Az istenség három személyéről röviden, Jelenések 1, 4-6 alapján
„János az Ázsiában lévő hét eklézsiának. Kegyelem és békesség szálljon rátok attól, aki van, volt és eljövendő, továbbá a trón előtt lévő hét Szellemtől 5 és a Felkent Jézustól, ama hű Tanútól, ki a halottak közt az elsőszülött, a föld királyainak fejedelme, ő minket szeretett, vétkeinkből vérével feloldott, 6 s Isten és Atyja számára királyságot és papokat csinált belőlünk. Övé legyen hát a dicsőség és az uralom az örök korok korain át. Ámen.”
János tisztán megkülönbözteti a Szentháromság három személyét, nincs kétség afelől, hogy az istenségnek a hármas felfogása nem az egyháztörténelem folyamán később kitalált hitcikk, hanem bibliai igazság, melyet nem későbbi dogma szemszögéből, hanem magából a bibliából kell megérteni. A magyar „személy” szó, mellyel a Szentháromság tagjait jelöljük, a latin persona fordítása, mely azonban nem fejez ki ekkora önállóságot, mint a magyar személy, hanem inkább szerepet jelent, melyet a színész a felvett álarccal együtt a régi színházban cserélgetett. Ha a személy szó túl nagy önállóságot, a több szerep egy szereplővel talán túl kicsiny szétválást jelent, úgyhogy a megfelelő nevet igen nehéz megtalálni. Bizonyos, hogy a Szentírásban a Szentháromság tagjait egy eset kivételével soha egymás nélkül munkában nem találjuk, s ez az egy eset: a Fiúnak emberré létele. Itt, ahol az istenség emberi lélekbe költözött, oly isteni titokkal állunk szemben, melyet, míg az isteni titkokat szemtől-szembe nem látjuk, megérteni nem leszünk képesek. Még ebben az állapotban is Atya és Fiú között oly egység volt, melyet emberileg felmérni nem lehet. A Szentháromság isteni titkát kutató bölcsességünk csakugyan hasonlít az óceánt kagylóval méregető gyermekhez. Ennek a helynek alapján a Szentháromság három személyét a következőképp határozhatjuk meg: Az első az örök változatlanság: aki van, aki volt és aki eljövendő. Nem azon kezdi, aki volt, hanem így: aki van. Ezzel azt akarja mondani, hogy az Isten örök jelen, s az ő változatlan jelene öröktől fogva kezdődött (aki volt) és örökké tart (aki eljövendő), mint ahogy Jézus is így határozta meg saját lényét: „Mielőtt Ábrahám volt, Én vagyok!” (Ján. 8,58). Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a héber Jehova (újabb tudományos olvasás szerint Jahve) név, mely tehát egyformán illik az Atyára és a földön járó Fiúra is, amennyiben annak örök eredetét tekintjük; ezt ugyanis mondhatjuk, hogy a Fiú az Atya örökkévalóságában részes. Ebből következik, hogy a Szentháromság személyei egymás tulajdonságaiban részesek, tehát nem a tulajdonságok különböztetik meg őket. A második személy a Trón előtt lévő hét szellem. Miért hét, ha egy? Itt tűnik ki legvilágosabban, hogy a számszimbolikában a számoknak semmi mennyiségjelentése nincs, hanem tisztán tulajdonságokat jelentenek. A bevezető részben a hetes szám jelentését a 3 és 4 összeadásából származtattuk, mivel 3 a működő istenség, 4 az isteni működés tárgyát képező világ száma, a 7 a világban való isteni működést jelöli, tehát a világban végbemenő szent történést és a történés szent jellegét. A profán történés száma az 5, 10, 40, stb. A hét szellem tehát a világban működő szent Szellem, több, mintha csak annyit mondanánk, hogy szent Szellem, mert itt a világban való működésen van a hangsúly. Hogy ez a hét Szellem a Trónus előtt van, annak az a jelentése, hogy a Trónustól indul ki és útra, működésre készen van. János tehát az áldást a mozdíthatatlan, örök egy Istentől várja a világban működő szent Szellem munkája révén. A harmadik személy a felkent Jézus, ki most már, ha ember volt is, mennybemenetele óta úgy számít, mint az istenség egyik személye. Hogy „felkent”, vagyis, hogy a Szellem kenete rajta van, az azt jelenti, hogy az istenség egyes személyei egymásban részesek, akár csak az Ezékiel csodálatos, egymásban forgó kerekei. Hogy Jézus, vagyis magyarul Üdvözítő, Szabadító az nem azt jelenti, hogy földi lényét vitte a mennybe, s pogányosan emberből Istenné lett, mert az üdvözítő akaratot az égből vitte magával a földre, s a földről csak az áldozatot vitte fel az égbe, melynek ott a földön kellett történnie, hogy úgy jelenjék meg a Trón előtt, mint az áldozat vérét a szentek szentjébe vivő főpap. Ennek a Felkent Jézusnak különben három utójelzője van: 1. hű Tanú, 2. halottak közül elsőszülött, 3. Föld királyainak fejedelme. E három jelző csodálatos utazásról beszél: lejött hozzánk az Égből, mint az Ég Tanúja, hogy hírül hozza: Az Atya szeret! Itt mi, emberek, megöltük ezért a hírért, mert a gonosz, Istentől elfordult embernek nem kell Isten szeretete, az isteni szeretet csak lelkiismeretét terheli és nem hagyja a bűnös szerzeményt nyugodtan élvezni. De Atyja igazságosnak ítélte őt és feltámasztotta. Logikailag ő az első feltámasztott, mert minden más halálon vett győzelem az ő győzelmén alapul, ezért ő a halottak közül az elsőszülött. Aki földön utolsó lett, annak az ég az első helyet adta: a megáldozott Báránynak a Trónra kellett jutnia, arra a trónra, mely a teremtő Isten ereje által minden más trón fölött van. Ez a körforgás azonban, mely a Fiú pályáján nyilvánul meg, az egész istenségben megtalálható. Az örök, változhatatlan Isten a kiinduló pont, a hét Szellem állandóan hordja az Ég fényét a földre, s a fényből lesz minden szellemi energia. Végül az áldozat, a földön elhasznált fény, látszólag erőtlenül mint megáldozott Bárány, visszatér a trónushoz, ott azonban kitűnik, hogy még nagyobb erő lett belőle. Az istenség olyan, mint a világmindenség szíve, melyből életadó vér szüntelen kiárad, hogy hálaként és magasztalásként oda szüntelen visszatérjen. És csakugyan, alig, hogy ebből a csodálatos isteni forrásból aláimádkozza az áldást János, azonnal visszafordítja azt magasztalás gyanánt, hogy ahonnan az isteni áldás kiáradt, oda az emberi áldás áradjon vissza.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 43–45. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése