Hetedik látomás: Jöjjön el a te országod
Folytatás
Az utolsó ítélet
„Láttam azután egy nagy, fehér trónt és a rajta ülőt. Ennek orcája elől elfutott a föld és az ég, úgyhogy helyet nem találtak többé számukra. 12 Azután láttam a halottakat, a nagyokat és a kicsinyeket amint a trón előtt álltak. Könyveket nyitottak fel, majd egy másik könyv nyílt meg, mely az élet könyve. Ekkor megítélték a halottakat a könyvekben írottakból tetteiknek megfelelően. 13 A tenger kiadta a benne lévő halottakat, a halál és a láthatatlan ország is kiadták a bennük lévő halottakat, és minden egyest megítéltek tetteiknek megfelelően. 14 Ekkor a halált és a láthatatlan országot bevetették a tüzes mocsárba. Ez a második halál a tüzes mocsár. 15 Ha valakit nem találtak az élet könyvébe beírva, bevetették a tüzes mocsárba.” (Jel. 20, 11-15)
Csodálatos isteni nyugalom és felsőbbség jelentkezik e szavak egyszerűségében, melyek az emberiség egyik legnagyobb rémét írják le: a halál után következő ítéletet. A halál után következőt, de nem azonnal a halált követőt; a halál, s az ítélet között eltelik egy idő, amelyet a halottak országában, test nélkül tölt a halott. Ez idő alatt nem tevékenykedhetik, de gondolkodik, emlékezik és ítél, mint ezt a gazdag ember példázatából látjuk. Mint a bor seprője leszáll, úgy ülepedik benne is le minden hazugság, minden képzelgés, hogy felderüljön a színtiszta valóság, amelynek hatalmától nem tud menekülni, az utoléri, megragadja, s nem ereszti el. Akik Krisztusban vannak, azok sorsa más; azok testi tevékenysége is meg van akadályozva, különben szabadok, de látnak, imádkoznak, s a történésbe imádságaikkal befolynak.
Azok, akik ez alatt az ítélet alatt haltak meg, nem látnak, homály fogja el őket, tömlöcben érzik magukat. Joggal irtózik hát az istentelen ember a halál egyedülvalóságától, melyben Isten igazságával áll szemközt, mely nem ment föl, hanem elítél. Ettől az igazságtól nem tudja fejét elfordítani, ezzel előbb-utóbb szembe kell néznie és a valóságot elismernie. S aztán a befejezés a végső ítélet!
Ezt nem akarják látni az istentelenek. Ma még ha tudják, elfordítják tőle szemüket; letagadják, elhitetik magukkal: a halál után semmi sem következik, nem lesz ítélet sem. De nem biztosak benne, ezért üldözik azokat, akik erre emlékeztetik őket. A földön el kell hallgatnia minden hangnak, amely azt mondja, hogy egyszer találkozni kell Istennel! De följár, mint egy kísértet, a túlvilági ítélet gondolata. Mérhetetlen aggodalommal tölti meg az embert, mint a halálos ágyán vergődő Voltaire-t, vagy Zolát. S a rémek rémét egyszerű szavakkal a minden-napnak nyelvén írja le a látnok. De pont ez egyszerű szavak emelik ki az Istennek mindenki felett álló, megközelíthetetlen és megzavarhatatlan fenségét. Amikor ezzel a nyugodt szemmel kell majd szembenézniök a halottaknak, akkor hiábavaló lesz minden tagadás, minden köntörfalazás, minden hazug mentegetőzés. Megdermed a lélek, s eltűnni vágyik e szem elől, mint ahogy a trónon Ülőnek arca elől eltűnik majd akkor a föld és az ég.
Az utolsó ítélet azzal kezdődik, hogy feltűnik egy nagy fehér trón. Kik látják? Mindazok, akik a földön és az égben laknak, s mindazok, akik a holtak országába tartoznak. Mit kell azalatt értenünk, hogy a trónon Ülőnek arca elől elmenekült, szóról szóra „elfutott”, a föld és az ég? Mivel később csak azokról a lelkekről tesz említést a látnok, akiket a halál és a holtak országa adott ki, miután mindenkinek a Trón elé kellett állnia, világos, hogy ég és föld alatt a bennük lakókat, embereket és angyalokat kell értenünk. ( Az angyalok persze ez alkalommal aligha kerülnek ítéletre, de ítéletre kerül az emberrel együtt a megátkozott természet.) Mivel pedig az anyag csak a szellem alkotása, melyet a szellem ereje tart fenn, velök együtt el kellett tűnnie a föld és az ég anyagi arculatának is. Az anyagnak ugyanis nincs a szellemtől független léte, az anyag a szellem függvénye. Nincs két párhuzamos világ, szellem és anyag világa, hanem csak egy világ: a szellem világa, mely magát az anyagban kijelenti. Nyilvánvaló, hogy ég alatt itt nem a szellemi, hanem az anyagi, fizikai eget kell értenünk, mert a szellemi eget és annak lakóit az utolsó ítélet nem fogja érinteni. A fizikai ég lakói azok az angyalok, akik Isten szemétől vezetve a csillagok járását és munkáját vezetik és ellenőrzik. Mind a földre, mind a fizikai égre ránehezedik a bűn átka, ezért létük csak az átok idejét szolgálhatta, s az átok elmúlásával új földnek, új égnek kell, hogy helyüket által adják. Erről a változásról Péter második levele így ír: „Az Úrnak napja úgy érkezik meg, mint tolvaj, rajta az egek ropogva eltűnnek, az elemek égve feloldódnak, a föld is és a benne levő tetteket elérik.”
Innen nyilvánvaló, hogy a fizika égről van szó. Hogy pedig a földön az emberek munkáját, tetteik fogják keresni, az azt jelenti, hogy nem az anyag, hanem a lelkek érdeklik a trónon Ülőt. Isten egyszer tetten éri az embert.
Mikor a mostani, átok-terhelte föld és csillagos ég befejezik feladatukat, az emberi történetnek vége, a jók és a gonoszok különválasztása mindenkinek lelkiismeretében megtörtént, és a tettek az ember ellen tanúságot tesznek, Isten elérkezettnek fogja látni az időt arra, hogy az emberi történelem összes tanulságait és következtetéseit is történetté tegye, maradandóvá, örök intő példává tegye azzal, hogy felőlük az ítéletet kihirdetik. És az ítélet kihirdetés azonban egészen más lesz, mint ahogy az a földön szokás és ahogy azt várnánk. Az ítélethirdetés néma lesz, nem több az Istennel való szembenézésnél. Ezt olvassuk: „A trónon Ülőnek Arcától elmenekült a föld és az ég.” Pedig nem mind volt bűnös, aki menekült! Az angyalok, kik a természet mögött állottak, megértették azt az arcot és eltűntek munkahelyeikről, s mikor eltűntek, összezsugorodott az ég, mint mikor tekercset összegöngyölnek, elfeketült minden világító test és tűzlángban feloldódott az anyag. Az angyalok, kik a természet fenntartásával bízattak meg, leolvasták arról a néma arcról, hogy ezekre többé nincs szükség. De mit olvastak le azok a lelkek, akiket most egymás után a tenger és a holtak országa kiadtak? Lelkükben régen elkészült a számadás, tudták ítéletüket. Azzal az arccal szemben egyetlen mentő szó sem jött ajkukra, némán vonultak vissza az Arc elől arra a helyre, mely megillette őket. A bűntudat rá volt írva arcukra, az Isten szeme elől eltűnt minden tettetés, mindenkinek lelkében és homlokán ott volt az ítélet. Mi szükség lett volna itt szavakra? Könyvek nyittattak fel, az emlékezés és a lelkiismeret könyvei. Mint ahogy a halál révén álló embernek néha egy szempillantás alatt egész múltja elvonul a szeme előtt, úgy fogják az ítélet alatt állók a Szellem érintésére múltjukat, való lényüket maguk előtt látni. Nem lesz szükség beszédre! De aztán egy másik emlékezés könyve is felnyittatik, ez a könyv az élet könyve, s Isten megemlékezik arról, hogy a Fiú meghalt a bűnösökért. S akkor mindazok, akik abban a pillanatban szintén a Golgotán Szenvedőre gondolnak majd és gondolatukban hozzá menekülnek, most hirtelen valami változást vesznek észre azon az Arcon, a nyájasságnak olyan kétségtelen kifejezését, amely minden félelmet kiűz belőlük: tudják, hogy bocsánatot leltek, s a földön elkövetett vétkek egyszerre a feledés óceánjába merülnek alá, csak egy arc marad bűneik egész véres álmából, a kereszten Függőnek szelíd arca. S ezek nem menekülnek többé. Ezt látta János, de ez akkor még csak látomás volt. A valóság még csak következik.
János nem a valóságot látta, hanem annak földi jelképekben kifejezett mását. Milyen egyszerű volt a nagy fehér trónus, a szentség, tisztaság, dicsőség színeiben! De pont ez az egyszerűség hatott úgy a nézőre, hogy lelkéből minden kétértelműt, minden komplikáltat kénytelen volt kivetni: látni kényszerült az egyszer a valóságot. Ilyen hatással volt Isten lénye a teremtményekre. S mikor ezeket menekülni, futni látta, abban a futásban benne volt lelkük vágya, elrejtőzni addig, amíg a trónon Ülőnek haragja tart. János látta a föld királyait, előkelőit, gazdagjait, tudósait, tehetségeseit előjönni: ezek voltak a nagyok: de látott nyomorultakat, félénkeket, tehetetleneket is előjönni, a kicsinyeket, mindenkinek még félelmében is arcára volt írva földi méltósága, önhittsége, de a nagyság csak olyan volt már rajtuk, mint amikor romba dőlt ház megmaradt falán porosan, színtelenül még ott függ a hajdan drága függöny egy darabja, vagy a száműzött, fakult rongyain föl lehet ösmerni a régi bársony vagy selyem szépségének valami nyomát. Mikor ezeknek a lélekroncsoknak arca beszélni kezdett, olyan volt, mintha az élet meleg, piros könyve nyílnék meg. Történeteket sejtett a látnok. De ezek a történetek nem kibomló, s érdekes drámák voltak, melyeknek végét izgalommal várjuk, hanem mindenik befejezett történet volt; minden arcon rajta volt a lezártság nyugalma, kétségbeesett vagy örvendező nyugalom: a halottakat megítélték. S minden az arcokon olvasható volt! Amit a jelképek beszéltek, az valóság volt.
Nehéz kérdés, hogy mit kell a halál, és kevésbé nehéz kérdés, hogy mit kell a holtak országa, görögül Hades alatt érteni. Nem Hades földje, vagy lakhelyei adták ki a halottakat, hanem Hades angyalai. Azok a halottak, akiket a Bárány vére nem vásárolt ki Sátán hatalma alól, a halál után éppen úgy Sátán fennhatósága alatt maradtak, mint ahogy életükben az alatt éltek. Mint ahogy földi életükben tisztátalan angyalok könnyelmű vagy kétségbeesett, tomboló vagy elernyedő, lázadó életet éltek békétlen érzelmeikkel, sötét tettekre sarkalló sugallatokkal töltötték meg őket, ugyanígy hatnak rájuk a halál után is, féken tartják, terelgetik, befolyásolják őket. Micsoda ünnepnap volt a holtak országában, amikor egyszer a Bárány szállott le közéjük és az evangéliumot hirdette nekik. Egyszerre világosság ragyogott fel a sötétségnek helyén! De konok bűnöst nem vigasztalja, hanem gyötri a szeretet világossága, s elzárkózik előle, fejét a sötétségbe dugja. Ezek a holtak körül foglalatoskodó tisztátalan szellemek, a holtak börtönőrei adták ki a halottakat. Kénytelenek voltak kiadni őket, Isten követelte őket. Jel. 9,11-ből tudjuk, hogy a holtaknak királyuk is van; Abbadon-Apollüon-Vesztő. Okunk van hinni, hogy a tisztátalan halottak legfőbb parancsnoka a Sátán. Hogy van-e Sátán alatt a holtaknak még egy tisztátalan pásztora, ki a halál megszemélyesítője: ez a kérdés. Az a tény, hogy Sátánnak a tüzes mocsárba vettetése után a halál is a tüzes mocsárba vettetik, arra mutat, hogy egy tisztátalan angyal a holtak legfőbb vezetője a sátáni birodalomban. Ez nem zárja ki, hogy az Apollüon nevet Sátánnal azonosítjuk. Eredetileg nem Isten rendelte Sátán és angyalai alá a holtakat; élő ember korukban ezek maguk választották a Sátánt pásztoruknak. Isten csak alatta hagyja őket, hogy megismerjék és kiábránduljanak zsarnoki uralmából. Isten mégis fölhasználja ezeket a tisztátalan szellemeket arra, hogy megismerjék és kiábránduljanak zsarnoki uralmából, s hogy a halottakat figyelmük alatt tartsák. Kell, hogy a halottak megutálják a sötétséget! Akkor talán eljön egy óra, amelyben öröm lesz számukra hallani az evangélium szavát. Nem tanítom, hogy a halottak megtérhetnek, nem tanítom, hogy a túlvilági szenvedések halottakat üdvösséghez juttatják: de hiszem, hogy azok, akik a földön nem utasították el a kereszt üzenetét, azok egyszer Isten hozzájuk lehajló irgalmának magyarázatát meg fogják hallani, hogy Krisztus érettük is meghalt a kereszten. Íme, akik az első feltámadásból kimaradtak, még reményt kaphatnak, hogy a második feltámadásból kikerüli őket a második halál. Mert az élet könyve akkor is fölnyittatik; az élet könyvébe tehát olyanok is vannak, akik a első föltámadáskor nem támadtak föl. Azt a meggyőződést merítettem a Bibliából, hogy habár nehéz az első feltámadásra eljutni és könnyű abból kimaradni, oktalan szűz módjára a menyegzőről kizáratni, de nehéz végleg elkárhozni is, azt a bűnt követni el, amelyet sem ezen, sem a másik világon meg nem bocsátanak. Mert a kénköves, tüzes mocsárba nem kerül más, mint aki szabadon és teljes tudattal az igazság szellemét kizárta szívéből. Bizonyára kevesen vannak olyanok is, akik Pálhoz hasonlóan elmondhatják, hogy a nemes harcot megharcolták és pályafutást bevégezték, és bizonyára kevesen vannak olyanok is, akik a Szent Szellem ellen vétkezvén, a világosságot végleg kizárták szívükből, a legtöbben, pl. a Krisztus megismerése nélkül meghaló pogányok úgy halnak meg, hogy a végső döntés lehetősége nélkül mentek át a holtak országába. Nem ismerik Isten útjait és lehetőségeit; csak az bizonyos, hogy az utolsó ítélet előtt mindenki eljut arra az állásfoglalásra, ami örök sorsát meg fogja pecsételni.
Véletlenül, csak azért, mert megfeledkeztek róla, senki sem vész el, de kevés világossággal is tehet bárki a földön olyan döntéseket, amelyek egyszer, ha az evangéliumot meghallja, ajkára fogják hozni a segítségért való kiáltást. S aki és akármikor segítségül hívja az Isten nevét, az megszabadul, akárhol hívja is segítségül. De aki még az utolsó ítéletkor sem kerül az élet könyvébe, az a tüzes mocsárba vettetik. (Jel. 3,6 magyarázatánál mát láttuk, hogy az élet könyve nem azonos a predesztinációval, mert az eleve-elrendelésből senkit nem lehet kitörölni, ellenben az élet könyvéből lehet. Az élet könyve tehát nem az üdvözülendők jegyzéke, hanem pillanatnyi feljegyzés azokról, akik az élet útján járnak. Ezért aki az első feltámadáskor nem találtatott az élet könyvében, a második feltámadáskor benne lehet.)
-<>-
Forrás: Csia Lajos – A Jelenések könyve a mai kor tükrében © Csia Lajos
Új Berea Kiadó és Nyomda Kft. Budapest, 2008.
Saját példányból lejegyezve: 310–314. oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése