek, őket megszállják, ördöngösökké tegyék. Az emberek az igazság elleni küzdelemben erősítést, vigasztalást, bátorítást keresnek náluk, a kárhozatban szenvedők kínjaikra csillapítást, lelki elszóródást, céltalan de időt kitöltő foglalkozást vélnek kapni. Ha a spiritiszta szeánszok jegyzőkönyveit olvassuk, pontosan ezt a képet kapjuk azokról a szellemekről, akiket az ún. keresztyén spiritiszták térítgetni szoktak. Ezek a halottak tele vannak nyugtalansággal, menekülési vággyal, félelemmel, bizalmatlanok, azzal ámítják magukat, hogy még mindig élnek és rendes földi dolgaikat csinálják, de ezt inkább álmodják, mint cselekszik. Vannak aztán köztük olyanok, akik rettentő lelki kínról panaszkodnak, melyet korábbi vétkeikért lelkiismeretüktől szenvednek, vannak dühöngő, rosszakaratúak, káromlók, Isten ellen lázadók. Lelkük egész tartalmát hozzák és azzal megtöltik azok lelkét is, akiket megszállnak.

A spiritizmus ismerte nélkül nem érthetjük meg az 5. trombitaszó csapását. Mikor Abbadon-Apollüon kinyitja a feneketlen mélység kútját, azaz a halott lelkek meglátják a megszállást váró embereket, azonnal olyan roham indul, amely a látnok előtt úgy tűnik fel, mint a napot elfedő, az egész levegőt megtöltő füstgomoly, mely szüntelen száll föl. Az enyhülést kereső lelkek megszámlálhatatlan tömege igyekszik újra az életbe vissza, melyet másokon át a még testben élők lelki erejével akarnak élni. A füsttömeg egyszerre alakokra válik szét. Ilyen napot elhomályosító tömegben a sáskák szoktak utazni, s rohamukat jól ismeri a keleti ember. Másban is hasonlítanak a lelkek a sáskákhoz, rettentő mohóságban, amellyel az életet keresik. A látomásban tehát a legközelebb álló földi képzet jelenik meg az álomtörvény szerint: ugyanolyan hatást tevő dolgok cserélődnek. A kijelentés angyala jól tudja, hogy az apostol mit lát, hiszen ő helyezi János elé a képeket s azért a sáska-lelkeknek adott parancsot úgy közli, hogy a látnok meggyőződjék, hogy nem igazi sáskákról van szó: „Ne ártsatok se a föld füvének, se semmiféle friss zöldnek, se semmi fának, hanem csak azoknak az embereknek, akik homlokukon nem viselik az Istennek pecsétjét.” A parancs világossá teszi, hogy nem növénypusztító sáskákról van szó, hanem mohó szellemekről, akik az embereknek fognak ártani. Ennél a csapásnál halljuk először, hogy Isten különbséget tesz ember és ember között és az emberek egyik felét megóvja a csapástól. Ez nem jelenti azt, hogy a összes eddigi csapásokban Isten nem fog védőnek övéi fölött állni és őket nem fogja csodálatos módon megsegíteni, de ezek a segítések mindig esetenként fognak történni, nem egyetemlegesen. Ez lesz az első csapás, mely egyetlen embert sem fog érni, akin Isten pecsétje rajta lesz. Ebbe a különbségtételben semmiféle igazságtalanság nem lesz, mert azok, akik keresték a sötét hatalmakat, csak azt kapják majd, amire vágyottak, azok meg, akik Isten pecsétjét viselik gondolkodásukban, mindig elutasították a sötétséget, ők is azokkal nyernek majd közösséget, akik után vágyakoztak, a tiszta szellemekkel. Mindamellett az Isten pecsétjének viselői is szenvedni fognak a sáskák miatt. Mert ezek csakugyan el fogják homályosítani a napot, vagyis eltakarják az Istent az emberek elől s a világ úgy rendezkedik be, mintha Isten nem uralkodnék a világ fölött. S meg fogják tölteni a levegőt, vagyis az emberi életben csak sötétséget lehet majd látni mindenütt s ez az igazságosakat kínozni fogja, mint az igazságos Lót kínlódott Sodomában. Sorsuk mégis könnyebb lesz Lóténál, mert ők nem keresik majd a gonoszok nyereségét, mint Lót Sodomáét.

Hogy nem sáskákról van szó, azt onnan is láthatjuk, hogy hatásukat a skorpióéhoz hasonlítja a kijelentés. Hogy azonban nem testi fájdalomról van szó, hanem lelki kínról, az abból a nyugtalanságból is látszik, amellyel a megmart emberek a halált fogják keresni. A léleknek is van maró fájdalma, éles, szúró fájdalma, a lelkiismeret furdalása. A mélységből feljövő szellemek megkínzott lelkük tartalmát a megszállott emberekkel fogják közölni, átviszik rájuk nyugtalanságukat, félelmüket, menekülési vágyukat, mint a légió tette a gadarénus ördöngösökkel, kik szabadulási vágyukban még a ruhát is terhesnek érezték és tépik le magukról a bilincseket, amelyekkel megkötözték őket, lábukkal együtt verték a sziklához és igen megvadultak. A megszállott ember nem ismeri nyugtalanságának okát s az ismeretlen eredetű kín még jobban megvadítja. A vak menekülési vágy kergeti a halálba. Ezt az ösmeretlen, alattomos kínt jól jellemzi a skorpió hasonlat; a skorpió undok, rákhoz hasonló alakú, bár inkább pókféle állat, amely fején lévő csápjaival ragadja meg áldozatát s aztán minden irányba mozgatható fullánkja van a farkán, amellyel hátulról alattomosan leszúrja. Így támadja meg az 5. trombitaszó csapása is a spiritiszta hitetés szerint a szellemektől túlvilági fényt, erőt és buzdítást váró embereket.

A büntetés nem fog ártatlanokat sújtani. A fejezet utolsó verse szerint ennek a kornak főbűnei a gyilkosság, varázslás, paráználkodás és tolvajlás lesznek. Ezek azok a bűnök, amelyeket istenfélő államokban becsületes törvényekkel és azok becsületes végrehajtásával vissza lehet szorítani, de ahol Istent megvetik és az indulatokat szabadjára engedik, ott mindig elburjánzanak. Ezek közül a varázslás pogány bűnéhez tartozik a spiritizmus is. Az a rossz lelkiismeretű társadalom, amely a szent Isten törvényét eldobja magától, szokott az ördögökhöz fordulni, a tisztátalan szellemvilággal kísérletezni. Isten, miután hiába próbálja meg őket magához fordítani, végül is abbahagyja az intést és teljesíti a gonoszok óhaját, megengedi, hogy megtalálják, amit keresnek, de nem sok örömük lesz benne.
A csapás időtartama öt hónap. Ezt a számadatot azonban megint nem számértéke szerint kel venni. A földi történés száma a 10-es számrendszerhez tartozó 5, 10 és a sokszorosaik. Úgy kell értenünk: véges időig tart a csapás. Isten irgalma elveszi újra az emberekről és a tisztátalan sáskarajt visszaparancsolja a mélységbe.

Különben pedig, hogy a kívánt halál elkerüli őket, ez még mindig a kegyelmes Isten jóságos intézkedése. A halál ugyanis nem az a menedék, amelynek az öngyilkosok mondják. Ha tudnák, hogy kínjaik nem apadnak a halálban, hanem fokozódnak, hogy a bűntudat, a szégyen, a rettegés átkíséri őket, sőt odaát fokozódnak azok, akkor nem keresnék ezt a menedéket, az ember utolsó ellenségét, a halált. Hogy mi fogja a szenvedőket megakadályozni abban, hogy életüket elvessék maguktól, azt a kijelentés nem mondja. Sokszor az tart vissza a tervezett öngyilkosság megvalósításától, hogy a szükséges pillanatban visszariadunk tőle. Ez a korszak hitvány lesz az életre és gyáva a halálra.

Az éjjeli látás bélyegét a 7-9. versekben foglaltak viselik legjobban magukon. Lóalak, koronás fej, emberi arc, női haj, oroszlánfog, acél mellvértek, száguldó mozgás és sáska benyomás, mindezek lerajzolhatatlanok is, de elképzelhetetlen zagyvaságot képeznek is. De éppen ezt a zagyvaságot akarja a látomás érzékíteni. A vonásokat pedig sem együvé rajzolni, egyszerre képzelni nem szükséges. Az álombeli látás természetéhez tartozik, hogy nem a teljes képet mutatja, hanem a részleteket s amint a részletek egymás után szemünkbe tűnnek, változik a kép. Úgy tetszik, hogy még mindig ugyanazt látjuk, de a vonások cserélődnek, a régebben látott visszavonul. Ami a képeket összeköti, nem értelmi, hanem érzelmi elem. Ami ezeket az egymásnak ellentmondó képeket összeköti, az éppen olyan valami, ami a egyikben sincs benne, csak abban, aki magáról ezeket összegondolja; a megszálló szellemben és abban, akinek a szellem ezeket az éréseket általadja. Az újra élni akaró szellem mindezeket a lelki vonásokat élni akarja, a ló harci készségét, a megjutalmazott diadalt, melyet az aranykoszorú jelképez, az értelmet, amely az emberi orcáról sugárzik, a szépséget, bájt, melyet a női haj fejez ki, az oroszlánfogat, mellyel a lefogott düh tépni szeretne, az acél mellvértet, mely minden rábeszélésnek ellenáll s konokul őrzi zavart belsejét, a futó harci szekerek zörejét, mely minden mást túlharsogva futni, mindent leigázni akar. A tengely tehát, mely körül a felizgatott képzelet forog, annak bírni akarása, akinek semmije sincs, annak élni vágyása, aki halott, az őrület, mely egyik végletből a másikba veti magát. Ez azoknak a halottaknak a lelkivilága, akik szeretnék visszaidézni az elvesztett földi életet, amelyben erősek, okosak, szépek lehettek volna, de az alkalmat eltékozolták s most álmodni szeretnének, de mivel minden kifut kezük közül, őrjöngő dühvel tépni, ellenállni s mindent legázolva menekülni szeretnének. S amíg e szélsőségeket átélik, a megszállott ember velük együtt éli át a szuggerált gondolatokat, érzelmeket, vágyakat és lassan-lassan tönkremegy rajta. Amíg a látnok is átmegy a képzeten, maga is érzi azok őrjítő hatását és újra emlékezik arra, amit a sáskák ártó hatalmáról mondott a kijelentő angyal s megismétli: „a skorpiókhoz hasonló farkuk s fullánkjuk van, s farkukban van az a képességük, amelyekkel az embereknek öt hónapig ártanak.” A fullánkos farok, ez az alattomos, hátulról támadó szerv, az istentelen szellemvilág ártó fegyvere. Jaj a hiszékenyeknek!

S ekkor – mintegy zagyvaságuk ellentéteképpen – jegyzi meg, hogy hadjáratuk nem terv nélküli; egy messze tekintő Ész vezeti őket: „királyuk is van”! Csak hadd költözzék a feneketlen mélység lelkivilága a földön lakó emberekbe, hadd legyen úrrá az, akinek nincs mit adnia szolgáinak a hitetésen kívül, amellyel őket egy ideig csalogathatja. Sátán éppen úgy építeni, alkotni akar, mint a földi életbe visszavágyó halottak; ámde Sátán éppen úgy nem tud tovább menni az álmoknál, mint ezek s mivel ereje, gazdagsága, képessége nincs arra, hogy magától bármit is előteremtsen, ami nem volt, kénytelen megelégedni azzal, hogy utánozzon s azt, amit Isten alkotott, magáénak tüntesse fel, mint ezt a földi tudósok tenni szokták. Sátán Isten nyomában kullog, utánozza az ég erkölcsét, Jézus keresztyéni tanításait, a Szent Szellem szeretetmunkáit; csinál államot, világbirodalmat, egyházakat is alkot s bennük papi rendet, tanít a túlvilágról s Krisztust megvádolja, hogy 2000 esztendő óta semmit sem tudott véghezvinni. Mégis semmi sem marad meg abból, amit Sátán alkot: erkölcse önzésnek bizonyul, ájtatossága külső kenetesség, szocializmusa véres zsarnokság, állama rémuralom, világbirodalma a fenevad zabálása, egyházai dölyfös és haszonleső papok kereseti alkalmai s mikor a túlvilágról tanít, nem tud tovább menni ennél a mostani hitvány világnál. Ígér, de semmit megadni nem tud s minden dicsekvése szélhámosságnak bizonyul. Sikertelensége dühvel tölti el s ekkor rombol, hogy saját kudarcát más is érezze. A Sátán Istentől teremtett lángész, de meddőségre van kárhoztatva, mert nem Istennel épít. Amihez hozzáér, az elpusztul, ezért neve: Vesztő.

Az első „jaj” jól szemlélteti a Vesztő munkáját. Amikor az alája rendelt halottak és az önként neki engedelmeskedő élők békességben megtalálják egymást és egyesülnek, ismét az történik, ami a gadarénusok földjén, az emberek megőrülnek, a disznók megvesznek és a tóba fulladnak. A Sátán túlvilági népétől meglátogatott földi lakók keresik a halált, kínjaik egyetlen orvosát s nem veszik észre, hogy kínjaikat éppen azok lelki nyomorúságából kapták, akiket a Halál már meggyógyított. S ha borzalmas kínjuk, mely miatt már meghalni s mindent itt hagyni kívánnak, még csak az első jaj, mit hoz a másik kettő?

A hatodik trombitaszó

„Kürtölt a hatodik angyal, s ekkor egy szózatot hallottam annak az arany oltárnak a négy szarva közül, mely az Isten előtt van. 14 A szózat ezt mondta a hatodik angyalnak, akinél a kürt volt: „Old el azt a négy angyalt, akik a nagy Eufrátesz folyamnál megkötözve várnak.” 15 Erre eloldották a négy angyalt, akik órára, napra, hónapra és évre voltak előkészítve, hogy megöljék az emberek harmadrészét.” (Jel. 9, 13-15)
„A lovas seregek száma húszezerszer tízezer volt, hallottam a számukat. 17 A látomásban ilyeneknek láttam a lovakat és a rajtuk ülőket: tűzvörös, jácintkék és kénsárga volt, a páncéljuk, fejük olyan volt, mintha oroszlánfejek lettek volna, szájukból tűz, füst és kén áradt ki. 18 Ez a három csapás ölte meg az emberek harmadrészét, a tűz, a füst és a kén, mely szájukból ömlött. 19 A lovak hatalma szájukban és farkukban volt, farkuk kígyókhoz hasonlított, azoknak fejük volt, a azzal ártottak.” (Jel. 9,16-19)

Ennek a jelenetnek a szereplői a következők: 1). az oltár négy szarva közül hangzó szó; 2). a hatodik trombitáló angyal; 3). az Eufrátesznél megkötözött négy angyal; 4). a kétszázmillió lovas; 5). az emberek. A jelenetben ható erők célpontjai és áldozatai természetesen az emberek, ellenük irányul az oltár hangja, a trombitás angyal, a négy angyal és a 200 millió lovas tevékenysége. Az első két szereplő a tiszta szellemvilághoz tartozik, a harmadik a tisztátalanhoz, mert megkötözve találjuk, a lovasok kiléte tisztázandó, de világos, hogy ártó természetüknél fogva azok is tisztátalanok. Ismét azt látjuk, hogy a tiszta szellemvilág az embereket odaadja a tisztátalan szellemvilágnak s ennek eredménye emberhalál, mely minden eddiginél nagyobb. Az egész emberiség harmadrésze esik el, míg a négy első trombitaszókor csak egy-egy területen élők harmadrésze halt meg. Még ha az egyharmad nem számértéket, hanem számképeket jelent is, a halandóságnak viszonylagos emelkedése kétségtelen.

Először az tisztázandó, hogy kié az arany oltár négy szarva közül támadó hang. Az arany oltár a földi szentélyben a füstölőoltár volt, de az égben nincs több oltár, mint ez az egy és ezért a véres áldozati oltár mennyei képe gyanánt is ez tekinthető. Az oltár két szarva között pedig az áldozat volt, tehát a megölt Bárány. Az ő hangja szól újra; azé, aki az ítélet pecsétjeit egymás után tépte le s most a hetedik pecséttől elindított angyalok is az ő képviselői, az ő megbízásából és akaratából trombitálnak, indítják el trombitálásukkal a csapásokat. Hogy az oltárt említi a látomás, az azt jelenti, hogy aki áldozatul adta magát az emberekért, az most megtagadja őket, mert az értük hozott áldozatot visszautasították. A megtagadott szeretet megtagadja most őket, nem azért, mert az áldozat hozóját megbántották – erre volna bocsánat –, hanem mert ezzel föltartották a szeretet útját a földön s a Szent Szellem ellen vétkeztek. Az oltár négy szarva az oltár, vagyis az oltáron fekvő áldozat hatalmára utal. A látszólagos gyengeség legnagyobb hatalmává lett a trónon ülőnek akaratából. A szarvak négyes száma arra mutat, hogy ez a hatalom a teremtett világból ered és a teremtett világban érvényesül. Az oltár négy szarva az égben van ugyan, de a földről emeltetett oda. Az a szózat tehát, amely most parancsot ád a pusztító angyaloknak, nem idegen a földtől; a mi életünket élte, a mi szenvedéseinket szenvedte, sorsunkat osztotta meg, annak, aki a földön szenvedett, joga van követelni, hogy szenvedéseinek gyümölcsei a földön megteremjenek. Tehát az oltár négy szarva közül megszólal a Bárány: Oldd el azokat az ártó angyalokat, kiket az isteni irgalom eddig megkötözve tartott!

A trombitáló angyal itt új tevékenységben mutatkozik: nemcsak trombitál, hanem el is oldja a négy pusztító angyalt. Ha szellemek homály köteleivel vannak megkötözve (2 Péter 2,4), akkor feloldozásuk megvilágítással történik, úgy, ahogy láttuk, hogy a halottakat az élőkre bocsátották. Ez a megvilágosítás abban áll, hogy az angyalok figyelmét áldozataikra irányítják. Ezt végzi el a trombitáló agyal. A világosság adás, még ha ítéletre szól is, magas megbízatás, és ez is mutatja a trombitáló angyalok előkelőségét, fejedelmi, parancsoló mivoltát. Fényt villantanak az ítélet angyalai elé s azok már mennek is, amerre pusztító ösztönük viszi őket.

A négy megkötözött angyal tisztátalanoknak, de az angyalok rendjében parancsolóknak, vezetőknek látszanak, kik Sátánnal együtt lázadhattak Isten ellen s gonoszságuk miatti lázadás, hosszú tétlenség alatt düh és tevékenységi vágy, a minden jó és öröm ellen tajtékzó gonosz irigység és a csak magukat látó önző vakság gyűl össze, halmozódik bennük s ha az emberekre szabadulnak, ez mind át fog menni azokba a földi vezetőkbe, akiket meg fognak szállani s így fel fogják fokozni ezeknek amúgy is elég nagy vadságát és vakságát. A felszabadított angyalvezérek és az akkori politikai vezetők éppen olyan kapcsolatba jutnak majd egymással, mint amilyenben Dániel idejében voltak Perzsia földi fejedelme s az őt indító tisztátalan angyalfejedelem, Görögország emberi ura s a mellette álló ördög fejedelem (Dán. 10,13, 20), vagy amilyenben voltak Ezékiel idejében Tirus embere és angyalkirálya. Egy látható és egy láthatatlan történés futnak egymás mellett s utóbbi az előbbinek alapja. Az igazi küzdelmet a láthatatlan világban küzdik meg érettünk (Jel. 12,7-9). Az egyház is részt vesz ebben a láthatatlan küzdelemben azzal a bizonyságtétellel, amellyel Krisztust választja urának és nem a sötétség hazug fejedelmét. (Jel. 12,11; Ef. 6,11-20; 2 Kor. 10,4) Az a körülmény, hogy a négy tisztátalan angyal az Eufrátesz mellett van megkötve, világosan mutat arra, hogy feladatuk politikai, a világuralomra tartozik. Itt épült ugyanis minden világbirodalmi gondolat őse és bölcsője Babilon. Mely második virágzása idején, Nabukodonozor idején Dániel első világbirodalmának fővárosa volt. Hogy szórul-szóra kell-e venni, az Eufrátesz partján voltak megkötve, hol a romba dőlt, lassanként portól egészen eltemetett Babilon „ördögök” (démonok) lakóhelyévé és mindenféle tisztátalan szellem tömlöcévé lett, azt eldöntetlenül hagyhatjuk [(Babilon a démonoknak tartózkodási helye (katóikétérion) s a tisztátalan szellemeknek, kik alatt közönséges ördögöket s halottakat kell értenünk, tömlöce (phülaké)]. E megkülönböztetés arra mutat, hogy előbbiek mozgási lehetősége nagyobb. Van azonban abban valami megdöbbentő, hogy egykori építésük és munkájuk színhelyét romba dőlve kell látniok! Ha egyszer innen szabadulhatnak s újra feltámad bennük az idők végén a reménység, hogy kezdeti munkájukat megvalósíthatják s a világbirodalom mégis felépülhet, gondolni lehet, hogy a hosszú tétlenség alatt és önemésztés után milyen vad iramban fognak ehhez a munkához hozzáfogni.

A 16. versben egészen váratlanul és korábbi említés nélkül így hoz be egy új fogalmat a kijelentés: „A lovas hadseregek száma pedig kétszer tízezerszer tízezer.” Ezt a hirtelen gondolatugrást csak az érti, aki tudja, hogy az Eufrátesz folyam partján, azaz Babilonban megkötött angyalok szabadon bocsátása után azonnal fegyverkezésnek kell következni és a földön nagy fegyveres seregeknek kell megjelenniök. Természetesen földi vonás, emberekből álló hadsereget várnunk; ám kétszer 10000 x 10000, azaz kétszáz millió egy olyan óriási szám, hogy ilyen hadseregeket még mai viszonyaink szerint sem tudunk elképzelni. Mindenesetre a kifejezés a szertelenséget akarja kifejezni, amely méreteke többé nem ösmer. Az egész világ katonai táborrá alakul át, minden fegyverfogható embert harcba kényszerítenek. Megáll a földön a termelés, hogy egy utolsó sakkhúzással az istentelenség magához kényszerítse a diadalt. Leírhatatlan szenvedések és nyomorúságok előtt áll a világ. A világ uraitól egymás ellen uszított emberiség csak kényszerűségből szolgálja a világuralom eszményét; a tömegtől idegen ez a gondolat s ezért a világ telve van elfojtott sóhajjal, benső lázadással. De a kényszer mind nagyobb a világban. Az emberek, mint gonosz pásztoroktól hajtott falkák, fogcsikorgatva engedelmeskednek.

Erről a harcra akarata ellenére kényszerített emberiségről alig lehet ilyen rajzot adni: „A lovak feje oroszlánfej, szájukból tűz, füst, kénkő jő ki... A lovak hatóereje szájukban van, meg a farkukban van. A farkuk kígyóhoz hasonlított, amelyeknek fejük volt és azzal ártottak”. Ezek a szörnyű alakok nem embereket szoktak a kijelentésben jelezni, hanem szellemeket. Miután hatóerőről szól a kijelentés, szükségszerűleg olyanoknak is kell lenniök, akikre hatnak és akikbe saját lényüket, lelki tartalmukat ültetik át; tehát a tűz, füst és kénkő lovasai csak inspiráló szellemek lehetnek. Mondhatnánk, hogy harcoló katonákat jelentenek, kik egymást a tűz, füst és kénkő erejével pusztítják el, de ezek a vegyszerek nem egyeztethetők össze a lovak farkát képező kígyókkal, amelyek marással ölnek. A fizikailag és biológiailag sem egyesíthető képek könnyen egyesülnek, ha szellemi hatásukat nézzük. A tűz az élet vagy sötét értelemben az emésztő életvágy, a szenvedély képe. A füst és füstszínű jácint a gomolygó homály képe. A kénkő undort jelent. Az elkárhozottak lelki nyomorát fejezik ki ezek a képek. Tömlöcük nem szárítja el, ellenkezőleg, kifejleszti az életvágyat, a visszafojtott tettvágy kínzó szenvedélyek tüzét szítja. Lelkük homálya, amelyben sem a jelent, sem a jövőt nem látják, csak a múltban váj vonagló szívük, úgy fojtogatja őket, mint a füst. Gonoszságuk olyan undort kelt, mint az égő kénkő, a szenvedély tüzétől meggyújtott bűn, mely még a bűnösben is undort kelt önmagától. Ha a tömlöcbe zárt ördögök (nem halottak) egyszer kiszabadulnak és tettvágyukba megrohanva az embereket, velük lelkük tartalmát közlik, akkor az addig kényszertől hajtott embereket – éppen nyomorúságuk miatt – düh, ártó szenvedély tölti el, olyan menekülési vágy önmaguktól, hogy a mozgósított seregek csakugyan jó eszköznek fognak bizonyulni mindeneknek szétrombolására, amit az ember a történelem folyamán alkotott. A fej a gondolkodás székhelye; az oroszlánfej a pusztító terveket jelenti, mely mindent megsemmisít, ami a világ urai új elgondolásának útjában áll. A száj, a nagyokat szóló száj a propagandát jelenti, amely szüntelenül üvölt és azzal megfélemlíteni próbál. A farok az alattomos támadást jelenti, mint a skorpió is farkával támad és kínzó kígyómérge a gyűlölet, amellyel megmérgezi az emberiséget. S a megsemmisíteni akaró gyűlölet e lelki mérge fogja még eddig nem ösmert mértékben pusztítani a még mindig működésben lévő fehér, vörös, fekete és fakó lovasok hatalmával az emberiséget. De ez a lelkület a kitörő, minden ellenállást elsöprő indulat sodrával egyúttal hozzáférhetetlenné is teszi ezt a emberfajtát minden mérséklő, okosító és javító befolyásával szemben, úgyhogy tűz, füst és kénkő lelkületük páncélként veszi őket körül és bevehetetlenné teszi lelküket.

Az áldozatul eső emberek csoportját a következő versek írják le, melyeket az egész emberi fejlődés szempontjából való fontosságuk miatt külön elemzek.

Az utolsó napok megátalkodottsága

„Az emberek többi része, azok, aki nem haltak meg e csapásokban, nem tért új felismerésre, hogy kezük munkáit elhagyták volna, hogy ne borultak volna le az ördögök előtt, arany-, ezüst-, érc-, kő és fabálványok előtt, melyek sem látni, sem hallani, sem járni nem képesek. 21 Nem tértek új felismerésre, hogy gyilkosságaikat, varázslásaikat, paráználkodásaikat és tolvajlásaikat elhagyták volna.” (Jel. 9.20-21)

E két vers úgy látszik, az összes eddigi csapások következményeit veszi számba. Hasztalan mentek el az emberiség feje fölött: a világot nem tudták bűnbánatra kényszeríteni. Eddig kétszer hat csapás érte az embereket, mert a hetedik pecsét hozta a hét trombitaszót és a hetedik trombitaszó még hátra van, az a következő hét csapást fogja hozni. A pecsétek csapásai lelki (az ember lelki világából való, szemben a szellemivel, ami ember fölöttit jelent) természetűek, létrehozó okuk és hatásuk egyaránt az emberi társadalomban keresendő. A trombiták csapásai testi és szellemi természetűek; létrehozó okuk az embereken kívül a tisztátalan szellemvilágban keresendő. Mindkét sorozatban az első négy-négy csapás földi, a többi túlvilági történést indít meg, természetes azonban, hogy a túlvilági történésnek is földi, emberi folytatása lesz.

A pecsétek csapásai társadalmi mozgalmakból indulnak ki és társadalmi mozgalmakat idéznek elő. A fehér lovas azért sebez, mert az emberi társadalomban nincs helyük az evangéliumi befolyásoknak, szóban, írásban, templomi szertartásban esetleg megtűrik, de tettekbe nem viszik által. A fehér ló hatására közös megkeményedés áll elő az evangéliummal szemben, a társadalmi ellenállás fokozódik. A vörös lovat az emberi féltékenységnek, a hatalomvágynak közös fellépése indítja el, mely az emberiséget nagy táborokba szervezi népnek nép ellen, társadalmi osztálynak osztály ellen való gyűlöletét keltvén fel. E ló hatására a nemzetközi viszonyok a propaganda oly szilárd kötelékekbe kovácsolják össze az emberiséget, hogy az egyes ember a közös törekvéseknek többé nem állhat ellene s az egyes embert a közös pusztulásba magával ragadja. A fekete lovat a kapzsiság indítja el, az a gondolkodásmód, amellyel az általános életirány a közös emberi sorsot gonoszul intézi és a gonoszságot egyetemlegesen tűri. A fekete ló hatására a köznyomor fokozódik, amely ellen az egyesnek harca meddő. A fakó lovat meg a közmorál indítja el, mely hozzászokik ahhoz, hogy az egyes ember életét ne sokra taksálja, de a csapás visszaüt, mert a közhalandóság mindenkit magával ragad, az emberiség sorsa közös, és attól senki külön nem választhatja magát. Az emberiség a maga társadalmi összeforrottságában áll ellen Istennek, s ez ellenállásokra az embert a bálványozás vezette. Önmagát látta lealacsonyítva az evangélium által, amely az embert bűnbocsánatra szoruló bűnösnek tekinti s az öndicséret istenét sérti meg. A hatalom istenének szolgálva tör embertársaira fegyverrel. A pénz gonosz istenének szolgálva hamisítja meg a mérleget, mely gazdagnak és szegénynek másként mér. A sír és a halál szellemi befolyásától megbűvölve, megdermedve leereszti kezét ezzel az ellenséggel szemben és megszűnik harcolni ellene. De hiába bizonyulnak az én, a hatalom, a pénz, a tisztátalan szellemi erő tehetetleneknek az emberi boldogság megvalósításában; hiába lesz nyilvánvalóvá, hogy éppen az ellenkezőt munkálják, a köznyomorúságot, az ember mindig jobban belebonyolódik saját gondolatainak szövevényébe, nem tud saját magától szabadulni, mert nem tudja minden bálványok e legnagyobbikába belevágni fejszéjét. A bálvány az emberi dicsőség és emberi mindenhatóság eszméje minden kudarc ellenére szilárdan uralkodik a világ fölött s jaj annak, aki ezt a bálványt meg meri sérteni! Márpedig az evangélium fehér lovasa leginkább ezt a bálványt sérti. Ezért lesz a gyűlölet és fanatizmus mindig erősebb az evangélium Istene, a Bárány ellen. Ha nem is csinálunk aranyból, ezüstből, rézből, kőből, fából bálványképeket, de csinálunk arany, ezüst, réz, kő és fa műveket, amelyek az embert dicsőítik és ezeknek adjuk az igazi tiszteletet. Ott állnak az épületeink, ott dolgoznak gyáraink, ott emelkednek rézszobraink, ott ömlik a bankokba az aranypénz, ott adják kézből-kézbe a piacon az ezüstöt; ezek a modern ember bálványai, melyekben jobban bízik, mint a túlvilági reménységben, mint a túlvilági szellem Istenben. S ha valaki vak dühében szétrombolja épületeit, ha gyárai inkább a nagyravágyást fokozzák, mint a közboldogságot, ha a későbbi nagyok ledöntik a korábbi nagyok szobrait és az emberek dicsősége mulandónak bizonyul, ha az aranypénz zsarnokává lesz a embernek és az ezüst értékét veszti a piacon, az ember újra kezdi a régi bálványok tiszteletét, esztelenségét és vakságát nem bánja meg, nem fordul el keze munkájától, hogy ne imádja az arany-, ezüst-, kő és fabálványokat, melyek pedig nem látják meg irgalmas szívvel szívek nyomorúságát, nem hallják meg sóhajtásait és nem mennek segítségére, mikor összeomlik, hanem az elesettek hulláin új tisztelőket, új bolondokat csalogatnak és szédítenek tovább.

Említettem, hogy az emberek bálványimádásukat egy társadalomba összekényszerítve végzik s annak, aki e bálvány imádását meg akarja tagadni, az egész közösséggel kell szembeszállania és az egésznek ítéletét magára vonnia. Az egész emberi történelmen átvonul az a törekvés, hogy a közös dicsőség és jólét elérése végett az emberiséget egy társadalomba kényszerítsék. Ez történt a Bábel tornya építésével is: az volt az első államgondolat. Ezzel a törekvéssel szemben mindig ott volt az ellenkező isteni törekvés, az embereket egyénekre bontani széjjel és egyenként tenni őket felelősökké. Ez volt a célja a bábeli nyelvzavarnak is. És ez az Isten célja az utolsó idők fájdalmas csapásaival is. Az 5., 6. és 7. pecsét különösen ezt a célt szolgálja. Minden társadalmi kényszer ellenére egyesek ellene szegülnek a bálványok tiszteletének s ezek megbontják a társadalom egységét; ezért látják őket veszedelmeseknek és ezért irtják ki őket a emberek közül. De a vértanúság csak erősebbé teszi bizonyságtételüket, ez a bizonyságtétel, mely nemcsak az égben nem szűnik meg az istentelen társadalom ellen tanúskodni, hanem a földön a lelkiismeretekben is tovább hangzik: az ötödik csapás! Az az Istentől kijelölt célja, hogy széjjelválassza a társadalmat lelkiismeretesekre és lelkiismeretlenekre. A természet lázadása az ember ellen, a nagy világrengés, az államok rengése, mint láttuk, szellemek indítására történik s az a célja, hogy a társadalom megrendüljön és tagjai szétváljanak. A pánik, a menekülés ezt a célt szolgálják. A 7. pecsét a hét trombitaszót hozza. Az első négy pecsét csapása a természet megbízhatóságát veszi el, melyre az egész civilizáció épül. Ezzel együtt az emberiség szellemi vezetői is megbízhatatlanoknak bizonyulnak, amennyiben azok magukat a természet urainak mondják. Ezzel megdől a technika megbízhatóságába vetett bizalom, az emberi tekintélyek, a tudomány, az ipar, a földművelés technikai eszközeibe vetett hit, s csalásnak bizonyul az emberi fejlődés ígérete. Az első négy trombitaszó csapása azt hirdeti, hogy az ember (az istentelenség útján) nem lesz a természet urává. Ezzel együtt lazul minden olyan vallásba, bölcseletbe vetett bizalom is, amely az emberi fejlődést és tökéletesedést hirdette. Még jobban kiábrándulnak akkor, mikor maga a tisztátalan szellemvilág lép közvetlen akcióba, az utolsó trombitaszó csapásaiban. Az 5. trombitaszóval az emberiségre özönlő tisztátalan szellemek világot betöltő kínt, az őrültségig fokozódó lelki zavart támasztanak: a föld őrültek házává változik. A 6. trombitaszóval a földet megtöltő gyilkos hadak pusztítása, a pusztítás megállíthatatlan volta lazítja a bizalmat, hogy ember ura saját történelmének és sorsának, és megingatják a bizalmat azok sugallatainak megbízhatóságában, akiknek szavára addig úgy figyeltek, mintha isteni tekintélyt képviselnének a földön. Az emberiség babiloni álmát az egész világot összefoglaló győzhetetlen világbirodalom eszményét a történelem legnagyobb válsága fenyegeti. Az embereknek az ördögökbe vetett hite lazulóban, a gonosz szellemi hatalmak és azok földi képviselői tehetetlennek bizonyulnak.

És mégsem tudnak az emberek megtérni! Mert akkor abba kellene hagyniok a gyilkolást, a varázslást, a paráználkodást és a lopást. Mindezek a bűnök olyan mélyen összenőttek az emberi természettel, hogy őket ezek a csapások kivágni nem lesznek képesek. Az elkövetett vétek miatt a lelkiismeretben fölhangzó vádat nem akarja gőgös szívük meghallgatni. A bűnök haszna és édes gyümölcsei behálózzák lelküket, úgyhogy tovább kívánják őket. A bűnös lelkek gyávasága visszatartja őket, hogy elkezdjék a megszokott bűn ellen való lázadást. És minden marad a régiben. Nem térnek meg a bálványozásból és nem tagadják meg vétkeiket. Azonban a tisztátalan szellemvilág érzi, hogy bástyái veszélyben vannak. A réseket be kell tömni a várban; a falakat meg kell erősíteni, új fegyverek kellenek a régiek helyébe. S az ég látja, hogy nincs alkalmasabb fegyver a sötétség tekintélyének megdöntésére, mintha megvalósítja terveit. Mint a hazug ember, ki ha beszélni hagyják, maga hazudtolja meg magát; úgy a Sátán maga tesz legtöbbet saját hitelének megrontására. Az ég hozzájárulásával Sátán kijátssza utolsó kártyáját, a legnagyobbat dobja bele a játékba, leleplezi önmagát. Eddig Isten világosságába öltözött, magát a világosság angyalának hazudta, most a gyűlölet, az istentelenség, a kényszer, a rabszolgaság nyílt hirdetésével áll elő; vakmerőségével, nagyokat szóló szájával meg akarja félemlíteni a világot s kihívón saját imádására szólítja fel az embereket, mint egykor Jézussal szemben tette. Elérkezett a kísértés utolsó órája: borulj le, és imádj engem! Ezt az utolsó kísértést hozza a 7. trombitaszó.

Az ég is felkészül az utolsó harcra. Isten Sátánnak meghagyja a cselekvés szabadságát, de nem engedi elnémulni a bizonyságtétel szavát. Még két utolsó nagy bizonyságtétel hangzik el a földön; egyik az ég saját szava lesz az istentelenekhez és a hűségesekhez, a másik a vértanúk bizonyságtétele lesz ellenségeikhez. Ha ez a két bizonyságtétel elhangzott, meg fog szólalni a hetedik trombitaszó és Sátán cselekedhetik. A 6. és 7. trombitaszó csapása közé tehát két jelenet iktatódik a könyvbe, amelyeknek tárgya az ég és a vértanúk szava az emberekhez. A 7. trombitaszó éppen úgy hét csapásra bomlik fel, mint a hetedik pecsét. Hét áldozati csészét fognak kitölteni a földre, de a hét csésze csapásai egy mondatban összegezhetők: Sátán láthatóvá válik a földön. Mint egykor Jézus elmondhatta: „aki engem lát, látja az Atyát”, úgy a földön megjelenik valaki, akiről azt fogják mondani, hogy aki őt látja, látja az emberiség titokzatos istenségét, akit az ember maga választott magának. Ez lesz az Antikrisztus! Sátán minden erejét meg fogja mutatni a földön, s aki ez erőket megmutatja az embereknek, az lesz a hamis próféta. Az isteni Szentháromsággal egy káromló háromság szegül szembe: Sátán, Antikrisztus és hamis próféta. Bennük a hazugság egész pompája meg fog jelenni a földön.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 151–170. oldal.