A Jelenések könyve a mai kor tükrében - 28. Rész

Nyolcadik látomás: Íme mindent megújítok!

Folytatás

A Bárány felesége

„Eljött azután ama hét angyal közül az egyik, akik az utolsó hét csapással telt hét csészét tartották, és ily beszédet kezdett velem: „Jer, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.” 10 Szellemben elvitt engem azután egy nagy és magas hegyre, s azon megmutatta a szent várost, Jeruzsálemet, mely Istentől az égből szállott alá, 11 s rajta van az Isten dicsősége. A fényár, melyben úszott, hasonlított a legdrágább kőnek, a kristályként csillogó jáspisnak fényéhez. 12 Nagy és magas fala volt, tizenkét kapuja, a kapukon tizenkét angyal, rájuk nevek írva, Izrael fiai tizenkét törzsének nevei. 13 Napkeletről három kapu volt, északról három kapu, délről három kapu, és nyugatról három kapu. 14 A város falának tizenkét alapja volt, rajtuk tizenkét név, a Bárány tizenkét apostolának neve. 15 Annál, aki velem beszélt, arany mérővessző volt, hogy azzal megmérje a várost, annak kapuit és annak falát. 16 A város négyszögben feküdt, hosszúsága annyi volt, mint a szélessége. Azután a várost mérte meg a vesszővel, tizenkétezer stádiumra. Hosszúsága, szélessége, magassága egyenlő. 17 Majd a falat mérte meg száznegyvennégy könyöknek emberi mértékkel, mely angyali. 18 A falba épített kövek jáspisból voltak, és a város tiszta arany volt, hasonló a tiszta üveghez. 19 A város falának alapjai mindenféle drágakővel voltak ékesítve. Az első alap jáspis volt, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, az 20 ötödik szárdoniksz, a hatodik szárdiusz, a hetedik krizolit, a nyolcadik berillusz, a kilencedik topáz, a tizedik krisopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. 21 A tizenkét kapu tizenkét gyöngy, minden egyes kapu egy gyöngyből volt. A város piaca tiszta arany volt, de olyan mint az áttetsző üveg.” (Jel. 21, 9-21)


Láttuk, hogy az ítélet angyalai nem voltak barátságtalan lények. A csészék rettentő csapásaival megterhelt angyalok közül az egyik vezette el Jánost a nagy parázna megaláztatásához, s ugyanaz angyalok közül egy másik kísérte el, hogy a Bárány menyasszonyának megdicsőülését lássa. Tehát nem pusztán ítélet angyalai voltak. Sőt olyan angyalai nincsenek is Istennek, akik csak ítéletek végrehajtásával foglalkoznának, az ítélkezés az Isten királyságában nem állandó feladat, csak előkészítő munka, melynek befejezése után soha többé arra szükség nem lesz. E pillanatban a volt csészetartó angyal, már az új Jeruzsálem dicsőségét mutogatja a látnoknak. Éles, tiszta, boldogító, tiszta levegő; gyávaság, hűtlenség, utálatosság, gyűlölet, tisztátalanság, ördögökkel való cimborálás, ember- és önimádat, hazugság nem terjesztik itt többé a maguk miazmáit. A tisztátalan szellemvilág csapásai szétrombolták azt a hitet, hogy Sátánnak Istennel szemben ellenálló ereje volna; hogy a gonoszt a jóval szembe lehetne állítani. Az utolsó ítélet igazságosságát minden teremtmény kénytelen volt elismerni. Az igazságosság és valóság tiszta levegőjét lehet érezni mindenütt. A szellemvilágban minden lény kisugároz magából valamit; az ítélet angyala ezt a tisztaságot sugározta az apostolra, mikor azt mondta neki: „Jer, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.

Két névvel illeti a mutatandó lényt: menyasszony és feleség, de nyomban utána egy várost mutat meg Jánosnak, a szent várost, Jeruzsálemet: Gal. 4,26 szerint a felső Jeruzsálem tehát ugyanaz, mint amelyről az előbb hallottunk, hogy a mennyből száll alá, ahogy Pál a galatáknak írta: „mindnyájunk anyja”, a hívők anyja. A galata gyülekezet tagjai majdnem mind pogányok voltak. Az apostol úgy beszél egyetemességükről, mint akikkel a körülmetéltek szemben állanak. De ha pogányok voltak is megtérésük előtt, most már, hogy hívőkké lettek, úgy beszél róluk, mint „Isten Izraeléről”, mert hisz „akik hitből vannak, azok Ábrahám fiai!” Ez az igazi Izrael, a hitből való, akik Jézus bizonyságtételét és Isten igéjét mindhalálig megőrizték és hit által engedelmeskedtek: ezek együtt alkotják a felső Jeruzsálemet, az Ábrahám és fiainak adott szellemi ígéretek örök beteljesülését. Ők, hívő zsidók és hívő pogányok együtt, az a „szétszórtságban lévő 12 törzs”, akiknek Jakab levelét írta. Nem a testi Izrael helyébe tette őket Isten, mert a testi Izrael sohasem volt örököse az ígéreteknek, mert Ábrahám fiai közül is, Izsák fiai közül is csak a kiválasztottak örökölték az ígéreteket és a törvényt, mely Mózes alatt „közbe jött”, csak fátyol rejtette, de nem törölte el ezt az igazságot, s Pálnak kijelentette, hogy a törvény emelte válaszfal nemzetek és zsidók között nem tartozik a valóság világába, Jézus igazi áldozata, mely a törvény-rendelte áldozatokat feleslegessé tette, lerombolta a testi zsidóság köré emelt válaszfalakat. Zsidók és pogányok közül kihívott hívőkből alkotott a Szent Szellem új népet, s ezt a népet élő kövekből álló szellemi templomnak, szent papságnak szánta. Lassanként kiderül, hogy földi, testi életünk telve van olyan összeköttetésekkel, amely Krisztus és a választott nép között van, még a házasság, a férfi és a nő viszonya is ezt a mennyei valóságot mutatja a földi tükörben. Az egész törvény, az egész emberi történelem ennek a csodálatos ténynek az árnyékában fejlődött ki, bomlott ki, jutott befejezéshez, az isteni kijelentés ebben csúcsosodott, a napba öltözött asszony vajúdásának ez volt a gyümölcse, hogy egy kiválasztott nemzetség Krisztus menyasszonyaként elkészüljön arra, hogy Krisztus uralkodása alatt Krisztus uralkodótársa és papsága lehessen, aztán feleségeként vele egyesüljön és Isten gondolatait a teremtésben megvalósítsa. És most az a meglepetés ér bennünket, hogy az új földön, melyen a testi Izraelről többé külön szó nem esik, az egyház, Krisztus felesége, a szellemi Izrael ott van és tovább végzi munkáját: az uralkodást, s a papi közbenjárást. Menyasszony volt, János még úgy ismeri, ő maga is úgy tagja annak, de most már, amikor az angyal mutatja neki, feleség, ki örökre elválaszthatatlanul együtt él férjével, a szelídek és alázatosak népe a Báránnyal. Mi lesz abban az országban, ahol az erőszakosok helyett a Bárány és felesége uralkodnak! Micsoda élet lesz ott, ahol minden szelíden enged a szelídségnek, ahol nem lesz pusztító vihar többé, csak lágy szellő, ahol nem szakítja meg a nyugalmat „kiáltás”, s ahol a Bárány szemének intésével kormányozza a világot! Lépj egy erőszakosan zakatoló, dübörgő, csattogó gyárból ki a természet ölébe, ahol mérhetetlen vizeket csendben szív föl és hordoz a felhő, s millió kis virág zajtalan nyílik a hatalmas tölgyekkel együtt, s akkor megérted, mit fog jelenteni a történelemben a Báránynak és feleségének uralkodása!

Ahogy a Nagy Babilon város is volt, közösség is volt: úgy a megdicsőült egyház város is, közösség is. Falakról, utcákról, alapkövekről, kapukról olvashatunk, s érezzük, hogy ezek a szavak egy élő lelkekből alkotott közösség szellemi építését tagoltságát, fenntartó erejét és szétsugárzott áldásait jelentik. Mert hogy az angyal „szellemben” vitte le, hogy a várost meglássa, mi mást jelent, mint azt, hogy a szellemi dolog a nagy és magas hegy, mely a várost környezetéből kiemeli, központtá teszi, s mindenkinek figyelmét, mint az új földön a legnagyobb tekintélyre ráirányítja. Az utolsó itt az első lett! Az a magas és nagy hegy birodalmat, uralkodást jelent, olyan uralkodást, amely természetszerűleg, eszméinek magasan járó voltával, s belső tartalom súlyos tömegével emelkedik fel szívesen elismert tekintéllyé. Mennyből leszálló város, amelyben nem a talp foglalta el a fej helyét, s melyben nem a csatornát használják vízvezetéknek, e mennyből leszálló város az ég uralmát hozza magával az új földre. Az Olajfák hegyének délibb lejtőjéről elbűvölően szép látványként emelkednek ki a jeruzsálemi templom síkjának négyszögben épített falai, a falak mögött a hegyeken épített város sok tornyával, kupolájával. Talán ilyen kép jelent meg János előtt, mikor az új föld legmagasabb hegyének tetejére égből leszálló házakat és falakat látott. Sötét, nyomott érzések vesznek rajtunk erőt, amikor ma egy nagy város fölött állunk, és házaira, utcáira alátekintünk. Mennyi bűn tapad a falakhoz, mennyi dráma játszódott le ezeken az utcákon! De Jánosnak nem voltak ehhez hasonló érzései, amikor az Új Jeruzsálemet nézte. Átlátszó falain átsugárzott egy az egész várost megtöltő tiszta, aranyló fény és ennek a fénynek sugárzását semmi meg nem akasztotta, föl nem tartotta. Az égből leszálló városon rajta volt az Isten dicsősége, a tisztaságnak, a szentségnek olyan özöne, amely minden mást megemésztett. A testi kép összeolvad a szellemi benyomással, a látnok megszokta már, hogy a külső látszaton át a belső tartalmat szívja fel értelmével. Érezte, hogy ennek a városnak egy lakója sincs, ki a város „kristályként átlátszó jáspis” ragyogását alattomos vagy hazug gondolatokkal megzavarná, minden átlátszó volt, minden egyenes és őszinte. Ragyogó fényben és színekben János a város lelkét fogta meg. Ez a lélek jáspis volt, a legdrágább kő, mint láttuk már, a mai gyémánt. Bűnös sötétségből úgy lett ragyogó fehér gyémántfénnyé a város lelke, hogy őszintévé, azaz átlátszóvá lett: a megvallott bűnből is kristályüveg lesz, s a lelkek kristályszerű, üveglényén keresztül átsugárzott az Isten lénye, mert az volt a gyémántfény. Valamikor ott, a jeruzsálemi templomban, ahol az Úr Jézus megfigyelte az imádkozókat, nem a dicsekvő farizeus volt az átlátszó üveg, hanem a bűnét valló publikánus, ez ment alá megigazulva, azaz átlátszóvá. Ilyen lelkekből, ilyen kövekből fog épülni a mennyei Jeruzsálem.

„Nagy, magas falai voltak a városnak!” A fal határol, elválaszt, kizár. De vajon mit kell az új teremtésben elhatárolni, mikor onnan a megátalkodott bűnösöket kirekesztették már?

Mit kell ott elválasztani, mikor minden egylényegűvé, tisztává, átlátszóvá változott? Mit kell ott kizárni, mikor Isten azért jött alá, hogy az új teremtés minden lakójával együtt lakozzék? Új Jeruzsálem és az új föld többi lakója között emelkednek ezek a falak. De micsoda falak ezek? „Kristályként átlátszó” volt falainak köve! Az ilyen falak inkább egyesítenek, mint elzárnak, elválasztanak. Mire kellenek hát ezek a falak? Ezek a falak nem elzárnak, hanem kilátást nyitnak. S ezért választanak el, hogy a célt mutassák. Ebben a világban az egyház dicsősége rejtett volt: „életünk el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” A mai világ szemén van a hályog, hogy ezt a dicsőséget nem látja: a gyűlölet nem látja a szeretet dicsőségét; a hazugság nem gyönyörködhetik az igazságban, mert az őt elítéli. De akkor föltárul az egyház dicsősége: hűségét, állhatatosságát, szeretetét nem fogja rosszindulat többé eltakarni: Krisztusban való boldogsága hívogatóilag int majd azoknak, akik a Bárány szeretetéből még kevesebbet láttak meg és fogadtak magukba. A fal ott lesz és hirdetni fogja: még nem teltek meg azzal, amivel a Bárány felesége telítve van. De nem takar a fal, hanem feltár és hívogat. A bűnös zsidó nép táborának közepén állt a sátor, Istennek jelképes lakóhelye, amelyben a frigyláda közepén volt Isten trónusa. De ezt a trónust át nem látszó függönyök takarták, melyek arannyal borított falakra terültek, s az egész hajlék körül fal emelkedett: három függöny zárta el az utat a hívatlanok elől. Itt az új Jeruzsálemben másképp lesz. A falak megmutatják a belül lakó Istent és köröskörül 12 kapu várja nyitva a belépni akarót. Az Isten teljes valósággal együtt fog lakni az emberekkel, Istenük lesz, s azok az ő népei.

A kapukra nevek voltak írva: Izrael tizenkét törzsének nevei. Már a hetedik fejezet tárgyalásánál, a 144.000 elpecsételése alkalmával megismertük ezt a tizenkét törzset. Láttuk, hogy ez a tizenkét törzs sem szerkezetében, sem állagában nem volt azonos a testi Izrael tizenkét törzsével, hanem annak a szentség kiválasztása szerint újjáalkotott kijavítása volt. A sokat vétkező hűtlen Dán és Efraim törzsét kihagyta a felsorolás, bár utóbbi helyett Józsefet emlegeti; ki mellett ugyan Manasét is megnevezi; a többi törzs rendjét úgy változtatja meg, hogy előre kerülnek a bűnbánó Juda s a rabszolgák megvetett fiai, az utolsók. Ez az átrendezés egészen megfelel a kiválasztás ama rendjének, amelyet az egyház elhívásánál láttunk érvényesülni, hogy nem nehéz belátni, hogy a zsidó nép tizenkét törzse éppen olyan jelképesen helyettesíti az egyházat, mint Sion hegye az eklézsiát, mint Babilon neve a parázna egyházat, mint az Eufrátesz a világi politikát. Az Izrael 12 törzséről elnevezett 12 kapu tehát a felső Jeruzsálem népének 12 törzsének népét jelenti, azaz a keresztyén bizonyságtételnek összes (nem éppen 12!) fajtáit, melyek a nemzeteket hívogatják a városban lakó Istenhez. Különböző népeknél, különböző csoportoknál az ismeret különböző fajtái alakultak ki, melyek nem arra vannak hivatva, hogy egymást kiszorítsák, hanem arra, hogy egymást kiegészítsék. A Sátán incselkedései következtében ezek a különbségek a széthúzás okai lettek, s a keresztyén egyház felekezetekre szakadt; ott a felső Jeruzsálemben ezek a különbségek megmaradnak, s a különböző lelki alkatú emberek igényeihez fognak alkalmazkodni; amellett egymást kiegészítik, az ismeretnek és kivitelnek teljes, csodálatos templomát adják, amelyet egy ember, egy csoport egészen átfogni nem tudott volna. Nyilvánvaló tehát, hogy azon a nagy magas falon, amely az Isten könyörületéből az új földre fogadott nemzeteket a győzelmes gyülekezettől ismeretben, világosságban, gazdagságban, örömben elválasztotta, a 12 nyitott kapu 12 alkalmazkodást jelentett a különböző nemzetek felé, hogy őket a győzelmes egyház látásához elvezessék.

A kapukon lévő angyalok szerepe ugyanaz, mint a hét gyülekezet angyalának szerepe: ott a gyülekezet világosságának isteni kiválasztás szerint elhívott közvetítői, fenntartói és képviselői voltak. Itt az új feladatok szerint nem Isten és a gyülekezet között állanak már, hanem a gyülekezet és a nemzetek között, miután a gyülekezet Krisztusával egyesült, s további közvetítésre szükség nincs. Számuk 7-ről 12-re való szaporodása szintén jelképes: az isteni szent kezdés hetes számáról az isteni befejezettség 12-es számára való emelkedés megfelel az egyház életében azóta bekövetkezett változásnak, mellyel a fejlődésből a tökéletességre ment által. Az angyalok szerepe azt mutatja, hogy az Isten kiválasztás elve a gyülekezeten belül is és még a tökéletességben is érvényesül. Az angyal név nem zárja ki, hogy az egyházhoz tartozó embert értsünk alatta, azonban Isten kiválasztottját és elküldöttjét (angyal küldött). Hogy a város körül lakó összes nemzetek felé szabályosan minden égtáj felé három-három kapu nyílott, ez a misszió teljességét és arányosságát jelenti kifelé a misszióban, s az az egész város egyenletes részvételével befelé a város felé. Itt érvényesül szépen a 12-es szám szerkezete: a város isteni tartalma három-három kapun át (három az Istenség száma) árad a 4-es számtól kifejezett világ felé, csakhogy akkor már Isten és a világ között ellentét nem lesz. A befejezettség azt jelenti, hogy az isteni tartalom (három) betöltse, áthassa a világot (négyes szám); ezt az állhatatosságot fejezi ki a 12-es szám.

A kifelé 12-féle módon megnyilvánuló és befelé 12-szeresen tagozott város 12 alapon is áll, ami azt jelenti, hogy ez a sokféleség már fejlődésének kezdetén is megvolt. Ez a kezdet a 12 apostol volt. Az apostolok tanítása nem egyöntetű, bár egymásnak nem ellentmondó, hanem egymást tökéletesen kiegészíti. Bibliai könyvek különbözőségében jól látjuk ezt a sokféleséget. Persze itt megint jelképes szám a 12, mert már az apostolok korában több igehirdető volt, mint 12 és az igehirdetés különbözősége nem éppen a 12 első apostol személyéhez fűződött, hiszen abban igen nagy jelentőségű volt Pál igehirdetése. A 12 apostol neve olyan joggal áll itt, mint a kapukon a 12 törzs neve. Minden alapkőnek más volt a színe. Egészen szükségtelen a különböző drágakövek természetéből vonni le következtetéseket a tőlük jelzett apostol jellemére, vagy tanításának jellegére vonatkozólag, mert az ilyen erőltetett és természetellenes összeköttetések csak az írásmagyarázók komolyságába vetett bizalmat ássák alá. Ellenben bizonyos az, hogy minden apostoli tanítási mód az új Jeruzsálemben drágakőnek számít, úgy tekintenek a különbözőségekre, mint ugyanannak az egy drága fénynek különböző színeire, melyek együtt adják az egész város átható jáspis – gyémánt – fény tündöklő fehérségét, dicsőségét, szentségét. A szentség nem szünteti meg az egyéniséget, hanem drágakővé nemesíti azt. A 12 apostol különbözősége mellett itt van a városban minden keresztyén egyén külön színe is. Mindannyian együtt adják a Krisztus fehér színét.
Eddig arról hallottunk, hogy a város kikből épült fel. Hallottunk falakról, kapukról, alapokról, melyek egyénenként különbözők, mégis együttesükben csodálatos összhangot mutató kövekből épülnek fel; más volt minden kapu; más fény tört fel minden átlátszó falrészlet színéül az alatta levő alapból, amelyre helyezkedett. Az eredeti alapokon különbözőképpen felépült történeti csoportokat, úgy látszik, nem fogják megvetni az Új Jeruzsálemben, amennyiben csakugyan az apostolok tanításán, azaz a Biblián épül fel. Csodálatos jövő, amelyen átfog csillogni a múlt, a történelem és még a tökéletességben is visszajárnak az apostolok tanításaihoz! Nyilvánvaló azonban, hogy nem a tanítás formájáról, a szavakról, dogmákról van itt szó, mert a rész szerint való ismeret megáll az e világbeli élet határánál és tovább nem megy: az örökkévalóság fényében elsápad és többé nem lesz látható. Nyilvánvaló, hogy csak a hit, reménység és szeretet marad meg a halálon túl is. De éppen abban, ahogy a hit küzdött, ahogy a reménység előre nézett és magát e világtól szabaddá tette, ahogy a szeretet szolgált, fejlődtek ki különböző típusok, melyek a tanításnak is más és más jelleget adtak. Tehát nem a tanítás tökéletlen emberi szavai, hanem a különböző lelki alkatok tükröződtek az alapok színeiben. Ugyanaz a keresztyén egyéniség, ugyanaz a típus tökéletesebb munkát végez, tökéletesebb tanítást ad, tökéletesebb szolgálatot teljesít. Ezt a tökéletességet mutatják azok a méretek, amelyeket a várost mutató angyal mérővesszővel lemér, jelezve azt, hogy többé már nem a régi emberi mértékről van szó, hanem olyan emberi méretről, mely angyalé is, vagyis a föld elérte a menny tökéletességét. Ezzel az angyali-emberi mértékkel az angyal megmérte a várost, annak falát és kapuit. A mérés célja: megtudni, megüti-e a kellő mértéket a város. És ez a mérték ekkor már: a tökéletesség, a teljes befejezettség.

A mérésben az első adat az, hogy a város négyszögben terül el. A síkidomok közül a négyzet és a téridomok közül a kocka a régiek szemében a legtökéletesebb idomok voltak, mert ezek voltak minden irányban a legkönnyebben és a legpontosabban mérhetők. A kocka éleinek, lapjainak számában a 3, 4, 6, 12 és 24 szerepelnek. Minden szögletben 3 él fut össze, minden lap 4 oldalú, a lapok száma 6, összesen 12 éle van a kockának és 24 sokszöge. A mai ember a kört és a gömböt tartja a legtökéletesebbnek; de ezekkel számításokat végezni, osztani igen nehéz. Annál könnyebb a számítások végzése a négyzetnél és a kockánál. Különben, hogy ezekkel az idomokkal igen szép térhatásokat lehet elérni, azt a kereszt közkedvelt alakja, s a görög templomok művészi beosztása is mutatja. Kör alakú épületek nem adják a tagoltságnak azt a szépségét, a gömböt pedig alig lehet épületben használni. Jeruzsálem már említett szépsége is négyszögű fekvésének következménye. A mérés első eredménye tehát már a tökéletességet mutatja: Új Jeruzsálem alakja a legtökéletesebb, legszabályosabb.

De a négyzetnek oldalai is, melyek egyenlőek voltak, tökéletes méretet mutatnak, mert a tökéletesség számát: 12.000 futamot adtak, ami 220 km-nek felel meg, tehát minden mai város-fogalmat felülmúl, s elképzelhetetlenül nagy tömeg ember letelepülésére alkalmas. Ugyanilyen feltűnő nagyságot mértek falmagasságnak, 144 könyököt (12-szer 12), ami kb. 64 m magasságot jelent. Mai földi viszonyok között elképzelhetetlen méret a következő, mely szerint a város magassága, (valószínűleg a hegy magassága, tehát a fekvésmagassága) annyi, mint a szélessége és hosszúsága. Mivel azonban a kijelentés biztosít, hogy az ember mérete, azaz angyalé, vagyis a régi emberi méretek, már tekintetbe nem jönnek, nem is szükséges mai méretekben gondolkodnunk. Ha az új földön mindazoknak helyet kell kapniuk, akik valaha a földön éltek, kivéve a földről számkivetetteket, akkor a föld mostani mérete nem is volna elég minden visszatérő befogadására. Ámde csodálatos is lesz ez a visszatérés, a késő fiaknak az atyákkal való találkozása, s valamennyiök közös hálaadása ezért, amit Isten az új földön, a tökéletesség földjén cselekedni fog! Csodálatos lesz ez az új föld! Nem azért, mert minden kockaidomú lesz és a 12-es számrendszerben mozog, mert ezek csak képek és a tökéletességet szimbolizálják, s mert tudjuk, hogy a természet igazi szépsége nem is az ilyen szabályosságnak tulajdonítható; hanem mert minden szépet, kedveset, jót, amit valaha bárki is a régi földön élvezett, itt az új földön megsokszorozva, tökéletesen kapja vissza. A hegyek és a síkságok, a tengerek és folyók, az erdők és mezők, a fák és virágok, az állatok, minden, ami szép volt, ami szívünkhöz nőtt, valamilyen formában újra fog élni: különben nem mondta volna Jézus a szőlőtőről, hogy újra, s velünk fogja élvezni levét, s a Jelenések könyve nem beszélne folyóról és fáról annak partján. Nem fog elveszni egy művészi gondolat sem, mert az igazi művészetet is Isten teremtette, s ha a mostani elmúlik is, csak azért, hogy még szebbnek adjon helyet; különben nem beszélne az Írás az angyalok és üdvözültek karénekéről. Van valami megható abban, ahogyan a római katolikus templomát szépségében az égi szépséghez közelíteni akarja: de hol van a földi templomok szépsége attól, amit egykor Isten fog teremteni: azért is meszeli a kálvinista hívő fehérre templomát, hogy félúton itt ne tartsa a földi szép, mikor az égi szépnek felkeresésére indult el. Ezek a várakozások vannak sejtelemszerűen az Új Jeruzsálem tökéletességének leírásában belelehelve.

Ezt a sejtelmet szolgálják a további leírások is, amelyek arról szólnak, hogy milyen anyagból épül fel a város. Azt a jáspist vagy gyémántot, amelyet a falakba építettek be kőanyag gyanánt, nem a régi természet szolgáltatja, mert az legfeljebb fát, szénát, pozdorját adó anyag lehet, hanem az új természet, melyet Isten a győzelmeseknek ajándékozni fog, amikor a vétek teste helyett új szellemi testet ád nekik. Mert a falakat emberkövekből fogják fölépíteni, kik Krisztustól új természetet kapnak; így a falakba Isten természete kerül, a gyémánt. Ha ezeken a falakon, melyek átlátszóak, mint az üveg, sárga arany fény lövell át, ha az utcákat csak ez az arany fény önti el, úgyhogy a házak gyémántcsillogásától elüt az utcák egészen sárga arany színe, s mégis az egész város is a legdrágább fémhez hasonló aranycsillogásban fürdik, ha ezen a gyémánt szikrákon és arany-villogáson alulról áttör az alakok sokféle drágakő színe és sejteti, hogy a városban nincs egyhangúság, hanem szabadság, sőt sokféleség, s mindenki a nagy összhang fegyelmében használja a maga külön jellegét az egészhez: akkor olyan pompa tárul elénk, amelyhez hasonlót még a rózsaujjú hajnal sem tud festeni az égre ezen a földön. A látomáskészítő angyal összeszedi a legdrágábbat, a legdicsőbbet és legszebbet a földről, s mindent együtt mutatva be, csak sejteti velünk, hogy a földön a legszebb és a leggyönyörűségesebb sem közelíti meg azt a dicsőséget és gyönyört, amely ott vár reánk az arany utcák városában.

Legtompább a ragyogás a kapukon, amelyek egy-egy igazgyöngyből készültek. A gyöngy opálos fénye, mely minden színt játszik ugyan, de letompítva. A gyöngy nem élettelen drágakő, mert állatból való és az élet gyümölcse. Eredete azonban a fájdalom. A kagyló testébe valami sértő moszat kerül be, s az azt körülveszi drága gyöngyzománccal, hogy testébe olvassza. A kapu itt a Jó Pásztor, ki itt is leölt Bárányként jelenik meg; a Bárány egy seb az égen, melyet a szeretet gyöngyzománca, az isteni megbocsájtás vont be égi arannyal és tett az ég alkotórészévé. Jézus tudta, hogy a golgotai kínhalála lesz az ég legfőbb dísze és lesz a kapu, melyen bűnösök bemehetnek a városba. A Bárány áldozata is be van építve a városba, az egyház bizonyságtételében, amellyel kifelé fordul és a nemzeteket hívogatja ahhoz, aki a városban trónol. Íme, ilyen a Bárány felesége. Nem máról holnapra lett ilyen. Titokban, hitetlen szemek elől rejtve, sötétben fejlődött ki, mint kagylóban a gyöngyszem. A megpróbáltatások gyötrelmeiben, abban a véres dacban, amelyet a bűn ellen, s a megbocsátásban, melyet a bűnös iránt tanúsított, mint égi mestere tette, lett ehhez a mesterhez napról-napra hasonlóbbá. A Szent Szellem úgy ült az egyházhoz, mint egykor a teremtésen. Mint kotlós alatt a tojásban, lassan alakult ki a kis csirke teste, úgy alakult ki két évezreden át az egyházból az aranyutcák és gyémántfalak városa, a tökéletes város. Tagjait egymás után ragadták el az égbe, s aztán egyszer egy órában leszállt az égből, mint férje számára elkészített menyasszony. Az a testi kép, amelyet János látott, jelkép volt természetesen. A régiek nyelvén a város szó államot jelentett, s a méretek szerint itt hatalmas kiterjedésű államról van szó. Nem 144.000, ez is jelképes szám; sokkal több lehet azoknak száma, akik az „ember” 6000 esztendején át Isten mellett állottak és a Sátán hazugságának ellent mondottak; erre a tiltakozásra életüket is feltették. Ábeltől kezdve ezekből állott elő az egyház, mely azonnal a hit alapján állott és a törvény csak később „jött közbe”, hogy a hittel szemben az emberi büszkeséget összetörje. Már Józsefben, később Dávidban, Jézus arca rajzolódik ki, noha akkor még nem járta meg az Úr a golgota útját: Ézsaiás látta a szenvedő, elcsúfított Megváltó arcát. Azután, hogy az Isten oroszlánja Báránnyá lett, még világosabban rajzolódott ki a gyülekezet arca, a Bárány-arc, mely még az új földön is ragyogó napként fog az új teremtés fölött ragyogni, mint – a fenevad sötét korszaka után – minden emberi lét és élet iránt, egyetlen igaz és érdemes formája. Ez a Bárány-arc lett a szenvedések iskolájában tökéletessé a Bárány menyasszonyában, s ezt sugározza szét az új földön is a tizenkét gyöngykapun át, hogy az új emberiség ne egymást ölő fenevadak hordája, hanem egymásért élő, szerető lények társasága legyen.

-<>-

Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 321–329. oldal.