2014. december 8., hétfő

A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 14. Rész


Jelenések könyve-Csia Lajos

Negyedik látomás:
A három fenevad harca az egyház ellen


A hetedik trombitaszó hatása

„Erre megnyílt az Isten temploma a mennyben és templomában láthatóvá lett a szövetség ládája. Villámlások, szózatok, mennydörgések, rengés és nagy kőeső támadt.” (Jel. 11,19)

Láttuk, hogy a hetedik trombitaszónak egészen különleges jelentőséget tulajdonít az újtestamentumi kijelentés. Úgy tekinti, mint az utolsó jelet arra, hogy Krisztus szabadítása megjelenik. Láttuk, hogy a Jelenések könyvében a három csapássorozat úgy fűződik egybe, hogy a hetedik pecsét a hét trombitaszót hozza és a hetedik trombitaszó a hét csészét. Ilyen módon az utolsó időpontot egyformán jelölhetné a hetedik pecsét, a hetedik trombitaszó a hetedik áldozati csésze, mert a hetedik csésze a hetedik trombitaszó egy része, s a hetedik trombitaszó a hetedik pecsét egy része. Miért éppen a hetedik trombitaszót tekintik a végső események jelének? Ennek oka az, hogy egy-egy pecsét még túl hosszú korszakot ölel fel arra, hogy önmagában kerek és megkülönböztethető időt jelölhetne; a hetedik trombitaszóval lazák nem leszünk a végidő megjelölésében, sem elmosódó nem lesz az idő feltüntetése.

A három jelvény minéműsége szoros összeköttetésben van azzal, amit jelölnek. A pecsétek csakugyan lezárnak, éspedig erőket, amelyeknek felszabadulása egymás után következő korszakokat hív életre. Az erők az emberekben vannak elhelyezve s amikor egy-egy pecsét letörik, a gonosz emberi természet szabadul fel szörnytettekre. A trombitaszók jeladások arra, hogy a tisztátalan szellemvilág szabaduljon föl s az őket kívánó embervilágban engedelmet kapjanak erőik kifejtésére. Mint Jóbnál, Isten itt is fokozatosan adja oda az embereket a szellem hatásának; előbb a megélhetés testi feltételeit, aztán a szellemi feltételeket veszi el; az elsőre négy trombitaszó adja meg a jelt, az utóbbira 3; de ezek is fokozódást jelentenek egymás között, előbb holtak szellemei hallják meg a trombitajelt, aztán ördögök, végül maga a Sátán udvarával együtt. A trombitaszók tehát a sötétség tömlöcéből hívják elő a tisztátalan szellemvilágot a világosságra. A csészék Isten átkát töltik ki az Antikrisztusi világba; ezeket az égben töltik meg és öntik ki a földre. Míg a pecsétek csapásait az emberek maguk valósítják meg; míg a trombitaszók csapásait a tisztátalan szellemvilág hajtja végre, addig a csészék csapásait az ég viszi végbe; ezért az utóbbi csapásoknál maga az eszköz a jelvény, mellyel a végrehajtás történik. Mivel tehát a harmadik csapássorozatnál tulajdonképpen nincs is jeladás, hanem a csapásokat maga az ég tölti ki, azért az utolsó szembetűnő vagy elhangzó jeladás a trombitaszó. Ezzel azonban azt mondjuk, hogy a csapásokat megelőzőleg, vagy legalábbis a két első csapássorozat előtt valóságos jeladások lesznek, a pecsétek eltávolítása és a trombitaharsogások tehát nem jelentőség nélküli képek, nemcsak előadási keretek, hanem valóságosan bekövetkező események. 1 Kor. 15,52 határozottan ezt sejteti velünk. Hogy a szellemi valóságban a pecséteknek és trombitajeleknek mik felelnek meg, az más kérdés, melyre bajos volna feleletet adnunk; de minket nem is illetnek, mert nem nekünk, hanem a szellemvilágnak szóló jeladások. Akármik is lesznek ezek, az utolsó jeladás tényleg az utolsó trombitaszó s a csészéket váratlanul, csendben töltik ki az elbizakodott és biztonságban élő antikrisztusi birodalomra.

A hetedik trombitaszóra a mennyei templomban egy feltűnő jelenségnek tűnik majd szembe; láthatóvá lesz a mennyei frigyláda, vagyis az a szellemi valóság, amelynek földi, testi képe az ószövetségi istentiszteletben a frigyláda volt. A frigyláda foglalta magába a törvényt; annak láthatóvá tétele tehát azt fogja hirdetni, hogy a kegyelem helyére újra a törvény lépett; hogy a kegyelem korszakának vége. Ez a jeladás is a mennynek szól, a szolgáló angyalok seregének. A törvény előtűnése lesz a közös jel a hét csészét tartó angyalnak arra, hogy a nekik adott utasítás szerint a csészéket minden újabb jeladás nélkül kitöltsék az emberiségre. Ezeket az utasításokat tartalmazzák azok a villámlások, szózatok és mennydörgések, vagyis villámlásként elővillanó s a mennydörgés félelmetes voltát eszünkbe juttató szózatok, amelyek a frigyláda előtűnését kísérik. A trónból kijövő szózatok megrázzák az egész eget, s kő- azaz meteoresőben adják a hatást, tehát nem kell földrengésre is gondolnunk, bár ez az égi rengés természetes hatásaként jelentkezik a földön. A szellemi hatalmak megrendülése hat ki a fizikai égi testek megrendülésére s ez idézi elő a földön a kőesőt. A szellemi mozgalmak fizikai mozgalmakat hívnak ki; ezért nem éppen babona az, hogy a rendkívüli fizikai jelenségek a szellemi világ megmozdulását jelentik. Ez persze nem jelenti, hogy a feltűnő természeti jelenségek láttára fantáziánkat vad csapongásnak eresszük; hanem azt, hogy elcsendesedjünk és Istenre figyeljünk. A borzalmakat okozó természeti jelenségeket csendre, Istenhez térésre intő jeleknek kell tekintenünk. Minden külső jelnél fontosabb azonban a szellemi világ megrendülése. Ez a megrendülés abban fog mutatkozni, hogy Sátánnak és csapatának égi tartózkodása vitássá lesz és készületek történnek arra, hogy a sötétség hatalmát a mennyből örökre kivessék.


A napba öltözött asszony és a sárkány

„Majd egy nagy jelkép lett látható az égen, egy asszony, ki a napba öltözött, kinek lába alatt a hold volt, és fején tizenkét csillagból koszorú. 2 Ez az asszony terhes volt, s fájdalmában, szülési kínok között kiáltozott. 3 Utána egy másik jelkép látszott az égen, egy nagy tüzes sárkány, kinek hét feje és tíz szarva volt, és fejein hét korona. 4 Ez farkával az ég csillagainak harmadrészét söpörte, majd a földre vetette őket. Ekkor a sárkány a szülni készülő asszony elé állt, hogy mikor szül, annak gyermekét felfalja. 5 Az asszony fiat szült, férfimagzatot, ki vasvesszővel fogja majd az összes nemzetet terelni. Gyermekét azután elragadták az Istenhez, és annak trónjához, 6 az asszony pedig a pusztába futott, hol Isten helyet készített számára, hogy táplálják 1260 napig.” (Jel. 12,1-6)

Jel. 4,2-ben ezt olvassuk: „Egy trón volt a égben”. Éppen ilyen határozott, egyenes szavakkal jelenti be, hogy 24 trón is volt a mennyben, azokon 24 vén; üvegtenger; négy élőlény (4,4-6); az oltár lábánál megöltek lelkei (6,9); megszámlálhatatlan nagy sokaság (7,9). „Láttam hét angyalt, akik Isten előtt állottak” (8,2). Itt azonban nem azt mondja a kijelentés, hogy egy asszonyt, vagy nagy tüzes sárkányt látott az égben; hanem azt, hogy „nagyszerű” jelkép volt látható az égben, majd „egy másik jel (jelkép) is látható volt az égben”. Tehát nem az asszony volt a mennyben, hanem annak csak jelképe. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy nem napba öltözött asszonyt kell az égben gondolnunk, mert ez csak jelkép; hanem azt, amit az asszony jelent, s nem sárkányt, hanem azt, amit a sárkány jelent. De akkor 4,2-ben is ezt kellett volna mondania: Jelképet látott az égben, egy trónt, s ugyanígy jelképnek, jelnek kellett volna mondania az üvegtengert, a vének trónját és a kerubok leírását is. Ezeken a helyeken azonban nem jelképeket említ a kijelentés, hanem mennyei élő valóságokat, mert mindezek a mennybe tartoznak. Ezzel szemben nem tartozik a mennybe a napba öltözött asszony, nem tartozik oda a sárkány. Ezek úgy jelennek meg a mennyben, mint a gazdag ember hangja ott, ahol Lázár Ábrahám kebelén nyugszik: az asszony imádság útján, a sárkány meg vádaskodásban. A szellemi világ távolsági viszonyai, közlekedése, hatókörei ismeretlenek előttünk; de éppen a gazdag és Lázár példázata sejteti meg velünk, hogy a mennyben úgy is megjelenhetik valaki a kívánságával vagy mondanivalójával, hogy ő maga nincs a mennyeiek között, sőt áthághatatlan örvény választja el a mennyeiektől. Sátánnak is csak olyan bejárása lehet az égbe, mint a gazdagnak volt, aki a kínok közt a holtak országában, a Hádesben tartózkodott. Ahogy a gazdag a Hádesből felküldhette segélykiáltását a szellemi égbe, bár ezt későn tette: úgy küldi a segélykiáltását az égbe a napba öltözött asszony is, ki ezt idejekorán teszi. A Jelenések könyve alapján azt kell továbbá mondanunk, hogy amikor nem égben lakók, akik azonban szellemük útján az éggel érintkezésbe tudnak jutni, szavukkal az égben megjelennek, az égben ezeknek jelei vagy jelképei jelennek meg. Ha a fizikai világból valami hasonlóságot akarunk erre találni, a televíziós jelenségekhez kell fordulnunk, melyek lehetővé teszik, hogy egy távolból beszélőnek arcát is lássuk. A szellemvilágban az ilyesmi sokkal könnyebben megtörténhetik, mint a testi világunkba. A később elbeszélt esemény, hogy a mennyben egyfelől a Sárkány és serege, másfelől Mihály és angyalai közt harc tört ki, megfontolások alapján gondolható el: az égben a Sárkány és angyalai csak szavukkal harcoltak s Mihály és serege szóval felelt; az egyik hazudott, a másik az igazságot mondta s az igazság meggyőzte a hazugságot. Sátánnak az égből való levettetése azt jelenti tehát, hogy szava többé nem emelkedhetett fel az égiekhez. Ebből meg az következik, hogy nem minden hang jut el az égbe, de a segélyt kérő hang akkor is felhat oda, ha az pillanatnyilag nem teljesíthető. A vádló, panaszkodó hang is eljut az égbe mindaddig, amíg annak rosszhiszeműsége bebizonyítva nincs.

Mint a mi egünkön olykor egy-egy pompás üstökös vagy északi fény jelenik meg, úgy jelent meg az égiek látásában egy nagyszerű jel a földről: a napba öltözött asszony képe, mely a tiszta szellemvilág lakóiban nemcsak mély érdeklődést, hanem örömet és gyönyörűséget is keltett. Az asszony a földön küzd és szenved, de jelképe az égiek előtt van s azok figyelemmel kísérik sorsát. Mit értsünk e jelkép alatt? Bizonyára azt, amit az égiek a napba öltözött asszonyból az égben látnak s ami nem egyéni látás csupán, hanem az égiek közös meglátása; még több, az a kép, amelyet az egyház Isten terveiben kapott s amelyet a földről érkező hírekkel és meglátásokkal az égiek bármikor összehasonlíthatnak; az égieknek Isten gondolatai nagyobb valóságok, mint a történelem eseményei. Az asszony jelképe tehát Isten lelkéből rajzolódik az égiek elé. Ugyanez áll a Sátán képéről, amely Isten undorából és ítéletéből íródik be az égiek lelkébe s amelyet megerősít és kiszínez az, amit a Sátán rágalmáról az égiek napról napra megtudnak. Mindkét jelkép tehát több, mint egyéni meglátás, több, mint köztudat: a jelképek úgy jelennek meg az égiek előtt, mint János lelke előtt vonultak el, azaz Isten kijelentései voltak. Az égiek Istenben látnak. Így látott Pál a paradicsomban és a harmadik égben, s így látott János a mennyei elragadtatásban.

Az asszonyt nagyszerű jelnek nevezi a látomás látója, vagy szóul szóra nagy jelnek. A nagyszerű szót, néha a pompásat is bizonyos mellékízzel s nem eredeti jelentésében használja a mai nyelv. A nagyszerű inkább tetszőt jelent, amint a pompának is van ilyen értelme. A Jelenések könyve e helyének fordításában és a régi, eredeti értelemben használom a szót s nagy jelentőségűt, fontosat értek alatta, bár a tetszetős mellékértelmet nem akarom elutasítani, de csak másodrendű, kísérő értelemnek tartom. Nem tartanám helytelenek a „pompás” fordítást sem, a jel csakugyan pompás volt. Napba öltözött, azaz fénnyel körülvett asszonyt láttak az égiek s az égiek szemével nézve, hozzájuk emeltetve látta maga János is. Az asszony lába alatt a hold, fején 12 csillagból összeállított korona. Itt nem sthefanos áll az eredetiben, amely szó koszorút is jelent és pályabérre emlékeztet; hanem diadém, a perzsa királyok dísze, tehát valóságos korona (királyi). Ki lehet ez az asszony? A középkor és a mai római egyház szerint Mária, mert az ő fiát, Jézust ragadták el a mennybe. De ez a megoldás nem illik a szövegbe foglalt vonásokhoz. Sehol sem olvassuk, hogy a sárkány a földön így üldözte volna Máriát; azt sem, hogy Mária fia azonnal, megszületése után a mennybe ragadtatott volna; nem érthető, hogy Mária a sivatagba vitetett volna, azt sem értjük, hogy Máriának más gyermekei ellen a Sátán külön háborút viselt volna, szóval a kép részletei semmiképpen sem illenek Máriára. Mások szerint Izrael népére vonatkozik a képes ábrázolás, az ő szülötte Jézus, ő ragadtatott el a számkivetés sivatagába, s az ő egyéb magzatai ellen, a keresztyének ellen fordult a zsidó nép számkivetése, szétszóratása után a Sátán. De a vonások így sem találkoznak. Először is Izrael testi népe ellenséges volt az evangélium iránt és semmi vajúdást nem viselt azért, hogy a Megváltót megtűrje, ki iránt születése után sem viseltetett anyailag, a keresztyének nem tekinthetők a testi Izrael magzatainak; a testi Izrael a Sátán oldalán állott Jézussal és a keresztyénekkel szemben, ellenkezőleg ő volt az ellenük szórt vádak, rágalmak egyik fő forrása, kitalálója a keresztyénséggel szemben. Izrael magva, a szellemi Izrael meg mint külön egység sohasem ragadtatott a pusztába. De a mennybe ragadott fiú képe sem illik Jézusra, mert megszületése nem földi vajúdás következménye, hanem isteni beavatkozás gyümölcse akkor, mikor erre a választott zsidó nép a leghatalmasabb volt. De különben is a leleplezés nem a múltat, hanem a jövőt leplezi le; a 12. fejezet eseményei a végidőbe tartoznak, a 11. fejezet következményeit ábrázolják. A magyarázatot tehát máshol kell keresnünk.

Ez a magyarázat nem is esik távol tőlünk. A napba öltözött asszony nem Izrael, hanem az egyház, beleértve annak Krisztus előtti részét, tehát az akkori szellemi Izrael tagjait, a prófétákat is. Az egyház, a szellemi Izrael csakugyan vajúdott, de vajúdik ma is a földön. A próféták, az apostolok, a vértanúk szenvedése nem vak és céltalan szenvedés volt; hanem isteni cél megvalósulásáért történt, mely azonban a szenvedő egyház elől részben el volt rejtve, titok volt, mint a gyermek, aki születni készül. Bizonyos, hogy Isten céltudatosan viszi bele egyházát a nyomorúságba, s a szenvedésekkel bennünket akar alakítani egy jövendő feladat elvégzésére. Ezt a célt ismerjük már: úgy uralkodni, hogy az uralkodás szolgálat legyen. Aki megtanult eben a világban utolsó lenni, kárt szenvedni, lemondani szeretetről, abban a másik világban tudni fog uralkodni. Isten királyokat nevel, s leendő királyait mind mélyebbre viszi a gyalázatba, megvetettségbe. A világ lemond róluk, mint akiktől semmi derekas ki nem telik ebben a világban, s egyszerre mikor a titok kipattan, királyi díszben fognak előlépni. Ez az előkészület a vajúdás. A vajúdás nem egyenletes fájdalom, hanem lökésszerű, vissza-visszatér, hol erősülő, hol gyengülő, ilyen a történelmi fejlődés is. A lélek nem egyszerre lesz azzá, amivé lenni készül, nem is egyenletes előrehaladással, hanem neki-nekiindul s vissza-visszatér. Így fejlődik gonosszá is az ember, s így közeledik Istenhez, így alakul ki bennünk Isten képe. S ami érvényes az egyes emberre, érvényes az egész egyházra nézve is, érvényes az egész, gonosz felé futó emberiségre nézve is, nem egy egyenletes fokozódással éri el végső gonoszságát, hanem el-elgyöngül benne a gonosz ereje, majd ismét jelentősen előrehalad. Azt gondoljuk, hogy az emberiség már antikrisztusi gonoszsága jutott, de aztán az idő órája visszafordul, ismét halljuk szavát a jónak, hogy utána újra a gonosz kerekedjék fölül. Az egyház és az istentelen emberiség vajúdnak.

Vajúdásba az asszony nem magától jut, hanem külső hatás viszi bele; a jó vagy a gonosz belénk hatol, a szív fogan és a lélek terhes lesz attól, amit elfogadott. A napba öltözött s csillagoktól koronázott asszony a villámlásoktól terhes, mellyel az ég beragyogta, a szellemi világ világossága, az igazság ismerete. A fizikai ég napja Isten jelképe, a csillagok a mennyei fejedelemségeket jelképezik, kik úgy uralkodnak az emberi lelkek fölött, mint ahogy az égi világító testek a természet életét szabályozzák. Ihletek, sugallatok a világosság közlés útjai. Az asszonynak napba öltözése azt jelenti, hogy az ég világosságával, az igazsággal vette magát körül mint ruhát, magára öltötte az igazság ösmeretét, abba elmerült, attól megittasult, így lassanként lelkének minden részét az igazság járja által. A feje köré fonódó csillagok, azaz az Istentől küldött kijelentő angyalok isteni sugallatokkal terelik. A hold a régiek szemében nem a lopott, hamis fény jelképe volt, hanem a változó, hol növekvő, hol fogyó emberi ismeret képe, az asszony az emberi bölcsességet lába alá taposta, hogy értelmét csak az ég bölcsessége vezesse. Ez az asszony a földön él, de az égtől vezetteti magát, Istenre támaszkodik. Ha az asszony a világosságtól volt terhes, (Luk. 1,35 szerint Máriára rászáll a Szent Szellem és a magasságos hatalma beárnyékolja, ez volt Mária megtermékenyítésének módja. Az egyház megtermékenyítése hasonlóképpen történik: körülveszi, beborítja, megtölti Isten Szelleme s az egyház úgy fogan. A szellem az égi világosság, a napba öltözött asszony Isten Szellemébe öltözött), akkor az, amit szülni készült, szintén csak világosság lehet, amint a héber nyelv kifejezi: világosság fia; a világosság tanúja, bizonyságtevő. A szülés fájdalmai között kellett az igazság bizonyságtételének kialakulnia s egy bizonyságtevő nemzedéknek megszületnie, mely a sötétség és hazugság terrorja közepette a igazságról, a gyűlölet országában a szeretetről vallást tesz. Ez a vallástétel másként nem lehetséges, csak úgy, hogy a világosság egészen elválik a hazugságtól és azzal minden közösséget megtagad. Az egyháztörténelem egész ideje alatt Sátán törekvése a volt, hogy az igazságot és a hazugságot összekeverje, a tévelygést a igazság ruhájába öltöztesse és a határozatlan emberekkel elfogadtassa. Jézus ezt a sátáni munkát egyik példázatában úgy jövendölte meg, hogy a világ gazdájának ellensége éjjel, amíg az emberek aludtak, a keresztyén egyház tagjai nem vigyáztak éberen, gyomot vetett a tiszta búza isteni vetésébe. Amikor az egyház megtagadja a hazugságot, a várt gyermek megszületik. A várt gyermek tehát az egyházból kiszülető bizonyságtevő nemzedék, amelyről az előző fejezet a két tanúbizonyság alakjában szólott. Így csatlakozik a 12. fejezet tartalma szorosan a 11. fejezethez. Az igazság megtalálása és megvallása azonban fájdalmas. Nem csak az istentelen világ üldözi azt, hanem saját ó emberünk, azaz múltunk is: nem akarjuk a múltunkat elítélni, nem akarunk sok összeköttetésünkön bírói pálcát törni, bújunk az igazság meglátása elől. Az evangélium igazsága velünk szemben is sokszor nyilazó lovassá lesz. Fájdalmunkban kiáltunk, de azért keresztre feszítettekként mégis az igazság mellé állunk. Az asszony a szülés gyötrelmei közt kiált...

A másik jelet nem mondja nagyszerűnek vagy pompásnak a látomás, abban az ég nem gyönyörködött; azt az égben alacsonynak, aljasnak látták. A sárkány nem képzelt, hanem ősvilági állat, melynek maradványai az ember elől nem voltak rejtve, s egyes példányaival talán az ősember még találkozott is. Múzeumokban ma is láthatjuk az őskor e rettentő ragadozóinak csontvázát, vagy képzeletből helyreállított testét. A bibliai teremtéstörténet is megemlékezik róluk s feltűnő, hogy az állatok előállásánál először a nagy víziállatokat említi. A lábas kígyó, a sárkány lehetett az a ragadozó állat, amelynek képét Sátán az ember megkísértésekor felvette; Isten kényszerítette, hogy szellemi természetének megfelelő testi külsőt öltsön, de az ember még így is megcsalatta magát. Sátán tehát a sárkányőssel bíró kígyó nevét úgy viseli, mint a sárkány nevét.

De ha a sárkány nem is képzelet szülte állat, az az alak, amelyet János látott, képzeletbeli vonásokkal egészült ki: tűzvörös volt, 7 feje, 10 szarva s fejein 1-1, összesen 7 koronája, azaz diadémja volt, a hatalmas farok azonban nem képzelet alkotta testrész. A szín a tűzvörös itt is az állat belső lelki alkatát fejezi ki, a sóvár élni vágyásnak, a kínos szenvedélyeknek emésztő (tűz) erejét jelképezi ez a szín. A fej az értelem székhelye, a szarv a hatalom fegyvere, a farok a fej ellentéte, az értelmetlenség jelképe, a diadém a perzsa királyok dísze volt és a mai koronának felel meg. A hetes szám a tökéletességet kifejező 12-es számrendszer tagja (4 meg 3), míg a tízes számrendszer az emberi, a földi történést fejezi ki. A sárkány értelme szerint tökéletes isteni alkotás, Isten tette őt más teremtményeknél okosabb, tehetségesebb lénnyé s okossága érdemli a királyi díszt, a koronát. Ellenben hatalmát az embertől kapta a sárkány, ki őt urává tette, amikor neki hitt és neki engedelmeskedett, azért hatalma csak ideig való, a világ történetéhez szabott, azért szarvainak száma tíz. A sárkány dicsőségét és királyi méltóságát azonban nem az emberektől kapott hatalom biztosítja, hanem okossága. Ez a rendkívüli okosság teszi őt fejedelemmé, úgyhogy sok angyaltársa is meghódol előtte. Ezeket az angyalokat azonban nem okosságával, nem az értelem érveivel vezeti, hanem tekintélyének parancsszavával, vak ráhatással, szuggesztióval. A szuggesztió a szellem erejével véghezvitt akarati ráhatás, mely elnyomja, összetöri a másik akaratát, azt józan értelme ellenére magával ragadja. Ezt a hatást a képes nyelv a farok (értelemhiány) söprésével fejezi ki. A tömeghódításnak minden nemét kifejezi ez a sajátságos, de rendkívül jellemző hasonlat. Ennek a sátáni meggyőzésnek az isteni meggyőzés mint láttuk, pontosan az ellenkezője. Isten világosságba öltözteti választottait, az ég csillagokkal veszi körül a fejet, itt nincs szerepe a faroknak, csak a fejnek s a fejet nem lehet farokkal vezetni, hanem csillagfénnyel. A csillagok harmadrésze megint nem számadatot akar adni: 3 a szellemi világ száma, annyit azonban valószínűleg következtethetünk belőle, hogy az angyalok többsége hű maradt. A számmennyiségnél sokkal fontosabb az a mód, ahogy a sötétség országában a tekintélyt és az uralmat fönntartják, az egyéniséget elnyomó, elhallgattató, tipró önkény durvasága, oktalansága fejeződik ki ebben a mondatban: farka az ég csillagainak harmadrészét söpörte s a földre vetette őket.

Nem kétséges, hogy az égből vetette őket a földre. Ez a földre vettetés, amelyet a sárkány farka végzett, nem lehet azonos a 12,9-ben említett földre vetéssel, mely a Mihállyal és angyalaival vívott harcnak és levettetésnek volt a következménye, amellett ez a két levettetés nem ugyanazt jelenti. A sárkány okozta levetés jelentőség az volt, hogy a Sátánra hallgató angyalok érdeklődési köre és munkaköre Sátán akaratából a földre fordult és itt keresett kielégülést. Ezzel Istentől elfordult. Ahogy azonban Istentől elfordultak, sötétekké és tisztátalanokká lettek. Sátán befolyása alatt elhitték, amivel Sátán is áltatta magát, hogy a földön az emberek sorsának irányításával birodalmat alkothatnak és ebben a munkában lábukat megvethetik. Mikor Mihály és angyalai vetették őket a földre, akkor az a joguk veszett el, hogy az égiek előtt vádjaikkal jelentkezhessenek, az égbe való bejárás vétetett el akkor tőlük. Az első levetés azt mutatja, hogy az Isten iránt való engedetlenséggel a tévelygő angyalok a Sátánnak olyan befolyása alá jutottak, amelyben vak és gondolkodás nélküli engedelmeskedés a részük. Isten pedig addig senkit sem foszt meg a neki való ellentmondás szabadságától, amíg tévedését, vagy rosszhiszeműségét teljesen ki nem mutatja. Mikor ez a Sátánra és angyalaira nézve beteljesedik, akkor kiveti őket az égből, vagyis hazugságuk teljes leleplezése után többé nem lesz helye és lehetősége annak, hogy neki ellentmondjanak.

Míg azonban a Sátánnak a mennyben más harcot vívnia nem lehet, mint hazudni és rágalmazni, addig a földön a tőle befolyásolt embereken keresztül módjába van az Isten mellett kitartó hitvallók testét megölni vagy őket megkínozni. Ha azt olvassuk, hogy odaállott az asszony elé, ki szülni készült, hogy amikor majd szül, felfalja a gyermekét, akkor ez alatt azt kell értenünk, hogy készen áll arra, hogy a neki engedelmeskedő emberek útján éppen úgy üldöztesse, megsemmisítse a Krisztus mellett vallást tevő embereket, ahogy ezt a Názáreti Jézussal tette. Ennek az üldözésnek és felfalásnak egy példáját látjuk a 11. fejezetben leírt két tanúbizonyság esetében. Azoknak menybe ragadtatása viszont azt mutatja meg, hogy hogyan kell képzelnünk az asszony magvának Istenhez, a trónhoz való ragadtatását, noha e tekintetben Jel. 4,1 és 6,9 is figyelembe veendők, azaz haláluk után, de feltámadás nélkül fognak a mennyei trónhoz vitetni. Mint ahogy Énokh és Illés már Jézus előtt mennybe ragadtattak, úgy az utolsó időben is megtörténhetik, hogy egyesek a többieket megelőzve támadnak fel és ragadja őket magához Isten, de az ilyen előzetes feltámadás talán csak szórványos lesz; Krisztus visszajövetelekor fog teljes számban az első feltámadás megtörténni. Az pedig ebben az időben már nem lesz messze. Azonban a sárkány is jól fogja látni, hogy a napba öltözött asszony szülni készül, jól fogja látni, hogy a növekvő antikrisztusi mozgalommal szemben szilárdabb és határozottabb lesz a megbocsátó isteni szeretetről és a közeledő ítéletről szóló bizonyságtétel is. Mind világosabb lesz, hogy egy meg nem alkuvó keresztyén bizonyságtevő gárda alakul ki: a gyermek megszületni készül. S amint ez láthatóvá válik, a sárkány is mindig éberebben figyel, lesben áll, hogy támadhasson. Azt a jövendölést, hogy az asszony szült, nem úgy kell értelmeznünk, hogy máról holnapra egy bizonyságtevő csoport a történelem porondjára lépett, hanem hogy a földön mindenfelé a történelemben addig ismeretlen mértékben megszentelődést kereső, magukat a Bárány követésére egész szívvel odaadó komoly keresztyén csoportok maguk elé tűzték, hogy a Bárányt meg nem fogják tagadni, s az antikrisztusi szellemmel minden közösséget megtagadnak. Ennek a bizonyságtevő nemzedéknek az előállása lesz a gyermek megszületése. Annak hangsúlyozás, hogy a magzat férfinemű lesz (arsen), a mozgalom férfias komolyságára, állhatatosságára való utalás. Arsen jelent hatalmas hangot; mint az ellenkező nemet jelző thélüsz gyöngédséget is jelent. Hogy itt nem egyszerűen nem megállapításáról van szó, hanem a születendő magzat férfiasságát, keménységét akarja az arsen szó kiemelni, az kitűnik a következő mondatból: az fogja majd vasvesszővel legeltetni mind a népeket. Ennek a nemzedéknek férfi volta abban fog nyilvánulni, hogy tántoríthatatlanul fog az igazság mellett megállani. Amíg az Antikrisztus a földön lesz, csak a bátor bizonyságtétel lesz a magzat feladata, de az Úr visszajövetele után az igazságnak feltétlen és maradéktalan érvényesítése lesz az az isteni megbízás, amelyet teljesíteniük kell. Minden aljasnak, minden erkölcsi kelepcének a népek életéből való eltávolítása vár majd rájuk. Ez lesz a népeknek vasvesszővel való terelgetése, melyet csak azok fognak tudni végezni, akik a nyomorúság napjaikban híven teljesítették a bizonyságtevést. Ennek a bizonyságtevésnek persze az lesz a következménye, hogy nem hagyják őket a földön élni s ellenségeik közül Isten éppen úgy fogja őket magához fölemelni, mint Énokhot annak idején.

Azok ellenben, akik nem ragadtatnak el azonnal Istenhez, akikre még feladat vár a földön, vagy akik még nem készültek el az elragadtatásra, tehát az asszony maga, aki az égbe fölragadott gyermeket szülte, a sivatagba menekülnek az antikrisztusi üldözés elől. Sivatag, éppen úgy, mint tenger és föld, létmódot, létviszonyokat jelentenek. Ha a tenger a szervezetlen tömeget s a föld a szilárdan megszervezett s megbízhatóan kezelhető emberiséget ábrázolja az Apokalipszis képes nyelvén, melyet a kultúrrendszerek állama és a jogalkotások összetartanak, akkor a sivatag alatt a civilizációból és kultúrából kieső életmódot és életviszonyokat kell értenünk. Vagy a föld lakatlanabb területein, vagy a civilizációtól kevésbé érintett népek, társadalmi osztályok között, ahol a föld urai nem találnak, vagy nem sejtenek egyelőre meghódításra s birtokba vételre érdemes területeket, Istennek módjában áll övéit elrejteni vagy megóvni, úgyhogy ellenségeik nem férhetnek hozzájuk. Tudnak majd róluk és készen lesznek a tervek megsemmisítésére. Isten azonban nem engedi az időt addig múlni, amíg ezek a tervek valóra válhatnak, a szabadulás előbb jön el. Hogy Isten maga készíti el helyüket előre, az arra vonatkozik, hogy kezébe fogja tartani s úgy irányítja majd, hogy ily búvóhelyek az emberiségben maradjanak és a hitvaló egyház azokat megtalálja. Ismétlődni fog az, ami Akháb király idejében történt, amikor magának a prófétákat üldöző királynak palatinusa, Abdiás rejtette el a prófétákat (1 Kir. 18,4), s hasonló módon 7000 próféta talált menedéket az üldözők elől. Az egész antikrisztusi idő alatt mentve lesznek 3 és fél évig. Hogy ezt az időt itt is 1200 nappal méri a kijelentés, azt jelenti, hogy Isten egyetlen napon sem fog megfeledkezni övéiről és minden napot külön megnéz, ameddig szenvednek.


Az égi harc

„Azután harc támadt az égben: Mihály és angyalai készen álltak, hogy hadat viseljenek a sárkánnyal; a sárkány is hadba szállt, és az angyalai is. 8 De nem volt ereje megállani, úgyhogy többé nem maradt számára hely a mennyben. 9 Ekkor levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, kinek Vádló és Sátán a neve, ki az egész lakott földet eltévelyíti. Levetették a földre, s levetették vele angyalait. 10 ekkor hangos szót hallottam az égben, mely ezt mondta: „Most lett a szabadítás, a hatalom a királyság Istenünké, és a fennhatóság az ő Felkentjéé, mert testvéreink vádolóját levetették, azt, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk előtt. 11 Testvéreink legyőzték őt a Bárány vérével, s tanúságtételük szavával, és azzal, hogy lelküket nem szerették halálukig. 12 Vigadjatok azért egek és ti bennük sátorozók! Jaj a földnek és a tengernek, mert leszállt a vádló hozzátok nagy indulattal, tudva, hogy kevés ideje van.” (Jel. 12,7-12)

Az emberek vádolóját sokáig tűrték Isten trónja előtt, vádjait türelemmel hallgatták az égben. Jól tudták odafenn, hogy mialatt ott az embereket vádolja, lenn a földön Istent vádolja az emberek előtt. Az égben nem találtak hitelt a Sátán vádjai, mégis alkalmat adtak neki arra, hogy vádjait bebizonyítsa, mint ezt Jób esetében láttuk. A földön ellenben Évától kezdve sokan hittek a Sátán vádjainak, melyekkel Istent gyanúsította. Ezért a Sátán égi bejárásának sorsa alapjában nem az égben dől el, hanem a földön, amikor az ember elfordul tőle s hazugságainak többé hitelt nem ád, Isten nem fogja többé meghallgatni. Mihály és angyalai tehát semmit sem tehenek Sátán ellen addig, amíg az emberek a földön nem állanak neki ellen, de állandóan készen állnak arra, hogy ellenük megkezdjék a harcot. Azért olvassuk, hogy Mihály és angyalai azon voltak, hogy megvívjanak a sárkánnyal. Abban a pillanatban, amelyben a helyzet megérik a döntésre, meg fogják támadni a sárkányt és annak seregét, mely szintén segített a vádolásban s le fogják vetni az egész tisztátalan sereget a földre. Melyik ez a pillanat? Mi viszi dűlőre a harcot?

Említettem, hogy az égben a Sátánnak és seregének kezdettől fogva vesztett ügye volt, azért is szállta meg seregével a földet, azért vetette magát az emberre, hogy annak hozzájárulásával, – mert másként nem juthatott hatalomhoz a földön – országot alapítson a földön. Amit Sátán a földön tesz, az embereken keresztül teszi. Mikor a világbirodalmak alakultak, a Sátán sugallta az embereket, azért lettek a birodalmak a gyűlölet, erőszak, telhetetlenség országai. A Sátán lénye tükröződött bennük. Azután Isten Fia jött el, hogy visszahódítsa a világot, azaz az embereket Istennek. Ő a szeretet, szelídség, önfeláldozás országát akarta megalapítani, úgyhogy a megalapításnál hívei a gyűlöletre szeretettel, az erőszakra szelídséggel és a telhetetlenségre lemondással felelnek. Az a bizonyságtétel, amelyet Krisztus hívei tesznek a földön, nem elméleti tanúskodás, hanem gyakorlati megvalósítása a szeretetnek, hosszú tűrésnek és önfeláldozásnak. E krisztusi erények megvalósításának azonban bizonyos növekedés a feltétele, az egyháznak, Krisztus választott seregének bele kell nőnie a Főbe, azaz a Fő tulajdonságaival megtelnie (Ef. 4,11-16). A feltétel kettős: egyrészt a bizonyságtevők seregének száma kell, hogy beteljék (róm. 11,25); másrészt a bizonyságtételben kell teljessé lennie. Krisztus szeretetének, szelídségének és odaadásának a gyülekezetben kell megvalósulnia. Erre mondta Pál apostol: Nemhogy már megkaptam volna, vagy hogy be volnék fejezve; ám törekszem, hogy megragadjam, miközben engem is megragadott a Krisztus Jézus! (Fil. 3,12) De erről mondja 2 Tim. 4,7-ben: a nemes harcot megharcoltam, futásomat bevégeztem, a hűséget megőriztem! Amikor ez az egész, pillanatnyilag a földön tartózkodó gyülekezetről elmondható lesz, amikor a vádló sárkánnyal szemben győzelmesen áll meg a vallástevő egyház s az egyház, szemben az első emberrel, nyíltan és határozottan Krisztust választja, Mihály és angyalai szabad kezet kapnak a cselekvése.

Mihály neve héberül ezt jelenti: Ki olyan, mint Isten? Mikor a földön vér és sóhaj között felhangzik az egyház bizonyságtétele, Mihály bizonyságtétele az égben fog felhangzani: Ki olyan, mint Isten? Mint ahogy a gyenge Bárány győzött szeretete által, úgy fog a Bárány magát feláldozó gyülekezetében megdicsőülni, a 144.000 bárányban, kik Uruk nyomdokain fognak járni. Hősiességük abban fog megnyilvánulni, hogy a sárkány és az Antikrisztus birodalmában a gyűlölet tengerétől körülvéve mindhalálig bizonyítani fogják, hogy az emberiséget csak a szeretet mentheti meg, az a szeretet, amely a Bárányban jelent meg a földön. A amikor ezt a bizonyságot leteszik és a emberiség nevében a Bárány mellett döntenek, ki fog tűnni, hogy a Sátán vádjai és rágalmai hazugok voltak (erre vonatkozik ez a mondat: erejük nem győzte), s ebben a pillanatban Mihálynak és angyalainak a földön küzdő egyház mellett tett tanúságára és bizonyságtételére Sátán és angyalai kénytelenek lesznek megnémulni és ez a megnémulás, ez az erkölcsi megszégyenülés lesz az égből való alázuhanásuk. Hogy a mennyben meg nem hallgatják többé őket, azt így fejezi ki az Írás: többé nem találják helyüket a mennyben. Bűnbánat azonban nem fog ébredni ezekben a tisztátalan angyalokban, gonosz munkájukat tovább fogják folytatni, de Isten a maga színe elé nem ereszti azontúl őket.

Felvetődik a kérdés, hogy ha az égből levetették őket, miért nem taszították ki őket a földről is. A felelet erre a kérdésre a következő: a Krisztus mellett vallást tevő egyház nem az egész emberiség. Az égben elégséges az egyház bizonyságtétele, mert itt csak annak bizonyításáról volt szó, hogy a Sátán hazudott, amikor Isten szolgáit vádolta, de a földön nem elégséges az egyház állásfoglalása, mert a meg nem térő emberiség még mindig kész hajlékot adni a tisztátalan szellemvilágnak s vele együtt lázadni Isten ellen. A földön az szükséges a sátán kivetésére, hogy bebizonyuljon, hogy maradandó birodalmat alkotni, az emberek közt békességet teremteni képtelen. Hogy micsoda örvények fognak az antikrisztusi emberiségen megnyílni, micsoda veszedelmek virradni az emberekre a veszedelem fia által, azt még most nem látjuk. De amikor a nemzetek s élükön a zsidó nép abban a lelkiállapotban lesznek, hogy a megjelenő Bárány előtt bűnbánattal meg fogják hajtani térdüket: akkor a Bárány nem késik tovább az emberiség eltévelyítőire kimondani az ítéletet.

Az az idő, amely az egyház bizonyságtételének s az égben való elfogadtatása között és az egész emberiség csalódásának kinyilvánulása között eltelik, a Sátán fokozott földi tevékenységének ideje, az Antikrisztus ideje, melyet a kijelentés 3 és fél esztendőnek mond. A két jelenség nem egy jelentőségű. Az emberiség csömöre a sátáni vezetettségben nem fog hangos bizonyságtételben nyilvánulni, de Isten látni fogja a szívek mélyén gyűlő keserűséget, meg fogja hallani a szívek elfojtott sóhaját, mely a zsarnokságtól való rettegésben hangossá nem lehet és irgalma a 3 és fél esztendő múltán le fog szállani a földre, hogy segítsen azokon, akik ezt a segítséget hűtlenségük miatt meg nem érdemelték. Ám az egyház bizonyságtétele a 3 és fél esztendő előtt és alatt is hangos és határozott lesz. Ezt a bizonyságtételt a mennyben hangos szóval fogják ünnepelni. A mennyben lakók érezni fogják, hogy ez a bizonyságtétel győzelem lesz, míg az egész emberiségen való segítés csak irgalom gyakorlása. Az utóbbi az előbbinek következménye lesz, s mindkettő a Bárány Jézus áldozatának gyümölcse. Ezek a gondolatok visszhangzanak abban az erős hangon énekelt himnuszban, amelyet nyilván megint az egyháznak már az égben összegyűjtött tagjai fognak énekelni Istennek és az ő Krisztusának dicséretére. Mert ezek a gazda nélkül a mennyből felhangzó szózatok nyilván a győzelmes gyülekezet megnyilvánulásai. Lehet, hogy a trón körül lévő angyalok is velük szólanak.

Az egyház utolsó győzelmes bizonyságtétele az antikrisztusi 3 és fél év alatt folyton fog tartani, de kezdetekor már eléri mennyei célját: ennek a bizonyságtételnek kezdetétől fogva a Sátán szavai nem hatolnak el többé a trónhoz, ellenben az egyház imádásága állandóan eléri az Istent, úgyhogy ennek az imádságnak a hatását a hazug rosszakaratnak semmiféle ellenvetése nem fogja gyöngíteni. A földön küzdő gyülekezet és az ég egyakaratban összefognak a legnehezebb időben. Ezt a győzelmes korszakot, melyben a végső megoldás a gyülekezet bizonyságtétele következtében már eldöntöttnek tekintendő, úgyhogy a sátáni birodalom összeomlásához most már alig kell egyéb, mint hogy azt magára hagyják, hogy saját belső ellentétei őröljék fel, az egyháznak ezt a győzelmes várakozását a mennyből felhangzó himnusz már úgy tárgyalja, mintha az már Krisztus uralkodásának megkezdése volna. Annyira mellékesnek látják az égiek, hogy a sátán még mit fog csinálni a földön. A sátáni dühnek ezt a figyelembe nem vevését az égiek csodálatos biztonságérzete magyarázza. Ők nem azt nézik, hogy a földön mit tesz még a gonosz, ki maga is érzi, hogy ideje rövidre van szabva; hanem azt, hogy mit határozott bírói döntése a sötétség hazugságon kapott fejedelme felől. Isten határozata nekik nagyobb valóság, mint a sátán pokoli véres színjátéka a földön. És ez a biztonság az egyház égi tagjainak lelkéből alácsendül az egyház még földön küzdő tagjainak lelkébe és bizalommal tölti el őket. Mintha a Sátán már nem volna a földön, éneklik: Most (az egyház utolsó bizonyságtételének kezdetekor) lett a szabadítás, a hatalom és a királyság Istenüké és az uralkodás joga az ő Krisztusáé! Szabadítás alatt a szenvedő emberiségnek a Sátán hatalma alól való kivonását kell értenünk. A hatalom arra vonatkozik, hogy kinek szava fog győzni a földön, s ki lesz kénytelen a másik elől megverten elvonulni: Isten-e, vagy a Sátán? A királyság a földön élők kormányzását, irányítását jelenti. E három fogalmat Istennel, az Atyával köti össze a mennyei ének. A Miatyánk, mely szerint Istené az ország (királyság), a hatalom és a dicsőség, majdnem ugyanazokat a szavakat használja; az eltérő dicsőség görög eredetije, a „doxa” várakozást is jelent, ami két évezreden át az egyház várakozása volt, az most valósággá lett: a szabadítás. Az Atya az uralkodását át fogja adni a Fiúnak s így övé az uralkodás joga, az „exousia”. A bírói eljárásnak vége, az ítélet kimondatott; az uralkodásra a bitorló Sátánnak nincs joga, a jog a Bárányé, ki életét adta oda azokért, akiket a Sátán önző terveinek megvalósításában csak eszközöknek nézett s őket milliószámra áldozta fel. Az ének világosan mondja, hogy Jézus uralkodói joga attól a perctől számít, amelyben a Sátán az égből a földre vettetett és nem attól az időtől és nem amikor a földről is kivettetik. Azt is világosan mondja az ének, hogy a sátán elítélése azzal kapcsolatos, hogy az egyházat nappal és éjjel szüntelen vádolta. És végül azt is megemlíti, hogy az egyház ezekkel a vádakkal szemben győzött. A győzelem a Bárány vérén alapult, de a bizonyságtétel szava tette a vért hatékonnyá. Ugyanazt mondja különben Pál apostol is Róm. 10,10-ben: „Szív hite eredményezi az igazságosságot és száj vallástétele a szabadulást.” A vérbe vetett hit tesz igazságosakká, de szabadulás csak akkor lesz ebből az igazságosságból, ha szájjal tett vallástétellel életünket tesszük rá hitünkre, azaz ha hitünk valódiságát vallástétellel bizonyítjuk. Jób megmaradt Isten mellett, mikor vagyonát, majd mikor egészségét vesztette el. A végidő gyülekezete azzal fog győzni, hogy testi életénél többre fogja becsülni Krisztusban való bizalmát. Az egyháznak ez a győzelme közelről érdekli a mennyben sátorozókat, vagyis azokat, akik nem állandó lakosai a mennynek, hanem abban csak sátoroznak. Közelről érdekli őket, mert az egyház győzelme nekik a feltámadást hozza és végső feladatuk megoldásának lehetőségét. Hiszen azok, akik most csak sátorukat ütik fel a mennyben, a még földön élőkkel együtt Krisztus uralkodótársai lesznek. A győzelem ideje számukra is eljött! Azért vigadniok kell! Többé nem kérdezik szorongva: Meddig nem hozol még igazságos ítéletet a földön lakók ellen a mi vérünkért?

De ugyanakkor, amikor a maga számára a vigadásra teljes okot lát a mennyben sátorozók serege, résztvevő szívvel fordul a földön élők felé: Jaj a földnek és a tengernek! A földön ugyanis egyelőre még semmi sem lesz látható a mennyei győzelemből, sőt az egyház számára a viszonyok sokkal kedvezőtlenebbek lesznek; éjszakai sűrű sötétség borul a lelkekre, a gonosznak még soha nem látott rohama készül az emberek ellen. A Sátánt, ki az égben a játszmát elveszítette, nyugtalanság gyötri a vég felől s utolsó erejét szedi össze, hogy a győzelmet kicsikarja. Sajátságos, hogy a nálunknál sokkal okosabb s tökéletesebb szellemi lények, amilyen a Sátán is, vakok lehetnek és vakon, látni nem akarva mennek bele a pusztulásba. A Sátánra kimondatott az ítélet, tudja tehát, hogy napjai a földön is meg vannak számlálva, tudnia kell, hogy a Teremtővel szemben eredményt nem érhet el és mégis azzal áltatja magát, hogy Isten ellenére a földön az emberek vakságát kihasználva, ott lábát megvetheti s rémuralommal birodalmat állíthat föl. A bizonytalanság érzete, a nemrég elszenvedett kudarc, a jövőtől való aggódó félelem csak dühét fokozza. S ez a düh elsősorban az egyház ellen fog irányulni, mely Isten uralkodásnak útépítője és hírnöke a földön.


A sárkán harca földre vettetése után

„Mikor a sárkány látta, hogy a földre vettetett, üldözőbe fogta az asszonyt, aki a fiúmagzatot szülte. 14 Az asszonynak ekkor ama nagy sas két szárnyát adták, hogy a pusztába helyére repüljön, hogy ideig, időkig és félidőig ott táplálják, ahonnan a kígyó arca elfordul. 15 Ekkor a kígyó vizet okádott szájából az asszony után, akkorát, mint egy folyamot, hogy az asszonyt a folyammal elsodortassa. 16 De a föld segített az asszonynak, megnyitotta száját, és felitta a folyamot, melyet a sárkány kiokádott szájából. 17 A sárkány haragra gyulladt ekkor az asszony miatt, és elment, hogy a többiek ellen indítson háborút, kik az asszony magvából valók, azok ellen, akik Isten parancsolatait megőrzik, s akiknél ott van a Jézusról szóló bizonyságtétel.” (Jel. 12,13-17)

Miért üldözte a sárkány a napba öltözött asszonyt s annak magzatát? Azért, amiért Istennek is ellensége lett. Szívében gonosz felfuvalkodás volt, mert magát Istennel egy vonalra helyezte, ez a felfuvalkodás Isten világosságában esztelenségnek mutatkozott és Sátán, aki nem akart nagyravágyásából engedni, gyűlölte a világosságot. Mivel pedig a napba öltözött asszonyban és annak magvában ugyanazt a világosságot pillantotta meg, melyet Isten sugárzott rá, az asszony és magva meg is vallották, hogy csak Istent imádják, azért gyűlölte őket s azzal a gyűlölettel, amellyel a világosságot gyűlölte. Ez a gyűlölet csak fokozódott benne, amikor a hazug álmokat, amelyekkel magát csalta, az égben leleplezték és a bizonyító érv éppen az égbe ragadott magzat volt, akit ő a földön fel akart falni. Sátán fanatizmusát csak növelte a kudarc, mivel a benne ébredező világosságot csak a szenvedély fokozásával tudta elnyomni, felfokozott indulattal, dühvel fordult a földön az asszony ellen. Korábban csak az asszony férfimagzatát akarta felfalni, mivel abban olyan túlzást látott, amely őt különösen bántotta, most azonban maga az asszony ellen fordult, vagyis ha a képes beszédet, az allegóriát egyenes nyelvre akarjuk lefordítani: miután a keresztyénség leghűségesebbjei mellett a harcot hiába folytatta, most minden ellen fordult dühe, ami csak keresztyén volt, azaz az üldözés általánosabbá, egyetemesebbé, gonoszabbá lett. Persze az üldözést azzal valósította meg, hogy a neki engedelmeskedő embereket erre befolyásolta. Így egy földi eseménynek gyökere megint a láthatatlan világba fog visszanyúlni s a földi történelem annak szellemi háttere nélkül nem lesz megmagyarázható. A történelem bölcselői azért nem tudják kielégítően megfejteni a történelmet alakító erőket, azért tévednek el olyan ellentétes végletekbe, mert mindent csak emberi indítóokokkal akarnak megmagyarázni. A túlvilágnak ez a tagadása hozzátatozik a sárkány manővereihez, melyekkel azt akarja elhitetni az emberrel, hogy amit az ember az ő befolyása alatt tesz, azt magától teszi, az az ő saját akarata és meggyőződése, attól függ a szabadsága és boldogsága. Azért kell a történelemből a túlvilágot kitagadni.

Amikor a sötétség megtámadja a földön a világosságot, az ég nem hagyja magára gyermekeit. A segítés módját már láttuk: az asszony a sivatagban előre elkészített helyre menekül. Láttuk, hogy a sivatag alatt a kultúrától és civilizációtól kevésbé érintett helyeket és viszonyokat kell értenünk, tehát nem okvetlenül fizikai távolságokat, hanem megváltozott életmódot, az életigények lefokozását, elbújást az ellenség kereső tekintete elől, mely azokat a helyeket tartja szemmel, amelyeket az önzés, a kényelemszeretet, a hiúság kívánatosnak tart. Megvetett foglalkozásokban, igénytelen életmódban kevésbé fogják az üldözendőket keresni. A két sasszárny, amelyeket az ég üldözöttek segítségére küld, hogy menekülni tudjanak, ama sastól származik, amelyről már tudunk. De más sasról eddig nem esett szó, mint a 4. kerubarcról, mely a szellemi világba való fölszárnyalásra adta az erőt. „Ama nagy sas két szárnya” tehát azt a szellemi megerősítést példázza, mely képessé teszi a fenyegetett keresztyéneket olyan böjtre, amelyben a szellemi kincsek megőrzéséért minden testi s e világi előnyről lemondanak és teljes igénytelenséget vállalnak. Ez az igénytelenség az a hely a sivatagban, mely a napba öltözött, tehát szellemi világosságtól körülvett asszony számára előre elkészíttetett.

A sárkány, az ősi kígyó elég ravasz arra, hogy tudja, hogy azzal, hogy a keresztyének a vezető és kényelmes helyről eltűntek, az istenfélelem nem szűnt meg veszélyeztetni uralmát. Hogy a keresztyénséget egészen megfossza minden befolyás lehetőségtől, új eszközökhöz nyúl és szájából olyan vizet bocsát utánuk, hogy ez a folyam magával sodorja őket; szórul szóra: „folyamtól elsodortakká” (potamophorétoi) tegye őket. Ami a szájából jő, képes nyelven csak beszéd lehet, ami a sárkány szájából jő, csak rágalom lehet. Tehát a folyami víz a rágalomözön jelképe, melyet Sátán a keresztyén elvek meggyanúsítására és meggyűlölésére indít meg. Sátánnak ez a munkája nem fog teljes sikert elérni, mert a föld megnyitja majd száját és felissza a rágalomfolyamot. Az a föld, amely rágalmakat iszik föl, csak emberekből álló föld lehet. Láttuk, hogy a föld az allegória nyelvén a megszervezett jogszabályokkal, erkölcsi szabályokkal megkötött és biztossá tett társadalmat jelenti. Lesz ilyen az Antikrisztusi birodalomba? Lesz! Bizonyos erkölcsi szabályok nélkül rablóbanda sem állhat fenn, a vezérnek gondoskodnia kell a zsákmány méltányos szétosztásáról, különben szétmennek a rablók. Ha az Antikrisztus államában mindenki úgy fog rabolni, mint az Antikrisztus, akkor az Antikrisztusnak magának sem marad semmi a zsákmányból; tehát lenniük kell olyanoknak, akik tisztességgel dolgoznak a többiekért és lenni kel olyanoknak, akik ezt tőlük elfogadják és élvezik, mint ez minden idők mindenféle társadalmi berendezésében volt. Erkölcs tehát mindig volt és ezt a Sátán mindig az Isten táborából kölcsönözte, mert maga számára soha azt kötelezőnek el nem ösmerte. Az Antikrisztus tehát nem fogja nélkülözni tudni a keresztyéneket, a keresztyén erkölcsöt, de ezt a sátáni felvilágosodás gyümölcsének fogja feltüntetni. Az antikrisztusi birodalomban tehát két erkölcsöt fognak vallani: egyet a hódítók számára s ez a szabad rablás és ölés erkölcse lesz s egyet, mely azt mondja, ne bántsd a kiváltságosokét, ez a tömeg erkölcse lesz. Hogy ezt a kettősséget nehéz lesz fenntartani, az kétségtelen. A vakmerő hazudozásnak, a nagyhangú agyonbeszélésnek, az önálló gondolkodás elnyomásának oly mértékére lesz szükség, amilyet még nem ösmert a világ, de még így is lehetetlen a szívek mélyén ébredő kételyt elnyomni. A dolgozók észre fogják venni, hogy amit ők követelnek, az keresztyén erkölcs, de a keresztyének, az igaz keresztyének nemcsak másoknak prédikálják az erkölcsöt, hanem elsősorban maguk tartják meg, s lassankint a rokonszenv erősödni fog a keresztyének iránt. Mennél durvább lesz az elnyomás, annál inkább feltör a szívekből bizonyos bánat Krisztus és a keresztyének üldözése miatt és az ébredő bűntudat lesz az a szál, amely a rágalomhadjáratot felissza. Sokan lesznek olyanok, akik az üldözött keresztyéneknek titkos rokonszenvből menedéket nyújtanak. S Isten ezeket a menedékeket nyújtó embereket régen látta, s a menekvés útját elkészítette; a keresztyének meg fogják találni a rokonszenv titokban ébredő szálait. Amíg a tömegek zűrzavaros tengerével állott szemben a keresztyén tábor, abban a fanatizált, elámított tömegekben jóindulatot nemigen találhatott; de amint a tengerből járható földnek kellett lennie, hogy az antikrisztusi társadalom is fennállhasson, egyszerre kitűnt az antikrisztusi rendszer benső ellentmondása, s a rokonszenv másfelé fordult. Ez is hozzátartozik ehhez a veszedelemhez, melybe a veszedelem fia futni fog. Ezt jól tudták az égiek, azért nem engedték, hogy égi ünneplésüket Sátán földi mesterkedése megzavarja. Az antikrisztusi birodalmat benső okok semmisítik meg. Vas és cserép lesz benne keverve, s ez sohasem egyesül.

A sárkány maga kénytelen lesz meglátni, hogy az elmenekülő keresztyének kiirtására kevés reménysége van. Félreteszi hát ezt a szándékát s egyelőre másfelé kísérletezik.

Ahhoz, hogy az Illés korabeli 7000 próféta Akháb haragja elől elrejtőzhessék, az volt szükséges, hogy ez a 7000 próféta elhallgasson s egyedül Illés szóljon. Ezért keseredett el Illés, azt gondolván, hogy egyedül maradt. Hasonló lesz a helyzet az antikrisztusi időben is. A keresztyének nagy tömege hallgatni fog, csendben elvonul. Lesznek azonban Illések, akik az Isten parancsainak megtartását többre fogják becsülni testi életüknél és nem hallgatják el, hanem maguknál tartják Jézus bizonyságtételét. Ezek keresni fogják az alkalmat arra, hogy intsenek, figyelmeztessenek. Sátán minden dühe most ezek ellen a bizonyságtevők ellen fog irányulni. Eltökélt szándéka lesz, hogy elfojtsa a bizonyságtétel szavát. Megharagudván azért, hogy a föld nem lesz hajlandó a keresztyéneket mind kiirtani, maga is a föld rendszereihez, azaz a társadalmi berendezésben, az államéletben adott lehetőséghez nyúl, azok segítségével fogja megpróbálni célja elérését. Ezeknek a lehetőségeknek a kihasználásáról a következő fejezet szól. Olyan földi királyt állít a földön szolgálatába, aki tökéletesen képviseli gondolatait. Ennek a királynak szolgálatába kényszeríti a föld már megszokott és kialakult rendszereit. Tehát a föld ellen a föld rendszerével fog harcolni.

Mielőtt tovább kísérnénk a Sátán útjait, egy kérdésre kel felelni: napba öltözött asszony-e az az egyház, amely a bizonyságtevés elől a sivatagba menekül, s a bizonyságtevést abbahagyja? A felelet erre a következő: különbséget kell tennünk a nagy nyilvánosság előtt s a kis körben tett bizonyságtétel között, előbbire nincs mindenki hivatva és az elmenekülő keresztyének nem fognak hallgatni azok előtt, akiknek jóindulatát élvezni fogják. Sokakat elárulnak majd közülük. Ezek mártírokká lesznek. De az evangélium tovább fog terjedni. A mártírok az égbe ragadott férfimagzat tagjaivá lesznek, s a napba öltözött asszony folyton fogja szaporítani azok számát, akik a bizonyságtételt megtartják, azokét, akik elragadtatnak. Kétségtelenül lesznek a napba öltözött asszonynak oly tagjai is, akik egyik osztályba sem kerülnek, hanem az elragadtatásból kimaradnak, akik elől a lakodalmas ház ajtaját bezárják.


Az Antikrisztus

„Odaállt hát a tenger fövenyére. Láttam ekkor, hogy egy fenevad szállt fel a tengerből, kinek tíz szarva és hét feje volt, szarvain tíz korona és fejein káromló nevek. 2 A fenevad, melyet láttam, párduchoz volt hasonló, lába, mintha medve lába volna, szája, mintha oroszlánnak szája. A sárkány hatalmát, trónját adta oda neki, továbbá messze terjedő fennhatóságot. 3 Fejei közül egy olyan volt, mintha halálos sebbel sújtották volna, de halálos sebét orvosolták. Az egész föld bámulva ment a fenevad után, leborulva imádta a sárkányt, mert az adta a fennhatóságot a fenevadnak. 4 De imádták a fenevadat is, és ezt mondták: „Ki hasonló a fenevadhoz, és ki képes megharcolni vele?” 5 Ekkor nagy dolgokat és káromlásokat szóló szájat adtak a fenevadnak, és fennhatóságot adtak neki, hogy negyvenkét hónapig cselekedhessék. 6 Isten felé fordulva káromlásra nyitotta száját. Isten nevét és sátorát káromolta, továbbá a mennyben lakókat. 7 Arra is engedelmet kapott, hogy hadat viseljen a szentekkel és legyőzze őket. Fennhatóságot adtak neki minden törzsön, népen, nyelven és nemzeten. 8 Imádattal fognak eléje borulni a földön lakók, mindazok, akiknek neve nincs beírva annak a Báránynak életkönyvébe, akit a világ megalapítása óta megöltek. 9 Ha valakinek füle van hallja meg: 10 ha valaki fogságra visz, maga is fogságra megy, ha valaki karddal öl, annak karddal kell megöletnie. Itt tűnik ki a szentek állhatatossága és hite!” (Jel 12,18-13,10)

A sárkány tehát, akinek szüksége volt a régi rendre, s felforgató munkájával a földet nem tehette egészen tengerré, hozzálátott, hogy a föld királyául valaki olyant válasszon ki, akit tetszés szerint formálhat, hogy használhassa. Ez a király fogja a tenger levét belevinni a földbe, azaz a rendben a zűrzavar érdekeit képviselni. A sárkány odaállt tehát a tenger fövenyére, azaz olyan partra, amelyen a tengerből ki szoktak szállani, ahol nem magos sziklapart volt, hanem lapos fövénypart. Az allegorikus nyelvet lefordítva: a sárkány azokat nézte, akik a népek zűrzavaros tömegéből fölfelé emelkedtek. S egyszer csak egy fenevad szállott fel, ki rendkívül okosnak, s mindenkinél vadabbnak látszott. Ezt választotta ki magának a Sátán.

Kétségtelen, hogy az emberek az Isten teremtményei és nem Sátánéi, az Antikrisztus is Isten teremtménye; Istentől való származását mutatja, hogy az álomképben fejeinek száma hét, az Isten száma, amivel az apokaliptikus nyelv azt fejezi ki, hogy értelmi tehetségét, okosságát Istentől kapta. Hatalmát azonban, amelyet a tíz szarv jelent, nem eredetileg Istentől, hanem a történet folyamán nyerte (a tízes számrendszer az emberi történés számait tartalmazza). Jellemző az is, hogy a dicsőséget nem értelmének adják, hanem hatalmának, mert a királyi diadémok szarvait ékesítik és számuk tíz. Ebben különbözik az első fenevadtól, a sárkánytól, kinek szintén 7 feje és tíz szarva volt, de hét diadémja, melyek fején voltak, tehát értelméért, rendkívüli okosságáért tisztelték angyaltársai is, az emberek is. Hogy a tengerből felszálló fenevadat, azaz Antikrisztust csakugyan hatalmáért imádják majd, azt a 4. vers is mutatja: az egész föld csodálkozása követte a fenevadat s imádták a sárkányt, aki a jogokat adta a fenevadnak, de imádták a fenevadat is ily szóval: Ki olyan, mint a fenevad! Ki képes megküzdeni vele? A bámulatot tehát a nagy hatalom fogja fölkelteni, melyre a fenevad azonnal megjelenése után szert tesz. De ha az emberek hatalmáért fogják is csodálni, a Sátán maga értelméért és vadságáért tatja alkalmasnak tervei keresztülvitelére, azért a tehetségért, melyet nem tőle, hanem Istentől kapott. Jellemző az, hogy a gonosz hogyan állítja Isten teremtését a maga szolgálatába; csak azzal tud valamit elérni, amit Isten alkotott, de a dicsőséget mégis magának veszi el. Amit ő adott a fenevadnak, az annak rendkívüli nagy vadsága. A hatalom, amelyet szintén a sárkány ad a fenevadnak, csak látszat, mert többet nem adhat neki, mint a tőle megcsalt emberek bámulatát, a megriasztott emberek kikényszerített engedelmességét. Mivel azonban a csalásról a lepel egyszer lehull s a kényszer lefoszlik, a csaláson és a kényszeren nyugvó hatalom a világ legingatagabb dolgai közé tartozik. Ez is a vas és a cserép keverékére utal; Isten ajándékai és Sátán ajándékai nem férnek össze egymással, az okosság tud ügyesen hazudni, de egyik okosság átlátja a másik hazugságait. Ezért van, hogy ha uralkodóknak a Sátán használni tudja is az okosságukat, de alattvalóknak csak a gondolkozni nem tudókat, vagy nem szeretőket használhatja. Követői mihelyt okoskodni kezdenek, veszedelmesek lesznek számára.

Bizonyos, hogy Sátán nem akkor először figyelte meg a népek tengeréből felszállókat, amikor az Antikrisztust kiválasztotta, hanem az rendes szokása volt; híveket keresett magának a népek tengerében. Isten eleve látta választottait s eleve elrendelte útjukat, Sátán erre képtelen, ő Isten teremtményei közül válogat, amikor ezek a teremtmények már készen állnak előtte. Ő aztán tovább formálja őket. Sátán nem mindentudó, ezért badarság volna azt hinni, hogy minden embert ösmer, angyalai azonban széjjel vannak osztva a teremtésben s azok minden embert ösmernek. Isten vaddá egy embert s egy állatot sem teremt, de elvadítja őket az a szellem, amely ebben a világban azóta működik, hogy az ember a világ kormányát a kígyónak adta át. Ezóta az engedetlenség fiaiban egy gonosz világszellem működik (Ef. 2,2), mely ugyanazzal a szellemi töltéssel tölti meg az embereket és az őket vezető tisztátalan szellemeket. Ennek a közös szellemnek a következménye az, hogy úgy tűnik fel, mintha Sátán mindenütt jelen volna. Tehát a sárkány nem okvetlenül ismerte már a tengerből felszálló embert, aki neki módfelett megtetszett. A Sátántól elvadított embertömegnek egyik különösen elvadult példánya lehetett. Sátánnak volt módja őt még többre nevelni a vadság iskolájában. Machiavelli egy könyvben összeírta mindazokat az aljasságokat, amelyeket előtte az emberiség gonosz fenevadjai embertársaik leigázására, megrontására és kihasználására kigondoltak. Lehet, hogy Machiavelli elriasztásnak szánta ezt a gyűjteményt, bizonyos azonban, hogy mások azért kutatják a történelmet, hogy megtanulják és használják ezeket a gondolatokat. Akiben megvolt a hajlandóság arra, hogy a fenevadak útján járjon, a régibb fenevadak példájából tanult s még gonoszabb lett. Azt olvassuk, hogy a sárkány kiválasztotta a korábbi fenevadak vadságát s egyesítette magában. A látnok olyannak látta, mint egy párducot, mely állathoz Dániel Nagy Sándort hasonlította, lábát olyannak látta, mint medvéét s ezzel az állattal Dániel a méd-perzsa birodalmat vetette össze, fejét oroszlánfejnek látta János, s ez az állat Dánielnél a babiloni uralkodót jelképezte (Dán. 7,6; 5,4). Ilyen kiművelt fenevaddá az Antikrisztus a Sátán iskolájában változott. Megtanulta, hogyan kell gyanútlan népekre Nagy Sándor gyorsaságával ráugrani, hogyan kell a gyengébbet, nemesebbet letiporni, mint valamikor a perzsák a görögökkel tették s hogyan kell fejedelmi elbizakodottságban állani a népek fölött, széttépni, mint a babiloni oroszlán tette. Évezredeken át Sátán sugallta ezeket a gondolatokat az embereknek, tőle tanulták a zsákmányt elejteni, a jobbat széttiporni és a gőgben gyönyörködni. Mikor Sátán látta, hogy saját képmása tükröződik a kiválasztottban, neki adta hatalmát, trónját és nagy jogokat.

Már mondottam, hogy Sátán annyi hatalommal rendelkezik a földön, amennyit az ember a magáéból átenged neki, vagyis, ha az ember ellenállott volna a Sátánnak, az nem tudott volna a földön hatalomra jutni. Amennyi hatalma tehát a Sátánnak a földön van, ahhoz csalással jutott hozzá s amikor csalása kiderül, úgy, hogy az ember megtagadja, hatalmát el fogja veszíteni. Ezt a csalással, hazugsággal szerzett hatalmat adja át Sátán a fenevadnak, de hogy a fenevad azt fenntarthassa, ahhoz neki magának is csalnia kell és hazudnia egész uralkodása alatt, ezért uralkodásának legfőbb feladata az, hogy rágalmazzon, rágalmazza Istent, az eget és a benne tartózkodókat. Azok, akiket az érdek és a közös haszon az Antikrisztus barátaivá tesz, alkotják az ő trónját. Ezeket az előkelőket is átadja a Sátán az Antikrisztusnak, azaz sugallni fogja nekik, hogy őt szolgálják. A föld hatalmasai föl fogják fedezni, hogy az ismeretlen partnerük a jövő embere s melléje állanak. Az a görög szó, amelyet szabadsággal fordítottam, az exousia, lehetőségeket, jogot is jelent.. Sátán tehát nagy lehetőséget nyit meg a tőle befolyásolt embereken át az Antikrisztusnak. Minden az embereken át történik, ígéretekkel megcsalt, tudatosan becsapott, gyengéiknél, hiúságuknál fogva vezetett, agyonbeszélt emberek adják valójában azt, amit Sátán hatalmának, trónjának és jogainak nevez, ha az ember ostoba nem volna, semmi hatalma sem volna. De ha egyszer az ostoba látni kezd, s a megcsalt észreveszi tévedését, egyszerre vége lehet ennek az uralomnak. Azért nem volt soha ingatagabb trónus, mint a Sátán választottjának, az Antikrisztusnak trónusa.

Az Antikrisztusnak azonban más múltja is van, mint amelyet a tömegek átláthatatlan tengerében, ismeretlenségében eltöltött. Ez a múlt azonban nem személyes, hanem történeti múltja. A látnok egy begyógyult halálos sebet lát az Antikrisztus egyik fején. Valamikor az Antikrisztus meghalt, s azt megelőzőleg veszedelmes sebet kapott. Vajon lélekvándorlást tanít a Szentírás? Semmiképpen! Hanem olyan ez a megelőző élet, mint Keresztelő János és Illés viszonya, nem Keresztelő János élt Illésben, hanem Illés típusa támadt fel Keresztelő Jánosban, s fog föltámadni az utolsó idő két bizonyságtevőjében. Az Antikrisztus nem a halottak közül tér vissza, hogy még egyszer éljen testben a földön, hanem az antikrisztusi világbirodalmi gondolat, az antikrisztusi jellem, az antikrisztusi vágyak éltek már a földön, azután halálos sebet kaptak s a történelem végén újra föltámadnak. Dániel próféta két antikrisztusról jövendöl, az egyiket a harmadik, a másikat a negyedik világbirodalomból származtatja. A harmadik világbirodalomból, a görög makedón birodalomból kifejlődő antikrisztus már élt a földön. Antiókhus Epifanes szíriai uralkodóban, ki a jeruzsálemi templomot megfertőztette, megszentségtelenítette. Ám a negyedik birodalomból is Antikrisztust ígér Dániel (7,8 20-26), ez a jövendölés még nem teljesedett be. A két Antikrisztus közé esik az egyház korszaka. Az egyház tiszta igehirdetése pontosan az ellenkező eszmét adta a világnak, mint az antikrisztusi gondolat, az egyház eszményképe a Bárány, ki nem prédát keresni jött, hanem magát föláldozni, ki nem széttiporni jött, hanem meggyógyítani, ki nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ennek az eszménynek sikerült követőket találni a földön, kik mindenhová készek voltak a Bárány után menni és sikerült a többi emberre is olyan befolyást gyakorolni, hogy a világbirodalmi gondolat a keresztyénségtől érintett földeken két évezreden át megvalósulni nem tudott. Ez volt a fenevad egyik fejének halálos sebe, ezt a halálos sebet a Bárány evangéliuma ütötte rajta. De a seb ma már gyógyulóban van, a régi világbirodalmi gondolat megelevenedett, a megújuló pogánysággal együtt tért vissza az emberi gondolkodásba és törekvésekbe. Ezzel együtt lehetővé vált, hogy a negyedik birodalomból megjövendölt Antikrisztus elfoglalja trónját.

A különböző koroknak különböző eszményei voltak. Volt kor, amelyben a mártírokat magasztalták, máskor a remetéket és szerzeteseket, a misszió gondolatát, a lovagi hőstetteket, a tudósokat, a vitázókat, a felvilágosult gondolkodókat, az elnyomott osztályok fölszabadítóját és eljött egy kor, amelyben újra az ókor elfeledett eszménye gyakorolt az emberekre hatást: Napóleonban a hódítót csodálták. Jönni fog egy kor, amelyben a véreskezű, népeket letipró, milliókat rabszolgaságba döntő kényúr lesz a magasztalás tárgya: akit lelkiismerete nem tart vissza sohasem sejtett gonosztettek végrehajtásától, aki káromolva fordul az ég ellen, az lesz a férfiasság mintaképe, az emberiség csodálatának tárgya, a lelkiismeret nélküli rabló, a könyörületet nem ismerő gyilkos, a szégyent nem tudó parázna és az álomban járó babonás. Azt olvassuk, hogy az egész föld csodálkozása követte a fenevadat. Mit kellett az emberiség erkölcsi tartalmának változnia, hogy a vértanúk, remeték, szentek, lovagok után ilyen eszmények csodálása ilyen közelinek lássék! Mert ma már nem valószínűtlen, hogy az emberiség az ilyen eszményeket fogja csodálattal követni. Ma már nem lehetetlen, hogy Sátán megtestesüléséről azt fogják mondani az emberek: Ki olyan, mint a fenevad és ki képes megküzdeni vele? Nem azt fogják mérlegelni: az igazságért meg tudott halni, az igazság nem fog szóba kerülni, csak a siker, a megnyert hatalom, a mindent lenyűgöző erő: Ki képes megküzdeni vele?

Ám a Biblia szerint az emberek babonásak lesznek: a fenevad mögött túlvilági erőket fognak sejteni, s ünnepelni fogják azt a túlvilági hatalmat, mely a gyűlölet, kíméletlenség és vad pusztítás szellemét kitöltötte választottjára; az elmúlt idők eltévelyedését helyrehozva imádni fogják az emberiség igazi jótevőjét, aki a szeretet, irgalmasság férfiatlan eszméi helyett új eszmékre tanította az embereket, aki az önmegtartóztatás lelket ölő s idegbajokat okozó kártékony gondolata helyett megtanította az embereket szeretni a szépet és azt, ami jólesik, imádni fogják a sárkányt, ki azt a jogot adta a fenevadnak, hogy a régi világ vallását eltörölje, s új vallást és új Istent adjon az embereknek.

Hogy az új vallás és új Isten elfogadást találjon, a régi vallást és Istent ki kel irtani az emberek tudatából. Ehhez nem annyira tudás, mint inkább vakmerőség és szemtelenség kell. A vakmerőség is, a szemtelenség is Sátán szellemi ajándékai közé tartozik. Sátáni szellemektől munkált lelkesültségben a fenevad minden eddigit felülmúló mértékben meg fogja kapni ezeket a tehetségeket. Uralkodásának egész negyvenkét hónapja alatt minden cselekvése abban fog állni, hogy gyalázni fogja a régit és dicsérni önmagát. Mint Dániel már látta: nagyokat szóló szája lesz a fenevadnak. És sokat szól a Felséges ellen és a magasságok szentjeit megrontja... Megváltoztatja az ünnepi időket és a törvényt (Dániel 7,25). A világ békessége, a viszonyok javítása, az emberek egyenlősége és szabadsága ígéretek maradnak, de a régi Isten rágalmazása, a régi vallásos szokások eltörlése valóságok lesznek.

Különös az, mikor egy ország királya jogot ad leggonoszabb és hazug ellenségének, hogy őt három és fél éven át rágalmazza, s azt teszi Isten az Antikrisztussal. Szabadsága lesz arra, hogy negyvenkét hónapig rágalmazzon, mint a názáreti Jézus rágalmazóinak, hamis vádlóinak is joga volt erre. De a 42 hónapi tudományos és erkölcsi fejtegetések magukba fognak összeomlani, mint Jézus vádlói egymást cáfolták meg, senki nem fogja őket komolyan venni. Az igazságnak a szabadság az építője, a hazugságé a terror. Isten jól tudja, hogy az emberiség csak úgy gyógyulhat ki Sátán mérgezéséből, ha annak minden álnoksága napvilágra jön. Amit korábbi századokban a emberek titokban sugdostak, és szégyelltek megmondani, mindazt az aljasságot akkor a házak tetejéről fogják kikiáltani. Amíg magukba fojtották az emberek, hittek a titokban, mikor ki fogják kiáltani, eloszlik a titok minden igézete s kiderül a hazugságnak kopár, üdvtelen valósága.

Az Antikrisztus rágalmainak három fő tárgyát jelöli meg a jövendölés: rágalmazta Isten nevét, sátorát és a mennyben sátorozókat. Már láttuk, hogy a régieknél valamely tárgyról, vagy inkább valamely személyről alkotott fogalmukat fejezte ki, foglalta össze; az Antikrisztus tehát a régi istenfogalom megdöntését fogja kitűzni, gúnyolni fogja a szeretet és megbocsátás Istenét és Isten gyengeségét és tehetetlenségét fogja kimutatni, félremagyarázva Isten türelmét. Isten sátora Isten mennyei lakóhelyét jelenti, tehát azokat is, akik ebben a sátorban laknak, a kerubokat, a véneket, Isten hű angyalait, kik a teremtés körül és a emberi történelem vezetése körül teljesítenek szolgálatot és szolgálatuk nem mindig tetszik az istenteleneknek, sőt azt állítják, hogy nem az angyali szolgálat, hanem a vak véletlenek intézik a természeti tüneményeket s hogy ők a természetet maguk irányítani tudják. A mennyekben sátorozók alatt az oda fölvitt holt, vagy testben elragadott győzelmeseket érti a látomás. A megölt keresztyén mártírok sokat foglalkoztatják majd az utolsó idők istenteleneit. Igazolni akarják majd magukat, mint Pilátus tette, bírósági tárgyalásokra hivatkoznak majd, mint amilyeneket Kajafás kétszer is rendezett hamis tanúkkal. De hiába lesz meg a törvényes szín, a megölt vértanúk emléke üldözni fogja őket, s azzal igyekeznek szabadulni majd a lelkükön esett sok vérfolttól, hogy még jobban fogják rágalmazni a vértanúk emlékét, s jaj lesz annak, aki a vértanúkról jót mond. Ezt a rágalmazást, vagy káromlást 42 hónapig végezheti az Antikrisztus, azaz egész működése alatt. A három és fél év és 1260 nap között a közbenső meghatározást választja a látomás, mint elég súlyos és gyötrelmes szenvedés idejét, az akkori gyülekezet számára mégis rövidebbnek tetszőt, mint amilyen az isteni gondoskodás 1260 napja.

Ám nemcsak a megholt szentek ellen fordul a fenevad dühe, hanem az élő szentek ellen is. Mint a vérmedve, amely egyszer vért szagol, fog ő is mindig többre menni. Le fogja őket győzni testileg, de bizonyságtételük ott marad a levegőben, s vádolni fogja a gyilkosokat. Megállás azonban nincsen, az üldözés tovább folyik, kiterjed minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre. A törzsekben és népekben, azaz az akkori együttélés minden vonatkozásában, a művelődés egész területén és a közös származás minden vonalát követve ki fogják kutatni a keresztyén világnézet minden megjelenését, iránta való rokonszenvet és rejtegetést és könyörtelenül ki fognak irtani mindent, ami keresztyén, vagy a keresztyénséggel rokonszenvezik.

A szabadságot két értelemben használják: egyik értelme a külső kényszertől és a belső szenvedélyektől való függetlenséget jelenti, a másik működésnek, hatásnak jogát és lehetőségét. Két egymástól igen eltérő fogalmat, amelyet a magyar és más nyelvek is egy szóval fejeznek ki, a görög két különböző szóval jelöli. A külső és belső kényszertől való mentességet az eleütheria szóval, a cselekvési lehetőséget az exousia szóval jelölik. A fenevad természetesen nem eleütheriát, hanem exousiát kap. Ez azt jelenti, hogy egy megkötözött, Sátántól bábként használt, szenvedélyektől, gyűlölettől, félelemtől hajszolt ember, kit inkább börtönbe, vagy őrültek házába kellene csukni, lehetőséget kap arra, hogy minden őrült és aljas ötletét végrehajtsa.

Az emberiség eszményeinek eltolódását, erkölcsi felfogásának teljes megromlását mutatja az a jövendölés, hogy a véreskezű, istenkáromló, elvakult fenevadat az emberek imádni fogják. Bizonyos, hogy ez az imádás csak egészen beteg lelkű embereknél lesz őszinte, a többieknél kikényszerített, tettetett. A megalkuvók valahogy meg fogják magyarázni maguknak, hogy miért kötelességük megalkudni, megnyugtatják lelkiismeretüket, de ezzel elvesztik az első feltámadásból való részesedésüket. Mert csak azok vesznek majd részt ebben a különös istentiszteletben, akik nevét nem írták be a Bárány életkönyvébe. Akiknek neve ugyanis bekerült a Bárány életkönyvébe, azokat nem tudja hatalmába keríteni a halál, hanem kénytelen kiadni az életnek ugyanúgy, ahogy ez a megfeszített Jézussal történt. Mert bennük Jézus sorsa ismétlődik, mert az élet hatalma Jézusból árad reájuk, mert a kapu a halál országa és az élet birodalma között Jézus keresztje, azért ezt a könyvet a Bárány életkönyvének nevezik. Hogy ez a Bárány már a világ megalapítása óta megöletett, vagyis Isten már akkor szeme előtt tartotta szent Fiának halálát s Érte azoknak is megbocsátott, akik a Fiú hússálétele előtt éltek, azt nem csak azért hangsúlyozza az Írás, hogy az Isten eleve elrendelését a Fiúra nézve Isten fenntartsa; nemcsak azért, hogy az egész emberi történelmet abba a fénybe állítsa bele, hanem azért is, hogy megnyugtasson afelől, hogy az Üdvözítő előre látott halálának e világi testi megvalósulása nem szakította ketté az igazi egyház történetét. Hogy Ábrahám nemcsak testi zsidó nép, hanem az újszövetségi hívők atyja is, és az isteni szent Szellem Jézus előtti és Jézus utáni újonnan szülő, megújító munkája között különbséget tenni nem lehet. Jézus földi élete által csak az emberiség új ideálja rajzolódott ki élesebben, gazdagabban az egyház előtt: a Bárány-ideál. Amennyiben azonban a Bárány arca már előbb megjelent Ézsa. 53-ban, József, Mózes, Dávid, Dániel és sok más ótestamentumi alak jellemében. Ez az előrevetített Bárányarc éppen úgy alakította a Jézus előtt élő egyházat, mint a Krisztus utánit, csak mivel a világosság kisebb volt, a kép is homályosabban alakult ki. Az utolsó napokban minden emberi hozzátétel nélkül, egész tisztaságában fog az egyház arcába beíródni Jézus arca. A földön fog egymással szembenézni a két ellentét: a fenevad és az egyház életében, mártíromságában megjelenő Bárány-arc.

A Bárány-arcnak az egyházban való megjelenése oly fontos, hogy a kijelentés külön figyelmeztetéssel irányítja figyelmünket arra, hogy a fenevad-jellemnek a világban való elterjedésével szemben Jézus követőinek a Bárány arcát kell viselniük. Ha valakinek füle van, hallja meg! – mondja. Mert a Bárány arca dicsőségének meglátására ma nincs mindenkinek szeme, s akkor, amikor a fenevad fogja a gyűlölet evangéliumát hirdetni, még kevésbé lesz. Ostobaságnak, gyengeségnek, sőt eltévelyedésnek, véteknek fogják látni azt, ha valaki elmulasztja az alkalmat arra, hogy embertársait háborúban leverje és a legyőzötteket rabszolgasorba hajtsa, hogy fegyvert ne fogjon, amikor ezzel előnyöket vívhat ki magának. A Bárány természet azonban Krisztusban abban nyilvánult meg, hogy még védelemre sem használta a fegyvert. Különben ez a bibliai hely nem mondja, hogy aki fegyvert használ elkárhozik, s örök veszedelemre jut, ez a hely csak földi, testi veszedelemről beszél: aki kardot ránt, maga is kard által vész el, s aki hadifoglyokat ejt, maga is hadifogollyá lesz. Isten maga jön segítségünkre a legnagyobb veszedelemben, a leggonoszabb ellenséggel szemben meg tud őrizni, nekünk állhatatosan rá kell függesztenünk szemünket és hittel várnunk segítségét. Itt, azaz ilyen körülmények között nyilvánul meg a szentek állhatatossága és hite. Hiszen az éppen a győzelem útja: Krisztusról vallást tenni nemcsak annyit jelent, hogy őt jó embernek, hősnek, sőt Isten Fiának, Megváltónak, követendő példaképnek mondjuk, hanem azt is jelenti, hogy kövessük őt, azon az úton menjünk, amelyen ő járt ebben a világban. Ez az út pedig a kereszt útja, a lemondás és önmegtagadás útja, akik önként mennek a világ mészárszékére. A Bárány követője nem tesz rabokká embereket és nem védi karddal birtokát, vagy életét, noha ez nem jelenti, hogy az állam igazságos parancsára nem fog fegyvert rablók ellen. Ezen a Bárány-úton kerül próbára a keresztyének állhatatossága és hite. Mert nem akármilyen állhatatosságról és akármilyen hitről van itt szó, hanem a szentek állhatatosságáról és hitéről. Szentnek pedig azokat nevezzük, akik nem magukéi, hanem Krisztuséi, a Bárány vérrel megszerzett tulajdonai. S így az állhatatosság abban nyilvánul, hogy a Bárány nyomdokain végig kitartunk, s a hit abban jelentkezik, hogy hisszük, hogy az Isten ezen az úton mindvégig velünk lesz, megáld és megőriz.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 193–216. oldal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése