Nyolcadik rész
Folytatás
A szavak jelentése helyenként és idők folyamán eltolódik: a nagy görög nép legkeletibb ága Iónia volt, s aztán a keleten lakó sémiták számára ión lett minden, ami mögötte következett. A makedónok országát nem Nagy Sándor alapította: neves királya volt annak már Nagy Sándor atyja is, kiről Filippi városát nevezték, de a makedón világbirodalmat Nagy Sándor alapította meg.
Így ő volt annak első királya is. Akiket a történelem nagyoknak nevez, azok rendszerint hatalmas hódítók, vagy fényűző emberek, kik erőszakkal és elnyomott tömegek megdolgoztatásával maguknak s legfeljebb egy kiváltságos osztálynak, az elnyomásban szövetségeseiknek, hatalmat és elmúló dicsőséget szereztek.
Nagynak nevezi a történelem, a sokszoros gyilkost, Heródest, mert fényűző építkezéseket végzett és egy dinasztiát alapított. Fülöp fia, Sándor sem szolgálta a nyomorultak, gyengék ügyét, hanem a saját dicsőségét, hatalmát. Az ilyen nagy rablókat és háborúk által sokszoros tömeggyilkosokat Isten felhasználja ugyan egy ideig a számtalan kicsiny rabló és gyilkos féken tartására, de egyébként Isten királyságában hasznavehetetlen emberek. Ugyanez a haszna és bűne a világbirodalomnak is!
22. vers. Sándort gyors sikerei elbizakodottá tették, azért hamar elérte őt az isteni büntetés, meghalt; halálos ágyán azonban I. Makk. 1,5-7 szerint országát négy hadvezérére bízta. Így „az összetört nagy szarv helyére” csakugyan „négy szarv állott”. A négy szarv könnyen láthatóan megfelel az előbbi látomás párducán lévő négy fejnek és négy szárnynak: úgyhogy az azonosítás kétségtelen.
A bak a harmadik s nem a negyedik birodalmat jelenti, mint némely megszorult magyarázó állítja. Pontos a helyzetfestés ebben a megjegyzésben is: „de annak erejével”, mert a négy utódállam ereje nem felel meg az első egyetlen birodalom erejének. Tehát Nagy Sándor halála után a birodalom tekintélye süllyedt.
23. vers. Mint minden ember, úgy minden emberi alkotás, tehát minden emberi birodalom is halál elé megy. Meg voltak számlálva a Nagy Sándort követő birodalomnak évei is. Hanyatlásuk lépést tartott azzal, ahogy előrehaladtak a bűnben. A legtovább maradó szír és egyiptomi uralkodóházakban is mind nagyobb erkölcstelenség lett úrrá, de egészen kihívó arcátlansággal fejlődött az ki az északi országban, a szírben, melynek egyik tagjáról azt mondja a kijelentés, hogy „kegyetlen arcú s cselszövésekhez értő” király volt.
A világbirodalomban a fejlődés folytonos volt, és egyik birodalomról a másikra ment át. A kos kevély viselkedése kihívta a bak vakmerőségét és annak kevélységét; a bak kevélysége folytatódott és mindig gonoszabbá vált utódaiban, míg végre az egyik fejedelemben szinte határtalanná lett. Erre a fejlődésre mutat ez a kifejezés: „mihelyt a hűtlen pártütők vétke kifejlődik”, szóról szóra: mihelyt tökéletessé lesznek. A héber poséa lázadót, pártütőt jelent, ki hűtlenül áthágja Isten parancsát.
Az Isten ellen való lázadás lassan kifejlődik a világbirodalomban; de az Isten iránt való hűséggel együtt fogy az embereknek egymáshoz való hűsége is, úgyhogy az alattvalói hűséget vaskényszerrel kell pótolni. Ezzel a kényszerrel szemben az alattvalók alkotmányos jogok biztosításával (demokrácia, szocializmus) védekeznek, mintha a szívekből kifogyó hűséget jogszabályokkal vagy ellenerőszakkal pótolni lehetne.
Ezt a kényszerű átalakulást nevezik haladásnak. Társadalom-reformátoraink nem veszik észre, hogy sokszor a jogok, népuralom, társadalmi segítés hangzatos jelszavai alatt hogy nő meg a társadalmat szétbontó hűtlenség és lázadás bűne. A Bibliától gúnyosan említett tökéletesség vagy fejlődés alatt tehát a külső csaló látszat alatt végbemenő bűnhalmozódást kell értenünk.
Ez a fejlődés több irányú:
1) a bűn fejlődik technikában, azaz a bűn mindig több eszközt szerez; mindig új bűnfajták születnek, ahogy a történelem alkalmakat szerez, ahogy a társadalom élete bonyolultabbá lesz;
2) vakmerőségben, mert a bűnnek hosszú időn át való büntetlensége, mi Isten hosszú-tűrésének következménye, a vétkezőket mindig több és nagyobb bűn elkövetésére bátorítja;
3) arcátlanságban, mert ahogy a bűn megszokottá válik, az ember a szégyenérzetet mind jobban levetkezi, s amit egy korábbi időben azért nem tettek meg az emberek, mert szégyellték megtenni, azt később többé már nem szégyenlik;
4) képmutatásban és hazugságban, mert a jó látszatát a gonosz nem tudja egészen eldobni; a gonoszok is tudják, hogy a jók megbízhatók s a gonoszok megbízhatatlanok, ezért a gonosz szívesen mutatja magát jónak; kívánják, hogy mindenkihez gonosz legyek, de a bűntárs, hogy hozzá jó legyek, elvárja; a vég nélküli önzés kénytelen magát jóakaratúnak mutatni, hogy a gonoszok szövetsége föl ne bomoljék, s így a vétkezők megtanulják mindig jobban leplezni igazi lényüket; nő a hazugság és a színlelés;
5) mennyiségben: a bűn olyan, mint a lavina, a korábban elkövetett bűnök sugallják, hogy a bűn útján maradjunk, elhiteti, hogy más úton járnunk már lehetetlen; hat a példa; csábít a látszólagos és a valóságon túl feldicsért siker, mely a bűn nyomán jár; kényszerít a többi vétkező terrorja, kik nem engedik, hogy más úton járjunk, mint ők. Lesz egy foka a bűnösségnek, melyben az teljességre, tökéletességre jut, a mértéket betölti, s az emberiség bűnösségének ezen a fokán megszületik az Antikrisztus, az ember Isten ellen való lázadásának, hűtlen pártütésének megtestesülése, legfőbb képviselője, tökéletességre juttatója.
Az Antikrisztus tehát nem elszigetelt jelenség, földre szállt Sátán, ki az emberiséget elcsábítja, hanem az emberi fejlődés egy fokán a fejlődés szülötte, az összehalmozódó bűn kibuggyanása egy emberi lelken keresztül.
Az Antikrisztusért az egész emberi nem felelős. Mindamellett Sátán és a tisztátalan szellemvilág is kihasználja az alkalmat, s az emberi fejlődésnek ezen a pontján több szellemi besugárzást, több gonosz szellemi áramot önt az emberiségre, több szellemi beavatkozás lehetőségéhez jut. Az Antikrisztus tehát nemcsak produktum, hanem produkátor is lesz; nemcsak az emberiség betegségének jellegzetes tünete, hanem csábító és bűnbe vezető is, ám utóbbi szerepe csak másodlagos lesz, ő maga is a közös bűn szülötte lévén.
Az Antikrisztusban két fő bűn jelenik meg; a kegyetlenség és a csalárdság; előbbi az isteni szeretet teljes elfogyásának lesz az eredménye, nemcsak szeretethiány, hanem a szeretet gyűlölése és bűnként való féltüntetése; ebben társul a kegyetlenség a hazugsággal, mert a kegyetlenség az emberiséget jobb, boldogabb létre elsegítő erény álarcában fog megjelenni, s amikor a szeretetet bűnös gyöngeségnek tünteti fel, magával csábítja a tömegeket arra, hogy embertársaik letiprását a haladás erényének tekintsék.
24. vers. Az Antikrisztusban tehát két törekvés egyesül:
1) az Istennek hátat fordító, lázadó ember törekvése, mely az emberiséget évezredeken át mindig távolabbra sodorja Istentől;
2) a tisztátalan szellemvilág törekvése, mely a neki engedelmeskedő emberen keresztül saját akaratát, uralmát és dicsőségét akarja a látható testi világban megvalósítani. Isten végtelen türelme nemcsak az ember iránt nyilvánul meg, hanem a tisztátalan szellemek iránt is, tehát a Sátán iránt is; mindezeket addig tűri az Isten, amíg hazugságuk és tehetetlenségük teljesen le nem lepleződik.
Isten tehát megengedi az antikrisztusi emberiség teljes kifejlődését, mert éppen ebben a fejlődésben fog lelepleződni a bűn igazi lényege és természete.
Isten azt is megengedi, hogy a tisztátalan szellemvilág segítséget nyújtson földi képviselőjének, az Antikrisztusnak, ki önmagában egyszerre képviseli az emberiséget és a szellemvilágot is, mint Krisztus. Az antikrisztusi időben a bűn rendkívüli erőre jut. Hogy a Antikrisztus erejét „felfokozza”, az azt jelenti, hogy erőforrásokat keres.
Ilyen erőforrásokat részben az emberi, részben a szellemi világban fog találni. Az embereket az antikrisztusi idő bámulatosan ügyes és körültekintő szervezetben és ellenőrzéssel fogja a rosszra egyesíteni és önmaguk érdeke ellen felhasználni.
A szellemvilágot az okkultizmus útján keresi meg: pogány vallások, spiritizmus, babona, varázslás útjain. Az embereket egy, az emberi lélektől idegen fanatizmus fogja megtölteni és oly tettekre ragadni, melyekkel elvakultan maguknak is ártanak.
Ezért mondja a kijelentés, hogy „nem a saját erején” fokozza fel erejét, tisztátalan szellemi erők fognak az emberiségen dolgozni s az embereket „lelkesülten” az Antikrisztus mellé állítani. Sátáni kijelentések, csodák, jelek mind több embert fognak elfordítani, s a gonosz ügy szolgálatába szegődtetni.
Az emberi és szellemi eredetű erőket nem építésre használja majd fel az antikrisztusi emberiség, hanem pusztításra. Mivel régi sátáni elv, hogy az üldözött, meggyötört, megkínzott ember könnyebben hajlítható, azért Sátán az utolsó emberiséget szándékosan fogja megkínozni, kétségbe ejteni, reménytelenné tenni. De sok lesz a szándéktalan pusztítás azáltal, hogy a lelkiismeretlenség, könnyelműség és szeretetlen ártani akarás a földi vagyon nagy részét elpusztítja. Isten, aki az embert saját útjainak képtelenségéről akarja meggyőzni, hagyni fogja, hogy a tőle elpártoló ember tönkremenjen, hogy a nyomorúság hajtsa vissza a tékozló fiat az Atyához.
Ezért Sátán segítségével és Isten megengedésével az Antikrisztus cselekvésének „sikere lesz”. Ez a siker abban nyilvánul meg, hogy azokat, akik neki ellenállhatnak, vagy akikről feltételezi, hogy neki ellen akarnak állani, ezek közül persze elsősorban „a hatalmasokat megrontja”, félreteszi, hatalmuktól megfosztja vagy meg is öli. Főleg természetesen a „szentek ellen” fordul az Antikrisztus bizalmatlansága és dühe, továbbá azok ellen, akik a szentek hatása alatt állanak s cselekszenek, akik a szentek hagyományait fenntartják vagy képviselik valami mértékben.
25. vers. Az Antikrisztus „agyafúrtsága” alatt rendkívüli és bámulatos okosságot kell értenünk. A bűn az Istentől teremtett emberi értelem világosságát fogja felhasználni arra, hogy a gonoszságnak valósággal tudományos megalapozottságot adjon, vagy legalábbis ennek a látszatát keltse.
Az istentelenség felszabadító tudományként fog jelentkezni; a kíméletlen önzés pedig boldogító ésszerűségnek. Ez „agyafúrt” tudománynak hatása alatt az emberek másként fogják érteni a világot, a történelmet, a jövőt, a lehetőségeket: istenfélelemmel, irgalommal gondolkodni az Antikrisztus idején büntetendő dolog lesz. Mi tudjuk, hogy birodalmat felépíteni, békességet teremteni másként nem lehet, mint isteni utakon; az Antikrisztus idejében azonban meg fogják próbálni, hogy igazságtalanságból igazságosságot építsenek, s gyűlöletből rakják fel a békesség országának falait.
Ez csalárd munka lesz, mert állandóan látszatokkal kell majd az embereket elámítani. De egy ideig ennek a csalásnak sikere lesz. Az embereknek az lesz a benyomásuk, hogy az építés sikerülni fog. A kezdeti sikerek el fogják szédíteni magát az Antikrisztust is; hinni fogja, hogy felépítheti a békesség nyugodt országát magának és bizalmasainak.
Az általános ámítás világában nagy lesz az önámítás hatalma is. Az Antikrisztus-fenevad előlegezni fogja magának a végső teljes siker biztonságát. Szeme elől az önhitetés és öndicséret elvakultsága el fogja takarni a valóságot, az új államépítmény repedéseit, az időnként jelentkező ellenállást, a vas közé keveredő agyagot, a még le nem győzött akadályokat; azt hiszi, a siker folytatódni fog és végleges lesz; magát legyőzhetetlennek képzeli: szóval elbizakodik és felfuvalkodik, mint a világbirodalom születésekor Nabukodonozor.
Az álbiztonság érzését másoknak szuggerálja, sugalmazza. Ilyenkor, amit mások talán maguk elhitetésére állítanak, ténynek vesszük, és belőle újabb biztonságot merítünk: kívánságból lesz a biztonság; az ideiglenes sikerekből a megnyugvás.
Az utolsó emberiség vakmerővé válik, s ebben az Antikrisztus-fenevad fog vezetni. Példája a tömegeket lelkesíteni fogja. A vakmerőség egyik vállalkozása lesz, hogy Isten személyét sem kímélik meg: istentagadással s Isten híveinek üldözésével azt is megtagadják.
Az Antikrisztusnak lesz fenntartva aztán az a kivételes sors, hogy nem ember fogja megölni, hanem a Mindenható közvetlen beavatkozása pusztítja el; a vége mindenkitől felismerhetően Isten büntetése lesz: „kéz nélkül töretik össze”.
26. vers. Az „este és reggel” alatt az esteli és a reggeli áldozatot kell érteni, az „este és reggel látomása” alatt tehát azt a jövendölést, hogy egy időre az Antikrisztus meg fogja akadályozni a reggeli és esteli áldozást. A reggeli és esteli áldozattal a nép Istenhez való ragaszkodásáról állandóan vallást tett.
Ameddig a nép Isten mellett állott, addig ereje volt, védelmet kapott. A reggeli és esteli áldozat a népnek életlehetősége volt. Nagyobb csapást, mint az Isten mellett való maradás lehetőségének elvételét a választott nép számára elképzelni nem lehet.
A nép tudta: ha Isten a vallástételnek azt az alkalmát valamikor elvenné, az a népnek az Istentől való eltaszítását jelentené. S a látomás tudtul adta, hogy ez a csapás be fog következni. Az angyal megerősíti, hogy ez a látomás igaz.
Ha Isten eltaszítja népét, az menthetetlenül az Antikrisztus zsákmánya lesz. Erről beszélnek most az angyalok; ettől retteg a próféta is! Rövid időn belül azonban nem fog ez bekövetkezni, a látomás sok napra szól! Addig a jövendölést Dánielnek le kell zárnia, azaz a nyilvánossággal nem közölnie azt; azzal a gondolattal kezelnie és úgy kezeltetnie, hogy az korának s a vég előtti koroknak nem szól.
A prófécia lezárását mégis Isten szent Szellem végezte el azáltal, hogy megértéséhez világosságot nem adott addig, míg el nem érkezik a végidő. Hogy Dániel mennyit értett meg a látomásból, nem könnyű kérdés. Voltak abban dolgok, melyeket ős is csak leírt anélkül, hogy egész súlyukban és jelentőségükben megértette volna őket. Mindenesetre többet értett belőle, mint kortársai, vagy sokáig utódai is. De a végidő keresztyénjei többet fognak érteni a prófétánál is, mert többet fognak tudni a jövendölés többi részéből; mert ismerni fogják a véghez vivő történetet; mert látni fogják az eseményeket, melyeket a próféta csak jövendölt; mert nekik szükségük lesz rá, s Isten Szelleme sok rejtett mondás értelmét meg fogja mutatni.
A jövendölés és a beteljesülés közti „sok nap” élménye s tapasztalása is szükséges lesz ahhoz az érettséghez, amely a látomások megértésének feltétele.
27. vers. De ha Dániel nem érthette is a rábízott isteni kijelentés minden következését, egész jelentőségét, éppen eleget értett belőle arra, hogy súlyának nagyságáról helyes képe legyen.
Amit ez a látomás mondott, az benne valamivel összeütközött, benne valamit lerombolt. Dániel őszintén munkálta a világbirodalom javát, s kívánta, hogy a birodalom áldására legyen az emberiségnek, mint a látomásbeli fa. Saját munkájának nyomán, de más módon is látta a fennálló kormányzatnak sikerét, hiszen az isteni áldás soká és messze kíséri a tévedő embert, és nem fogy el egyszerre életéből. De a látomás azt mutatta, hogy az időleges sikerek a gonosz sikerének kell, hogy helyet adjanak. Eddig Belsazár gonosz uralkodása alatt csökkent befolyását kényszernyugalomnak látta Dániel, de várta, hogy új uralkodó alatt új áldott tevékenység következhetik még.
Ezt a várakozást törte össze a látomás: megtudta belőle, hogy még rosszabbra fordul a történelem, sőt a legrosszabb következik, elképzelhetetlen rossz.
Használni vágyó lelkét ez a csalódás úgy összezúzta, úgy lenyomta, hogy utána napokig beteg volt. De aztán megemberelte magát, és „tovább végezte a király dolgát”. Bizonyos hatásköre tehát e gonosz uralkodók idején is megmaradt, de az igen összeszorulhatott és messze elmaradt Nabukodonozor idejében gyakorolt korábbi befolyása mögött.
A próféta nem adta oda magát a bánatnak s a betegségnek. Látjuk tehát, hogy a próféta éppen eleget értett meg ahhoz, hogy nagy legyen a megdöbbenése, a látomásban mégis sok minden érthetetlen maradt előtte; világosan mutatják ezt saját szavai: „Ámultam a látomáson, de nem volt, aki megmagyarázza”. Valami magyarázatot adott a mennyei szent is neki; valamit mutatott a korábbi látomás, melyet Nabukodonozor kapott; mindez azonban nem volt elég a teljes megértéshez.
Mikor maga a próféta is azon panaszkodik, hogy „nem volt, akik megmagyarázza” a saját látomását: akkor világos, hogy a látomást nem ő eszelte ki, és nem saját gondolatait adja elő képekben.
Ha csak a gondolatokat sugallta volna Isten, és képekbe a próféta öltöztette volna azokat, akkor sem panaszkodhatott volna ily módon. Világos tehát, hogy Dániel oly kijelentéseket kapott, melyek az ő felfogóképességét is felülmúlták, és egy későbbi idő embereinek voltak szánva, kik majd a megértéshez egyrészt az akkori eseményekből, másrészt Isten újabb kijelentéseiből a kellő isteni segítséggel meg fogják kapni.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Bere Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 129–135. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése