A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 11. Rész

Az első négy pecsét

„Láttam azután, hogy a Bárány a hét pecsét közül az elsőt felnyitotta. Azután hallottam, hogy a négy élőlény közül egy megszólalt, mintha mennydörgés szólna: „Eredj!” 2 És én láttam! Egyszer csak indult egy fehér ló. A rajta ülőnél íj volt. Koszorút adtak neki, s ő elindult győztesen, és hogy győzzön. 3 Mikor a második pecsétet felnyitotta, hallottam, hogy a második élőlény ezt mondta: „Eredj!” 4 S elindult egy második tűzvörös ló. A rajta ülőnek elrendelték, hogy vegye a földről a békességet, hogy egymást öljék. Azután nagy kardot adtak neki. 5 Mikor a harmadik pecsétet felnyitotta, a harmadik élőlénytől ezt a szót hallottam: „Eredj!” És én láttam! Elindult egy fekete ló. A rajta ülő mérleget tartott a kezében. 6 Azután egy szózatfélét hallottam a négy élőlény közül, hogy ezt mondta: „A búza literje egy dénár! Három liter árpát egy dénárért! Az olajat és a bort ne bántsd!” 7 Mikor a negyedik pecsétet felnyitotta, hallottam a negyedik élőlény hangját: „Eredj!” 8 És én láttam! Elindult egy fakó ló. A rajta ülőnek neve a Halál volt. A láthatatlan ország követte nyomon. Felhatalmazást adtak nekik a föld negyedrésze fölött, hogy pallossal, éhínséggel, döghalállal és a föld fenevadjaival öljenek.” (Jel. 6,1-8)


Azzal a felhatalmazással, melyet Atyjától kapott, a Bárány megkezdi uralkodását. Ez az uralkodás kettős és kétféle azoknak lelki alkata szerint, akiken uralkodik. Az egyik csoport a választottakból áll, kik Uruknak nevezik őt s készek vele menni, ahová csak megy. Ezeket a Szent Szellem ösztökélésével terelgeti s úgy intézi a történelem folyását, hogy az események a javukra igazodjanak össze. A Bárány nemcsak rajtuk uralkodik, hanem értük is, megrövidíti értük a nagy a nyomorúság napjait. Ugyanazt mondja róluk a Jelenések könyve is: a Bárány velük van a Sion hegyén. Az első látomás hét üzenete azonban elénk tárja, hogy a Bárány ítéli is gyülekezetét, s ennek az ítéletnek célja az egyház megrostálása, a konkolynak a búza közül való kiválogatása. A most következő fejezetekben a Bárány uralkodásának másik oldaláról lesz szó: arról, hogy ellenségein uralkodik. Tudjuk, hogy a keresztfán imádkozott értük, azzal engesztelve Atyját, hogy nem tudják, mit cselekszenek. A Vincellér kérte a Gazdát, hogy ne vágja ki még a terméketlen fát. De csak haladékot kért, mert tudta, hogy ki kell vágatnia azt a fát, amely gyümölcsöt nem terem. És most abba a korba visz el minket a kijelentés angyala, amelyben a haladéknak vége, s a Vincellér maga adja ki a parancsot: Vágd ki azt! Az ítéletet azzal hozza meg, hogy sorjában letépi a trónon ülő kezéből kivett könyv pecsétjeit. Olyan ez, mint mikor a bíró eltöri a pálcát a bűnös fölött. De a jel nem közvetlenül az ítélet végrehajtónak szól. Az élőlények állanak a király szolgálatára és tovább adják a parancsot. Röviden pattognak egymás után a parancsszavak: Eredj! Hangzik négyszer egymás után és négy titokzatos lovas indul el a parancsokat végrehajtani: az ítélet angyalai. Így éri a látnokot egyik meglepetés a másik után. Oroszlánt jelentenek be és egy Bárány érkezik. Bárány ül a királyi székre és megtorlásra ad parancsot. Csakugyan! Az oroszlán báránnyá lett, hogy engesztelő áldozattá legyen, de az engesztelhetetlenekkel szemben a bárányból újra oroszlán lesz, mert övéit, a kiengesztelteket meg kell védenie az engesztelhetetlenektől. Miattuk fogja megrövidíteni a nyomorúság napjait, s értük megítéli a világot. Úgy, ahogy a Hiszekegyben van: ítélni fog eleveneket és holtakat. A kegyelem ideje lejár és jő az ítélet. Az emberi történelem legsötétebb ideje közeledik: külső sötétség, amelyben sírás-rívás és fogcsikorgatás lesz.
Láttam! Kezdi az apostol, tehát új szellemi töltés kapott, mert ahhoz, amit most készült mutatni a kijelentő angyal, erősítésre volt szüksége. Előbb az egész világmindenségből hangzott felé a Bárány dicsérete, most csak az égből a földre kellett kérnie az ég bajvívó küldötteit, de az égből nézve a földön úgy kellett egy szempillantással összeszednie az emberek fájdalmát, mint ahogy Jézus látta a kísértés hegyéről a világ minden birodalmának dicsőségét. Látni és szívvel mérlegelni a föld szenvedését, ehhez újabb szellemkitöltés kellett. János látja a Bárányt, amint a pecséteket tépi le, látja az élőlények mozgalmát, hallja, amint az első élőlény, ki felé az oroszlánarcot fordítja, ezt mondja: Eredj! A Károli fordításban levő: Jöjj és lásd! késői kéziratokban található, így került a Textus Receptusba. A régi kéziratokban ez van: orkhü: magyarul: eredj! És láttam... Erkhomai jövést-menést is jelent. Hogy honnan jő elő a fehér ló és lovas, ezt nem említi a látnok, nyilván valahonnan a szellemi seregekből, melyek a trónon ülő intésére várnak.

A fehér lovas

János álomképben látja a szellemi valóságot, a szellemi valóságban nyilván sem ló, sem fehér ló, sem lovas, sem íj nincsen: mindezek mögött azonban van valami szellemi dolog, amit keresünk. A földre az ítéletnek nem egy angyala megy el, hanem sok, s ezeknek csak vezérük és parancsolójuk az, akait az apostol látott. A fehér lovas valószínűleg azonos azzal a fehér lovassal, akiről Jel. 19,11 beszél, vagyis Krisztussal. Mielőtt láthatóan megjelennék a világ szeme előtt, előbb láthatatlanul bejárja a világot győztesen azért, hogy egy további győzelmet készítsen elő. A láthatatlan diadalút az evangélium diadalútja, amiről Jézus is emlékezik, amikor az utolsó időkről beszél. Az uralkodásnak ez az evangéliuma majd az egész földkerekségen hirdettetik minden nemzetnek bizonyságul és akkor jön a vég. Arról beszélt itt Krisztus, hogy Jézus uralkodását megkezdi a földön, minden nemzetnek tudomására fog jutni és a nemzetek nem mentegetőzhetnek azzal, hogy nem tudták előre, hogy az Urat várni kellett volna. Az örömhír csak egyeseknek jelent örömöt, a többség terhesnek érzi ezt a felelősséget, amelyet a hír rájuk ró, mert az a tudat, hogy a Bíró jön, gátolja őket abban, hogy megalkudjanak az utolsó gonosz idők Isten ellen lázadó vezetőivel. Az ilyeneknek az örömhír nem lehet lágyító olaj, hanem nyíl, amely megsebzi őket. Azért van a fehér lovas kezében íj. A fehér lovas tehát akkor vonul ki, amikor az emberiség már megkeményedett és a pogányság felé hajolva ellenségesen áll az ég Istenével szemben, tehát bizonyos idővel a nagy szakadás előtt.

Sajátságos ez a sorrend: 1). koszorút adtak neki, 2). kiment győzve és 3). hogy győzzön. A koszorút egy nagy feladat győzelmes bevégzése után szokták adni. Világos ebből, hogy amikor a fehér lovas kimenetele megtörténik, egy győzelmes hadjárat már mögötte áll, s ezért a győzelmes útért kapja a koszorút. Ez a győzelmes út pedig nem lehet más, mint a evangélium diadalútja az egyház összehozására. Amikor a missziónak ez a műve befejeződik, az evangélium hirdetése nem szűnik meg, de most már más jelleget ölt: bizonyságtétellé változik az Istennek ellenálló világ ellen és akkor változik át sebző íjjá az evangélium hirdetése (vö. Máté 10,16-34). Miután az evangélium hirdetésének a második korszaka befejeződött, s az egyház utolsó időben letette Krisztusról bizonyságtételét, elkezdődik az evangélium harmadik diadalútja, az ezeréves uralkodás alatt, melynek eredményeképpen előbb Izrael, azután a nemzetek egészükben Krisztushoz térnek. Erre a három korszakra vonatkozik tehát a három titokzatos szó: 1). megkoszorúzták a múltért, 2). kimegy győzve a jelenben és 3). hogy győzzön a jövőben. Az idő tehát, amelyben Krisztus ebben a pecséteket szaggatni fogja, az 1. és 2. közé esik, azaz abba az időbe, amikor az egyház tagjainak összeszedése már befejeződött, s kezdődik az egyház utolsó nagy bizonyságtétele az utolsó időben. Ezt a megállapítást igazolja a Jel. 7,1-3 is, mely szerint mielőtt az utolsó nagy vihar megindulna, az egyház tagjait elpecsételik, tehát az egyház tagjait összegyűjtő misszió véget ér. Az evangélium hirdetésében igen fontos határkő az a fordulat, amikor az örömhírt a világ már nem veszi be, az egyház azonban tovább hirdeti azt bizonyságul ellenük.

A vörös lovas

Míg az első lovas a győzelem koszorúját kapta útravalóul, a második lovas egy hatalmas kardot. Ez a kard azt a képességet jelenti, hogy a földtől elvegye a békességet. Ez a megbízás azt tételezi fel, hogy megelőzőleg egy hosszú békekorszak köszönt az emberiségre. Ez a békekorszak az evangélium hirdetésének gyümölcseként csakugyan bekövetkezett, s tartott az európai népek megtérítésétől kezdve egészen a pogányság új térhódításáig. A pogány szellem föléledése termelte ki az új világháborúkat. A vörös lovas megérkezése tehát az új pogányság elterjedése utáni időre teendő, s első szelét annak a viharnak megkaptuk már. Amikor a trónon ülő Bárány a pogányság hódítását látta, kiküldte a tűzvörös lovat lovasával és a nagy karddal. Az egyház idejében a békesség nem volt teljes a népek között, s ez megfelelt a egyház kevert állapotának, melyben a konkoly és a búza között nem volt éles határvonal. E kevertség miatt az evangélium nem fejtett ki teljes hatását, így a békesség is részleges volt. Az egyház kiérésének idejében azonban a búzának és a konkolynak el kellett válni egymástól, a konkoly az eddigi látszatkeresztyénséget nyílt pogánysággal cserélte fel, s ezzel való lelkületét megmutatta. A népek vezetése ettől fogva az erőszakosak, a pogány gondolkodású emberek kezébe került, a gyűlölet úrrá lett a nemzetek egymással való érintkezésében, megjelentek a kíméletlen háború ördögei, s ezzel új korszak kezdődött az emberiség életében, de az egyház történelmében is. Az embervilág a tiszta és tisztátalan szellemvilág hatása alatt él, s hol egyiktől, hol másiktól befolyásoltatta magát. A tiszta szellemvilág nem mozdul Isten intése nélkül és nem cselekszik; a tisztátalan szellemek nem mozdulhatnak, ha Isten meg nem engedi, lekötözve tartják őket a homály kötelein. Nos, a vörös lovas és a nagy kard kiküldetésekor a lekötözött szellemek a békétlenség, gyűlölet, visszavonás gonosz szellemi szabadulnak fel, s ezzel megindulnak a világháborúk.

A tűzvörös szín az emésztő szenvedélynek, a elfajult életvágynak a színe. Az élet, ha elhagyja Istentől kijelölt medrét, égető tűzzé lesz, mely idő előtt fölemészti, elfogyasztja az életerőket. Amikor egyik ember a másik ember, egyik nemzet a másik rovására akar élni, és annak vagyonát magához kaparintja, vagy a mellette élőket rabszolgává teszi, szüksége van a háborúra, melyben szabad a rablás és a rabszolgatartás. A keresztyén lelkiismeret ellenzi a rablást és a rabszolgaszerzést is, azért a letipró háborúk kora csak a keresztyén világszemlélet félretolása után jöhet el. A sóvár, kíméletlen életvágy, mely az emberiséget ezen az úton elindítja, a tűzvörös színt viseli.

A fekete lovas

A harmadik lovas mérleget kap utoljára. Isten nem méri az áldást, amikor az emberre kiönti. De amikor az ember mérni kezd, beköszönt a szükség. Az élelmiszerek mérése (jegyrendszer) az emberi okosság műve: ezzel akar elébe vágni a teljes éhínségnek, s ha igazságosan történik, áldás is származik belőle. De a háborúban nincs igazságosság, mert a háború az igazságosság felborítása. És ez nyilvánvalóvá lett, mert a négy élőlény közül egy hang szólalt meg, mely nem utasításul, hanem keserű gúny megállapításaként a következőket mondja: „A búzának literje egy dénár, három liter árpa egy dénár: de a bort és az olajat ne bántsd!” A literrel fordított görög űrmérték khoinix pontosan 0.94 liter: ennél fogva helyes a literrel való fordítás. A dénár 4 g súlyú ezüstpénz, de sokkal nagyobb vásárlóereje volt, úgyhogy az itt jelzett áremelkedés igen nagy drágulást jelent. A drágulás a néptől legjobban fogyasztott cikkeket érinti, a kenyérmagvakat. Ellenben a gazdagoktól jobban használt élelmiszerek, a fényűzésnek számító olaj és bor ára változatlan marad. A fekete mérleg tehát kettősen mér: másként a szegényeknek, mint a gazdagoknak. A fekete mérleget az erőszak tartja kezében.

A fekete lovas mindig a vörös lovas után vonul ki. Emez készíti az utat amaz előtt. A véres háborúban elfogy az ennivaló és azután következi az éhség, a mérleg munkája. A háború szellemét idézik fel, az erőszakosság, kíméletlenség, testvérietlenség szellemeit szabadítják fel az igazságtalanságok, mely a kettős mérésre hajlik. Ez a csapás is az életakarás elfajulásának a következménye, a gazdagok és hatalmon lévők életakarásáé, mely az elnyomottak, a szegények kárára akarja magának az élvezet, a fényűzés lehetőségét biztosítani azzal, hogy a bor és olaj árának emelését akadályozza; noha ezeket inkább kellene a nyomorúság idején emelni, mint a szegény nép élelmiszereit. Ha a fehér a dicsőség és életöröm színe, a fekete ezek ellentétét, az életöröm elvesztését jelképezi. A fekete a gyász színe, ahol a fekete lovas megjelenik, ott elhallgat a mulatók hangja, kihal az életkedv, elsötétedik minden, ami azelőtt ragyogott.

A fakó lovas

A fakó szín (khloros fakó sárgát jelent) a betegségnek, az életerő elfogyásának a színe. Ez a lovas nem kap a kezébe jelvényt, de ez nem is szükséges, mert akik utána mennek, azonnal elárulják, hogy mi járatban közeledik. „A halottak birodalma követe”. Erről aztán tudni lehetett, hogy aki a fakó lovon ült, annak neve a Halál! Ezt meg is mondja a kijelentés angyala: János onnét tudja meg. A Halált e látomásban nem csontváz jelképezi, mint modern képeinken, hanem a fakó szín, a betegség színe. Jánosnak rá kellett ismernie erről is. A halál szó a Jelenések könyvében, de az Írás többi részében is elsősorban az élet elmetszésének tényét jelenti, másodsorban a halál beállta utáni állapotot jelenti, harmadsorban egy személyt jelent, akinek felsőbbsége van a halálon, vagyis a halál tényén, vagy állapotán (Zsid. 2,14; Jel. 20,13).

Ez a szellemi személy, akit az Írás utolsó ellenségnek nevez, akit Krisztus a kénköves tüzes mocsárba fog taszítani, csak tisztátalan angyal lehet, különben nem volna ellenség és nem lelné végét a kárhozat helyén. Ez a tisztátalan halálangyal azonban semmit nem tehet Isten nélkül, csak Isten intésére hozhatja el bárkire a halál tényét és csak Isten akaratáig tarthat bárkit is a halál állapotában. Halottak birodalma, azaz: Hádesz alatt részint egy helyet, vagy országot, vagy állapotot kell érteni, amelyben a halottak tartózkodnak; részint ennek az országnak vagy állapotnak a tömlöctartói a személyes Halálhoz hasonló, de annak alája vetett tisztátalan szellemeket, angyalokat, akik a Halál nevű angyal vezetése alatt állnak. Az Írás más helyeiről értesülünk, hogy Isten nemcsak a holt embereket, hanem az elítélt angyalokat is fogságban tartja (Júdás 6; 2 Péter 2,4). Amott örökös bilincseknek, emitt Tartarosnak nevezi az Írás a Hádeszt, illetőleg annak egy részét. Ha a holt emberek és a tisztátalan szellemek ez állapotát összevetjük, arra a látásra kell jutnunk, hogy Isten ezt a csoportot is, azt is egyaránt félretéve rabságban tartja és ebből a rabságból csak akkor engedi ki őket, mikor velük valamilyen célja van. Mégis, mivel Isten minden teremtményét fegyelem köti össze, s ez még a tisztátalan szellemek társadalmában is megmaradt, természetes, hogy a halál kötelékei közt tartott emberek és angyalok is a függés viszonyában vannak és ebben a viszonyban az emberek a szellemeknek alája vannak rendelve. A személyes Hádesz alatt rendszerint a tisztátalan angyalszellemeket kel érteni, kik a holt emberekkel, kik maguk is szellemek (1 Péter 3,19; 4,6) együvé vannak vetve, de rajtuk uralkodnak és így, bár maguk is rabok, mégis a holt lelkek tömlöctartóinak is tekinthetők. A személyes Halál alatt pedig a fogoly szellemek parancsolóját, a Sátánt kell értenünk, ki szabadon jár ugyan, de Isten nélkül egy lépést sem tehet. Abba a pillanatban, amikor a rosszhiszeműség kiderül, s a hazudozásairól a lepel lehull, maga is megkötöztetik. Időnként a Sátán engedelmet kap arra, hogy a tömlöcben megkötött szellemeket, embereket, angyalokat kiszabadítsa és az emberekre hozza (Jel. 9,1, 11). Vagy egyenesen a megkötözött szellemeket szabadítja fel egy időre, vagy egy feladat elvégzésére az isteni szó (Jel. 9,14; 1 Kir. 22,19-23). Tudjuk, hogy amikor tisztátalan szellemek, kik fogságukból Isten engedelmével kiszabadulnak, az emberekre szállanak, ezeknek különféle betegségeket okoznak, amelyektől az ember akkor szabadul, amikor a tisztátalan szellemet belőle Isten hatalmával valaki kiűzi. Ahogy a betegségeket, úgy halálos betegségeket is okozhatnak hát a tisztátalan szellemek. Erről van itt szó. A halál négy nemét említi a negyedik lovas hatásaként a kijelentés: 1). a szablyát, tehát a gyilkosságot, melyeket háborúra izgató szellemvilág idéz elő, 2). az éhínséget, azaz a harmadik lovas gyümölcseként fellépő halálos elgyengülést, mely szintén a gonosz szellemektől megrontott társadalomban otthonos, 3). a különféle betegségekből eredő halál, amely a bűn bére és a szellemek hatásával összefügg, 4). a fenevadak által okozott halál, mely a világ elvadulásának következménye, tehát szintén a szellemvilág hatása (vö. Máté 8,32). A gadarénust megszálló légiónyi szellem állatokba is bele tudott menni és azokat is megvadította. Ez a tény is azt sejteti, hogy az állatok elvadulása körül is a tisztátalan, a földi élet lehetőségei után törtető szellemek befolyása lehetett. Bennünket a titkok milliárdjai vesznek körül. A negyedik lovas tehát követi az előző lovasokat és azok munkáját halálhozóvá teszi azzal, hogy a halált közönségessé teszi és a gyilkolást megszokottá.

A négy élőlény viszonya a négy lovashoz

Bár alapos okunk van azt gondolni, hogy mindegyik kerubnak négy arca volt, ahogy Ezékiel látta őket, mégis János csak egy-egy orcát említ, azt, amelyet mindenik feléje fordított. Jánosnak ez a leírása arra mutat, hogy a kerubok mindenikét abban a hatáskörben látta, melyre való képességét a feléje forduló arc mutatta. Ez az oka annak, hogy mindeniknél csak egy arcot említ. Az oroszlánarcú kerub küldte el a fehér lovast, a bikaarcú a vörös lovast. Van-e a kerubok arca és a lovasok jelleme között összefüggés? Erre vonatkozólag előbb arra kell rámutatnom, hogy a lovasok tisztátalan szellemi hatásokat látszanak takarni. Ez a negyedik lovasnál, kinek neve a Halál, világos. Bizonyosnak vehetjük azonban, hogy a fukarság és igazságtalan elosztás szellemi hatása éppen olyan tisztátalan, mint a gyűlölet szelleméé, mely a második lovas körül lebeg. Legnehezebb a tisztátalan szellemi hatást a fehér lovasnál kimutatni, akit Krisztussal azonosítottunk. Pedig ezt a lovast ugyanúgy követik a tisztátalan lelkiösmeret gyötrő szellemei, mint ahogy Saul királyra is ilyen gyötrő, gonosz szelem ült, amikor már nem engedelmeskedett Istennek. Az evangéliumnak való ellenállás ugyanezeket a gonosz szellemeket hozza rá az istentelenekre. Mindezekben az esetekben, mint már láttuk, a tiszta és a tisztátalan szellemvilág együttműködik: Isten intésére a Halál, vagy a betegség szelleme, mint ahogy Isten elküldi a hazug szellemet Akháb prófétáiba. Éppen Akháb esete mutatja, hogy Isten csak olyan emberekbe engedi beszállani a gonosz szellemet, akik szándékosan meg akarják magukat csalni. Mert Isten senkit sem kísért a gonoszra, azaz senkit sem vesz rá a gonoszra, de aki eltökélte szívében a gonoszt, mint Saul, vagy a Fáraó tette, azt Isten megkeményíti, azaz odaadja a tisztátalan szellemeknek, hogy azok a gonoszban megszilárdítsák. Ugyanezt tette Pál azzal a korinthusi keresztyénnel, aki eltökélte, hogy mostohaanyjával együtt él. A négy első csapást tehát úgy kell fogadnunk, hogy Isten a magát megkeményítő emberiségre rászabadítja a gonosz szellemeket s azok befolyása alatt lelkiismeret furdalások, háborúra vivő viszálykodások, éhínséget előidéző igazságtalanság és a halált semmibe vevő fásultság vesznek erőt az emberiségen.

De hogy viszonylanak a különböző kerubarcok a tőlük felidézett lovasokhoz? Az evangéliumot Róma 1,16 Isten hatalmának mondja, mert Isten minden erejét a golgotai szereteten át önti ebbe a világba; a golgotai szeretet átalakító hatalma tudja csak Istent és az embert újra összekötni, s az ég erejét a földre hozni. De a golgotai szeretet visszautasítása, vagyis az evangélium elvetése Isten megtorló erejét szabadítja föl; a Bárány oroszlánná változik és érezteti erejét a világgal. Az Istentől elforduló emberiség a technika erejét állítja az evangélium gyengeségével szembe, noha ez a technika is Isten erején létesül. Ez éppen az oroszlánerő. Az Isten nélkül élő ember úgy jár a technika erőivel, mint a mesebeli arab a felszabadított szellemmel: erősebb lesz, mint ő, és akarata ellenére sodorja magával a pusztulásba. A gépek a gyárak az embert is géppé teszik és kiölik belőle az egyéniséget, a gyár elszédíti az embert, felfokozza erejét és szédületében azt hiszi, hogy mindenhatóvá válik. Ez a szédület az alkotás vad iramában elbizakodott vállalkozásokba hajtja az embert, vakmerő szellemi ugrásokat tesz és összetöri magát. A háborús gépezet, a fegyverek is ragadják a fegyverkezőket; lassanként a szerszám, a gép, a fegyver parancsolja az irányt és az iramot, az ember a felidézett erők játéka lesz, mint ezt annak a tudósnak ijedelme mutatja, aki az atomhasítást felfedezte és visszarettent a felnyíló örvényektől, amelyekbe belepillantott. Milyen más az, amikor Isten szeretete nyújtja az erőt s az ember bízón tapad Istenéhez és vele vezetteti magát. A fehér lovas szabadítást hoz az Istenben bízónak, de pusztulást annak, aki Isten nélkül használja a természetbe helyezett oroszlánerőt, amelyet az evangélium a hívőnek áldásul ígér.

A második kerubarc a bikáé. A bika a túltengő erő jelképe, s a vörös szín a vér színe, az életé. Bikaarc és vörös ló összetartoznak. Az élet tűz, a halál és betegség elsápasztanak. Aki Isten áldásaképp kapja az életerőt és azt Istennek engedelmeskedve használja fel, annak az élet örömöt jelent. Aki nem áldásképp kapja a testi életet, annak gyönyörűségeit az élet serlegéből fenékig ki akarja hörpinteni, azt az élet tüzes ereje megfosztja akaratától, mérsékletétől, okosságától és minden erkölcsi érzésétől. A vad, nyers testi önzés kíméletlenné teszi az embert. Az a fékezetlen, túltengő, minden határt ledöntő élni akarás idézi fel a támadás, a háború minden ördögét. A bikaarcú kerub ajándéka az Istennek engedelmes embernek áldás, az istentelennek méreg, megölő átok.

A harmadik kerubarc emberarcú volt, mely az értelem jelképe. Ha értelmünket Isten szolgálatában használjuk és az értelem a szeretet előtt egyengeti az utat, akkor az erőt is, az életet is az emberi boldogulás felépítésére tudja fordítani az értelem. De ha nem Isten szeretete vezeti értelmünket, vak és vad önzés keríti hatalmába. A mérleges ember látszólag a közjóért dolgozik, mert felosztja, ami van, hogy mindenkinek jusson, de az önzés hamis útra viszi és igazságtalanul oszt. Minden istentelen társadalomban így téved el az értelem. Ám a látomásból úgy tűnik ki, mintha a négy élőlény közül hangzanék fel egy félrevezető parancs. De ez ugyanaz a jelenség, mint mikor az Akháb fölött ítéletet tartó Isten kérdezi: kicsoda csalja meg Akhábot, hogy elvesszen? Akháb ítélete eldöntött tény; itt már nem arról van szó, hogy Akháb megérdemelje az ítéletet, hanem arról, hogy Akháb a megérdemelt ítéletet úgy kapja meg, hogy az saját gonoszsága büntetésének tűnjék föl és ne csak ő lássa ezt az összefüggést, hanem a többiek is, akik vele szövetkeztek, de akik az ítéletet még nem érdemelték meg. Van megrontott értelem, amely már csak átkot tud kimondani, s magára idézni. Isten és a kerub ajándéka áldás helyett az átkot szolgálja. Ebben áll éppen az ítélet.

A negyedik kerubarc a repülő sas arca. Ez a jelkép a szellemvilágot jelenti, melynek erkölcsünk révén istenfélelmünk, vagy istentagadásunk révén mi is tagjai vagyunk. Szellemi lehetőségeinket és képességeinket arra adta Isten, hogy az anyag világát a szellem világával át- meg áthassuk és ezzel magasabb rendűvé és boldogabbá tegyük. Az ember, ha állati sorba ereszkedik alá, nem lesz állattá, hanem ördögökkel megszállt fenevaddá. Ha Istennel megszakítja az ember a kapcsolatot, kapcsolatba jut a babona, a hazugság, az ördögi gonoszság szellemvilágával és telíti a világot ezekkel a szellemekkel. De Sátán és serege éppen úgy képtelen alkotni Isten nélkül, mint az istentelen ember. Amihez a Sátán hozzá nyúl, az szétrothad, felbomlik, elenyészik; a gyűlölet a hazugság nem tudnak építeni. Mikor az ember felidézi őket, a Halált és a holtak birodalmát szabadítja rá az élőkre.

Hogy a tisztátalan szellemvilág, a Halál birodalma az emberiség negyedrészéhez nyer jogot, az összefügg a kerubok és a lovasok négye számával, vagyis a világ számával; tehát jelképes számmal van dolgunk. A pecsétek csapásai mind az ember saját tetteinek következményei; az ember azt aratja, amit vetett. Isten áldásul adta mind a négy élőlény erejét, az ember használta rosszra azokat és tette az áldást átokká. Használhatta volna jóra is, csak magát okolhatja, hogy a jóból rosszat csinált. De mi lesz, ha az ég megszűnik áldást ontani alá és ha maga az ég kezd majd pusztítani? Akkor a negyedrész átváltozik harmaddá, az ég számává, s ezzel a csapás térfogata nő.

Az első négy pecsét leszakításával Jézus olyan erőket szabadított fel, amelyek a fizikai, testi, lelki és szellemi teremtésben rejtőztek, s amelyek áldásul adattak, de átokká váltak azok kezében, akik azokat nem a Teremtő akarata szerint, hanem az önzés kívánságaira használták. Ezek az erők megfelelnek a teremtés négy rétegének. A csapások egymásból következtek, mert az isteni szeretet elvetésével és az anyagi erők bálványokká emelésével az emberben felszabadultak a gyűlölet, félelem és féltékenység indulatai, s létrehozták a második csapást, a háborút. A háború vonta maga után az éhséget és szükséget, az éhség és a háború okozta pusztítások a betegségek különféle nemeit és a fenevadak támadását idézték fel. Mindamellett nem lehet mondani, hogy a négy csapás a történelem négy különböző korszakát jelentené, mert ha előállásuk ebben a rendben természetes is, de a korábbi csapások a későbbi csapások keletkezése idején is fennállhatnak még és újra kezdődhetnek, a föld különböző részein nem egyformán valósulnak meg, mind a négy pusztíthat egyszerre. Az is igaz, hogy a csapások a bűneset óta sújtották az embereket. Utolsó, legteljesebb és minden korábbi méretet messze felülmúló megvalósulásuk azonban arra az időre tartatott fenn, amikor az egyház sózó és világító hatása a világban csökkenni fog. Amikor pogány, istentelen eszmék és törekvések terjedése a tiszta gondolatokat és törekvéseket visszaszorítják. Tehát az Úr azonnal mennybemenetele után elkezdte e csapások alkalmazásával az emberiség intését, de csak a végidő kezdetén bontakoznak ki e csapások félelmetes teljes mivoltukban, akkor kezdi szaggatni az Úr a pecséteket, felszabadítani az eddig viszonylagos nyugvásra ítélt pusztító angyalokat. Mint láttuk, a felszabadítást az élőlények végzik. Ezzel a munkájukkal ugyanazt a feladatot teljesítik, mint melyet a bűneset után a paradicsomhoz vivő úton végeztek: elzárják az élethez vivő utat, amellyel az emberek visszaéltek. Mikor a pecsétek lehullanak, az életet romboló erők kezdik meg munkájukat, mint ahogy a bűneset után is a halál erői szabadultak föl, hogy mind teljesebbé tegyék az emberen a halál uralmát.

Az ötödik pecsét

„Mikor az ötödik pecsétet felnyitotta, láttam az oltár lábánál azokat a lelkeket, akiket az Isten beszédéért, s a náluk lévő bizonyságtételért megöltek. 10 Nagy szóval kiáltoztak: „Meddig nem ítélsz még mi Parancsolónk, te Szent és Igaz? Meddig nem hozod el a megtorló igazságszolgáltatást a mi vérünkért a föld lakóira?” 11 Ekkor mindegyikükre fehér palástot adtak, és azt mondták nekik, hogy csak egy kis ideig kell még nyugton lenniök, addig, amíg rabszolgatársaik és testvéreik elérik a teljes számukat, azoknak szintén meg kell öletniök, amint az velük is megtörtént.” (Jel. 6,9-11)

Az utolsó három pecséttel kapcsolatban az élőlények szerepléséről nem olvasunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tevékenykedtek volna ezeknek a pecséteknek leszakításánál is. De itt sem életadó, sem életromboló hatásukra szükség nem volt. Az ötödik és hatodik pecsét eltávolításával két lázadás tört ki, egyik a szellemi égben, másik a fizikai világban. Az ötödik pecsét kinyitásakor megnyílik az ég és a mennyei oltár lábánál levő megdicsőült halottak hangosan imádkoznak: imádságukkal a földön dúló hatalmak ellen akarják fordítani a trónon ülőt. A Szentet és Igazat hívják ítéletre, tehát annak elítélését kérik, ami aljas és hazug. Ebből a kérésből látszik, hogy az imádkozók maguk is szentek és igazak. Itt tehát szentség és igazság lázadt az aljasság és hazugság ellen. De miért kellett azoknak, akik vétkezőből lettek szentekké és igazakká, igazságtételre buzdítaniok azt, aki természettől fogva szent és igaz? Miért nem teljesült azonnal ez a természetes és jogos kívánság? Erre a kérdésre a jelenet nem adja meg a feleletet. Csak annyit hallanak az imádkozók, hogy még egy kevés ideig nyugodniok kell. Az Uralkodó, akit cselekvésre hívnak, igazi uralkodó, aki parancsokat oszt és nem magyaráz! A következő események azonban megadják a magyarázatot.

Kik az imádkozók? Lelkek, tehát a testüktől megfosztott halottak, akik azonban látják Istent, ott vannak az égi trónteremben, amely templom. Az ótestamentomi templomi szolgálatban az áldozat kiontott vérét a véres áldozati oltár aljára öntötték. A vér és lélek fogalmi kapcsolatban összetartoznak, ezért látjuk az égi oltár lábánál a megölt szentek lelkét. Az oltár, legalábbis az Istentől rendelt oltár az isteni szeretet áldozatának helye, akinek lelke oda ömlik, az ennek a szeretetnek hatalmába kerül. Az oltár négy szarva hatalomról beszél; az oltár elrejti, s megvédi azokat, akik hatalom alá jutnak, mint a menedékvárosok védelmezték azokat, akik beléjük menekültek. Mert ezen az oltárom először Isten áldozta meg Fiát, letépve őt szerető szívéről; ez a mennyei oltár az igazi Izsák oltár. Akiknek vére az első áldozat után kerül az oltár lábára, azokat ennek az első áldozatnak szeretete óvja és takarja. Ezeknek az utóbb hozott áldozatoknak már nem az engesztelés, nem a szabadítás a céljuk, hanem a tanúságtétel. Ők azok az áldozatok, akiket öröm és hála jeléül áttöltenek a már meghozott engesztelő áldozatra. Halottak ők és mégis boldogabbak, mint akiknek testben lévő lelkét Sodoma aljassága és hazugsága gyötri (2 Kor. 5,2; 2 Péter 2,7). Ők maguk nyugosznak már, nem gyötrődnek, de tudnak azoknak szenvedéséről, akiknek sorsa ugyanaz, mint ami az ő sorsuk volt a földön; ezeknek szenvedése nyugtalanítja őket, ezekért kiáltanak a trónon ülőhöz. Imádságaik a legfényesebb bizonyíték az ellen a tévtan ellen, hogy a halálban a lélek a testtel együtt meghal, s így a halottak nem gondolkoznak és nem akarnak. Ezek a halottak jól vannak értesülve arról, hogy mi történik a földön, jól emlékeznek saját szenvedéseikre, s az üldözők gonoszságára és határozottan akarnak; imádságuk tett, amelynek következményei lesznek. Imádságuk viharfelhőként gyűlik az istentelen lázadók feje fölött, s egyszer abból a felhőből villámok fognak a földre csapni. Nem hiába könyörögnek. Egyelőre még várniok kell, azaz nyugodniok.

A nyugovás mellett még valami mást is mond az üdvözült lelkek mennyei helyzetéről és állapotáról a kijelentés; azt, hogy sorsuk az oltárhoz van kötve. Ahogy földi életükben Krisztusnak szánták magukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, úgy várnak most is jeladásra, életük az övé, s vele akarnak betelni. Oltárkötöttségük: Krisztus-kötöttség. Fogollyá tette őket Krisztus azzal, hogy kereszthalált halt értük. E kereszthalál után foglyokat vitt fogva (Ef. 4,8). Amíg távol voltak még Krisztustól, s a földön éltek, Isten helyett Isten igéje volt bennük, mint szent mag, amelyből az élet születik, s Krisztus bizonyságtételét őrizték szívükben, amellyel az égről bizonyságot tett nekik. Ezt a világosságukat ők nem rejtették el, hanem továbbadták a bizonyságot. Azért most Krisztus az, aki róluk bizonyságot tesz Atyja előtt, úgyhogy Isten újra kifejezi irántuk való tetszését, jóakaratát. Istennek ez a tetszése régi vétkeik alól való feloldozó isteni határozata az a fehér ruha, amelyet újra meg újra nekik adnak az égben. Szüntelenül éreztetik velük, hogy Isten kegyelme nyugszik rajtuk. Krisztushoz való viszonyukat jellemzi az a szó, amellyel megszólítják az Urat: Uralkodó, görögül: Despotés. A szót eredetileg a ház urának jelzésére használták, majd politikai viszonyban a korlátlan uralkodónak, mint a perzsa királynak jelzésére. A mennyei ház ura is Krisztus, mégpedig korlátlan ura, akinek ezt a hatalmat és címet örömmel és készségesen adták meg alattvalói. Szentsége sem enged összehasonlítást más urakkal; elérhetetlen távolságban lakik e szentségtelen és a vétek alantas világán felül semmit sem ösmerő világ fölött. S igazi uralkodó, akinek nemcsak hatalma van parancsainak véghezvitelére és ellenségeinek megsemmisítésére, hanem aki tud is parancsolni, mert tudja, mit kell parancsolni és ösmeri azokat, akiknek parancsol, és tudja, mit lehet nekik parancsolni. Valami szolgálatuk bizonyosan van ezeknek a szenteknek és mártíroknak odafenn és tapasztalatból tudják, mily boldogság ilyen uralkodó parancsait teljesíteni.

Az a kinyilatkoztatás, hogy mielőtt kérésüket a korlátlan Uralkodó teljesítené, előbb szolgatársaiknak és testvéreiknek teljességre kell jutniok, valószínűleg azt jelenti, hogy számuknak kell teljességre jutnia, azaz Krisztus teste, az egyház, önmagában olyan kerek, befejezett test lesz, amelynek feladata végzéséhez minden kiválasztottra szüksége van; míg tehát minden Istentől kiszemelt tagja együtt nincsen, a többinek várnia kell a még hiányzók beérkezésére. Az egyháznak, a menyasszonynak tehát, mielőtt Isten órája elérkeznék, el kell készülnie, nemcsak számban, hanem belső fejlettségben is. Ám ha ez a hely nem mondja is, a hitetlen és ellenálló világnak is el kell készülnie, azaz meg kell érnie az ítéletre, de a világ elkészülése benne foglaltatik az egyház elkészülésében is, mert az egyház akkor lesz készen, ha utolsó tagjaiban elvégzi a nagy nyomorúságban, az antikrisztusi birodalomban való bizonyságtételt is. A világ ellenállása feltétele annak, hogy kipróbáltassék, kipróbálttá legyen az egyház teljes, halálig tartó hűsége. Míg az egyház használható eszközzé nem válik Isten kezében, addig várniok kell azoknak is, akik már úgy elérték a célt, mint ahogy azt Pálról tudjuk. A következő fejezet a feltételek megvalósulását tárja elénk.

De ha a szentek imádságát Isten most még nem hallgatja meg, hanem csak a jövőben, amelynek idejét ember meg nem határozhatja, akkor mennyiben jelent ez a jelenet csapást az istentelen világnak akkor, amikor a pecsét is le fog esni? Az ötödik pecsét azonban nem Krisztus visszajövetelével egy időben történő eseményekre és állapotokra mutat, hanem szorosan csatlakozik az első négy pecsétben foglaltakhoz. Ott a csapások abból állnak elő, hogy az emberek Isten jótéteményével visszaéltek. A szentek Isten jótevő ajándékai a világnak, mert Isten világosságul és sóul adta őket az emberi élet földerítésére és megízesítésére. De az emberek homályban és moslékon akarnak élni, s a világosságot eloltják és a sót kivetik a világból. Az elsötétülő és ízetlen élet azonban nem boldogítja az istenteleneket sem, még kevésbé azokat, akik csak kényszerből és félelemből mennek velök. A föld lelkiismerete is rossz, a megölt mártírok vére kiált, mint egykor Ábelé vére, s ezt a kiáltást nemcsak a trónon ülő hallja, hanem behangzik az a gyilkosok lelkébe is. A világon sajátságos nyugtalanság vesz erőt az utolsó időbe. Nem hallják az égben imádkozó sereget, mégis a meg nem hallott szó is, a mártírok emléke gyötri őket és ez az ötödik pecsét csapása. A háború, éhínség és halál borzalmai közt megjelenik vádlóan a megölt szentek arca és a világ annál nehezebben viseli tetteinek következményeit.

A hatodik pecsét

„Láttam, amikor felnyitotta a hatodik pecsétet, nagy rengés támadt. A nap olyan lett, mint egy fekete szőrszövet. A hold mindenestül vérhez hasonlított, 13 az ég csillagai lehulltak a földre, mint amikor nagy széltől rázott fügefa későn érő fügéjét szórja el, 14 az ég eltűnt, ahogyan egy tekercs göngyölődik össze, s minden hegy és sziget kimozdult helyéből. 15 A föld királyai, a nagyok, az ezredesek, a gazdagok, az erősek, minden rabszolga és szabad a hegyek barlangjaiba és szikláiba rejtőztek, 16 és azt mondták a hegyeknek és szikláknak: „Essetek ránk, és rejtsetek el minket annak orcája elől, aki a trónon ül, és a Bárány haragja elől.” 17 Mert eljött az ő haragjának nagy napja! S ugyan ki állhatna meg?!” (Jel. 6,12-17)

A hatodik pecsét lehullására egy olyan mindent átfogó világrengés támad, amely a fizikai égben kezdődik, azután átterjed a földre, végül az emberek lelkére. A rengést más fizikai események is kísérik: napfogyatkozás, optikai változások, melyek legyöngítik a hold fényét és eltüntetik a csillagos ég képét a földi szemlélők elől, mint ahogy egy tekercs összegöngyölése által eltűnik annak tartalma. Keleten fekete kecskéket tenyésztenek és ezek szőréből fekete sátorponyvákat készítenek: ilyenné válik a nap is. A földön hegyek és szigetek tűnnek el, s utóbbiak megint másutt tűnnek elő. Mind e tünemények fizikai és geológiai magyarázatába nem bocsátkozom, mert a prófécia a tüneményeket látja, s nem azok létrehozását; ugyanazok a tünemények pedig különböző okokból is létrejöhetnek, egészen céltalan tehát arról elmélkedni, hogy valamely előre látott jelenséget milyen közvetlen okok fognak megvalósítani. Minden természeti jelenség közvetlen első oka Isten akarata, végrehajtói az angyalok, kiknek kezében könnyen hajlítható és gyúrható elem az anyag. Akinek szavára elnémult a vihar, borrá lett a víz és kezében megsokasodott a kenyér, egy gondolattal, egy kimondott szóval megvalósítja a természetben azt, amire az emberi történelem alakítása végett szüksége van. Mert nem a természeti világhoz, a földrajzi körülményekhez igazodik a történelem, hanem Isten a kijelölt történeti úthoz hozzáteremtette a földi viszonyokat. Fölösleges tehát arról beszélni, hogy Isten egy vagy más, az emberek elbizakodottságának megingatására alkalmas természeti jelenséget milyen eszközökkel fog elérni. Ebben az esetben nem a szerszám a fontos, hanem a mesterember.

A Bibliának oly helyei, mint a Zsidó 1,7: Angyalait szelekké teszi, szolgáit tűzlángokká; azt bizonyítják, hogy Isten a szellemeket használja fel a természeti erők irányítására. Jel. 16,5 a vizek angyaláról beszél, az azt mutatja, hogy más angyalok a természet egyes részeinek felügyeletével vannak megbízva. Zsidó 1,14 szerint más agyalok az üdvözülők szolgálatára vannak kiküldve, s csakugyan a Csel. 12,15 Péter angyaláról beszél. Dán. 10,13, 20, 21 elárulják, hogy az országok, a fejedelmek irányítására is angyalokat rendel Isten, vagy egy sötét szellemi hatalom. Mindez egy, a materializmussal merőben ellenkező világkép megrajzolására indít bennünket, amely szerint a teremtés minden pontján szellemek állnak: a természet erői a szellemvilág erői. Ez a világkép a véletlent és az esetlegeset tökéletesen száműzi a teremtésből, az ember befolyását pedig erősen korlátozza. Nem holt anyag értelmetlen kényszere vesz körül, hanem élő és gondolkodó lények kormányozzák sorsunkat. Mikor a nap szőrzsákká változik, a hold fényét veszítve vérvörössé válik, angyalok vonják meg a fény erejét az Isten ellen lázadó embertől. Mikor az ég úgy rázza le csillagait, mint viharos széltől ingatott fügefa későn érő, fonnyadt gyümölcsit, amelyek télen rajta maradtak: angyalok méltatlankodnak. Mikor az ég eltakarodik, mint összegöngyölődő tekercs, angyalok rejtik el orcájukat az emberek gonoszsága elől. Mikor hegyek és szigetek mozdulnak el helyükről, angyalok lázadoznak fel a földön történő igazságtalanságok ellen. A nagy világrengés tehát a tiszta szellemvilág tiltakozása a földön történők ellen. Az angyalok nem akarnak segítséget nyújtani ezekhez az aljasságokhoz, s ezt képletesen úgy mondjuk, hogy a föld nem hordozhatja a gonosztevőket. Pedig az angyalok nem tudják elhordozni őket. Akik annyi hűséggel és pontossággal szolgálják az embereket, hogy soha ki nem marad a természet rendje, amikor a gonoszság elhatalmasodik az emberek között, ellenállnak és a természet törvényeit megtörik.

A természet törvényeinek megszűnése rémületet kelt majd a földön. Már korábban is minden rendkívüli természeti jelenség megdöbbentette az embereket. A felvilágosult emberek elhitették magukkal, hogy a természet vezető és irányító értelem nélkül áll fenn és végzi a maga munkáját, hogy öntudat nélküli törvények kormányozzák a létezőket. Akik a személyes Isten létét megtagadják, azok babonás esztelenségükben elhiszik, hogy a természet értelem és tudatos elhatározás nélkül maga kormányozza magát. Mikor azután a természet rendje valami okból felbomlik, azonnal vak és vad félelem lesz úrrá rajtuk és kétségbe esnek. Hát még akkor mi lesz, amikor a szokatlan és veszedelmet hozó természeti tünemények oly tömegesen fognak jelentkezni, mint ahogy a hatodik pecsét felnyitásával kapcsolatban olvassuk! Az istentelen embereknek akkor eszükbe fog jutni mindaz, amit a keresztyén tanúbizonyságok Isten hatalmáról és a Bárány trónra jutásáról mondottak, s kétségtelennek fogják látni, hogy a Bárány mégis uralkodik, s hogy bosszút állni készül megölt hitvallóiért. A kijelentés szerint a megrettenő istentelenek főleg a magasabb néposztályból származnak: királyok, főurak, kancellárok, gazdagok. Egyébként nem tesz köztük különbséget, hogy valaki rabszolga-e, vagy szabad. A mostani világban az istentelenek vakmerően tolakodnak előre, erőszakkal magukhoz ragadják a vezető állásokat, nem a szolgálatért, hanem mert ezek birtokában vagyonukat, s élvezeteiket könnyen növelhetik; a szerények és nemesek félreállanak, ezért találjuk az istenteleneket oly nagy számban a vezető állásokban. Királyok alatt természetesen császárokat, fejedelmeket, államelnököket is kell értenünk; névkülönbség nem változtat a lényegen. Nagyok alatt a vallásos, tudományos, művészi, pénzügyi, kereskedelmi, gazdasági, s főleg a politikai világ vezetőit és előkelőit kell értenünk, akiknek körében nagyobb tekintélyre és befolyásra ebben a világban szintén a szerénytelenek, törtetők, követelőzők, erőszakosak jutnak, tehát az Istentől magukat függetlenítő, szégyentelen emberek, akiknek lelkiismerete nem tiltja meg vetélytársaik félreszorítását, vagy elnyomását. A görög khiliarkhoi szó, melyet hadvezérekkel fordítok, szóról szóra ezredeseket jelent, a rómaiaknál a hadi tribunusokat, a perzsáknál az államminisztereket, kancellárokat jelentette. Ezen a téren is a nagyság alapja az a kíméletlenség, amely az ellenfélen nem könyörül. Gazdagokon a magánélet előkelőit értjük, kiket saját szorgalmuk, vagy lelkiismeretlenségük juttatott ahhoz a befolyáshoz, amelyet a pénz szerez imádóinak. Az istenfélő gazdag úgy él, mintha szegény volna, s vagyonát Istenek adja oda, ezek nem számítanak a világ gazdagjai közé. A megdöbbentő, váratlan események egyszerre megingatják a királyokat, a nagyokat, hadvezéreket és a gazdagokat abban a hitükben, hogy önző s másra nem tekintő életmódjukat folytathatják és félelem igázza le őket. Mindezeknek nagyravágyásából, önhittségéből, felfelé törtetéséből, kíméletlenségéből bizonyos adag megvan az alsó néposztályokban is, még a rabszolgákban is. A maguk kicsiny körében ezek ugyanazokat a vétkeket követik el embertársaik ellen, mint a nagyok s ezért lelkiismeretük ugyanolyan rossz. Amikor a természet törvényeit s a földet inogni érzik lábuk alatt, páni félelem lepi el őket, s menekülnek, valami rejteket keresnek, s gyáván öngyilkosságra gondolnak, azzal áltatva magukat, hogy a halálban nincs többé öntudat, a félelmet nem érzik többé.

Amíg a természet élete rendesen, s törvényszerűen folyik, a világ nagyjai, s azok, akik érzületükben osztoznak, megtagadják Istent és az isteni kijelentést. Belsejükben, tudatuk mélyén azonban nincsenek meggyőződve arról, hogy tagadásuk igaz. A veszély pillanatában egy jobb meggyőződés jelentkezik náluk, de akkor erre rábízni már nem tudják magukat. Egyszerre tudják, hogy van trónon ülő Isten az égben s tudják, hogy a rendkívüli természeti tünemények az ő haragjának következményei. Egyszerre hisznek a Bárány hatalmában, egyszerre tudják, hogy számadásuk van a Báránnyal és a Bárány most számol velük. Így fogják majd tudni vétkeiket, s ösmerni felelősségüket az istentelenek, amikor az utolsó ítéletkor az a nagy fehér trónus fölemelkedik s élők és halottak a trónon ülő szemébe néznek. A rémület pillanatában a hazug őszinte lesz. De egyet nem tud a hazug, nem tud bízni a Bárányban, sem a trónon ülőben, nem tud hittel lábához borulni és bocsánatot kérni. Ehelyett menekül. Menekül a vak semmibe, barlangokba, ahol ő nem lát, de az Isten látja őt; halálba noha nem tudja, hogy a halál nem borzalmasabb-e, mint a bizonytalan élet. Pedig amit azúttal kaptak az istentagadók Isten hatalmából, az csekélység ahhoz képest, ami még jönni fog és még annál is kevesebb ahhoz képest, amit Krisztus megjelenése jelent majd visszajövetelekor. De már az Isten hatalmának e kezdeti megnyilvánulásakor is érezték: ugyan kicsoda állhatna meg? Az emberiség azonban a fáraó útját követte, amint a csapás enyhült, megkeményítették szívüket azzal, hogy nem akarták látni a valóságot és nem számoltak többé Isten hatalmával. Megcsalták magukat!

A választottak elpecsételése

„Ezek után négy angyalt láttam, akik a föld négy szélén álltak, és uralmuk alatt tartották a föld négy szélét, hogy szél ne fújjon se a földön, se a tengeren, se semmi fára. 2 Majd megláttam egy másik angyalt, amint napkelte felől felszállt. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval odakiáltott a négy angyalnak, akiknek azt a rendeltetést adták, hogy a földnek és a tengernek ártsanak. 3 Azt mondta: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, amíg Istenünk rabszolgáit homlokukon el nem pecsételjük.” 4 Majd hallottam az elpecsételtek számát: Izrael minden törzséből 144.000 az elpecsételt. 5 Júda törzséből 12.000 elpecsételt, Rúben törzséből 12.000, Gád törzséből 12.000, 6 Áser törzséből 12.000, Naftali törzséből 12.000, Manassé törzséből 12.000, 7 Simeon törzséből 12.000, Lévi törzséből 12.000, Izsakhár törzséből 12.000, 8 Zebulon törzséből 12.000, József törzséből 12.000, Benjámin törzséből 12.000 elpecsételt.” (Jel. 7,1-8)

Ahogy mai nap is négy égtájról beszélünk, noha a föld gömbölyű, s a látóhatár körén akárhány tájat különböztethetnénk meg, mégis nem tudjuk levetkőzni a régiek szemléletét, mely nem a körhöz, hanem a négyzethez és a kockához volt kötve. S vajon szükség van-e arra, hogy ezt a szemléletmódot mással cseréljük ki? Tudnánk-e háromszöggel, vagy az öt-, esetleg más szöglettel jobban megoldani a tájékozódás kérdését. A matematikai műveleteknél is vajon nem a négyzet és a kocka szögeiben tájékozódunk-e? Nem volna-e képtelenség a dimenziókat a háromszög 60 fokos szögében megvonnunk? S ha mi magunk a derékszögű idomok irányvonalaiban gondolkodunk, lehet-e szemrehányást tennünk a bibliai szemléletnek, ha az ugyanezt a tökéletes és egyedül lehetséges szemléletet választotta? A szöglet (gónia) szó itt éppúgy tájat jelöl, mint a mi négy égtájat megkülönböztető szóhasználatunkban. Miután a mai szemlélet a régivel egészen megegyezik, egészen fölösleges arról elmélkedni, hogy a könyv szerzője a földet négyszögletű lapnak képzelte-e, mert ez sem a mai, sem az akkori szóhasználatból nem következik. A négy angyal a négy égtájon állott, mint ahogy a könnyebb tájékozódás kedvéért négy szélről is beszéltek, noha annyira meg tudták becsülni az irányokat, hogy nem hihették azt, hogy a szelek mindig derékszögben fújnak. Nem kell tehát azt gondolnunk, hogy a kijelentés csak négy szélről akarna tudni és ezért csak négy szelet tartó angyalra gondolna; a négyes szám éppen annyira nem jelent számértéket, mint Isten Szellemének megjelölésekor a hetes szám (hét Szellem) nem jelent. Négy a világ száma, s ami a világra vonatkozik, azt négyszeresnek látja az apokaliptikus szemlélet, így a kerubokat és még több más hasonló, munkájában a világhoz kötött angyalcsoportot, vagy a világot kiábrázoló képet (Jel. 9,13; 9,14; 20,4).

Annál kevésbé gondolhatunk arra, hogy János a földet négyszögletűnek tartotta, mert az itt említett négy szél alatt János aligha érthette a fizikai szelet, hanem lelki vihart, amelyet a 9,14-ben említett angyalok készültek kelteni. Igaz ugyan, hogy a 9,14-ben szereplő angyalok az Eufrátesz folyam mellett vannak megkötve, a 7,1 szerint pedig a föld négy szegletén állnak, ez azonban nem zárja ki, hogy mindkét állítás egyszerre igaz, mert mindkét megjegyzés képes értelmű s az álomképek természetéhez tartozik, hogy fizikai megvalósulásban ellentétes, de szellemi vonatkozásban egymást kiegészítő vonások legyenek benne. Az angyalok nem lehetnek földi helyeken megkötve, mert szellemek, a hely megnevezése tehát képes értelmű. A föld négy sarka kifejezés a szelek keletkezéséhez való alkalmazkodás a képben és azt jelenti, hogy az angyalok hatása az egész embervilágra kiterjed. Az Eufrátesz partján kifejezés Babilonnal, tehát a világbirodalmi politikával való kapcsolatot fejezi ki. Az a vihar tehát, amelytől Isten egyelőre megóvni akarja választottait, a népek vihara, a világháborúk borzalmas korszaka, melytől a világ jóval több, mint másfél évezred tartalma alatt megkímélve maradt. A világháborúk még ma sem érték el azt a fokot, amelyet Máté 24,7 így jellemez: nemzet nemzet ellen, királyság királyság ellen fog feltámadni. Ez az általános káosz, a teljes fejetlenség zűrzavara még nem következett be, sem annak lélektani feltétele, a nemzetek erkölcsi széjjelesése. A nemzetekben ma még túl sok a keresztyén befolyás arra, hogy az erkölcsi elhanyatlás azonnal bekövetkezhetnék. S ameddig a kiválasztottak sózó hatása dolgozik a nemzetekben, addig a végső nagy politikai vihar nem tör ki, s a kiválasztottak elhívása és elpecsételése tovább folytatódik.

A fizikai viharnak képét a lelkek viharára nem a Jelenések könyve alkalmazza először. Dán. 7,2-3-ba olvassuk: Láttam éjszakai látomásban, íme, az égnek négy széle háborút támaszt a nagy tengeren. És négy állat jöve fel a tengerből. A népeknek és az uralkodóknak a világhatalomért vívott küzdelmét a szelek háborújának, azaz viharnak nevezi az Írás. Ez a vihar évszázadokon át tartott az ókorban. A római birodalom eltüntette a vihart, s ezért Octavianus Augustust magasztalták is a költők és udvaroncok. De a vihar csak egy időre ült el, s a népvándorlás felrúgta a már úgy is rothadó római birodalmat, noha annak rendszerét átvette és tovább fejlesztette. János a még békében élő első római császárok idejében látta, hogy a vihar újra ki fog törni, mielőtt azonban kitörne, Istennek egy titkos terve teljesül: az egyház elkészül jövendő hivatására. Mint ahogy Dániel vihara nem fizikai vihar, úgy a gondolatot és a képet tőle átvevő jánosi kijelentés sem érthet alatta mást, mint lelki vihart. Jánosnál a tenger és a szárazföld ellentéte túlhaladja Dániel képeit. Ez az ellentét több helyen meglelhető, de a legjellegzetesebben a 13. fejezetben jelenik meg ellentétük, ahol a világi uralkodó a tengerből, tehát az áttekinthetetlen néptömegből emelkedik ki, míg egyházi fejedelme és agitátora a szárazföldből. Nem nehéz az ellentétet megérteni: a néptömegek ingadozó, bizonytalan és kiszámíthatatlan mélységeivel szemben áll a társadalom szervezett, kiszámítható és valamennyire megbízható alakja, s ez a szárazföld. Amíg a viszonylagos békesség ideje tart, a száraz uralkodik a tengeren, a vihar kitörése után a tenger elönti a szárazat; egyelőre azonban átmenetileg szüksége van a szárazföldnek, a megszervezett kultúrtársadalomnak segítségére, s ezt nyújtja a hamis próféta, aki a szárazból jön fel. Amíg a négy angyal lefoglalva tartja a négy szelet, vihar nem szántja fel sem a tömegek tengerét, sem a kultúra szárazföldjét. Az egyház kifejlődésének hosszú korszaka alatt a szervezett emberiség békéjét éppen a szervezete fogja biztosítani, de ez alatt a népek belsejében sem keletkezik a világot felforgató mozgalom, vagy ha keletkezik (parasztlázadások), az még elfojtható.

De mit jelent a tilalom harmadik tagja: se semmi fára? Figyelemreméltó, hogy a fúvás három tárgya közül az első kettő a hol kérdésére felelő határozóval fejeződik ki (földön, tengeren), míg a harmadik tag hova kérdésre felelő határozóval: semmi fára. Míg az első két határozó a fújás helyét, körülményeit határozza meg, addig a harmadik a fújás célpontját. A könyv későbbi helye (11,4) két olajfáról beszél, kik az utolsó világbirodalomban az Úr bizonyságtevői lesznek. Az emberi társadalmat az idők végén kitörő vihar csak fel fogja dúlni, a szárazföldet éppen úgy, mint a tengert, az államokat éppen úgy, mint a népeket, de Krisztus bizonyságtevői, kiket élő fának nevez a kijelentés, célpontjai lesznek a támadásnak; ezeknek elpusztítására tör a sötét hatalmaktól felkorbácsolt vihar. Míg azonban az utolsó óra nem üt, Isten angyalai óvják a Isten választottait.

Említettem, hogy a könyvben a 7,1-ben és a 9,14-ben szereplő angyalok egymásnak megfelelnek. Ezalatt nem azt értem, hogy ezek az angyalok azonosak, ellenkezőleg: a 7,1-ben említett szelek és a 9,14-ben említett angyalok sem azonosak egymással; míg a 7,1 angyalai lefogva tartják a 9,14 angyalait. A 7,1 angyalai a tiszta és a 9,14 angyalai a tisztátalan szellemvilág angyalai közé tartoznak. Hogy tiszta és tisztátalan angyalok egy munkatéren ellenfelekként találkoznak és a tiszták a tisztátalanokat lefogva tartják, vagy föltartóztatják, illetve, hogy a tiszta angyalok a tisztátalan angyalok ellenkezésébe ütköznek és ellenük küzdeni kénytelenek, azt Dániel könyve világosan mutatja, s az a szembenállás Dánielnél is a népek nagy viharában történik. Gábriel így szól Dánielhez: Perzsia fejedelme ellenem állott 21 napig, s íme az előkelő fejedelmek egyike, Mihály jött segítségemre (10,13). Visszatérek, hogy a perzsa fejedelmek ellen küzdjek, s íme, Görögország fejedelme jő elő (10,20). Míg a földön az emberi történelem teljesedik, a Biblia szerint a szellemi világban harc folyik két szellemcsoport között, de ezt a harcot érvvel érv ellen az ige hatalmával vívják. Mikor az igazság kiderül, Isten hatalma félreteszi a leleplezett gonoszt. A tisztátalan szellemek a bennük lévő vágyakat és törekvésüket ültetik át a segítséget a pogány vallás, babona, varázslás révén kereső emberekbe, ezek az indulatok nagyravágyás, hatalomvágy, pöffeszkedés, türelmetlen zsarnokság, semmiféle szabadságot nem tisztelő durva elnyomás. Ezek az indulatok késztették a Sátánt az Isten ellen való lázadásra s ezek az indulatok hozzák létre a földön a világbirodalmakat. Mikor az a sátáni töltés a világon működni kezd, vihar támad az emberek, a népek között. Nos, arról értesülünk, hogy amíg Isten az evangélium hirdetésével az egyházat összegyűjti, a tisztátalan szellemvilág erősebb mozgolódását nem engedi, s így bármily szívesen figyelnének is rájuk a hasonló vágyakkal megtöltött emberek, a földön a lelki vihar még nem törhet ki.

E viszonylag csöndes időben az Evangélium hatalma lekötve tartja az istenteleneket; olyan a közvélemény, hogy az erőszakos, felforgató törekvéseket szégyenlik, vagy nem merik megvalósítani. Túl erős az igazság, a méltányosság tekintélye. Amikor az emberek az irgalmasságot és szeretetet nyíltan meg fogják tagadni, akkor ez annak a jele lesz, hogy a sátáni erők szabad utat leltek az emberi szívekbe. Amíg azonban Isten nem engedi, a gyűlölet, a felforgatás, rablóvágyak gyilkos szellemei nem fújnak a földön, a tengeren, sem semmi fára, azaz Isten bizonyságtevőire.

Azt a munkát, amelyet Isten a viszonylagos csöndben el akar végeztetni, egy angyal valósítja meg, akinek a nyilatkozata azonban azt mutatja, hogy nem egyedül, hanem sokadmagával végzi az Istentől rábízott feladatot: az Isten rabszolgáinak elpecsételését. Isten angyalait alá- és fölérendeltség viszonya fűzi össze egy pontosan működő szervezetbe, amely azért működik pontosan, mert az égben Isten akaratát örömmel és szívesen megtartják. Nem kegyetlen elnyomás az alárendeltség megvalósító ereje, hanem a szeretet, hála, s az a tudat teszi örömmé az engedelmeskedést, hogy Isten akarata a legbölcsebbet választja mindig teremtményei boldogítására. A parancsoló angyal tehát ha keményen szól is, szeretettel és szeretetből teszi. A gonoszok ellenben kényszerből engedelmeskednek neki, de a gonoszok egymás között is csak a kényszernek engednek. Ez az angyal azzal a paranccsal kezdte el munkáját, hogy ne bántsátok a földet, se a tengert, se a fákat, amíg Istenünk rabszolgáit homlokukon el nem pecsételjük! Olyan rabszolgákról van szó, akiket a szeretet igázott le, s akik éppen olyan örömmel, éppúgy hálából engedelmeskednek, mint égben az angyalok. Azoknak az elpecsételéséről van tehát szó, akiket az Isten iránti szeretet és hála fog szolgálatra hajtani, másféle rabszolga nem kell Istennek. Az ilyen rabszolgálat a teremtés legnagyobb boldogsága.

De mi a pecsét, amelyet kapnak és mit jelent, hogy homlokukra kapják? Elpecsételésről a Biblia más helyein is szólnak. Az elpecsételésnek két értelme van: hitelesítés és lezárás. Aki a Fiú bizonyságtételét elfogadja, az megpecsételte, hogy az Isten igaz (János 3,33). Az Atya is megpecsételte a Fiút azokkal a tettekkel, amelyekkel hitelesítette küldetésének valódiságát (János 6,26-27). De lehet a pecséttel ellátás célja valamely írás tartalmának elrejtése bizonyos időig (Dán. 12,4; Jel. 10,4; 22,10). Vagy egy helyiség (állapot) lezárása, amelynek érintetlennek kell maradnia (Jel. 20,3). A keresztyénekre ütött pecsét egyrészt annak hitelesítését szolgálja, hogy valóban Isten fiai, Isten szolgái (Róm. 4,11; 1 Kor. 9,2; 2 Tim. 2,19), másrészt megjelöli őket, nem azért, amiért az erdőben a fát kivágásra, hanem megőrzésre (2 Kor, 1,22; Ef. 1,13; 4,30). A pecsét, amelyet a keresztyénekre ütnek, Isten szellemének birtoklása, melyről ők maguk is tudhatják, mások is láthatják, hogy kihez tartoznak. Homlokukra pedig azért kapják a pecsétet, mert egyrészt itt mindenki láthatja, másrészt a homlok mögött van az agy, a gondolkodás testi gépezete. Hogy őket Isten Szelleme ösztökéli, hajtja, azt éppen a többi emberétől eltérő gondolkodásuk mutatja meg. A választottak elpecsételése tehát úgy történik, hogy Isten elpecsételő angyalai a bennük lévő isteni szellemtöltést titkos szellemű sugalmazásokkal azokba továbbítják, amire bizonyos körülmények közt emberek is képesek (1 Tim. 4,14; 5,12; 2 Tim. 1,6; Jak. 5,14). A tiszta szellemvilág velünk való kapcsolatáról beszél a Zsidó 12,22, mely szerint az angyalok ezreihez járultak azok, kik az Újszövetség közbenjáróját, Jézus elfogadták, s a meghintés vérét magukra vették. Az angyalok mélyen benyúlnak életünkbe, mint ezt a látható angyaljelenések bizonyítják. Az angyalok csak keveseknek válnak láthatókká, de láthatatlanul körülveszik, óvják, segítik, sugalmakkal irányítják és erősítik Isten választottait. Persze nem csak Isten tiszta angyalai veszik körül, hanem tisztátalanok is és azok a nekik adott hatalommal ártani igyekeznek a választottaknak, őket Istenért végzett munkájukban akadályozzák (1 Tessz. 2,18; 2 Tessz. 2,9; 1 Kor. 5,5; 7,5; 2 Kor. 2,11; 11,14; 1 Tim. 1,20; Ef. 6,12, 2,2; 2 Kor. 4,4; Ján. 14,30; Róma 16,20). Az ember maga adta el magát a Sátán uralma alá, s Isten addig nem tehet érte semmit, amíg Jézus vérének visszavásárló hatalma (megváltása) erőre nem emelkedik a keresztyének életében. Az ember árulása miatt adatott hatalom a tisztátalan angyaloknak arra, hogy a földnek ártsanak. Ahogy a megváltás műve (nem golgotai megalapozásában, hanem gyümölcsök kiterjesztésében) előre halad, úgy szorítják ki a tiszta angyalok bástyáiból és falaik közül a tisztátalan szellemvilágot. Ez történik az egyházban. A választottak elpecsételése tehát Isten uralmának kiterjesztése mindazokra, akik Sátán hatalma alól kiváltattak.

János meghallotta az elpecsételtek számát. Olyankor is, amikor ezt külön nem említi, a képek magyarázatára a kijelentés angyala, akit Isten melléje adott, magyarázatokat fűz a látottakhoz. Izrael törzseit sorolja föl a kijelentő angyal a 12 törzsben 12.000-rel elosztva, összesen 144.000 elpecsételtről tudósít. Vajon Izrael testi népe közül kiválasztottak képezik ezt a 144.000-t? Több ok szól amellett, hogy ezt kétségbe vonjuk. Az, hogy Izrael testi törzseit sorolja fel a kijelentés, még nem bizonyít a testi Izrael mellett, mert a mennyi város 12 kapuján is a 12 törzs neve van; márpedig ez a város a Bárány menyasszonya, tehát az egyház (Jel. 21,9-10 vö. Gal. 4,26; Zsidó 12,22-23; 2 Kor. 11,2; Ef. 5,25), melynek joga van Izrael hagyományaihoz, mert Ábrahám szelíd olajfájába vadolajfa létére Isten kegyelmes elhatározása következtében úgy oltatott be, hogy Ábrahám igazibb leszármazottjának tekinthető, mint a testi Izrael, mint a húson végzett körülmetélkedés (Róma 11,7, 11,17, 20, 24; 4,11, 2,26-29; Gal. 3,27-29). Annak a bizonyságtételnek, melyet Jákob és fiai tettek, az egyház az igazi örököse és folytatója, nem pedig a bár test szerint tőlük származó, de Krisztust megtagadó utódok. Ugyan meg van az ígéret, hogy az egész Izrael megtér (Róma 11,25-27), de ez csak akkor történik, amikor az egész föld összes nemzetei is megtartatnak (Róma 11,30-32; Csel, 15,14-16). A test szerint való Izraelről a szellemi Izraelre való átváltás már a prófétáknál megtörtént. Már ők megkülönböztették az egész testi Izraeltől Izrael magvát, vagy maradékát (Jer. 31,7; Mk. 5,7; Ézs. 6,13). Később aztán Pál azt a kijelentést kapta, hogy ehhez a szent maghoz, ehhez a valódi Izraelhez mint éppen olyan valódi tagok hozzácsatoltattak a nemzetek közül a megtérők (Ef. 3,6). Az egyház tehát nem Izrael helyére lépett, mint második kiválasztott nép, hanem Izraelbe befogadtatott, mint Isten Izraele (Gal. 6,16), szemben a hús szerint való Izraellel (1 Kor 10,18). Ahogy az egyház Isten Izraele lehet, éppúgy lehet Isten Júdája, Isten Rubenje, Isten Gádja. Így nevezte az egyházat Izrael szétszórtságában lévő 12 törzsének Jakab is, ki levelét az egész akkori keresztyénségnek ajánlotta (1,1). Mikor tehát a Jánosnak adott kijelentés az egyházat Izrael 12 törzsének neve alatt foglalta össze, egy akkor már a keresztyének vérébe átment szólásmódot használt, melyet akkor félreérteni nem lehetett.

Hogy a 12 törzs az egyházat hordozó kép csak, azt az a szabad kezelés is mutatja, ahogy a kijelentés a 12 törzs nevével és a törzsek sorrendjével bánik. Ha a hús szerint való Izraelről lett volna szó, akkor a kijelentés nem ejtett volna egy törzset egészen le, a Dán nemzetségét, mert Isten ígérete világosan mondja, hogy az egész Izrael meg fog tartatni (Róma 11,26). Eszerint Dán örök sorsa nem lehetett a teljes pusztulás. Efraim nevét sem találjuk: helyette újra József áll, de azért Manassé megmaradt. Lévi nem papi törzs többé, hanem a többi közé osztották be. A törzsek sorrendje is merőben más, mint ahogy 1 Mózes 29,30-ban a születési sorrend mutatja. Első helyre itt Júda került, az elsőszülött Rúbené lett a második hely; azután a rabszolgák gyermekei következnek: de ezek születési sorrendjét nem tartották meg, mert előbb Lea szolgálójának gyermekei következnek (Gád, Áser) azután Rákhel szolgálójának másodszülött gyermeke, Naftali; de Bilha elsőszülötte, Dán egészen hiányzik. Azután következik Manassé, holott Manassé a későbbi felsorolásba kerülő Józsefben is benne van. Őt követi a Leától származó második és harmadik gyermek: Simeon és Lévi; majd Lea többi gyermekei: Izsakhár, Zebulon és leghátul Rákhel két fia, József és Benjámin. Vajon van valami rend ebbe a kavarodásban? Mindjárt megértjük a dolgot, ha a testi születési rend helyébe a kiválasztás rendjét tesszük annak megfelelően, ahogy Ézsau elvetésével Jákobot tette Isten elsőszülötté. Róma 8,29 szerint az isteni kiválasztás alapja az eleve felismerés; Ézsaut nem kedvelte Isten, Jákobot kedvelte, mert Ézsau nem törődött Isten ajándékaival, Jákob viszont egész életét arra tette fel. Ezen az alapon került első helyre Júda, aki bűnbánatával és utóbb tanúsított hűségével és megbízhatóságával a legalkalmasabbnak látszott arra, hogy a vezértörzs legyen Izraelben. Ruben is csak gyengeségből vétkezett, és Józsefet őszinte szívvel akarta megmenteni, neki jutott a második hely. Az Isten nagy, Egyiptomból való szabadításának megismerése után a vétkező törzseket Isten hátravetette, s a megvetett rabszolgálók gyermekeit tette előbbre; éppen úgy az eredetileg hátrahelyezett Manassé előbbre jutott, míg az annak idején elébe helyezett Efraim neve egészen eltűnt; ennek oka a bálványozás lehetett, amelynek Efraim középpontja volt, előbb az aranyborjú imádásával, azután Baál-kultuszban. Dán a történelem folyamán oly súlyos vétket követett el, hogy egészen kiejtette az isteni kiválasztás (Bír. 18). Simeon és Lévi hátrahelyezésének oka viszont az a kegyetlenség lehetett, amellyel Isten népének nevét beszennyezték, amikor Sikem lakóit kiirtották. Világos tehát, hogy ennek az elpecsételésnek célja nem testi leszármazáson, hanem kiválasztáson alapuló szent nép szerzése volt. Már maga az elpecsételés is a kiválasztás eszköze. Márpedig a testi Izraelt Isten akkor veszi elő, amikor az egész Izrael megmentéséről lesz szó, amikor beteljesül Zakariás jövendölése, hogy egész Izrael megbánja vétkét; tehát az ezeréves uralkodás elején. Ez az elpecsételés tehát a szellemi Izrael elpecsételése, az pedig az egyház, az Izrael keretében meghagyott hívő zsidók s az abba felvett pogány hívők egybekapcsolásából előálló újtestamentumi nép, a Jakab szétszórtságában élő 12 törzse.

Hogy képes ábrázolással van dolgunk, azt a kiválasztottak száma is mutatja, mert lehetetlen, hogy Júda nagy törzséből éppen úgy 12.000 lelket válasszon ki Isten, mint Benjámin kicsiny törzséből. Láttuk, hogy a kiválasztás megbízhatóság alapján történik, lehetetlen tehát, hogy akkor Isten olyan különbségekre adna, hogy minden kiválasztottainak száma pontosan 12.000 legyen. „12” a teljes befejezettség, a tökéletesség száma, nem számmenyiséget jelent tehát, hanem jelkép gyanánt 12.000-ről van szó. Van egy magyarázat, mely szerint mielőtt az Úr visszajönne, Isten a népek közül előteremti Izrael összes eltűnt törzseit, és ezek közül elpecsételi a 144.000-et. Ez csak gyerekes álom. A külső, testi látszatok számtani pompája régen értéktelenné vált már a benső kapcsolatok és összefüggések isteni csodája mellett. Mióta a hívő Ábrahámtól való szellemi leszármazás félreszorította a testi leszármazás dicsőségét, azóta a régi genealógiai álmok annyit érnek csak, mint amennyit nálunk, magyaroknál a nemesi leszármazás fitogtatása. A 144.000-es szám képletesen azt a teljes számot, pléroma-t jelöli, mely a Róma 11,25 szerint a pogányok közül kiválasztott szellemi nép teljes száma, és csakugyan, amikor Jel. 6,11 arról beszél, hogy az égbe jutó vértanúk számának is teljessé kel válnia, ugyanazt a szót használja: pléróthosin. A Jel. 7-ben szereplő 144.000 az oltár lábához öntött vártanúk teljes száma, még ha nem is mind szó szerinti értelemben vett vértanú, hanem csak szenvedések között megérő tanúbizonyság. A Jel. 6,11-ben adott utasítást, hogy a vértanú-társaikra még várniok kell, természetes folytatásként követi ezeknek a vértanú-társaknak az összeszedése és elpecsételése. A 7. fejezetben, mint ahogy a földi elpecsételést, ugyanolyan természetességgel követi a földön elpecsételtek mennybe érkezésének rajzolása a fejezet második felében.

Azzal a felszínes pietista magyarázattal szemben, mely a Jelenések könyvét egymással szorosabban össze nem függő és minden logikai rend nélkül, szeszélyes rendetlenségben összehalmozott mozaikdarabokból akarja összerakni, szemben áll a könyvnek egy másik magyarázata, mely abban a fejlődés több fonalát különbözteti meg. A 7. fejezet az egyház fonalát veszi fel újra, melyet az első három fejezet kezdett felgombolyítani, s az ötödik pecsét vitt tovább.

A mennyei sokaság

„Ezek után újra láttam! Láttam egy nagy tömeget, melyet senki meg nem számlálhatott. Minden nemzetből jöttek, s törzsekből, népekből, nyelvekből. Ott álltak a trón előtt és a Bárány előtt, fehér palást borította őket, pálmaágak voltak a kezükben, 10 és hangos szóval kiáltották: „A mi Istenünktől jön a menekülés, aki a trónon ül, és a Báránytól!” 11 Az angyalok mind ott álltak a trón, a vének és a négy élőlény körül, arcukra borultak a trón előtt, és ily szóval hódoltak az Istennek: 12 „Ámen! Az áldás, a dicsőség, a bölcsesség, a hálaadás, a tisztesség, a hatalom és az erő Istenünket illeti az örök korok korain keresztül! Ámen!” (Jel. 7,9-12)

13 „Erre a vének közül az egyik megkérdezett engem: „Kik ezek a fehér palástba öltözöttek, és honnan jöttek?” 14 „Uram! Te tudod” – szóltam hozzá. Ő pedig ezt felelte nekem: „Ezek azok, akik a nagy szorongattatásból jönnek, és akik ruháikat megmosták és megfehérítették a Bárány vérével. 15 Ezért vannak az Isten trónja előtt. Ezért szolgálják őt templomában nappal és éjjel. Az pedig, aki a trónon ül, sátorával takarja be őket, 16 úgyhogy többet nem fognak éhezni, sem szomjazni, sem a nap heve, sem semmi más hőség nem éri őket, 17 mert a Bárány ott fenn a trón közepén terelgeti, s az élet forrásvizeihez vezetgeti őket, az Isten pedig eltöröl szemükről minden könnyet.” (Jel. 7,13-17)

Az a magyarázat, amely a Jelenések könyvét egymással alig összefüggő mozaikok halmazává teszi, ezt a jelenetet a gyülekezet elragadtatása utáni időbe helyezi, s olyanokból állítja össze a tömeget, akik a győzedelmesek elragadtatása után térnek meg. Mindez azért szükséges, hogy fenntarthassák azt az elméletet, hogy az egyház győzedelmes tagjai nem kerülnek be a nagy nyomorúságba. Iskolapélda ez az Írásnak (ha nem is minden részéről tudatos) félrecsavarására avégett, hogy a Szentírás világos tanúságtételét félretegyék afelől, hogy az egyház belekerül az utolsó idők nyomorúságaiba. Minden kétségen kívül ez a hely nem félretettekről, hanem győzedelmesekről szól, mert az itt szereplő sokaság a győzelem jelét, pálmaágakat tart kezében s az is nyilvánvaló, hogy nem földön megjelenő új tömeggel találkozunk a jelenetben, hanem a mennybe érkező üdvözülőkkel. A sokaság pálmaágakkal kezében a trón, az élőlények és a vének előtt áll. Amikor a könyv egy csoport végső, vagy legalábbis mennyei állapotát mutatja be, akkor ennek előzetes állapotát a könyvben valahol meg kel találnunk. De semmi más előzményt nem találunk, mint a győzedelmes egyház földi pályafutását, melyről a hét üzenet beszél, s melynek ugyanennek a fejezetnek első szakasza beszél, az elpecsételést. Ha tehát a könyvet nem akarjuk összefüggéstelen részek céltalan halmazának tekinteni, ebben a minden nemzetből való nagy sokaságban csak a minden nemzetből kihívott eklézsiát láthatjuk. Az eklézsia kapta a fehér ruhák ígéretét (3,5) és a győzedelem ígéretét, melyet a pálmaágak kifejeznek. A gyökereit igen mélyre leküldő pálmafa legyőzi a sivatag terméketlenségét s víztelenségét és győz rajta. Így győz a világ sivatagjában az Istenben gyökerező keresztyén! Izraelről a könyv előzőleg csak kétféle módon szól: vagy Sátán zsinagógájának mondja, vagy azt beszéli, hogy egyes tagjai eljönnek a keresztyén gyülekezetbe és abban imádják Istent. A Sátán zsinagógáját nem pecsételik el az angyalok, a keresztyén gyülekezetben Istent imádó zsidók pedig az egyház tagjai, ők tehát külön üdvözülő csoportot nem képeznek. Ennélfogva a hét gyülekezet az ötödik pecsét alatt bemutatott s a mennyei oltárnál imádkozó mártírok, végül a hetedik fejezet elpecsételtjei ugyanazt a csoportot jelentik, mint a 7,9, s a következőkben tárgyaltak. A fejezet második felében megjelenő sokaság tehát a diadalmas egyház mennybe megérkező mártír tagjait mutatja be.

Ha tehát a 7. fejezet első és második fele is ugyanazt az embercsoportot mutatja be, meg kell állapítanunk, hogy két különböző látással nézik a közös tárgyat. Az első rész a földön lévő gyülekezetet földi szemmel vizsgálja. A földön a maga végső tökéletességében jelenik meg az egyház, 12 x 12.000, azaz 144.000 tagjával, tökéletes elosztásával a használhatóság rendjében, isteni kiválasztásban. Amennyiben földi eredetük szerint mint különböző nemzetek, törzsek, népek, nyelvek tagjai, megszámlálhatatlan sokaságban lépnek elő a győzedelmesek. Ez a kétféle szemlélet célzatos. A földön küzdő gyarló eklézsia tökéletességére kell, hogy gondoljon, melyet Isten eléje tűzött, melyet Isten kegyelmével el fog érni. A mennyben nyugvó tökéletes egyház küzdelmes eredetére és nyomorúságára tekint vissza, hogy Istennek örök hálát zengjen azért, amit ott fent elért. Isten ma is így nézi az egyházat: míg a földön dolgozik rajta, előre látja rajta a művészi részeket, mely készülni fog belőle s azért azt mondja róla, hogy 12 x 12.000, azaz 144.000 a száma. Amikor fent összegyűjtve látja, visszaemlékezteti őket azokra a nemzetekre, törzsekre, népekre és nyelvekre, amelyből kiemelte őket, hogy készen álljanak a visszatérésre ezekhez a nemzetekhez, törzsekhez, népekhez, nyelvekhez, hogy az ezeréves uralkodás idején őket terelgessék és élő vizek forrásaihoz vezessék, mint most velük teszi az Isten. S még egy okból emlékeznek az égiek az egyház eredendő helyét képező nemzetekre, amelyek annyi különböző őst mutatnak fel, a törzsekre, amelyek oly ellentétes érdekeket képviselnek, amelyek oly eltérő jellegűek és nyelvekre, melyek egymást nem tudták megérteni; s most mindezek egy csodálatos egységben, összhangban egyetlen népet képeznek, amelyet egyformává tett a kapott fehér ruha és kivívott pálmaág. Fontos oka volt tehát a kijelentésnek arra, hogy a földön a 144.000-nek, az égben pedig különböző eredetű, megszámlálhatatlan nagy sokaságnak lássa ugyanazt a népet! Az előbbi adattal tökéletes összeszerkesztettségüket, az utóbbival valódi nagyságukat akarta szemléltetni.

Arra az állításra pedig, hogy az egyház elragadtatása után még más győzedelmesek is maradnának a földön, azt kell válaszolnom, hogy ez a Biblia szó szerinti értelmével és szellemével teljesen ellenkező tanítás, amely ellen a leghatározottabban állást kell foglalni, mert veszedelmes precedenst képez az Írás teljes önkéntes kezelésére. Ha a választottak bemennek a lakodalmas házba, az ajtókat becsukják és oda többé senki be nem juthat. Az pedig, hogy győzedelmesek, a lakodalomból kimaradjanak, éppen olyan képtelen állítás. S mindez a kavarodás azért, hogy ragaszkodhassanak ahhoz az állításhoz, hogy a győzedelmesek nem fognak bekerülni a nagy nyomorúságba, melyet azonban ők maguk adnak fel s amikor egy másik győzedelmes csoportot különböztetnek meg, mely kétségtelenül bent lesz a nagy nyomorúságban, mert abból jő ki. S még ha minden más bibliai tanulság ellenére is feltételezzük, hogy az egyház elragadtatása után még más győzelmes csoportok maradnak is a földön, még akkor sem magyarázzuk meg ezzel a Jel. 3,10-et, hogy helyes fordítás szerint a kísértés órájából szabadítja meg az Úr a gyülekezetet, sem Máté 24,22-t, hol Jézus világosan mondja, hogy a nagy nyomorúság napjait a választottakért rövidíti meg az Isten, tehát ezeknek akkor benne kell lenniük a nagy nyomorúságban. Mindezek a mesterkedések azonban már csak azért is szükségtelenek, mert a most magyarázott bibliai hely nem olyan csoportról beszél, amely a földön, hanem amely a mennyben van.

Még világosabb lesz előttünk e tömeg kiléte, ha azt a két állapotfestést elolvassuk, amelyet először a látnok, azután a vele beszélő mennyei vén ad róluk. János fehér ruhákban látja őket s az angyalfejedelem elmondja róluk, hogy ők maguk mosták meg és fehérítették meg ruháikat a Bárány vérében éspedig a nagy nyomorúságban a földön. Ha ez a megmosás és megfehérítés a Bárány vérével történt, akkor minden emberi jóság és érdem kizárásával, egyedül a Bárány érdemével, Isten bocsánatára támaszkodva szerezték meg. Hogy mégis ők a megmosás és megfehérítés végzői s nem a Bárány, vagy a Szent Szellem, annak magyarázata az, hogy a Bárány váltsága felhasználhatatlan marad, ha hittel azt magunkévá nem tesszük; Isten bocsánatában hinni csak akkor tudunk, ha azt, amit megmosni, fehéríteni akarunk, előtte megvalljuk és elítéljük. A nagy nyomorúság napjaiban ezek a fehér ruhákba öltözöttek nem keseredtek el Isten ellen, hanem vétkeiket látták meg s azokat elítélték. Pontosan ellenkezőjét tették annak, amit az istentelen világ, amely az eget káromolta a csapások miatt és tovább folytatta a vétkezést. Azzal, hogy nem Isten ellen fordultak, hanem vétkeik bocsánatát keresték, győztek, magukat győzték le. Ez a győzelem az egyház győzelme, mint ezt a Jel. 3,5 és 6,11 mutatják, hol a fehér ruha a győzedelmes egyháznak adott ígéretképpen jelenik meg. Vajon mi okunk lehet arra, hogy ezt a fehér ruhás csoportot ne az egyházzal azonosítsuk, azon az egyen kívül, hogy ezek a nagy nyomorúságból jöttek, mikor éppen ezt a jutalmat ígérte Krisztus a győzedelmes gyülekezetnek?

Ám nemcsak ezt az ígéretet látjuk beváltva, halljuk, hogy ott vannak Isten trónusa körül, akárcsak a 24 angyalfejedelem, akik szintén trónokon ülnek. Nem ezt a jutalmat ígérte-e Krisztus a laodiceai gyülekezetnek? Megint halljuk, hogy éjjel-nappal templomában fognak szolgálni. A filadelfiai gyülekezet kapta az ígéretet, hogy Isten kiterjeszti sátorát föléjük, vagyis megvédi őket éhségtől, szomjúságtól, tűző naptól és hőségtől; nincs-e mindez abban az ígéretben, hogy a győző egyháznak nem fog ártani a második halál? A trón közepén őket terelgető Bárány nem a tiratirai gyülekezet ígéretére emlékeztet-e azzal a különbséggel, hogy eszerint maguk a terelgetettek is terelgetők lesznek? Ismét halljuk, hogy élő vizek forrásaira vezeti őket a Bárány. Más képpel mégis nem ugyanazt az ígéretet kapta-e az efezusi, a pergamoni egyház? Továbbá nem pontosan ezeket az ígéreteket váltja-e valóra a mennyei Jeruzsálem felépülése, melyben nem lesz többé könny, sem semmi ártó elem, hanem ott lesz az élet vize és az élet fája; amelyben szolgái örökké látni fogják az Isten arcát. Márpedig az új Jeruzsálem a győzelmes és uralkodó egyház, a Bárány menyasszonya. Mindezek minden látó szem előtt nyilvánvalóvá teszik, hogy Jel. 7,9-17 a győzelmes egyháznak egyik állomását mutatják be; a nagy nyomorúság között és a végső beteljesedés között ott találjuk őket Isten mennyei templomában, hová már 6,9-11-ben is futó pillantást vetettünk. Boldogan, életének erejében, megvédve, könnyeit elfelejtve várja a gyülekezet azt a pillanatot, amelyben Urának újra szüksége lesz reá, amelyben vele együtt meg fog jelenni, hogy uralkodását elkezdje. A látomások során még több ilyen ideiglenes állomáson fogjuk az egyházat megpillantani. A látomások célja éppen az, hogy az egyház jövőjét mutassa be; a világ sorsa csak a sötét keret, amelyből az egyház világos sorsa kiemelkedik. Az egyház földön küzdő tagjai egy pillantást vetnek erre a csodálatos és ragyogó közeli jövőre és új bizalommal indulnak neki a végső küzdelemnek, melyet a győzelem követ.

Ha mi most boldog várakozással tekintünk előre erre a jövőre, onnét azok, akik oda már megérkeztek, hálával fognak visszatekinteni a küzdelem idejére, szenvedéseikre, fenyegető veszedelmekre, a gonosz kegyetlen és ravasz támadásokra, a sötétség megfojtó hatalmára, s minden borzalmat felidézve ezt fogják kiáltani: „A szabadítás a mi Istenünk által van, aki a trónon ül és a Bárány által!” A mindenható, a mindenen uralkodó Isten és a magát áldozatul adó, a szerető Bárány a szabadulás szerzője. És ez a szavuk lehallatszik a földön küzdő egyházhoz, próféták fogják közölni az égiek szavát, a vergődő gyülekezet rábízza magát a trónon ülőre és a Bárányra. Ezek a próféták azonban nemcsak az üdvözültek kiáltását fogják akkor majd közölni, hanem azt a diadal- és hálaéneket is, amelyet az égi angyalok, a vének és az élőlények is újra meg újra zengeni fognak, akik az Ámennel helybenhagyják a megszabadultak bizonyságtételét s ahhoz hozzáfűzik az áldás, azaz a jókívánság, a dicsőség, azaz a mindenek várakozása, a bölcsesség, azaz a jövő kérdéseit megoldó értelem, erő, a hála, azaz a megszabadított szívekből visszaáradó szeretet, a tisztelet, azaz a szív értékelése, a hatalom, azaz a lehetőségek megnyílása és az erő, mely az ellenállást le tudja törni: mind-mind az Istent illetik meg most és a következő korszakok végtelen során át. Minden igaz tekintet a trónon ülőt keresi mosolygó hálával és bízó várakozással. Ebben a hálaadásban az égi angyalok dicső és hatalmas serege s az üdvözült emberek mennybe érkező csapata egyesülnek és egy megszabadított teremtéssé válnak. Jelenések 5,9-10-ben még nem történt meg az egyesülés, ott még csak az angyalokat találjuk az égi trón körül, de már akkor a megszabaduló egyház képezi az égi angyalok hálaadásának és könyörgésének tárgyát.

Az égben tartózkodó egyház azonban maga is változáson megy át. Jel. 6,10-ben ugyanis bizonyos nyugtalanság és türelmetlenség látszik szavaikból, azért könyörögnek, hogy Isten avatkozzék be a földi történésbe és szerezzen igazságot ott megtámadott népének. Ennek itt már nem találjuk nyomát, itt a szabadítás megvalósított, vagy megvalósuló tényként jelenik meg vallástételükben, ami azt jelenti, hogy közelebb van a szabadítás teljes megvalósulása, és az isteni beavatkozás ténye most már imameghallgatásképpen teljesülőben van. A földi történéssel párhuzamosan fut egy égi történés, a földiek fejlődésével együtt fejlődnek ki a mennybe megérkezettek is. Mikor 1 Tessz. 4,15 stb. szerint a földön élők és a Krisztusban meghalók találkozni fognak, úgy fogják egymást üdvözölni, mint akik egymás sorsát ismerik és a szabadítás kifejlődésének megismerésében egy pontra jutottak.

Félórai csend a mennyben

„Mikor a hetedik pecsétet felnyitotta, az égre mintegy félóráig hallgatás ült.” (Jel 8,1)

A hetedik pecsét felnyitásakor sem lovasok nem jöttek elő, hogy pusztító útjukra induljanak, sem türelmetlen imádság nem hangzott fel az égben, mely Isten tetteit kívánja, sem a természet nem mozdult meg, hogy kivesse magából a gonoszt, hanem kísérteties, néma csönd lett. Vihar előtti csend, mely borzalmas jövőt sejtet, mint harcos sereg indulása. Mintha az ég maga megborzadt volna attól, hogy cselekedjék, mintha a trónon ülő haboznék, hogy a hetedik pecséttel lekötött csapásoknak utat nyisson. Ebbe a csendben még egyszer a mennyei vének is számot vetettek azzal, hogy jöhet-e az, aminek jönnie kell. Imádság nem hangzott a trónon ülő felé, az oltáron nem égett a tömjén. Néma borzongással meredt az egész teremtés előre. Így kell csakugyan mindennek jönnie?

De a hetedik pecsét le volt tépve! És a Bárány tépte le! Az, aki szeretetből meg tudott halni a bűnösökért, aki a keresztfán a gyilkosaiért imádkozott. A szeretet kívánta, hogy aminek jönnie kell, az jöjjön el. A kocka el volt vetve, a pálca eltörött.

Mily borzalmas ez a hetedik pecsét, amelynek felnyitásakor megnémult a trón!

A második látomás az égi trónterembe visz bennünket. Láttuk, hogy a trónból mennydörgő szózatok villámlanak elő. A trónon ülő véghez akarja vinni akaratát, melyet hét pecsét zár le. A pecsétek lebontására a Bárány érdemes. A négy első pecsét felnyitásakor felszabadulnak az emberben lekötött bűnös indulatok: a világosság gyűlölete, melyet megsebez a fehér lovas; a féltékenység öldöklő dühe, mely félretolja azokat, akiket útjában talál, az önzés, mely hamisan mér, és az élet kevésbe vétele, mely a halált a földre hozza. Az égi trón csak intézkedik, de az ember cselekszik. A négy első csapást az ember maga hozza saját fejére. A három utolsó pecsét feltépésére az ég mozdul meg; az ötödik pecsét nyílásakor az égben időző tiszta halottak bosszúért kiáltanak; a hatodik pecsét nyílásakor az angyalok tiszta világa a természetet az ember ellen fordítja; a hetedik pecsét nyílásakor megnémul az ég. A nagy csöndességben hallani lehet az örökkévalóság másodperceinek múlását. A fél óra tört időt jelent, az időtartamot az örökkévalóság óráján mérve, ahol egy nap ezer esztendő. A trón lemond a földről, s egy időre odaadja azt a mélység urának.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 124–150. oldal.