A hét gyülekezet egy gyülekezet
A hét gyülekezethez intézett hét üzenet mindenike önmagában befejezett, kerek mestermű; mindenik teljesen megfelel a címzett gyülekezet viszonyainak, állapotának, bajainak és szükségleteinek, szóval annak a történeti helyzetnek, amelyben a gyülekezet János idejében volt. Mindamellett az üzenetek teljesen kor- és idő felettiek, mintha egy örökkévaló szem
a gyülekezetek örök isteni ítéletre kerülő vonásait vonta volna ki a gyülekezetből. A levelekben sehol egyetlen személyes vonatkozás nincsen, mert a Pergamoszban említett Antipász név is költött névnek látszik, de mégis valóságos név is, csak egy eseménysor legkiválóbb történetének hőseként szerepel, s így fogalomnévvé lett. De nemcsak személyek neve hiányzik az üzenetekből, hanem minden személyi érdek, vagy célzat is, minden időbeli cél, vagy törekvés is, úgyhogy az üzenetek tejes idő és térségfelettiséget mutatnak. A levélíró az örökkévalóságból mutatkozik be, örök, isteni szempontok szerint bírál, örök büntetéssel fenyeget és örök jutalmat ígér. Ha egy gyülekezet földi pusztulásáról szól is, az örök elvetést is jelent. Elképzelhetetlen hát, hogy az üzenetek csak a címzett hét gyülekezetnek szólnának, ellenkezőleg, a hét gyülekezet csak az alkalmat adja, hogy az égi Úr egyetemes üzenetet küldjön az egyetemes gyülekezetnek. Az összes keresztyén gyülekezetek veszélyeit és reménységét egyetlen szempillantással fogja össze az Úr, mint ahogy egyetlen tekintettel látta egykor a kísértés órájában az egész világ minden országának dicsőségét. De vajon kimutatható-e a levél oly szoros összefüggése, hogy a hetet egynek láthassuk és nem széteső hétnek?
Legáltalánosabb kísérlet a hét üzenet egységesítésére az a felfogás, hogy azok az egyháztörténelemnek hét egymás után következő nagy korszakát mutatják. Ha ez igaz, akkor a hét üzenetnek a hét legfontosabb korszaknyitó eseményét kell megjövendölnie. Kérdés, hogy az egyháztörténelemben éppen hét ilyen korszakalkotó jelenség van-e, és az üzenetek éppen azokat példázzák-e. Leggyakoribb az a magyarázat, amely az efezusi gyülekezetben az őskeresztyén egyházat, a pergamosziban a Konstantinusz egyházat, a tiratiraiban a megromló középkori egyházat, a szárdisziben a reformációi egyházat, a filadelfiaiban a belmisszió és ébredések egyházát és a laodiceaiban a végidőben elhanyatló egyházat pillantja meg. Miután a többi magyarázat is nagyrészt e nyomon mozog, azok bírálatait nyugodtan mellőzhetjük. Az efezusi üzenet csakugyan a legfőbb ponton hűen jellemzi az apostolokat követő egyházat, tehát az úgynevezett apostoli atyák korát. Tele voltak ezek a keresztyének őszinte buzgalommal, de az a bibliai igazság, hogy a keresztyén semmit sem tesz a maga erejéből, hanem mindent puszta kegyelem munkál benne, elhomályosodott előttük, s még a szeretetből is parancsolatot csináltak; elhagyták az első szeretetet, azt amelyik őket először szerette és kötelességből szerettek. Itt tehát a magyarázat helyesnek látszik. Látni fogjuk azonban, hogy a magyarázat itt sem teljesen helytálló. Helyesnek látszik a szmirnai üzenetnek a római birodalomban kitörő keresztyén üldözéssel való azonosítása, bár az üzenet szavai oly általánosak, hogy akármilyen üldözéssel összeköthetők. Nem illik azonban a pogány római császárság korának egyházára az a magyarázat, hogy a szmirnai üzenet nem gáncsol, tehát ezen korszak gáncstalan és bűntelen volna, mert bizony éppen elég bűn, hithagyás és csalás fordult elő ebben a korban, sőt sokan éppen a szenvedést használták fel egyéni dicsőség és érdem szerzésére. A divatos magyarázat abban is erőltetett, hogy a szmirnai üzenet tíz napig, vagyis tíz napon át tartó üldözését tíz ízben előforduló, tehát tízszeres üldözésre akarja magyarázni, mi az efezusi szöveg kiforgatása. Erőltetett a tíz üldözés összeszedése is, mert éppen olyan nyugodtan lehetne többet vagy kevesebbet is összeállítani, ha a Bibliában történetesen tizenkét, vagy hét üldözésről olvasnánk. Vannak magyarázók, akik az egyháztörténetet nem ismerő olvasóknak az ilyen történeti fordításokat megdönthetetlen érvek gyanánt adják elő. Tudóskodó nagyképűségük azonban nem illik komoly bibliai magyarázathoz. Láttuk, hogy a tízes számot nem mennyiségi, hanem számszimbolikai értékében kell vennünk. A pergamoni üzenetet Konstantinusz korára és az őt követő bizánci császárságra magyarázzák, melyben az egyházat törvényhozó fölötti, hitcikkalkotó és kormányzó hatalom a császár kezébe volt letéve. Ez az egyházra ránehezedő világi hatalom volna a Sátán királyi széke, melyet a levél említ. Itt a korszakmagyarázat már tejesen csődöt mond, mert a Sátán királyi széke pogány hatalmat jelent e keresztyénnel szemben és nem politikai hatalmat a papi hatalommal szemben. Ez a magyarázat nem Nagy Konstantin idejebeli viszonyokra támaszkodik, hanem modern ellentéteket és kívánságokat vetít vissza Konstantin korába, hogy a későbbi szabad egyházak és szabad mozgalmak különben sokszor helyes álláspontját igazolja. Puritán érzelmeinket őrizzük meg, de a Jelenések könyvét nem használjuk okkal, ok nélkül bizonyításra. Tudjuk, hogy Pergamoszban pogány kultúra és nem politikai hatalom volt a Sátán trónusa, tehát a szimbolikus magyarázatban is maradjunk meg a kép eredeti érteleménél, különben joggal lépnek majd a nyomdokainkba a tévtanítók, s ugyanazzal a szabadsággal, amellyel mi csavarjuk el a történelmi értelmet, ők a saját szájuk íze szerint fognak bármilyen tévedést a Jelenések könyvébe magyarázni. Tanúsítsunk a magyarázatban szent tartózkodást és óvakodjunk felületes látszatok könnyű felhasználásától! Éppen ilyen erőszakolt dolog a nikolaita tévelygést papi elnyomásra magyarázni, mert a kép eredeti értelme testi és szellemi paráznaságra mutat, tehát szintén pogány istenek és ördögök kultuszával való kacérkodásra. Ezen a ponton tehát szintén modern ellentéteket vetítenek vissza a Konstantint követő korba, hogy a jelenkor harcai számára a múltból szerezzenek érveket. Mert nem abban van az igazi veszély, hogy bizonyos esetekben egy-egy egyén erősebben belenyúl az egyházi élet fejlődésébe, hiszen akkor Pál apostolnál kell már a hierarchiát keresnünk, hanem abban van a veszedelem, hogy az egyház a szent Szellem vezetését elveszíti s ez a vész a hierarchikus pápai egyházban sem jelent nagyobb bajt, mint a legdemokratikusabb szabadegyházakban, melyben a demokratikus látszat alatt sokszor a legdurvább hierarchia, vagy világi tekintélyek uralma lappang. A Biblia kijelentése nem egyházkormányzati formák mellett vagy ellen szól, hanem az emberi lelkek mélyén meghúzódó törekvések mellett és ellen, melyek az avignoni pápai udvarban szülhettek egy Sziénai Katalint s Kálvin Genfében libertinus lázongókat. A formák ugyanis nem javítják meg az embereket, legfeljebb képmutatókat nevelnek; keresztyéneket Isten Szelleme teremt sokszor a legképtelenebb környezetben. A Jelenések könyve sem az egyház külső szervezeti fejlődését jövendöli, hanem a belső, szellemit. Krisztus uralma egykor bizonyos magasabb értelemben államegyház és egyházállam lesz. Mondhatjuk, Krisztus uralma monarchia lesz, szentjeinek uralma pedig arisztokrácia. Értelmetlen dolog tehát a puritán demokratikus formát tekinteni bibliai egyházalkotmánynak, noha ez Krisztus távollétének idejére ott, ahol egészséges gyülekezeti élet van, a legajánlottabb. Ott, ahol a gyülekezetben demagóg szellem vesz erőt, a szabad gyülekezeti forma átkos lehet. Ilyenkor egy erősebb kéz, mely a visszaéléseket elnyomja, isteni küldetést jelenhet. Az angol puritánizmus egy Cromwellt szült, azért szervezeti formák helyeslését, vagy kárhoztatását ne keressük a Bibliában, mert Isten világ- és egyházkormányzó bölcsessége egyszer egyik, másszor másik formát teremti meg, s mindenkor a legjobban használja fel a formát belső céljának elérésére. Luther és Kálvin a formákat azért választották meg, mert a belső visszaélések védelmezői és erősségei lettek, nemsokára azonban az ő új formáik lettek a tévelygések takaróivá és bástyáivá. A jövendölés szellemének alapos félreértését jelenti tehát, ha valaki a pergamoni üzenetben a bizánci államegyházat, a tiatiraiban pedig a pápai egyházállamot akarja kárhoztatva látni. Jezabel a Bál-kultusz képviselője volt Izraelben, nem pedig a hatalmukkal visszaélő Éli fiaké, vagy a Messiást megvető jeruzsálemi zsidó papoké; egészen önkényes dolog a tiatirai Jezabelben a római pápát pillantani meg. Éppen olyan joggal vonatkoztathatjuk a jövendölést akármelyik pogány lelkületű protestáns papra. Sőt az ilyenben több jezabeli természet van, mint egy-egy komolyabb pápában. Mert a Szentírás szellemi irányzatokat kárhoztat, nem pedig külső szervezeti rendszereket. Hogy mennyire nem az uralkodás ellen tesz a levélben kifogást az Úr, mutatja az ígéret, hogy aki Jezabel-féle fertőtől tisztán tartja magát, az vasvesszővel fog a nemzeteken uralkodni. Furcsa volna, ha az Úr azzal jutalmazna, amit kifogásol. Jezabel bűne ugyanaz, mint a bálámiták bűne, lágy, puha bűnök, Istentől elhajlás, idegen istenekkel, ördögökkel való kacérkodás, tehát a pogány spiritizmus szellemi paráználkodása, mely mint lényegileg rokon bűnnel, a testi paráználkodással is rendszerint összeköttetésben áll. A pápaság intézményének bűne azonban nem ez, hanem a gyarló embernek Isten mellé emelése, tehát inkább a laodiceai egyház bűne. Ezen a kavarodáson aztán alig segít az, hogy egyes pápákat emlegetnek, kiknek idejében feslett életű asszonyoknak az egyházi ügyek vezetésére nagy befolyásuk volt, mert lehet az ellenkezőre is elég sok példát találni, hogy voltak szent életű pápák, kik a paráznaság bűnét maguktól távol tartották, s az egyháztól is távol akarták tartani, s az igazi jellegzetes pápák ezek az utóbbiak voltak. Viszont igen sok protestáns vagy éppen szabad gyülekezeti prédikátort lehet találni, kiknek révén asszonyok a gyülekezeti életre jogosulatlan, sőt sokszor erkölcstelen befolyást nyertek, úgy, hogy Tiatira éa Róma közt az analógiabizonyítás nem sikerült. Inkább azt mondhatjuk, hogy a tiatirai gyülekezetben korholt visszaélés az egyháztörténelem folyamán sok ízben, éspedig a legkülönbözőbb korokban és irányzatokban egyaránt előfordult. Legfeltűnőbb azonban e magyarázat kudarca a szárdiszi gyülekezet esetében. Ennek a gyülekezetnek írt üzenetet ugyanis a reformációra magyarázzák, noha a szárdiszi egyház éppen az ellenkező egyházi állapotra volna példa, mert a szárdiszi gyülekezetben a halál uralkodott, a reformációban pedig az élet tört keresztül. Aki e magyarázat képtelenségétől menekül, fordít egyet a magyarázaton és Szárdiszban a németországi skolasztikát akarja látni. Ez ellen azonban több meggondolás szól. A hét levél csak hét egyenlő jelentőségű korszakot különböztet meg. A reformáció kora megfelel Bizáncnak, vagy a középkornak, de a protestáns skolasztika sokkal jelentéktelenebb esemény volt, mintsem hogy abból külön nagy korszakot lehetne csinálni. S ha más skolasztikát akar a magyarázó jövendöltetni, miért nem a középkori skolasztikára gondol, melynek a protestáns skolasztika csak kisebb jelentőségű leánya volt? A szárdiszi betegségnek és halálnak különben semmi köze sem volt a skolasztikához, a hideg tankeresztyénséghez, mert ott is a nikolaitizmus puha bemocskoló bűnét látjuk pusztítani, nem pedig a hitvallások betűinek tiszteletét, mi a skolaszticizmus mindenkori bűne volt, s nem az értelemben, hanem a testekben volt a baj. Hogy tehát a szárdiszi halál a betűimádás halála, ez minden alapot nélkülöző ráfogás. A magyarázók csak azért fogták Szárdiszra, hogy ott az ortodoxia pusztított, mert más magyarázat nem volt kezük ügyében. Mikor aztán az ilyen Prokrüsztész- módszerű magyarázat egy ponton teljesen csődöt mond, s az ide-oda kapkodás sem segít többé a magyarázat szekerét helyrebillenteni, akkor a magyarázok hirtelen alázatosak lesznek, és arról kezdenek beszélni, hogy amennyiben a tőlük kitalált magyarázat nem fedi a valóságot, az arra vihető vissza, hogy emberi tudásunk még hézagos, később többet fogunk látni. Ez az alázatosság igen helyénvaló akkor, mikor Isten igéjével állunk szemben, de nem akkor, amikor emberektől kitalált magyarázati módszerekről van szó. Az utóbbi esetben nem arról kell alázatosan lemondanunk, hogy rossz magyarázatunkat megindokoljuk, hanem arról, hogy rossz magyarázatokat csináljunk. Addig, amíg valaki nem tud találó magyarázatot, ne magyarázzon Bibliát, hanem várjon addig, amíg hézagos emberi tudását Isten világosságra segíti. Mert Isten az alázatos várást áldja meg, de nem azt a türelmetlenséget, mellyel Isten segítségének elébe vágunk, s nem azt a felfuvalkodást, mellyel még bizonytalan és értelmetlen állításaink iránt másoktól követeljük az alázatosságot, hogy amennyiben mi nem tudjuk még állításainkat bizonyítani, olvasóink türelemmel várjanak addig, míg a feketét fehérnek fogják látni. A filadelfiai gyülekezetet a korszakmagyarázók a belmissziók és ébredések korszakával azonosítják, azonban ez a magyarázat is egészen hamis, mert a filadelfiai üzenetben egy szó sincs belmisszióról. Belmissziót találhatunk az efézusi és szárdiszi üzenetekben, hol munkáról, ébredésről, a többiek megszilárdításáról van szó, de nem a filadelfiaiban, hol a gyülekezet kicsiny erejű, s előtte már csak az égi ajtó van nyitva; a megtérő zsidók pedig nem térítés eredményeképp, hanem a gyülekezet megfigyelése alapján jönnek el, hogy a gyülekezethez csatlakozzanak, nem pedig a gyülekezet megy térítő szándékkal utánuk. Tehát még zsidómisszióról sem beszélhetünk a belmissziós kor értelmében. Ezek a különbségek igen fontosak lesznek, ha a filadelfiai gyülekezet valódi helyét akarjuk megállapítani az egyháztörténelemben. Hasonlóképpen nagyon egyoldalú dolog az utolsó egyházi alakulatot a laodiceai üzenet alapján rajzolt képben szemlélni, tehát az egyháztörténetnek olyanféle véget adni, amilyen véget az ember tragédiája szab az emberiségnek: az egyház utolsó állapotául a hazugságot, önimádatot, vakságot tartani.
A korszakmagyarázat kudarcai után első pillanatra az a gondolat merül föl a józan szemlélőben, hogy ezt a hét üzenetet egyáltalán nem is lehet az egyháztörténelemre alkalmazni, hanem itt tényleg hét kis-ázsiai gyülekezet jellemzéséről van szó csupán, s azok sorsából csak annyi tanulságot meríthetünk, amennyit minden idegen gyülekezet, vagy kor tanulmányozásakor a más kárán tanulás által elvonhatunk. Már a hét üzenet részletes fejtegetésénél is rámutattam arra, hogy a gyülekezetek állapota között nemcsak összefüggés, hanem fejlődés is megállapítható, s hogy a bemutatkozások és ígéretek is azt bizonyítják, hogy a levelet író mennyei Úr az egész gyülekezettel áll szemben, nemcsak eggyel, vagy héttel, s az egynek azt kell meghallania, amit Isten szelleme minden gyülekezetnek egyszerre szól. Van rá okunk tehát, hogy az egyes üzenetek között mélyebb összefüggést keressünk. Hogy azonban ezt a mélyebb összefüggést megtaláljuk, ahhoz el kell eleve vetnünk minden előítéletet s nem egy Biblia nélkül megalkotott teória Prokrüsztész-ágyába kell a Biblia szövegét belekényszerítenünk. Mielőtt bármely bibliai hely távolabbi értelmét keresnők, először az első és legtermészetesebb értelmét kell megtalálnunk és a továbbiakat abból levonnunk. E szabályt tartottuk szem előtt akkor, amikor kimutattuk, hogy a hét üzenet egészen megfelelt a János korabeli tényleges gyülekezetek állapotának és helyzetének. A gyülekezetek sorrendjét nem az egyháztörténeti korok egymásutáni következése szabta meg, hanem a természetes földrajzi helyzet, az az út, amelyen a hét üzenetet vivő küldöncnek haladnia kellett. E tények mellett meg is állhatnánk, de mint említettem, bizonyos megfigyelések arra kényszerítenek, hogy a természetes értelmezésen túl a nép- és földrajzi összetartozás mellett mélyebb és belső összefüggést keressünk a hét gyülekezet között. Mert az összetartozást, ha nem a levegőben akarunk járni, elsősorban nem az üzenetek, hanem a gyülekezetek közt kell megtalálnunk. A hét gyülekezet részben görögöktől alapított tengerparti városokban keletkezett, részben pedig görög művelődéstől ugyan átjárt, mégis önálló nemzeti fejlődésre visszatekintő kis-ázsiai népek városaiban. A nagy kereskedővárosokban lakó görög nép ebben az időben mind jobban elveszítette régi népi jellegét, s olyanféle kozmopolita jelleget kapott, mint a modern tengeri kikötők lakossága. Nem volt nehéz bennük valami újat a zűrzavaros népáradatba belelökni, azért új eszmeáradat megindítására alkalmasabb helyet, mint Efézus, elképzelni sem lehetett. Ilyen helyen a mozgalom kifejthette belső lényegét anélkül, hogy nagyobb üldözés idő előtt tönkretehette volna. Szmirna kisebb város, de ugyanolyan nemzetközi jellegű; itt az üldözés gyorsabban bekövetkezett, s a kezdet hamar megkapta első próbáját. A többi városban régi művelődés kemény bástyái állottak ellent a betolakodó új irányzatnak. Pergamon tengerparthoz közel feküdvén, átmenetet képez a nemzeti jellegéből kivetkőző görög műveltség és a szárazföld belsejében lévő városok alacsonyabb fokú, de határozottabb jellegű, megállapodottabb kultúrája között. Mennél beljebb megyünk, annál több a népi lélek aromája, s a tengerparti görög hatás gyengültével nő a szárazföldi jelleg, abban egy egészen külön is: a zsinagóga, a sémi lélek befolyása. Így a földrajzi sorrenddel párhuzamosan halad olyan egymásutániság, melyben a szellemi kezdeményezés frissessége a földrajzi távolság növekedésével együtt fogy. Ez a hét város tehát olyan néprajzi háttért szolgáltatott a bennük támadó hét gyülekezetnek, mint amilyen a keresztyén egyház két évezredes fejlődésének háttere volt. Az egyház az új kezdések korából az ókori vallások szellemi csődjének és a teljes vallási kavarodásnak idejéből indult el, s így kezdeti helyzete az efézusi gyülekezet helyzetével egyezett. Mikor a pogányság jobban megösmerte a keresztyén mozgalmat és egységesebb állást foglalhatott el vele szemben, a helyzet a szmirnai helyzetnek felelt meg inkább. Ahogy az elhanyatló pogányságot késői fanatikus korok s műveltség, vagy nép erőforrásának tekintették, belőle a keresztyénséggel szemben új erőt akartak meríteni, úgy élt a pergamoni gyülekezet is olyan városban, ahol a Sátán királyi széke volt. A keresztyénség azonban a legyőzött pogányság fertőzésének nem tudott ellenállni, s azt magába szívta fel, így látjuk a tiratirai gyülekezetet a beléhatoló pogánysággal olyan népi környezetben küzdeni, amelynek a pogány bűnök nemzeti sajátosságaivá lettek. A keresztyén népeket nemzeti bűneik úgy megrontották, hogy a keresztyénség csak látszat maradt rajtuk, a nép kiélt lett, akárcsak a megáporodott szárdisziak. Az eltel két évezred végén a zsidó hatás az egyháztörténelemben erősödni kezdett, s ezzel a zsidó bomlasztó szellemmel szemben az egyház kettészakadt; egy rész egyedül Isten felé nyílott ki s a mennyei reménységbe burkolózott, más rész kivetette maga alól az elavult bibliai alapot és történeti múltjával, emberi fejlődésének dicsőségével takarózott, mint ahogy a filadelfiai és a laodiceai gyülekezet két homlokegyenest ellenkező típust mutat be, a szellemi befolyást tekintve erősebben zsidó, mint pogány háttérben. Ahogy tehát a népi és művelődési háttér a földrajzi előrehaladásában változott, olyanféleképpen változott az a történeti előrehaladásban is. Az isteni üzenet címzettjeinek megválasztásában tehát csodálatos és megfoghatatlan isteni bölcsesség jelentette ki magát.
Ha tehát a hét földrajzi gyülekezet háttere úgy változott, mint az egyháztörténelem világtörténelmi háttere, megértjük, hogy a hét üzenet az egyháztörténelem fejlődésének vázlatát tartalmazza; de ezt a fejlődést nem a korok külső egymásután következésében, hanem a belső fejlődés törvényei szerint kell tekintenünk. Úgy is kifejezhetjük ezt a törvényt, hogy a hét üzenet gondolatmenete és az egyháztörténet folyása nem az események időrendi sorjában egyezik egymással, hanem a logikai egymásból-folyás sorjában. Továbbá, mivel itt belső fejlődő törvény megállapításáról van szó, ugyanazon a fejlődésen különböző országokban és környezetekben lévő gyülekezetek egymástól némileg függetlenül és más-más időben is keresztül mehettek, s a fejlődés újra meg újra megindulhatott, hogy mindig ugyanahhoz a véghez jusson. Az egyháztörténet élő valami, amit nem lehet skatulyák szerint feldarabolni. Az élet egymásba nő, megint szétválik, s a fejlődés millió változatát termeli. A hét üzenet értelmében nagy általánosságban a fejlődés törvényét a következőleg állapíthatjuk meg. Az egyháztörténelemben két ellentétes erő dolgozik: egyik leszakítani igyekszik az egyházat az erő forrásáról, az első szeretetről, amely az egyház életét jelenti, a másik erő keresi, ébresztgeti a egyházat, hogy az élet forrásával újra összekapcsolja. A hét üzenet világosan mutatja ennek a két erőnek egymással való vetélkedését. Az Istenhez visszavivő erő, mint örök reformáció, az egész egyháztörténelmet áthatja. A reformáció örökös megtérés, vagy visszatérés az isteni alaphoz, a bibliai gondolkodás elfogadásában áll, azért a belátás, vagy gondolkodás megváltoztatását jelenti. Az Úr a gyülekezeteket is minduntalan erre szólítja fel, a szellemi hallás megkezdését ajánlja. Ezt a hívást akarja túlkiáltani az ördögi csábítás úgy az üzenetekben, mint az egyháztörténelemben. Az Istentől elszakító erő az efézusi gyülekezetben a tevékenység sodrával, a szmirnaiban az üldözéssel, a pergamosziban a Sátán pompájával, a tiratiraiban az élet álmélységeivel, a szárdisziban az élettelenség tehetetlenségével, a halál hidegével, a filadelfiaiban és laodiceaiban az istentelen élet álgazdagságával ragadja magával, vagy ejti kétségbe a gyülekezetet. Az egyháztörténelemben is ezek az erők dolgoztak nagyjában ugyanebben a sorrendben. Az egyháztörténelemben is ugyanezek a sátáni erők dolgoznak. Ahol a reformáció megindul, a fellelkesül keresztyéneket előbb a munka sodrával ragadja el a Sátán; azok elfelejtenek az isteni forrásból meríteni, s lassanként emberi erő viszi tovább a munkát, mint ez az apostoli atyák törvényeskedő korában, később a dogmaalkotások és holt ortodoxiák időiben mutatkozik. Rendszerint a maga lábára állított és az első szeretetet elhagyó egyházakat próbálja meg aztán a szenvedések tüzével Istentől végleg elszakítani, ami sokaknál sikerül is. Így fáradt bele az üldözésekbe az őskeresztyénség, de a minduntalan kezdődő reformáció is. Az Istentől elhidegülő, elfáradó gyülekezet előtt újra meg újra a pogány lelkiség édességét mutatja meg a hazugság atyja; a pogányosító hatás rontotta meg a gnoszticizmusban és a keresztyénségnek való felfogásában az ókatilicizmust, a reneszánszban és humanizmusban a középkori keresztyénséget és a felvilágosodásban, a bibliamegvetésben az újkori egyházat. Keresztyénség és pogányság találkozása egy egészen különös keveréket szokott létrehozni, melyben vallásos mélységek mutatkoznak, mint amilyen a manicheus hatás, a teozófia, a középkornak a beteg misztikája, a rajongó anabaptizmus, az újkori keresztyén spiritizmus, a feléledő teozófia és gnoszticizmus és a bibliai mélységekkel dicsekvő, főleg Amerikából beáradó szekták. Amikor ezekkel a befolyásokkal szemben az egyház ellenállása meggyengül, hideg halál terjeszkedik ki az egyház életére, mi az egyház hűtlenségének és az éber vigyázás elmulasztásának állandó következménye és büntetése. Ennél a hideg halálnál azonban még gonoszabb állapotot is ismer a hetedik üzenet: a dicsekvés, emberdicsőítés korát, mely úgy látszik, az egyházi fejlődés csúcspontját jelenti. Látjuk tehát, hogy az egyes gyülekezetek típusai az egyháztörténet folyamán minduntalan fölmerülnek, sőt azt is megállapíthatjuk, hogy szinte álladóan keverednek is, úgyhogy a különböző típusok nem csak egymás után, hanem egymással egy időben is megjelennek. Ez a megállapításunk azonban teljesen megegyezik azzal a törvényszerűséggel, melyet a Jelenések könyvének típusairól már leszögeztünk. Kimondhatjuk tehát, hogy a hét üzenetben vázolt egyházkép nem korszakokat, hanem típusokat jelöl. A korszakmagyarázat az egyháztörténet külsejére vonatkozik, a típusmagyarázat annak belsejére. Utóbbi tehát méltóbb a nagy Üzenetküldő személyéhez, de hasznosabb az egyházra nézve is. Egy korszakba sok mindenféle irányzat összezsúfolódik, melyeket a korszakmagyarázat nem tud szétválasztani, de a típusmagyarázat éles késsel boncolja szét a korszakok különböző típusait, hogy az Isten felé vivő utat biztosan megmutassa. Olyanféle egyháztörténetet ad ez a hét üzenet, amilyen naptár az örök kalendárium; ebben minden év, abban minden kor benne van, csak meg kell tanulni az egyes korok megértéséhez szükséges vonásokat belőle kiszedni. Mondhatnók, hogy a hét gyülekezet a hét alapfonál, amelyből az egyháztörténelem szőve van. A hét üzenetben tehát nem valami jövendő csodát adott az Úr nekünk, hogy azzal és annak magyarázatával a keresztyének dicsekedhessenek, hanem az egyháztörténelem kulcsát adja a hívők kezébe, de csak a hívők kezébe, mert a hitetlenek ezt a kulcsot mindig el fogják vetni.
Az egyházat a csodálatos tanítás szerint a következő veszedelmek fenyegetik: 1). hogy a saját erejére támaszkodik s az Isten szeretetével való kapcsolatot nem látja mindenek előtt szükségesnek; 2). hogy a nyomorúságba és háborgatásokba belefárad; 3). hogy az istentelen világ nagyságát megkívánja; 4). hogy hisz a Sátán mélységeinek; 5). hogy elfelejti az ébresztést; 6). hogy elfelejti igaz hazáját, a felfelé nyitott kaput és 7). hogy az önbizalom undok megelégedésével betelik. A 6. és 7. veszedelem ugyanannak a bajnak két oldala, úgyhogy a két utolsó üzenet nem időbeli, vagy logikai egymásutánt fejez ki, hanem a végső egyháznak két irányban való párhuzamos kiérését. Ez a két típus tehát végidőbeli típus, őket az egyháztörténelem folyamán alig találjuk meg, mert mindkettő a fejlődés csúcspontját jelöli meg. Eszerint az utolsó időben két egyház fog egymással szemben állni; egy szegény, megvetett, de égben gazdag és nagyra becsült egyház, mely Jézust várja és fogadni fogja; a másik egy földön gazdag, magával megelégedett egyház, melyet az ég utál és ítéletével súlyt. Mindkét egyház a Jelenések könyve későbbi fejezeteiben is elénk áll, egyik úgy, mint napba öltözött asszony, másik úgy, mint részeg parázna, ki a fenevadon ül. Az első öt típussal a Jelenések könyve további folyamán nem találkozunk, ami azzal függ össze, hogy a könyv hátralévő részei az utolsó idővel foglalkoznak, melyben már csak a 6. és 7. típusok fejlődnek. Ebből aztán az is következik, hogy az első öt típus veszedelmei és előnyei hatványozottam jelennek meg a 6. és 7. típusban. A laodiceai típus Isten szeretetéről már mintha semmit sem tudna, világgal való megalkuvásával az üldöztetést úgy hiszi végleg kikerülte, mert restsége teljes elpuhultságra mutat; a Sátán trónja Bálám és Jézabel tanítása ellen mit sem tesz, és éber vigyázatnak semmi jelét nem mutatja; a szárdiszi halál nem hidegségében, hanem hazug lágymelegségében jelentkezik életében. De éppen úgy megvan mind az öt első gyülekezet előnye a filadelfiai gyülekezetben; az elveszett első szeretet, melyért a Sátán zsinagógája lábához borul, a szmirnai gyülekezet gazdagsága, Pergamosz ragaszkodása, Tiatira utolsó tettei, melyek az elsőknél jobbak és Szárdisz ébersége.
Ám nemcsak a két végső egyháztípus jelenik meg a Jelenések könyve további fejezeteiben, hanem a Sátán trónusa is. Nem úgy ugyan, mint a egyház egy fejlődési fokának háttere, hanem mint az istentelen történés középpontja, forrása és célja. A Sátán uralma a fenevadban belép a történelembe. Bálám és Jézabel is megjelennek a hamis prófétában, mint a sátáni tévelyítés legfelsőbb megvalósulásai. Ami tehát az Úrnak a hét gyülekezethez küldött üzeneteiben háttérként jelenik meg, az a későbbi gonosz fejlődés alkotó tényezőivé változik úgy, hogy igazi lényüket onnan ismerjük meg.
A hét üzenetet egy egységbe foglalja annak fennkölt személye, aki az üzeneteket küldi, s aki a maga egy lényében hétféleképpen mutatkozik be. Mivel azonban az Úr hétfelé nem eshetik, így mindenik gyülekezet az egész Krisztust kapja, a hét gyülekezet is valósággal éppúgy egy gyülekezet, mint Ura egy. Láttuk, hogy a hétféle bemutatkozás megfelel a címzett gyülekezet állapotának és szükségeinek; de azért a hét bemutatkozás az Úr tulajdonságainak feltárásában fejlődést mutat. Először magunk között látjuk őt, amint a gyülekezetek csillagait kezében tartja, őket használja, megőrzi, figyeli; de úgy is, mint aki a gyülekezetek között jár, s a szükség szerint megjelenik ott, ahol legjobban kell. Mind a hét csillagot erősen tartja, mind a hét gyülekezet között jár, tehát mind a hétre gondol, amikor az egyiknek üzenetet küld. A második üzenetben egyszerre kitágul az időhatár, s abban az Úr végtelen nagysága jelenik meg, mint Örökkévaló, mint Első és Utolsó, mint a halál mélységébe, s az élet mennyei magasságába szálló. Aztán a Végtelen belép az emberi lélek kicsi s mégis külön világába, s a legapróbb, legtitkosabb gondolatokat éles szablyával vágja széjjel. A kicsiny eltérés nagyobb lesz; a bűn és igazságosság ellentéte nő, s ő tűzszemével, izzó érclábával a szívnek álnokságát éppúgy legyőzi, mint a kéznek alkotásait. Amerre lép, halál. Minden elpusztul az Örökkévalónak és Végtelennek ítélete alatt? Nem! Hiszen még mindig kezében látjuk a csillagokat, sőt többet azoknál: a hét Szellemet, kinek érintésétől a csillagok és az egyházak megelevenednek. S íme, kinyitja a végtelen, örök világ ajtaját, hogy akit magának választ, az előtt senki be ne csukhassa azt az ajtót, a szent és igaz világ kapuját, aki előtt pedig becsukja az ajtót, annak más ajtót ne nyithasson. Rajta kívül más út nincs a mennybe, az Isten templomába, mert ő az Ámen, a hű és igaz tanú, az új teremtés, a feltámadás megindítója. A hétféle bemutatkozás együtt csodálatos fényében bontja ki lényét; a jelenből az örökkévalóságba, onnan ismét az emberi szív kicsiny világába, az egyház életébe, az égi reménységbe és a kérlelhetetlen ítéletbe visz el.
Ugyanilyen egység köti össze a hét ígéretet. Az összes gyülekezetek között a legalantasabb, legutolsó a laodiceai. És mégis ennek adja a legmagasztosabb ígéretet, hogy az Isten királyi trónusára ül. Ebbe az ígéretben éppúgy minden benne van, mint a bűn okozta minden kár helyrehozása abban a leleplezésben, hogy Jézus az Isten teremtésének kezdete. A laodiceai gyülekezet a legtöbbet kapja. Az efézusi gyülekezet életfája, a szmirnainak a második haláltól való menekedése, a pergamoszinak isteni titkos elválasztása, a tiratirai vasvesszőhatalma, a szárdiszinak fehér ruhája és üdvbizonyossága, s a filadelfiainak égi templomszolgálata mind egyesül abban, hogy a győzelmes Isten mellé emelkedik. Csak a laodiceai gyülekezet győztesei jutnak ilyen magasságba? Nem! Mindegyik ígéret egyformán szól mindegyik gyülekezetnek, mert a jutalom egy, és azt hétfelé szakítani nem lehet! Hét lánggal égő csillag ez a jutalom, mindegyik gyülekezet előtt azt a fényt gyújtja fel az Úr, amely legjobban megvigasztalja; a legszebb fényt azonban az a gyülekezet látja, amelynek a legnagyobb szüksége van a vigasztalásra, ha egyszer a valóság tudatára fölébred. Aki csak az utolsó órában áll munkába, az kapja először a bért. Csodálatos isteni igazságosság, melynek egyetlen magyarázata a szeretet!
-<>-
Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 92–101. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése