A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 01. Rész

Első látomás: A hét gyülekezet

Az első rendű szerző

„A felkent Jézus lelepleződése, Isten ajándékozta meg vele, hogy rabszolgáinak megmutassa azokat a dolgokat, melyeknek sietve meg kell történniök. Jelképekbe öltöztette, és úgy küldte el angyalán keresztül rabszolgájának, Jánosnak, 2 aki tanúságot tett az Isten Igéje mellett, a felkent Jézus bizonyságtétele mellett, s mind amellett, amiket csak látott. 3 Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják a prófétálás szavait, és megőrzik a benne megírtakat. Mert közel van az idő.” (Jel 1, 1-3)

A Jelenések könyve, pontosabban a lelepleződés könyve, levél alakban készült, s írója hét kis-ázsiai gyülekezethez intézte, mint ezt a 4. vers mutatja. Az író pedig János. A levélalak a 4. versnél kezdődik. Az első három vers azonban arra mutat, hogy a könyv valódi szerzője mégsem ő, hanem a felkent Jézus. János csak kapta ezt a csodálatos kijelentést, amíg hozzá érkezett, három kézen ment által. Isten „adta”, a felkent Jézus „megmutatta”, „jelekbe öntötte”, „elküldte”, s végül a kijelentést végző angyal elhozta. Az, amit Isten adott, s Jézus az angyal útján elküldött, Jézus Krisztus lelepleződése, Apokalüpsis-e. A görög apokalüpto ige lepel elhúzását jelenti s ezzel a mögötte tartózkodó személynek, vagy dolognak láthatóvá tételét válását. A földön járó Jézus a mennyei Atyának lelepleződése volt; ő maga mondta: „Fülöp, aki engem lát, az Atyát látja!” (Ján. 14,9). Persze Jézus itt nem a testi látásáról beszélt, úgy, hogy az Atya nem Jézus külső testalkatában vált láthatóvá. Itt a szellemi látásról, a belső látásról van szó, melynek a tanítványok már korábban e szóval adtak kifejezést: „Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek a Szentje!” (Ján. 6,69). Ebből a „mi”-ből ki voltak zárva a hitetlenek, kik Jézust testileg ismerték ugyan, de való lényéről alig sejtettek valamit. Jézus föltámadása, mennybemenetele úgy történt, hogy csak a hívők látták, s a hitetleneknek módjukban volt a csodát letagadni. Az Úr megdicsőülése tehát a világ szemének titok volt. Hogy pedig mennybemenetele után micsoda hatalom, dicsőség és imádat jutott osztályrészül, az még a hívőknek is titok ma még, s erről a dicsőségről próbálja meg a Jelenések könyve a leplet elvonni, hogy a kép „jelein”, mintegy kormos üvegen által ebbe a fényözönbe betekintsünk. A könyv tehát különböző lelepleződésekről tudósít: 1. bárányként lepleződik le Jézus az őt az égben imádó angyalok előtt, 2. ítélő fejedelemként a keresztyéneket üldöző lázadó világnak, 3. szabadítóként a szorongatott, rá váró választottaknak, 4. mindenekelőtt azonban Jánosnak szólt mind e lelepleződés, hogy azt jelekben a kiválasztott hét ázsiai gyülekezetnek adja tovább.

A lelepleződést Isten „adta”. Az adta szó azt mutatja, hogy Isten valakinek valamit ajándékozott. Az ajándék azoknak szól, akiknek abból hasznuk van, tehát a választottaknak, s akik annak örülnek, tehát az angyaloknak. Azonban azt olvassuk, hogy az ajándékozás Isten Fiának szól. Ez a tény azt mutatja, hogy Isten Fia az övéinek ügyét magáévá tette; az emberiség képviselőjeként állt Atyja elé, mint akkor, amikor imádkozott. „Atyám, azt akarom, hogy azok akiket nekem adtál, velem legyenek ott, ahol én vagyok!” (Ján. 17,24). Erre az értünk helytálló imádságra feleletül kapta meg Jézus a lelepleződés ajándékát, mely mint a lélektani bevezetésben láttuk, annak a távolságnak megszüntetését jelenti, mely közte és övéi közt van. Ahhoz ugyanis, hogy Jézussal együtt legyünk, nem térbeli távolságot kell legyőznünk, mert a szellemi világot nem tér, hanem a látás korlátozottsága választja el a mi világunktól. A Vele való egyesülés tehát az apokalipszis, a leleplezés. Az Atya az apokalipszist, tehát az övéivel való egyesülés lehetőségét megadta a Fiúnak.

A Fiú a kapott ajándékkal azonnal választott egyházához fordul, s még mielőtt az egyházat magához ragadhatná, hogy vele örökre egyesüljön, egyelőre a kijelentésben egyesül vele. Evégett elküldi a kijelentés angyalát Jánoshoz. A kijelentés angyalával már Dánielnél találkoztunk: Dánielnek Gábriel néven adja ki magát (Dán. 9,21). Világos, hogy ez a név a kijelentés képes világához tartozik, mert az angyaloknak földi nevei nincsenek, s beszédük a szemtől-szembe való tiszta látás lévén, egymást lényükről ismerik meg. Valamikor az emberi nevek is az elnevezett ember jelemének vagy testi alakjának legszembetűnőbb vonását fejezték ki; a név eredetileg jellemkép volt tehát. A Gábriel név is jellemkép; Isten vitéze a jelentése. Az Isten és a Sátán háborúja az igazság és a hazugság háborúja. Isten a valóság józanságával, a Sátán a csábítás szédítő hipnózisával, a hazugság mindenféle hatalom megnyilvánulásával, jeleivel és csodáival az igazságtalanságnak mindenféle eltévelyítésével küzd (II. Tessz. 2, 9-10). Az igazság a bűnös ember lelkének olyan, mint a kés; a hazugság úgy tűnik fel, mint lágy, gyógyító olaj: ennyibe a Sátán előnyben van Isten előtt. A hazugság szédítő terrorjával való szembeszegülésre több bátorság és erő kell, mint ahhoz, hogy kardnak vagy puskagolyónak menjünk neki. A kijelentés angyala az igazság harcosa: erős bástya, akin a hazugság ereje megtörik, ezért Gábriel a neve. Mivel azonban igen sok angyal küzdi ezt a harcot, azért sok angyalra illik a Gábriel név: tehát nem okvetlen ugyanaz az angyal jött Jánoshoz, mint Dánielhez. A Gábriel név különben is azt mutatja, hogy minden angyal jellem is, nem puszta szócső, vagy fonográf, aki gépiesen közvetíti az ág akaratát, hanem önálló harcos, aki akarattal és tudatosan harcol. Ilyen angyalt küldött felkent Jézus is Jánoshoz, hogy a kijelentés közlésével beleálljon abba a harcba, mely ebben a világban az igazság és a hazugság, az igazság és a hamisság között dúl. Maga a kijelentés-közlés már hadindítás; János Jézus bizonyságtételéért a pogányság ellen folytatott harc miatt jutott Patmosz szigetére (Jel. 1,9); itt azonban pihenés helyett új harcba ragadja őt az isteni kijelentés. Isten angyala tehát azért érkezik, hogy Jánost harcba állítsa.

Az angyal a felkent Jézus leleplezését közli Jánossal. Láttuk, hogy a leleplezésnek több értelme van; úgy is mondhatjuk, több foka. A teljes lelepleződés a szemtől- szembe látás lesz. Patmosz szigetén részleges leleplezés történt; a látnok nem szemtől-szembe látott, hanem képeken keresztül. Ezt fejezi ki as esémanen szó, melyet magyarra „jelekben tudtul adás”-sal fordítottam. A görög sémeion szó Jézus csodatetteinek is jelzésére szolgál, amennyiben ezek útján is az ég beszélt a sötétségben lévő földdel. Itt a szó két értelemben áll: 1. a könyv Isten csodajeleit tartalmazza, melyekkel az ellenálló világot meggyőzni igyekszik; 2. a könyv nem egyenes beszédben közli Isten kijelentését, hanem jelekben, vagy képekben; vagyis nem egyszerű hasonlatokban, hanem szimbólumokban. Mihelyt a képekkel szemben fogunk állni, azonnal fel fogjuk ismerni ugyanazokat az álomszerű jelenségeket, melyeket Ezékiel, Zakariás és Dániel könyvéből már jól ismerünk. A Jelenések könyvének nyelve tehát apokaliptikus, vagyis álomképek útján közlő. Megfejtésük tehát a már ismertetett kulcs segítségével történik: a képekből a létrehozó szellemi hatást kell kifejtenünk.

Akármilyen tudatos és szabad akaratból folyó is az angyal közvetítése, ő mégis csak szolga, aki egy másik szolgához, Jánoshoz közvetíti az üzenetet. A kijelentés maga Jézustól származik, kinek Christos (Felkent) a mellékneve. A felkenés az égi fölszerelést mutatja, mellyel Jézus a földön működött. Mint Luk. 4,18, Csel. 10,38 mutatja, a felkenés az isteni Szellem kiöntésével történik, s ennek a kedély megerősödése és öröm, továbbá az értelem megvilágosodása a következménye. (II. Kor. 1,21; Héb. 1,9; I. János 2,20. 27). Az Isten Fiának emberré tétele azt jelentette, hogy Jézus önálló emberi lélekké lett; így kedélyének és értelmének a fölülről (a szellemi világból) jövő megvilágosítására szüksége volt. Jézus volt az egyetlen ember, akiben az isteni Szellem semmi akadályra nem talált, s így az Atyával való összhangja tökéletes volt; ezért, ha valaki, ő viselheti teljes joggal a „Felkent” nevet. Nála minden szó és minden tett ebből az égi kenetből eredt. A „Felkent” nevet mennybemenetele után is megtartotta, de az most már nem a kenet elfogadóját, hanem a kenet jogos tulajdonosát és adóját jelzi. A fény, mely a Jelenések könyvéből az olvasóra kiárad, szintén ebből e kenetből sugárzik, melyet a mennyből a megdicsőült Fiú önt ki azokra, akik e kenetért imádkoznak: (Luk. 11,13) s a kenet vezetésének és tanításának engedelmeskedni készek.

Az első vers világosan mutatja, hogy a kijelentés nem csak Jánosnak szól, sőt elsősorban nem neki, mert Jézus egyenesen avégre kapta a lelepleződés lehetőségét, hogy „szolgáinak” mutassa meg; János tehát éppen olyan közlő szerv, mint az agyal, de a többi között János is ott van, mint első haszonélvező. Különbség van az ajándékozás módjai között is. Isten „adta” a Fiúnak, mert a kijelentésen való rendelkező jog is a Fiúé lett. A Fiú megmutatja szolgáinak, de magánál tartja a jogot, melyet egyszer, ha az óra üt, használni fog; az angyal pedig, kire a közlés feladat hárul, jelekbe, álomképekbe önti a kijelentést. Sem a megmutatás, sem a jelekbe öntés nem szól minden embernek, hanem csak az Úr szolgáinak, kik úgy eladták magukat Jézusnak örök tulajdonul, mint a római korszak rabszolgái urukéi voltak. Ez a rabszolgaság azonban édes rabság, mert benne rejlik a fiak szabadsága, kik mikor önként atyjuk alá rendelik magukat, atyjuk vagyonát, mint a magukét használják.

Még egy megjegyzés fűződik a kijelentendő dolgokhoz: hogy azoknak gyors egymásutánban (en takhei) kell megtörténniök, nem hamarosan, hanem hirtelen. A görög en takhei kifejezés tehát nem arra vonatkozik, hogy az Úr hamar, még az apostolok idejében eljő, hanem arra, hogy ezek a megjövendölt utolsó dolgok, ha egyszer kifejleni kezdenek, többé nem húzódnak el, hanem hamar, még egy emberöltő alatt is végbemehetnek. Így jövendölte az Úr Jézus is, mikor azt mondotta, hogy az a nemzedék, amely alatt a végső kifejlés elkezdődik, melynek idején az Úrtól említett jelek teljesedni kezdenek, nem múlik el, míg minden végbe nem megy (Máté 23,24). Ebben az ígéretben különös vigasztalás rejlik azok számára, akik az utolsó idők nagy nyomorúságában benne gyötrődnek majd, s vágyakozva fogják karjukat kinyújtani az isteni segítség után. Mily jó lesz tudni számukra, hogy megváltójuk neve: Jézus, vagyis: Segítő, Szabadító s, hogy ő hamar segíteni fog. Az en takhei kifejezés csak akkor érthető, ha feltételezzük, hogy a végső események elkezdődéséig a kifejlés normális lesz. Isten megadja a földi viszonyok megéréséhez szükséges időt; mihelyt azonban az isteni és sátáni vetés megérett, minden késedelem nélkül a vetésre kerül az isteni sarló, s az aratás igen gyors lesz. A közbeeső fejlődési idő a Jelenések könyvének nem tárgya, csak amennyiben a végső kifejlés erői már korábban is mutatkoznak, s így a jelen és a végső idő közötti kapcsolatot mutatják. A Jelenések könyvének 2. és 3. fejezete ezeket az erőket igyekszik az egyház történelmében megtalálni s a történésből kiboncolni. Még a hét pecsét tartalma is az egész egyháztörténelem idejére szól; noha ezek a csapások az utolsó időben sűrítve jelennek meg. Mennél tovább megyünk a könyv olvasásában, annál lüktetőbb lesz az elbeszélés módja, az események torlódnak, egymásra halmozódnak és észrevesszük, hogy rövid idő alatt rendkívül sokoldalú történés megy végbe. Fejezeteken át ugyanannak a történésnek különböző oldalai tűnnek elénkbe.

Az sem véletlen, hogy miért János és miért nem Péter, vagy Pál kapta ezt a végső és szinte mindennél fontosabb isteni kijelentést. Krisztus egyházában, mint testben, különbözők a tagok. Különbözők az adományok és különbözők a szolgálatok. János nem a legszelídebb, de a legbefeléfordulóbb volt az apostolok között, igazi bethániai Mária-természet; Péter inkább a tettbeli döntés, Pál a határozott, világos tanítás embere volt. Először mind eltévelyedtek. János nem ismerte fel, hogy micsoda szellem lakik benne, Péter megtorpant, mikor először kellett Jézus nélkül cselekednie; Pál a tévelygés és hazugság szolgálatán kezdte, aztán mindenik elvégezte a rábízott isteni feladatot. Hogy az evangéliumot a zsidóktól a pogányokhoz kell átvinni, azt Péter döntötte el, nem Pál (Csel. 10). De Péter nem tudta az új lépés következményeit helyesen levonni, abban meg is tévedt (Gal. 2). A tanítás világos kifejtése Pál feladata volt (Ef. 3, 1-11). Most azonban nem döntésről volt szó, hanem szenvedések között való kitartásról; nem világos tanítást kellett meghatározni, hanem képeket látni, melyekben az igazság bizonyos fokig évezredekre rejtve marad, s csak az idők végén fejlik ki, mint a földbe ültetett mag. Erre a szenvedő tűrésre, erre az odaadó, magát megtagadó látásra János volt a megfelelő ember. Az a János, aki Péterrel együtt futott a megnyílt sírhoz, de nem ment be abba, hanem kinn megállott, hogy a tényeken elmélkedjék. Az a János, aki az egyház első napjaiban mindenhová Péterrel együtt járt, s mindenben Péternek engedte át a beszédet és a cselekvést, de aki nélkül Péter bizonyára elvesztette volna a cselekvés mélységét, mert János a vele való négyszemközti beszélgetésekben mutatta meg a rábízott isteni talentumot. Az a János, aki Pál nyomán járt a kis-ázsiai gyülekezetek szervezésében; a gyülekezeteket nem ő alapította, nem ő indította el a helyes úton, de a Páltól alapított gyülekezetekben ő képviselte a szeretet mélyre vivő hatalmát. Az a János, akit maga Jézus előre kijelölt erre a feladatra, amikor Péter kis féltékenységgel megkérdezte: „Hát ővele mi lesz?” s Jézus így válaszolt: „Ha azt akarnám, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit érint az téged?!” Péter vértanúhalált halt, mint a tett kiváltságos embere; János ellenben – habár csak szellemben – megélte az Úr visszajövetelét. Bár, amit átélt, nem a maga számára kapta, hanem a gyülekezetnek, hogy a gyűlölet közepette a szeretetet gyarapítsa. Ő volt az Úr legjobb tolmácsa akkor is, mikor az evangéliumát írta, akkor is, amikor a mennyből rendelkező Jézus üzenetét közvetítette. „Bizonyságot tett az Isten beszédéről és Felkent Jézus bizonyságtételéről.” Hűségét mutatja, hogy nem magát adta olvasóinak, hanem egyszerű tolmács maradt. Lelkiismeretes, hű tolmács, aki a rábízottból semmit el nem hagyott, aki mindenről bizonyságot tett, „amit csak látott”.

János tudta, hogy e csodálatos látások sáfárságként bízattak reá. Látta, hogy bizonyságtétele, hogy fog gyülekezetről-gyülekezetre, lélekről-lélekre menni. Még nincs könyvnyomtatás, az íróeszköz még drága. Boldog az a gyülekezet, mely egy pergamentekercset megszerezhet, hogy a felolvasó a gyülekezet minden tagja előtt felolvashassa az apostol üzenetét! Hiszen még olvasni sem tud a legtöbb. Fáradt rabszolgák, egyszerű kézművesek ülnek ott az esti vagy éjjeli órákban, hogy a pihenéstől elvett időben az Istentől jövő vigasztalás, vagy intés szavaira figyeljenek. Ők érezték legjobban a kor vadállati természetét, akik a legutolsók, a legnyomorultabbak voltak. Hiszen nem volt közöttük sok a bölcs, a hatalmas és az előkelő (I. Kor. 1,26). János boldogan írta a nagy üzenetet, mert tudta, hogy ezeket az Istentől szeretett kicsinyeket is boldogokká fogja tenni. „Boldog, aki felolvassa, boldogok, akik hallgatják a jövendölés beszédeit!” Mert olyan ez a látomás, mint sötét alagút, melyen rémekkel küszködve, megfélemlítve, meggyötörve küzdi át magát a látnok, de aztán napfényes, virágzó részekre jut, s a paradicsom szépsége veszi körül. Az olvasó és a hallgatók ugyanazt fogják átélni, mint amit a próféta átélt. A látomásbeli szenvedések elő-ízét máris érzik; az antikrisztusi méreg már hat a világban; a látóhatár sötétedik. De a vigasztalás erejét csak az érzi, aki szemét le nem veszi arról, akitől egyedül vigasztalás jöhet, és szüntelenül szívében forgatja az Isten beszédeit, mint egykor Mária a pásztorokkal közölt isteni üzenettel tette (Luk. 2,19); vagy mint ahogy Jézus szüntelen abban maradt, ami az ő mennyei Atyjának dolga volt (Luk. 2,49). Másként, mint világtól elfordulva és a mennyei Atya előtt egészen kitárulva, nem lehet a mennyei vigasztalás örömében megmaradni.

Az örömnek egyik forrása az a nagy fordulat, mely a mai gonosz világ helyére egyszer Isten országát fogja állítani; a másik forrása ellenben az a biztatás, hogy a felváltás ideje közel van. Nehéz a hívőnek a világ üldözése és kísértései között élnie, de vigasztalódjék, mert a szabadulás nincs többé messze. Hogy az Úr Jézus hamar visszajő, az kétségkívül a bibliai keresztyénség közös reménysége volt. Ha ezt a reménységet határozott ígéretek nem alapozták is meg, de ki sem zárták. Voltak okok, melyekből arra kellett következtetni, hogy az emberiség gyorsan érik a végső aratásra. Az idők jeleit az Úr maga a következőkben állapította meg: 1) az emberi bűn fokozódása, 2) a tévelyítés nagysága, 3) Isten fenyítő közeledésének jelei, csapások, ijesztő jelenségek, 4) a keresztyének üldözése, 5) az evangéliumnak minden nemzet előtt való hirdetése (Máté 24). A dolgok mélyét néző keresztyének megfigyelték, hogy amilyen mértékben terjed az evangélium világossága, oly mértékben fokozódik azzal szemben az ellenállás, nő a bűn hatalma, s az eltévelyítés sodra. Az evangéliumnak az első században való meglepően gyors terjedése joggal ébreszthette hát azt a reményt, hogy az idő hamar megérik az Úr visszajövetelére. A természeti és kozmikus jelenségek gyakoribb jelentkezését, s a büntetések idejének a választottak kedvéért való megrövidítését rövid időn belül várhatták. Ez a várakozás ésszerű és bibliai volt. Amit ezek az első keresztyének vártak, annak be is kellett volna következnie, ha az evangélium diadalútja úgy folytatódott volna, ahogy elkezdődött. Valami azonban közbejött, amire ők nem számítottak: az egyház megfáradt és elaludt, mert tagjai Isten helyett magukra tekintettek. Abban a pillanatban, ahogy a keresztyének ébersége elfogyott, a konkoly és a búza szétválása kevésbé észrevehető lett, a sátáni erők munkája is csökkent. Mikor az egyház megszűnt hegyen épített város lenni, a bűn sem kiáltott többé oly hangosan az utcán; miután a gonosz könnyebben terjed, ha a világosság angyalának ruhájába öltözhetik. Az egyház elalvása tehát az Úr Jézus visszajövetelét kitolta a messze jövőbe. Ezt az apostolok előre nem láthatták, de látta az Úr, ki példázataiban a hosszú várakozás lehetőségére utal (lásd a bevezetést). Erre ugyan a testi értelem azt mondhatja, hogy ha az emberek viselkedésétől függ az Úr visszajövetelének órája, Jézus nem mondaná, hogy az időmennyiségeket és időpontokat az Atya a saját hatalmába helyezte. Erre azonban az a válaszom, hogy az Atya előre látta a keresztyének elalvását és az időpont megállapításánál azt tekintetbe is vette; sőt az Úr Jézus maga is célzott erre az elalvásra a tíz szűz példázatában. Olyanféle volt ez a késés, mint az egyiptomi szabadulás után az Ígéret földjére való bemenetel. Ahogy a zsidók Egyiptomból feljöttek, azonnal bemehettek volna a Szent Földre, de a kémek hitetlensége és a nép gyávasága miatt Isten negyven éves vándorlásra visszavetette őket a sivatagba (IV. Mózes 13,14). Jogos és igaz volt tehát az apostolok várakozása, hogy az idő közel van, hisz olyanok voltak ők az egyház fölött, mint Mózes a zsidó nép fölött, s ha rajtuk állott volna, az egyház is hamar bement volna az Ígéret Földjére. De nem rajtuk állott s nem is Istenen múlott, hogy az egyháznak a rostálás idején kellett még keresztül mennie. Az emberi természetből következett, hogy Isten nem szaggathatta ki azonnal a konkolyt a búza közül, mert a búzát is vele szaggatta volna: konkoly és búza évezredeken át olyan szorosan össze voltak nőve. Bizonyos értelemben mégis minden időre állott az isteni ígéret, hogy az idő közel van. Az nekünk ebereknek sovány vigasztalás, hogy Istennél ezer esztendő annyi, mint egy nap, mert nekünk nem annyi, s az ígéret nem az égieknek adatott, hanem földi embereknek. Hanem olyan értelemben volt ez az ígéret igaz, hogy a megpróbáltatás ideje mindig rövid volt azoknak, akik Istenben bíztak, mert Isten hamar jött őket megvigasztalni és fölegyenesíteni. Azért adta Isten az egyház történetében a világosság folyton megújuló győzelmeit, a különböző reformációkat, a középkori szentek ragyogó példáit, Zwingli, Luther és Kálvin bizonyságtételét, az újkori evangéliumi megmozdulásokat és ébredéseket, melyek a római egyház területeit sem kerülték ki, hogy az egyház elaléló tagjait fel-felüdítse, előbbre vigye, a világból kihozza, Jézus szellemközösségében összekovácsolja, s így ama dicső hajnalhasadást közelebb hozza. Ahogy Jánoshoz Patmosz szigetén, úgy volt Isten az egyházhoz az ébredés minden idejében csakugyan közel.

A második szerző

„János az Ázsiában lévő hét eklézsiának. Kegyelem és békesség szálljon rátok attól, aki van, volt és eljövendő, továbbá a trón előtt lévő hét Szellemtől 5 és a Felkent Jézustól, ama hű Tanútól, ki a halottak közt az elsőszülött, a föld királyainak fejedelme, ő minket szeretett, vétkeinkből vérével feloldott, 6 s Isten és Atyja számára királyságot és papokat csinált belőlünk. Övé legyen hát a dicsőség és az uralom az örök korok korain át. Ámen.” (Jel. 1, 4-6)

A könyv első címzése Istentől indult ki, hogy Jézuson, az angyalon és Jánoson keresztül Isten szolgáihoz jusson. A második címzés Jánostól indul ki, aki hét ázsiai gyülekezethez szól, de a levélíró visszafordul a Szentháromság három szent személyéhez, onnan esdve alá kegyelmet és békességet és odafordítva a dicsőséget és az erőt. Az embert kereső Isten és az Istent kereső ember együtt írják ezt a csodálatos levelet. Míg az isteni címzésben csak általánosságban Jézus rabszolgáiról olvasunk, az emberi címzés hét ázsiai gyülekezethez szól, melyekben János akkoriban szolgált. A két tény összevetéséből az következik, hogy a hét gyülekezet az egész egyház helyén áll, mint pars pro toto. János azokhoz fordul, akikkel érintkezésben van, az Üdvözítő ellenben minden szolgájának szánta az üzenetet.

Ázsia alatt a mai Kisázsia délnyugati részét kell értenünk, mely mint egységes provincia ebben a korban az Asia nevet viselte

János tisztán megkülönbözteti a Szentháromság három személyét, nincs kétség afelől, hogy az istenségnek a hármas felfogása nem az egyháztörténelem folyamán később kitalált hitcikk, hanem bibliai igazság, melyet nem későbbi dogma szemszögéből, hanem magából a bibliából kell megérteni. A magyar „személy” szó, mellyel a Szentháromság tagjait jelöljük, a latin persona fordítása, mely azonban nem fejez ki ekkora önállóságot, mint a magyar sze­mély, hanem inkább szerepet jelent, melyet a színész a felvett álarccal együtt a régi színházban cserélgetett. Ha a személy szó túl nagy önállóságot, a több szerep egy szereplővel talán túl kicsiny szétválást jelent, úgyhogy a megfelelő nevet igen nehéz megtalálni. Bizonyos, hogy a Szentírásban a Szentháromság tagjait egy eset kivételével soha egymás nélkül munkában nem találjuk, s ez az egy eset: a Fiúnak emberré létele. Itt, ahol az istenség emberi lélekbe költözött, oly isteni titokkal állunk szemben, melyet, míg az isteni titkokat szemtől-szembe nem látjuk, megérteni nem leszünk képesek. Még ebben az állapotban is Atya és Fiú között oly egység volt, melyet emberileg felmérni nem lehet. A Szentháromság isteni titkát kutató bölcsességünk csakugyan hasonlít az óceánt kagylóval méregető gyermekhez. Ennek a helynek alapján a Szentháromság három szemé­lyét a következőképp határozhatjuk meg: Az első az örök változatlanság: aki van, aki volt és aki eljövendő. Nem azon kezdi, aki volt, hanem így: aki van. Ezzel azt akarja mondani, hogy az Isten örök jelen, s az ő változatlan jelene öröktől fogva kezdődött (aki volt) és örökké tart (aki eljövendő), mint ahogy Jézus is így határozta meg saját lényét: „Mielőtt Ábrahám volt, Én vagyok!” (Ján. 8,58). Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a héber Jehova (újabb tudományos olvasás szerint Jahve) név, mely tehát egyformán illik az Atyára és a földön járó Fiúra is, amennyiben annak örök eredetét tekintjük; ezt ugyanis mondhatjuk, hogy a Fiú az Atya örökkévalóságában részes. Ebből következik, hogy a Szentháromság személyei egymás tulajdonságaiban részesek, tehát nem a tulajdonságok külön­böztetik meg őket. A második személy a Trón előtt lévő hét szellem. Miért hét, ha egy? Itt tűnik ki legvilágosabban, hogy a számszimbolikában a számoknak semmi mennyiségjelentése nincs, hanem tisztán tulajdonságokat jelentenek. A bevezető részben a hetes szám jelentését a 3 és 4 összeadásából származtattuk, mivel 3 a működő istenség, 4 az isteni működés tárgyát képező világ száma, a 7 a világban való isteni működést jelöli, tehát a világban végbemenő szent történést és a történés szent jellegét. A profán történés száma az 5, 10, 40, stb. A hét szellem tehát a világban működő szent Szellem, több, mintha csak annyit mondanánk, hogy szent Szellem, mert itt a világban való működésen van a hangsúly. Hogy ez a hét Szellem a Trónus előtt van, annak az a jelentése, hogy a Trónustól indul ki és útra, működésre készen van. János tehát az áldást a mozdíthatatlan, örök egy Istentől várja a világban működő szent Szellem munká­ja révén. A harmadik személy a felkent Jézus, ki most már, ha ember volt is, mennybemenetele óta úgy számít, mint az istenség egyik személye. Hogy „felkent”, vagyis, hogy a Szellem kenete rajta van, az azt jelenti, hogy az istenség egyes személyei egymásban részesek, akár csak az Ezékiel csodálatos, egymás­ban forgó kerekei. Hogy Jézus, vagyis magyarul Üdvözítő, Szabadító az nem azt jelenti, hogy földi lényét vitte a mennybe, s pogányosan emberből Istenné lett, mert az üdvözítő akaratot az égből vitte magával a földre, s a földről csak az áldozatot vitte fel az égbe, melynek ott a földön kellett történnie, hogy úgy jelenjék meg a Trón előtt, mint az áldozat vérét a szentek szentjébe vivő főpap. Ennek a Felkent Jézusnak különben három utójelzője van: 1. hű Tanú, 2. halottak közül elsőszülött, 3. Föld királyainak fejedelme. E három jelző csodálatos utazásról beszél: lejött hozzánk az Égből, mint az Ég Tanúja, hogy hírül hozza: Az Atya szeret! Itt mi, emberek, megöltük ezért a hírért, mert a gonosz, Istentől elfordult embernek nem kell Isten szeretete, az isteni szeretet csak lelkiismeretét terheli és nem hagyja a bűnös szerzeményt nyugodtan élvezni. De Atyja igazságosnak ítélte őt és feltámasztotta. Logikailag ő az első feltámasztott, mert minden más halálon vett győzelem az ő győzelmén alapul, ezért ő a halottak közül az elsőszülött. Aki földön utolsó lett, annak az ég az első helyet adta: a megáldozott Báránynak a Trónra kellett jutnia, arra a trónra, mely a teremtő Isten ereje által minden más trón fölött van. Ez a körforgás azonban, mely a Fiú pályáján nyilvánul meg, az egész istenségben megtalálható. Az örök, változhatatlan Isten a kiinduló pont, a hét Szellem állandóan hordja az Ég fényét a földre, s a fényből lesz minden szellemi energia. Végül az áldozat, a földön elhasznált fény, látszólag erőtlenül mint megáldozott Bárány, visszatér a trónushoz, ott azonban kitűnik, hogy még na­gyobb erő lett belőle. Az istenség olyan, mint a világmindenség szíve, melyből életadó vér szüntelen kiárad, hogy hálaként és magasztalásként oda szüntelen visszatérjen. És csakugyan, alig, hogy ebből a csodálatos isteni forrásból aláimádkozza az áldást János, azonnal visszafordítja azt magasztalás gyanánt, hogy ahonnan az isteni áldás kiáradt, oda az emberi áldás áradjon vissza.

János, a másodrendű író tehát három-egy Istentől kegyelmet és békességet kér az ázsiai hét gyülekezetnek. Az Istenből kiáradó szellem is hét, mert a világ­ba viszi Isten szentségét, s a gyülekezet is hét, mert Isten magának szentelte. Világos, hogy a gyülekezetek hetes száma célzatos és a földön lévő összes szen­tek helyett jelenik meg, kiknek – mint láttuk – a Felkent Jézus a maga lelep­leződését (apokalipszisét) meg akarja mutatni. Az áldás, mely a maga kör­forgásában az égből a földre elindul: kegyelem és békesség. A görög kharis szó, melyet kegyelemmel fordítunk, a khara (öröm) szóból ered, s így a kegyelem Istennek az embervilágra kiömlő öröme. A kegyelem derűjét a harag vihara vált­ja föl, ha Isten öröme búsulásra változik, János tehát azt kívánja az egyháznak, hogy az ég derüljön fel fölötte, s Isten örömmel tekintsen rá. Ha az ég nem haragszik, az embernek békessége van a földön, a békesség tehát a kegyelemből származik. Ezért mondja: „kegyelem nektek!” s csak hozzáteszi: „és békesség”. A kettő közül a kegyelem a fontos, mert benne foglaltatik a békesség is. Abban az életfolyamban, mely a trónustól indul ki, benne van az isteni harag is, meg az isteni kegyelem is. A harag öl, a kegyelem elevenít; de a harag öldöklése nélkül nem támad élet; az ó-nak el kell pusztulnia, hogy az új megszülessék, belőlünk mindig ágak töretnek ki, hogy új ágak beoltathassanak. Az író kívánsága az, hogy az élet alkotó ereje dolgozzék rajtunk, ne a romboló; Istennel való találkozásaink ne az ítélet, hanem a könyörület jegyében folyjanak le, hogy térdünkről a sírás után megdicsőült örömmel keljünk fel, s mikor Istenre fölte­kintünk, az Üdvözítő áldott szerető arcát lássuk, s arról szüntelen patakként foly­jék ránk az öröm. Akkor aztán, ha a világ háborgat is, ha Jézus tanúiként üldöztetést kell szenvednünk is, a vihartól szántott világban, mintha rejtekben élnénk, békességünk lesz. Isten hűsége nem függ a mi hűségünktől és engedelmességünk­től; de az, hogy hűségében megsimogat-e, vagy megfenyít, hogy a kegyelem, vagy a harag érvényesül-e, már a mi hűségünktől és engedelmességünktől függ. Isten hű és megőrzi övéit, de nem mindig kegyelemmel, hanem olykor haraggal tart meg. Azért János imádsága nekünk intés. A folyamat azonban nem áll meg az embernél, hanem visszafordul, mint hála és dicséret, s ezt a visszafordítást az egész egyház színe előtt mindjárt János elkezdi ezzel az imádsággal: „Annak, aki szeretett ben­nünket, vérével bűneinktől megváltott s az Isten és Atyja számára királysággá és papokká tett, legyen korszakokról korszakokra dicsőség és erő!” A magasztalás hármas megokolásában megint a szeretet útjának három állomása lép elénk: 1) öröktől fogva szerető Isten, 2) az emberi vérét váltságul adó Isten és 3) a menny­ben uralkodó és maga után övéit is a dicsőségbe vonó Isten. A szeretet és kegyelem nem egy, mert a kegyelem napfény, de a szeretet a halál és éjszaka sötét­ségét is járja. A szeretet utánunk leszállóit a bűn éjszakájában, hogy azt a kegyelem napjává derítse. A királyság az isteni Trón örök napfényét jelenti, Istennek rajtunk való uralkodását s a mi uralkodásunkat, a papság közbenjáró tisztsége pedig a bajban lévők után menést, az értük való teher-hordozást és küzdést. Szóval minden mondatban szinte az életnek azt a csodálatos körforgását látjuk, mely szüntelen dobogó szívként ebben a világban a szeretet örök vérke­ringését hozza létre; mert élet és szeretet egy. És ennek a körforgásnak sohasem lesz vége. Az Isten világkormányzásában korszakok jöhetnek korszakok után: a szeretet körárama tovább folyik Istenből ki és Istenbe be: változhatik a történelem, bűn és sötétség korszaka után következhetik kegyelem korszaka, s a kegyelem fokozódhatik, hogy addig nem ismert új kegyelem legyen belőle, s így a jövő korszakokba Isten dicsősége soha meg nem unható új meg új alakban jelenhetik meg: de a szeretet ugyanaz marad, ha mindig melegebben és tündöklőbben fog keringeni is az új világ ereiben. (Az örökkévaló fordítás nem pontos. Aion, mit örökkévalósággal fordítanak, két jelentéssel áll a Bibliában: 1) folytonosságot jelent az, aminthogy aei = mindig szóból ered; 2) egy folytonosan, s hosszan tartó nagyobb időmennyiséget, tehát korszakot jelent. Isten mindig új és új kezdéseket tesz a történelemben, s minden új kezdés új korszakot nyit meg.)

Az író benne tudja magát a szeretet körforgó folyamában, őt is ragadja magá­val, s amint megdicsőült örömmel beszél róla, s az isteni szeretet árjába a maga szeretetét is beleönti, elmondott szavait egy ámennel erősíti meg. A szó a héber­ben az igazsággal és hűséggel áll kapcsolatban: mint erősítő szó azt jelenti, hogy amit elmondunk, igaz, megbízható. Lassanként a szent áhítat kifejezése lett, mely Isten megbízhatóságának, hűségének láttára tör fel az örök és változhatatlan Isten előtt leboruló, s őt csodáló emberi lélekből. A másodrendű szerző tehát, amikor megnevezi magát, odaáll ennek a végtelen hűségnek, örök Kősziklának ömlő szeretetnek árnyékába, hogy senki se lássa őt, az egyszerű tolmácsot, hanem azt, aki az üzenetnek igazi küldője: a három-egy Istent. A kettős szerzőség tehát csak a földi formát szolgálja: az igazi szerző az, aki ezt az apokalüpsist mennyei Atyjától kapta.

A tárgy

„Íme jön a felhőkkel, meg fogja őt látni minden szem, azok is, akik átszögezték őt, és gyászt ül miatta a föld minden törzse. Úgy lesz! Ámen!" (Jel. 1,7)

Az apostol a könyv írójának említése után azonnal pontosabban megjelöli a könyv tárgyát, melyet tulajdonképpen a kezdőszavak megmondottak már; a Felkent Jézus lelepleződése. Ez a lelepleződés, vagy megjelenés így fog megtörténni: 1) Felmerül a felhők mögül, mint ahogy mennybemenetelkor azok fogták el a tanítványok szeme elől; 2) most már nem lesz különbség hívők és hitetlenek között, mint ahogy feltámadása után csak a hívőknek jelent meg, hanem minden szem látni fogja őt, még ellenségei is, akik őt általszögezték, vagyis azok, akik követeivel ugyanazt tették, amit Kajafás és Pilátus ővele tet­tek; 3) az egész földön nagy gyász lesz őmiatta úgy, mint ahogy Zakariás prófé­ta jövendölte: „Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelem­nek és könyörületességnek Szellemét, s reám tekintenek, akik által szögeztek és úgy siratják őt, mint az egyszülött Fiút szokták siratni. Azon a napon nagy si­ralom lesz Jeruzsálemben, amilyen a hadarimmoni siralom Megiddo völgyében volt. S majd sír a föld: nemzetségek és nemzetségek külön, a Dávid házának nemzetsége külön és feleségeik is külön, a Nátán házának nemzetségei is külön és feleségeik is külön, a Lévi házának nemzetsége is külön és feleségeik is külön, a Sémei nemzetsége külön, feleségeik is külön, a többi nemzetség is mind, nemzetségek és nemzetségek külön, feleségeik is külön." (Zak. 12, 10-14). Ez a sírás nem félelem-szülte gyáva jajveszékelésnek látszik, hanem a bűnbánat sírásának. A Jelenések könyvének tárgya tehát: Jézus megjelenése, az emberiség föleszmélése Jézus hatalmára és egy ezt követő, minden emberi törzsre kiterjedő bűnbánat: röviden: az a nagy fordulat, mellyel Isten országa földre leszáll, amelyért annyi buzgó szív imádkozott: Jöjjön el a te országod! Ezt a tárgyat azon­ban nem száraz megállapítás alakjában közli az író, hanem diadalmas föl-kiáltással: Lám, jön a felhőkkel! Mintha már útban volna és csakugyan, János látta is elindulni, s a földre megérkezni. Amit közöl tehát, az megélés, tapasztalat tárgya, s János nem hírtudósító, hanem bizonyságtévő. Ezt a tanúszolgálatot pecsételi meg a megerősítés kettős fölkiáltása: Bizony! Ámen! Az egyik, melyet lefordítottunk, görögül (nai, az ámen fordítása) a másik zsidóul. Az egész Jelenések könyve nem valami hírlaptudósítás benyomását teszi, hanem az egyidejű megélésnek csodálatos hangulatát kelti, mintha Jánossal együtt ott állanánk azon a napon, melyen a felhők mögül előtűnik.

A bemutatkozás

„Én vagyok az Alfa és az Omega – így szól az Úr, az Isten, aki van, volt és eljövendő, a mindeneken uralkodó.” (Jel. 1,8)

„Én, János, testvéretek, a Jézusban való szorongattatásban, királyságban és kitartásban közösségben vagyok veletek, az Isten Igéjéért és a Jézus bizonyságtételéért a Patmosznak nevezett szigetre kerültem. 10 „Szellemben elju­tottam az Úr napjára, és akkor a hátam mögül erős hangot hallottam, mintha kürt harsogna, 11 s az a hang azt mondotta: „Írd könyvbe amit látsz, és küldd el a hét eklézsiának Efézusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába.” 12 Ekkor megfordultam, hogy lássam azt, akinek hangja szólt hozzám, s mikor megfordultam, hét arany mécslábat láttam. 13 A mécslábak között valakit láttam, aki emberfiához hasonlított. Sarkig érő ruhá­ba volt öltözve, a mellén aranyöv övezte, 14 feje és haja fehér volt, mint a fehér gyapjú; 15 szeme mintha tűzláng lett volna, lába kemencében olvasztott libanoni érchez hasonlított; hangja mintha víztömeg zúgása lett volna, 16 jobb kezében hét csillagot tartott, szájából kétélű éles pallos jött elő. A látvány olyan ragyogó volt, mint mikor a nap teljes hatalmával fénylik. 17 Mikor megláttam őt, úgy estem lábához, mintha halott volnék, de ő rám helyezte jobb kezét, és így szólt." (Jel. 1, 9-17)

A jövőből elővillanó fény után, mellyel az író a könyv tárgyát megjelölte, hirtelen megszólal az, akinek eljövetelét az apostol a világtörténelem nagy for­dulópontjaként hirdette. János bizonyára visszaemlékezett arra, hogy neki hogyan mutatkozott be az Úr, amikor a kijelentés megkezdődött, s ugyanazok­nak a szavaknak idézésével folytatja most a tárgy megnevezését: az esemény után a személyt mutatja be, akiről a kijelentés szól. A Szentháromság szemé­lyeinek kongruenciáját, vagyis teljes hasonlóságát és egyenlőségét mutatja, hogy Jézus ugyanazokat a szavakat használja magáról, mint amelyek előbb az Atyát jelölték: aki vagyok, aki voltam, és aki eljövendek. A görög participiumot mon­datra fölbontva jogunk van első személybe tenni, ahogy az értelem azt megkívánja. A bemutatkozást azonban nem ezzel kezdi az Úr, hanem azzal, hogy ő is az örök jelenlétben él, mely a múltban is ugyanaz volt és a jövőben is ugyanaz lesz, levonja a teremtésre nézve a következményét azzal, hogy magát Alfának és Omegának mondja, a görög ábécé első és utolsó betűjének, mintha magyarul azt mondaná: Én vagyok az A és Z. Az örök jelenlétet kifejező szavak után pedig ezt függeszti: Én vagyok a Mindenható! Nem felesleges ismétlésről van itt szó. Amikor a Fiú egyik oldalon az Atyával való teljes egységét, mint kiindulópontot hangoztatja, ugyanakkor magának tulajdonítja a világot létre­hozó, célhoz juttató és akaratával minden percben általható teremtő tevékenységet is. Az Alfa és Omega közé esik ugyanis a mindenhatóság, vagy talán még pontosabban fordítva: a mindennel bírás. Az a kérdés vetődik fel hát: mi szükség a Szentháromságban külön személyeket megkülönböztetni, ha ezek a személyek teljesen összeesnek, kongruensek? Erre a kérdésre itt találjuk meg a feleletet: a Fiú abban különbözik az Atyától, hogy az Atya lényét kiviszi a teremtésbe, a Fiú tehát a teremtésben feltűnő Isten, teljesen ugyanaz, csak addig, amíg a teremtésben időzik, kisebb az Atyánál, mert a teremtésben az egész isten­ségből csak egy rész jelenhetik meg (Ján. 14,28). Azért a Fiúnak a teremtésből vissza kell menni az Atyához, hogy övéiért többet tehessen, a Fiú így viszony­lik az Atyához, mint a kimondott szó a gondolathoz, azért a Fiú neve: az Ige, a Szó. Az Atya szeretet, tehát mikor a világba leszáll, áldozat lesz belőle. A Golgotán függő Jézusban tehát az Atya önmagát ösmeri fel, természetes tehát, hogy amikor a Bárány a mennybe érkezik, helye csak a Trónus lehet. Mikor tehát az istenség Atyára és Fiúra oszlik, mindkettő teljes és mindkettő ugyanaz marad. Ezt a számvetést mi emberek megérteni nem tudjuk, de éppen ez a Szentháromság titka, ez a szellemvilág számvetése. Ugyanolyan művelet ez, mint a szeretet számvetése: mennél többet adunk belőle, annál több marad nekünk: vagy az igazság számvetése: mennél hosszabb ideig világít, annál fénye­sebben ragyog. Az istenségnek ezt a megoszlását a szeretet viszi véghez, mely magát teremtményeivel közölni akarja. A szeretet soha el nem fogy, a szeretet tehát az Isten örök jelene. Visszanyúlik a múltba s eljön, mint új jövendő. Én vagyok az Alfa és az Omega: Azt jelenti tehát, hogy a teremtést a szeretet indí­totta meg és akármennyi könnyön, véren, jajszón megy által is, a szeretetbe ömlik bele. A szeretet a keresztyénség Nirvánája, nem homály, nem elmúlás, hanem a teljes értelem ragyogó tudata: Isten szeretet, Isten enyém! S ez a tudat már most áthatja az Istent látó teremtést: Isten mindenható, a szeretet mindennel bír! Ezt a minden-bíró szeretetet mutatja be a Jelenések könyve, mikor a bűn minden sötét­ségén keresztül, az ítélet minden borzalmán keresztül a szeretet diadalát rajzolja elénk. János, aki három éven át együtt járt az Úrral, most ámuló örömmel érti meg, hogy csakugyan jó volt Jézusnak az ő Atyjához mennie, isteni létének tel­jességét újra magához vennie és, hogy az a kétségbeesés, amellyel Jézus kereszt­je alatt állottak, vakság volt. A kereszt tehetetlenségében lett Jézus minden­hatóvá. Csak így érthető meg az 5. fejezet isteni titka: a Bárány a Trónuson.

A Jelenések könyvének tárgya nemcsak az Isten tehát, hanem a teremtés is; fő tárgya tehát az, aki az Istent és a Teremtést összeköti, a Fiú, ha pedig ezt a vilá­got és Istent összekötő személyt egy eseménybe akarjuk belefoglalni, akkor a könyv tárgya: Jézus visszajövetele. Az egész könyvön keresztül tekintetünk mindig a két tárgy között mozog: hol Istenre és Isten trónusára nézünk, hol a teremtésre, a Trónból villámok cikáznak és a teremtést érik, a Trónból az élet tüzes patakja indul és a teremtésbe életet önt, a teremtés feszült várakozással tekint a Trónon ülő felé és amikor a Trónból felvillan egy új kijelentés fénye, az egész teremtésből, mint óriási karból, felzeng a dicsőítő ének. Isten és a teremtés között, ég és föld között tehát a könyvben állandóan ide-oda jár a tekintet, s ez a változatosság teszi drámaivá és izgatóan érdekessé az Apokalipszist. Most is az örök változatlanról egyszerre a gyarló kis féregre, Jánosra esik a tekintet, aki testvérünk a nyomorúságban, s aki az Isten beszédéért és a Jézusról való bizonyságtétel miatt most ott szenvedett a magányos puszta szigeten, melyen csak szikla volt, melyen akkor senki sem lakott, s melynek lakatlan magányát az üldöző kéz az evangélium koporsójának szánta. Nincs kizárva, hogy az apostolt efezusi s ázsiai bizonyságtételéért a puszta szigeten éhhalálra ítélték, s az be is következhetett volna, ha övéi el nem látták volna élelemmel. Sejtették-e azok, akik az apostolt ebbe a nyomorúságba vetették, hogy éppen a megaláztatás és szenvedés ideje fog átváltozni számára a dicsőségnek és felemeltetésnek olyan alkalmává, amilyen ezen a földön senkinek másnak részévé nem lett sem azelőtt, sem azóta, amelynél csak a megvalósulás lesz majd nagyobb és boldogítóbb?! Egyszerre kitűnt, hogy János nincs egyedül a puszta szigeten; Isten angyalai jár­nak körülötte és a fogság, mely körös-körül elzárta a menekedés útját, felfelé nem tudta bezárni az ajtót; az ajtó felnyílt, amelyen át a bűnös ember nem szokott közlekedni. A néma sziget csendjét egyszerre csak angyalharsona verte fel, dübörögve, mint vihar és mennydörgés, közeledett az ítélet; mélységből szörnyek merültek fel, hogy mint lompos, nehéz álom kapaszkodjanak az apos­tol lelkébe; az égből fényjelenségek szálltak alá; a sötétség megverve menekült és végül feltűnt ő, akit a földön annyira szeretett, s ki most megközelíthetetlen fenségben és dicsőségben mégis az volt, aki régen; ráismert és magáénak tudta. A látomások eltűntek és ő még sincs magában a szigeten; tudja, hogy az angyalok mind vele vannak és el fogják kísérni további útjára és egy órára, egy pillanatra nem fogja elhagyni Megváltója sem. Tudja, hogy eljön majd érte, a próbának vége lesz egyszer és aki most alul van, felemelkedik minden fölé. Diadalmasan teszi hozzá: Nemcsak a nyomorúságban vagyok testvéretek, hanem a királyságban is és addig is, míg eljő a nagy átalakulás isteni perce, a Jézus Krisztus mellett való kitartásban, állhatatos tűrésben. Ez a tűrés, az égi Megváltó mellett való kitartás, a gyarló kis emberi féreg hálája az iránt, aki van, aki volt, és aki eljövendő, aki mindennek alfája és ómegája, s a mindennel bíró.

Írja a sorokat az apostol vagy diktálja inkább az írni tudó társnak, mint Pál Tertiusnak. Nem gyarló emlékezete őrizte meg a történteket, Isten Szelleme segíti, hogy semmit el ne hagyjon abból, amit átélt a szigeten. Ott járt a szigeten magányos szomorkodásban, mikor egyszerre egy hang hallatszik tiszta világos csengéssel, emberi hang, s mégis ember nélkül: átható, szívbe markoló beszéd: én vagyok az alfa és az ómega! Ez a hang megfogja a lelkét, kiemeli a testből s elragadtatásba jut. Úgy fejezi ki: szellemembe jutott, vagyis a testi megfigyelés pályájáról áttért a szellemi látás síkjára, s a test bilincseitől szabaduló lélek a láthatatlan világban kezd észlelni, látni, hallani, szólni és cselekedni. Ha valaki az apostolt látta volna, kábult, alvó embert látott volna valószínűleg, mert csak testét látta volna. A lélek éber volt és időben, térben mérhetetlen távolságokat járt be. Ott volt az Úrnak napján, szórul-szóra az Úrhoz tartozó napon. Ez a nap ugyanis nem fog már ehhez a világhoz tartozni, ezen a napon nem fog tovább uralkodni az Isten ellen lázadó emberi erőszak: ez a nap az Úré lesz. János megelőzte összes keresztyén társait, az összes embereket s előre ment, hogy ezt a napot meglássa. De hiszen az a nap még meg sem volt, mondhatja valaki. Hiú emberi beszéd! Istenben már mindaz előre valóság, amit ő elhatároz, s aki Istenben lát, úgy jár a jövőben, mintha az már megvalósult jelen volna. Isten iga­zabb valóság, mint amit ő teremt, s ebben a legigazabb valóságában járt az apos­tol. Amint szelleme, az ember láthatatlan életének ez a finom csápja megérintette az Istent, egyszerre kibomlani kezdtek Isten tervei, s az apostol benne élt a jövőben. (Lásd a szellemi látás és elragadtatás problémáját a bevezetésben).

Az apostol már semmit sem hall ebből a világból. Értelme, kedélye a szelle­mi érzékszerveken át van kapcsolva a túlvilágba és szíve ebben a világban él benne. Amit hallott, nem testi fülével hallotta; amit látott, nem testi szemével látta. Most kürtnek szavát hallja, vagy legalábbis kürtszóként ébreszti fel a szó, mely háta mögött szólal meg. (Lásd az apostoli levelekről, apokaliptikus gondolatairól írt bevezető részben a kürtről mondottakat.) Parancsot kap: Mit látsz, írd tekercsbe és küldd el a hét gyülekezetnek Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába! Tehát hiába akarják elhallgattatni, a bizonyságtevésnek nincs vége: Isten új feladatot bíz reá. Ha ennek a hét városnak a fekvését nézzük a térképen, a kisázsiai félsziget keleti partjának egyik délibb mély öblében fekvő Efezustól kiindulván, előbb hajón megyünk a félsziget kanyargós partján nagy kerülőkkel az északra, szintén egy mély öböl végen lévő Szmirnába, onnan megint észak felé tartunk s a harmadik mély öböl csúcsától kissé északkelet felé utazván, Pergamoszba, vagy Pergamonba érünk. Innen már majdnem kelet felé visz az út Tiatirába, onnan mindig mélyebben bent a szárazföldön a régiek híres városába, Szárdiszba, vagy Szárdeszba. Most kelet-délkelet irányában megy utunk, hogy Filadelfiába érkezzünk, s végül pontosan délkelet felé még egy jókora utat teszünk meg Laodiceába. Az egész utazás egy teljes félkört futott be, hogy az Efézussal majdnem egy vonalban levő Laodiceába érkezzünk. Aki a leveleket vitte, ilyen hatalmas kanyarral jutott el sorban a gyülekezetekhez, ha ugyan külön megírott levelek voltak ezek, s nem együtt ment az egész könyv a benne lévő hét levéllel együtt azokhoz a gyülekezetekhez, melyekben az apostol élete végén a felügyelő (püspöki) szol­gálatot végezte. János presbiternek nevezte magát, mert ebben az időben a püspök és presbiter név az egyházban egy tisztséget jelölt (II. Ján. 1; III. Ján. 1; Csel. 20,17, vő. 28. v.). Mint vén, hordozta a gyülekezetek terhét, mint felügyelő nézte éber szemmel a gyülekezet tagjait, s ment az elveszettek után, hogy őket a nyájban visszahozza. Most maga lett elveszett. A durva önkény elszakította szeretteitől, kiket oly sokszor figyelmeztetett egymás szeretésére. Vágyakozva gondolt a rábízott gyülekezetekre, s íme a legfelségesebb üzenet közvetítője lesz. A juhok nagy Pásztora izen általa összes juhainak, s, hogy szíve annál közvetlenebbül érezze a szerető gondot, az az üzenet első kézből az apostol gon­dozottjainak szól. A levelek leírásánál átélte hát a személyes felelősség és közvetlen gondoskodás minden gondját és örömét. Most újra pásztor a távolban is; a látomások izzó harcban nemcsak magáért, azokért aggódik: egyéni elvetettségében és megvigasztalódásában azok nyomorúságát is érzi, azok vigasztalásának is örül. A látomásokat tehát egy pásztori szív éli által; Jánosban igazán az egész egyház jutott el az Úrnak napjára, hogy gyülekezetétől egy időre akarata nélkül megfosztatván, ahhoz jusson el, aki szeretetének másik tárgya volt, égi Urához. S íme meglepve látja, mikor megfordul, hogy a vele beszélőt lássa, hogy az nincs messze tőle és a gyülekezetektől, hanem a hét arany mécs­láb, tehát a hét gyülekezet között járkál. Őt, mint ótestamentumi lélekkel gondolkodó zsidó férfiút, nem lepi meg, hogy a gyülekezetek hét arany mécsláb jegyében jelennek meg előtte (lásd a bevezetésben Zakariás látomásait az apokaliptikus nyelvről szóló szakaszban). Amíg tehát ő távol van, az ő szeretett hét gyülekezete nem maradt egyedül, ott jár közöttük a láthatatlan Úr, s gondját kiterjeszti rájuk. Ez a leleplezés maga mély örömmel töltötte el szívét, s meghatódva fordult afelé, aki dicsőségében is övéiért dolgozik és harcol. Csakugyan igaz hát, amit utolsó földi beszélgetésükben megígért: Veletek leszek minden nap a világ végezetéig! Amint János előtt a láthatatlan szellemvilág kibontakozni kezd, az első, amit megpillant, a gyülekezetei között járó Jézus.

De milyen más most az Úr, mint mikor a földön járt velük, vagy mint amilyen föltámadása után is volt! A szegényes ruhájú földi vándort most sarkig érő, tündöklő fehér papi ruha fedi. Hogy a ruha öve nem a csípőnél, hanem a mellen van, azt mutatja, hogy nem munkaruhába öltözködött, melyet, hogy könnyebben mozogjanak, lentebb kötöttek föl, hanem ünnepi ruhába: most már nem országutakat rovó vándor az Úr, hanem dicsőséges király. Az öv aranya is kirá­lyi méltóságra mutat. Minden fehér rajta különben, a ruha, a haj, az egész fej: a tisztaság, a szentség, dicsőség sugárzó fénye ömlik el rajta és árad róla. Tündököl és ragyog, mint a Nap. De ebből a fényből szívbe fúró erővel sugárzik elő, mint vakító láng, a kereső szem, mely a szívbe vés, s mely előtt a bűnösnek le kell sütnie szemét. De ahogy lefelé fordul az apostol szeme, ott is csak ugyanazt az izzó fényt látja: a láb is olyan, mint a kemencében tüzesen izzó fém. Ahová ez a láb lép, ott perzsel mindent, ami földi, ami nem égi anyagból készült. Még szól, még hallja szavát, mintha óriás víztömeg dübörögne, ez a fénylő szellemjelenség nem a régi, szelíd, alázatos Jézus. Most minden olyan megközelíthetetlenül dicső rajta, hogy a por-ember csak a végtelen távolságot érzi, mely tőle elválasztja; olyan dicső, hogy közeledni hozzá nem lehet! Kezében, mint egy csokrot, tart hét csillagot s mikor szájából elsuhan a szó, úgy tetszik, mintha lángkard csapna ki abból, hogy az ellenállót megeméssze. Olyan volt, mint mikor a Nap teljes erejében fénylik; égető, perzselő valóság, megsem­misítő erő, s az apostolt elhagyja ereje és ájultan roskad a földre, mint egy halott.

Hogy a látomás valóságát és jelentőségét megértsük, abból kell kiindulnunk, hogy János nem testben, hanem szellemben látta azt. Ez a szellemi látás azon­ban nem volt még az a szemtől-szembe látás, mely egykor a tükrön át való látást felváltja majd, ha magunk is olyanok leszünk, mint az Úr (Vő. I. Ján. 3,2.; I. Kor. 13,12). János tehát a szellemi érzékelés olyan állapotában volt, amikor a szellem akadályozatlanul átveszi ugyan a szellemi világ hatásait, de azokat nem közvetlen látás alakjában közli, hanem álomképekké alakítja át, azaz földi képek szimbólumaiban mutatja meg a mennyei valóságokat. Ez azt jelenti, hogy János csakugyan érintkezett a mennyben élő Jézussal, de nem látta őt a maga szellemi mivoltában, hanem csak földi tükörképben. Ez a földi tükörkép azonban, mint a bevezetés lélektani hátterében láttuk, éppoly kevéssé volt csalódás, mint a feltá­madott Jézus testi megjelenése, melyben őt megtapinthatták és a tanítványok szeme láttára evett. A szellemi lét valóságosabb, mint a testi, helyesebben a szellemi létben az érzékelés jobban megközelíti a valóságot, mint a földi-testiben melyet lelki-testinek is nevezhetünk. De a szellemtesti valóságok lenyúlnak a földi-testi létbe, abban is megjelenhetnek, s akkor a hozzájuk legméltóbb alakot öltik fel, mint Jézus azt a napfényszerű megjelenést, melyben János öl látta. Ruhája nem volt földi szövet, haja nem volt fehér gyapjú, szeme nem volt láng, lába nem izzó fém, szájából nem jött ki pallos és sugarai nem a Nap sugaraihoz hasonló fényből származtak; egész valója szellemi, szellemtesti volt, de a földi értelem csak földi dolgok tükrén át tudta felfogni, s azokon keresztül látta. Az emberi szellem azonban többet fogott fel ebből a lényből és ami a testi megjelenésen túl volt, azt is megérezte és a látnok kedélyével megéreztette, úgyhogy a látnok többet tapasztalt kedélyével, mint értelmével. Ezért a mélyen érintett János holtan esik alá. Talán ebben a pillanatban hullott a földre János testi isteni óvással magát meg nem sértve, hogy a test szinte élette­lenül várja végig, míg a szellem a végtelenséget bejárja. Az apostol tudja, hogy aláhull, de mikor fölegyenesedik, már csak a szellem kél életre, s a többit álmod­ja a látnok. Álmodja, de ez az álom éberebb és valóságosabb minden földi éber­ségnél és érzékelésnél, mert nem ködképek között jár az apostol, hanem Isten valóságában. Jézus valóban megjelent neki; az apostol valóban hallotta őt beszélni, de az Úr megjelenése lefokozott, az apostol szellemi készségének megfelelő volt. Az apostol annyit látott Jézusból, amennyit kibírt.

A megbízás

„17 Mikor megláttam őt, úgy estem lábához, mintha halott volnék, de ő rám helyezte jobb kezét, és így szólt: Ne félj! Én vagyok az Első, az Utolsó 18 és az Elő. Holttá lettem, de íme élek az örök korokon át. Nálam vannak a halálnak és a láthatatlan országnak kulcsai. 19 Írd meg, amiket láttál, amik vannak, és amiknek ezek után kell bekövetkezniök, 20 a hét csillag titkát, melyeket jobbomban láttál, meg a hét arany mécslábat. A hét csillag a hét eklézsia angyala és a hét mécsláb a hét eklézsia." (Jel. l:17-20)

Ezek a szavak világosan mutatják, hogy akit a látnok megpillantott, Jézus volt. Én vagyok az Első és Utolsó, halottá váltam, de íme korszakokról korsza­kokra élek! Tehát nem angyal szólt hozzá hanem az, aki az első és utolsó volt, de aztán halottá lett. Ebben a szóban „halottá lett”, benne van az emberré létel, a betlehemi jászol, a szülőktől való félreismertetés, a halállal eljegyző keresztség, a síróknak, szegényeknek, betegeknek fárasztó keresése, a bűnösök terhének hordozása, a gyűlölet, mellyel a világ a szeretetet üldözi, az egyedül maradás, megtagadtatás, a fogság, megveretés és megfeszíttetés. Ez a szó, halottá váltam, János elé felidézi azokat az órákat, mikor ott állt a kereszt alatt és szívére a ret­tentő bánat súlya nehezült. Aztán a feltámadás boldog felszabadulása. S most itt áll előtte, elérhetetlen dicsőségben, erőben és fenségben. Földön fekve, aléltan is lát és tud. Tudja, hogy az a fenséges alak megindul, lehajol hozzá és megérinti öt. Szemében a régi nyájasság és szelídség. S amikor megérinti, fölemelkedik. Legalább szellemben visszanyeri rugékonyságát; sőt sokkal több életet, erőt és könnyűséget, mint amilyet földi életében élvezni szokott. Szellemben megerősödve hozzáemelkedik az ég lényeihez és nemsokára úgy beszél velük, mint hozzájuk tartozó. Az a fenséges és mégis oly nyájas szent alak magához emelte őt, a férget. A föld és annak lehetőségei elmaradnak tőle; új képességek és lehetőségek tárulnak fel. Többé nem számol emberek erejével, földi hatal­makkal. A halálos ájulás lefoszlik róla, amikor ezeket a szavakat hallja: Nálam vannak a halálnak és a sírnak kulcsai!

Mint ahogy egykor Ézsaiás próféta ocsúdott fel a kétségbeesésből, hogy meghallja az isteni parancsot: Kit küldjék el? És feleljen: Itt vagyok én, küldj el engem. Úgy kelt fel János is, hogy a prófétai megbízást meghallgassa: írd meg hát, amiket láttál, amik vannak, s amiknek ezek utána kell történniök! (Vő. Ézs. 6, 1-9) Ez a megbízás pedig minden idők legnagyobb prófétai megbízása volt. Ézsaiás csak egy néphez kapott küldetést, bár ez a nép az akkori idő válasz­tott népe volt; de János megbízása egyetemes. Ézsaiás csak Isten kerub-di­csőségét látta, s az egyik „élő” érintette ajkát az oltár tüzével, de János magát az elsőt és az utolsót látta és az saját kezével érintette meg, azzal a kézzel, melyet szögek fúrtak egyszer által. Ézsaiás csak a megkeményítés szolgálatában állott, mert újtestámentomi látással is ótestámentomi próféta volt, és a nép, amelyhez Isten küldötte, szívét az igazság elől mindjobban elzárta; de Jánosnak azt kellett megírni, amit látott; az pedig a világ Megváltója volt, aki halottá lett; Jánosnak azt kellett megírnia, amik vannak, tehát a hét mécsláb, a hét gyülekezet történetét; Jánosnak azt kellett megírnia, amik ezek után lesznek, tehát a történet kibomlását, a csodálatos jövőt, melyet az egész emberiségre az hoz el, akinek jobbjában ott van a hét csillag. Ézsaiás az előkészület prófétája volt, János a beteljesülésé. János próféciája tehát közelebbről három tárgyat ölel fel: 1.) arról beszél, aki a hét csillagot a kezében tartja, s aki a hét csillag titka; 2.) a hét mécs­lábról, melyek a hét ázsiai gyülekezeten keresztül az egész egyházat jelképezik, mint a hét Szellem Isten szent Szellemét és 3.) arról, hogy a hét gyülekezetben elrejtett isteni titok, a hét csillag titka, mit fog ebből a gyülekezetből, és ezzel a gyülekezettel a bűnben tespedő világból kihozni. Adva van tehát egy összeadás: Jézus és az egyház, és keresendő az eredmény. Jézust most látta az apostol, de a jelenések során még többször elénk lép majd, mint Bárány a Trónon, mint arató, mint bíró, mint világító szövetnek. Az egyházat a II. és III. fejezetben állítja elénk, s később a világ történelmébe állítja be, hogy aztán elragadtatásának tanúi legyünk, s végül lássuk az égből új mennyei államként (város gyanánt) és Istennek eljegyzett menyasszonyaként alászállani.

De mi a hét csillag? A megfejtést maga a látnok, vagy a látnokot tanító angyal adja, ki a jeleket fejti; a hét csillag a hét gyülekezet angyala. Ez a magyarázat azonban sok tapogatózó és egymásnak ellentmondó magyarázatot hívott ki, melyek közül kettőt említek: 1.) hét égi angyalról van szó, kiket az Úr a gyülekezetek irányításával és gondviselésével megbízott; 2.) a hét gyülekezet papjáról, vagy pásztoráról szól, kik a gyülekezeteket kormányozzák és Isten előtt képviselik. Az első magyarázat ellenében azt vethetjük, hogy a II. és III. fejezetekben foglalt üzenetekben több esetben a gyülekezet angyalát oly módon vonja kérdőre az Úr, ahogy csak bűnös földi embert lehet felelőssé tenni, s nem engedelmes szent angyalokat. A második magyarázatot az dönti meg, hogy János korában a gyülekezetek élén csak ritkán állott egy nagyobb tekintélyű apostol; a gyülekezetek kormányzata több ember, vének, vagy presbiterek kezében volt, s így az Úr nem vonhatott egy embert számadásra a gyülekezet dolgaiért. Ha Bibliát akarunk magyarázni, akkor nem szabad későbbi állapotokat a bibliai korba visszavetítenünk, mert a Biblia nem arra való, hogy későbbi fejleményeket a Bibliával igazoljunk, hanem arra, hogy azokat a Biblia tükrében megítéljük. A helyes értelmezéshez csak az apokaliptikus magyarázatmód segít el. A csillag apokaliptikus kép, melyet az apokaliptikus beszéd törvényei szerint kell értelmeznünk. A Bibliában a csillag többször jelent embereket, éspedig uralkodókat és tanítókat. József álmában a csillagok az apát, anyát és testvéreket a világ jövendő uraiként látjuk megjelenni, de köztük a legnagyobb József csil­laga lesz. Ézsaiás Babilon elbizakodott királyát alázuhanó csillagnak nevezi (14,12). Dániel ezt mondja: Az értelmesek fénylenek majd, mint az égnek fényessége, s akik sokakat az igazságra visznek, mint a csillagok örökkön-örökké (12,3). A szellemvilágban a tanítók, az igazságra vezérlők kormányoz­nak, nem a tudatlanok és nem az erőszakosak; tehát kormányzó és tanító szellemi szinten egyet jelent. Az ég csillagai világítanak és azáltal kormányozzák is a földi életet, mely hozzájuk, a fény és sötétség változásához igazodik. A gyülekezet élete is a benne lévő fényhez, a tanítás igazságához igazodik. Tehát a gyülekezetek csillagai azok, akik a gyülekezetet igazságra vezérlik, az isteni világosság letéteményesei függetlenül attól, hogy az emberek hogyan becsülik és értékelik őket, mert hiszen az igazság a bűnös embernek nem kell. Az a tanító, aki a benne lévő világosságot elfojtja és hazugságot hirdet, mint Bálám akarta tenni, lezuhan, mint Babilon királya. Az apokaliptikus nyelvek szokása a lények bizonyos fajtáját egy képben, vagy számszimbolikai számban egyesíteni; így a világban működő életet közvetítő angyalokat négy kerubban látja együtt, noha számuk bizonyára igen nagy; a szeleket négy szélben egyesíti, noha irányuk, ter­mészetük számolhatatlanul sok; a választott népet Zakariásnál egy főpapban, Józsuában látja megszemélyesítve, s Izrael prófétáit két olajfában, Haggeusban és Zakariásban. Itt is az egy csillagban a gyülekezetekbe Istentől küldött (ezért angyali követ) tanítókat, az isteni világosság és igazság letéteményeseit egyesítve, mint egyetlen fényforrást kell látnunk, kik annyiban égiek, hogy az ég fénye lakik bennük; annyiban ellenben földiek, hogy ők is bűnös, tévedő emberek, kik hűtlenek lehetnek, világosságukat elrejthetik, vagy elveszíthetik, s akkor az a veszély fenyegeti őket, hogy az Úr végképp elolthatja őket.

Hogy pedig apokaliptikus képekkel, álomképekkel van dolgunk, mutatják az olyan részletek, hogy az Úr hét csillagot tart jobbjában, mégis megérinti Jánost, szájából kard jön ki stb., szóval ellentmondó és a valóságos élettel össze nem egyeztethető vonások, melyek azonban folyton változó és csak jelképül szolgáló álomképnek tökéletesek.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos

Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.

Saját példányból lejegyezve: 37–55. oldal.