A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 07. Rész

A filadelfiai üzenet

„A filadelfiai eklézsia angyalának írd meg: ezeket mondja a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van, aki megnyit, hogy senki be nem csukja és bezár, hogy senki meg nem nyitja: Ismerem a tetteidet. 8 Íme megnyílt ajtót adtam eléd, melyet senki sem képes bezárni. Mert kevés a hatalmad, s mégis megőrizted Igémet és nem tagadtad meg nevemet. 9 Íme megtérőket adok neked a Sátán zsinagógájából, akik azt mondják magukról, hogy zsidók, pedig nem azok, hanem hazudnak. Lásd, meg fogom azt tenni, hogy eljöjjenek, lábad elé boruljanak, és felismerjék, hogy megszerettelek téged. 10 Mert megőrizted állhatatosságom igéjét. Én is meg foglak őrizni téged, s kimentelek a megkísértés órájából, amelynek el kell jönnie az egész lakott földre, hogy megkísértse a földön lakókat. 11 Sietve megyek hozzád. Kapaszkodjál abba, amid van, hogy senki el ne vegye koszorúdat. 12 A győzelmest oszloppá fogom tenni Istenem templomában és többet nem fog kimenni onnan. Rá fogom írni Istenem nevét, Istenem városának, az új Jeruzsálemnek nevét, amely az én Istenemtől az égből száll alá, továbbá az én új nevemet. 13 Akinek füle van, hallja meg, amit a Szellem az eklézsiának mond.” (Jel. 3:7-13)


Filadelfia Szárdisztól kelet-délkeleti irányban, termékeny völgyben terül el. Élénk életű, gazda város volt; kis Athénnek nevezték. A benne lévő keresztény gyülekezetről alig tudunk valamit. Tagjai valószínűleg itt is a város legszegényebb lakosai közül kerültek ki, s talán erre mutat az a jellemzés, hogy kevés erőd van. A városban zsidó település is volt, s annak gőgös, törvényeskedő tagjai ige messze állottak Júda dicső fiának, az alázatos, és bűnét szüntelen szeme előtt tartó Dávidnak lelkületétől. Úgy látszik azonban, volt valami, ami ezeknek a gőgös zsidóknak a szívét meglágyította, s alázatosságra bírta.

Enne a gyülekezetnek küldött üzenetét az Úr nem korholással, nem is elismeréssel kezdi, hanem a szeretet és közösség bizonyításával: Lásd, megnyílt ajtót adtam elédbe, melyet senki be nem zárhat! Úgy hangzik ez a szó, mint nagy vigasztalás, mint forró vágy beteljesítése. Ezt a gyülekezetet nem kell nikolaita tanításokért, Jézabel-féle mélységekért feddeni, paráznaságtól óvni és elméjének megváltoztatására inteni; ez a gyülekezet csak azt a vágyat ápolta magában, hogy Isten szellemi templomába bemenjen és onnan soha többé ki ne jöjjön. Enne a gyülekezetnek nem kellett elismerés a végzett nagy munka elismerése, vagy hősies tűrés dicsérete; neki a legnagyobb jutalom és elismerés az a nyitott ajtó volt, amely előtte többé bezárulni nem fog. Hova vitt ez az ajtó? Az égi templomba. Isten trónusához, az Istennel való együttlakás szent közösségébe, mint ahogy a későbbi ígéret mondja: Aki győz, azt az én Istenem templomában oszloppá teszem, s onnan többé ki nem megy! Ez a gyülekezet az igazi győzelmes gyülekezet, mert egyrészt tudja, hogy kevés ereje van, s önmagától semmit nem várhat; másrészt egész figyelmével és érdeklődésével Isten igéje felé fordult, s nem a földi, hanem az égi kilátásokat vizsgálta, harmadszor nem szégyellte bevallani, hogy ezek az égi kilátások a legdrágábbak és legfontosabbak számára az egész világon, s így kész volt a világgal pompázó emberek gyalázását és megvetését hordozni. Ezzel a következetes szegénységével ébresztette fel a zsidók bizalmát, kik minden elbizakodottságuk mellett is reális, a valóságban bízó emberek voltak, észrevették, hogy ennek a szegény gyülekezetnek kevés ereje mögött egy nagy isteni segélyforrás lappang, fölébredt bennük a vágy, hogy a gyülekezet Istenét megismerjék. Mi volt az, ami ezeket a józan, számító és okos zsidókat meggyőzte? Nem a pénz: azzal a gyülekezet nem rendelkezett. Nem a tekintély, előkelőség, mert a gyülekezet földi pártfogók nélkül csak a láthatatlan Istenre támaszkodott. Nem tehetségek, művészek, tudomány, mert a gyülekezet ilyen adományairól nem olvasunk. Ennek a gyülekezetnek kevés volt az ereje és éppen ez ragadta meg a zsidókat. A gyülekezet minden földi erő nélkül is gazdag volt; Isten szeretete boldogította. Ez a szeretet ömlött el a gyülekezeten, tette világítóvá az arcokat, indította szolgálatra a tagokat, feledtette a gyülekezettel a küzdelmeket és fáradalmakat, hogy mindent panasz és zokszó nélkül viseljenek. A gyülekezet békés, boldog család volt, Isten családja. Ez a családi szeretet jobban bizonyította, hogy Isten a gyülekezetet szereti, mint a pénz, hatalom, tehetség bizonyította volna. Milyen más volt a zsinagóga élete! A zsidók, mert istenhitük tisztább volt, magukat minden nép fölött tudták, minden népet megvetettek. Ezért a megvetésért a pogányok is gyűlölettel és megvetéssel feleltek. Nincs ott boldogság és öröm, ahol gőg, s irigység vájják a lelkeket! Nincs ott istenhit, ahol az emberek magukban hisznek! Hazugság az ilyen vallásosság: Sátáné az ilyen testvériség! S akiknek a szíve megfagyott a gyűlölet hidegében, jöttek a filadelfiai gyülekezetbe melegedni.

A Sátán zsinagógája és hazug kifejezések elég erősek. Miért használ ilyen kemény kifejezéseket az Úr olyanokra, akik végtére is az Isten választott népe voltak? Hiszen keresztfáján még gyilkosaiért is imádkozott. Isten kemény szavai nem szeretetlenségről tanúskodnak, mert igazi szeretet nevén nevezi a bajt és nem ámítja el a bűn legyezgetésével a bűnöst. A gyilkos bocsánatot kaphat, de míg meg nem tér, gyilkos a neve. Az Úr kemény szavai azonban itt nem az egyeseket illetik, hanem az intézményeket. Minden közületnek megvan a maga szelleme, amely a tagokat megfogja, közös színre festi, közös jellemre alakítja. A legmagasztosabb egyesülés emberek kezén bűnös és gonosz tartalommal telhet meg. Van egyház, amely a jók és igazságosak vérétől ittas. Van papság, amely a kufárok szövetsége, és Isten templomának megszentségtelenítője. Vannak próféta testületek, amelyek a király tekintélyéért készek hazugságot Isten kijelentéseként hirdetni. A zsinagóga kövezte meg Istvánt, s üldözte városról városra Pált. Képzelhető-e sötétebb bűn annál, hogy emberek az Isten egyszülött Fiát megfeszítsék és ezt éppen Isten választott népe, a zsidók követték el. A zsidóság a szőrszálhasogató törvényeskedés és a belső hazugságot feltételező farizeizmus és kiélt szertartások önámításának hosszú iskoláján ment által, míg erre a szörnytettre képessé vált úgy is, mint templomgyülekezet, úgy is mint zsinagóga. Istent régen elvetette és többé nem Istent szolgálta, hanem a hazugság atyjának, a Sátánnak céljait. Kegyetlen kényszerrel feküdt a lelkekre, s amikor egy Saulus az üldözött názáreti ügye mellé állott, azonnal megszervezték még egy nem zsidó városban is az összeesküvést ellene, úgyhogy Pál elől egyszerre a menekülés minden útját elállták. Éppen az igazság üldözése miatt lett a zsinagóga a Sátán zsinagógájává, s a hazugság forrásává. Ámde ebből a közszellemből is van szabadulás. Isten szeretete, mely a filadelfiai gyülekezetre kiáradt, erősebb volt a zsinagóga kötelékénél, s megfélemlítő terrorjánál. Egyszer csak szomjas szívek kopogtattak a megvetett, erőtlen keresztyén gyülekezet ajtaján, bánkódva azon, hogy zsidó kezek a szeretet Istenét megfeszítették, s könnyek között keresve a megfeszített bocsánatát és szeretetét. Lásd, megteszem velük, hogy majd eljönnek és lábad elé borulnak! Vajon kényszerít Isten a megtérésre, s az nem az ember szabad akaratától függ? A fáraót tíz csapással kényszerítette a zsidó nép elbocsátására: megtérésre azonban csak szeretettel kényszerít. A szeretet kihívja, felébreszti az önkéntességet, a bűnös lélek a szeretetben felszabadul és Istentől teremtett eredeti szabadságában cselekszik. Így lesz a leggyöngébb, legszegényebb gyülekezet Isten földi dicsőségének, a szeretetnek hordozójává azáltal, hogy ezt a szeretet mindennél többre becsülte és annak keresése mellett állhatatosan kitartott. Szemét állandóan Istenre függesztette és Isten nem vette le a gyülekezetről szemét. Azon a nyitott égi ajtón keresztül egy szempár az égbe hatolt és Istent kereste, egy másik szempár a földön a megvetett, kicsiny filadelfiai gyülekezetet kereste, amely a kis Athén nevét hordozó büszke városban a legerőtlenebb földi testület volt, Istennek mégis szeme fénye.

Hogy Isten a gyülekezeten szemét rajta tartja, annak egyik jele az az ígéret, hogy azt a kísértésnek órájából, amely az egész föld kerekségére eljő, ki fogja menteni. Micsoda kísértésről van itt szó? Nem valami nagyobb csapásról, amely a föld egyik részét éri, s mely Filadelfiát is fenyegeti: világosan arról az egyetlen kísértésről beszél az Úr, amely az egész földet egyszerre fogja érni. Az emberi nemzetség fejlődése, a babiloni nyelvzavarral szétszakadt emberiség istenellenes része mindig küzdött ez ellen az isteni büntetés ellen, s ennek a küzdelemnek a folytatása a világbirodalmak folytatása volt, melyek Nabukodonozortól fogva az egész emberiséget átfogó uralkodásról álmodoztak. A világbirodalom, mint a bevezető részben láttuk, Isten mellől indult ki, de mindjobban megtelt sátáni elemekkel és a legfőbb istenellenes hatalommá készült válni. Természetét Antiochus Epifanesben világosan megmutatta. Közbejött a keresztény egyház fejlődésének ideje, mely Isten uralmát a földön erősebbé tette, de az egyház félretolásának lehetőségét új antikrisztusi birodalom létrejöttének lehetőségét nyitotta meg. Ami eddig nem sikerült, úgy látszik, a jövőben sikerülni fog: az egész emberiséget Isten nélkül és Isten ellenére egy egységbe összekötni, s ezt az Isten ellen egységbe tömörülő emberiséget fogja az Isten próbáinak az az utolsó sorozata érni, melyet éppen a Jelenések könyve ad elő. Abból a csapássorozatból, mely az Isten ellen tömörülő emberiséget meg fogja próbálni, a filadelfiai gyülekezet ki lesz véve. Ezzel a nevezetes jövendöléssel kapcsolatban azonban néhány fontos meggondolásunk támad: 1). a világ és az egyház két külön fejlődésnek megy elébe, melyeket összhangba hozni nem lehet: a világ Isten nélkül maga akarja megvalósítani egységét, az egyház Istentől ajándékképpen várja a maga egységét; 2). a világ az ember dicsőségét szolgálja, az egyház az Istenét; 3). a világ kívánja, hogy az egyház vele együtt munkálkodjék és gyűlöli az egyházat, ha az egyház ezt megtagadja; az egyház megtagadja az emberi dicsőség munkálását és az üldözésért szeretettel fizet; 4). a világnak az istenellenességben kell teljességre jutnia, hogy ítéletre megérjen, az egyháznak az Istenhez való hűségben kell tökéletessé lennie, hogy győzzön az ítéleten; 5). mindkét célt a próbák, csapások, szenvedések végezhetik el, melyek a világot megkeményítik, az egyházat kipróbálttá teszik; 6). az egyháznak tehát éppen úgy szüksége lévén a szenvedésre, mint a világnak, az utolsó idők nagy próbatételeiből csak akkor maradhat ki, ha azokra szüksége nincs már; 7). az egyház tehát annyiban jut be a utolsó idők nagy nyomorúságába, amennyiben győzelmének kivívásához és a próba kiállásához az szükséges: jó analógia ehhez az egyiptomi csapások története, amelyek egy része a zsidókat is érte, más része csak az egyiptomiakat, de a zsidók azoknak a csapásoknak az idején is Egyiptomban maradtak, amelyek őket nem érték; 8). képtelenség tehát arról beszélni, hogy az egyház a nagy nyomorúság előtt az égbe ragadtatik, mert a nagy nyomorúság egy részére az egyháznak is szüksége van; a többi része alatt is a földön maradhat és csodálatos módon itt óvja meg tőlük az Isten; 9). mindebből az következik, hogy a filadelfiai üzenet e mondata: kimentelek a kísértés órájából, nem az elragadtatásra vonatkozik, hanem azt jelenti, hogy Isten itt a földön csodálatos szabadulást készít az egyház számára; 10). csak a hústest puhasága és kényelemszeretete az, ami bennünk a nyomorúság elől való elragadtatást kívánja; 11). az Úr Jézus követése azt jelenti, hogy vele együtt a keresztig elmenjünk és ne bújjunk el gyáván, ne szaladjunk szét hitetlenül, mint az apostolok még a Szent Szellem elnyerése előtt tették; az egyházba oltott hősiesség szelleme azt óhajtja, hogy hűségünket éppen e világ legnehezebb óráiban mutassuk meg; 12). a világot megmenteni akaró szeretet pedig azt kívánja, hogy éppen az utolsó nagy próba idején állandóan hangozzék az egyház bizonyságtétele, hogy a világnak alkalma legyen a megmentő evangéliumot mindvégig hallani, akkor szeretni és akkor is menteni, mikor a gyűlölet és sötétség legnagyobb lesz a világon; tisztaságot mutatni a legnagyobb fertőben is, s bátorságot a legnagyobb terrorral szemben: ez lesz az egyház utolsó, legnagyobb próbája, mely az Úr Jézust övéiben megdicsőíti. E nagy próba elől hűtlenül elfutni csak szökevények erénye lehet.

Nem a háborúság nélküli békének, csak a zaklatott, nyomorúsággal küszködő gyülekezetnek szólhat ez a figyelmeztetés: Hirtelen megyek el! Tartsd erősen, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat! Erősen annak kell tartania kincsét, akitől azt el akarják ragadni. Mit ért az Úr e kifejezés alatt: amid van? Csak az ég ajándékát értheti, mert minden egyéb értéktelen szemét, melyet el kell dobnia. Azt kell értenünk alatta, amit az efezusi gyülekezet kiejtett kezéből; amit a szmirnai a szenvedések között erősen tartott; amit a tiatirai visszaszerzett; amit Szárdisz álmosságában majdnem elejtett újra: az első szeretetet. Azt a szeretetet, amellyel Isten előbb szeretett minket, mintsem hogy mi szerettük volna őt, de amely belénk átfolyván a mi szeretetünkké válik, hogy tovább adjuk a hideg, hitetlen világnak. Ezt a szeretetet látták meg a Sátántól megcsalt zsidók, amikor felösmerték, hogy az erőtlen gyülekezetet Isten szereti. A kísértés és nyomorúság órájában a szenvedő ember arra hajlik, hogy Isten szeretete felől kétségbe essék. Ugyanakkor, mikor Isten szeretetét nem engedi magához férkőzni, saját szeretetének forrása is elapad, ízetlen sóvá lesz, mely semmire sem jó: sem Isten, sem az istentelen világ nem tudja használni. Isten szeretete felől ne engedjünk szívünkhöz soha kételyt közel! Hitünk antennáját állandóan tartsuk az isteni szeretet fonalára feszítve, hogy annak szívünkbe áramlása szüntelen legyen. Bármily hirtelen jöjjön is az Úr, szégyent nem fogunk vallani. Mert éppen a mi érdekünk, hogy hirtelen jöjjön az Úr! Amikor az istentelen világ azt hiszi, hogy övé a zsákmány és az egyházat megsemmisítheti, akkor hirtelen jön majd el az Úr, hogy a zsákmányt elragadja a gonosz elől. Az Úr hirtelen fogja az övéit a kísértés órájából kiragadni, de ugyanakkor már ott áll, hogy ítéletet gyakoroljon a hitetleneken. A hitetlen világ nem marad a szeretet bizonyságtétele nélkül, de az egyház sem marad egy percre sem Isten szeretetének őrző segítsége nélkül.

A filadelfiai egyház üzenetének olvasásakor lehetetlen azt a benyomást elfojtani magunkban, hogy az utolsó idő egyházával állunk szemben. A többinél nincs az a benyomásunk. A megkoronáztatás ideje közel. Az utolsó percekben minden erőnket össze kell szednünk, hogy a koronát senki ki ne csavarhassa kezünkből. A korona, vagy koszorú a versenyben győztes bajnoknak és az uralkodónak közös jelvénye. Az emberi testnek legfelsőbb uralkodó tagját, a fejet díszíti: azt jelöli meg tehát, aki a többi fölé emelkedett. Az össze gyülekezetek közül a legerőtlenebb, a legszegényebb, a legutolsó emelkedik tehát legmagasabbra, a koronáig. Az a mondat: aki győz, a gyülekezetet egyénekre bontja, s a koronát nem a gyülekezetnek egyetemesen, hanem a tagoknak, külön-külön ígéri. Tehát a koronához senki sem juthat azért, mert a győzelmes gyülekezethez tartozik, hanem mindenkinek külön-külön kell az utolsó harcot megharcolnia. Ezért a nagy nyomorúságból való kimentés sem fog egyetemesen történni, hanem az egyének sorsába külön-külön lesz beillesztve; ideje sem lesz ugyanaz.

Az üzenet bemutatkozó részében Jézus magát szentnek, valóságosnak, s a Dávid kulcsa birtokosának mondja. A szent szó az Isten számára elkülönített, a világ használatából kivont tárgyat és személyt jelöli. Amikor a világ Isten nélkül az ember dicsőségét akarja megvalósítani, az utolsó bizonyságtevő egyház Isten számára magát elkülöníti: szent lesz, de a szentséget attól kapja majd, aki csak Isten számára nyitva szentül ment keresztül ezen a világon. Amit a világ maga elé kitűz: az ember dicsősége, mindig hazug álom marad, üres szél, melyben valóság nincsen; de Isten dicsősége, amely egyszer ezt a bánattól sötét világot be fogja ragyogni, valóság. Ezt a valóságot Jézus szeretete biztosítja a hívőnek, a golgotai szeretet, amely a világban az egyetlen biztos valóság. Ebből a kíntól, bűntől terhelt világból kapu visz által az Isten örömébe, a megtisztult földre, s ez a kapu a hívő előtt megnyílik, a hitetlen előtt bezárul. Jézusnál van a kulcs; ha Ő kinyit, senki be nem zárja, ember vagy ördög ki nem zárhatják az öröm és tisztaság földjéről azt, akinek Jézus az ajtót megnyitotta; ha Jézus bezár, senki ki nem nyithatja az ajtót, sem emberi érdem, sem emberi erő, vagy akarat. A Dávid kulcsa kifejezés Ézs. 22:22-ből ered; ott a Dávidtól származó királyok udvarnagyjának hatalmát jelentette, akinek jogában állott a királyi palotába valakit bebocsátani, vagy onnan kizárni. Olyanféle méltóság lehetett ez, mint majordomusé (udvari főméltóság), vagy a nádoré. Most az Úr Jézus gyakorolja ezt a hatalmat. Neki van joga valakit Isten trónusához bocsátani, vagy onnan kizárni. Ő a menny nádorispánja.

Mint a bemutatkozás, az ígéretek is a gyülekezet helyzetének felelnek meg; egyúttal ígéretek és bemutatkozás egymásnak felelnek meg: Aki győz, azt az én Istenem templomában oszloppá teszem, úgyhogy onnan többé ki nem megy. Majd ráírom Istenem nevét, Istenem városának, az új Jeruzsálemnek nevét, mely Istentől, az égből száll alá majd, s az én új nevemet: Krisztus, a nagy Ajtónálló bocsát be a mennyei trónterembe, amely egyúttal templom is. Arra a gyülekezetre, amely e világban gyalázat és szenvedés terhét hordozta, ott az új világban Isten új imádata fog ráépülni, oszloppá lesz az Isten házában. Persze szellemi templomról van szó, a választottak csodálatos közösségéről, a szeretet közösségéről, amelyben az új világot összekötő kapocs a szeretet lesz. Akik e világban az utolsók voltak, ott elsők lesznek, az erőtlen erőssé változik, a megvetett mindenki dicséretének tárgya. Ott a Bárány Oroszlánnak bizonyul, nem mintha báránytermészetét elvesztené, ellenkezőleg: ott a báránytermészetnek az a hatalma lesz, ami most az erőszaknak. Ott az uralkodásra csak a gyülekezet lesz hivatva, mely nem erővel, hanem Isten szeretetével győzött. A nagy nyomorúságban próbára tett, a hideg világban meggyötört gyülekezet maga sem megy ki soha többé Isten szeretetének meleg helyéről; örökre Isten oltalma alatt marad. Hiszen Istennel a ő tróntermével és a nagy Útkészítővel lesz eljegyezve, ezek nevének bélyegét előre, már e világban magán hordozza, vagyis lényükkel telítve van. Mert a név a dolgok lényegét jelenti. Amit a mostani világban gyalázattal borítva tettek, ott mindenkitől áldva és magasztalva fogják tenni: Isten lényét, a vele való egyesülés dicsőségét és Jézus báránytermészetét mutatják a többi embernek. De kinek lesz az utolsó időben füle ezt az ígéretet megérteni?

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 80–86. oldal