A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 27. Rész

Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!

Új ég és új föld

„Erre új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld tovatűntek, és tenger nem volt többé. 2 Azután a szent várost, az Új Jeruzsálemet láttam, amint Istentől az égből leszállt, felkészülve, akárcsak egy férje számára felékesített menyasszony. 3 Majd egy hatalmas szózatot hallottam, mely a trónból hangzott fel, s mely ezt mondta: „Íme az Isten sátora az emberekkel van, náluk üti fel sátorát. Az ő népeivé lesznek, s az Isten maga lesz velük. 4 A szemükről minden könnyet le fog törölni. A halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem vesződés nem lesz többé. Mert az elsők elmúltak.” 5 És szólt a trónon ülő: „Íme mindeneket megújítok.” – „Írd meg!” – mondta azután. – „Ezek a beszédek megbízhatóak és igazak.” 6 Azután így szólt hozzám: Megvannak hát. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak az élet forrásából ingyen adok inni. 7 A győzelmes örökrészül fogja kapni ezeket. Én annak Istene leszek, és ő fiammá lesz. 8 De a gyávák, hitetlenek, megutáltak, gyilkosok, paráznák, varázslók, bálványimádók és az össze hazugok részüket a tűzzel és kénkővel égő mocsárban lelik majd, mely a második halál.” (Jel. 21. 1-8)



Amily hirtelen tűnt el a régi világ a trónon ülőnek színe elől, éppoly hirtelen, előkészítés nélkül, meglepetésszerűen ott állt az új világ a réginek helyén. Így dolgozik Isten. Lelkében régen elkészült ez az új világ, s most, mint ahogy egy éj alatt bimbóba szökken a rózsafa, úgy állott üdén, virulóan, új életre készen a látnok előtt az új ég és az új föld, oly természetesen, mintha kezdettől ez lett volna Isten teremtményeinek lakása. Ezt a mérhetetlen változást megint oly igénytelen, egyszerű szavakkal jelenti be az apostol, mint a régi világ eltűnését. Oly természetesen ragyog János szemében az új világ, mint amilyen természetesen ébred egy rossz álmoktól gyötört sötét éjszaka után a ragyogó májusi reggel. Mily lehetetlennek tűnt fel nekünk, hogy valaha is kiszabaduljunk a bűn és átok régi földjéről, megostromolhatatlannak tűntek fel a zsarnokság börtönfalai, s most minden új, minden könnyű, minden fényes, minden örömmel telt! Hála legyen az Újra Teremtőnek! És hála legyen a Szabadítónak, ki eltörölte a régit! Még a lelkeken találhatók a sebek, melyeket a sátáni zsarnokság ütött, még emlékeznek, beszélnek ezek a sebek, de azért már a múlté a rossz, soha többé vissza nem jöhet, ami elmúlt, soha többé elő nem jöhet tömlöcéből a kísértő, ki Gógot és Magógot a föld térségére vezette! Oly egyszerűek, oly maguktól értetődőek ezek a szavak: „Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak!”

De ez a mondat: „Tenger sincs többé!” nem illeszkedik oly nyugodtan az új világ csendes folyásába. Úgy ugrik ki a mondat jelen ideje a múlt időben tartott nyugodt elbeszélésből, mint amikor egy kíváncsi halacska hirtelen kidugja fejét a vízből és meglepetten kiált föl, hogy nem lát valamit, ami mindig ott volt, „a tenger!” Nem az ég kristály tengere, melyből az ének hangzik a trónon ülő felé; az most is ott van, hanem a földi, zűrzavaros, át nem látszó, sötét titkokat rejtő, bűnös, Sátán uralta tömegekből álló néptenger! Az a tenger, melynek mélyéből a fenevad fölszállott, s vele minden borzalma az emberi történelemnek! A vad, üvöltő tömeg, amely a „Feszítsd meg”-et kiáltotta, mely Efezusban a „Nagy efezusi Artemiszt”-t ordította, mely Szmirnában üldözte a keresztyéneket és Pergamonban Antipászt megölte! Ebből a sötét, borzalmakat rejtő tengerből kristálytenger lett földön is! „Tenger nincs többé” – kiált föl meglepetten János.

Aztán megint az érdeklődés hangján jegyzi meg: ez már nem a múlt sötét emlékeit ébreszti, hanem a boldog meglepetés hangján mondja, a boldog viszontlátást fejezi ki: „A szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam!” Mert kétféle Jeruzsálem élt az Apostol emlékében. Egyik az a város volt, amelyben az Üdvözítőt megfeszítették, melyben Kajafás és Poncius Pilátus laktak, melyben fényes ruhájú, gőgös papok járkáltak, farizeusok sípoltak alamizsnaosztáskor, írástudók leselkedtek az Úr után, melyből kimenekültek a keresztyének, mielőtt borzalmas romlása ráköszöntött volna, erre a városra idegenkedve gondolt az apostol. A másik Jeruzsálem az a szent város volt, amellyé a hús szerint való Jeruzsálemnek lennie kellett volna, s mely sohasem volt; amelynek szellemi közösséggé, szentek egyességévé, a szeretet és irgalom földi forrásává kellett volna lennie, az a szent város volt, amely egyszer csak falak nélkül, földrajzi hely nélkül épülni kezdett a szívek mélyén, átölelte a világot, eljutott messze Hispániáig, keleten Perzsiáig, délen Kürénéig, s a távol élő, egymást nem is ösmerő, különböző beszédű embereket egy szerető egységbe kötötte össze, ez a Jeruzsálem 144.000-ből álló választott nép, a szellemi Izrael, az egyház volt. Óh, milyen változáson ment által ez a nép! Vérrel bemocskolt vértanú nép, a földön az utolsók, megvetettei a világnak, világ színjátéka, földi sepredéke, rabszolgákból, szegényekből, bárányokból álló nemzet, s most égből szállanak alá, mint akiknek ott volt igazi hazájuk, s most az eget végleg, s örökre össze akarják kötni a földdel, ami lehetetlen volt az első ég és első föld között, mert az ég megátkozta a lázadó földet, az most lehetővé vált az új ég, az új föld között, mert az ég megbékítette és újra teremtette a földet. Az a kapcsolat az ég és a föld között ez igazán új kapcsolat, ez igazán új az új világban, s ezt az összeköttetést a Bárány és felesége, a férje számára felékesített asszony képezik. A világ rágalmainak helyén, a Vádló hamis vádjainak helyén, ragyogó ruha, a gúny és szitok helyén arany korona, a vér és sebek helyén arany és drágakő, az állhatatlan, álnok emberi szív helyén Isten új teremtése, ki magát nem, hanem Krisztusát mutatja az ámuló nemzetnek, kik az új földön nézni fogják szépségét. Nem átkozzák, nem vetik meg többé, hanem megszentelik. Szent városkánt áll a népek tengerében, s a nemzetek áhítattal tekintenek felé megnyílt kapuin át, lesve, áhítva a dicsőséget, mely utcáiról kisugározza az életet, melyet kihordanak belőle. „A szent várost, az Új Jeruzsálemet is láttam!” – mondja János és elfeledte a régi várost.

Elfeledte, mert a régi Jeruzsálemben Isten nem lakott a nemzetek között, bár lakni próbált, a városon kívül hurcolták, még a régi város lakói, mikor közéjük ment lakni, és megfeszítették, a pogányokat híva segítségül. Elbizakodottság, pöffeszkedés, kapzsiság, gyilkosság, irigység, üres képmutatás, halálos gyűlölet és az Ártatlannak vére laktak a régi városban, s az Istent meggyűlölték és meggyűlöltették a nemzetekkel. Hadd borítsa feledés ezt a régi várost, s az átkot, amelyet a testi nép terjesztett a világban. „Láttam a szent várost, az Új Jeruzsálemet!” Isten gondolata megvalósult, amit a testi nép véghez nem vitt, mert nem tudott, megvalósította Isten, a szellemi nép, az Új Jeruzsálem, a nemzetek közül kihívott 144.000 által! Ha a testi Izraelnek volt is még szerepe az 1000 éves uralkodás alatt, hogy megtérésével és bűnbánatával példát mutasson: most már csak a szellemi népről történik említés és a testi Izrael egy lett a szent város körül lakó nemzetek között. Az új földön Isten a 144.000 között lakik, akik a nagy nyomorúságból jöttek és a halálig hűen vallották az Urat: győztek, s a népek zsengéjeként az első feltámadással Krisztus uralkodótársai lettek. Az ezeréves uralom idején vasvesszővel terelgették a nemzeteket, most már ennek a kornak vége, s csak az áldás közvetítőjeként, szent papokként állanak Isten és a nemzetek között, csövekként, szent csövekként, melyeken át az élet vize folyik széjjel, szent templomként, melybe a nemzetek imádatukat hozzák fel, összekötő kapocsként ég és föld között, szent városként, mely úgy száll a földre alá, mint egykor angyalok szálltak föl és alá Jákob kőpárnájánál és az Üdvözítő szent fejénél. Hogy ez az élő templom az Üdvözítő Szellem által felépülhetett, hogy ez a kiválasztott nép a nemzetek közül előjöhetett, hogy ez a szent papság felkészülhetett, az volt feltétele annak, hogy a szent Isten igazán az emberek között lakozhassék.

Azért ebben a pillanatban a tróntól zengő, erős hang hirdeti ki, hogy „Isten sátora az emberekkel van”, s a sátor, annak fala és oszlopai a győzedelmes egyház tagjaiból készült. Ők rejtik magukban Isten dicsőségét, amelyet a nyomorúság napjaiban megismertek, magukba szívtak és most széjjelsugároznak, mint Mózes arca Isten arcának fényét. Erős hang hirdeti ki, hogy Isten most már az emberekkel lesz, s az emberek az ő népei lesznek, s ő maga, az Isten velök lesz!

Eddig Sátán tekintette őket tulajdonainak, s ők is azt hitték, hogy Sátán a jótevőjük. A legistentelenebb királyok Eüergetés-nek (jótevőnek), vagy mint a gyilkos Heródes, Nagynak neveztették magukat, a leghitványabb is Augustus-nak felségesnek hívatta magát. De lehullott a népek szeméről a hályog. Az, ami az ezeréves uralkodás alatt történt, a legnemesebb, legigazibb krisztusi kultúra és jólét, a szíveket megnyugtató igazi békesség áldásai megmutatták nekik, ki az igazi jótevő, ki a valóban nagy, ki mindenek fölött áll felséges Úr. Először vasvesszővel hajtotta meg őket, most szívesen lettek népeivé, szívök elfordult a leleplezett gonosztól, az ember hazug dicsőségét szívesen cserélték fel Isten dicsőségével, önként hódolnak a királyok Királyának, az urak Urának. Népeivé lettek! Azt kétszer is hangsúlyozza a látomás, hogy Isten többé nem rejtőzik el az emberek elől, hanem velök lakozik, nem angyalain keresztül, hanem ő maga lesz velök, láthatják őt, beszélhetnek vele. S ahol ő van, ott van áldás, ott van az élet, ott van az erő, ott ujjongó öröm van. A népek nem fognak csalódni. Az utolsó sátáni támadás borzalmainak emlékével szívökben, az utolsó nagy kísértés gonosz emlékével lelkökben, lábadozó betegként kerültek át az új földre. És Isten „letöröl minden könnyet szemökről.” A halál földjéről jöttek, hol csak imént pusztított a rettentő égi tűz, de most már „nem lesz többé halál, nem lesz gyász!” Góg és Magóg vad lázadásának színteréről jöttek, sátáni vadságot láttak tombolni: itt „nem lesz kiáltás”, hanem szentek békessége, szelídek csöndje. A bűn által megrontott földről jöttek, hol orcájuk verejtékével keresték kenyerüket, s ha az 1000 éves uralom alatt megjavult is a föld termése, a föltámadó halottak emlékeznek majd a földi vesződésre, de itt nem lesz többé vesződés! „Mert az első elmúltak!” S az új egészen más lett!

Íme, mindent újjá teszek! – mondta a trónon ülő. Nem maradt a régi világból semmi hang. Nemcsak a könny, a halál, a gyász, a vesződség tűntek el, az emberi élet fájó sebei; hanem eltűnt minden, ami régi volt, megújult, mássá lett. Az emberek a „lelki test” helyett „szellemi testet” hordanak, romlandó test helyett erőteljeset, romolhatatlant, megvetett test helyett dicsőségeset, gyenge test helyett erőset. S ha az emberi test ilyen mássá lett, milyen akkor az új anyag, amelyből az a romolhatatlan, dicső és erőteljes test fölépül! Ha lesz szellemi test, lesz szellemi anyag, mely éppoly könnyed lesz, mint a szellem, s melyen át a szellem minden dicsősége általlátszik majd. Ez az anyag csupa fény lesz, csupa ragyogás. Milyen lesz a művészet, mely ezt az anyagot fogja feldolgozni, ha egyáltalán szó lehet még a régi művészetről, melynek az anyagot kellett áttörnie, hogy a szellemet kifejezze vele! Milyen lesz akkor a zene, ha a szellemi anyag fog rezegni, mit fog hallani a fül, amikor az ég hangja fognak a földön szólani! Milyen lesz az étel, a gyümölcs, a szőlőtőkének gyümölcse, amelyet örökké együtt fognak enni az Üdvözítővel! Milyen anyagból lesz a ruha, mely ékesebbé fogja tenni a testet! Ki tudna mind e kérdésekre felelni?! „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami emberi értelemben föl nem ötlött, azt készítette Isten az őt szeretőknek!” „Íme, minden újjá teszek!”

Képzelgés, álom mindez, üres szavak, amelyek mögött nincs és nem is lehet valóság? Vagy ez a valóság, s ami most van, az az álom, szörnyű, kínzó, hazug, gonosz álom, melynek örök feledésbe kell egyszer merülnie? De János ott volt; látott, hallott, érzett mindent, hallotta az égi hangokat, látta az ég dicsőségét, a trónon ülőnek ragyogását, a pompás várost és az élet vizének partján az élet fáit! „Írd meg, hogy ezek a beszédek megbízhatók és igazak!” Megbízhatók, de az eredetinek szava, a biztos, hűségest is jelent, mert attól a Hűségestől származik, aki sohasem csalt még meg rája támaszkodó gyötrődő embereket. „Igazak” e szavak, azaz valóságosak, mert abból a világból szálltak alá, amely örökké megmarad, s amelynek csak halvány mása, vetülete, árnyéka ez a látható világ. Az igazság világából jő, s mi azért ösmerünk rá, mert a hazugság világában megszoktuk, hogy mindenben kételkedjünk, mert a halál árnyékának völgyében lehetetlennek látszik, hogy még egyszer az élet napfényének tágas, szabad térségére kijussunk. De Isten szólta e szavakat, s azért azok „megbízhatók és így igazak!”

Isten ismeri a mi nehézségeinket, ha mi nem is tudunk felemelkedni hozzá, ő le tud szállani hozzánk, hiszen Fiát is elküldte, hogy húsunkat öltse magára, s megossza minden szenvedésünket, még vétkeinkkel, még bűneinkkel is megterhelje lelkét. Azért tudja, hogy több biztatásra van szükségünk, s megint megszólal: „Meglettek!” Ott az örökkévalóságban, az ő szent világában már valóság a boldog, dicső jövő. Előre látja a nagy átalakulást, mely oly ünnepi csendben és nyugalomban fog végbemenni, előre látja az új világot, annak boldogságát, a felüdülő emberiséget, a Bárány feleségének dicsőségét, új szolgálatát, a terjedő áldást és örömöt és boldogan összegzi a történendőket: „Meglettek!” Az a boldogság szól az igéből, mely a keresztfa kínjai közé mondatta a Fiúval: „Elvégeztetett!” S még egyszer ráüti pecsétjét, isteni pecsétjét a mondottakra, mikor megnevezi saját lényét: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég!”

Tőlem indult ki a világ, mert Én teremtettem. Én voltam az első betű, az Alfa. A világnak nem kellettem, megtagadott, elárult. Én utánamentem. Én engesztelgettem. Azután visszahívtam, visszahúztam mindent. Most újra mellettem megy el minden. Én vagyok az utolsó betű, az Omega, a vég. Amíg tőlem távol volt a világ, megszomjazott, elapadt, s nem kapott szomja enyhítésére semmit azoktól, akiknek inkább hitt, mint nekem. S most isznak boldogan, kielégülten, mint a sivatag utasa, mikor az oázis forrásához érkezik. „Én élő víznek forrásából ingyen adok a szomjúzónak!” Hiszen csak én tudom kielégíteni azt, akit én teremtettem!

Az új világ tehát abban különbözik a régitől, hogy abban ömleni fog az ítélet, mint folyóban a víz, ott akkor Úr lesz az élet, mint itt a halál, ott úgy fog uralkodni az életöröm, mint itt a gyász. Élet a testnek, élet a léleknek, élet a szellemnek, erő, értelem, jóság áradnak a szomjúzóba. S minden ajándék ingyen! Ez a másik különbség a ma és a boldog holnap között; ma pénzért mérik az emberek egymásnak azt, amit a Teremtő ingyen adott, az új föld ingyen termi meg gyümölcsét, mert mindent a szeretet fog nyújtani. De ma meg kell fizetni a holnapért! Hűséggel, állhatatossággal, szenvedéssel, odaadással, várakozással, bár ez mind a kéregetőnek, koldusnak erénye. De hát mi az ég koldusai vagyunk: s boldogok a koldus szelleműek, akik hisznek abban, hogy az ég adni fog, s akik nem nyugosznak, míg az ég nem adott. Megalázni magunkat és rábízni magunkat az égre, ez a győzelem útja, amellyel leküzdjük magunkat, kevély elbizakodottságunkat, s amellyel legyőzzük Istent, ki kérésünk komolyságát próbálja ki azzal, hogy nem ád rögtön, hanem csak annak ád, aki életét teszi fel arra, amit kér. „Aki győz, ezeket örökölni fogja: Én Istene leszek, ő nekem fiam lesz!” Éppen a várakozás és hit hosszú ideje alatt nő össze, forr össze szívünk Istennel; lesz Isten mindig nagyobbá, Istenné szemünkben: jön minden alkalommal közelebb hozzánk, lesz Atyánkká, s jutunk mi is minden alkalommal belsőbb kapcsolatba vele, leszünk fiaivá. És ott az új teremtésben egész közel leszünk hozzá, ő Atyánk lesz, mi a fiai. S mint Atya tesz fiával: ö is szomjazó gyermekének ingyen fog adni az élet vizéből! A győztesek ott lesznek benn a szent városban, az Új Jeruzsálemben. A győztesek lesznek a Bárány felesége.

Messze elvetett helyen, az emésztő szenvedélyek tüzében és a megutált bűn kénkőszagú undorában, a tüzes, kénköves mocsárban lesz azoknak helye, akik számára nem folyik az élet vize. Ezeknek része az örök halál, a második halál! Kik jutnak ebbe a másik végletbe? A gyávák, hűtlenek, megutáltak, gyilkosok, paráznák, bűbájosak, bálványimádók és a hazugok! Hát egyáltalában nem szabadulhat a kárhozattól az, aki e vétkek valamelyikét elkövette, vagy éppen valamennyit tette? Pál azt mondta, hogy ő első a bűnösök között. Ézsaiás azt mondotta, hogy Jehova szolgája vétkeinkért sebesíttetett meg. Dávid paráznasága után és gyilkossága után azért imádkozott, hogy Isten mossa ki álnokságából és Isten hallgassa meg őt. Nem azokról van tehát itt szó, akik valaha elkövették a vétket, akár valamennyit és többször is, hanem azokról, akik a vétekből nem kerestek szabadulást és az Áldozatot, annak értük kiontott vérét megtagadták, azt közönyösen mellőzték. Azokról van itt szó, akiknek ezek a vétkek kedvesebbek voltak, mint a szent, tiszta, szerető Isten. Arról a gyáváról van itt szó, aki végképp megalkudott a gonosszal, hogy ha őt békén hagyja, s nem üldözi, felőle a gonosz megronthatja a világot, nem fog ellene szót s kezet emelni. Arról a hűtlenről van itt szó, aki megismerte a jobb világ erőit, s mégis visszament a világba, nem becsülte sokra Isten szent hívását. Arról a megutáltról van itt szó, aki annyira hitvány volt, hogy amikor a jobbik világ kincseit nyújtották neki, neki jó volt a világ mosléka is, mikor nemesebbé akarták tenni szívét, ő jól érezte magát az aljasok között. Arról a gyilkosról van itt szó, aki kiszámítottan tört felebarátja életére és nevetett azon, hogy egyszer felelnie kell, s a Megváltó szeretete sem indította meg, amikor érte imádkozott. Arról a paráznáról van itt szó, aki azután, hogy megfürdött az ige vizében, visszament a pocsolyába és ott jobban érezte magát. Arról a bűbájosról van itt szó, ki ismerte Istennek Szentjét, Jézust és mégis kedvesebbek voltak neki a varázslás és babona fegyverei, mert ezek meghagyták a bűnben, míg Jézus megszentelődésre hívta. Arról a bálványimádóról van itt szó, akinek inkább kellenek a néma, vak és tehetetlen bálványok, mint az élő Isten, mert azt akarja, hogy istenei engedelmeskedjenek neki és nem ő akar engedelmeskedni az Istennek. Az a hazug jut a gyávákkal, hűtlenekkel, megutáltakkal, gyilkosokkal, paráznákkal, bűbájosokkal, bálványimádókkal együtt a tüzes, kénköves mocsárba, aki ezekről a bűnökről azt állítja, hogy azok nem is bűnök, s aki az Istenben való hűséget, a szeretett és irgalmat tartja bűnnek és gyöngeségnek. Ezekre a hazugságokra nincs bocsánat. A hazugságokra külön nyomatékot tesz a felsorolás végén az Úr, ki itt első személyben beszél. Mintegy összefoglalja a bűnösöket, s összefoglalásként mondja: „Én mind a hazugoknak...” Ez azt jelenti, hogy az összes többi bűnök azáltal lesznek megbocsáthatatlanokká, ha hazugsággá lesznek, vagyis ha valaki a tisztát szennyesnek, a szennyest tisztának mondja bennök. Mert a világosságot sötétségnek és a sötétséget világosságnak állítani: ez a Szent Szellem ellen való bűn! Az ilyen hazugok számára nincs menekülés!

Két véglet áll itt egymással szemben: a győzedelmesek és a Szent Szellem ellen vétkező hazugok. Ez utóbbiak is győzedelmesek: legyőzték magukban a lelkiismeretet, annak minden aggályát. De vajon a két véglet között nincsen-é egy harmadik tábor? Még nem szól róluk; de a következőkben beszélni fog egy ezeknél sokkal nagyobb embertömegről, s úgy nevezi őket: „A nemzetek.” A győzedelmesek az első feltámadás után örökre kikerülték a második halál ártalmát és már az 1000 éves uralkodás megkezdésekor egyesültek Krisztussal. A hazugoknak része a tűzzel és kénkővel égő mocsárban lesz, mely a második halál, ott kínozzák őket égő vágyaik, melyekre nincs kielégülés és önmaguk utálata, amely a bűnösben felébred akkor, amikor magába tekinteni kénytelen. De honnal áll elő ez a harmadik csoport, a nemzetek? Ezek azok, akik csak a második feltámadáskor ébredtek fel, s nevük az élet könyvébe volt beírva.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 315–297. oldal.