A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 10. Rész

Második látomás: A trónterem

Újabb elragadtatás

„Ezek után láttam! Egy nyitott ajtót láttam a mennyben, és az előbbi hang, melyet úgy hallottam, mikor velem beszélt, mintha kürt harsogna, megszólalt: „Jöjj fel ide, Majd megmutatom neked, hogy mik támadnak ezután.” 2 Tüstént Szellembe jutottam, Egyszerre csak egy trón állt a menyben, és a trónon ült valaki.” (Jel. 4,1-2)


Az „ezek után” kifejezés az első látomásban foglaltakat illeti. Miután az Úr elmondta utasításait és a hét gyülekezetnek küldendő üzenetet, János felébredt és órákig, napokig, vagy még több ideig újabb látomása nem következett. Ez a pihenőidő nem csak arra volt jó, hogy János az utasítás szerint leírja, amit látott és hallott, hanem arra is, hogy maga megeméssze a váratlan látogatás jelentőségét, s így felkészüljön egy újabb látomásra. Ez a látomás aztán bekövetkezett, és bekövetkezését ezzel a szóval jelzi az apostol: ezek után láttam. A láttam szó a következőkben is mindig újabb elragadtatásnak (révületnek), vagyis egy újabb látomásnak a kezdetét jelenti. Azt fejezi ki, hogy a külső látás állapotából a belső látás állapotába helyeződik át a látnok. A kétféle látás között sokszor nem határozott az átmenet; földi érzékszerveink használata közben is bekövetkezhetik a belső látás lehetősége; így látta az angyalt maga felé közeledni Mária, s így pillantotta meg az oltár jobb oldalán Zakariás; így beszélt Ábrahám az angyalokkal, így jelentek meg az angyalok a pásztoroknak, vagy a feltámadás tanúinak. Hosszabb látomás azonban, amelynél különös súly látszik nyugodni azon, hogy semmiféle más részlet ne zavarja a látomásban észlelteket, szükségessé teszi, hogy a testi érzékelés megszűnjék. Ezt az állapotot jelöli a régi magyar szó: révület, mely a hőség fogalmával és rejtőzik szóval függ össze. Aki révületbe esik, elrejtőzik a többi ember elől, mert lelkét oda, ahová megy, a többi ember követni nem tudja, egyúttal, valami láz azaz hév ül reá; spiritiszta médiumok éreznek hevületet a révület beálltakor. Ugyanazt a változást fejezi ki az angol trance szó is, amely transitust, azaz átmenetet, egyik látásból a másik látásba való átjutást jelent. „Ezek után láttam” kifejezés tehát azt jelenti, hogy az apostol a testi érzékelés állapotából átjutott a szellemi érzékelés állapotába. Nem látta ugyan szemtől szembe a szellemi világot, hanem földi képekbe (jelekbe) áttéve látta a szellemvilág tényeit; de akárcsak álomban, más képek nem jutottak elébe, csak amelyek a szellemvilág követe, a kijelentés angyala közölt vele. Miután ebbe az állapotba saját erején nem juthat az ember, hanem valamiféle szellemi erőnek kell oda átemelnie, s mivel ez az erőhatás magával sodorja az embert, azért az átmenet neve: elragadtatás. Különösen illik ez a név az isteni szent révületre, amely kizárja az ember tevékenységét, hozzásegítését és teljesen a szellemi világ elragadó erejének a következménye.

Miután János akaratán kívül és várakozása ellenére a testi érzékelés állapotából a szellemi érzékelés állapotába jutott át, ezzel a belső látással egy megnyílt ajtót látott az égen. A fizikai világban ebből semmi észlelhető nem volt, ott az ajtó az égen, amely levegő és fényjelenség, nem is képződhetett. Amit János látott, kép volt csupán, annak jelképe, hogy az ember fizikai világa és az Isten szellemvilága között összeköttetés létesült. Ennek az összeköttetésnek megvalósulását azzal álmodta meg a látnok, hogy megnyílt ajtót látott az égen.

Nem csak az apostol látó-, hanem a hallószervei is működtek, vagyis a szellemvilág, amellyel az apostol érintkezésbe jutott, azt az álomképet (látomást, illúziót) keltette az apostolban, hogy lát és hall. Ráösmert arra a hangra, amely az előző látomásban beszélt vele, mely olyan volt, mintha kürtszót hallana. Ha az, amit János látott és hallott, pusztán illúzió volt és nem valóság, akkor az egész élményt esetleg képzelődésnek, János lelki világából származónak lehet tekinteni. Ez a föltevés már csak azért is képtelenség, mert az álom sohasem képzelődés, azaz nem az emberi tudat alkotása, hanem valami más értelem állítja az ember elé, sokszor meglepetésként és az ember megelőző gondolataival ellentétben. Képzelődésünkbe belejátszhatik ez az álomképző hatalom, kelthet bennünk éber álmokat (ábrándokat), de nem azonos tudatos énünkkel. Szeszélyes álomképek, tudatcafrangok forrása lehet az ember saját lelke, ezeket állítja az emberi szellem az álmodó tudat elé, de határozott és az emberi tudattól idegen tudattartalmakat csak egy másik tudat állíthat az emberi tudat elé. Kétségtelen tehát, hogy Jánosnak valaki mutatta ezeket a képeket, fülébe csengethette ezeket a hangokat. Amit látott és hallott, nem volt valóság, de az, aki az álmokat eléje állította, valóság volt, s a szellemvilágból érkezett Jánoshoz. János nem a valóságot látta, de a valósággal érintkezett. Látta azt, ami egy másik tudatában végbement, t.i. az angyal tudatában. Mivel pedig az angyal Isten tudatában olvasott, s amit Isten tudata mutat, az mindig valóság, még ha ezer évek múltán fog is megtörténni, azért János a valóságot látta. Látomásaiban ez tehát a valóságelem: közvetve Isten tudatában olvasott. Azt hiszem azonban, hogy még több valóságelemet kell János látomásaiban feltételeznem. Jézus valósággal érintkezésbe jutott az apostollal és közvetlenül szólt vele, de nem szellemi arcát látta az apostol, hanem jelképek tükrében pillantotta meg. Szintén közvetlen és valóságos kapcsolatba jutott azokkal az angyallényekkel, akikkel a látomásokban beszélt. Valószínű, hogy ezek az angyalok szintén Isten tudatában olvasva, látomásban elvonulni látták a jövőt, mintha a csodálatos ígéretek teljesülésének főpróbáját csinálnák, s maguk is képekben jelenvén meg a látnoknak, vele olykor beszéltek. A látomás tehát több volt, mint érzékcsalódás (hallucináció); János képek tükrén át az ég lakóival érintkezett.

Mikor tehát a kürtszerű hang azt mondta: „Jöjj fel! Ide!”, akkor azokhoz a képekhez alkalmazkodott, amelyekben János benne élt, de nem a mennyboltozaton látott ajtóhoz hívta Jánost, hanem a szellemi égbe át, mely szellemi értelemben szintén a testi világ fölött van, tehát az irány oda fölfelé tart. Valószínűleg nem egyszerre mondta a két szót, hanem előbb, amikor János még Pathmosz szigetén tudta magát, hangzott a „jöjj” felszólítás és emelkedés közben a többi „ide” szót. Amikor a „jöjj” felszólítás elhangzott, János tüstént szellembe jutott, azaz újabb és erősebb szellemi töltést kapott és azzal volt képes a magasabb szellemi látás állapotába emelkedni. A szellemi látás állapotában tehát újabb szellemi erősítést kaphat az ember, mikor még közelebb kell Istenhez jutnia. Mert ezzel a második töltéssel János az égi trónhoz érkezett meg.

A trón és környezete

„Tüstént Szellembe jutottam. Egyszerre csak egy trón állt a mennyben, és a trónon ült valaki. 3 Aki ült, annak jelensége hasonló volt a jáspis és szárdiusz kőhöz. Szivárvány fogta körül a trónt, s az egész megjelenés olyan volt, mintha smaragdból volna. 4 A trón körül huszonnégy trón volt, és a trónokon huszonnégy vén vén ült fehér ruhákba öltözötten. A fejükön arany koszorúk voltak. 5 A trónból villámlások, szózatok és mennydörgések mentek szét. Hét tüzes fáklya is égett a trón előtt, melyek az Istennek hét Szelleme. 6 A trón előtt mintha kristályhoz hasonló üvegtenger lett volna. A trón közepén és a trónt körülvéve négy élőlény állt, kik elől és hátul telve voltak szemekkel. 7 Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második élőlény bikaborjúhoz hasonlított, a harmadik élőlény arca mintha emberé lett volna, a negyedik élőlény hasonló volt a repülő sashoz. 8 A négy élőlény, kik közül mindegyiknek hat-hat szárnya volt, tele volt körül is, belül is szemekkel. Nappal is, éjjel is megszűnés nélkül kiáltották: „Szent, szent, szent az Úr, a mindeneken uralkodó Isten, aki volt, van és eljövendő.” (Jel. 4,2-8)

A látnok szeme előtt egy trón jelenik meg, mikor az égbe megérkezik. A trónt nem írja le, de később úgy látja, hogy a trónban, abba mintegy beleépítve 4 élőlény van. Ezeket először nem látta, mert határozottan trónszékről ír, a látomás tehát közben változik, ami álomképek látásánál gyakran történik. Az is az álomkép természetéhez tartozik, hogy azt tudja, hogy a trónon ül valaki, de leírni nem tudja, vagyis nem látja. Alak helyett fényt lát éspedig jáspis és szárdiusz fényt. A régi időben a drágaköveknek nem mindig ugyanaz volt a neve, mint ma. Ma egy féldrágakövet neveznek jáspisnak. Jel. 21,11 szerint azonban a legdrágább kőnek a neve volt jáspis, tehát a gyémántkő, amelynek színtelen, tehát fehér ragyogása megfelel a legtündöklőbb fénynek, amely a trónon ülőből kiáradott. Ugyanígy a szárdiusz a piros színű rubint jelentheti csak, mely a legdrágább kövek közé tartozik, ellenben ma szárder a vörös karneolfajták barna változata, csak féldrágakő, nem nagyon értékes. A drágakőben a fény tűzben villogva ég, a drágakő a fény megdicsőülése. János a trónról sugárzó, megdicsőült fényt lát. Ez a fény fehér, mert másutt a hó és a fehér gyapjú színéhez hasonlítja az Írás a trónon ülőnek ragyogását. A fehér a legteljesebb fény, melyről tudjuk, hogy minden más színt magába egyesít. A fehér ragyogás tehát a dicsőség leggyorsabb fokát jelenti. Ebbe a fehér fénybe azonban a piros szín ragyogása játszik bele, úgyhogy a fehér szín jellegét nem változtatja, azt nem teszi rózsaszínűvé, mindkét szín önállóan fénylik. Ezékieltől tudjuk, hogy a trónban bent tűz izzott, ennek a tűznek a vörössége ragyogott bele a trónon ülőnek fehér színébe (Ez. 1,13). A tűznek, húsnak, az életnek színe a piros, s ha a piros szín a trónon ülőnek fehér ragyogásába belecsillant, akkor ez azt jelentette, hogy ama legmagasabb ragyogás nem élettelen ragyogás, hanem az élet melege lüktet benne. A tűz és az élet összetartozása különben a régiek előtt világos tény volt. Élet italának tartották a tüzes italt, azaz a szeszt. A tűz azonban a megsemmisítés eszköze is. A túl erős áram elégeti a vezetéket, a túlélvezett élet elpusztítja a szervezetet. Az élet legfelső foka olyan erő, amelyet nem bír ki a halandó, ennélfogva ha a bűnös ember az életnek ezzel a fokával találkozik, megsemmisül.

Ilyen megsemmisítő tűzként jelent meg az Úr is Jánosnak, s így látta a trónon ülőt Ezékiel is. A trónon ülő ebben a fényben jelentette ki magát Jánosnak. Ez a trónon ülő csak a teremtés ura lehetett, akiből minden teremtményébe az élet árad.

A teremtmények azonban nem ebben a fényben találkoznak Istennel, mikor a trónon ülőnek fehér fénye a trónt körülülő 24 vénhez érkezik, felbomlik színeire és mindenik vén egy külön színt képvisel abból a dicsőségből, amely a trónon ülőről reájuk hull. Együtt úgy ragyognak, mint a szivárvány. Az egész ragyogás azonban hűvösen, kellemesen tompítva, a smaragdzöld színben érkezik a próféta szeméhez, úgyhogy annak jólesett látni azt a dicsőséget. Akárhonnan, a fénynek akármilyen erejében látják is a mennyeiek a trónon ülőt, öröm nekik őt látni. A színeknek ez az erdeje nem akadályozta a látnokot abban, hogy a vének ruháját fehérnek lássa, mint a trónon ülőt. Egyáltalában az a meglepő ebben a mennyei fény-, és színpompában, hogy a nagyobb fény mellett érvényesül a gyengébb és a színek egymást nem semlegesítik, hanem minden a maga eredeti színében és fényében ragyog. A trónon ülő gyémántfényében jól érvényesül a vének fehér ruhája, mely dicsőségüket és méltóságukat hirdeti, egyúttal a szennyezetlen fehér szín azt a tisztaságot, amely a trónon ülő környezetében a megmaradás feltétele. Jól látszik a vének arany koronájának csillogása, amely fejüket díszíti, az értelem helyét és annak az értelemnek mennyei értékét mutatja, amellyel a trónon ülő a menny legbölcsebbjeit megajándékozta. Eszük nemcsak éles, mert ez még nem tenné arannyá értelmüket, hanem telve van jósággal, mások iránt való részvéttel, s irgalommal, mint ahogy azt nemsokára látni is fogjuk, amikor az angyalfejedelmek egyike a síró Jánoshoz fordul és őt megvigasztalja. Az arany a mennyei igaz értékeket mutatja, melyek közül legnagyobb a szeretet, s hol a szív körül kötött arany övben jelenik meg a szív tartalmának értékét jelezve, hol aranykoronaként a fej gondolkodásában mutatva mindenen való uralkodását. Eltekintve az arany földi használatától, valahányszor az arany a szellemi kincsek jelzésére szolgál, sohasem használja a Jelenések könyve a tisztátalan szellemvilággal kapcsolatban, s ha mégis azzal az igénnyel lép fel a tisztátalan szellemvilág, hogy kincsét aranynak ismerjék el, a könyv hozzáteszi az aranyhoz ezt a szócskát: „mintha”, s ezzel kétségbe vonja az arany valódiságát. Szellemi arany tehát csak a tiszta szellemvilágban van, azaz az aranykép gyanánt csak mennyi értékeket jelöl. A vének száma 24, azaz kétszer 12. A 12 a befejezett tökéletesség száma és azt jelöli itt is. Az Isten trónusa körül 24 trónon ülő vének ugyanazt a szerepet töltik be az égben, mint amelyet a földön a vének tanácsa betölt; kormányoznak és a világ kormányzásának ügyeiről tanácskoznak. Istenek tanácsra nincs szüksége, de teremtményeit örömmel vonja be munkáiba és szívesen osztja meg velük dicsőségét és méltóságát, ahogy az embert is a teremtés koronájává és urává tette a földön. Ha a mennyei 24 angyal-vén Istennel tanácskozik, ez a tanácskozás Isten terveinek kitalálására és a teremtmények számára való megemésztése lehet csupán. Isten bölcs terveit ők tudatják a többi teremtménnyel, mint ez Jánossal szemben is történt. Munkájuk tehát egyáltalán nem fölösleges és hiábavaló. Ott az örök szabadság hazájában nem rabszolga- hízelgéssel fordulnak a trónon ülő felé, hanem véleményüket épp olyan szabadon kimondják, mint ahogy a földön küzdő kegyesek imádságukban Isten elé viszik szívük meglátásait. A mennyei bölcsek is előrehaladnak a bölcsességben és ennek az előrehaladásnak a módja éppen ez a szabad megnyilatkozás. Isten boldogságához tartozik, hogy szabad lények veszik körül. A befejezett teljesség számából, a 12-ből úgy lesz 24, ha a teremtés jelképes számával, a 2-vel megszorozzuk. 24 rendre volt osztva az ároni papság is és félhónaponként teljesítették szolgálatukat. 24 volt az éneklők rendje, 6 volt, azaz 2-szer 3 a kerubok szárnya. Kettesével küldte ki Jézus tanítványait, mert a teremtményből egy mindig elégtelen. Imaközösség létrehozására legalább 2 ember kell. Világ is 2 van; a látható anyagi és a láthatatlan szellemi. A teremtmény kettőssége jelentkezik a 24-es számban. Megközelíthetetlen szentségükben és dicsőségükben, amely Istenről áramlott reájuk, fejükön az ég aranyával, melyet Istentől kaptak, trónusokon ülve, melyeknek az az egy adta meg a létjogot: mégis bennünket, a kettős teremtést képviselték ezek a vének Isten előtt, ezért volt számuk 24, a kettős teremtés száma.

Akármilyen tökéletesek, gazdagon megajándékozottak voltak is ezek a vének, akármennyi bölcsesség volt is értelmükben és méltóság lényükben, a kezdeményezés azért mindig a trónon ülőtől indul ki s a 24 angyal-vén áhítatosan figyel a trónból kijövő szózatokra. Nem igaz az, hogy a világot az ok okozati törvény mozgatja, s egyik esemény a másikat vonja maga után, mert minden a trónon ülőnek akaratából történik, mennyen és földön. Ezért a trónból állandóan szózatok hallatszanak. Ezek a szózatok villámlásként gyúlnak ki az értelemben és mennydörgő hang teszi őket nyomatékossá. Villámlás, szózat és mennydörgés nem három megnyilatkozás, hanem ugyanannak a megnyilatkozásnak támadását, értelmét és nyomatékát jelentik. Isten gondolata, mikor szózattá változik, villámként csap be a teremtmények értelmébe, annyira meglepő, annyira szent, annyira igaz annak a tartalma s Isten tekintélye félelmetes mennydörgésként írja be azt a tudatunkba. És szünet nélkül villámlanak fel Isten akarásai, állandóan rázkódtatják meg a teremtést, kifogyhatatlanok tervei leleplezései.

Ám nemcsak parancsok, gondolatok mennek szét a trónusból a világba, hanem erő is. Erő, amely mindenütt értelmesen, bölcsen és erkölcsi természettel jelenik meg, ahol csak megnyilvánul, mert ez az erő személy, Isten szent Szelleme. Itt ugyan hét fáklya lobogó lángjában tűnik fel előttünk, szemben a trónnal, mintegy indulásra készen, mintegy kutatva, vizsgálva, mi van rejtve az Istenség mélységeiben. Hogy a kijelentés hét szellemről beszél, nem jelenti, hogy hét van belőle. A könyv számai képek, melyek tulajdonságokat tükröznek, nem mennyiséget adnak, a hetes szám Isten szentségét, mindennek szent isteni kezdését jelenti. De azt is elárulja nekünk ez a hétszeresség, hogy Isten szelleme sokrétű, gazdag tartalmú lény, gazdagságát mutatja a hétszeresség, mint Isten belső gazdagságát az, hogy az isten név héber neve (elohim) többesszámú. Ezt a méltósági többest még emberek is használják, anélkül hogy emiatt több személyre kellene gondolnunk. A görög lampas nem lámpát jelent, hanem fáklyát, annak lobogó fénye mutatja azt a nyugtalanságot, mely a bűn ellen harcoló isteni Szellemet állandóan támadásra késznek jellemzi. A fizikai erő ősalakjának a fényt tartja, a fény megteremtésével kezdődik a bibliai teremtéstörténet is, s itt is fényként jelenik meg Isten ereje, de ebben a lángoló fényben a teremtés összes erői bent foglaltatnak, ez erők nem csak rokonságban vannak, hanem egymástól lesznek, egymást szülik. A fizikai tudomány egyszerűen megállapítja, hogy a természetben erők vannak, a kijelentés leleplezi előttünk az erők eredetét: az erő Istené! Az erő a mennyei trónból indul ki az egész teremtett világra, hogy azt általjárja, megmozdítsa, megelevenítse, benne Isten akaratát megvalósítsa.

A Szellem e mindent átható munkájának hatása Isten környezetén meglátszik. Akármi rombolást vitt véghez is a bűn a teremtésben, a mennyben, ahol Isten akaratát az ott lakók feltétlenül teljesítik, mindent általjár Istennek lénye, mindenen áthatol a trónról szétáradó fehér gyémántfény, a mennyei jáspis, úgyhogy a mennyei lények úgy tűnnek fel, mint a fényt magukon átbocsátó üvegtenger, mely oly tiszta, mint a természet alkotta kristály. A régiek üvege ugyanis nem volt oly átlátszó, mint a mai üveg, azért hangsúlyozza a mennyei üvegtenger tisztaságát a látnok. A mennyben nincs egy gondolat, egy akarás, amely Isten szentségének tiszta fényét feltartóztatná, vagy megzavarná. Isten szelleme a gondolatnak és az erkölcsi akarásnak a fényét is adja.

A kerubok

Miután a látnok szeme a messze távolba hatolt és Isten lényét, a tiszta fényt, a szentség dicsőségét a mennyei teremtményekben csodálva pillantotta meg, újra visszafordítja tekinteté oda, ahonnan az a mindent átvilágító fény kiindul, a trónra és azt most már másként látja, mint az előbb. A trón élőlényekké változott át. A trónon belül és a trón körében négy élőlényt látott. A trónon belül (szórul-szóra: a trón közepette) tehát a trónalkotmányhoz tatozóan és a trón körében, azaz körben négyfelé fordultan állt a négy élőlény. Nevük görögül Dzoé, héberül ohajjá ugyanazt jelenti: élő. A görögben az élet jelzésére két főszót találunk: dzoé-t és bios-t: előbbi a kiáramló életet jelenti, utóbbi az alakba öntöttet. Ezek a lények az áramló élet megvalósulásai és hordozói. A Szentírásban többször előforduló angyalfajtát pillantunk meg bennünk, leírásukat még részletsebben találjuk meg Ezékiel próféta könyvének első fejezeteiben, de ott találjuk őket Ézsaiás trónjelenetében, továbbá mindenütt, ahol Isten a maga erejében megjelenik, a sátorban és a templomban, a szentek szentjében, sőt az épület más részein, falakon, függönyökön, vagy a világ fölött trónoló Isten környezetében, részben kiábrázolva, részben szellemi valóságban (1 Móz. 3,24; 2 Sám. 6,2; Zsolt. 80,2, 99,1, 18,11; Ez. 9,3). Már Aszáf így idézte Istent: Ki kerubokon ülsz, jelenj meg fényeddel! Ám mozgás közben is ott látja Dávid Isten alatt a kerubokat, kik trón gyanánt hordozzák őt. Így írja le Isten mozgását a kerubokkal Ezékiel is. Az élőlények, vagy kerubok tehát élő, mozgó trónt alkotnak Isten számára. Ennek a képnek szellemi értelme az, hogy mint ahogy a földi trónszék az uralkodót kiemeli környezetéből és annak királyt megillető magasságát adja, úgy a kerubok munkája, s a teremtésben elfoglalt helye kiemeli a rajtuk keresztül uralkodó Istent, mint mindenek fölött álló legmagasabbat. Téves volna azonban azt gondolnunk, hogy a kerubok munkája teremti meg Isten nagyságát és ők emelik ki Istent teremtményei sorából, ellenkezőleg, Isten sugározza rájuk nagyságát és ők csak Isten nagyságának mutatói. A vének mellett a leghatalmasabb angyalok közé tartoznak: kerub valószínűleg Mihály és Gábriel. Kerub volt az az angyal aki Jézust a Gecsemáné kertjében megerősített a további küzdelemre. Végül kerub volt a Sátán is, mielőtt Isten ellen fellázadt és lezuhant volna. A kerubok vallástörténeti szerepe is jelentékeny, a legrégebb és legelterjedtebb vallástörténeti fogalmak között találjuk őket. A babiloni kapuk bejáratához állított geniusok, az egyiptomi szent utak mentén elhelyezett szfinxek és a nevük mássalhangzóiban a héber kerubbal rokon griffek annak bizonyítékai, hogy az élet fájának útjába állított kerubok emléke a népeknél megmaradt, s mint kaput, utat őrző hatalmak a varázslatban jelentőségre emelkednek.

Ezt a fogalmat a Bibliában három szó jelöli: élőlény, kerub és szeráf. Az első szó úgy jelöli, mint az Istenből áradó élet állomását. A fogalom héber nevével, chajjá, azonos Éva neve: Chavvá, csak ez annak régies alakja. Chajjá a neve héberül az állatnak, azért is fordította Károli az élőlényt lelkes állatnak; az állat neve tehát héberül azt jelenti: az élő. Chavvá jelentése viszont: az életet tovább-adó. E két jelentésből tevődik össze az angyal chajjá jelentése, a teremtmények közül ők az igazán élők, telirakva szemekkel, magukban hordozva az oroszlán, a bika, az ember és a repülő sas természetét. Telítve tűzzel, mely közöttük ég s amely az élet tüzét is magában foglalja. Abból azonban, hogy ők őrizték az élet fájához vivő utat, tehát tőlük függ az élet elnyerése, hogy Jehova a kerubokon ülve jelenik meg fényével, s ugyanúgy hozza el a vihart s villámokat, a remegést abból, hogy angyalfeladat az életerő közlése, minek a Lucifer szó is megfelel, amely világossághozót jelent: az következik, hogy feladatuk volt a birtokolt életet közölni, vagy ezt a közlést megtagadni, az életet ítéletre változtatni át. Másik nevük: kerub, valószínűleg az asszír karábu (áld, imád) igével összeköttetésben, nem a teremtmény, hanem a Teremtő felé fordítja őket, eszerint Istent imádják, áldják mindazért, amit rajtuk keresztül a teremtésben cselekszik. (Karibátinak nevezik szuzai asszír feliratok a már előbb is említett bika-kolosszusokat, géniuszokat). Ilyen imádó helyzetben ábrázolják őket a frigyládán és akörül. Végül szeráf nevük Ézsaiásnál tüzet jelent, ami a tőlük őrzött és őket is élet tüzével megtöltő tűznek felel meg, mely tűz tulajdonképpen Istennek kifolyása, amint őt nem csak Ezékiel, hanem János látomásai is mutatták. Zsid. 12,29-ben olvassuk, hogy Isten megemésztő tűz. Úgy látszik tehát, hogy a lángoló pallosú kerubok Isten lényének kisugárzásai, Isten lényének közlői a teremtés felé.

A kerubokat részletesebben Ézsaiás, Ezékiel és János írták le, bár Ézsaiás szeráfjait némelyek megkülönböztetik Ezékiel és János élőlényeitől. Mivel azonban János és Ezékiel is eltérnek egymástól a kerubok leírásában, semmi ok nem látszik fennforogni arra, hogy bizonyos eltérések miatt a szeráfokat más lényeknek tartsuk, mint a kerubokat. Mielőtt azonban ezekre az eltérésekre rátérnénk, nézzük meg közelebbről János élőlényeit. Azt már láttuk, hogy Isten trónusát alkották, olyan módon azonban, hogy ottani helyzetüket el is hagyhatták. Vagy helyesebben az a körülmény, hogy János a látomások képes beszédében őket Isten trónusának alkotórészeiként látta, nem jelent helyhez-kötöttséget. A szellemvilág nem azonos azokkal a földi képekkel, amelyeket ábrázolásukra az apokaliptikus kijelentés használ. Valósággal nem is ők, hanem a tevékenységük képezi azt a trónt, azaz kiemelő eszközt, amely szemlélőiket meggyőzi arról, hogy Isten a teremtés fölött végtelen magasságban trónoló király. Ennélfogva nem kell őket helyileg Istenhez kötötteknek gondolnunk, mert fogalmilag vannak hozzákötve.

Négyes számuk is jelképes, mint az Isten hét szellemének száma. Nem négyen vannak, hanem valószínűleg sokkal többen, hiszen olyan kerubról is szól az Írás, aki kibukott közülük. A négyes szám csak a trónra vonatkozik s azt példázza, hogy Isten a teremtés négyes valója. 4 égtáj felé fordulva uralkodik, s mindent egyszerre lát és intéz. 4 a teremtés száma abban az értelemben, ahogy az az újra munkálkodó Isten munkájának tárgya. A munkálkodó Isten hármas számával áll szemközt a világ négyes száma, s e két szám kapcsolatából állanak elő az isteni szent munkának 7-es és a munka végrehajtásának 12-es száma. A 4-es szám azt jelenti, hogy a kerubok Istennel szemben a teremtést képviselik.

Azt sem kell tehát a kerubok szellemi alkatához tartozásnak tekinteni, hogy elől is, hátul is szemekkel voltak borítva, hogy szárnyuk is, sőt Ezékiel szerint a velük együtt mozgó kerekük is rakva voltak szemekkel. A szemek csak testi képükön voltak láthatók és János látta is őket. Mikor a kerubokkal együtt volt, úgy érezte, mintha ezek minden porcikájukkal néznék és látnák őket. A szemek tehát éppen ezt a felfokozott figyelmet példázzák. A felfokozott figyelemhez azonban felfokozott értelem tartozik. Nekünk értelmünkhöz képest bőségesen elég a két szem, száz és száz szem megfigyelésének feldolgozásához azonban százszoros értelem szükséges. A szemekkel borítottság tehát a rendkívüli megfigyelő és értelmi tehetséget fejezi ki. Mi mindent kell e lényeknek látniok a teremtésben, hogy annak gondját és munkáját ellátni képesek legyenek, értelmük messze felülmúlja mindazt, amit mi elképzelni tudunk, s ha meggondoljuk, hogy a Sátán is kerub volt, megértjük, hogy a Sátán értelme, okossága, körültekintése nekünk elképzelhetetlenül nagy. És ez az értelem látszik munkáiban.

Ahogy János a négy élőlényre nézett, mindenikben másféle arcot pillantott meg. Ezékielnél ugyanazokat az arcokat találjuk, de szerinte mindenik kerubnak 4-4 arca volt. Az előadásbeli különbség nem zárja ki, hogy János kerubjainak is 4-4 arca volt, de mindenik más-más arcát fordította János felé, s így a próféta mindeniknél csak egy, éspedig másféle arcot látott. Ahogy a szemek csak a kerubok testi hasonlatához tartoznak, de nem kel őket a szellemi alkat tartozékainak tekintenünk, éppen úgy a négy arc és a négyféle arc is csak a testi látomáshoz tartozik, de nem kell a lényeket valóban négyarcúnak és négyféle arcúaknak gondolnunk. A négy arc mineműsége elárulja, hogy jelképekkel van dolgunk. Az oroszlán minden szemlélőben az erő képzetét kelti fel. A bika az ókori ember szeme előtt a termékenység jelképe. Ott voltak a bikák a görög templomok oromzatán s képviselőjük, az Ápisz bika bent ült az egyiptomi templomok szentélyében, sőt külön istenséget csináltak belőlük Szerepisz néven; a babiloni s őket követő művészetben is gyakoriak voltak, a kerubok alakja is ez volt náluk. Az emberi arc a legértelmesebb lény arca a földön. Az ég felé repülő sas hű jelképe az ég, azaz a szellemi világ felé repülő gondolatnak, a szellemi természetnek. Eszerint a négy kerubarc négy tehetségnek, négy erőnek a jelképe: az oroszlán a fizikai erőt, a bika a testi életerőt, az emberarc az értelmi erőt és a repülő sas arca a szellemi erőt, az erkölcsi erőt fejezi ki. Ez a négy életerő eleveníti meg a világot és nem csak életben tartja az összes teremtményeket, hanem azok életműködéseit irányítja is. A kerubok mind a négyféle életet élik, de mind a négy életerőt közlik is a teremtményekkel, vagy Isten intésére megtagadják, elzárják az életerőket a teremtményektől; ez utóbbi szerepükben állták el a paradicsomban lévő életfa útját is. Ha ezt a szerepüket meggondoljuk, megértjük, miért van szükségük arra az elképzelhetetlenül felfokozott figyelemre, a rengeteg szemre.

Ahogy a trón körül állottak, mindenikük ugyan azt az arcát fordította Isten felé. Mivel a Jánoshoz legközelebb álló kerub arca oroszlán volt, ennek harmadik, tehát az Isten felé forduló arca volt az emberi orca, a jobbra néző arc a bika, és a balra forduló arc a sas orca. Ha tehát igaz, hogy bár János csak egy-egy arcot látott, mégis mindeniknek megvolt a többi 3 arca is, akkor mindenik kerub emberarcával Isten felé fordult. Oroszlántermészetével kifelé a teremtett világ felé, s testi és szellemi életképességével oldalra. A kerubok tehát lelkükkel (értelmükkel) Istent szívták be és csodálták, lelkük akarásával rajta csüngöttek, s erejüket fordították a teremtés felé, hogy azt maguk alatt tartsák; ezt az erőkifejtést kiegészítette és támogatta a testi és szellemi életerő, mellyel az élőlények fel voltak szerelve. A 4 arc tehát 4 természetet, 4 hatóképességet példázott.

A kerubokat szellemi természetükben nem kell szárnyakkal ellátottaknak gondolnunk, a testi képükön látszó szárnyak a mienktől eltérő és felfokozott mozgási képességüket jelképezik. Munkájukhoz nemcsak felfokozott figyelem szükséges, hanem az a képesség is, hogy mindenütt jelen legyenek, hol munkájukra szükség van. Erre a szárnyakkal jelképezett szellemi alkatuknál fogva képesek. Hogy szárnyaikat is szemek borították, az azt jelenti, hogy mozgás közben is tele vannak figyelemmel. Ezékiel 4 szárnyról beszél, János és Ézsaiás 6-6 szárnyról; itt tehát János és Ézsaiás egyeznek. Ezékiel tér el. Ez az eltérés azonban nem a kerubok szellemi valóságában van, hanem abban a jelképben, amely alatt jelentkeznek. A jelkép csak az álomképhez tartozik és azt fejezi ki, amit éppen akkor a kijelentés meg akar mutatni. Ezékiel kerubjai mozgásban voltak, Ézsaiás és János kerubjai Isten trónusa körül állottak. Ezékielnél a kerubok teremtésbeli munkája a leírás tárgya, s a világ 4-es számának meg is felel a mozgásra használt szárnyak négyes száma. A másik két látnok a kerubokat Isten imádása közben írja le, s Isten lényének, melynek száma 3, a 3-szor két szárny felel meg, melyeknek itt nem a repülés a rendeltetésük, hanem a kerubok lényének szemérmes elfedése a trónon ülővel szemben, kinek szentsége és dicsősége oly nagy, hogy még a legkiválóbb és leghatalmasabb angyal-lényeknek is takarniuk kell lényüket, amikor Isten látja őket és ők Istenre néznek. A jelképes leírás eltérő volta tehát nem jelenti azt, hogy a három próféta 3 különböző lényt akar leírni, csak azt jelenti, hogy a kijelentés más és más szellemi vonásukat akarja érzékeltetni. Hogy a szárnyak befelé is szemekkel borítottak voltak, az a keruboknak azt a képességét jelzi, hogy ugyanakkor, amikor kifelé fordulva a teremtést vizsgálták és Istent csodálták, befelé fordulva magukat is látják és mindenről számot tudnak adni, ami emlékezetükben raktározva van, vagy amire törekvéseik, jellemük indítja őket, s az, amit emlékezetükben elraktároztak és amire eközben indítást éreztek, egyrészt a teremtményeken végzett munkájokban irányítja őket, másrészt Isten felé fordulásukban a hála szavát ajkukra adja. Lelkük és lényük egész teljességéből áldják és magasztalják Istent. Ez a magasztalás annyira lényükhöz tartozik, hogy kerub nevüket innen kapták.

Istentisztelet az égben

„A négy élőlény, kik közül mindegyiknek hat-hat szárnya volt, tele volt körül is, belül is szemekkel. Nappal is, éjjel is megszűnés nélkül kiáltották: „Szent, szent, szent az Úr, a mindeneken uralkodó Isten, aki volt, van és eljövendő.” 9 És valahányszor az élőlények dicsőséget, tiszteletet és hálát adnak a trónon ülőnek, aki az örök korok korain át él, 10 a huszonnégy vén leborul a trónon ülő előtt, s imádják azt, aki az örök korok korain át él, koszorúikat a trón elé vetik, és így szólnak: 11 „Te vagy méltó Urunk és Istenünk, hogy elvedd a dicsőséget, tisztességet, hatalmat, mert te teremtetted a mindenséget, azok azért voltak és teremtettek, mert te akartad.” (Jel. 4,8-11)

Ezt a jelenetet, amelynek tanúja volt, János a jövőbe teszi. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy amit látott és hallott, a jövőben megismétlődik, sőt mivel az élőlények nappal és éjjel meg nem szűnnek az istentiszteletet a fenti szavakkal megnyitni, a vének sem szűnnek meg állandóan ugyanazt felelni rá. Mivel pedig ez így lehetetlen, világos, hogy János azt mondja ezzel a jövő idővel, hogy amit ő akkor az égben hallott, az az élőlények és a vének állandó gondolata és lelki szüksége. Az égi istentisztelet tehát a szívnek állandó Istenhez fordulásában áll, melyet az Isten felé forduló emberorca fejez ki, olykor természetesen hangos szóban is kifejezést talál és egy ilyen megnyilatkozásnak volt tanúja a látnok.

Amit a kerubok kétfelé fordulásáról mondottam, megmagyarázza a magasztalás okát. Széjjel járván az egész teremtésben, s látván annak munkáját, aki mindent a kezében tart, látván annak önmagához és teremtményeihez való hűségét, mely abban nyilvánul, hogy teremtményeit el nem hagyja, s ígéreteit beváltja, mindig új meglepetéssel csodálják az örökké változatlan Istent, aki volt, aki van és aki eljő. Vagyis aki mindig új okot ád övéinek a hálaadásra és magasztalásra. Akik e földön Isten útjain járnak, jól ismerik ezt a folytonos álmélkodást, pedig csak ezredrészét ha látják annak, amit a kerubok látnak ezer szemükkel és felfokozott értelmükkel. Amellett ezek a kerubok nem azóta látják Isten csodáit, mióta mi, hiszem legalább egy korszakkal megelőzték az ember teremtését s a látópont, amelyből a mindenséget szemlélik, összehasonlíthatatlanul magosabb, mint a mienk. Ezek a kerubok ismerik és nyomról-nyomra követik azt a párviadalt is, amelyet Isten hűsége, bölcsessége és irgalma a Sátánnal folytat, mellyel a bűn átkát gyógyítgatja a világban, s övéit menti a leselkedő ellenségtől. Ezek a kerubok egy örök harcra kész mennyben élnek, ahol Isten Szelleme lobogó fáklyaként ég, s a trónból csattanó villámok, mennydörgésszerű szózatok jönnek szüntelen elő. Isten minden tettéből látjuk, hogy aki volt, aki van eljönni készül.

Az élőlények nyilván elbeszélik az égben tapasztalataikat s azokról tudomást szereznek a vének, akik szent nyugalomban és bölcsességgel ülnek helyükön és szemlélik a történet folyását. A kétféle angyalcsoport szíve közös magasztalásra összedobban, amikor a keruboktól látott és megfigyelt eseményeket megfontolják. A kerubok nyilván szolgáló angyalok, míg a vének uralkodók. És mégis a vének tisztelete nagyobb megalázkodást mutat, amikor magukat a trónon ülő mellett az uralkodásra és királyi székre méltatlannak ítélvén, koronájukat bizonyos méltatlankodó indulattal a földre vetik, s ezzel kifejezik, hogy nem viselhetnek királyi díszt annak jelenlétében, aki korszakról-korszakra oly bölcsen, gazdagon és hűen osztja szét javait. De nem csak ebben a mozdulatban van különbség aközött, amit a kerubok, s amit a vének tesznek, hanem majdnem minden szóban azonos magasztalásuk az utolsó szóban eltér. Mind az élőlények, mind a vének először dicsőséget adnak a trónon ülőnek, ezután tisztességet, harmadszor azonban a kerubok háláról beszélnek, míg a vének hatalmat kívánnak a trónon ülő kezében látni. Amit dicsőséggel fordítunk, doxa, kettős jelentésű: kifejezi a dicsőséget adó várakozást és a dicsőítettnek nagyszerűségét, mely vagy szellemi természetű, vagy az anyagi világban is látható a dicsőített személyt körülvevő fényben. Amit tisztességgel fordítunk, íme megbecsülést, értékelést jelent, s olyan lelki műveleten alapszik, amelyben nemcsak értelmi ítélet van, hanem erkölcsi megfontolás is, s amely annál értékesebb, mennél magasabb erkölcsi fokon álló lény mondja ki. A 24 vénnél pedig magasabb erkölcsi testület a teremtett világban nem képzelhető. Erkölcsi ítéletük annál megbízhatóbb, mert ők maguk is kiállották a próbát, amikor a Sátán lázadásakor Isten mellett maradtak és a lázadót megvetették. A hálával fordított szó eücharistia, az isteni charis (kegyelem) viszonzása, charis az ember felé forduló isteni kedvességet jelenti, Isten örömét az emberen, melyet az ember ugyanazzal az örömmel, kedvvel viszonoz. Ha ehhez még az eü szócska járul, fokozzuk vele a jóérzés, öröm kifejezését; ezzel a szócskával kezdődik az evangélium, az örömhír is. Az Isten felé kitörő (hála) öröm neve: hála. Ezzel szemben a vének magasztalásának a harmadik szava: hatalom (dünamis). A dünamis képességet, lehetőséget fejez ki akaratunk keresztülvitelére. Az ünnep lélektani háttere tehát a következő: a kerubok várakozásukat fejezik ki Istennel szemben, melyre a teremtésben látottak indítják őket, ezeket a látottakat értékelik, megbecsülésüket fejezik ki, tisztességet adnak Istennek, e meggondolások alapján kitör belőlük az öröm, hogy ilyen Isten szolgálnak, s az öröm hálaadásra ösztökéli őket. A vének is várakozással néznek a jövőbe és értékelik Isten tetteit, a végkövetkeztetés azonban más, a vének, mint Isten tanácsosai, a következő cselekvésre gondolnak és Istennek hatalmat követelnek tervei megvalósítására, az ellenállás megsemmisítését, hogy Istennek semmi útjába ne álljon. Hogy ez a kívánságuk jogos, azt azzal indokolják, hogy a teremtés Isten tulajdona, mert ő teremtette, s nem azért teremtetett a mindenség, hogy Isten ellenségei arra használják, amire éppen akarják, a mindenség Isten akaratáért van, azaz arra való, hogy Isten bölcs, jóságos, boldogító, tehát dicső és értékes gondolatai benne megvalósuljanak. (Dia accusativussal ok- vagy célhatározót és nem eszközhatározót jelent, itt még a Vulgata is propter-t használ, hamis Luthher „durch Deinen Willen” fordítása.)
Mikor a vének ajkára a befejező hála szó helyére a hatalom követelése kerül, úgy hangzik e szó, mint lázadás olyanok ellen, akik a hatalmat más célra használják, mint Isten akaratának megvalósítása. Ezzel a szóval az ég lázad a föld ellen, s érvényesülni akar a földön.

Az égi herold versenyre hív

„Láttam azután egy könyvet a trónon ülő jobb kezében, amely belül is, hátul is tele volt írva és hét pecséttel volt lepecsételve. 2 Azután láttam egy erős angyalt, aki hangos szóval kihirdette: „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, s leoldja pecsétjeit?” 3 De sem égen, sem földön, sem föld alatt senki sem volt rá képes, hogy felnyissa a könyvet, és hogy belenézzen. 4 Nagy sírásra fakadtam amiatt, hogy senkit sem találtak méltónak arra, hogy a könyvet felnyissa, semhogy belenézzen.” (Jel. 5,1-4)

A mennyei vének azt követelték, hogy Isten hatalmát vegye elő és valósítsa meg akaratát a földön. Fizikai hatalma lett volna Istenek arra, hogy oroszlán erejével ellenségeit megsemmisítse. A kerub bika természetét is felhasználhatta volna arra, hogy elvegye az életet az ellene lázadóktól. Az ember arcán uralkodó Isten elvehette volna ellenségeitől az értelem világát, s ezzel pontot tehetett volna gonosz áskálódásaik végére. De a szellemi természet, az ég felé repülő sas nemet mondott e lehetőségekre. Isten szabadságot adott teremtményeinek, s ezzel jogot adott nekik arra, hogy véleményüket éppen olyan szabadon kimondják, mint a hozzá híven ragaszkodó 24 mennyei vén, sőt, hogy mindaddig ellene cselekedhessenek is, amíg cselekvésük jogtalansága meggyőzően bizonyítva nincs. Isten hatalmának útjába állott a jog, igazságosság és Isten nem cselekedhetett.

Pedig Isten akarata s csodálatos tervei, amelyek dicsőségét és jóságát valósíthatták volna meg, írva voltak egy szellemi tekercsben, amelyet testi alakjában a látnok Isten jobb kezében látott. Hogy a látomás tekercsének a szellemi világban micsoda készség felel meg, ezt persze eldönteni nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy a szellemvilágban hogy történik a gondolatoknak mindenki számára hozzáférhető rögzítése. Ennek fejtegetése helyett a földi képet elemeztük. A régiek könyvformája a tekercs volt, amely egy hosszú papirusz, vagy pergamen szalagnak két pálcára csavarásával készült. A szalagon hasábosan írtak és egymás mellett álló oszlopok képezték a lapokat s olvasásuk úgy történt, hogy egyik pálcáról a másikra csavarták a tekercset. Csak Krisztus utáni 3. században kezdték használni a könyv lapozható alakját, a kódexet. Az a könyv tehát, amelyet János a trónon ülő kezében látott, tekercs volt. Csak tekercsen lehetett hét, a tekercset körülölelő szalagon elhelyezett pecsét, melyeknek leszakítása nélkül a könyv kinyitható és olvasható nem volt. Hogy Isten gondolatai olvashatóak legyenek, s így a kijelölt személyeken át megvalósulhassanak, ahhoz valakinek előbb a tekercs pecsétjeit el kellett távolítania.

Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy kinek az akaratából kerültek a tekercsre a pecsétek, vagyis kinek állott érdekében és jogában annak elrejtése, ami a könyvben írva volt, azután a pecsétek mibenlétét, jelentőségét kell meghatároznunk, végül azt kell kutatnunk, hogy hogyan történt a pecsétek eltávolítása és mi lett annak következménye.
Mivel a látnok igen sírt, amikor a könyv megnyitásának reménysége eltűnt, ebből arra kell következtetnünk, hogy a tekercsben olyan tervek voltak följegyezve, amelynek megvalósulása a látnok vágyát elégíthette volna ki, s melyek Istentől származtak, különben nem a trónon ülőnek kezében látta volna a tekercset János. János nem az ítéletre vágyott, hanem arra, ami az ítélet után következett, a szabadításra, Isten kegyelmének a világra ömlésére, az volt a könyv tartalma. Ahogy a vétkező ember elől elzárta Isten a paradicsomot, úgy zárta el a kegyelem terveit a vétkezők elől. Az emberek lázadozva vádolják Istent, hogy miért nem teszi boldogokká őket, miért engedi meg a sújtó csapásokat. Erre a vádaskodásra állandóan izgatja az embert a Vádló és a Sátán. Isten azonban megvonja az életet és örömöt a lázadóktól, s útját szenvedések tüskéivel keríti el, hogy visszaforduljon és hozzá térjen. A könyv kegyelemtartalma nem ömölhetik ki az embervilágra, amíg a lázadás és a vétek uralkodnak a földön. Istené a könyv, neki van joga megszabni, ki nyissa föl.

Annak, akinek Isten hatalmat ad arra, hogy felnyissa a könyvet, s az emberiségre árassza annak tartalmát, a lázadást és vétket kell a földről eltüntetnie. Erővel, parancsszóval nem lehet a lázadó szívből engedelmeskedőt, a vétkezőből megtérőt csinálni. Rémület kényszerítheti a embert képmutatásra, de nem arra, hogy szíve szerint álljon Isten mellé. Mindamellett a rémületnek is van szerepe a föld megtisztításában: fölrázza a könnyelműt és újabb megfontolásra kényszeríti a rosszban megrögzöttet, a végképp ellenállót pedig eltávolíthatja a csapás, amely a rémületet kelti. Minden pecsét lehullásakor egy-egy csapás zúdul a könnyelmű és hazug békességben nyugvó világra, a pecsétek tehát, amíg a tekercsen vannak, a csapásokat tartják vissza, a pecsétek feloldása a csapások feloldásával egyet jelent. De a csapások feloldozására is a trónon ülő adja meg az engedélyt, azt nem a tekercs kinyitására jelentkező hozza magával. Annak, aki a pecsétek megoldására engedélyt kap, valami mást kell magával hoznia, ami őt az embervilág megtisztítására képessé teszi.

Minden pecsét feltörésével felszabadul egy-egy szalag, amely a tekercset lekötötte. Ugyanakkor feloldódott egy-egy csapást hordó angyal köteléke, s az rászabadult a világra. A csapások angyalait azonban Isten akarata tartja láncon, a pecsétek tehát Isten rendelései és korlátai, melyeket az ártó erők elé vet azok lekötésére. A pecsétek leszakítása tehát abban áll, hogy az, aki a versenyben győzni fog, hatalmat kap arra, hogy Istenek a csapások visszatartására adott végzéseit feloldja. Ez az a hatalom, melyet a mennyei vének követelnek, amikor értesülnek arról, hogy a teremtő jóságos akaratát ellenséges hatalmak feltartóztatják a földön. Hatalmat követelnek arra, hogy valaki a lázadók ellenállását erőszakkal is megtörje, s a teremtést megszabadítsa azoktól, akik azt megrontják. Vajon a hosszú-tűrő Isten hajlik-e erre a kívánságra és kinek adja a hatalmat? Ez különben a könyv központi kérdése, mert ha ezt a kérdést meg nem oldja valaki, az igazság soha ki nem szabadul a gonoszság cselekvőinek fogságából, s Isten jósága nem indulhat el, hogy meghódítsa a világot.

Istennek egyik erős, hatalmas angyala hirdeti ki a versenyt, mint a középkorban a lovagi tornák, vagy a tudósok vitatkozásai előtt: ki vállalkozik arra, hogy elvegye a vétek hatalmát, s a halálraítélt embert visszavezesse Isten keblére? Ki vállalkozik arra, hogy Isten cselekvésre kinyújtott jobb kezéből elvegye az ígéretek könyvét, melyben annyi boldogság van a veszendő ember számára felhalmozva, hogy a könyv belől is, de kifelé fordított hátlapján is tele van írva?

De égen, földön, föld alatt sem angyal, sem ember, sem halott nem akadt egy sem, aki erre az isten felhatalmazásra méltó lett volna, aki a bűn és bűnös kérdésének megoldását magával hozta volna. A világűrbe beleharsant a szó s utána néma, halotti csend támadt, a kérdésre felelet nem érkezett, János, szívében az emberiség jajával, az üldözöttek keservével, a gyülekezetek gondjával terhelve saját sorsával és az emberi nem nyomorúságával ott állott és sírva fakadt. Odalenn a sziklasziget magányában, övéitől elszakítva, zord emberi önkény hatalma alá gyűrve, átvonult lelkén a kérdés, amely most a herold erős szavától szétharsogva bejárta a világmindenséget. Meddig lesz hatalma a földön az üldözőnek és az igazság ellenségének? Mikor nyújtja ki karját Isten, hogy gyülekezetének szabadítását elvégezze? Mikor jön vissza maga az Úr, hogy királyságát felállítsa a földön? Ott lenn a terméketlen szikla s a magány csöndje nem adtak a kérdésre feleletet. És most fenn az égben ugyanaz a csönd, amely lenn a kopár szigeten felelt lelke mardosó kérdéseire. És az, akit a szeretet apostolának neveztek lenn a földön, keservesen sírt fenn az égben. A tekercs lezárva volt annak kezében, aki megemésztő tűz és akinek jelenlétében még legszentebb angyalai is elrejtik magukat. Még arra sem vállalkozott senki, hogy a trónhoz menve rátekintsen a tekercsre, hogy valamit annak soraiból ellessen.

A Bárány trónra emeltetése

„Ekkor a vének közül egy így szólt hozzám: „Ne sírj! Nézd, győzött a Júda törzséből való oroszlán. Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és annak hét pecsétjét.” 6 Ekkor láttam a trón és a négy élőlény között és a vének között egy Bárányt, ki úgy állt ott, mintha meg volna ölve. Hét szarva és hét szeme volt, melyek az Istennek az egész földre szétküldött hét Szelleme. 7 Ahogy jött, kivette a trónon ülőnek jobbjából a könyvet.” (Jel. 5,5-7)

Az ég mégsem volt olyan, mint a sziklasziget, ahová az emberi rosszindulat az ősz apostolt elűzte. A síró apostol láttára megindul az ég s a legmagosabb teremtett lények egyike, a 24 trónon ülő vének egyike odalépett hozzá és megvigasztalta őt. Lásd, győzött a Júda törzséből való oroszlán, Dávid gyökere. Tehát mégsem volt eredménytelen a versenyre hívás! S a győztes ember volt! Júda vezéri törzséből állott elő, de nem Dávid fiának mondja a vén, hanem többnek annál valakinek, akitől Dávid is származott, akinek lénye gyökere volt Dávid királyságra el-hivatásának, akinek kedvéért, akinek méltóságáért akadt meg Istennek szeme a kicsiny pásztorfiún, hogy őt királyságra hívja. Titokzatos, hatalmas lény! Az első keruboknak hatalmával, oroszlán erejével fogja megoldani a fájó kérdéseket, s megtörni az ellenség hatalmát. Ki lehet ez a Júda törzséből származó ember, aki előbb volt, mint Dávid, aki ember is volt, mégis magasabbról származott mint Dávid, a legnagyobb, akire igaz izraelita gondolni tudott? Az apostol szívét édes sejtések járják át. Várt valakit, akit elválni látott egyszer, mikor kinn álltak az Olajfák hegyén, aki legyőzte a halál hatalmát és győztesen emelkedett föl szemük elől a fénylő égbe. Valami nagyon dicsőt, valami nagyon hatalmasat várt az apostol. Valakit, aki felülről jött, emberré lett és ismét fölemelkedett a magasságba, hogy visszavegye Istennel való egyenlőségét. Milyen lehet ő, mikor Istennel egyenlő? Milyen lehetett akkor, amikor Dávid gyökere volt, azaz alászállani készült a földre?

De a látnok nem látott oroszlánt. Isten trónusán, a legfénylőbb dicsőségben, közelebb a trónon ülőhöz, mint a négy élőlény, mint a trónon ülő vének, ott állott a teremtés leggyöngébb tagja, egy védekezni nem tudó bárány, ki amellett olyan volt, mintha meg lett volna ölve.

Nemcsak a leggyöngébb, hanem áldozat is. Véres, megölt bárány! Mit tud tenni egy megölt bárány ott, ahol angyalfejedelmek tehetetlenek voltak?

Az apostolnak úgy tetszett, hogy pikkelyek hullanak le szeméről. Megértette az isteni nagy titkot, mely az emberi történetet megfordítani volt hivatva. Nem erő, nem hadseregek, nem királyok hatalma győzte le a jónak ellenségeit, hanem a szeretet, mely magát áldozatul adta. A szeretet golgotai igazságával szemben a Sátán minden hazugsága lelepleződik, minden hízelkedése gyilkos gyűlöletnek bizonyul. A legnagyobb gyöngeségben a legnagyobb szeretet jelentette ki magát. Az áldozatért Isten megbocsáthatja a bűnt s az áldozat szeretetében a bűnös felismerte Istenét. Ez az archimedesi pont, melyből ki lehet fordítani a világot helyéből, s annak folyását visszafelé lehet fordítani. A sötétség óceánjában a világosság kicsiny szigete, melyre remegő emberek menekülhetnek, kiket a halálfélelem űz. Milyen egyszerű a megoldás. Görögnek bolondság, zsidónak botrány és mégis mennyire isteni! A síró apostol boldogan nézi a bárányt. Most már felnyílik a tekercs és lehullanak annak pecsétjei.

Mindaz, amit János látott, az álomképek törvényei szerint pergett le. Meglepően ellentétes képek váltogatták egymást. A trónból élőlények lettek, a trónt alkotó élőlények egyszer csak imádni kezdik a trónon ülőt, a trónterem tenger foglal magában, egyszerre kiszélesül s ami mennyben, földön és föld alatt van, mind bevonódik hallókörébe, oroszlán jöttét jelentik be, s egy bárány érkezik, a Bárány halottnak látszik, mégis jár, a könyvért nyúl és a trónon ül, a holtnak látszó Bárány egyszerre elevenné lesz. Csak álomképek viselik el a legnagyobb ellentétek folytonos váltogatódását. Mögöttük mégis a világtörténelem legnagyobb drámája folyik le, s a végtelen színjátékot egy emberi szív befogadni, átélni, átszenvedni és áttörni képes. Csak álomban röpülheti át emberi lélek a végtelent és az örökkévalót. Csak álomban élheti át az egész emberiség életét.

Ha csodálatos volt, hogy a világmindenség legnagyobb erejét képviselő oroszlán egy bárány holtra váló alakjában jelenik meg, mennyivel csodálatosabb most ezt a gyenge bárányt hét szarvval, ezt a halálba hanyatló Bárányt hét szemmel pillantani meg. A szarv a hatalom jele, a szem az éber figyelemé. A szarvaknak és a szemeknek megsokasodása a bárány támadásra készülését és mindenre figyelő éberségét jelenti be. Hogyan? A halálra váló Bárány csakugyan uralkodni kezd most? S a kijelentés angyala, aki szerényen félrevonulva mindenhová elkíséri Jánost, megszólal most és felvilágosítja a prófétát, hogy az a hét szarv és az a hét szem olyan isteni birtok, amely csak a trónon ülőt illeti meg, mert az a hét szarv és hét szem maga az isteni Szellem, a hét Szellem, aki lángoló fáklyaként égett előbb a trón előtt, s most értesülünk, hogy szétküldetett az egész földre, hogy annak minden részén megvalósítsa a Bárány akaratát és annak minden üzelmébe elvigye a Bárány figyelmét. Isteni mindenhatóság, isteni mindentudás a Bárány tulajdonsága a trónon, az a Bárány maga a mindenható és mindenütt jelenvaló Isten! Istenből lett a Bárány, és Istenné lett a Bárány; a legmagasabból szállt a legmélyebbre és a legmélyebből a legmagasabbra.

Mily sokszor jelenhetett meg János és az apostolok szeme előtt az az utolsó képe az Üdvözítőnek, amikor fölemelkedett a levegőbe és egy felhő eltakarta szemük elől. Aztán nem látták többé s útján nem kísérhették. S most János meglátta az út folytatását. Amikor a felhő elfödte tanítványainak vágyó tekintete elől, az ég legfényesebb angyalai vették körül és azok között jelent meg a mindenség legmagasabb pontján, ott, ahol az Isten trónol. Úgy ment oda, mint trónkövetelő, mint akit várva vártak, s a legnagyobb szeretettel és örömmel fogadták, úgy ment be az atyai házba, mint Fiú s újra leült a trónra, melyről csak az imént kelt föl. Visszakapta Istennel való egyenlőségét, Istennek alakját s ahhoz hozzátette azt, amit a földön szerzett, bárány voltát, hogy ezt a minden isteni dicsőségnél dicsőbb áldozatot még az új égben is hordozza és földön szerzett testvérei ráismernek; ő a koldussá lett királyfi, aki megosztotta velünk nyomorúságunkat. Mert a báránynak a kereszt árnyéka adta meg a jogot, hogy a bűn alól visszavásárolja az elveszett embert. Övé már, mert vérével fizetett érte! És hatalma tudatában kinyújtotta kezét a tekercs után. Nem félt, nem remegett többé, mint egykor a Gecsemáné kertben, biztosan cselekedett úgy, mint királyok királya és uraknak ura, ki tudja, hogy joga van ahhoz a pecséttel lezárt könyvhöz. Kezében volt a könyv és egyszerre hét szarv látszott a fején és hét szemmel nézett a teremtésbe.

Hódolat a Bárány előtt

„Mikor elvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborultak a Bárány előtt. Mindenkinél citera volt és füstölőszerekkel tele aranycsészék, melyek a szentek imádságait tartalmazták. 9 Új éneket énekeltek? „Te vagy méltó arra, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek téged, s te véreden minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből lelkeket vásároltál Istennek. 10 Te Istenünk számára királyokká és papokká tetted őket, s majd ők fognak uralkodni a földön.” 11 Azután láttam Újra! Hallottam, hogy a trón, a négy élőlény és a vének körül sok angyal szólalt meg – a számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt, 12 s hangos szóval kiáltották: „Méltó a megölt Bárány arra, hogy hatalmat, gazdagságot, bölcsességet, erőt, tisztességet, dicsőséget és áldást kapjon.” 13 Ekkor minden teremtmény, mely égen, földön, föld alatt és a tengeren van, mindaz, ami ezekben van – hallottam – így szólt: „A trónon ülőt és a Bárányt illeti az áldás, a tisztesség, a dicsőség és az uralom az örök korok korain keresztül.” 14 Erre a négy élőlény azt mondta: „Ámen!” A vének pedig leborultak és imádásba fogtak.” (Jel. 5,8-14)

Az ég jól tudta, hogy mit jelent a Báránynak az égi trónra emelése. Amikor átvette a tekercset, a trónon ülőnek a kezéből és ezzel együtt átvette a megbízatást és fölhatalmazást arra, hogy a megrontott világot helyreállítsa. A nagy helyreállítás alapja meg volt már vetve: ez az alap a golgotai kereszt volt, a szeretet, a vér, amelyet a Bárány kiontott, hogy Atyjának visszavásárolja elveszett szolgáit. A Bárányban Isten szeretete jelentette ki magát. Az ég jól tudta, mit jelent, hogy uralkodni kezdett a földön, helyesebben megkezdte az elveszett föld visszahódítását. Mikor tehát a Bárány kezébe vette Isten megbízását, leborultak előtte s akit kereszt gyalázatára ítélt az Istentől elfordult ember, annak a legdicsőbb, leghatalmasabb és legbölcsebb angyalok mutatták be hódolatukat.

Bizonyos, hogy a szellemek nem játszanak citerán és szívük képezi az áldozati csészét, melyben az égi füstölőszerek a szeretet parazsán elégnek. A látnok testi képek hasonlatában látta a szellemi valóságokat. Lehetetlen, hogy a szellemvilágnak nem volna zenéje. A földi zene halvány mása annak a szellemi gyönyörűségnek, amelyből földi zenészeink ihletet kapnak testi fülünk gyönyörködtetésére. A mennyben minden földi szépség megsokszorozva fogadja azokat, akik Isten trónja elé érkeznek. Elköltöző hívő halottaink kapnak valamit előre az ég és a szellemek zenéjéből és énekéből. Ez a zene aligha a levegő rezgésein át érkezik a lélekhez. Mivel azonban a szellemi világ dolgait fül nem hallja, szem nem látja, emberi értelem föl nem fogja, kár volna az égi szellemek zenéjéről és énekéről beszélni. János, aki földi képeken át látta és hallotta a mennyei dolgokat, megösmerhette azok szépségeit, de nem értette azok mibenlétét. Az énekben kifejezett gondolatokat azonban értette és följegyezte. Mert ezeken a gondolatokon van itt a hangsúly. Hiszen az angyaloknál az ének és zene nem a művészi élvezetet szolgálta, mint az Istenről gondolkozni nem szerető és érte áldozatot hozni nem akaró embereknél, hanem a hódolat kifejezését. Ők nem élvezni, vagy élvezetet nyújtani, hanem imádni akartak. Citerahang, ének és füst egyet jelentettek náluk: szívük feltárását, igaz hódolatát, amit imádásnak mondunk. Hogy ez nekik gyönyörűség is, az eszükbe sem jut, mert csak Istennel törődnek. Istent látni, érezni, tapintani! Az égiek nem igyekeznek szépen csinálni valamit, de nem tudnak másként csinálni, mint szépen. A csúf, Sátán rombolása a földön, mikor a csúf kezd magasztalni, megszépül, mikor a földi szép gonosz, megrútul. János tehát csodálatosan szép éneknek és zenének volt tanúja az égben, de őt sem ez ragadta meg, hanem az, amit ez az ének Istenről mondott. A négy élőlény és a 24 vén egyező véleménnyel állapították meg, hogy a trónon ülőnek ítélete igazságos és bölcs volt.

Méltó vagy, hogy elvedd a tekercset, és felnyisd annak pecsétjeit. Mivel tette magát méltóvá a világmindenség legnagyobb feladatának elvégzésére a Bárány? Mert megölettél – adják meg az okot. Mindenesetre nagy dolog, ha valaki egy ügyért, vagy barátjáért meg tud halni, de ez még nem elég képesítés arra, hogy az illető a világmindenség helyrehozatalát magára vállalhassa, ami Istennek való feladat. De ha valaki Isten, és mégis ember alakjában életét adta teremtményeiért, ha valakiben a hatalom és az odaadás így egyesülnek, akkor az tudja és akarja azt a feladatot teljesíteni. Az angyalfejedelmeket nem a tudás, hanem az áldozatkészség kérdése foglalkoztatja. A bűnösnek utánamenni, Istentől való elidegenedéséből előcsalogatni, üldöztetésében résztvevő szeretettel mellette állni, a megszentelődés útján száz elesésből fölegyenesíteni mindehhez tűrő, hordozó, magát odaáldozó szeretet kell. S erről tett tanúságot a Bárány! Ezért méltó, hogy őt bízza meg a trónon ülő az elveszettek visszahozásával. Ám nemcsak a visszahívás a Mindenek Helyreállítójának feladata, hanem az ítélet is, melyet mindazokon kell gyakorolnia, akik a helyreállítás munkájának konokul és engesztelhetetlenül ellenszegülnek. Csak aki magát adta kínra és halálra, az tudja mérséklettel és mégis övéit védő szeretettel alkalmazni a csapásokat, s azért az ilyen lény tudja a kellő időben feloldani a pecséteket, hogy azok a földön lakókra zúduljanak. A kellő időben és a kellő módon, hogy amikor a csapások a törzseket, nyelveket, a népeket és a nemzeteket érik, szétválasszák ezekben a drága véren megvásároltakat azoktól, kik ezt a vért, az isteni szeretetet nem becsülték meg.

A Bárány uralkodásának ez lesz az első célja, a törzsekből, nyelvekből, népekből és nemzetekből magához vonni egy választott sereget, amelynek tagjai királyokká és papokká lesznek, s majd Krisztussal együtt fognak uralkodni a földön. Mikor az emberiséget a kijelentés törzseknek, nyelveknek, népeknek és nemzeteknek nevezi, a fejlődés útján visszafelé halad. Az emberiség első megoszlása a születés rendje szerint történt, s így jöttek létre a nemzetek. Később elköltözés, keveredés útján más kapcsolatok keletkeztek, s az együtt lakók népeket alkottak. Majd a művelődés csinált új csoportokat, nyelv, vallás szerint támadtak más kötelékek, az új csoportoknak jellemzőbb kapcsuk révén a nyelvek nevet adja az írás. Végül a nagy kötelékekben élő emberek kisebb érdekcsoportokra bomlottak, így jöttek létre a törzsek, melyek a régi születés, népi összeköttetés, vagy műveltségi összetartozás szálait eltépve, új szálakkal fűzték össze az embereket. Ma a törzseket pártoknak nevezik. A trónra emelt Bárány a nemzeti, népi, nyelvi és törzsi összeköttetést újra megbontotta és mindeniket széjjelválasztotta két csoportra: Isten választottaira és az egyelőre magukra hagyottakra. E szétválasztás által egy királyokból és papokból álló új nép áll elő minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből és ennek az új népnek örvendenek a kerubok és vének; bennök az Isten csodálatos bölcsességét látják beteljesedve. A közkézen forgó bibliai szövegek szerint az élőlények és vének magukat mondják a jövő világ papjainak és királyainak; de ez nyilván egy későbbi másoló változtatása, mert a régi szövegek kivétel nélkül 3. személyben említik a királyokat és papokat: „tetted őket”. Ha a nép elkészül, ők hozzák majd magukkal a helyreállított világot! Ez a nép véren, azaz a szeretet áldozatán megváltott nép lesz; amit ez a szellemi nép a földön elhagyott népekkel meg fog ismertetni és ami által a földön új világot fog teremteni, az az Isten szeretete lesz. Ezen ujjongnak az égi hatalmasak és bölcsek. A hálaadás alapja az, hogy a Bárány vérén vásárolt királyokat és papokat Atyjának, s a földön majd oly királyok fognak uralkodni, akik igazi papok, vagyis közbenjárók Isten és emberek között.

Amikor ez a magasztalás felcsendül, a szellemvilág csodálatos és nekünk érthetetlen értesülése folytán tudomást szerez az új nép születéséről az angyalok tízezerszer tízezernyi és ezerszer ezernyi serege, kiket előbb az üvegtenger képében sejtettünk meg a trón körül. Ezek az angyalok bizonyára nem töltik idejüket tétlen álldogálással a trónteremben, hanem munkájukat végzik Isten nagy teremtésében, úgy, ahogy a Zsidó 7,14 versek mondják, melyek szerint az angyalok részben lelki erőket közölnek a világgal, az emberek történetébe folynak be, őket irányítják. A trónterem eszerint nincs a mennyre korlátozva, azaz nincs helyhez kötve. Ha emberek arról álmodnak, hogy a telefon, vagy a rádió segítségével gyűlést tarthatnak egymás nélkül, hogy testileg egy teremben találkoznának, mennyivel lehetségesebb és természetesebb ez a szellemek világában az ő képességeik és lehetőségeik szerint. Az égi trónterem tehát kitágul és magába olvasztja a világmindenséget. Ennek a trónteremnek nincsenek falai, vagy ha vannak, azokon átmegy a hang és a fény, a szellemi világ hangja és fénye. Az angyalok a világmindenség bármely pontján állva látják trónján az Örökkévalót, rája figyelnek és ha okuk van rá, magasztalva dicsérik az Istent; együttérzésük kapcsán, szellemi, látásuk által képesek egyszerre fordulni a trónon ülő felé és egy szívdobbanással, egy indulattal hálát adni neki, egy értelembe kérni Isten közbelépését.

Ahhoz, hogy az apostol a teremtésben szétszórt angyalok szavát megértse, újabb szellemi erősítésre van szüksége. Hogy ezt megkapta, annak elárulója az újra megjelenő jelzés: „láttam”. Először azt veszi észre, hogy a mérhetetlen angyalsereg figyelme a trón felé fordul, mert a trón az élőlények és a vének körül látja őket, noha ezt nem térbelileg, hanem inkább figyelemösszpontosításban kell gondolnunk, még ha az álomkép térképzetet mutatott is az apostolnak. Az angyaloknak a trón felé irányuló erős akaratnyilvánulása, figyelme erős fizikai hang képében jelenik meg az apostol fülében A szellemi világ mozgalmainak a fizikai világ kifejezési módjára való átváltoztatását a kijelentés angyala végzi, s álomképekben jelenteti meg. János megérti az angyalok gondolkodását és leírja nekünk. A milliárdnyi szolgáló angyal megérti a vének gondolatát, s velük egyetértve szólnak: „Méltó a megölt Bárány!” A kerubok és a vének közvetlenül a Bárányhoz intézték szavukat: „Méltó vagy!” A sok milliónyi angyal hallotta a főangyalok dicséretét és a magukét helyeslőleg és megállapításszerűleg fűzték az elhangzottakhoz, ők nem foglalkoznak a magasztalás okaival; elfogadják azt az érvelést, amelyet a főangyalok mondottak; ellenben kiterjedten, bőven vonják le az okok következményeit. Nem arról beszélnek, hogy miért érdemel dicséretet, hanem arról, hogy mit érdemel azért, amit tett. És ezt ők jól látják, akik a teremtésben széjjelosztva figyelik az emberek történetét. Ők tudják és látják, hogy ennek a történetnek át kell alakulnia, újjá kell lennie. A hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő nem az Istentől elforduló embert illeti, a megbecsülést, a dicsőséget ás az áldást nem az embereknek kell kapniok, hanem minden a Bárányt illeti, aki egyedül képes az embervilágot jó véghez elvezetni. A föld kincseit másnak kell odaadni, a föld dicséretének máshoz kell szállnia.

Hatalom alatt, mint láttuk, a cselekvési képességet és lehetőséget kell érteni. Gazdagság alatt ama kincsek összességét értjük, melyeket Isten az ásványi-, növény-, állatvilágban és az emberi gondolkodás és jellem alkotásaiban teremtett az ember használatára, melyeket az embernek Isten dicsőségére kellene használnia, de amelyeket az ember a gonosz céljaira és saját dicsőségére fordít. A bölcsességet is Isten Szelleme adja az embernek. A tudósok és művészek igaz meglátásai Isten ajándékai; jól tudták ezt már a régi népek is, akik a fölfedezéseket is az istenség ajándékainak tekintették és értük képzelt isteneiket magasztalták, csak a felvilágosult kor önhitt nagyjai tulajdonítják maguknak a fölfedezéseket, mintha ők gondolták volna el a teremtést, mikor az még nem volt készen. Mindaz, amit az ember tudásával szerzett és alkotott, Isten tulajdona. És Jézus szolgálatára kel állítanunk. Láttuk, hogy Isten kerubjai útján adja erejét a teremtésbe; azért a fizikai élet a világ, a lélek és a szellem minden ereje Istené szintén és Krisztust illeti meg a jog, hogy felőlük rendelkezzék. Majd amikor Krisztus visszajő, és a világ trónjára ül, használni fogja a hatalmat, a gazdagságot, a bölcsességet és az erőt. De nem akkor fogja először használni; láthatatlanul uralkodva már most úgy használja mindezt, hogy még az istentelenek hatalma, gazdagsága, bölcsessége és ereje is az ő terveinek szolgálatában áll; azok akaratuk ellenére és tudtuk nélkül őt kénytelenek szolgálni. E négy szó az emberi világra bízott javakat sorolja fel; a következő három a szellemvilág ajándéka a megdicsőült Báránynak. Itt is érvényes a felosztás, hogy a testi világban lévők négyes, a szellemi világtól adottak hármas számban jelentkeznek. A tisztesség, vagy értékelés, megbecsülés az angyalok lelkében terem meg; ők becsülik meg a Bárány értékét és ők mondják ki, hogy a Bárány megérdemli a legnagyobb megbecsülést. E becslés (ahogy a Bárány megérdemli) alapján várakozással fordulnak a trónon ülő Bárány felé és e várakozásukra a Bárány oly tettekkel fog felelni, amelyek dicsfényt vonnak majd köréje. Ezért az angyalok szíve telve van örömmel és kedvességgel a Bárány iránt; a szívükből kiömlő kedvesség neve a hála.

Így ünnepelnek az angyalok. Úgy látszik, hogy a sok milliónyi angyal még nem meríti ki a szellemvilág lakóinak számát. Kell valami igaznak lenni abban a sejtelemben, amellyel a pogányok szellemekkel népesítik be az egész teremtést, az élettelent éppen úgy, mint az élőt. Csakhogy ezek a szellemek nem az ő bohókás tündéreik, törpéik, hanem szent és komoly, bár komolyságukban bizonyosan örvendező és könnyed szolgálók. Ezek számát még olyan körülírással sem próbálja megadni a kijelentés angyala, mint a tízezerszer tízezer és ezerszer ezer, hanem csak egyszerűen azt mondja: minden teremtmény mennyben, földön, föld alatt és vízben és minden bennük lévő. Valószínű, hogy nem költői beszéddel, az élettelen teremtésre ráírt isteni dicsőségre gondol, mely a beírt isteni bölcsesség és hatalom leolvasásával adja vissza a dicsőséget; még kevésbé gondolhat a tisztátalan angyalok és Isten ellen lázadó emberek fogcsikorgatva és akaratuk ellenére kikényszerített elismerésére, hanem kisebb jelentőségű és hatalmú angyalok sok-sok milliárdjára és billiárdjára gondol, akik a teremtésben a kisebb feladatok végzésével és mintegy helyhez, tárgyhoz kötve jelennek meg. Ezek a náluknál hatalmasabb angyalok szavát kapják el és a hála érzéstől indíttatva, meleg szeretettel és örömmel fordulnak a tőlük is látott trón felé, ők is meg tudják becsülni a maguk szűkebb látókörében Isten hatalmát, gazdagságát, bölcsességét és erejét, melyeknek ők is eszközei; a becslés alapján pedig ők is várakozva néznek a jövő felé, hogy micsoda dicsőségek fognak abban megjelenni ámuló szemük előtt. A hála, megbecsülés és várakozás hangjai mellett azonban még egy követelés szökken ajkukra, mint a bölcsek ajkára került az élőlények hálakiáltása helyére ez a kívánság: „hatalmat”. A természetet közelről látó, kisebb szolgáló angyalok is jól érzik, hogy a földön az emberek részéről sok minden fejetlenül történik s váratlanul azt kiáltják a trónon ülő felé mint szívük vágyát, értelmük megfontolását, akaratuk követelését: „felsőbbséget a Báránynak”! A görög karatos a kras (fő) szóból ered s azt az uralmat jelenti, amelyet a fő a tagokban gyakorol. A teremtésnek új főre van szüksége, kiben jóakarat lakik, mert a földnél a jóakarat hiányzik. El innen a rossz szándékú urakkal, és álljanak helyükre a szelídek, irgalmasak, tiszta szívűek és békességet készítők! Álljanak helyükre a Bárány és a Bárány népe. Az erőszakosok, dölyfösök, kegyetlenek és tisztátalanok visszaélnek a természettel, megrontják a földet, nem is bírnak vele, a természet föllázad ellenük. Urat ennek a világnak, akinek szívesen engedelmeskedik az, mert orvosa, s nem gyilkosa annak. Korszakok korszakok után következnek ezentúl, ne a gyilkosok, hanem az Orvos kezére legyen bízva a teremtés.

A négy élőlény, Isten e leghatalmasabb szolgáló angyalai, kik a teremtés minden részét erővel, élettel, értelemmel és erkölcsi erővel látják el és akik mindenütt otthonosak és ismerősök sok szemük kifejezte nagy észlelőképességük következtében, a kisebb szellemek minden megfigyelését osztják, s azért meggyőződéssel mondják ezek szavára az Áment, amely szóval magukévá teszik a megerősítik, amit angyaltársaik mondottak. A vének, akik a 4,11 hatalmat követelő szavával megelőzték és kihívták a sok billió szellem kívánságát, most nem szólnak, hanem látván, hogy előbbi kijelentésüket az egész teremtés magáévá teszi, hallgatva leborulnak a Bárány előtt és néma csodálattal és örömmel imádják őt. Minden szem a Bárány felé fordul és cselekvését várja, hatalmának és felsőbbségének kifejtését.

S a Bárány él a hatalommal és felsőbbséggel, amelyet a trónon ülő megítélt neki. Mi is várakozással kérdezzük: mit fog tenni most a Bárány? Földön vérét ontotta ki: mi a gyümölcse ennek az áldozatnak?

A Bárány pedig nem ül le gyönyörködni hatalmában és fogadni a hódolatot, mint beiktatásuk alkalmával a nagy földi tisztségek viselői tenni szokták; hanem azonnal munkához lát, s az angyalok nagy örömére és János vágyó tekintetének kielégítésére megkezdi uralkodását: uralma akadályainak elhárítását.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 103–124. oldal.