A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 06. Rész

A szárdiszi üzenet

„A szárdiszi eklézsia angyalának írd meg: Ezeket mondja az, akinél az Isten hét Szelle­me és a hét csillag van: Ismerem tetteidet. A neved az, hogy élsz, pedig halott vagy. 2 Légy éber, és támogasd a többieket, akik halni készülnek. Mert úgy találtam, hogy tetteid Istenem előtt nem érték el a teljességet. 3 Emlékezzél vissza, hogyan kaptad és hallottad, aztán őrizd meg és térj új felismerésre. Ha nem leszel éber, tolvaj módjára érkezem hozzád és nem tudod meg, hogy melyik órában érkezem. 4 Van azonban kevés név Szárdiszban, akik nem szennyez­ték be ruháikat, ezek fehér ruhában velem fognak járni, mert méltók rá. 5 Így azt, aki győz, fe­hér ruhába fogják öltöztetni, s annak nevét ki nem törlöm az élet könyvéből. Vallást fogok ten­ni róla Atyám előtt és angyalai előtt. 6 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szelem az eklézsi­áknak mond.” (Jel. 3,1-6)



Szárdisz, a régi líd királyság székhelye, igen nagy anyagi és politikai föllendülést ért el, s bár hatalmát régen elvesztette, a pénz és arany tekintélye a városban ugyanaz maradt. A líd uralkodók hódításainak célja nem a leigázás, hanem a kereskedők szabad útjának biztosítása volt. Óriási vagyon ömlött a városba, s azzal együtt az élvezeteknek inden olyan fajtája, me­lyet pénzzel lehet megszerezni. Már a tiratirai üzenetben láttuk, hogy a lídek élvhajhász, férfi­atlan, és elpuhító életmódot folytattak. Ez az életmód Szárdiszban csak fokozottabb mértékű lehetett, s így annak gyümölcsei is fokozottabban jelentkeznek. A rég letűnt uralkodók gaz­dagsága nem jelentette ugyan az egész nép meggazdagodását, de jelentette a közszellem meg­romlását, mert az erkölcsi romlottságot a nép inkább át szokta venni az uralkodó osztálytól, mint a anyagi jólétet. Megkönnyítette a fertőzés munkáját a líd nép szenvedélyes és élvsóvár természete. Hogy ez a romlás a keresztyén gyülekezetnek nagyrészt nem a legelőkelőbb réte­gekből származó tagjait is elérte és a gyülekezet általános jellemvonása lett, mutatja az Úr kö­vetkező szava: van nálad Szárdiszban egy kevés név, mely ruháit be nem mocskolta. A gyüle­kezet kereste ugyan Isten törvényének teljesítését, de a kísértés ereje legyőzte, s tetteit Isten nem találta teljeseknek. Igaza van a közmondásnak, hogy a pokol útja jó szándékkal van kikö­vezve, mert Isten a félengedelmességet nem fogadja el, hanem teljes odaadást kíván. A gyüle­kezet ellenben megelégedett azzal, hogy Istennel és a világgal egyformán kacérkodott. Az ilyen kétfelé sántikálásnak az szokott a következménye lenni, hogy a lelkiismeret elalszik, s nem mutatja többé Isten elégedetlenségét. A keresztyén bizonyos nyugalommal és magával megelégedetten folytatja az engedetlenség útját. Mint ahogy az élvezetek pénzen megszerez­hetők, azt gondolják az alvó lelkiismeretű keresztyének, hogy a keresztyén élet jelenségei is pótolhatók a pénzzel. Adakozás, az istentisztelet fenntartása, sőt annak felékesítése, jó szóno­kok, híres tanítók meghívása: mind telik a pénzből. A gyülekezeti élet külső látszata az ilyen magával megelégedett egyházat még más küszködő gyülekezet fölé is emelheti. Mennyi baj van másutt, mondják, s nálunk minden milyen simán halad. Pedig ez a sima haladás, a küzde­lem nélküli könnyű megoldások, a pénz biztosította gondtalanság a halál jelei. Mert pénzen lehet igehirdetőket vásárolni, a gyülekezet dicsőségét zengő koldussereget táplálni, csak a Szent Szellemet nem lehet megvenni, s a gyülekezet csillagait pénzen meggyújtani nem lehet. A szárdiszi gyülekezet a maga nagy egészében pénzes, hideg halott volt. A másik líd gyülekezet­ben, ahol az emberi dicsőségben talán kevésbé hittek a keresztyének, Tiatirában szeretetet, hit­hűséget, diakónusi szolgálatot, teher alatt megmaradó állhatatosságot állapított meg az Úr; Szárdiszban mindebből semmit sem látott. Itt a szeretet csak szó volt; a hit és hűség betanult hitvallás, lámpa olaj nélkül; szolgálatban olyanokat szolgáltak, akiktől vártak is valamit; a ki­tartás inkább a nehézségek következetes kikerülésében nyilvánult. S mindezek tetejében a szárdiszi gyülekezet nem tudta magáról, hogy alszik. S mert messze földön úgy emlegetik, mint élő gyülekezetet, az a neve, hogy él, éppen azért olyan nehéz meglátnia az igazságot, hogy halálos álmot aluszik. Aludni édes, azt képzelni, hogy minden jól, sőt a legjobba megy, nyugalmat jelent. A tévedést belátni, megalázkodni: keserű ébredés, életet keresni: küzdelem. Mint a metsző kés, oly élesen oly hidegen hangzik az Úr könyörtelen szava az álmodó fülébe: Fogj virrasztáshoz! Virrasztani annyit jelent, mint valóságra ébredni, magunkat tovább nem csalni igazi állapotunk felől. Betegséget, sebeket látni ott, ahol eddig minden egészségesnek tűnt fel, ébreszteni a halálosan alvót, eldobni az élet látszatát és való életet keresni: annyit jelent, mint nyugtalanítani és nyugtalanná lenni. Pedig nincs más út, ha a gyülekezet nem akar mindenestől hideg halottá válni. Mert a gyülekezetben vannak még tagok, kikben pislákoló gyertyabélként valami élet mutatkozik, akikben meg-meg szólal a lelkiismeret és akik Isten ítéletét sejtik; de ezek is halni készülnek, mert nincs határozottság bennük arra, hogy a jónak ítélt pályát végigfussák, s a megkezdett harcot végigküzdjék. Ezeket föl kellene rázni, a jóban megerősíteni, határozottá tenni. Mindez a gyülekezetben világító tanítónak a gyülekezet csillagának teendője volna, kihez az üzenet elsősorban szól.

Az Úr a gyülekezet angyalát itt is értelmének, vagy belátásának megváltoztatására hívta fel, s hogy ezt megtehesse, arra biztatja, hogy kezdjen emlékezni. Mikor a szárdiszi keresz­tyénséget Isten életre keltette, nem ily határozatlan kétfelé sántikálással indult el a gyülekezet az élet útján. Isten szelleme, akit a gyülekezet kapott, a teljesség szelleme volt, Isten igéje, melyet a gyülekezet hallott, olyan volt, mint a kétfelé vágó éles szablya. Térjen a gyülekezet ahhoz a határozottsághoz vissza, mellyel keresztyén életét megkezdte, s ezt a tökéletes oda­adást tartsa mindig figyelme előtt. Figyelmünket szüntelen Istenre irányítani és Isten kívánsá­gáról, hogy egészen övéi legyünk, el nem feledkezni: ez az a virrasztás, melyet Jézus övéitől kí­ván. A virrasztás tehát az értelem és a kedély közös cselekvése; ismerni Istent, ismerni ma­gunkat, de ebbe a kettős ismerésbe a kedély állandóságát beletenni: ez a virrasztás. Emberi el­határozással, emberi kitartással virrasztani nem lehet; hamar újra el fogunk aludni. Hogy vir­rasztani tudjunk, Isten szent Szellemének állandó belénk ömlésére van szükségünk; a Szel­lemnek belénk ömléséért pedig állandóan imádkozni kell.

Ha a tiatirai és szárdiszi gyülekezet állapotát összevetjük, úgy találjuk, hogy a szárdiszi gyülekezet állapota egy fokkal tovább van, mint a tiatirai gyülekezeté. Tiatirában nagy a puha­ság kísértése, de nagy a szent Szellem harcoló akarata is. Az ottani keresztyének mindkét be­folyás elfogadására hajlamosak. Tiatirában a konkoly és a búza együtt indulnak fejlődésnek. Szárdiszban is mindkét befolyás és mindkét érdeklődés megvan ugyan, de a gyom már majd­nem elfojtotta a búzát. Az üzenet küldője csak egy kevés névről tud, mely nem mocskolta be ruháját. A nagy többség halott, halott a menny számára, Isten között és köztük az összekötte­tés megszakadt, nagy a veszély, hogy amíg élő van a gyülekezetben, az is az általános halálba süllyed. Amennyivel előkelőbb, hagyományokban gazdagabb város Szárdisz, mint Tiatira, annyival több Szárdiszban az elbizakodottság, a világ pompája és a múlt fitogtatása, annyival erősebb benne a halál ereje. Szárdisz Tiatirával szemben tehát a romlás növekedését mutatja. A baj gyógyulása az éberség elkezdésétől, vagy fokozásától várható, a baj oka tehát az éber­ség elhanyagolása. Ha most magunk elé idézzük az efezusi gyülekezet ellen tett kifogást, hogy az első szeretetet elhagyta, vagyis, hogy Isten szeretetéről figyelmét elfordította, s ennek a szeretetnek folytonos ömlése nélkül végezte munkáját, meggyőződhetünk róla, hogy ott is a virrasztás hiánya okozta a bajt, s a gyógyulás ott is abban állott volna, ha a gyülekezet emlé­kezni kezd. Az emlékezés, a tények számbavétele, annak mérlegelése, hogy mit vesztettünk el hűtlenségünkkel. Honnan estünk ki és hová jutottunk, az a virrasztás, az éberség elkezdése, a tehetetlenségünk folytonos számbavétele, Isten szeretetének állandó szemlélete: ez a virrasz­tás folytatása. Aki virraszt, állandóan nyitva áll fölfelé, s állandóan küzd a világ álmosító hatá­sa ellen. A virrasztó olyan rabszolgához hasonlít, aki folyton várja vissza távollévő urát. Az ilyen szolgához nem jöhet váratlanul az Úr, nem jöhet úgy, mint tolvaj a gondatlanul alvó gaz­dához. A virrasztó őrt áll, az őrtálló mereven előre néz és vár. Valaki, valami hiányzik és an­nak meg kell érkeznie! Ez a hiányérzet nem volt meg Efezusban; az elalvás tehát Jézus várá­sának abbahagyását jelenti. A halál: magunkra maradás. A felébredés arra a tudatra jutás, hogy Jézus nélkül nem élhetünk tovább, hogy Isten országának, azaz Jézus királyi uralkodásának eljövetele nélkül erre a világra a legrettenetesebb, legsötétebb éjszaka vár. Az a figyelmezte­tés, melyet a szárdiszi gyülekezet kapott, ez volt: Ébredjetek! Közeleg az éjszaka! Itt a halál! Az ítélet tolvajként jön!

Nagyon figyelemre méltó az ígéret, hogy aki be nem mocskolta ruháját, az fehérben fog járni. Tehát a be nem mocskolás és a fehér ruhákban járás nem ugyanaz. Az Úr nem szólítja fel a gyülekezetet arra, hogy járjon fehér ruhában, mert a fehér ruha isteni ajándék és nem em­beri szerzemény. Sem az itt említett mocsoktalanság, sem a fehér ruha, sem a győzelem nem az emberi erkölcsi győzelme a bűn egyes külső jelenségein, mint ezt igen sokan értelmezik, vagy egyébbel is összekeverve vélik. A hét üzenet közt szoros összefüggés van; ezt mutatja a szárdiszi levél bemutatkozása is, mely szerint Jézus nem csak a szárdiszi gyülekezet csillagát tartja kezében, hanem mind a hét csillagot együtt, tehát mind a hét csillagra egyszerre kiter­jeszti figyelmét. A tiatirai gyülekezet ugyanannak a népnek hasonló kísértésekben lévő fiaiból állott elő, mint a szárdiszi. Jezabel asszony kísértése tehát Szárdiszban is megvolt, Így az a tény, hogy egyesek ruháikat be nem mocskolták, nem abban nyilvánult meg, hogy az illetők egyes paráznasággal kapcsolatos kísértéseket legyőztek, hanem abban, hogy a Jezabel szellem és isteni szellem közül a Bárány Szellem volt nekik kedvesebb, s ezzel szívükben a belső, szel­lemi paráznaságot visszautasították. Lehet, hogy egyes kísértésekben elestek, de újra felkel­tek, mert Istent, Jézust elhagyni nem tudták, s nem akarták. Az a néhány név hű volt Istenhez, mint a menyasszony vőlegényéhez, nem volt kapható a világgal való kacérkodásra. A fehér ruha ennek a hűségnek egykori égi megpecsételésére, arra a dicsőségre vonatkozik, melyet a hűség fog Istentől kani. Ha ruha, akkor elfedésre szolgál; tehát bűnösöknek szól, akiknek bű­neit azonban Isten kegyelme eltakarja. Azt jelenti, hogy egykor bűneikről többé nem történik említés, a hűség fehér színét fogják viselni, s az ellenség vádja örökre el fog hallgatni. A fehér ruhát tehát nem a farizeus fogja viselni akkor, hanem a templom sarkában bűnét valló vám­szedő, mert a farizeusnak csak magára volt gondja, s nem Istenre, a vámszedő ellenben csak Istent nézte, s őelőtte igen szégyellte magát. A vámszedő hűséges volt, a farizeus volt a paráz­na, ki ruháját öntetszelgéssel bemocskolta. Ugyanígy értendő a győzelem is. Nem egyes csele­kedi bűnök elhagyása a győzelem, mert ilyesmire sokszor s gőgös, elbizakodott sátánfiak is képesek és hajlamosak, hogy a maguk dicsőségében fürödjenek. Ha a Sátán is elváltozik vilá­gosság angyalává, akkor szolgái sokszor járnak az erény büszke köntösében. A győzelem ab­ban mutatkozik, hogy a menyasszony, a bűnétől fehérre mosott bűnös, minden dicsőséget an­nak ad, akit az illet, szíve egész vágyával azon csüng, aki érte halálba adta magát. Szárdiszban az győz, aki felébred, aki virrasztáshoz fog, aki egyedül érzi magát égi Ura nélkül és őrtálló­ként mereven néz előre, hogy mikor jön már az égi vőlegény. Az győz, aki Jézusban felolvad.

A bemutatkozás és levélzárás itt is egészen megfelel a gyülekezet állapotának. Hogy az üzenet küldőjénél ott van a hét csillag, azt jelenti, hogy még nem ejtette el kezéből, még van remény, van mód a visszatérésre: az égi Úr még befoly a gyülekezet történetének alakításába. Hogy a hét szellem is ott van nála, vagyis Isten hétszeresen szent Szelleme, az azt mutatja, hogy a gyülekezetnek erre a Szellemre van szüksége, hogy megelevenedjék, nem a maga ere­jére. Ennek a Szellemnek kiöntése az élet árjának közeledését fogja jelenteni. Pedig ha ez be nem következik, ha a gyülekezet fel nem ébred, éberré nem lesz, virrasztani nem kezd, akkor a halál egészen ki fogja terjeszteni fagyos kezét. De ha a gyülekezet győz, vagyis Jézus szük­séges voltára ráébred, akkor három jutalom vár rá: 1. fehér ruhába öltözik, vagyis az Isten éle­tében külsőleg láthatóvá teszi belső hűségét és megadja neki a tiszta, mocsoktalan élet lehető­ségét, dicsőségét, melyre saját erejéből nem volt képes, szent, tiszta tettek fogják elfedni, mint fehér ruha, 2. az élet könyvéből nem fogja kitörölni őt az égi Úr, mivel pedig az élet könyve: Isten tudata, Isten őrző kegyelme, ebből az őrző, hordozó kegyelemből a győztes Jézus-váró lélek nem fog kimenni, kiesni, 3. Atyja és annak angyalai előtt vallást fog tenni róla Jézus, vagyis az ítélet nem fogja őt érni, ítélet nélkül megy át az örök öröm földjére, Isten ítéletére nem lesz szükség, mert maga ítélte el magát (1. Kor 11,31). Aki még hallja a szellemi szót, ne csukja be fülét, hanem figyeljen az égi intésre, az égi ígéretre!

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 76–80. oldal