Hetedik rész
21. vers. Még az is igen foglalkoztatja Dánielt, hogy látta, hogy a szarv a szentek ellen háborút visel, s látta, hogy a szenteket legyőzte; hogy a szentek legyőzötten sínylődtek. Míg el nem jött „a napjait tekintve Öreg”. Hogy milyen képek mutatták a látnoknak, hogy a szentek ellen háború folyik, azt nem említi Dániel; talán több volt ebben a szívére nehezedő teher, mint a világos kép. Gyötrődő kegyesek arca állhatott előtte.
De egyszer csak eljött a napjait tekintve Öreg, a szentek arca felvidult, csillogó szemmel néztek feléje; itt volt a szabadulás! A látnok szívéről is lehullt a teher. Mikor elismételte látomását, akkor is átélte a szabadulás örömét.
22. vers. Nyilvánvaló, hogy itt a „magasságos szentjei” alatt nem az angyalokat kell érteni, kik a menny lakói, hanem földön élő embereket, akikkel a föld lakói igazságtalanságot művelnek, elnyomják, háborgatják, gyalázzák, rágalmazzák őket, mint ahogy Dániellel is tettek pogány ellenségei. Mikor a napjait tekintve Vén eljön, hogy kezébe vegye az uralkodást, első dolga lesz, hogy szentjeinek igazságot szolgáltasson, őket az üldözés alól kiszabadítsa, megérdemelt helyükre helyezze, becsületüket és tisztességüket visszaadja.
Újtestamentumi nyelven, akkor az utolsókból elsők lesznek. Ennek a változásnak idejét Isten pontosan kimérte és meghatározta. Hogy azonban melyik ez a kitűzött idő, ember, angyal nem tudja, csak az Isten. Amikor ez a kitűzött idő eljő, a királyságot a szentek birtokba fogják venni. Ez azt jelenti, hogy az államokban a vezető helyek meg fognak ürülni, mert a korábbi urak meghalnak, vagy félrevonulnak, úgyhogy helyüket a visszatérő Jézus emberei foglalják el. Minderre rámutat a próféta, mint hallott s látott tényekre, s minderre vonatkozólag felvilágosítást kér a megbízható mennylakótól.
23. vers. A kérdezett angyal megadta a feleletet. A negyedi állat megint nem egyetlen személy, hanem a már Nabukodonozornak is megjövendölt negyedik birodalom, mely abban fog különbözni a megelőző birodalmaktól, hogy vadabb, kegyetlenebb lesz, mint elődei. A különböző állatok tehát különböző uralkodási módszereket és rendszereket is jelentenek, ezeknek bizonyos kijegesedett jellemeit, melyek persze szorosan össze vannak kötve az egyes uralkodók jellemével. Vagy az egyén nyomja jellemét a rendszerre vagy a rendszer ragadja magával az egyént.
A kétféle hatás az egyes birodalmakat egysége kovácsolja, még ha a birodalmak megoszlanak is, vagy bennük egészen váratlan eltolódások, új alakulások jönnek is létre. Legváltozatosabb és leghosszabb története éppen a negyedik birodalomnak van. Ez a negyedik birodalom az eddigiektől már jóval kisebb mértékben fogja az áldott rendet, hőn sóvárgott békességet terjeszteni a népekre; az előbbieknél inkább a rablást, népek rendszeres kifosztását végzi, úgyhogy ez a birodalom „fel fogja falni az egész földet”.
Ez a jövendölés a római birodalomban valósággá is lett, mert a birodalom tartományainak urai s hivatalnokai a rájuk bízott népeket kizsarolták. Cicerónak Verres ellen mondott beszéde mutatja, micsoda rablás folyt a békés kormányzás címe alatt.
Ám a jövendölés távolabbi időre is szólott, s ebben a távolabbi időben még gonoszabb rablók készültek a földre csapni. Az idők végén megvalósul a teljes jövendölés, és a világbirodalomnak kezdetben áldott békét ígérő uralma utoljára a leglelkiismeretlenebb fosztogatássá, a népek legyilkolásává fog átváltozni, úgyhogy az utolsó birodalom mindent le fog tiporni és széjjel fog zúzni.
A föld, melyen egykor a paradicsom állott, halál sivatagává változik majd. Ezt jövendöli a negyedik világbirodalomról Dániel látomása! Az égig érő s áldást hozó nagy fa vérengző telhetetlenségében őrjöngő fenevaddá válik.
24. vers. Ez a negyedik birodalom nem marad a maga egységében. Az állat fején kinövő 10 szarv azt jelenti, hogy az egy birodalom tíz országgá szakad széjjel, melyekben azonban a rendszer megmarad, úgyhogy az uralom egy összetartozó egészként tűnik föl a látnok előtt, egyféle joggal, az uralkodásról alkotott egységes nézettel, egy-egy időnként feltűnő közös fővel, mint ez a keresztény Európa országaiban meg is valósult, mikor is egy-egy Nagy Károly vagy római pápa az egész birodalom egységét egy időre megvalósították.
Az angyal hangsúlyozza, hogy az egy birodalomnak 10 országra szakadása „magából abból a királyságból támad”; így a 10 ország fog megint olyan állapotokat kitermelni, amelyek egyetlen uralkodó uralmához vezetnek. Úgy látszik, valamilyen titokteljes ok szét fogja darabolni a birodalmat, s annak a titokteljes oknak a megszűnése ismét visszaállítja a birodalom egységét (vö. II. Tessz. 2,6-7). A fejlődés tehát egymásból folyó lesz, és egy birodalom keretében kialakuló, a negyedik birodalom szerkezetéből folyó.
A 10 uralkodó bizonyos módon megmarad ugyan, de valamennyi az idők végén jövő egy kényúr vazallusává válik, annak fog engedelmeskedni.
A 10 király közül azonban 3 kiesik. Hogy a 10-es számot nem szabad számértéke szerint venni, hanem a megvalósulásban jelenthet 9-15-20 uralkodót is, az az apokaliptikus számszimbolika szabályaiból folyik; éppen ezért lehet, hogy a kieső uralkodók száma, a „három” is jelképes szám, és az isteni büntető ítélet alá eső királyokat jelenti, kiket Isten „odaád” a megsemmisítésnek. „3” a világban működő Isten száma.
Nem nehéz felösmerni, hogy e jövendölés nagyobb része beteljesedett már: a még meg nem valósult jövendölés beteljesedése soká alig késhetik! Akkor az egyes részek értelme világossá fog válni, például a három szarv kitépése.
25. vers. Erről a legutolsó időben feltörő s a kis szarvtól jelképezett világuralkodóról azt jegyzi meg a jövendölés, hogy káromlásokat (szóról szóra csak „szavakat”) fog szólani a Magasságos ellen, s a Magasságos szentjeit megsemmisíti. A „szavak” alatt nem egyes dühkiáltásokat, összefüggéstelen mondatokat kell értenünk, hanem egy kidolgozott rendszer egyes tételeit. Az elméleti és gyakorlati istentagadás az utolsó időben sok ágú „tudománnyá” fog lefejlődni. Ennek a fejlődésnek is jelentős része már a múlté, úgyhogy a jövendölésnek azt a részét, hogy az utolsó uralkodó a szavak embere lesz, éspedig az Istent káromló szavak legfőbb mestere és hirdetője, az eddigi fejlődés nagymértékben valószínűsíti. A középkor teolgizáló tudományát a reneszánsznak a régi pogányságot felújító törekvése, a teológiával mind élesebben harcot viselő újkori tudomány váltja fel, s éppen ez a változás hozza meg az újkort.
A politikai változások mindig a tudományos újításokat követték. Az istentagadáshoz nem a materializmus vitte először az emberiséget, hanem az anyagot a létező világból kitagadó spiritualizmus, a kételkedés első tudománya; később azonban istentagadás és materializmus kezdett egyet jelenteni: vagyis a valóságnak akármelyik irányban való elhagyása Isten tagadásához is vezetett.
Az istentagadó filozófia a társadalmat is felborította, és forradalmaknak anyja lett. Ugyanez az istentagadó bölcselet behatolt az egyházba is, és ott a bibliakritikának minden ízében mesterkélt „tudományát” hozta létre, az istentagadás egyik erősségét.
Az egyházon kívüli bölcselet és az egyházban belül tanító bibliatagadás egymással kezet kell, hogy fogjanak és a kettő frigyéből fog megszületni a nagy egyházszakadás, melyről az újtestamentumi prófécia több helyen megemlékezik (II. Tessz. 2,3; I. Tim. 4,1; skk.; II. Tim. 3,1 skk.; Jel. 13,11-18). Így fejlődik ki majd az a rendszer, melyet Dániel látomása a „szavaknak” mond, melyet az utolsó szarv Isten ellen fog szólani.
Az istentagadás rendszerét már régen a „felvilágosodás” tudományának nevezik. Ezzel a tudománnyal a gyűlölet fog együtt járni mindazok ellen, akik azt magukévá nem teszik, szóval a gyakorlati és elméleti istentagadásnak nem hódolnak. Az istentagadó tudomány elmélete maga után fogja hívni a legborzalmasabb keresztényüldözés gyakorlati istentagadását. Az istentagadók annyira gyűlölni fogják a keresztyén múltat, hogy annak minden nyomát eltüntetni igyekeznek majd; így az egyházi naptárt is.
„Megváltoztatják az időket”: ünnepeket törülnek le, és más ünnepeket találnak ki helyükbe. Megváltoztatják a „törvényt” is; a 10 parancsolat erkölcsi törvényét más törvényekkel cserélik fel; nem az ölés, paráználkodás, rablás, hamis tanúskodás, más vagyonának megkívánása lesz az utolsó időben büntetendő cselekmény, hanem az ezek ellen való tiltakozás.
Az istentelenség rendszere egyelőre győztes lesz. A magasságban uralkodó Isten még azt is meg fogja engedni egy időre, hogy szentjei a világuralkodás kezébe essenek, s az kivégezzen közülük egyeseket. De az istentelen uralkodó hatalma kevés időre lesz korlátozva; azt olvassuk: „időre, időkre és félidőre”. Mivel „idő” az évnek bizonyos határozatlan megjelölése, a kifejezés három és fél évnek képezi a határozatlan megjelölését.
A 3 és fél pedig a 7-nek fele, az isteni munka teljességének számáé. Az istentelen király működésének ideje tehát félidőt s így félmunkát, félbe maradó munkát jelent. Isten engedélye, hogy a gonosz a földön kifejlődhessék, csak a fele annak, amit Isten akar: a második félidőben Isten meg fogja semmisíteni a gonoszt, és teljes uralomra, teljes győzelemre viszi szentjeinek ügyét.
Mivel pedig nem időtartamot (a 3 és fél számértékét) akar megjelölni a kijelentés, hanem a sajátságos időjelzés képes értelmét, azaz félmunkát akar kifejezni, azért használja a bizonytalan „idő, idők, félidő” kifejezést.
26. vers. Míg ez az istentelen uralkodó a földön pusztít, tőle látatlanul az égben angyalfejedelmek bírói testülete ül össze, és ítéletet hoz a gonosz király felől. Úgy látszik, ennek az ítéletnek első megnyilvánulása az a hét csapás, melyeket a Jel. könyvebeli csészék tartalmaznak. Itt azonban nem áll meg, hanem mindig előbbre halad az ítélet, míg végül az istentelen király és vele az istentelenség rendszere a földön végleg elpusztul, belső természetéből kifolyólag elrothad, úgyhogy nyoma sem marad, eltörlődik. A pusztulás menetét részletesen beszéli el a Jel. könyve a végső befejező csapással együtt, melyet Jézus visszajövetele fog a fenevadra hozni.
27. vers. Az istentelenség uralmát nem fogják könnyen tűrni még azok az emberek sem, akik Istennek sem hódolnak. Mégis sikerül majd őket, a kevés keresztyén hitvallótól eltekintve, majdnem egynemű (homogén) birodalommá szervezni, melyben az istentelen király előtt a térdek meghajolnak; de ez a hódolás csak külső kényszer eredménye lesz, nem szívből fakadó egyetértés a király kormányzatával és szavaival. Ezért, mihelyt a világuralkodót és uralmában osztozó híveit, a főtisztviselőket, a hadvezéreket és a katonákat, a rendszer haszonélvező fenntartóit a mennyei bírák ítélete elpusztítja, a felszabaduló népek óhaja az lesz, hogy az egész ég alatt lévő összes országok királyságát, uralmát és nagyságát a Magasságos szentjei népének adják által.
Ez az uralom átvétel nem egyszerre fog megtörténni, hanem, mint Nabukodonozor látomásában hallottuk, fokról fokra, lassanként, amint az égből lezuhanó kis kő is növekedés útján lett heggyé és töltötte be az egész földet. Az országok „királysága” alatt a legfelsőbb méltóságot, „uralma” alatt a népek fölött gyakorolt hatalmat és „nagysága” alatt az országokba belehelyezett gazdagságot, erőt kell érteni.
Ezeket eddig az istentelenek használták: most átadatnak „a Magasságos szentei népének”. Nem azt mondja: a Magasságos szentjeinek, mert a kiválasztottak ettől fogva nem egymással laza kapcsolatban levő egyesek lesznek, hanem egy néppé forrnak össze. Csel. 15,14 és I. Pét. 2,9 is népnek nevezi őket. Hogy Krisztussal együtt övéi szintén uralomra jutnak; tehát azok, akik Krisztus halálának és feltámadásának hasonmásával való egyesülés útján egy új szellemi néppé nőnek össze; ezzel a reménységgel telve van az Újszövetség.
A korábbi uralmak és királyok azért pusztultak el, mert a bűn büntetése, a halál, második természetükké vált, attól elválaszthatatlanná lett. A Magasságos szentjei népének természetében ellenben az örök élet törvénye hat: azért ezeknek uralkodása csakis örökké tartó lehet. Az emberiség új korszakában minden nép és minden uralom szívesen hajol meg előttük, önként engedelmeskedik, mert ebben az engedelmeskedésben fogják látni az életet, a megmaradást.
28. vers. A 7. fejezet a könyvben külön tudósítást képez. Mikor Dániel ezt a látomást kapta, azt külön feljegyezte. Itt lezárja a tudósítást, melyet más hasonló követett; de azt már később és héber nyelven jegyezte föl, nem külön tudósításképp. A látomás gondolatokat ébresztett a prófétában s azok megriasztották őt; megdöbbenésében elállt a szíve verése. Vajon mi volt rá oly megdöbbentően hatással? A jövendölés történeti része, az események folyása már Nabukodonozor látomásából ismerős volt a prófétának; az nem döbbenthette meg.
De megdöbbentették a látomás új adatai, melyek Nabukodonozor előtt nem lepleződtek le. Ezeket az új részleteket a következőkben foglalhatjuk össze. Nabukodonozor hatalmas szobrot látott, mely vágyainak beteljesülését hozta: a királyi dicsőséget és hatalmat. Bár a király látomásában is voltak döbbenetes vonások, mint a szobor anyagának elértéktelenedése s ezzel együtt keményebbé válása; továbbá a cserép szétbontó s törékennyé tevő munkája; ám egészen megdöbbentő közlés volt a nagy tengeren kitörő vihar, a viharzó tengerből felbukkanó fenevadak, melyek a világbirodalom vadállati jellegét s ennek a jellegnek fokozódását szemléltették.
Részben új volt a világbirodalomból az egységnek mind jobban való eltűnése, a birodalom folyton fokozódó felosztása, mely az egész történelmen át folytatódik; új volt a kis szarvnak, az utolsó fenevadnak megjelenése, melyet az újtestamentumi Antikrisztussal azonosíthatunk.
Új mozzanat a világbirodalmakon ítélkező mennyei törvényszék gondolata; új az uralom átvételénél a Magasságos szenteinek szerepe; közülük egy ember Fiához hasonlónak a felhőkbe ragadtatása és a mennyei trónon ülő elé vivése.
Mindez inkább a bűn ellen harcoló és szabadítást váró prófétát érdekelte, mint a pogány világuralkodót. Nabukodonozor látomásából sem a világbirodalomnak, sem a helyét elfoglaló égi birodalomnak igazi lénye nem tűnt eléggé a próféta elé, s az új uralmat képviselő mennyből leszakadó kő, mely később a világot betöltő heggyé lett, még nem volt eléggé élő valóság arra, hogy a prófétában kellő várakozást és ég felé fordulást keltsen. Dánielt a saját látomása földi várakozásában jobban megingatta, lelkét a földtől jobban ellazította és az ég felé jobban kinyitotta. Dániel Nabukodonozor alatt a világbirodalomnak hűséges szolgája volt: az uralkodót szerette és a birodalom javára egész szívével dolgozott.
Belsazár alatt a próféta félre volt tolva, és szomorúan szemlélte a birodalom romlását. Alatta érte őt az a leleplezés, hogy a világbirodalomtól semmi jó sem várható, mert annak lénye vadállat: uralkodója fenevad. A világbirodalmat hovatovább, mindinkább nem az építés, hanem a romlás szelleme fogja megtölteni, mert növekedni fog benne az önzés és az erőszak, mely az embertársak szabadságát nem tiszteli; az uralkodók akaratát az alattvalókra rákényszeríti.
E vadállati szellem az alattvalókat ragadománnyá, prédává változtatja. Az emberi sorsközösség megtagadását, az uralkodónak az alattvalóktól való eltávozását jelzi az a jelképes esemény is, hogy az első hatalmas fenevadnak a magasba repítő sasszárnyai vannak. De ezt a felemelkedést, mely inkább a gőgös elbizakodottságnak, mint a szellem való erejének szárnyain történik, ítélet éri, mert a szárnyakat kitépik, s a fenevad a végén emberi szívet kap, azaz olyan megaláztatást szenved az elbizakodott uralkodó, mely őt az emberi lehetőségek határai közé lehozza.
A fenevad emberi mivoltát tagadta meg, emberből istenné akart válni; de nem adatott meg neki; súlyos operáción esett át, gőgje megaláztatott, s mikor újra ember lett, akkor felismerte, hogy helyén van. Milyen más volt az emberek üdvözítőjének pályája, aki ember Fiaként kezdte megváltó tevékenységét, s aztán emeltetett az ég felhői közé, hogy az égi Trónhoz vitessék. A két út egymásnak pontosan ellentéte volt! A sorban második fenevad mindjárt erőszakos hódítóként jelenik meg a látomásban, mit szájában levő három borda jelez: még mielőtt világuralkodó lett volna, már pusztított; sőt éppen e ragadozó természete miatt lett világuralkodóvá. Nem áldást hozó hatalmas fának jött, hanem öldöklő, éhes, falánk fenevaddá, melynek élethivatása volt: sok húst enni, azaz önzésének szolgálatában hódítani.
Éppen ezért átok nehezedett rá: féloldalú volt, sántított. A pusztító ösztönt még jobban kifejezi a harmadik állat lénye, mely a legvérengzőbb földi fenevad alakját hozza magával: a párducét; tehetetlenségét azonban még erősebben fejezi ki a négy fej, mely az egységet megakadályozza, és négy érdek felé húzza a birodalmat. A földön élő fenevadak közt már további fokozat kifejezésére még vadabb állatpéldányt nem talál a látomás; azért a negyedik állat egy minden valószínűséget nélkülöző szörnyalakként jelenik meg, mely nemcsak hódít magának, hanem élni sem hagy maga mellett mást, amit az fejez ki, hogy a meg nem evett húst lábával széttiporja. A negyedik fetavadon ülő átok még tovább segítette a birodalom bomlását, amennyiben a fenevad 10 szarva nem összedolgozik, hanem 10 ország külön hódító törekvéseit jelképezi, mely 10 országban azonban a vadállati jelleget még meggyengült, széjjelesett állapotában is alig tudja fékezni az az erő, mely a széjjelesést munkálta.
A szétesésnek azonban egy újabb s még utálatosabb jelenség vet véget: egy újonnan kinövő kicsiny szarv jelenik meg, mely a megelőző 10 szarv közül hármat kiüt, azok résébe áll, és a megmaradó szarvak hatalmát elnyomva megint egy birodalomba kényszeríti a föld lakóit.
Utálatossá teszi ezt a negyedik fejlődést az, hogy hatalma nem tényleges erőn épül fel, hanem nagyokat mondáson, tehát hazugságon és megfélemlítésen. Ez az erőszakos szarv már nem akar istenné válni, hiszen emberi szemek voltak rajta, azaz emberi színvonalon látott, emberi lehetőségekkel számolt, mintha ember fölött isteni hatalom nem volna.
A humanizmus, az isteninek eltörlése és az emberi színvonallal való megelégedés történelmi tény; az emberi ész felmagasztosulásának korára gondolunk, melyben nem volt józan dolog magasabbra nézni, magasabbal számolni, mint az emberi, mint az, ami embertől telik ki.
De éppen ez a felvilágosodásnak nevezett elsötétülés, mely az istenit kitagadta a világból s az Istennel együtt erkölcsi törvényt és lelkiismeretet is félredobott, készítette elő a történelem legvéresebb kísérletét arra, hogy egy új tényező, a cserép, azaz a föld népe belekerüljön a világbirodalom hatalmi körébe és vezetésébe: ezzel pedig a birodalomnak törékeny jellegét adta. A próféta hihetetlenül mélyen belelátott a világbirodalom fejlődésének titkaiba; de amit látott, alkalmas volt arra, hogy kétségbe ejtse és a jövő várható fejlődése iránt a legreménytelenebbé tegye.
Félelmetes, titokzatos és gonosz erők lappanganak a történelem mélyén. A próféta irtózattal nézett ebbe a mélységbe le. De a további látomás felfelé fordította tekintetét, és a próféta lelkének megadta az egyensúlyt. Maga az a tény, hogy a Magasságos szenteinek népe itt él a földön, még nem adhatta volna meg ezt a helyreállítást, mert ez a nép tekintélytelen, hatalmon kívül levő, félretett és elnyomott, mint a látomás idején maga a próféta is volt.
De a látomás mást is mond erről az elnyomott népről; azt, hogy ennek a népnek fogják átadni a birodalmat, az uralkodást és a hatalmat. Hogy jut hozzá az elnyomott, letiport szentek népe? Erre a kérdésre is megadja a választ a látomás: a mennyben törvényszék ülésezik, és ez a törvényszék a világbirodalom urait megítéli.
Isten tehát nem vonult örökre vissza a földi történelemből, csak vár, míg ítéletre érnek meg a földi állapotok, s akkor az isteni akarat végrehajtatik. Még meglepőbb, még váratlanabb s titokzatosabb dolgot is mond a látomás: a világbirodalom helyén uralkodó új uralkodó szintén innen a földről származik, ember fiának képét hordozza magán, s ebből a lealázott állapotból emeltetik fel a magasba.
Micsoda különbség van azonban a világon uralkodók eredetében! Azok az erőszakos és félelmetes fenevadak egy a népnek tengerén kitörő viharban alulról felkotorva lépnek a porondra; ez az utolsó, kitől többé el nem vétetik a hatalom, isteni igazságszolgáltatás ítéletéből, igazság szerint kapja meg a hatalmat; azok alulról a mélységből jőnek elő: ez felülről kapja a megbízást. Amellett ember fiához lesz hasonló, közülünk való!
Emberi sorsot kóstoló, emberi fájdalmat értő! Azok egyike, akik itt alant tűrték a fenevad uralmát, kik szenvedtek, s kiknek lelke a nyomorúságból kifelé kereste az Istent! Ha ember fiához hasonló lesz is az örök uralkodó, hatalmát azonban az égi Tróntól nyeri. És ennek az égi Trónnak lényegébe is alkalma van a prófétának betekinteni. Ez a trón tűz, mely lángol és öl. Mint tűzhányóból a láva: ebből a trónusból is lávafolyam ömlik ki, mely mindent elpusztít, amihez ér.
Az ellenállás lehetetlen, az Ég győzelme biztos! A látomásnak ez a másik része is megrendítette a prófétát: szembetalálkozni az ég hatalmával, betekinteni Isten lényébe, aki olthatatlan tűz! Ám a Tőle való félelem nem kínzó, mert az igazságosság tudatát erősíti, biztonságot ad. Ez a látomás vége, ez a biztonság! A próféta szívébe zárja, szívében őrzi, amit látott. Forgatja, tűnődik felőle és jól is teszi, mert erre a látomásra más látomások fognak következni, más látomások fognak épülni még.
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 112–119. oldal
De egyszer csak eljött a napjait tekintve Öreg, a szentek arca felvidult, csillogó szemmel néztek feléje; itt volt a szabadulás! A látnok szívéről is lehullt a teher. Mikor elismételte látomását, akkor is átélte a szabadulás örömét.
22. vers. Nyilvánvaló, hogy itt a „magasságos szentjei” alatt nem az angyalokat kell érteni, kik a menny lakói, hanem földön élő embereket, akikkel a föld lakói igazságtalanságot művelnek, elnyomják, háborgatják, gyalázzák, rágalmazzák őket, mint ahogy Dániellel is tettek pogány ellenségei. Mikor a napjait tekintve Vén eljön, hogy kezébe vegye az uralkodást, első dolga lesz, hogy szentjeinek igazságot szolgáltasson, őket az üldözés alól kiszabadítsa, megérdemelt helyükre helyezze, becsületüket és tisztességüket visszaadja.
Újtestamentumi nyelven, akkor az utolsókból elsők lesznek. Ennek a változásnak idejét Isten pontosan kimérte és meghatározta. Hogy azonban melyik ez a kitűzött idő, ember, angyal nem tudja, csak az Isten. Amikor ez a kitűzött idő eljő, a királyságot a szentek birtokba fogják venni. Ez azt jelenti, hogy az államokban a vezető helyek meg fognak ürülni, mert a korábbi urak meghalnak, vagy félrevonulnak, úgyhogy helyüket a visszatérő Jézus emberei foglalják el. Minderre rámutat a próféta, mint hallott s látott tényekre, s minderre vonatkozólag felvilágosítást kér a megbízható mennylakótól.
23. vers. A kérdezett angyal megadta a feleletet. A negyedi állat megint nem egyetlen személy, hanem a már Nabukodonozornak is megjövendölt negyedik birodalom, mely abban fog különbözni a megelőző birodalmaktól, hogy vadabb, kegyetlenebb lesz, mint elődei. A különböző állatok tehát különböző uralkodási módszereket és rendszereket is jelentenek, ezeknek bizonyos kijegesedett jellemeit, melyek persze szorosan össze vannak kötve az egyes uralkodók jellemével. Vagy az egyén nyomja jellemét a rendszerre vagy a rendszer ragadja magával az egyént.
A kétféle hatás az egyes birodalmakat egysége kovácsolja, még ha a birodalmak megoszlanak is, vagy bennük egészen váratlan eltolódások, új alakulások jönnek is létre. Legváltozatosabb és leghosszabb története éppen a negyedik birodalomnak van. Ez a negyedik birodalom az eddigiektől már jóval kisebb mértékben fogja az áldott rendet, hőn sóvárgott békességet terjeszteni a népekre; az előbbieknél inkább a rablást, népek rendszeres kifosztását végzi, úgyhogy ez a birodalom „fel fogja falni az egész földet”.
Ez a jövendölés a római birodalomban valósággá is lett, mert a birodalom tartományainak urai s hivatalnokai a rájuk bízott népeket kizsarolták. Cicerónak Verres ellen mondott beszéde mutatja, micsoda rablás folyt a békés kormányzás címe alatt.
Ám a jövendölés távolabbi időre is szólott, s ebben a távolabbi időben még gonoszabb rablók készültek a földre csapni. Az idők végén megvalósul a teljes jövendölés, és a világbirodalomnak kezdetben áldott békét ígérő uralma utoljára a leglelkiismeretlenebb fosztogatássá, a népek legyilkolásává fog átváltozni, úgyhogy az utolsó birodalom mindent le fog tiporni és széjjel fog zúzni.
A föld, melyen egykor a paradicsom állott, halál sivatagává változik majd. Ezt jövendöli a negyedik világbirodalomról Dániel látomása! Az égig érő s áldást hozó nagy fa vérengző telhetetlenségében őrjöngő fenevaddá válik.
24. vers. Ez a negyedik birodalom nem marad a maga egységében. Az állat fején kinövő 10 szarv azt jelenti, hogy az egy birodalom tíz országgá szakad széjjel, melyekben azonban a rendszer megmarad, úgyhogy az uralom egy összetartozó egészként tűnik föl a látnok előtt, egyféle joggal, az uralkodásról alkotott egységes nézettel, egy-egy időnként feltűnő közös fővel, mint ez a keresztény Európa országaiban meg is valósult, mikor is egy-egy Nagy Károly vagy római pápa az egész birodalom egységét egy időre megvalósították.
Az angyal hangsúlyozza, hogy az egy birodalomnak 10 országra szakadása „magából abból a királyságból támad”; így a 10 ország fog megint olyan állapotokat kitermelni, amelyek egyetlen uralkodó uralmához vezetnek. Úgy látszik, valamilyen titokteljes ok szét fogja darabolni a birodalmat, s annak a titokteljes oknak a megszűnése ismét visszaállítja a birodalom egységét (vö. II. Tessz. 2,6-7). A fejlődés tehát egymásból folyó lesz, és egy birodalom keretében kialakuló, a negyedik birodalom szerkezetéből folyó.
A 10 uralkodó bizonyos módon megmarad ugyan, de valamennyi az idők végén jövő egy kényúr vazallusává válik, annak fog engedelmeskedni.
A 10 király közül azonban 3 kiesik. Hogy a 10-es számot nem szabad számértéke szerint venni, hanem a megvalósulásban jelenthet 9-15-20 uralkodót is, az az apokaliptikus számszimbolika szabályaiból folyik; éppen ezért lehet, hogy a kieső uralkodók száma, a „három” is jelképes szám, és az isteni büntető ítélet alá eső királyokat jelenti, kiket Isten „odaád” a megsemmisítésnek. „3” a világban működő Isten száma.
Nem nehéz felösmerni, hogy e jövendölés nagyobb része beteljesedett már: a még meg nem valósult jövendölés beteljesedése soká alig késhetik! Akkor az egyes részek értelme világossá fog válni, például a három szarv kitépése.
25. vers. Erről a legutolsó időben feltörő s a kis szarvtól jelképezett világuralkodóról azt jegyzi meg a jövendölés, hogy káromlásokat (szóról szóra csak „szavakat”) fog szólani a Magasságos ellen, s a Magasságos szentjeit megsemmisíti. A „szavak” alatt nem egyes dühkiáltásokat, összefüggéstelen mondatokat kell értenünk, hanem egy kidolgozott rendszer egyes tételeit. Az elméleti és gyakorlati istentagadás az utolsó időben sok ágú „tudománnyá” fog lefejlődni. Ennek a fejlődésnek is jelentős része már a múlté, úgyhogy a jövendölésnek azt a részét, hogy az utolsó uralkodó a szavak embere lesz, éspedig az Istent káromló szavak legfőbb mestere és hirdetője, az eddigi fejlődés nagymértékben valószínűsíti. A középkor teolgizáló tudományát a reneszánsznak a régi pogányságot felújító törekvése, a teológiával mind élesebben harcot viselő újkori tudomány váltja fel, s éppen ez a változás hozza meg az újkort.
A politikai változások mindig a tudományos újításokat követték. Az istentagadáshoz nem a materializmus vitte először az emberiséget, hanem az anyagot a létező világból kitagadó spiritualizmus, a kételkedés első tudománya; később azonban istentagadás és materializmus kezdett egyet jelenteni: vagyis a valóságnak akármelyik irányban való elhagyása Isten tagadásához is vezetett.
Az istentagadó filozófia a társadalmat is felborította, és forradalmaknak anyja lett. Ugyanez az istentagadó bölcselet behatolt az egyházba is, és ott a bibliakritikának minden ízében mesterkélt „tudományát” hozta létre, az istentagadás egyik erősségét.
Az egyházon kívüli bölcselet és az egyházban belül tanító bibliatagadás egymással kezet kell, hogy fogjanak és a kettő frigyéből fog megszületni a nagy egyházszakadás, melyről az újtestamentumi prófécia több helyen megemlékezik (II. Tessz. 2,3; I. Tim. 4,1; skk.; II. Tim. 3,1 skk.; Jel. 13,11-18). Így fejlődik ki majd az a rendszer, melyet Dániel látomása a „szavaknak” mond, melyet az utolsó szarv Isten ellen fog szólani.
Az istentagadás rendszerét már régen a „felvilágosodás” tudományának nevezik. Ezzel a tudománnyal a gyűlölet fog együtt járni mindazok ellen, akik azt magukévá nem teszik, szóval a gyakorlati és elméleti istentagadásnak nem hódolnak. Az istentagadó tudomány elmélete maga után fogja hívni a legborzalmasabb keresztényüldözés gyakorlati istentagadását. Az istentagadók annyira gyűlölni fogják a keresztyén múltat, hogy annak minden nyomát eltüntetni igyekeznek majd; így az egyházi naptárt is.
„Megváltoztatják az időket”: ünnepeket törülnek le, és más ünnepeket találnak ki helyükbe. Megváltoztatják a „törvényt” is; a 10 parancsolat erkölcsi törvényét más törvényekkel cserélik fel; nem az ölés, paráználkodás, rablás, hamis tanúskodás, más vagyonának megkívánása lesz az utolsó időben büntetendő cselekmény, hanem az ezek ellen való tiltakozás.
Az istentelenség rendszere egyelőre győztes lesz. A magasságban uralkodó Isten még azt is meg fogja engedni egy időre, hogy szentjei a világuralkodás kezébe essenek, s az kivégezzen közülük egyeseket. De az istentelen uralkodó hatalma kevés időre lesz korlátozva; azt olvassuk: „időre, időkre és félidőre”. Mivel „idő” az évnek bizonyos határozatlan megjelölése, a kifejezés három és fél évnek képezi a határozatlan megjelölését.
A 3 és fél pedig a 7-nek fele, az isteni munka teljességének számáé. Az istentelen király működésének ideje tehát félidőt s így félmunkát, félbe maradó munkát jelent. Isten engedélye, hogy a gonosz a földön kifejlődhessék, csak a fele annak, amit Isten akar: a második félidőben Isten meg fogja semmisíteni a gonoszt, és teljes uralomra, teljes győzelemre viszi szentjeinek ügyét.
Mivel pedig nem időtartamot (a 3 és fél számértékét) akar megjelölni a kijelentés, hanem a sajátságos időjelzés képes értelmét, azaz félmunkát akar kifejezni, azért használja a bizonytalan „idő, idők, félidő” kifejezést.
26. vers. Míg ez az istentelen uralkodó a földön pusztít, tőle látatlanul az égben angyalfejedelmek bírói testülete ül össze, és ítéletet hoz a gonosz király felől. Úgy látszik, ennek az ítéletnek első megnyilvánulása az a hét csapás, melyeket a Jel. könyvebeli csészék tartalmaznak. Itt azonban nem áll meg, hanem mindig előbbre halad az ítélet, míg végül az istentelen király és vele az istentelenség rendszere a földön végleg elpusztul, belső természetéből kifolyólag elrothad, úgyhogy nyoma sem marad, eltörlődik. A pusztulás menetét részletesen beszéli el a Jel. könyve a végső befejező csapással együtt, melyet Jézus visszajövetele fog a fenevadra hozni.
27. vers. Az istentelenség uralmát nem fogják könnyen tűrni még azok az emberek sem, akik Istennek sem hódolnak. Mégis sikerül majd őket, a kevés keresztyén hitvallótól eltekintve, majdnem egynemű (homogén) birodalommá szervezni, melyben az istentelen király előtt a térdek meghajolnak; de ez a hódolás csak külső kényszer eredménye lesz, nem szívből fakadó egyetértés a király kormányzatával és szavaival. Ezért, mihelyt a világuralkodót és uralmában osztozó híveit, a főtisztviselőket, a hadvezéreket és a katonákat, a rendszer haszonélvező fenntartóit a mennyei bírák ítélete elpusztítja, a felszabaduló népek óhaja az lesz, hogy az egész ég alatt lévő összes országok királyságát, uralmát és nagyságát a Magasságos szentjei népének adják által.
Ez az uralom átvétel nem egyszerre fog megtörténni, hanem, mint Nabukodonozor látomásában hallottuk, fokról fokra, lassanként, amint az égből lezuhanó kis kő is növekedés útján lett heggyé és töltötte be az egész földet. Az országok „királysága” alatt a legfelsőbb méltóságot, „uralma” alatt a népek fölött gyakorolt hatalmat és „nagysága” alatt az országokba belehelyezett gazdagságot, erőt kell érteni.
Ezeket eddig az istentelenek használták: most átadatnak „a Magasságos szentei népének”. Nem azt mondja: a Magasságos szentjeinek, mert a kiválasztottak ettől fogva nem egymással laza kapcsolatban levő egyesek lesznek, hanem egy néppé forrnak össze. Csel. 15,14 és I. Pét. 2,9 is népnek nevezi őket. Hogy Krisztussal együtt övéi szintén uralomra jutnak; tehát azok, akik Krisztus halálának és feltámadásának hasonmásával való egyesülés útján egy új szellemi néppé nőnek össze; ezzel a reménységgel telve van az Újszövetség.
A korábbi uralmak és királyok azért pusztultak el, mert a bűn büntetése, a halál, második természetükké vált, attól elválaszthatatlanná lett. A Magasságos szentjei népének természetében ellenben az örök élet törvénye hat: azért ezeknek uralkodása csakis örökké tartó lehet. Az emberiség új korszakában minden nép és minden uralom szívesen hajol meg előttük, önként engedelmeskedik, mert ebben az engedelmeskedésben fogják látni az életet, a megmaradást.
28. vers. A 7. fejezet a könyvben külön tudósítást képez. Mikor Dániel ezt a látomást kapta, azt külön feljegyezte. Itt lezárja a tudósítást, melyet más hasonló követett; de azt már később és héber nyelven jegyezte föl, nem külön tudósításképp. A látomás gondolatokat ébresztett a prófétában s azok megriasztották őt; megdöbbenésében elállt a szíve verése. Vajon mi volt rá oly megdöbbentően hatással? A jövendölés történeti része, az események folyása már Nabukodonozor látomásából ismerős volt a prófétának; az nem döbbenthette meg.
De megdöbbentették a látomás új adatai, melyek Nabukodonozor előtt nem lepleződtek le. Ezeket az új részleteket a következőkben foglalhatjuk össze. Nabukodonozor hatalmas szobrot látott, mely vágyainak beteljesülését hozta: a királyi dicsőséget és hatalmat. Bár a király látomásában is voltak döbbenetes vonások, mint a szobor anyagának elértéktelenedése s ezzel együtt keményebbé válása; továbbá a cserép szétbontó s törékennyé tevő munkája; ám egészen megdöbbentő közlés volt a nagy tengeren kitörő vihar, a viharzó tengerből felbukkanó fenevadak, melyek a világbirodalom vadállati jellegét s ennek a jellegnek fokozódását szemléltették.
Részben új volt a világbirodalomból az egységnek mind jobban való eltűnése, a birodalom folyton fokozódó felosztása, mely az egész történelmen át folytatódik; új volt a kis szarvnak, az utolsó fenevadnak megjelenése, melyet az újtestamentumi Antikrisztussal azonosíthatunk.
Új mozzanat a világbirodalmakon ítélkező mennyei törvényszék gondolata; új az uralom átvételénél a Magasságos szenteinek szerepe; közülük egy ember Fiához hasonlónak a felhőkbe ragadtatása és a mennyei trónon ülő elé vivése.
Mindez inkább a bűn ellen harcoló és szabadítást váró prófétát érdekelte, mint a pogány világuralkodót. Nabukodonozor látomásából sem a világbirodalomnak, sem a helyét elfoglaló égi birodalomnak igazi lénye nem tűnt eléggé a próféta elé, s az új uralmat képviselő mennyből leszakadó kő, mely később a világot betöltő heggyé lett, még nem volt eléggé élő valóság arra, hogy a prófétában kellő várakozást és ég felé fordulást keltsen. Dánielt a saját látomása földi várakozásában jobban megingatta, lelkét a földtől jobban ellazította és az ég felé jobban kinyitotta. Dániel Nabukodonozor alatt a világbirodalomnak hűséges szolgája volt: az uralkodót szerette és a birodalom javára egész szívével dolgozott.
Belsazár alatt a próféta félre volt tolva, és szomorúan szemlélte a birodalom romlását. Alatta érte őt az a leleplezés, hogy a világbirodalomtól semmi jó sem várható, mert annak lénye vadállat: uralkodója fenevad. A világbirodalmat hovatovább, mindinkább nem az építés, hanem a romlás szelleme fogja megtölteni, mert növekedni fog benne az önzés és az erőszak, mely az embertársak szabadságát nem tiszteli; az uralkodók akaratát az alattvalókra rákényszeríti.
E vadállati szellem az alattvalókat ragadománnyá, prédává változtatja. Az emberi sorsközösség megtagadását, az uralkodónak az alattvalóktól való eltávozását jelzi az a jelképes esemény is, hogy az első hatalmas fenevadnak a magasba repítő sasszárnyai vannak. De ezt a felemelkedést, mely inkább a gőgös elbizakodottságnak, mint a szellem való erejének szárnyain történik, ítélet éri, mert a szárnyakat kitépik, s a fenevad a végén emberi szívet kap, azaz olyan megaláztatást szenved az elbizakodott uralkodó, mely őt az emberi lehetőségek határai közé lehozza.
A fenevad emberi mivoltát tagadta meg, emberből istenné akart válni; de nem adatott meg neki; súlyos operáción esett át, gőgje megaláztatott, s mikor újra ember lett, akkor felismerte, hogy helyén van. Milyen más volt az emberek üdvözítőjének pályája, aki ember Fiaként kezdte megváltó tevékenységét, s aztán emeltetett az ég felhői közé, hogy az égi Trónhoz vitessék. A két út egymásnak pontosan ellentéte volt! A sorban második fenevad mindjárt erőszakos hódítóként jelenik meg a látomásban, mit szájában levő három borda jelez: még mielőtt világuralkodó lett volna, már pusztított; sőt éppen e ragadozó természete miatt lett világuralkodóvá. Nem áldást hozó hatalmas fának jött, hanem öldöklő, éhes, falánk fenevaddá, melynek élethivatása volt: sok húst enni, azaz önzésének szolgálatában hódítani.
Éppen ezért átok nehezedett rá: féloldalú volt, sántított. A pusztító ösztönt még jobban kifejezi a harmadik állat lénye, mely a legvérengzőbb földi fenevad alakját hozza magával: a párducét; tehetetlenségét azonban még erősebben fejezi ki a négy fej, mely az egységet megakadályozza, és négy érdek felé húzza a birodalmat. A földön élő fenevadak közt már további fokozat kifejezésére még vadabb állatpéldányt nem talál a látomás; azért a negyedik állat egy minden valószínűséget nélkülöző szörnyalakként jelenik meg, mely nemcsak hódít magának, hanem élni sem hagy maga mellett mást, amit az fejez ki, hogy a meg nem evett húst lábával széttiporja. A negyedik fetavadon ülő átok még tovább segítette a birodalom bomlását, amennyiben a fenevad 10 szarva nem összedolgozik, hanem 10 ország külön hódító törekvéseit jelképezi, mely 10 országban azonban a vadállati jelleget még meggyengült, széjjelesett állapotában is alig tudja fékezni az az erő, mely a széjjelesést munkálta.
A szétesésnek azonban egy újabb s még utálatosabb jelenség vet véget: egy újonnan kinövő kicsiny szarv jelenik meg, mely a megelőző 10 szarv közül hármat kiüt, azok résébe áll, és a megmaradó szarvak hatalmát elnyomva megint egy birodalomba kényszeríti a föld lakóit.
Utálatossá teszi ezt a negyedik fejlődést az, hogy hatalma nem tényleges erőn épül fel, hanem nagyokat mondáson, tehát hazugságon és megfélemlítésen. Ez az erőszakos szarv már nem akar istenné válni, hiszen emberi szemek voltak rajta, azaz emberi színvonalon látott, emberi lehetőségekkel számolt, mintha ember fölött isteni hatalom nem volna.
A humanizmus, az isteninek eltörlése és az emberi színvonallal való megelégedés történelmi tény; az emberi ész felmagasztosulásának korára gondolunk, melyben nem volt józan dolog magasabbra nézni, magasabbal számolni, mint az emberi, mint az, ami embertől telik ki.
De éppen ez a felvilágosodásnak nevezett elsötétülés, mely az istenit kitagadta a világból s az Istennel együtt erkölcsi törvényt és lelkiismeretet is félredobott, készítette elő a történelem legvéresebb kísérletét arra, hogy egy új tényező, a cserép, azaz a föld népe belekerüljön a világbirodalom hatalmi körébe és vezetésébe: ezzel pedig a birodalomnak törékeny jellegét adta. A próféta hihetetlenül mélyen belelátott a világbirodalom fejlődésének titkaiba; de amit látott, alkalmas volt arra, hogy kétségbe ejtse és a jövő várható fejlődése iránt a legreménytelenebbé tegye.
Félelmetes, titokzatos és gonosz erők lappanganak a történelem mélyén. A próféta irtózattal nézett ebbe a mélységbe le. De a további látomás felfelé fordította tekintetét, és a próféta lelkének megadta az egyensúlyt. Maga az a tény, hogy a Magasságos szenteinek népe itt él a földön, még nem adhatta volna meg ezt a helyreállítást, mert ez a nép tekintélytelen, hatalmon kívül levő, félretett és elnyomott, mint a látomás idején maga a próféta is volt.
De a látomás mást is mond erről az elnyomott népről; azt, hogy ennek a népnek fogják átadni a birodalmat, az uralkodást és a hatalmat. Hogy jut hozzá az elnyomott, letiport szentek népe? Erre a kérdésre is megadja a választ a látomás: a mennyben törvényszék ülésezik, és ez a törvényszék a világbirodalom urait megítéli.
Isten tehát nem vonult örökre vissza a földi történelemből, csak vár, míg ítéletre érnek meg a földi állapotok, s akkor az isteni akarat végrehajtatik. Még meglepőbb, még váratlanabb s titokzatosabb dolgot is mond a látomás: a világbirodalom helyén uralkodó új uralkodó szintén innen a földről származik, ember fiának képét hordozza magán, s ebből a lealázott állapotból emeltetik fel a magasba.
Micsoda különbség van azonban a világon uralkodók eredetében! Azok az erőszakos és félelmetes fenevadak egy a népnek tengerén kitörő viharban alulról felkotorva lépnek a porondra; ez az utolsó, kitől többé el nem vétetik a hatalom, isteni igazságszolgáltatás ítéletéből, igazság szerint kapja meg a hatalmat; azok alulról a mélységből jőnek elő: ez felülről kapja a megbízást. Amellett ember fiához lesz hasonló, közülünk való!
Emberi sorsot kóstoló, emberi fájdalmat értő! Azok egyike, akik itt alant tűrték a fenevad uralmát, kik szenvedtek, s kiknek lelke a nyomorúságból kifelé kereste az Istent! Ha ember fiához hasonló lesz is az örök uralkodó, hatalmát azonban az égi Tróntól nyeri. És ennek az égi Trónnak lényegébe is alkalma van a prófétának betekinteni. Ez a trón tűz, mely lángol és öl. Mint tűzhányóból a láva: ebből a trónusból is lávafolyam ömlik ki, mely mindent elpusztít, amihez ér.
Az ellenállás lehetetlen, az Ég győzelme biztos! A látomásnak ez a másik része is megrendítette a prófétát: szembetalálkozni az ég hatalmával, betekinteni Isten lényébe, aki olthatatlan tűz! Ám a Tőle való félelem nem kínzó, mert az igazságosság tudatát erősíti, biztonságot ad. Ez a látomás vége, ez a biztonság! A próféta szívébe zárja, szívében őrzi, amit látott. Forgatja, tűnődik felőle és jól is teszi, mert erre a látomásra más látomások fognak következni, más látomások fognak épülni még.
-<>-
Forrás: Csia Lajos – Dániel könyvének magyarázata © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2007
Saját példányból lejegyezve: 112–119. oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése