2014. szeptember 27., szombat

Ó-ember és új-ember

Csia Lajos-Ó-ember és új-ember

Bibliai lélektani kérdés


Egy időben divatba jöttek olyan levelezőlapok és olvasókártyák, amelyeken Krisztus neve alatt ez a szó, „én” egy keresztel át volt húzva. Úgy értelmezték sokan ezt a jelképet, hogy többé nem szabad akarniok, kívánniok, okoskodniok, hanem életük vezetését át kell adniok Krisztusnak, hogy Ő akarjon, kívánjon, okoskodjék helyettük, mint ahogy Pál apostol mon­dotta: „Nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem!” Ez az értelmezés bizonyos quietis­must idézett elő, azaz tétlen várását annak, ami épen jönni fog. Természetesen azért mindenki akart, kívánt, gondolkozott tovább; ha megéhezett, akart enni; ha megszomjazott, kívánta a frissítő italt és amikor kellett éppen, hát gondolkozott is; csak éppen a felelősséget rázta le magáról azért, ami vele történik. Ez a tétlen, felelőtlen veszteg ülés különösen a pietisztikus, misztikus hajlandóságú keresztyéneknek veszedelme. De szinte mondanunk is alig kellene, hogy az ó-embernek a gondolkodó, akaró énnel való azonosítása hamis, egészen bibliaellenes. Az emberi természet a hindu műveltség megszerzése nélkül is hajlandó arra, hogy a felelőssé­get, a számonkérésnek, az isteni ítéletnek rettegtető várását eldobja magától és abban tetsze­legjék, hogy íme ő megsemmisült, nincs többé, most már nem felelős semmiért. Ez a minden gondot elvető, kötelességet lerázó gyávák menekülése a látni nem akarásba. Ez az „üdvösség” buddhista nirvána. A keresztyén üdvösség ennek pontosan az ellentéte: a teljes felelősségérzet öröme.

Gyakori vád az Isten ellen, hogy „Miért teremtett olyan embert, aki vétkezhetik?”. Teremthe­tett volna olyan embert is, aki képtelen arra, hogy vétkezzék. De az ilyen teremtménynek nem ember lett volna a neve, hanem gép, legföljebb állat. Isten Magához hasonló, felelősséggel íté­lő, elhatározó lényeket akart maga mellett látni, hogy azokkal megossza az uralkodás gyönyö­rűségét: ezért volt szüksége emberre, nem gépre, nem állatra. S ha olyan embert teremtett, akinek szabad akarata volt Istent elhagyni és hálátlanul megtagadni; viszont olyan embert te­remtett, akinek szabad akarata lesz megtérni és a csábítót megtagadni. Nem a bűnbeeső, ha­nem a megtérő ember állott Isten szeme előtt, mikor elhatározta, hogy embert fog teremteni. Ezért a bűnbeeső és megtérő emberért Isten szabad akaratból, önként elvállalta a Golgota szenvedését és gyalázatát. És ezért a Golgotán meghaló Istenért az embernek önként és sza­bad akaratból kell vállalnia a megtérést, a megszentelődést, ha ugyan királynak és nem gép­nek, állatnak vagy rabszolgának akar visszatérni az elhagyott atyai házba.

Persze ez ellen azt említik meg, hogy az ember a bűn rabszolgájává lett, nincs szabad akarata. Ez így is van! A bűn rabságában tehetetlenül ülő emberhez két szellem közeledik; egyik a kí­sértő szellem, ki azt susogja a fülébe: légy enyém, felszabadítalak erkölcs, ítélet, Isten alól és minden kívánságod gyönyörűségét megszerzem neked! A másik Szellem így szól: Légy rab­szolgám, de önként; mindig, szüntelenül, szabadon akarva vesd magadat akaratomnak alá, mert másnál, mint Nálam, aki teremtettelek, megváltottalak, lelked békességét, örök életét meg nem találhatod! Mikor az ember a szabadságra hívó suttogó szónak hisz, egyszerre még jobban megkötözve, aljas kívánságok börtönében találja magát: a kísértő szava hazug szó! Mikor az ember elhatározza, hogy Isten rabjának adja magát, vagy legalább fölszakad szívé­ből az óhaj: megtisztulni! Megszabadulni a szennyes életmód láncaiból! Egyszerre azt tapasz­talja, amit a gutaütött érzett: a mozdulatra engednek a tagok és amit előbb megtenni nem tu­dott, új életben tud járni, Isten a bilincsek alól feloldotta. De később is mindig neki kell akar­nia az Istennel való együtt járást; neki kell kérnie a megszentelődést, isten csak önkéntes szol­gálatot fogad el, Istennek csak szabad teremtmények kellenek, kiknek öröm Vele élniök. Az akaró, kívánó, gondolkodó „én”-t nem törli el a kereszt és nem is akarja Isten tehetetlenné ten­ni, működésen kívül helyezni; mert Isten nem holtakat akar Maga mellett látni, hanem halálon át új életre támadókat. Isten szabadságot adott, Krisztus felszabadulást hozott; az üdvösség szó, mely a Jézus névben is benne van, szabadulást jelent; az Isten Szelleme a szabadság Szel­leme; a keresztyén élet a fellélegző, bilincslerázó, boldog szabadság élete!

De hát nem önmagunktól váltott-e meg Krisztus? Nem én vagyok-e önmagamnak legzsarno­kibb rabszolgatartója? Mit jelent hát Pál szava: Nem én élek többé? Az előbbi mondat adja kezünkbe a kulcsot: „Nem én vagyok-e önmagamnak rabszolgatartója? Itt az én kétszer fordul elő, alanyként és részeshatározóként: én és én magamnak. Az emberben két „én” áll egymás­sal szemben és ezt a két ént összezavarják egymással a pietista quietisták is, buddhisták is. A fenti mondatban a részeshatározó a tudatos, akaró, értő én, a tudat, vagy szív, ahogy a Biblia és a régiek a tudatot nevezték; az alany ellenben, az az én, melyet rabszolgatartónak mon­dunk, azt jelenti, amit a szív, vagy tudat a múltban akart, gondolt, értett. (és érzett – hozzáfű­zés) Mindezek a gondolatok a tudattalan lélekben valahol el vannak raktározva és ennek a raktárnak neve emlékezés vagy meggyőződés, mert nem csak emlékeket tartalmaz ez a raktár, hanem azt is, ahogy ezt az anyagot a szív, a tudat megítélte. Az akarások, kívánások szintén el vannak téve a tudattalan lélekbe; minden újabb akarás egy mélyebb árkot vont a lélekbe, mint egy gramofonlemezbe és ennek a csodálatos akarat-gyűjteménynek neve: jellem. A tudattalan én tehát úgy is, mint emlékezet vagy meggyőződés, úgy is, mint jellem mi vagyunk, a mi énünket képezi, mert mi alkottuk ítéleteinkkel, elhatározásainkkal. Ez a tudattalan lélek, az emlékezés és jellem azonban nem marad mindig tudattalan; időnkint visszajár a tudatba és a tudatos ént befolyásolja, kényszeríti, hogy a gondolkodásnak és akarásnak megszokott útjain maradjon. Ennyiben rabszolgatartója a tudattalan én a tudatos ének. Lehet, hogy elfelejtjük, amit a múltban gondoltunk, akartunk; de azért, ha nem is emlékezünk már rá, mégis mi va­gyunk az, amit gondoltunk és akartunk: meggyőződésünk és jellemünk mi vagyunk. Felelősek vagyunk hát azért is, amit egykor gondoltunk és akartunk; ami meggyőződésünkké és jelle­münkké vált. Mivel múltunkat elfelejtettük, nem tudjuk kik vagyunk; mikor múltunknak en­gedelmeskedünk, azt tesszük, amit nem akarunk most és nem is ismerünk (Róma 7,). Tudatos énünk tudattalan énünk rabja; jelenünket múltunk dirigálja; amit eddig gondoltunk, éreztünk, akartunk, ólomsúllyal nehezedik ránk és arra kényszerít, hogy a jövőben is azt gondoljuk, azt tegyük, amit a múltban megszoktunk gondolni és akarni. Minden ítéletünk rögzítődik tudatta­lan énünkben; minden akarásunk mélyebb árkot váj jellemünkbe; az új ítélet és elhatározás a régi medreket keresi. Ha szabadulni akarunk magunktól, föl kell lázadnunk magunk ellen, s mivel arra gyöngék vagyunk, hogy legyőzzük múltunkat, önmagunkat, Istenhez kell kiálta­nunk segítségért. Az őszinte kiáltást Isten meghallgatja és megszabadít magunktól. De nem szabadít meg, ha nem kérjük, ha nem akarjuk.

Itt tehát 3 én áll tulajdonképpen egymás mellett, egymás ellen vagy egymásért. A múltbeli énünk, amelyet magunk építettünk ki magunkban eddigi gondolkozásunkkal és életirányza­tunkkal. A jövőbeli énünk, amelyet Isten csillantott meg előttünk, mint elérendő célt. És a je­lenbeli énünk, amely választ a múlt és a jövő között. A múltbeli énünk: tudattalan énünk, tu­dattalan lelkünk, melyért a felelősséget magunkban hordozzuk, s miatta Isten ítéletétől félve, de magunkat meg is utálva, kínlódunk. A jövőbeli énünk: megváltozott, Istentől újonnan te­remtett értelmünk, mely magának Isten megvilágosítása után kirajzolja, hogy milyenekké kel­lene lennünk, milyenek szeretnénk lenni. Tudattalan múltunk az ó-ember: az, ami voltunk; ér­telmünk képe az új-ember, amilyenek leszünk, vagy szeretnénk lenni. S ó-ember és új-ember között van jelen énünk, mely szeretne új-ember lenni, de a maga erején csak ó-ember tud len­ni, vagyis az, amivé meggyőződésében és jellemében ezelőtt lett. Gondolkodó és akaró énünk tehát sem nem az ó-ember, sem nem az új-ember, hanem a kettő közt álló, válogató, hol ide, hol oda pártoló tudatunk, azaz szívünk. Az embert úgy, ahogy magát elmúlt gondolkodásával és akarásával megalkotta, írja le Pál, mikor a zsoltáros szavait idézi az ember tökéletes meg­romlottságáról és jóra való készség teljes hiányáról (Róm. 1,18 – 3,20.). A megszokott múlt és az Istentől értelmünknek mutatott cél között vergődő, tehetetlen, a jóra vágyó, de azt megten­ni képtelen ént mutatja be Róm. 7. és a győzelmes, Istentől megsegített, Isten Szellemétől hor­dozott, élettel megtöltött ént rajzolja elénk Róm. 8. Az ó-ember a szellemileg halott lélek, mely nem is látja, nem is akarja a jót; az új-ember a győzelmes, Isten Szellemétől Magával ra­gadott én és a kettő közt választok én, a jelenbeli „én”, aki tudatos vagyok, gondolok és aka­rok. Az ó-embert kell megöldökölni, a múltbeli „én”-t, nem a tudatos, választani, dönteni tudó ént; az utóbbit meg kell eleveníteni, képességét felfokozni, hogy a vele szemben álló múlttal, az ó-emberrel a harcot meg tudja küzdeni.

Ef. 4,22. az ó-embert egynek veszi a múltbeli magatartással (járáskeléssel). Kol. 3,9. az ó-ember prakszisáról, cselekvésmódjáról beszél. Róm. 6,6. azt mondja, hogy ezt az ó-embert Krisztussal együtt megfeszítették, azaz halálra ítélték, életjogától megfosztották, de nem sem­misítették meg, amint tévesen magyarázzák. Az előbbi két hely szerint le kell azt vetkezni, mint egy ruhát. Hogy, hogy megy végbe ez a levetés, arra vet világot Róm. 7, 6, mely a Szel­lem újságáról és a betű óságáról beszél. A betű a törvény, mely követel, bár engedelmeskedni nem tudunk; a Szellem ád új erőt, új életet, mely a halandót elnyeli bennünk. Az ó-ember le­vetése és az új-ember felöltése a Szent Szellem elfogadásával történik, kit azonban az ó-ember minden esetleges jelentkezésénél tudatosan kell segítségül hívnunk. – Ef. 4,23. az érte­lem Szelleme, azaz az értelmet megvilágosító Szellem által való megújulásról beszél, mit a következő vers egynek vesz az új-ember felöltésével. Először tehát az értelem újul meg; ha az új értelmet magunkévá tesszük, mellette döntünk, akkor megszületik az új-ember, azaz Isten újjá teremt (II. Kor. 5,17.; Gal. 6,15.; Ef. 2,15.). A régi teremtés uralma és az új teremtés sza­badsága közé esik a szívnek harca a rabbá tevő régi és a megkívánt új között, amint ezt Róm. 7. festi, hol az ó-embertől létrehozott tehetetlenség vagy gyengeség neve: sarx, azaz hús, az ember férfiatlan, lágy természete, melynek állapotát halálos bajnak nevezi az apostol (24. v.). Ebben a gyengeségben, tehát addig, amíg Isten Szelleme segítségre nem siet, az ember tudja a jót, de a véghezvitel nincs hatalmában.

A „hús” tehetetlensége vagy gyengesége addig van az emberen, amíg ennek az érzéki világ­nak a káprázata alatt él; ha a körülöttünk levő teremtés és abban a mi testünk újonnan teremte­tik és szellemivé, azaz a Szellem munkájára alkalmassá, Szellemtől vezetetté válik, akkor a káprázat és ezzel együtt a bűn és ó-ember ereje életünkben megszűnik. Így áll elő „az első ember és a második ember” különbsége; az első földi, tehetetlen; a második égi, szellemi, dia­dalmas (I. Kor. 15,44-47.53-55.). Már mostani hús-természetünk is az új teremtés erőit ta­pasztalhatja, ha a Szellemmel telítődünk, s így a Szellem erejével a feltámadás előtt is testileg meggyógyulhatunk, feltámadhatunk, mennybe ragadtathatunk. Az apostol megparancsolja, hogy testünk gyógyulásáért imádkozzunk (Jak. 5,14.); ám ilyesmit kierőszakolni nem lehet (II. Kor. 12,8.). Szellemi gyógyulást azonban okvetlenül hinnünk és várnunk kell.

Még egy fontos fogalompárról beszél a Biblia: a külső és a belső emberről, mi nem egy az ó- és új-ember fogalmával. II. Kor 4,16. világossá teszi, hogy a külső ember a testi teremtés raj­tunk, mely megromolhat; míg a belső teremtés (a szellemi új-ember) napról-napra megújul. Az ó-embernek két oldala van hát: testi és szellemi, testi ó-emberünk állandóan romlik, majd meghal egészen addig, míg a testi új-ember meg nem születik, azaz föl nem támadunk. Szelle­mi ó-emberünknek azonban szellemi újonnan születésünkkor már a keresztre feszítés a része; annak nincs joga tovább élni; azt le kell vetnünk, mint egy ruhát. A mostani világkorszakban élő keresztyén állapota tehát ez: szellemi új-embere testi ó-emberbe zárva él; emiatt állandó veszélynek van kitéve, hogy a hús káprázata megcsalja. Ha a tudatos én a hús káprázatának hitelt ad, azt megkívánja, azzal visszafordul szellemi ó-emberéhez is, amely abban a pillanat­ban föléled, amikor nem az Úrra tekintünk, hanem a világ csábításaira vagy veszélyeire. A ke­resztyén ember tehát ne kifelé éljen elszóródva a világba (szórakozva); hanem forduljon befe­lé: az újonnan teremtett belső ember szerint értsen, ítéljen (róm. 7,22.); ebbe a belső emberbe, a megújuló értelembe fogadja be Krisztust és teljék meg Vele (Ef. 3,16.)

Összefoglalásul pontosan meg kell különböztetnünk a két fogalompárt: az ó- és új-embert, s a külső- és belső embert. Előbbi időbeli metszetet ád, utóbbi térbeli metszetet. Külső és belső ember egyszerre van; de a halálban a külső ember elmarad, hogy a feltámadáskor szellemi alakban visszakapjuk. Az ó- és új-ember egyszerre nem lehet működésben; vagy egyik, vagy másik fejt ki bennünk tevékenységet aszerint, amint tudatos énünk ennek vagy annak adja a működésre az engedélyt. Mi vetjük le az ó-embert, mi öltjük fel az újat, mi nyulunk vissza az ó-ember után és szüntetjük meg az újnak cselekvését aszerint, hogy magunkban gyönyörkö­dünk-e, vagy Krisztusban; magunkat mentegetjük-e vagy elítéljük magunkat, azaz a keresztfa ítéletét magunkra nézve elfogadjuk. Amire nézünk, az fog élni bennünk, amivel az értelmünk megtelik, az uralkodik rajtunk: a világ, a magunk dicsősége, vagy – Krisztus!

-<>-

Csia Lajos – Ó-ember és új-ember
Forrás: http://www.etek.hu/ekonyvtar/ekonyv/csiaoesuj.pdf

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése